Tartalomból:

Vissza a főlapra

Elefántcsorda

Egyházunk alig van tudatában a tömegkommunikációs eszközök hatalmának. Hiába ajánlják az egyházi dokumentumok és a pápai megnyilvánulások a médiumok oktatását a papnevelő intézetekben, mintha az egész süket fülekre találna. Pedig egy alapvető következtetést nem tudunk elkerülni: ma már nem a különböző emberi illetve társadalmi társulások tesznek valakit naggyá, hanem a médiumok. A köznap embere számára nem az a fontos, hogy milyen értékekről beszélnek a politikusok vagy az egyháziak, hanem az, hogy mit lát a televízióban, vagy mit hall a rádióban.

A médiumokkal úgy állunk, mint a római császár az arénában. A küzdő élete attól függött, hogy az élet és halál ura hüvelykujját felfelé emelte-e vagy lefelé fordította. A hüvelykujj állása jelentette a megmenekülést vagy elveszést, a létet vagy a pusztulást. Ma ugyanezt tapasztaljuk a tömegkommunikációs eszközöknél.

Gondoljunk csak arra, milyen nagy port vert fel nemcsak Amerikában, hanem világszerte a papok pedofíliája. Csak úgy hemzsegtek a cikkek, kommentárok, hírek. Mintha az egyház minden papja és püspöke ebben a betegségben szenvedne. Arra már szinte senki sem szánt időt és energiát, hogy összehasonlításokat végezzen és meglássa, százalékarányban milyen elenyésző számról van szó. Magyarán: bolhából nem elefántot, hanem elefántcsordát – sőt, ha Szibériában előbb felfedezték volna a mamuttemetőt, és a génekből újra előállították volna ezt az állatfajt, akkor azt mondanám, hogy mamutcsordát csináltak. Persze nem akarom azt sugallni, hogy pilátusi módra mossuk kezünket. De a másik végletnek sem vagyok híve: nem mindenki rosszakaratból vétkezik, és nem is mindenki egészséges. A tudatos gonoszság mindenestre elitélendő, de közrejátszhatnak betegségi tényezők is. Azt sem állítom, hogy ilyesmi többet nem fordul elő Krisztus egyházában. Murphy (értsd: Mörfi) törvénye itt is időszerű: ami megtörténhet az meg is fog történni.

Akkor mi a teendő? Egyrészt meg kell értenünk, hogy a pappá szentelés vagy a szerzetesi fogadalom nem mentesít a bűn lehetőségétől, és nem is állítja vissza a bűnbeesés előtti édenkerti állapotot. Egyszerűen csak keményebb harcra kötelezi a papot és a szerzetest. A harcban pedig meg is lehet sebesülni, sőt el is lehet esni. A baj akkor jelentkezik, ha kialszik a harci kedv. Másrészt az életszentségre nemcsak a papok és szerzetesek kaptak meghívást, hanem minden megkeresztelt. Külön mérce tehát nem használható. Egy igen keserű tapasztalatomról is szólnom kell. Nemegyszer megesik, hogy gyakorló hívek terjesztik a rossz híreket, s kissé kajánul arról beszélnek, hogy lám, mi minden történik az egyháziakkal. Közben a papságra gondolnak. Ilyenekkel aztán megpróbálom megértetni, hogy ha valami rosszat híresztelnek bárkik az egyházról, azt róluk is híresztelik.

Visszatérve a tömegkommunikációs eszközökhöz: mivel tudja az egyház ellensúlyozni hatásukat és szándékos egyházmocskolásukat? Csak azzal, ha maga is megtanulja őket használni. Márpedig nemcsak a jelen, hanem a jövő is a médiumoké. Ha nem reagálunk, maradunk annál a kisplébánosi magatartásnál, amit sokaknak volt és van alkalma megtapasztalni. Hányszor hangzik el a dorgálás, hogy a hívek nem járnak templomba, hogy anyagilag nem támogatják az egyházat. Van, akiknél az Isten nyilának effajta lehívása vasárnapi szokássá vált. Csak arról feledkeznek meg, hogy akik nem járnak a templomba, azok a mennydörgést sem hallják. Nem otthon kellene kiabálnunk, hanem a világban – ahová manapság a tömegkommunikáció ösvénye vezet.

Harmath Károly OFM

Az ördögűzés szentelménye

Amikor a II. vatikáni zsinat után kiadták az új liturgikus könyveket, sokan úgy gondolták, hogy ezt a szertartást nyugodtan kidobhatjuk a történelmi régiségek lomtárába. De két évvel ezelőtt meglepetésszerűen napvilágot látott az új ördögűzési szertartás. Hiszen VI. Pál pápa még 1972-ben is szükségesnek látta a következő figyelmeztetést: „Miben szenved leginkább szükséget ma az egyház? Ne lepjen meg senkit sem a válasz, amely egyáltalán nem leegyszerűsítés vagy irreális, babonás kiútkeresés: az egyik legsürgetőbb szükség az ellen a rossz ellen védekeznünk, akit ördögnek nevezünk”. A jelenlegi szentatya is sokszor utalt ugyanerre, sőt személyesen is végzett ördögűzéseket. Íme egy részlet egyik 1987-ben elmondott beszédéből: „Az ördög elleni küzdelem napjainkban is aktuális, hiszen a Sátán ma is él és tevékenykedik a világban. Mindaz a rossz, ami a világban van: a társadalom hiányosságai, az ember következetlensége, a személy belső meghasonlottsága nem csupán az ősbűn következménye, hanem a Sátán sötét és zavart keltő tevékenységének eredménye is”.

