Tartalomból:

Vissza a főlapra

A jó Isten

Isten jóságáról csak viszonylagos fogalmaink vannak. Azt mondjuk: Isten jó, Jóisten. De mi az, hogy jó? Mit jelent a jóság? Ki a jó? Más a jó nekem, más neked. Ami nekem jó, az nem biztos, hogy embertársamnak is megfelel. Sőt azt tapasztaljuk, hogy a világban farkastörvények uralkodnak, és minél nagyobb jólétben élnek az emberek, annál inkább eltávolodnak egymástól, egymás ellenségeivé válnak, mert a jólétet, a jóságot önző mércék alapján ítélik meg: nekem jó az, ha a konkurens cég tönkremegy, mert akkor én még több pénzt harácsolhatok össze. Nekem jó az, ha ellenségem eltöri a lábát, és az se baj, ha esetleg végképp elköltözik ebből a világból, mert ebben az esetben nem fog többé keresztbe tenni nekem. Számomra jó, ha mindenki másnak rossz, mert a zavarosban halászástól aligha van jövedelmezőbb iparág.

A jóság fogalma

Mi tehát a jóság? Ki mondható jónak? Ezt a kérdést már Jézusnak is feltették: „Mester, ki az én felebarátom?” – vagyis mit jelent jót tenni? Jézus erre az irgalmas szamaritánus példabeszédével válaszol. Egy ember ment az úton. Megtámadták, félholtra verték, kirabolták. Többen is elhaladtak mellette, míg végül jött egy ismeretlen, idegen férfi, aki megszánta, bekötözte sebeit, elvitte az első vendégfogadóba, és biztosította számára az ellátást arra az időre, amíg talpra nem áll. Ki tehát a felebarátja ennek az embernek? Ki volt jó hozzá? Nemzettársa, aki érzéketlenül elment mellette, vagy az idegen, aki megmentette az életét?

A válasz egyértelmű. Ahol élet-halálról van szó, ott nincs mellébeszélés, nincs filozofálás. Jézus sem hagy semmi kétséget a választ illetően: az volt a jó, az volt a sebesült igazi barátja, aki konkrét segítséget nyújtott neki. A jóság ugyanis nem eszmékben, nem elvekben, nem filozófiában, hanem konkrét cselekedetekben nyilvánul meg. A jóság, a szeretet nem más, mint az elesetthez történő lehajolás, a segítségre szoruló megsegítése, a gyámoltalan támogatása, a kétségbeesett megvigasztalása, iránymutatás az elveszettnek.

Önző érdekektől mentes jóság

A jóság és a szeretet összefonódik. Szeretetből teszünk jót, s a jócselekedeteink jelentik szeretetünk fokmérőjét. Mert csak konkrét cselekedetekkel lehet lemérni a szeretetet. Az elvont szeretet nem szeretet. A szeretet mindig tevékeny. Adni akar, ajándékozni. Annyira fontos neki a másik, hogy mindenét odaadná érte. Még akkor is, ha ezért nem jár semmiféle köszönet, még akkor is, ha csupán eltaszításban lenne része. A szerető szív számára fontos, hogy adhasson, hogy gazdagíthasson másokat. Nem azért, hogy ezáltal ő maga is többet kapjon vissza és még inkább gazdagodhasson, csupán azért, mert így diktálja a szeretet kötelező érvényű parancsa.

Az irgalmas szamaritánus példabeszédét követően Jézus felszólítja hallgatóját – bennünket: „Menj, és tégy te is hasonlóképpen”. De vajon tudunk-e jók lenni? Megközelíthetjük-e a jézusi eszményt? Követhetjük-e az irgalmas szamaritánust a jerikói úton? Aligha vagyunk képesek ilyen magától értetődően, ekkora természetességgel lehajolni a szükséget szenvedőkhöz. Sokszor bizony nagyon is nehezünkre esik a szolgálat. Ezernyi más dolgunk lenne, nem is készültünk fel kellőképpen, az emberek mégis egyre csak özönlenek felénk. Már-már menekülésre gondolnánk – „Szégyen a futás, de hasznos” –, amikor valaki szelíden megfogja a karunkat. „Ne menj sehova, maradj itt, itt a helyed” – mondja. – „Ne félj, én legyőztem a világot.”

