Tartalomból:

Vissza a főlapra

Szívkultúra

Ilyenkor nyár elején nem győzőm olvasni a hirdetéseket a különböző rendezvényekről. Persze mindez más zsebére, elsősorban az alapítványok terhére megy. Ezen azonban nem kell csodálkozni. A kultúra sosem volt jövedelmező ágazat az emberiség történetében. A kultúra csak fogyaszt, s ezért a gazdaságnak kell besegítenie, már ahol jövedelmező a gazdaság. Ez olyannyira egybefonódik, hogy ahol nincs erős gazdaság, ott a művelődésre és a kutatásra, a szellemi ismeretek szerzésére is kevés – vagy semmi sem – jut.

Persze most nem ezt a témát akarom fejtegetni, hanem azt, ami a napokban eszembe jutott: vajon nem kellene-e egy kicsit jobban „ráfeküdni” a szív művelésére? Függetlenül attól, hogy a nyugati orvostudomány az agyhalál bekövetkeztekor beszél halálról, én mégis úgy tartom, hogy a szív az ember lényege. Népünk is ilyen értelemben szőtte meg a szívről szóló mondásait. Nem beszélve arról, hogy a Biblia is majdnem ezer alkalommal használja a szív szót. A gyakori használat pedig a fontosságra utal.

Néha az a benyomásom, hogy szívtelen nemzedékek nőnek fel. Tudom, hogy a föld nem az angyalok és a szentek hazája, mégis úgy érzem, mintha a múltban más lett volna a helyzet. De azt is tudom, hogy az ember mindig azt a környezetet és kort tartja a legrosszabbnak, amelyben él, mert hiszen igazán csak azt ismeri. Visszatérve témámhoz: elszakadt a lánc. Nemzedék nemzedéktől nem veszi át azokat az értékeket, amely értelmet, irányt és célt adnak az életnek.

A nevelés és a művelődés új útját kellene járnunk. Mindenekfölött azt kellene megtaníttatni az emberekkel, hogy szívvel éljenek. Rá kellene vezetni őket arra az életstílusra, amellyel képessé válnak a felebaráti szeretetre, különösen a szükséget és nyomort szenvedő ember szeretetére.

Nevelni csak úgy lehet, hogy az ember átadja másoknak azokat az értékeket és tapasztalatokat, amelyeket megszerzett. Ha összehasonlítom az oktatást és a tanítást a neveléssel, akkor inkább azt mondanám, hogy manapság a nevelést kell előtérbe helyezni. A gyerek vagy a fiatal az iskolában a tudás vegyületévé válik. Nem is csoda, ha otthon egész nap a számítógép képernyője előtt ül, hiszen már az iskolában is számítógépnek tartják, akinek a memóriájába bele kell préselni minél több adatot. Egyesek tanáraikat is robotnak vélik, akiket azért fizetnek, hogy különleges tudást adjanak át, habár szívük és lelkesedésük nincs hozzá.

Az ember azonban nemcsak értelem segítségével jut tudáshoz: vannak érzelmei is. Tud tanulni, de tud szeretni is. Az új társadalmaknak az érzelmi élet és a szív kultúrájának fejlesztésére van szükségük. Európában a szélsőjobboldali erők előretörése láttán sokan meghökkentek, másutt nem győzik hangoztatni a terrorizmus elleni küzdelmet, ismét másutt bosszút bosszúra halmoznak… Mennyit fektettek fegyverekbe és mennyit a szív kultúrájának fejlesztésébe? Vagy nézzük a médiát, hányszor tudósít erőszakról és hányszor a szív jótetteiről? Úgy tűnik, mintha az élet csupa rosszból és gonoszságból állna, mintha korunk emberének nem lenne szíve. És a túl egyoldalú információ deformálja az embert.

Nehéz idők járnak – panaszkodnak sokan, akik elemzik a társadalmi eseményeket. Minden nehéz az életben, ha nem szívvel csináljuk. De a szív mindent megkönnyebbít, még a nehéz időket is. Csak művelnünk kell. Ne csak akkor vegyük észre, amikor megbetegszik, vagy hirtelen halált hoz, hanem akkor is, amikor több emberiesség után sír és sóvárog.

Harmath Károly OFM

Isten ott van, ahol a legkevésbé gondoljuk

Isten tervében minden élethelyzetnek egy magasztos célja van: Isten Országának eljövetelét szolgálja. Bármilyen emberek közé kerülünk is, köztük mindig Isten ügyét kell előbbre vinnünk: evangelizálnunk kell őket. Az evangelizálás annak a földre jött Istennek a hirdetését, továbbadását jelenti, akiről az Evangélium szól. Ezek szerint evangelizálni, vagyis átisteníteni az embereket mindenütt lehet és mindig kell. Erről tanúskodik Thuan vietnami püspök élettapasztalatának következő részlete.

„1976. december elsején, este 9 órakor váratlanul szólítanak néhány más fogollyal együtt. Kettesével egymáshoz láncolnak minket és felraknak egy teherautóra. Rövid utazás után Tan-Cangba (Newport) érünk, az új katonai kikötőbe, amit az amerikaiak nyitottak meg néhány éve. Egy hajót látunk magunk előtt, besötétítve, hogy az emberek ne lássák, mi történik. Beraknak minket a hajóba, s irány: észak! 1700 km-t teszünk meg.

A többi fogollyal együtt a hajó rakterébe visznek, ahol a szenet tartják. Csak egy kis petróleumlámpa pislákol, ezért a helyiségben szinte teljes sötétség honol. 1500-an vagyunk, leírhatatlan állapotban. Az agyam zakatol. Addig a pillanatig az egyházmegyémben voltam, de hogy most hova fogok jutni, nem lehet tudni. Elmélkedem szent Pál szavairól: »Most belsőleg indíttatva Jeruzsálembe megyek. Nem tudom, mi lesz ott velem, csak azt adta tudtomra a Szentlélek városról városra, hogy bilincs és megpróbáltatás vár rám« (ApCsel 20,22-23). Egész éjszaka szorongás gyötör.