Hogyan is csodálkozhatnánk korunk pápáin, ha tudjuk, hogy ők annak a Krisztusnak helytartói, aki „azért jelent meg, hogy lerontsa az ördög műveit” (1 Jn 3,8), aki maga is gyakran űzött ördögöket az evangéliumok tanúsága szerint, és apostolainak is megígérte: „akik hisznek, a nevemben ördögöket űznek ki” (Mk 16,17). Az ördög tehát valóban létezik, és annál nagyobb kárt tud okozni, minél kevésbé vesszük komolyan működését. Az ördög egyik leggyakrabban tapasztalható tevékenysége a bűnre való csábítás, de ezen kívül az ember testét is zaklathatja, különféle lelki és testi zavarokat okozhat, tönkreteheti egész családok normális életét, kapcsolatait. Lidérces álmok, titokzatos fájások, balesetek sorozata, sikeres tanulmányok hirtelen megszakítása, jó jegyesi kapcsolatok felbomlása, a szent dolgoktól való félelem és az irántuk érzett undor mind lehetnek ördögi eredetűek.

A legsúlyosabb a megszállottság, amikor a gonosz szellem teljesen birtokba veszi az ember testét, aki úgy cselekszik és beszél, ahogyan a Sátán akarja, anélkül, hogy ellen tudna állni. Sokszor tudatában sincs a történteknek. A megszállott ismeretlen nyelveken beszél, emberfeletti testi erőt fejt ki, titokzatos dolgokat meglát. E viszonylag ritka jelenség legtöbbször a súlyos bűnben való megrögzöttség, vagy a mágiával való foglalkozás, szellemidézés, sátánista szertartásokban való részvétel következménye. Sajnos minél inkább kiszorul az emberek életéből a hit, annál népszerűbb lesz a babona. A különböző jósok, kuruzslók napilapokban reklámozzák a rontásokat, átkokat és varázslatokat. Az emberek drága pénzeket fizetnek, hogy a Sátán segítségével árthassanak embertársaiknak, vagy földi előnyökhöz jussanak.

Kovács Ervin

Tartalom

A Törvény nem elégséges az üdvösségre?

„Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa.
Boldogok, akik szomorúak, mert majd megvigasztalják őket.
Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld.
Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele.
Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak.
Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják az Istent.
Boldogok a békességben élők, mert Isten fiainak hívják majd őket.
Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa.
Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket és hazudozva minden rosszat rátok fognak énmiattam.
Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a mennyben a jutalmatok! Így üldözték előttetek a prófétákat is.”
(Máté 5,3–12)

A Máté evangéliumban található öt nagy beszéd közül teológiailag a legfontosabb a hegyi beszéd, amely nem más, mint Isten mindentől független akaratának, egy új erkölcsi világnak a hírül adása. A nyolc boldogság, amely bevezeti az egész beszédet, adja a kereszténység lelkét. Általuk lesz az ember mentes minden szenvedélytől, s lelke kristálytisztává válik, mint a gyermeké, aki minden hátsó gondolat nélkül éli életét. Az embernek elsősorban ki kell üresítenie lelkét minden földhöz kötöttségtől, nem szabad semmihez, főképp az anyagiakhoz ragaszkodnia, ezt mondja a lelki szegénység erénye. Izajás óta (61,1), főképp a zsoltárokban a „szegény” szónak vallásos jelentése is van. Nem a vagyon nélkülieket jelenti, hanem a jámborokat, akik a világban elnyomottnak érzik magukat, ezért mindent Istentől várnak. A szomorúak életfelfogása komoly, bántja őket a maguk, akár a mások bűne. A szelídek önuralmat tudnak gyakorolni magukon. Akik éhezik és szomjazzák az igazságot, vágyódnak Isten és a lelki értékek után. Az irgalmasok átérzik az emberek szociális nehézségeit, s igyekeznek rajtuk segíteni. A tisztaszívűek igyekeznek az emberek közt felmerülő ellentéteket megszüntetni. Boldog, aki bármilyen üldözést szenved a keresztény vallásért.

Az idők folyamán a boldogságok meghirdetésének valódi helye feledésbe merült. Aetheria zarándoknő szentföldi naplójába ezeket jegyezte le: „Kafarnaumtól nem messze van egy magaslat. Az Úr onnan mondta el a nyolc boldogságot”. Ez a hely 2,5 kilométer távolságra van Kafarnaumtól, és 1,2 kilométerre a Hétforrástól. Az arabok ezt a helyet „Makir”-nak nevezik (ha pedig ez a makariosz = boldog szóval függ össze, ekkor a Makir jelentése: a boldogságok kolostora). A Boldogság-hegyének oldalában, a Kafarnaumba vezető út mentén a 20 század harmincas éveiben ásatásokat végeztek, melyek során a régészek egy 4×12 méter alapterületű 4–6. századi kápolna romjait és a hozzá csatlakozó kolostorépület maradványaival tárták fel.