Szégyenkezve fordulsz meg, és rúgod le lábadról úti sarudat. Mert hiszen rejtélyes látogatód tényleg legyőzte a világot. Isten létére hagyta magát gonosztevőként keresztre feszíttetni, hogy a leggyarlóbb ember se éljen Istentől eltaszítva. „Ne menj sehova” – mondja látogatód. „Én elfuthattam volna, de nem futottam el. Visszavághattam volna, de nem ütöttem vissza. Lehajtottam a fejemet, vállaltam, aminek jönnie kellett, hogy megajándékozzalak titeket. Vállaltam azért, hogy ti bőségben, gondtalanul éljetek. Mert a vagyon nem minden. Létezik másmilyen valuta, ami nem rozsdásodik, nem devalválódik, s amit nem lop el a besurranó tolvaj. Létezik a jóság, a szeretet kincse” – mondja titokzatos látogatód, majd halkan hozzáfűzi: „Mondd, kinek van nagyobb szeretete, mint annak, aki életét adja övéiért? Annál is inkább, mert ma már alig vannak vértanúk, akik a célért – másokért – képesek lennének önmagukat feláldozni. Én az életemet adom. Menj, és tégy te is hasonlóképpen. Szeress!”

És elhallgat, mert elnémulnak a szavak, s a néma csendben harsogva kiáltanak a tettek. Valahol már ácsolják a bitófát, ahol a szeretet feláldozza magát. Valahol már indul az áruló, duzzad az ármány. Ugyanakkor valahol már felkerekedett a tavasz, szellők szárnyán lágyan lépdel, húsvéti megbocsátó ragyogásával közeledik feltartóztathatatlanul, egyre közelebb ér. És tudod, hogy hiába a sötétség minden ármánya, hiába a gyűlölködés viharfelhői, mégis eljön a tavasz, a melegség, és egyre jobban elönt mindent a fény.

Kalacsi János

Húsvéti ételszentelés

A nagyböjt végeztével húsvét volt az első nap, amikor a hívek ismét húst vehettek magukhoz. A magyar „húsvét” elnevezés is innen ered. A hosszú koplalás után sokan mohón vetették magukat a finomságokra, aminek veszélyeire már Aranyszájú Szent János is figyelmeztetett: „Ne cselekedjetek úgy, mint sok keresztény, kik a böjt végével mintha rabságból szabadultak volna ki, minden illedelem nélkül sietnek az asztalhoz: mintha minden törekvésük az volna, hogy azon lelki hasznot, melyet a böjttől és általa nyertek, a mértéktelenség által minél hamarabb elveszítsék.”

Ennek orvoslására rendelte el az egyház a húsvéti ételszentelést. Először a 7. században találjuk meg a húsvéti bárány megszentelését. Rómában már a 9. században megvolt ez a szertartás, ahol maga a pápa áldotta meg a húsvéti bárányt az utolsó vacsorát utánzó étkezésnél. A 11. században már Franciaországban és Spanyolországban is találkozunk vele, végül Németországban is elterjedt. A bárányhús mellett már a 10. században föltűnik a sonkaszentelés is.

Régen a tojás sem tartozott a böjti ételek közé, viszont igen alkalmas átmenetnek tartották a böjtről a rendes étkezési módra. Ezért egyes helyeken húsvét napján kezdték meg ünnepélyesen a tojásvásárt, melynek örömére díszíteni, festeni is kezdték a tojásokat. Egyes népek a tojásról nevezték el az ünnepet is. A tojás ugyanakkor a feltámadás szimbóluma is (hiszen élő csibe kel ki belőle), vagy más értelmezés szerint héja az Ószövetséget, magva pedig az Újszövetséget jelképezi. Vörös színe emlékeztet Krisztus értünk kiontott vérére. A hagyomány szerint Mária Magdolna nyújtott át egyszer Tibériusz császárnak egy tojást e szavakkal: „Krisztus föltámadt”. A tojásszentelés már a 12. század óta benne található a szertartáskönyvekben.

Ősrégi a kenyérszentelés is. Amikor a középkorban egyre ritkább lett a hívek szentáldozása, a nem áldozó hívek számára a szentmise után megáldott kenyeret, eulógiát osztottak ki. Ez a szokás a keleti egyházakban a mai napig él, nyugaton pedig csak a húsvéti kenyérszentelés őrzi emlékét. Az említett ételeken kívül néhol tejet, mézet, retket és sót is megáldottak húsvétkor.

Napjainkban – ahol még él a szokás - nagyszombat délutánján, vagy a húsvéti virrasztás végén, esetleg húsvétvasárnap a reggeli szentmisén történik a húsvéti ételek megáldása.