Másnap, amikor egy kis napfény beszüremkedik a hajó rakterébe, észreveszem körülöttem a többi fogoly szomorú és elkeseredett arcát. Temetési hangulat van. Az egyikük egy dróttal megpróbálta felakasztani magát. Odahívnak, és beszélek hozzá. A végén meghallgat. (Két évvel ezelőtt egy vallások közötti értekezleten találkoztam ezzel az emberrel Kaliforniában. Örömtől sugárzó arccal lépett hozzám, köszönetet mondott és megmutatta a sebhelyeket, amelyek még akkor is ott voltak a nyakán).

Az utazás alatt a foglyok között elterjed a hír, hogy itt van köztük Thuan püspök. Egyik a másik után jön hozzám, és elmondják a szorongásaikat. Az egész nap azzal múlik el, hogy osztozom a szenvedéseikben és vigasztalom őket. Az utazás három napját a fogolytársaim erősítésében töltöm el, s közben Jézus szenvedéséről elmélkedem. A második éjszakán, a Csendes-óceán hideg decemberében kezdem megérteni, hogy hivatásomnak egy új szakasza kezdődik. Addig az egyházmegyében különféle kezdeményezéseket indítottam el a nem keresztények evangelizálására. Mostantól fogva viszont Jézussal együtt az evangelizálás gyökeréig kell jutnom. Ez abból áll, hogy vele együtt meghalok extra muros: a szent falakon, a szent aklon kívül.

Az ősegyház nagyon kihangsúlyozta – ahogyan a Zsidókhoz írt levél megfogalmazza –, hogy Jézus »extra muros«, »a kapun kívül szenvedett« (13,12k), vagyis »kidobták a szőlőből« (vö. Lk 20,15), a választott nép közösségéből. Izrael közössége Jahve jelenlétének a szent helye, ahol csak a vallásos ember lakhat. A tény, hogy Jézus ebből kirekesztve halt meg, a végső következményekig feltárja, hogy Isten szeretetével attól kezdve éppen ott találkozhatunk, ahol emberileg nézve Isten nincs jelen.

Az Úr Szolgájáról szóló énektől ihletve (»a gonosztevők közé sorolták« [Iz 53,12]) az ősegyház meg van győződve arról, hogy a keresztrefeszített magához ölel minden embert, a legrosszabbat és legreménytelenebbet is. Testének »kettéhasadt függönye« (vö. Mt 27,51) által ledőltek a határok a szent akol és az Isten nélküli világ között: általa mindenkinek szabad útja van az Atyához.

Pál és vele együtt az első keresztény közösségek mindig szem előtt tartották ezt a megrázó igazságot: Jézus keresztjét a bűnös világ kellős közepén állították fel. Ha mi fel akarjuk fedezni Urunk arcát, akkor a legtávoliabbak között kell keresnünk. Ő minden emberi lényben vár ránk, bármilyen is a helyzete, a múltja, az életmódja.

Az Olajfák hegyén, a Mennybemenetel előtt Jézus ezt mondta tanítványainak: »Tanúim lesztek Jeruzsálemben, s egész Júdeában és Szamariában, sőt egészen a föld végső határáig« (ApCsel 1,8). Pálhoz és a többi apostolhoz hasonlóan mi is arra kaptunk meghívást, hogy menjünk extra muros, a falakon kívül: az összes nemzethez.”

Pósa László

Tartalom

Isten házának születése

Annak ellenére, hogy Isten jelenléte mindent betölt és nem zárható semmilyen véges határok közé, az ember ősi lelki szükséglete, hogy külön teret, épületet szenteljen neki. Egy helyet különít el a profán használattól, amelyet Isten birtokba vesz, és ahol megjelenik.

Az első három század keresztényei az üldözések miatt nem rendelkezhettek állandó templomokkal. Maga a keresztény közösség, Krisztus titokzatos teste volt az Úr hajléka. 313-ban Konstantin császár szabadságot és gazdag adományokat biztosított az egyháznak, így felépülhettek az első bazilikák, melyeket az első szentmise bemutatásával szenteltek fel. Rövidesen szokásba jön a vértanúk ereklyéinek elhelyezése az új templom oltára alá, hogy így az oltáron megújuló krisztusi áldozathoz csatlakozzék a vértanúk áldozatának emléke. Az ereklyék ünnepi elhelyezését éjszakai virrasztás előzte meg és fényes diadalmenet a templomig. A 8. századtól számos gall és keleti elem hatol be a szertartásba: meghintik az oltárt és a falakat szenteltvízzel, mely sót, bort és hamut is tartalmaz (ún. „gregorián víz”); megkenik az oltárt krizmával öt helyen, Krisztus öt szent sebének emlékére, a templom falait pedig 12 helyen az apostolok emlékére; a templom padlózatára szórt két X alakú hamucsíkba a püspök pásztorbotjának végével beírja a görög és latin ábécét, annak jeléül, hogy Isten birtokba veszi az épületet, mintegy új teremtéssel rendet visz a zűrzavarba. Az imádságok, az énekek, a falak külső és belső meghintése, a megkenések és tömjénezések ragyogó, de bonyolult szőttest hoztak létre, mely a nyugati egyház legünnepélyesebb és leghosszabb szertartását eredményezte (időtartama mintegy 6–7 óra). Ezért csak a székesegyházak és a legfontosabb templomok lettek felszentelve, a többi csak megáldásban részesült.

1977-ben új, egyszerűsített templomszentelési szertartás látott napvilágot, melynek központja a szentmise ünnepélyes bemutatása az új templomban. Az ünnepélyes bevonulás után, amely során a szentek ereklyéit is behozzák, a püspök vizet szentel, meghinti vele az új oltárt és a falakat, de leginkább a híveket, akik a keresztségben a Szentlélek élő templomai lettek. A szentmise igeliturgiája végén felhangzik a Mindenszentek litániája, majd az ereklyéket az oltárba építik. A püspök a felszentelési imádságban kéri Isten bőséges kegyelmének kiáradását, hogy szent hellyé avassa az épületet, az élő egyház képmását. Ezután krizmát önt az oltár közepére és négy sarkára, hiszen az oltár Krisztusnak, a Fölkentnek szimbóluma. A falakat is megkeni 12 vagy 4 helyen, melyeket ezentúl kis keresztek és gyertyák jelölnek. Megható pillanat az illatáldozat bemutatása, amikor egy parázzsal teli edényt helyeznek az oltárra és a püspök maréknyi tömjént szór bele, mint a hívők imádságának és áldozatának jelképét. Az oltárt csak ezután díszítik fel, majd kivilágítják a templomot, bemutatják az első szentmiseáldozatot, és felavatják a szentségházat.