A jelenlegi templomot, A. Barluzzi mérnök tervei szerint a ferencesek építették 1938-ban. A templom kupolája nyolcszögű alapfalakon nyugszik. Mindegyik fal egy-egy boldogságot ábrázol. A főoltárról nagyon szép kilátás nyílik a Galileai-tóra.

Szabó Judit

Tartalom

Szent Brigitta és Ulf Gudmarsson

Magyarországon akkortájt siratták el az utolsó Árpád-házi királyt, amikor Svédországban Brigitta megszületett, 1302–1303 táján. A kisleány hiába született tekintélyes családba – apja mint földesúr, törvényt ülhetett alattvalói fölött –, születésének pontos dátumát nem jegyezték föl. Nem is volt fontos tudni, mert az édesapának elég volt az esti vacsora után sorba állítani gyermekeit az édesanyjuk előtt, hogy azok tőle kézcsókkal búcsúzzanak a közösen elmondott esti imádság után, rögtön látni lehetett a négy fiú és négy leány magassága alapján a korukat. Brigitta volt a legkisebb, utána már nem érkezett kistestvér. Az apa, a szigorú földesúr és bíró szerette ugyan gyermekeit, de azt nem mutatta. Kivételt Brigitta kedvéért sem tett, ám az anyai szeretet mindent bearanyozott, a gyermeki kötelességeket is. A fiúk a felelősség légkörében növekedtek, hiszen felnőttként később nagy birtoktesteken kellett gazdálkodniuk, több száz földművest, egész falvakat irányítani, munkában, a törvények betartásában. A leányok meg családanyák lettek, szolgálók hada fölött rendelkeztek, miközben saját gyermekeiket nevelték.

Brigitta és testvérei számára a családi élet számtalan örömteli eseményt hozott, ünnepek, évszakok váltogatták egymást; amikor hirtelen beállott a fagy, olyan reménytelen, hogy többé nem engedett ki. A testvérek közül a legkisebb, a tizenegy éves Brigitta érezte legfájóbban az édesanya halálát. Tetézte a bánatot, hogy el kellett mennie otthonról, mert apja úgy vélte, nagynénje pótolhatja az elveszett édesanyát. Ez azonban nem így történt, és a kisleány kettősnek érezte árvaságát, hiszen apjától és testvéreitől is távol élt. Ebben az időben tanulta meg, hogy mi a lelki szenvedés.

Fölserdülvén hamarosan férjhez ment az apjához hasonló társadalmi állású földbirtokos-bíróhoz, Ulf Gudmarssonhoz. E korán megkötött házasság inkább a svéd szokásoknak felelt meg, mint Brigittának. Az ifjú férjnek volt kellő türelme és két évig testvérként éltek egymás mellett. Időközben Brigitta megszerette a hozzá mindig kedves, türelmes, hivatásához hűen azonban szigorú, komoly ifjút, aki szálfatermetével és törvényekben való jártasságával tiszteletet váltott ki környezetében és a pereskedők körében egyaránt. Amikor Brigitta és Ulf úgy érezték, hogy kellően érettek lelkileg is a szülői hivatásra, egymás után érkeztek a gyermekek összesen nyolcan, mint valaha Brigitta családjában.

Bár a fiatalasszony-családanya parancsait szolgálók hada leste, mégsem volt könnyű neki mindenben helyt állni. Hiszen ha gyermekeivel meg akarta őrizni a közvetlen kapcsolatot, akkor nem bízhatta őket dajkákra. Inkább maga törődött velük, miközben a bíráskodás miatt gyakran több napon át távol levő férje helyett neki kellett a gazdasággal és a birtokokkal is törődnie. Tudta, hogy az ítéletek meghozása előtt férje percekig csöndben maradt és imádkozott, mert nem akart a bölcs Salamon királyhoz hasonlatossá válni, inkább Isten bölcsességére hagyatkozott, az ő sugallatait kérte és azt, hogy méltányos legyen ítélethozatalkor. Brigitta és Ulf, amikor végre együtt lehettek egy-egy bírói döntés után, megtárgyalták a történteket, és hosszasan együtt imádkoztak. Gyermekeik, amikor nagyobbak lettek, és már értették: miért fontos az imádság, meglepődve látták, hogy szüleik életének mintegy tartópillére az egyéni és a közös ima.

A gyermekek idővel kirepültek az életbe egy kivételével. Katalin nem akart férjhez menni, az apácaélet után vágyakozott. Ebben hamarosan édesanyjának társa lehetett, mert a szülők, látva, hogy gyermekeik iránti állapotbeli kötelességüknek eleget tettek, vagyis jó keresztényként fölnevelték őket, közösen úgy döntöttek: követik saját egyéni hivatásukat. Ulf fiatalon szeretett volna Szent Bernát fiai közé lépni, de vérszerinti apja példáját kellett követnie, ezért lett bíró. Mivel a ciszterciek meglett korú, sőt idősödő világi férfiakat is fölvettek a „szerzetesi életre megtértként”, ciszterci szerzetes lett és haláláig hűségesen teljesítette a benedeki szabályzatot.