Kovács Ervin

Tartalom

Lányanya lettem

Négy évvel ezelőtt másállapotos lettem. A fiú, akivel jártam, rögtön értésemre adta, hogy rá nem számíthatok. Úgy éreztem, minden rám szakad. Soha nem voltam az abortusz híve, de ezúttal a dolog pont engem érintett.

Elbeszélgettem egy nőgyógyásszal. Ő meggyőzött arról, hogy írjam alá a kijelentést, amelyben kérem az abortuszt, igazolva azt is, hogy erre senki nem kényszerített. Miután kiléptem a rendelőjéből, könnyűnek éreztem magam, mintha problémám elpárolgott volna. De ahogyan teltek-múltak az órák, az orvos szavai folyton a fülemben csengtek igazságuk teljes súlyával: „Kis beavatkozással mindent megoldunk, mindössze öt perc alatt felszívjuk” – mondta, miközben üdvözölt.

Felszívjuk… mintha valami semmiség lenne. A kórházi vizsgálatig a várakozás egyre elviselhetetlenebbé vált. Kétség és aggódás gyötört. Én ugyanis meg szerettem volna tartani a gyermekemet, de egymagam féltem szembenézni a jövőmmel.

Lassan, ahogy telt-múlt az idő, egyre zavartabb lettem. Ez addig tartott, amíg abba nem hagytam, hogy folyton magamra gondoljak. Nem tudom, hogy történt, de eszembe jutott az Isten. Nem viselkedtem mindig úgy, mint egy keresztény, habár gyakran éreztem, hogy hozzá kellene fordulnom. Most azonban más helyzet állt elő. Nem fog nekem megbocsátani, mert nincs bátorságom segítségét és bocsánatát kérni. Pedig tudom, hogy tőle távol élve az emberek sokaságában is magányosan érezném magam. Amikor elhatároztam, hogy megszülöm gyermekemet, nagy nyugalom töltött el. Görcsök nélkül gondoltam át a helyzetemet, amellyel szembe kellett néznem.

Legjobban szüleim miatt aggódtam. Keresztény elvek szerint neveltek, nekik nem akartam csalódást okozni. Hogyan kezdjem el velük a beszélgetést? Ők nem is tudták, hogy ezzel a fiúval, a gyermek édesapjával jártam. Féltem, habár tudtam, hogy nem lesznek durvák hozzám. De talán éppen ezért éreztem magam még pocsékabbul: túl jó emberek voltak, hogy ekkora fájdalmat el tudjanak viselni lányuktól, akiben annyira megbíztak.

Azon az estén, amikor eldöntöttem, hogy megszülöm a gyermeket, hazaérkezésemkor édesanyám behívott a szobájába. Észrevette, hogy valami nincs rendben velem. Micsoda megkönnyebbülés – gondoltam –, nem nekem kell kezdeményeznem a beszélgetést!”

Így teljesen őszintén elmondtam neki, mit élek át. Abban a pillanatban lépett be édesapám, aki rögtön felfogta a helyzet komolyságát. Édesanyám megfelelő szavakat talált, hogy mindent megmagyarázzon neki. Nem volt bátorságom édesapám szemébe nézni. Édesanyám még nem fejezte be mondanivalóját, amikor édesapám védelmezően átölelt, mint kislánykoromban. „Együtt annyi mindent átéltünk – mondta – ezzel is megbirkózunk”.

Barátaimmal sem volt könnyű beszélgetni erről. Gabriellát korábban a legnehezebb pillanatokban is mindig közel éreztem magamhoz. „Te tehetséges, élettel teli lány vagy – vette váratlanul észre. – Nincs rendben, hogy ily módon lenyesd szárnyaidat”.

Hány alkalommal jöttem rá, hogy a látszólag könnyű megoldások kelepcébe csalnak. Ahogy kislányom növekedett bennem, a gondok sokasodtak, de a mély életerőt, amely nem belőlem fakadt, senki és semmi nem tudta elrontani.

A nehéz pillanatok nem hiányoztak, és még számíthatok rájuk. A kislány megszületett, és én egyedül élek. Gyakran nehéz még annak a gondolata is, hogy a nevelése, eltartása, egyszóval minden az én vállamra nehezedik… Hogy soha nem szabad fáradtnak, lankadtnak lennem, mert nincs másik szülője, aki besegít, ha én kidőlök.

Egykori barátaimra nem számíthatok. Annyira megerőltető minden napom, hogy nem is tudnék időt szakítani barátkozásra. Mégsem érzem magam egyedül. És amikor este kislányomat lefektetem, érzem, hogy lelkemből mély hála tör fel. Köszönöm ezt az életet, amelyet kaptam.