Kovács Ervin

Tartalom

A nép szolgái

Június vége, július eleje az újmisék ideje. Az újonnan felszentelt papok, a hívek, az egyházközség közös ünnepe, hálája Istennek.
Az újszövetségi Szentírás csak püspökökről és diakónusokról beszél. Mégis kivehető belőle: a pap a Szentháromság ajándéka a hívek számára.
Az Atya ajándéka:
Jézus mondja: „Senki sem jöhet hozzám, ha az Atya, aki küldött, nem vonzza” (Jn 6,44); Szent Pál pedig hangsúlyozza: az Atya „őbenne (Jézusban) választott ki bennünket a világ teremtése előtt” (Ef 1,4).
A Fiú ajándéka:
Jézus apostolai lelkére köti: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket, s arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt” (Jn 15,16).
A Szentlélek ajándéka:
Az Apostolok Cselekedeteiben olvassuk: Jézus „útbaigazítást adott a Szentlélek által kiválasztott apostoloknak” (ApCsel 1,2; vagyis a Szentlélek közvetítette Jézusnak, hogy az Atya kiket vonz, kiket választ).
A földön a végső szót az egyház mondja ki az apostolok imája és kézrátétele kellett a diakónusok felszenteléséhez: „Az apostolok elé állították őket, azok imádkoztak és rájuk tették kezüket” (ApCsel 6,6). Pál apostol figyelmezteti Timóteust is: „Kezedet elhamarkodva ne tedd fel senkire” (1Tim 5,22).
Szükség van a hívek hozzájárulására, munkájára is: „Az aratni való sok, de a munkás kevés… Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat az aratáshoz” (Mt 9,37–38).
A jövendő papnak is óhajtania, akarnia kell: „Bizonyos, hogy aki püspökségre törekszik, magasztos dolgot kíván” (1Tim 3,1).
Hogy hogy történik ez Kamerunban, azt az Alle Welt cikkje alapján írom le (2002. 1–2.)?

A kameruni köztársaságnak 14 millió lakosa van. Ennek 53%-a keresztény, 22%-a mohamedán, a többi a természeti vallásokhoz tartozik. Kamerun katolikus egyháza 1990-ben ünnepelte 100 éves jubileumát. Az első misszionáriusok német szerzetesek voltak, akik 1890-ben az ország északi részén telepedtek le. Keleten és északon 50 évvel később kezdődött az evangelizáció.

326 szeminarista osztrák ösztöndíjjal folytatja tanulmányait. Az ösztöndíj évi összege 570 euró. A Missio évente 145300 eurót utal át az ország nagyszemináriumainak és a teológiai főiskoláinak, ahol jelenleg 835 fiatal készül a papi szolgálatra.

Kamerunban a szeminaristák tanáraik kívánságára naponta olvasnak újságot. Így tudják meg, hogy mi érdekli az embereket: AIDS, korrupció, politikai gyilkosságok, a gazdaság és a demokrácia krízise. Az ország elnöke, Paul Biya fiatal korában maga is szeminarista volt.

Hogy az egykori szeminarista hiányosságait pótolják, az ország 5 nagyszemináriumában nemcsak filozófiát és teológiát tanítanak, hanem szociopolitikai analízist is. Ezenfelül a szeminaristák szabad idejükben utcagyerekekkel és fiatalokkal foglalkoznak. Tevékenykednek még a börtönökben és az aggok otthonaiban is.

Az egyik alkalommal, amikor a Missio küldöttje az országban járt, Christian Tumi bíboros a maga kocsiján vitte a szemináriumokba. A doualai szeminárium 81 szeminaristájának csak a fele tartózkodott otthon. A bíboros megmagyarázta: „Papjainknak a nép szolgáinak kell lenniük. Ezért most a vízvezeték és villany bevezetésénél, az idős emberek házának a lefedésénél segédkeznek a többiek. Nagyböjtben a szegények részére élelmet és gyógyszert gyűjtenek. Viszonzásul a környező falvak földművesei 12 hektár földet ajándékoztak a papnövendékeknek. Ezen ananászt, olajpálmát, banánt és gumós növényeket termesztenek.”

Doualaban és a többi nagyszemináriumban nemcsak az egyházmegye kispapjai tanulnak, hanem az ország más részeiből való fiatalok is. „A jelölteket szándékosan »keverjük össze« – meséli az egyik elöljáró –, hogy így a különböző népcsoportok jobban megértsék egymást. Kamerunban több mint 250 nép és törzs él. Van olyan plébánia, ahol hét nyelven beszélnek. A féltékenység, a rivalizálás mindennapos, néha harcra kerül sor a vallások közötti nézeteltérések vagy a vegyes házasságokban felmerülő nehézségek miatt, vagy mert nem tudnak megegyezni a határok miatt.

Késre menő harccá válhat egy püspök kinevezése, mert mindenki a maga jelöltjét akarja. Az egyik Rómából kinevezett püspököt kénytelenek voltak más egyházmegyébe áthelyezni a heves tiltakozások miatt. Helyére egy lengyel misszionáriust szenteltek. Őt inkább elfogadták, mint afrikai elődjét.

A kameruni papnevelés alapelvei közé tartozik, hogy a papok ne nézzenek egymásra ellenszenvvel, hanem becsüljék egymást, együttes erővel szolgáljanak a népnek. Tumi bíboros összefoglaló megjegyzése: „Messze vagyunk még az egységes Kameruntól, de minden út az első lépéssel kezdődik!”