Felesége, Brigitta otthagyva szülőföldjét, a messzi Rómába utazott kettős céllal: az északról az Örök Városba zarándokolt testvéreinek zarándokotthont akart nyitni, és szerette volna elérni, hogy a hat évtizede Avignon városában székelő pápák végre visszatérjenek Rómába. Ő maga 1372-ben elzarándokolt Jeruzsálembe, hogy küzdelmeihez a Szentföldön merítsen lelki erőt. Magán-kinyilatkoztatásai (melyeket hét kötetnyi könyv foglal magába) olyan tüzet adtak szavainak, hogy könyörgéseire V. Orbán pápa tényleg visszajött Rómába, de mert betegeskedett, vissza akart térni Avignonba. Szent Brigitta ekkor megjósolta a pápa halálát, ami néhány hónap múlva be is következett. Brigitta erejét a küzdelmek fölemésztették, és 1373. július 23-án, Rómában meghalt. Apáca leánya állt mellette, aki Svédországba visszatérve megalapította a Szent Brigittáról elnevezett szerzetesrendet.

Török József

Ghánai misszionárius Európában

Az egyház véleménye önmagáról: missziós egyház. Misszióját, küldetését alapítójától kapta. Az Úr Jézus önmagát is az Atya küldöttjének vallotta: „Engem az élő Atya küldött” (Jn 6,57). Földi küldetését leszűkítette: „Küldetésem csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól” (Mt 15,14).
Földi életében apostolait és a hetvenkettőt is ilyen értelemben küldte: „A pogányokhoz vezető utakra ne térjetek rá, s a szamariaiak városaiba ne menjetek be. Forduljatok inkább Izrael házának elveszett juhaihoz” (Mt 10,5–6).
Mennybemenetele előtt Jézus így rendelkezett: „Én kaptam minden hatalmat égen és földön. Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket” (Mt 28,18–18). Az egyház ezt a küldetést mindig komolyan vette. A misszionáriusok nemcsak a pogányokhoz mentek, hanem a megtértekhez is. Pál apostol mondja második missziós útja előtt: „Menjünk s nézzük meg, hogy vannak a testvérek azokban a városokban, ahol hirdetik az Úr szavát” (ApCsel 15,36).
Hogyan beszél erről Patrik, az Afrikából Európába érkezett misszionárius?

Patrik Kofi Kodon 1969-ben Krankában, Ghána szívében született. Elhunyt apja földműves volt, anyja háziasszony. Még három fivére és egy nővére van. Tíz évvel ezelőtt lépett a verbiták rendjébe. Két évvel ezelőtt szentelték pappá. Egy éve él Ausztriában: nyelvet tanul, kisegít, mert egy plébánián fog működni lelkipásztorként. Egyik rendtársa beszélgetett el vele.

– Patrik, misszionáriusként miért jelentkeztél Ausztriába?

– Társaságunkban az a szokás, hogy az örök fogadalom előtt három országot jelölhetünk meg, ahol misszionáriusként szeretnénk dolgozni. Római elöljáróink körlevélben kérték, hogy európai országokba jelentkezzünk. Így kerültem Ausztriába.

– Akkor mit tudtál róla?

– Alig tudtam róla valamit. Németország és Portugália után harmadikként jelöltem meg. Ghánában a barátaimnak először meg kellett magyaráznom, hogy hol van ez az európai ország.

– Milyen elvárásokkal jöttél ide?

– Tudatában voltam, hogy életem gyökeresen megváltozik. Erre lelkileg fel is készültem. Az első hónapok, mivel még nem tudtam eléggé németül, elég nehezek voltak. Csak néztem és figyeltem. Minden más volt: az étel, az emberek magatartása egymás között és az utcán.

– Mi segített abban, hogy feltaláld magad?

– Osztrák rendtársaim éreztették velem, hogy örülnek jövetelemnek. Ez jóleső érzéssel töltött el. Öt hónapot kellett ugyanis a beutazási engedélyre várnom. Emlékszem egy rendtársamra, aki tréfásan megkérdezte: „Patrik, mikor látunk először bőrnadrágban?” Erre csak ennyit mondtam: „Egy álarcos szamár csak szamár marad!” Azt hiszem, mindig ghánai maradok. Alkalmazkodom az osztrák kultúrához anélkül, hogy megtagadnám afrikai mivoltomat.

– Az ausztriai helyi egyházban akarsz dolgozni. Mit gondolsz, hol van rád a legnagyobb szükség?