H.M. (Reč života, 2002/február, ford. sv)

Tartalom

Anyagiakban szegényen, de lélekben gazdagon

Húsvét, feltámadás, megváltás. Egyszerű szavak, de tele tartalommal, szeretettel, örömmel, boldogsággal. Isten nagy, drága ajándék számunkra. Ez az ajándék kezd beteljesedni már nagycsütörtökön, kibontakozik nagypénteken és eléri a csúcsot húsvétvasárnap. Ünneplésünknek is így kell haladnia.
Nagycsütörtök, az utolsó vacsora, az eucharisztia, a papi rend rendelése: „sokakért”, „értetek”, „a bűnök bocsánatára”, „cselekedjétek emlékezetemre”.
Nagypéntek, az áldozat: „jobb, ha egy ember hal meg a népért, mintsem az egész nép elpusztuljon” (Jn 11,50), „Ez az ember valóban az Isten Fia volt” (Mk 15,39).
Húsvét, az angyalok vallomása: „Ti a keresztre feszített názáreti Jézust keresitek. Feltámadt, nincs itt” (Mk 16,6). Az emmauszi tanítványok találkoztak vele: „Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt az úton?” (Lk 24,32).
Hogyan ünnepelték ezt Mozambikban tavaly?

Mozambik a világ egyik legszegényebb országa. Húsz évig testvérháború kínozta. Most az újjáépítés folyik. Lakossága 16,6 millió, ebből 4 millió mohamedán, 3 millió protestáns, 2 millió katolikus, a többi még pogány.

Liúpo Mozambik partvidékén fekszik. A településen és környékén a katolikusok 14 százalékban vannak jelen. Lelkipásztoruk Luís Pedro Jacinto verbita atya. A plébániaközpont épületegyüttesét az emberek egyszerűen missziónak nevezik. Ezekben a napokban itt jön össze a keresztény közösség, hogy együtt ünnepelje a három szent napot.

Pontosan 16 órakor kezdődik a nagycsütörtöki szertartás. Az öreg fák alatt tartják, a szabadban. Fél tucat pad és egy egyszerű faasztal képezi a „szabad ég alatti templom” berendezését.

A fiatalok előkészítették az énekeket és a táncokat. A felnőttek az olvasmányokat portugál és makua (helyi népnyelv) nyelven olvassák fel. A közösségben a férfiaké a szó. Ők a közösségek vezetői és hitoktatói. A házi munka és a gyermeknevelés az asszonyok dolga. Ők művelik a földet és gondoskodnak a család ellátásáról. Páter Luís a nők és férfiak helyes viszonyát a liturgiában is érvényesíti. Jézus megmosta tanítványai lábát, emlékezteti erre mindnyájukat. „A családban fontos a kölcsönös segítségnyújtás” – hangoztatja nyomatékosan. Látható jelként megmossa a nők és férfiak lábát.

Estig a környező falvakból több mint száz fiatal érkezett Liúpóba. Az éjszakai szentségimádási, virrasztási órát a hűvös garázsban tartják. Gyékényen ülve elmélkedő énekeket énekelnek, szentírási részleteket hallgatnak. A hosszú gyaloglás után fáradtak. Nem esik nehezükre a csendes ülés, de nem is bóbiskolnak. Csak amikor az egyik gyékény alól előmászik egy nagy százlábú, akkor kezdenek nyugtalankodni, a zene azonban hamar elcsendesíti őket. Éjfélkor az atya makua nyelven búcsúzik tőlük: „Baka melo – viszontlátásra holnap!”

Nagypénteken kétszázan gyűlnek össze a hatalmas fák árnyékában. Ezen a napon a dobok a gyász jeléül némák. A fiatalok eljátsszák a keresztút állomásait, a felnőttek felolvassák a hozzátartozó szentírási részleteket. Szent csendet tartanak, majd elimádkozzák a Miatyánkot. A sötétség beálltakor petróleumlámpákat gyenge fényénél feszítik keresztre Jézust és fektetik a sírba. Az utolsó állomáshoz érve, a fiatalok az örömhírt hirdetik: üres a sír! Boldog izgatottságukban már nagypénteken érzik a húsvét boldog előízét!