Imádkozzunk, hogy Kamerunban és szerte a világon a papok őszintén szeressék egymást, és így szolgálják az emberek evilági és túlvilági jólétét.

Suhajda Lajos SVD

II. János Pál pápa szentté avatta Boldog Pio atyát

Június 16-án délelőtt a Szent Péter téren bemutatott szentmisén II. János Pál pápa a szentek sorába iktatta Pietrelcinai Boldog Pio atyát. A régóta várt eseményt a Szent Péter téren és a környező utcákban jelenlévő több mint 300 ezer hívő, valamint a San Giovanni Rotondóban és a kapucinus szerzetes szülőhelyén, Pietrelcinában összegyűlt több tízezer zarándok tapsvihara köszöntötte. Pio atya szentté avatása hetek óta lázban tartotta Olaszországot. Vannak, akik második Assisi Szent Ferencként tartják számon a kapucinus szerzetest, akinek tisztelete már az egész világon elterjedt. Az 1999-ben történt boldoggá avatás óta ez a tisztelet még csak tovább erősödött.

„Olyan Isten vagyok, aki irgalmasságot gyakorol” – idézte a szentatya a Teremtés könyvét (9,23), kiemelve, hogy Pio atya nagylelkű képviselője volt ennek az isteni irgalmasságnak a lelkivezetésben, valamint a bűnbánat és kiengesztelődés szentségének kiszolgáltatása során. Gyóntatás közben, amely apostolkodásának egyik legfontosabb tevékenysége volt, és amely hívek tömegeit vonzotta a San Giovanni Rotondó-beli szerzetesi konvent gyóntatófülkéjéhez, volt alkalma tanúságot tenni erről az irgalomról. Bár látszólagos keménységgel beszélt a hozzá zarándokló hívekkel, ezzel is tudatosítva a bűn súlyosságát és a valódi bűnbánat nélkülözhetetlenségét, mégis a legtöbben megváltoztak, és visszafordultak a rossz útról a szentségi bűnbánat megbocsátó ölelésén keresztül. Példa lehet ez a papok számára, hogy örömmel és buzgósággal teljesítsék ezt a ma is olyannyira fontos szolgálatot. Pio atya apostoli munkájának hatékonysága abban rejlett, hogy lelkisége mélyen Istenben gyökerezett. Bensőséges és állandó egységben élt Istennel, naponta hosszú órákat töltött imádságban. Szerette mondogatni: „Én csak egy szegény szerzetestestvér vagyok, aki imádkozik”. Meg volt győződve arról, hogy az imádság a legjobb fegyver, olyan kulcs, amely megnyitja Isten szívét. Lelkiségének ez az alapvető jellegzetessége folytatódott azokban az imacsoportokban, amelyeket alapított, és amelyek az egyháznak és a társadalomnak a szüntelen, hűséges imádság hatalmas szolgálatát ajánlják fel. Pio atya állhatatos imádsága rendkívüli szeretet-tevékenységgel is párosult, amelynek nyomán megszületett a Szenvedés Enyhítésének Háza. Pietrelcinai Szent Pio atya életének titka: imádság és szeretetgyakorlat.

Az új szent kötelező liturgikus ünnepnapja a római naptárban szeptember 23-a, Szent Pio atya mennyei születésnapja.

Karol Wojtyla és Pio atya

Karol Wojtyla három alkalommal járt San Giovanni Rotondóban, 1947-ben egyszerű papként, 1974-ben bíborosként, 1987-ben pedig már pápaként. San Giovanni Rotondo ma Európa leglátogatottabb búcsújáró helye. A kapucinus kolostorral egybeépült Kegyelmek Anyja-templomban Pio atya sírját évente hétmillió zarándok keresi fel, ezzel San Giovanni Rotondo megelőzi a lourdes-i és fatimai kegyhelyet is.

A néhány hónappal korábban pappá szentelt Karol Wojtyla 1947-ben szentgyónást végzett a híres gyóntatónak tartott, lelkekben olvasó Pio atyánál. Egy másik ismert epizódra a már püspök Karol Wojtyla és Pio atya között 1962-ben került sor. Novemberben Wojtyla püspök szívében nagy bánattal érkezett meg Rómába: egy krakkói híve, Wanda Poltawska, négygyermekes orvosnő halálos betegségben szenvedett. Karol Wojtyla rövid latin nyelvű levelet írt Pio atyának a szegény beteg asszony érdekében. Néhány nap múlva újabb levélben tájékoztatta az atyát, és köszönetet mondott neki, mert a súlyos állapotban lévő asszony a műtét után azonnal visszanyerte egészségét.

Nyaraláson Istennel

A tenger, a tó, a folyó telve erővel és szépséggel, mint Isten is határtalan bölcsességében. Élvezd a látványt és emlékezz a csodálatos látképre! Lelkesedj a tengerrel, a tóval, a folyóval, amelyben Isten nyomát és teljességét fedezheted fel…

Napkelte-napnyugta, hullámok játéka

A napkelte és a napnyugta olyan biztos és állandó, mint Isten irántunk való szeretete. Ahogy a hullámok állandóan mossák a partot, ugyanolyan állandó jelleggel van jelen életünkben Isten. A hullámok néha kicsik, néha nem is látjuk őket a köd vagy a sötétség miatt, de mindig hallhatjuk, érzékelhetjük jelenlétüket. És Isten is ilyen. Amikor megkérdőjelezzük jelenlétét, amikor hiába keressük életünkben, azokban az időszakokban, amikor biztosak vagyunk abban, hogy elrejtőzött vagy nincs is jelen, Isten ottléte akkor is állandó, sőt néha látványos is.

Áradás és apadás

Az áradás és apadás váltakoznak, de mindig léteznek, és alakítják a partvidék arculatát, éppen úgy, ahogyan alakít és formál bennünket Isten egész életünkön át. A hullámok könyörtelenek, kitartóan jelen vannak, s emlékeztetnek bennünket arra, hogy hasonló kitartással vesz körül bennünket szeretetével Isten, akkor is, amikor visszautasítjuk.