– A ghánai egyház igen fiatal, nem terheli történelme, hagyományai. Ghánában nagyon sokan akarnak keresztények lenni. Minden hónapban újabb és újabb keresztségre jelentkezőket mutatnak be a plébániai istentiszteleteken. Érezhető a hit fellángolása. Az osztrák egyház helyzete egészen más. Az itteni keresztények attól szenvednek, hogy az egyház megöregedett és elfáradt. Sok ember számára már nem vonzó. Talán azzal segíthetek itt, hogy hazám egyházi életéről beszélek. Bátoríthatom az ittenieket, hogy keressenek új utakat.

– Egy fiatal szerzetes számára ez nem könnyű feladat.

– Ez igaz. Ghánában szívesen voltam pap. Az emberek örültek, ha meglátogattam őket. Arra vágytak, hogy beszéljek nekik Istenről, és együtt imádkozzunk. Európában ez még nem megy. Éppen a fiatalok nem értik, miért választottam ezt a hivatást. Gyakran eltávolodnak tőlem, ha megtudják, hogy pap vagyok. Néha az a benyomásom, jobb, ha nem mondom meg ezt, nehogy bizalmatlanul közeledjenek felém.

– Sötét bőrszíned elárulja, hogy nem vagy osztrák. Nehézséget okoz ez neked?

– Igen. Fáj, ha niggernek neveznek, és ha ezt olvasom: „El a kábítószer-niggerekkel!” Tőlem is kértek már többször kábítószert. De voltak kellemes találkozásaim is, főképp az idősek otthonaiban. Ezeket rendszeresen látogatom. Az idősek és a betegek, úgy érzem, örülnek jöttömnek.

– Mit jelent számodra Ausztriában misszionáriusként dolgozni?

– Szeretnék segíteni az itteni afrikaiakon. Másrészt szeretném megismertetni az itteniekkel az afrikai kultúrát. Afrika nemcsak az éhezők és AIDS-betegek földrésze. Sok szépet is rejt magában. Szépek a táncai és a dobpergése. Miért ne lehetne ez is az itteni istentisztelet része?! Megosztani a hitet, megosztani a kultúrát – igazi misszionáriusi feladat.

Imádkozzunk, hogy a misszionáriusok igazi krisztusi küldöttek legyenek, így dolgozzanak, és így is fogadják őket.

Suhajda Lajos SVD

Új Pio atya?

Új Pio atya? – kérdezik az emberek Zlatko Sudac horvátországi lelkipásztor stigmái láttán.
„Úgy gondolom, hogy az egyes események és jelenségek szorosan összefüggnek Zlatko atya intenzív lelki életével” – nyilatkozta főpásztora.
„A lelkipásztor nem találkozhat az emberekkel, ha nem találkozik paptestvéreivel” – mondta Zlatko atya. Ő készségesen együttműködik az egyházmegye lelkipásztoraival: Ivica Kordićtyal együtt vezeti a Betanijai Házban a lelkigyakorlatokat, amelyekre a világ legkülönbözőbb tájairól érkeznek az emberek.

– Zlatko atya, négy évvel ezelőtt szentelték pappá. Az ön számára mit jelent lelkipásztornak lenni?

Mindent félretolni, ami gátol az Isten, az ember és az egyház iránti szeretetem útján. A hit a szeretet előfeltétele. A lelkipásztor az, aki hisz az ilyen szeretetben, abban, hogy mindnyájan egyek leszünk, mint ahogyan az Atya egy a Fiúval (vö. Jézus főpapi imájával: „Legyenek mindnyájan egy. Amint te, Atyám bennem vagy s én benned, úgy legyenek ők is bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem”; Jn 17,21). Ez a legnagyobb kihívás a férfi, az atya, a lelkipásztor számára.

A lelkipásztor állandóan az emberek szükségleteivel törődik. Milyennek látja a mai embert?

Én szeretni akarom a mai embert, aki szeretetben szűkölködik. Szeretném, ha Jézus általam cselekedne. Merem mondani, hogy a mai ember elveszett a maga ideáljaiban, elveszítette a csendet és szívének békéjét. Épp ezért a mai emberben egyre inkább tudatosul, hogy az ember, a család, az egyház, az állam és az emberiség csak Istentől függ.

Hogyan lehet segíteni neki abban, hogy egyre inkább emberré váljon?

Ugyanazon az úton kell haladni vele együtt. Mindenkinek mindene lenni. Ha szükséges, leereszkedni a sárba is, nem a sár miatt, hanem a sárban vergődő ember megmentéséért.

Egy éve
…2001. szeptember 11…

Immár kereken egy év telt el a világot megrendítő amerikai tragikus terrorcselekmény óta. Az emberiség alig vett búcsút a különböző izmusok meg szélsőséges ideológiák okozta háborúkkal jellemezhető 20. századtól, amikor minden eddiginél embertelenebb, kegyetlenebb esemény döbbentette meg a világot. Kártyavárként dőltek össze a New York-i nemzetközi kereskedelmi központ felhőkarcoló tornyai és az emberiség harmadik évezredbe vetett törékeny reményei. A rendkívül tragikus esemény következtében megszakadtak a tévéműsorok, és perceken belül bejárták a világot a még soha nem látott, gyászos képek.