Mivel Mozambikban korán sötétedik, nagyszombaton a vigília szertartását már 18 órakor elkezdik. A húsvéti tüzet ősi szokás szerint gyújtják meg: két fadarabot addig dörzsölnek, míg át nem tüzesednek. Ezzel gyújtják meg a szalmát, majd erről a húsvéti tüzet. A gyertyás körmenet onnan indul, ahol a fiatalok keresztútja befejeződött. Jézus Krisztus legyőzte a sötétséget, világossága a húsvéti gyertya képében a körmenet élén halad. A feltámadás liturgiáját is a fák alatt tartják. A dobpergés és a ritmikus táncok szikraként hatnak a tömegre. Az asszonyok hagyományos örömujjongása belevegyül az emberek énekébe. A Jézus feltámadása miatti öröm érezhető.

Ezen az éjszakán ötvenegy gyermek és felnőtt részesül a keresztség szentségében. Három évig készültek a nagy eseményre. Az esketés alatt az egyik idős házaspár bensőségesen megcsókolta egymást. Csókjukat a jelenlevők kitörő tapssal hagyják jóvá.

Liúpoban békésen élnek egymás mellett a különböző vallások. Teljesen a Feltámadott szellemében. Ha anyagilag nem is tudják egymást gazdagítani, de lélekben megteszik ezt: békével, szeretettel, örömmel.

Imádkozzunk, hogy Mozambikban és az egész világon a feltámadt Jézus öröme töltse el az embereket, lelkesítse az igazi keresztény életre és gazdagítsa lélekben!

Suhajda Lajos SVD

Úton: éntől teig

Gyuris László bánáti lelkipásztor 2002-ben, a hivatás évében

– Mi maradt meg huszonöt évvel ezelőtti terveiből? – kérdeztem Gyuris László ezüstmisés verseci plébánost.

– Megmaradt a lelkesedés. Isten mutatja mindennap a célt, hogy szeressem őt és az embereket.

– Az elmúlt huszonöt esztendőben mi az, ami különös örömmel töltötte el lelkipásztori munkában?

– Egy papnak legnagyobb öröme az, ha látja, hogy az emberek beleszeretnek Istenbe.

– Átéli-e, hogy e dolgokban, gondokban Istennek gondja van rá?

– Amikor felteszem a kérdést, hogy Jézus, te most mit tennél a helyemben, akkor megérzem magamban válaszát, így vezet lépésről lépésre.

– Papszenteléséig milyen próbatételeket kellett kiállnia?

Különféléket, amelyek Isten tervében szerepeltek, hogy később jobban meg tudjam érteni az embereket.

– A szabadkai Paulinum Klasszikus Gimnázium diákjaként nehéz volt-e később helytállni az ausztriai Innsbruckban, a Hittudományi Karon, ahol 1978-ban diplomázott?

– Nem volt nehéz. Amit a Paulinumban kaptam, az nagyon jó alap volt később az élethez.

– A külföldön szerzett tapasztalatból mi volt számára új?

– A felfedezés, hogy nemcsak az én helyi egyházam létezik, hanem, hogy az egyház jelen van az egész világon, ahol különböző módon próbálja megállni helyét és aktualizálni az evangéliumot.

– Megtörténhetett volna, hogy Innsbruckból teológiai oklevél helyett egy osztrák lánnyal tér haza, és jó férj, családapa lesz?

Isten megóvott az ilyen dilemmától. E kérdés komolyabban nem foglalkoztatott.

– Volt-e szerelmes? Udvarolt-e?

– Igenis voltam, de tudatosan nem udvaroltam. Isten szeminarista koromban értésemre adta, ha valakit megszeretek, szeressem még jobban: annyira, hogy soha ne mondjam meg neki, ne kössem magamhoz.

– Ha örömest hordozzuk a keresztet, a kereszt hordoz minket?

– Igen. Ha volt lelkierőm azt mondani Jézusnak, hogy elfogadom a keresztet, átölelt, vezetett, vigasztalt, sőt örömet adott.

– Mikor látta testvéreit?

– Ötünk közül én vagyok a negyedik. Telefonon halljuk egymást, mert Pali Obendorfban, Tamás Kikindán, Teréz Szabadkán, Erzsi pedig Kovinban (Kevevár) él. Testvéreim mind családos emberek. Nemrég járt nálunk kishúgom gyermekeivel, és néhány szép napot töltöttünk együtt.

– Hogyan készül szentbeszédeire?

– Az elsőpénteki beteglátogatások alkalmával feltöltődöm a szenvedő emberek világával. Igyekszem minden nap megélni Isten szavát, hogy az Istennel, a hittel kapcsolatos tapasztalatomat azután átadhassam az embereknek.