Néha úgy érezzük, hogy Isten jobban „csapdos” bennünket, mint amennyit mi el tudunk viselni, de amilyen ellenálló a part, olyan ellenállók vagyunk mi is. Hány alkalommal küzdöttünk meg a hullámokkal és próbáltunk meg az ár ellen úszni, mire felfedeztük, hogy könnyebben haladunk, ha átadjuk magunkat a hullámoknak, ha rájuk bízzuk magunkat?

A gyeplőt mi akarjuk tartani, és kitaposott utakon szeretnénk járni. A víz alatti áramlatok és hullámok elleni küzdelmünket energiafecsérlésnek tartjuk. A víz azonban jobban a javunkra szolgál, mint gondoljuk. Meg kellene engednünk, hogy Isten oda vezessen bennünket, ahová akar. Gyakran ez sokkal érdekesebb is, mert Isten jobban tudja, mi válik javunkra.

Víz

A hullámverés Isten jelenlétére utal, a víz pedig szeretetének jelképe. A víz mélységeiben mindig nyugodt, csendes, még akkor is, ha a felszín tajtékzik. Az élet is mindig biztonságos folyó, mert Isten állandóan velünk van. Még a legnagyobb mélységekben, örvényekben, ahol a sötétség nagyobb, mint a legsötétebb éjszakában, ott is találunk életet. Amikor úgy véljük, hogy sötétség és halál birodalmába érkeztünk, még akkor sem maradtunk egyedül, mert Isten szeretete körülvesz bennünket.

Kagylók

A kagylók számunkra Isten ajándékai, ha a kincset felfedezzük és másokkal megosztjuk. A kagylók jelképezhetik azokat a talentumokat, képességeket, amelyekkel Isten megajándékozott bennünket. Egyes kagylófajtákra csak nagyritkán lelünk rá. Könnyebben megszerezhetők a közeli ajándékboltban. Hogy rájuk találjunk, nagyon mélyen kell búvárkodnunk. Ilyen mélyre kell merülnünk önmagunkban is, hogy felfedezzük személyes, elrejtett képességeinket. És néha igen nagy kockázattal jár, hogy megmutassuk egyéniségünket.

Bizonyos talentumaink olyanok, mint a gyöngykagylók: ritkák, csodálatosak nehezen elérhetők, nehezen leírhatók, de érdemes értük vállalni a búvárkodással és a kincskereséssel járó kockázatot.

Kavicsok

A vízparton a kavicsok feltörhetik lábunkat, de végül talpunk megedződik. Életünkben ilyenek a kísértések, amelyekről Isten tudja, hogy túléljük őket.

Felszerelés

Gyakran ellenőrizni akarjuk életutunkat, és harcolunk Isten vezetése ellen. Amikor családunkkal nyaralni készülünk, hűtőtáskákat, esernyőket, napernyőket, napszemüvegeket, székeket, könyveket cipelünk magunkkal. De felfedezzük, hogy a sok felszerelés mekkora terhet jelent – csomagolni, vinni, felállítani, őrizni kell. Néha minél kevesebbet viszünk magunkkal, annál jobban élvezzük az utazást. Így van ez az Istennel való kapcsolatunkban is, ha megnyílunk és elfogadjuk Isten működését életünkben. Tudunk élni a sok felszerelés nélkül is, és szabadnak érezzük magunkat.

Szellő

A tó-, folyó- vagy tengerparton az erős nap felégethet, de Isten az enyhe szellő által simogat, a vízcseppekkel meg hűsít bennünket. Erre a hűsítésre szükségünk is van, ha túl akarjuk élni a parton való tartózkodást. Ébren kell lennünk, hogy meghalljuk életünk szellőjében Isten suttogását. Néha csak annyira kell megmozdulnunk, megfordulnunk, hogy megérezzük a szellőt. Nem szabad elfelejtenünk, mi frissít fel igazán bennünket.

Élettér

Néha mások táskarádiókkal, magnókkal, nyugágyakkal, labdákkal törnek be a „mi” életterünkbe. Néha féltékenyek vagyunk és önzők, hogy Isten embertársainkat is megáldja. De Isten határtalan és végtelen. Benne minden mérhetetlenül bőséges. A végtelen folyó, tó vagy tenger erről a bőségről beszél, nem pedig a határokról és megkötöttségekről.

Világítótorony

A világítótorony is tanít bennünket. Nincs minden partnak világítótornya, de ahol van, jelként szolgál a hajóknak, csónakoknak. Életünkben Isten a világítótorony, az állandó fény, amely mindig ott áll a látóhatáron. Néha elfelejtjük, hogy egyes emberek sokkal jobban rászorulnak Isten segítségére, mint mi. Amikor ez megtörténik, akkor türelmesnek és nagylelkűnek kell lennünk. Imádkozhatunk azokért, akik a világítótoronyra figyelve élnek akkor is, amikor mi nem látjuk azt. Ilyenkor eszünkbe jut, hogy minket is megáldott fényével a világítótorony, és fénye vezet bennünket az igaz cél felé.

(Forrás: St. Antony Messenger,
2000/6, fordította: sv)

Római Szent Franciska és Lorenzo

A katolikus egyház alapítójának, Jézus Krisztusnak akaratából a legteljesebb módon hordozója az evangélium felszabadító üzenetének, valamint a szentségek révén közvetítője az üdvösségnek, ám e magasztos küldetés közben sem mondhatja el magáról, hogy minden vonatkozásban tökéletes. A bűnre vagy legalábbis gyöngeségre lépten-nyomon rábukkan a múlt búvárlója vagy a jelen szemlélője.