A több ezer emberáldozatot betemető törmelék, úgy tűnt, eltemeti a békés emberi élet lehetőségét is. Azóta az ártatlan embertömegeket erősen kísérti a bizonytalanság, az állandó életveszélytől való fenyegetettség érzése. Félővé vált nemcsak repülőgépre, autóbuszra vagy más utasszállító járműre szállni, de a nyilvános helyeken való megjelenés, sőt a postán érkezett küldemények átvétele is veszélyforrás lehet. Az állandó életveszély keserűségével, a háborúzásnak egy teljesen új nemével kezdődött a 21. század: öngyilkos terroristák ártatlan emberek életére törtek. A veszélyeztetettségtől vezetve a szabadságára büszke nyugati világ elindította a terrorellenes háborút annak reményében, hogy kiirtja az erőszak e borzalmas fajtáját. Beláthatatlan következményekkel járt tehát az esztelen, drámai esemény. A világbéke került veszélybe, világvallások, nagy múltú kultúrák összeütközésétől tarthatunk. Megnyugtató, hogy a nagy vallási vezetők mind érthetőbb és világosabb kijelentései alapján a kicsit is józanul gondolkodó jószándékú emberek belátják, hogy a különböző vallások tanításával összeegyeztethetetlen az erőszak, a kegyetlenség. Legfeljebb vallási fanatizmus eredményezhet hasonló gaztetteket, amit viszont a hivő határozottan elutasít, súlyos, elítélendő tévedésnek és eltorzulásnak minősít.

Az egyetlen nagyhatalmat ért mélységes sérelem nem maradt megtorlás nélkül. Világraszóló erőszakhullám indult el, mert a gonosznak ez az ördögi törvényszerűsége: az erőszak szükségszerűen erőszakot szül, ha az embereken a bosszúvágy, az indulatok veszik át az uralmat a józan ész helyett. S ennek nincs vége, nincs győztese, csak végtelenül tragikus következményei: erőszak, pusztítás, háború, sebesültek és elhunytak, sírók és gyászolók, szerencsétlen emberi sorsok, békétlenség és boldogtalanság.

Mi lesz világunkkal? Hova vezet mindez? Mi vár reánk? Elkerülhető-e az általános katasztrófa? Jogos kérdések végtelen sora merül fel bennünk. Az elmúlt századokra jellemző nézetek, szemléletek vajon hogyan folytatódnak? Nyomon követhető egy fokozatos értéksüllyedés. Sokak szerint a 17. század emberét az Istenbe vetett hit jellemezte, a 18. század hitt az Istenben és az emberben, a 19. század már csak az emberben, a 20. század embere nem hitt sem Istenben, sem emberben. Mi következhet ezután? Az értelmetlen szörnyűség, vagy van más kiút?

Hosszadalmas fejtegetések helyett válaszként csak egy elgondolkodtató tényt említenék. A média nem foglalkozott vele különösebben, de megjelent egy olyan hír is, melyet érdemes megemlíteni. Egy látszólag jelentéktelen, mégis szimbolikusan értelmezhető jel ez. A New York-i kereskedelmi központ két hatalmas felhőkarcolójának közelében, a tragédia helyszínétől csupán 50 méterre egy szent Pál tiszteletére épült kis katolikus templom épségben maradt. Bár a robbanás után törmelékeső zúdult rá és teljesen betemette a romhalmaz, de aranyozott toronycsúcsát egyetlen karcolás sem érte: a keresztje sértetlenül magaslott ki a romokból. A robbantás-szakértők szerint a templomot a nagy erejű robbanásnak el kellett volna söpörnie. De ez nem következett be. Miért maradt épen, sértetlenül ez a kis templom? A kérdés azóta is foglalkoztatja a világot. Az igazi választ a hivő ember sejti meg. Lehet ezt a tényt különböző módon magyarázni, számomra mindenképpen jelképes jelentőséggel bír. A világban tomboló rossz, a szörnyűséges rombolás, pusztítás következményeiből kiemelkedő kereszt emlékeztet minden katasztrófa és embertelen cselekmény egyetlen lehetséges reményteljes megoldására. Oda kell figyelni az Istentől kapott intelemre. A kereszt jele a megoldáshoz vezető út. A világ sora így valóban nem mehet tovább. Az emberiség helyzete mindenkit, úgy a vezetőket, mint minden egyes embert bölcs megfontolásra sürget. Szeptember 14. a szent kereszt felmagasztalásának ünnepe. Tavaly óta megváltásunknak e szent jele még erőteljesebben hirdeti, hogy nincs más jele a gonosz feletti isteni győzelemnek.

Szungyi László

Mese a telhetetlen sas hercegről

Egyszer régen a magas felhőég büszke királyának, a sasnak fia született. A kis trónörökös mindent megkapott, amit csak szeme-szája kívánt, nem ismerte azt a szót, hogy elég. De mire daliás termetűvé növekedett, olyan telhetetlenné vált, hogy ez sem volt már neki elég.

– Elmegyek, mert én akarok lenni a leghatalmasabb, legszebb, leggazdagabb teremtmény a földön s égen – vetette oda büszkén apjának, aki hiába óvta szép szóval, nem tudta visszatartani.