– Hogyan segíti a fokoláre mozgalom, amelynek tagja, hogy jobb keresztény, jobb plébános legyen?

– Ez a lelkiség próbál megváltoztatni, hogy az evangéliumi életet élve a hosszú úton eljussak az éntől a teig, és megfelelő eszköz legyek Isten kezében.

– Mi minden segíti, és mi nehezíti, hogy cölibátusban, azaz papi nőtlenségben tudjon élni?

– Csak akkor nehéz az életünk, ha önzők vagyunk. De amint ráfigyelünk felebarátunkra, és elkezdjük szeretni, a papi nőtlenség gondjai szinte eszünkbe se jutnak.

– Ki hatott legjobban értékrendjére, jellemének kialakulására?

– Mathész Ervint, a plébánosomat használta fel Isten, hogy meggyújtsa bennem a papi hivatás szikráját. A szemináriumi éveimben Andrija Kopilović a hitoktatóm, teológiai tanulmányaim idején pedig Kozma György jezsuita atya, a Vatikáni Rádió munkatársa lelkesített. Most is vannak papbarátaim, akik példát adnak, bátorítanak.

– Ha alkalmatlannak találták volna a papi szolgálatra, szerencsétlennek érezte volna magát? Volt-e a tarsolyában még egy foglakozás?

– Szerencsétlennek éreztem volna magam. Számomra nem volt alternatíva.

– Mit gondol, Isten mely tulajdonságai miatt hívta meg papi hivatásra?

– Emberi büszkeségből eleinte gondoltam erre is, arra is. Most azonban már tudom, hogy erényeim, hibáim ellenére használ munkájában, mert az ő kegyelméből vagyok az, ami vagyok (1Kor 15,12).

– A Nagybecskereki Egyházmegye fiatal papjaként került a bánáti Székelykevére és Kevevárra, továbbá ellátta Gályát és Fejértelepet. Lelkipásztori munkájában mire összpontosított?

– A „pionírévekben”, amikor teljes lendülettel együtt dolgoztunk az emberekkel, mindig arra ügyeltem, amit Kozma atya kötött a lelkemre: „Jézust hirdesd!”

– 1989 óta plébános Versecen. A helybeli plébánián kívül ellátta / ellátja Károlyfalvát, Kutast, Versecvátot, Nagyszeredet és Temesvajkócot. 89-től 91-ig ideiglenesen plébános volt Fehértemplomon. Száguldó plébánosként mennyire sikerült alakítani a helybeliek lelki világát?

– A közösség a kölcsönös szeretetből nőtt ki. Hálás vagyok, amikor valamit (el)várnak tőlem, mert akkor könnyű adni, a másik emberben a benne levő Jézust szeretni.

– Türelmesnek tartják-e?

– Nem tudom. Én magamat sokszor türelmetlennek élem meg. Sokat kell még javulnom.

– Mindent egyedül szeret elvégezni, vagy számít a világiak közreműködésére?

– Mindenféle munkában nagyon sok segítséget kérek és kapok tőlük.

– Kempis Tamás ágostonrendi szerzetes ezt állította: „Senkitől nem kell jobban óvakodnod, mint önmagadtól. Ha önmagadat teljesen legyőzöd, minden máson már könnyebben diadalt veszel.” Egyezik ezzel?

– Önmagunknak vagyunk a legnagyobb kerékkötői önmagunknak. A legnagyobb út, amit megtehetek, hogy ne önmagam legyek életem középpontja, hanem Isten és a felebarátom.

– Mennyire tudja magát függetleníteni az emberek ítéletétől?

– Nyáron nyitott szobaablakomon beszüremlett két nénike véleménye rólam. Az első pillanatban felháborodtam, aztán Jézus szavaira gondolva („Boldogok vagytok…, ha hazudozva minden rosszat rátok fognak énmiattam” – Mt 5,11), arra gondoltam, hogy minden szenvedést azonnal, örömmel kell elfogadnunk. Ezt tettem. Utána ilyen lelkülettel mentem a szentmisére. Útközben szívélyesen köszöntem a két nénikének. Azóta el is felejtettem, kik voltak.

– Köteles-e a pap erényesen élni, hogy ezzel másoknak is példát adjon?

