Az 1980-as években kezdődő délszláv politikai és gazdasági válságot a Hitélet is megsínylette. Az egyre emelkedő előállítási költségek és az olvasók vásárlóerejének csökkenése miatt a kiadó arra kényszerült, hogy megváltoztassa a folyóirat külalakját. A Hitélet 1988–1989-ben napilapokhoz hasonló külalakban jelent meg.

1990 januárjában nyílt rá lehetőség, hogy az 1977-től megjelenő Agapé folyóirat és a Hitélet egyesüljön, és megtartva a Hitélet nevet, de új köntösben, 20,5 x 29 cm-es formátumban, 32 oldalon, színes fedőlappal folytathassa küldetését dr. Harmath Károly OFM főszerkesztő vezetésével.

Hitélet, XXVI. évfolyam, 1. szám

Folyóirat helyett újság lettünk. Bevalljuk: nem nagy örömmel. A tobzódó áremelkedések kényszere vitt rá bennünket. De ebben is a gondviselő Szeretet titkát látjuk. Egyelőre még nehéz kimondanunk, miért így a jobb. Inkább olvasóinkkal együtt siratjuk a közel 25 éven át megszokott formában megjelenő Hitéletet. Mégis arra kérjük a kedves olvasókat, fogadják jó szívvel ezután is katolikus újságunkat. Lehet, hogy új köntöse nagyon szerénynek tűnik, de a betűk közé most is a szívünket rejtettük: a mindig megújulni akaró és a krisztusi embert mindig tovább építő szívet.

Hitélet, 1990. január

Új esztendőben… új köntösben. Röviden így foglalnám össze mindazt, ami a két vajdasági magyar nyelvű katolikus folyóirattal történt. Mint ahogyan azt a decemberi számban hírül adtuk a Hitélet és az Agapé folyóirat egyesültek. Ennek az egyesülésnek az eredménye ez az „új” Hitélet, amelyet most a kedves olvasó kezében tart.

Igyekeztünk úgy előkészíteni a folyóiratot, hogy abból mindenki sok hasznot meríthessen. Az olvasók fogják majd megmondani – nekünk, egymásnak, ismerőseinknek, barátaiknak, a katolikus sajtó támogatóinak –, hogy kellő gyümölcsöt hozott-e ez a törekvés.

Karácsony egyik életbevágó üzenete, hogy az Isten benne van az emberi történésekben. A történelem nem Isten nélkül zajlik. Nekünk ugyan mindig megvannak az emberi mércéink, és sok mindent másként oldanánk meg, mert úgy jobbnak tartjuk. Isten titokzatos működése mégis gyakran rácáfol okoskodásunkra. Olyankor cselekszik megfoghatóan és olyasmit tesz, amire mi nem is mertünk gondolni. Úgy érzem, hogy találóan mondta a román költő, Mircea Vinescu, amikor vérző országában sejteni lehetett már a szabadság illatát: „Isten lenézett Romániára”. És mindez a múlt év karácsonyakor történt. Mi keresztények éppen a megváltó és a megszabadító Isten születésének ünnepét ültük. Véletlen koincidencia, egybeesés? Lehet, de én nem úgy látom. Az Isten valójában felszabadítja az embert, nemcsak saját maga önzésétől, bezárkózottságától, fékezhetetlen ösztöneitől és érzelmeitől, hanem a társadalmi sanyargatástól, elnyomástól és zsarolástól is.

A szabadság Isten ajándéka. A szabadság utáni vágyat ő öntötte az ember szívébe. Istennek kell beszámolnunk a szabadsággal végzett sáfárkodásunkról. Elsősorban meg kell érni a szabadságra. Tudni kell mit jelent az. A szabadság nem azt jelenti, hogy azt tehetek, amit akarok. A szabadság megvalósításában szükséges a megfontoltság. A szabadság nem lehet a bosszú alkalma és lehetősége. Mindez újabb rabsághoz vezet: önmagunk érzelmeinket rabságához. A szabad hívő ember szabadon teszi azt, amit az Isten elvár tőle. Nincsenek többé akadályok, korlátok, megszorítások. Ha pedig azt tesszük, amit az Isten elvár tőlünk, akkor az sohasem lesz az embertárs kárára, nem eredményezi a másik jogainak megsértését és személyének lebecsülését. A szabadságban épített jövő csak akkor lehetséges, ha megengedjük, hogy másnak is lehet véleménye és igaza. Hiszen nemcsak egy emberi igazság létezik. Időszerű politikai nyelvezettel úgy fogalmaznám: nem létezhet csupán egyetlen párt, nem lehet csupán egyetlen módja a közös jó gyakorlásának. Csak akkor valósítható meg a szabad jövő, ha feledjük a múltat, odafigyelünk a jelen eseményeire és a jószándékú emberek véleményére, ha igyekszünk megtalálni az érintkezési pontokat, és ha minduntalan azt keressük, ami egybekapcsol bennünket és nem azt, ami szétválaszt.

Az egyház ökumenikus törekvései is ilyen céllal történnek. Januárban világszerte imádkozunk a keresztények egységéért. Isten nevében nem ölhetjük, nem gyilkolhatjuk egymást, sőt nem is becsülhetjük le egymást csak azért, mert a másik más úton próbál Istenhez közeledni. Mi csakis a szeretet, egymás megbecsülése és elfogadása mellett szállhatunk síkra.

Azt kívánom, hogy minden jószándékú törekvésünk hozza meg a bőséges termését az új esztendőben.