Amikor e sorozat szerzője az életszentségre eljutott, szent életű házaspárok bemutatását tűzte ki célul, nem gondolta, hogy mennyi fejtörést jelent olyan hiteles keresztény hitvesek felkutatása, akiknek az életszentségét az egyház mindkettőjük esetében hivatalosan elismerte. Mivel a magyar kereszténység történetének kezdetén ott áll Szent István és Boldog Gizella párosa, azt lehetett gondolni, hogy kevés kutatással másokra is rá lehet találni. A helyzet azonban más, mert a középkor folyamán a világiak szentté avatása nem túl gyakori (az Árpád-házi család néhány tagja kivételként a szabályt erősíti). Az egyházon belül is feledésbe merülhet a jó példa, az egyháziak sem ügyeltek eléggé arra, hogy a természetes közösség, a család hivatását vállaló szent életű férjek és feleségek emlékezete megörökítődjön, és alapja legyen a továbbiak során a hivatalos szentté avatási eljárásnak. E hiányok miatt kellett e sorozatban szent életű családanyák emlékét is föleleveníteni.

A most bemutatandó szentek, Római Franciska és férje is a „rendhagyók” közé tartoznak, ugyanis a családfő szentté avatása a mai napig nem történt meg, noha minden bizonnyal komoly része volt abban, hogy felesége eljutott az életszentség magaslatára.

Szent Franciska 1384-ben született Rómában, a kereszténység fővárosában, noha az Örök Város dicsőségét igyekezett megtépázni a néhány éve (1378-ban) feltűnt ellenpápa, aki viszont Avignon városában élt. A rómaiak tudták, hogy Szent Péter igazi utóda, a törvényesen megválasztott pápa ott tartózkodik körükben. Franciska előkelő családja éppen úgy, mint leendő férjéé, ragaszkodott az igazi pápához, és mindennap imádkoztak azért, hogy az ellenpápa ismerje be vétkét s vonuljon vissza, ezzel teremtse meg az egyház egységét, belső békéjét. A fiatal Franciska e vallásos légkörben nevelkedve apáca szeretett volna lenni, de szülei másként döntöttek. Tizenkét évesen férjhez adták egy előkelő római ifjúhoz. Lorenzo di Ponziani a továbbiakban jó férjnek bizonyult, mert Franciskával negyven éven át élet olyan szeretetkapcsolatban, hogy soha nem fordult elő közöttük perlekedés.

Franciska a hitvesi és édesanyai hivatásnak szentelte magát, a boldog házasságból hat gyermek született. A gyermekek vallásos nevelése nem állt meg az elméletnél, az evangéliumi parancsokat és tanácsokat a szülők példája nyomán a gyermekeknek is gyakorlattá kellett váltani. Franciska és Lorenzo családja e téren sokban különbözött a méltóságban, rangban, vagyonban velük azonos szinten lévő római arisztokrata családoktól. A szeretet és kölcsönös megbecsülés fogta egybe a szülőket és gyermekeket oly módon, hogy abból bőségesen jutott a család mindennapi életét segítő szolgáknak is. Náluk szolgának lenni igazi családtagságot jelent – mondogatták rosszallóan a gőgös római nemesek, és ismételték más családok szolgái, akik bizony nap mint nap érezték alárendelt állapotukat, s tűrték gazdáik szeszélyeit.

Franciska és Lorenzo fiaiktól elvárták, hogy a tanulás mellett fizikai munkát is végezzenek. Az ősi, római palotában a kőfaragók szívesen látott vendégek voltak, mert a fiúk nagy lelkesedéssel lesték el tőlük a vésővel és kalapáccsal való bánás tudományát. A leányok pedig a takarításban segítettek a szolgálóknak. Édesanyjuk, Franciska szerint ez alázatosságra tanít, és felkészíti őket arra, hogy maguk is jó háziasszonyok legyenek. Az evangéliumi megszentelődés tehát a lelkiélet megszokott eseményei mellett a mindennapok kötelességeinek hűséges teljesítésével történt. Franciska a szolgálókat és szolgákat, ha megbetegedtek, nem küldte valamelyik római közkórházba, hanem otthon tartotta és maga ápolta őket. A környék szegényei mindig bizalommal kopogtak a szent életű házaspár ajtaján, soha nem távoztak üres kézzel. A gyermekek felnőttek, családot alapítottak, s követték szüleik példáját.

Lorenzo 1436-ban meghalt, és az özvegy Franciska apáca lett, 1437-ben, Szent Benedek napján vállalta a bencés regula követését. Kevés idő adatott neki, mert 1440. március 9-én követte férjét az örök hazába. Élete során abban a kiváltságban részesült, hogy őrangyala gyakran látható formában megjelent neki, hibáira figyelmeztette, erényeit dicsérte. Bár hivatalosan csak Franciska lett szentté avatva, Lorenzo is minden bizonnyal osztozik vele a színelátás örömében.

Török József

„Kertiháború”

Végre eleredt az eső. A kertben lakó szomjas teremtmények mohón szívták magukba az éltető nedvességet.

– Vidd innen a gyökereidet – sziszegte a paprika, karcsú szárával mérgesen integetve. – Nekem nagyobb szükségem van a vízre, mint neked. Különben hogyan nőhetnék meg olyan szép húsosra, ropogósra. Talán még azt sem tudod, hogy milyen sok C-vitamint adok az embereknek?! – fordult gőgösen a szomszédos ágyásban lakó káposzta felé.

– Ó, de nagyra vagy magaddal, mintha nem látnád, mennyivel szebb ruhát kaptam én a Teremtőtől – kényeskedett a paradicsom. – Senki sincs ilyen pirospozsgás, hamvas ruhában. Ha nem kapok elég vizet, megfonnyadok és ráncos lesz a bőröm. Nem kétséges hát, hogy nekem több víz kell, mint nektek.

– Ugyan már – rázta meg leveleit a krumplibokor. – Én sokkal fontosabb vagyok nálatok és hasznosabb is, a lábamnál őrizgetett gumóimból többen is jóllakhatnak. Engem fogyasztanak legtöbbet az emberek. És hogy vigyáznak rám! Már a nyár elején finom porral hintettek be, hogy megszabaduljak a bogaraktól, amelyek a leveleimet fenyegették, nemrégiben pedig földdel takargatták be gumóimat, hogy nagyobbakra nőhessenek.

– Itt én vagyok a király! – szólalt meg a csemegekukorica. – Nézzétek csak, mennyivel magasodom fölétek. Nincs nálam nagyobb!