– Igen, de mindannyian erre kaptunk meghívást. Régebben így mondtam a szeretet himnuszát: a szeretet türelmes, jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem tapintatlan… (vö. 1Kor 13). Azt gondoltam, ha ennek az összessége megvan bennem, akkor szeretek. Az utóbbi időben azonban úgy érzem, ennek épp az ellenkezője igaz: ha szeretek, akkor vannak meg ezek a tulajdonságok bennem. Ezért üzenem magamnak és másoknak: törekedjünk a szeretetre, és akkor erényesek vagyunk.

– Figyelmezteti-e kellő tapintattal a hívőket és a paptársaikat a hibáikra?

– Noha nem vagyok Keresztelő János-típus, az utóbbi időben próbálom ezt megtenni. A papi fokoláre olyan közösség, ahol őszintén meg tudjuk mondani egymásnak, mi szolgál üdvösségünkre, és mi nem.

– Ha ellenségeskedést lát, kivonja-e magát belőle, vagy igyekszik békíteni?

– Szent Ferenc tanácsolta, hogy békét vigyünk oda, ahol békétlenséget tapasztalunk. Jelenlétemmel, szavaimmal Jézust szeretném odavinni, ő pedig tudja, mi módon teremthet békét.

– Le tud-e mondani kedvtelésről, kikapcsolódásról, ha valakin váratlanul kell segíteni?

– Gyakran az az első reakcióm: „Miért éppen most?” De utána, amikor eszembe jut, hogy tehetek valamit Jézusért, akkor ezek a legszebb pillanatokká válnak.

– Sportol-e?

– Kifejezetten nem, de mivel az ötödik parancsolatot igen komolyan kell venni, az utóbbi időben félórányit sétálok, vagy ha nem lát senki, akkor negyedórát futok a városban.

– Elmondaná-e kedvenc imáját?

– Tíz éve imádkozom: „Csak egy jegyesem van a földön, a megfeszített és elhagyott Jézus. Nincs más istenem rajta kívül. Benne ott él öröktől fogva az egész mennyország a Szentháromsággal, és az egész föld az emberiséggel. Ezért az az enyém, ami az övé, és semmi más. De az övé minden fájdalom, és így az enyém is. Járom a világot, őt keresve életem minden pillanatában. Ami fáj nekem, az az enyém. Enyém a fájdalom, mely most letör, enyém a mellettem levő lelkek fájdalma. Enyém mindaz, ami nem szép, nem kedves, nem derűs. Így lesz ez hátralevő éveimben is. Szomjazom a fájdalmat, a kétségbeesést, az elhagyottságot, a kínt, mindent, ami ő, és ő a fájdalom. Így kiszárítom a gyötrelmek tengerét sok mellettem dobogó szívben, és a mindenható Jegyesemmel való közösség révén, távoliakban is. Haladok, mint a tűz, mely megemészt mindent, ami esendő, és csak az igazságot hagyja talpon.”

– Lelkipásztorként mire összpontosít majd a következő években?

– Jézus végrendeletére, hogy legyünk mindannyian egy. A kölcsönös szeretet által keresztény közösségeinknek egy családdá kell válniuk. Csak így lehetünk fénnyé mások számára.

Smidt Valéria

A különös betegség

Tú-djátok, egy magamfajta kisgalamb sokfelé megfordul életében, sok ablakpárkányon álldogál magocskára várva. Bizony én is láttam már egyet s mást, de talán mind közül a legfurcsább egy szöszke kisfiú, Bence esete volt. Első osztályban még ő volt a legszorgalmasabb kisdiák, akit csak pelyhedző korom óta láttam. Még másodikban és harmadikban is minden rendben volt vele. Negyedik osztályban azonban valami különös kór támadta meg. Hiába igyekezett az órákon a tanító nénire figyelni, szemei egyre csak az ablakot keresték. Hiába próbálta visszaparancsolni őket, azok a huncut kis szemek nem engedelmeskedtek. Ha meg felszólították, csak hebegett-habogott, pedig eddig ő adta mindig a legpontosabb válaszokat. Hát még a matematika órákon! Hiába erőlködött a számolással, mintha még a számok is összeesküdtek volna ellene, sehogyan sem kapott helyes eredményt.

– Ha négy almát elosztunk nyolcfelé… – próbálkozott ismét, ám gondolatai egy pillanat alatt másfelé jártak: – …ma én akarok több gólt rúgni, különben is győznünk kell…

És ez így ment napról napra. De nemcsak fejecskéje hagyta cserben, lábai sem akartak tovább engedelmeskedni neki. Hiszen tudta ő jól, hogy iskola után haza kellene mennie, mint minden rendes kisdiáknak, ám mit lehet tenni, ha lábai egyre csak a focipálya felé vitték őt. Igaz, hogy útközben kétszer is megpróbálta ráncba szedni és a hazavezető út felé irányítani őket, ám nem sok sikerrel. Mire hazaért, már sötétedni kezdett, ő pedig megéhezett és elfáradt.