Repült a sas herceg messzi tájak felé. Mikor megéhezett, egy gyümölcsfára lett figyelmes, amelynek gyümölcseiből kismadarak lakmároztak.

– El innen! – kiáltotta. – Erre mindre nekem van szükségem! – és mohón lakmározni kezdett. Fölfalta az utolsó szem gyümölcsöt is, nehogy a kismadaraknak is maradjon. Az utolsó szemeknél azonban már egyre rosszabbul érezte magát. A hasa felpuffadt, a tollai hullani kezdtek, ereje lassacskán elhagyta. Tekintete ekkor egy fácán színes tollaira esett, és mardosni kezdte a sárga irigység:

– Én akarok a legszebb lenni, bármi áron is!

Utolsó erejével rárontott a fácánra, és kitépkedte gyönyörű tollait. Miután felaggatta magára az idegen díszeket, egy tollpihére lett figyelmes, amelyet a szél egyre feljebb röpített a magas égen.

– Nehogy azt hidd, hogy te magasabbra tudsz szállni, mint én – kiáltotta gőgösen, és utána vetette magát. Röpült, röpült egyre feljebb, és észre sem vette, hogy már a szárnyait égetik a nap forró sugarai. Egyszerre csak elveszítette minden erejét, a tollai megpörkölődtek és zuhanni kezdett.

Egy tüskés bokorban tért magához. A teste csupa seb volt, már régen nem hasonlított az egykori büszke sas herceghez, mindene sajgott és a lelke üresen kongott:

– Bárcsak hallgattam volna apámra, és örültem volna annak, amim volt. Soha többé nem leszek kegyetlenül telhetetlen! – sóhajtozott, majd összeszedve utolsó erejét, bűnbánóan hazavergődött.

Katona Marianna

Gyermeki lázadás – szülői tehetetlenség

A televízió otthonainkba tolakodó, degenerált műsoraival tudatos háborút kezdett a serdülők és a gyermekek ellen. Még a fiataloknak szóló, ártatlannak tűnő folytatásos szappanoperák is azzal szórakoztatják a nézőket, hogy a szülőket gyakran idiótáknak, vagy legalábbis gyermekeiknél jóval korlátoltabbnak tüntetik fel. Hogy biztosítva legyen a jó szórakozás, egyes jelenetek alá 10–20 másodpercenként harsány nevelést „kevernek”: ha nem tudná a néző, akkor itt kell kacagni, mert ezt a bugyutaságot humornak szánták.

A szülőknek nincs erejük ellentmondani a gyermekek követeléseinek, amikor egyáltalán nem nekik való filmet akarnak megnézni. Az erőszakos, az ösztönöket feleslegesen felkavaró filmek napközben is és késő éjjel is rendelkezésére állnak a „mindent fogyasztóknak”, vagyis a gyermekeknek. A felnőtt társadalom kétszínűsége, hogy egyik oldalon úgy tesz, mintha küzdene a gyermekekért, a másik oldalon – nyilván a hatalmas bevételek miatt – megengedik olyan műsorok közvetítését, amelyek kifejezetten személyiségrombolók. Nem csupán a nyílt erőszakra, vagy a gátlástalan szexre kell gondolni. „Tudományos” igénnyel fellépő iszonyatos őrültségek is terjednek: babona, kuruzslás, horoszkóp, sámánizmus és mindenféle tetszetős, beteges pszichékben megszületett ostobaság.

A reklámok a gyermekek és a fiatalok vágyait és gyöngéit célozzák meg, kívánságaikon élősködnek. A reklámozott dolgokat könnyen elérhetőnek, az egyéni sikerhez, boldoguláshoz (boldogsághoz) elengedhetetlennek tüntetik fel. A gyermekek könnyen azonosítják magukat a reklámban látottakkal. És mi lesz a vásárlás után? A reklámozók tudják: újabb kívánatos dolog, tehát az előbbit felejtsd el.

A gyermekek bajban vannak a szülői és nevelői tekintéllyel, mert sokszor nevetség tárgyává teszik azt a már említett hírközlő eszközök. Ha a család nem szent, ha a pedagógusok maguk sem megbízhatók, akkor a gyermeknek már csak a kétely marad. A fiatalok mindig lázadtak a tekintély ellen, a jelenkori megnyilvánulás azonban túl megy a fiatalok túlzó, fejlődést siettető egészséges igényén. A lázadás három, egymásra épülő összetevője:
– a lázadást harag váltja ki;
– a harag oka az igazi szeretet hiánya;
– a gyermekek szeretetéhségének oka, hogy a szülők, és általában a felnőttek nem tudják, hogyan fejezzék ki szeretetüket a gyermekek iránt, vagy egyszerűen nem is törődnek velük.

A felnőtteket a gyermekek vagy túl gyengének, határozatlannak érzik, vagy agresszívnak. A felnőttek az egyik percben a tettlegességig mennek, ha valami nem tetszőt találnak a gyermekük magatartásában, a másikban kétségbeesve „vigasztalják” a síró, durcás gyermeket és ígérnek fűt-fát. „Kiengesztelésükre” megengednek olyan dolgokat, amire a gyermek sem mert gondolni. A gyermekek lázadását sok film, zenei műsor (!) szítja: törni, zúzni kell, fájdalmat okozni a felnőtteknek a harag levezetéséhez.