– A nagyság nem minden!- vetette ellen a fokhagyma. – Én sokkal többet érek nálatok! Gyönyörű fehér gerezdjeim nélkül ízetlen lenne az étel. Télire füzérekbe fűznek és a kamrában őriznek, oly nagy becsben tartanak az emberek. Ha tudnátok, hogy a kertben is milyen hasznos vagyok: a rovarokat is elriasztom erős illatommal. Ki merné tagadni, hogy én vagyok az ágyások őre. Nekem jár hát a legnagyobb tisztelet.

– Mi is itt vagyunk még! – kiáltották közbe a sárgarépák.

– Úgy van! – helyeselt a zeller, és óriási hangzavar kerekedett. Minden zöldségféle a maga igazát és nagyságát bizonygatta.

– Ejnye, ejnye – ingatták fejüket az almafa ágain csücsülő kis almák. – Mi még igen zöldek vagyunk, de azt már látjuk, hogy ez így nincs rendjén – susogták át a szomszédos körtefának. – Valamit tennünk kellene, de mit? – Tanácstalanul ingatták terméstől duzzadó ágaikat, olyan kétségbeesetten, hogy az esőfelhők mögül előkandikáló napocska végül megsajnálta őket. Valamit odasúgott felhőtestvérének, aki egy hatalmas villámlással és dörgéssel félbeszakította a perpatvart:

– Nem hallgattok el mindjárt, oktondiak! Ti mindannyian fontosak és hasznosak vagytok, ugyanabból a földből nőttetek ki és ugyanaz a víz táplál benneteket. Elég legyen hát a háborúskodásból! – Erre már a napocska is kibújt a felhők mögül és széles mosolyával átölelte a földet. A csöpögő esőben különös csodára lettek figyelmesek a kiskert lakói. Mint óriási, színes híd, szivárvány tündökölt az égen.

– Látjátok? – intett sugaraival a nap titokzatosan a szivárvány felé. – Aki ezt a gyönyörű szivárványt az égre varázsolta, nagyon szeret bennünket. Miért akarjátok hát elszomorítani gőgös vitátokkal, egymás pocskondiázásával. Kössetek végre békét és segítsétek inkább egymást, meglátjátok akkor sokkal szebbek, ízesebbek és nagyobbak lesztek!

Azóta már sokszor felkelt és lenyugodott a nap, de valahányszor a kiskertre esett tekintete, megelégedve látta, hogy a növények megfogadták tanácsát. Egyik sem bántotta többé a társát, sőt, ahol tudták, segítették egymást. A kukorica összegyűjtötte lándzsás leveleiben a vizet, és a felesleget lecsorgatta a szomjas paprikáknak, paradicsomoknak. A fokhagyma pedig igyekezett elriasztani minden kártevőt, hogy megvédje kis társait. Meg is lett az eredmény: sehol a vidéken nem nőtt olyan ropogós paprika, édes kukorica, egészséges krumpli, csábítóan friss termés, mint abban a kiskertben.

Katona Marianna

A gyermek nem fél a halottól

Rémálmok bármelyik gyermeknél előfordulhatnak, amelyekre felriadva sírni kezd. Mivel a kisgyerek az álmot is valóságként éli meg, nagy szüksége van a szülői közelségre, vigasztalásra. Ezeket a félelmeket néhány kedves, megnyugtató szóval kell elintézni, arra törekedve, hogy a gyermek mielőbb nyugodtan folytathassa pihenését. Ne mondjuk azt a gyerekeknek, hogy „nem szabad félni!” Különösen óvakodjunk attól, hogy mivel felvert bennünket álmunkból, mérgesen szóljunk rá. Röviden intézzük el a dolgot, de nappal térjünk vissza a megbeszélésre. Ha a gyerek nem tud elaludni, maradjunk mellette, míg el nem alszik. Ha rá akarna szokni az éjjeli ébrenléthez, beszéljük meg ezt vele nappal, és szelíden, de határozottan küldjük aludni.

A szülők ne szoktassák a gyereket arra, hogy maguk mellé veszik ágyukba. Kiskorától szokja meg, hogy a nyugodt pihenéshez mindenkinek a saját ágyában a helye. Ha ezt nem teszik, a szülők súlyos konfliktust teremtenek azzal, hogy a pillanatnyilag kényelmes és gyors megoldást választották a gyerek megnyugtatására. Később a gyerek egyre nagyobb hisztériát csap, hogy a szülőkkel maradhasson. Jó néhány házastársi kapcsolat futott zátonyra, mert a szülők nem tudtak, illetve nem akartak a gyereknek parancsolni ezen a téren.

A félelmet nem tiltani kell tehát, hanem megkeresni az okát és orvosolni. A gyermek pillanatnyi, átmeneti állapota ugyanis könnyen rögzülhet a „gyakorlás” által. A félelem jelentkezése bizonyos időszakokban természetes jelenség, de ha ezt tápláljuk vagy nem tesszük a helyére, beidegződhetnek olyan rossz szokások, amelyeket később azért nehéz orvosolni, mert keletkezésüket, gyökerüket nem ismerjük. A gyermek nem emlékezik vissza, hogyan szokott rá az éjszakai virrasztásra, a szülők pedig elfeledkeznek róla, hogy ártatlannak tűnő gesztusaikat a gyermek előtt szinte kötelességként tűnnek fel. Az a szülő, aki rossz szokásból éjjel felkel enni, hamarosan „éhező társra” talál gyermekében, aki szintén enni kér. Ez rendszeressé válik, ami a gyermek kialvatlanságához, gyomorpanaszokhoz és más rendellenességhez vezet.

„Elvisz egy szörny”, írta rajzára a tíz éves gyermek. A nappal átélt félelmek, családi feszültségek (szülői veszekedések) a gyermek álmaiban szabadon kószálnak: a szülők vagy más szeretett személyek elvesztésének rettenete megelevenedik álmaiban. A félelem hatására, amit ugyan nappal palástolt, éjjel nyugtalanul alszik, másnap zaklatott lesz. Nem kell, hogy a gyermek közvetlenül szem- és fültanúja legyen a szülők közötti konfliktusnak! Kimondott szó nélkül is felfogja szülei egész valóságát. Kár lenne ilyenkor hazudni a gyereknek, mivel így érzéseit zavarjuk össze.