A gyermekeknek a szeretetet elsősorban a családban kell megkapniuk: a szülők azt a gyermeket szeressék, aki van! A gyermek mindig egészen más, mint amire a szülők gondolnak! Így van ez, még ha a született gyermek neme, hajszíne stb. megfelel is a szülők várakozásának. A gyermeket nem „kitalálni”, hanem sokszor nézni és befogadni kell. A gyermek számára is így áll a dolog: neki nem „ideális” szülei vannak, hanem konkrét, hús-vér emberek. Nem idealizálni kell tehát magukat a szülőknek, hanem együtt növekedni. „Minden közösség a megbocsátás gyakorlatában születik” – vallja Jean Vanier. Ez alól a család sem kivétel. A megbocsátás az a természetes-természetfeletti alkalom, ahol az ember leginkább hasonlíthat Istenre: új életet, reményt teremthet egy őszinte megbocsátás.

Sávai János

Ti vagytok a föld sója, a világ világossága

Július 18-a és 22-e között 72 kanadai egyházmegye vendégei voltak mindazok a fiatalok, akik a világ minden tájáról érkeztek Kanadába a 17. világifjúsági találkozóra. A magyar résztvevők az előtalálkozó keretén belül a montreali magyar plébánián, illetve Lavalban, a Chemin Neuf Közösség programjain vettek részt. Itt lehetőségük nyílt egy egyházmegye kis közösségeinek mindennapjaival való találkozásra, ismerkedésre. A kanadai fiatalok és családjaik tárt karokkal várták a messziről érkezett zarándokokat, hogy megosszák otthonukat és hitélményeiket velük. Ezt követően július 23-tól 28-ig Torontó látta őket vendégül. A találkozót megnyitó szentmisét Aloysius Ambrozic, Toronto érseke celebrálta.

Délelőttönként egy kijelölt templom vagy pavilon adott otthont a nemzetenként összegyűlt fiatalok katekéziseinek, melynek témája első nap „Ti vagytok a föld sója”, a második nap „Ti vagytok a világ világossága”, a harmadik napon pedig „Engesztelődjetek ki Istennel” volt. A katekéziseket szentmise zárta le. Délutánonként a Duc in Altum Parkban imádságra gyűltek össze a fiatalok a „világtalálkozók keresztje”, a pápa által rájuk bízott kereszt körül, amely egész Kanadát bejárta, míg Torontóba érkezett. Esténként pedig nemcsak kulturális jellegű programokat szerveztek, hanem a lelki élmények megosztását célzó találkozókat is.

Július 26-án este került sor a keresztútra, amelynek állomásait a város fő sugárútján járták végig a résztvevők. A világtalálkozók csúcspontja a szentatyával való együttlét. A hatalmas területű Downsview Parkba – a virrasztás és a szentmise helyszínére – már július 27-én reggel Toronto minden kerületéből elindultak a fiatalok százezrei, hogy a forróságban megtett hosszú zarándoklat után elfoglalják helyüket, és várják az alkonyatot, a pápa érkezését és a virrasztás kezdetét. Imádsággal, énekkel, tanúságtétellel és a szentatya szavait hallgatva virrasztott a milliós sokaság, az éjszakát a szabad ég alatt töltve. A szombat este imavirrasztáson az evangéliumi boldogságokat, az új társadalom építésének gondolatát állította előtérbe II. János Pál a világban eluralkodó gyűlölet logikájával szemben.

Július 28-án ünnepi szentmisével zárta le a pápa a világ ifjúságának 17. találkozóját. A források szerint 800 ezer személy volt jelen a szentmisén, mivel a fiatalokhoz a viharos esőzés ellenére felnőttek is csatlakoztak, nemcsak a város, hanem egész Quebec, sőt, a szomszédos egyesült államokbeli városok lakossága is. A szentatyával 450 püspök és több mint ezer pap misézett. A világtalálkozó témáját („Ti vagytok a világ világossága és a föld sója”) az oltár körül égő 12 fáklya és a rendezvény keresztjének lábánál elhelyezett ugyanennyi sótömb jelképezte. A következő találkozót a németországi Kölnben tartják, 2005-ben.

II. János Pál pápa üzenete

„Remélem, hogy a torontói találkozó megújítja a 2000. évi római tapasztalatokat. Már most úgy gondolok rátok, kedves fiatalok, mintha Toronto felé haladnátok. Nagyon várom, hogy mindannyiatokkal találkozzam. Hagyjatok magatok mögött minden félelmet és bizonytalanságot: gondoljatok arra, hogy nektek »hajnali őrszemnek« kell lennetek, mindig készen arra, hogy az új napot hirdessétek, ami maga a feltámadt Krisztus. Tartsátok magasra és mutassátok a jövőnek a béke lámpását! A világnak erre a fényre van szüksége. Hiszen ti vagytok a világ világossága.”