Ugyancsak fontos, hogy a gyerek tudja, mi történik szeretteivel. Ha valamelyik szülő vagy közeli családtag beteg, meg kell mondani a gyermeknek. Nem az igazság ismerete váltja ki a félelmet vagy a nyugtalanságot, hanem a bizonytalanság szörnyű gyötrelme! Bármi történik, a szülő józanságán múlik, hogy a gyermek hogyan dolgozza fel az eseményt, legyen az akár haláleset. A gyermek nem fél sem a haláltól, sem a halottól. Rémületet vált ki viszont belőle azok hisztérikus, fegyelmezetlen magatartása, akiktől éppen erőt, bátorítást várna. Ha a gyermek látja, hogy valami miatt szülei sírnak, tudja meg ő is a szomorúság okát, természetesen korának megfelelő, érthető szavakkal elmondva. Ne dramatizáljunk és ne mutassunk nagy érzelmi kitöréseket, mert ez megijeszti a gyermeket. Ő is szeretne velünk sírni, szeretne osztozni fájdalmunkban, mert szeret minket. Ha egy szeretett személlyel kapcsolatos fájdalmas eseményt letagadunk, a gyermek megérzi bizalmatlanságunkat, és azt, hogy ő ki van rekesztve közülünk. A maga idejében nem közölt haláleset pedig a szülőket összevissza való hazudozásra, mellébeszélésre kényszeríti, ami egyre bonyolultabbá teszi a helyzetet.

A gyermek bizalmát nem serdülőkorban kell a szülőknek kierőszakolni, ha meg akarják tudni, vajon merre jár, milyen kapcsolatai vannak. A bizalom egy élet kapcsolatának ajándéka, amelyben a másik személy önmagában érték, nem pedig eszköz arra, hogy a felnőttek lelkiismeretüket megnyugtassák.

Sávai János

Menny a mocsár fölött

„Amikor 1950. június 24-én az este ráborult Rómára, a Szent Péter téren hatalmas tömeg gyűlt egybe Goretti Mária szentté avatására várva. A néma csendet XII. Piusz pápa hangja törte meg: »Ennek a ragyogó nyári napnak az estéjén a népnek egy egyszerű, szerény gyermeke az egyház részéről olyan megtiszteltetésben részesül, amilyennél nagyobb megtiszteltetés nem is érhet senkit; mégpedig olyan különlegesen ünnepélyes keretek között, amilyenre az egyház történetében még nem volt példa; itt, a Szent Péter-templom előtt, ezen a roppant téren, amely szinte árasztja a fenséget, a hívek akkora tömegének jelenlétében, amekkorát még egyetlen szent avatása alkalmából nem jegyeztek fel. Miért lesz könnytől fátyolos a szemetek, amikor azt olvassátok vagy halljátok, hogy ez a lány csak néhány évet élt? Ez az élet még a váratlan és erőszakos halál ellenére is oly egyszerű és oly tiszta, annyira átlátszó és annyira világos, oly szemmel látható és annyira szemünk előtt áll, hogy csak az evangéliumi történetek közül lehet valamelyikkel párhuzamba állítani. Mivel hódította meg Goretti Mária ily gyorsan a szíveteket, hogy szinte máris kedvenc szentetek lett?«”

A pápának erre a kérdésére Goretti Mária élete és halála egyértelmű választ ad. Mária szülei, Luigi Goretti és Assunta Carlini igen szegényes körülmények között éltek Corinaldóban (Ancona tartomány). Házasságukból hat gyermek született. A legidősebb, Mária 1890. október 16-án látta meg a napvilágot. A szülők szorgalmas emberek voltak, de abból a néhány hold földből nemigen tudtak megélni, ezért hamarosan elköltöztek. Ferriere di Concaban egy özvegyemberrel, Serenellivel béreltek egy kisebb birtokot. Mária tízéves volt, amikor édesapja maláriában meghalt. Amíg özvegy édesanyja a földeken dolgozott, ő vigyázott fiatalabb testvéreire és ellátta a háztartást, sőt még a szomszédságban élő társbérlőnek, Serenellinek és annak fiának is ő főzött. Alessandro nem sok jót tanult részeges apjától, s a felnőttkor küszöbén álló fiú szabad utat engedett ösztöneinek és rossz hajlamainak. Először szép szóval próbálta magának megnyerni a nyolc évvel fiatalabb Máriát, amikor ez nem sikerült neki, féktelen szexuális vágyainak erőszakkal próbált érvényt szerezni. 1902. július 5-én, amíg a többiek kint dolgoztak a földeken, Alessandro ismét molesztálni kezdte a lányt, sőt ez alkalommal megkísérelte bevonszolni a hálószobába. Mária kézzel-lábbal tiltakozott, és egyre ismételte: „Nem, nem, az bűn, Alessandro, elkárhozol érte”. Ekkor a szenvedélytől elvakult fiú dühében fölkapott egy kést és halálra szurkálta a lányt.

Mária halálos ágyán megbocsátott gyilkosának: „… az égben imádkozni fogok a megtéréséért. Jézus kedvéért, aki a kereszten megbocsátott a bűnbánó latornak, azt akarom, hogy ő is ott legyen a közelemben a paradicsomban”. Másnap, július 6-án visszaadta lelkét a Teremtőnek. Alessandro Serenellit 30 évi szigorú börtönre ítélték. Amikor 1928. karácsonyán szabadult, első útja Mária édesanyjához vezetett, bocsánatot akart kérni. Assunta asszony e szavakkal fogadta: „Ha Isten megbocsátott neked, én hogyne bocsátanék meg?” Mindketten megérték Mária boldoggá, majd szentté avatását. Mária rövid életét és halála történetét a Menny a mocsár fölött című film dolgozta fel. Alessandro élete hátralevő éveit kertészként a maceratai kapucinus kolostorban élte le. Nyolcvannyolc éves korában, 1970. május 6-án hunyt el.

Szabó Judit