– Elkészültél a házi feladattal kisfiam? – kérdezték a munkából hazaérkező szülei. Akkor hatalmasodott el rajta igazán a „betegség”, mert tudta bár, hogy meg kellene mondania az igazat, azonban szája is megtagadta az engedelmességet:

– Igen, annyit tanultam, hogy még enni sem volt időm. Már nagyon éhes vagyok – válaszolta szemlesütve. A helyzet pedig napról napra romlott. Kis noteszában, amely nemrégen csak úgy dagadt a hasas ötösöktől, most szigorú és fenyegető szekundahadsereg sorakozott. Hiába sóhajtozott bánatosan, hogy néha már én is megsajnáltam, a tanító néni csak az üres füzetet, a megoldatlan feladatokat látta, és már ott is feszített az újabb talpas egyes a noteszában. Sokat töprengtem rajta, hogy vajon miféle betegség támadhatta meg, és hogyan gyógyulhatna ki belőle. De én csak egy oktondi kisgalamb vagyok, ezért nem is tudhatom, de abban biztos vagyok, hogy ti már rájöttetek erre, s ha majd egyszer találkozunk, nekem is elmondjátok és mindenki másnak, aki ebben a különös kórban szenved.

Katona Marianna

Szülői kudarc

Vizsgálatok igazolják, hogy a szülők jelentős része kevésbé kedves a 8–9 éves gyermekhez, mint a 3 éveshez. A nagyobb gyermekkel szemben szigorúbbak és kritikusabbak, sőt gyakran hideg magatartást tanúsítanak. Sok szülő észre sem veszi, hogy a csecsemő, illetve a kisgyermekkori báj elmúltával a gyermekkel kapcsolatos érzelmi viszonyuk is átalakul. Különösen az iskolába kerülő gyermek iránti magatartás lesz erősen kritikus, sőt követelőző.

A gyermekek csínytevéseit a szülők az irántuk való hálátlanságnak, fáradozásuk meg nem becsülésének tartják. Sajnos igen gyakori, hogy az iskolás korba érő gyermekkel szemben feltör a talán már kezdet óta jelen lévő, de eddig palástolt szülői agresszivitás. Az el nem fogadott gyermek korán megérzi, hogy a szülők valamiképp szeretnék őt nem jelenlévőnek tudni. A szülői elnyomás megnyilvánul a túlzó büntetésekben, a szigorú, szinte teljesíthetetlen követelmények támasztásában.

Előfordul, hogy a szülő saját kudarcát, tehetetlenségét a gyermeken éli ki: szigorúan bünteti, dorgálja, veri. Fenyítéssel, dorgálással és prédikációval azonban semmire sem megyünk. Ha a gyermek nincs tisztában a vele szemben támasztott követelményekkel, még alattomosabb és gyávább lesz. Sok szülő a gyerektől várja el mindazt, ami neki nem sikerült az életben. A feladatok növekedésével viszont gyakran arányosan csökken az állandó szülői felügyelet, és az utólagos számonkérés kerül előtérbe.

A szülők különösen abban tanácstalanok, mennyire vegyenek részt gyermekük iskolai feladatainak teljesítésében. A napközis foglalkozások legtöbb esetben kimerülnek abban, hogy a gyerekekre felügyelnek, akiknek meg kell írni leckéiket. A napköziből hazatérve derül ki – ha a szülőknek még van ereje és ideje –, hogy a „kész lecke” teljesen hibás. Nem beszélve arról, hogy ilyenkor a lecke újbóli megírása után következik annak megtanulása. A szülők gyakran nem értik azokat az új oktatási-tanulási módszereket, amelyek szerint a gyermektől megkövetelik feladatai megoldását. Ez a szülői kudarc („még az első osztályos feladatokat sem tudja”) kínos összehasonlítást kelt a gyermekben: a tanító tudja, a szülei meg nem.

A falusi gyermekek gyakran igen korán részt vesznek a házi munkában. Még mindig szerencsésebb ez, mint ha egész délután csavarognának. Ugyanakkor hátránya, hogy a gyerekeknek nem marad szabad idejük, 10–12 órás munkanapot tartanak tizenévesen! Az anyagiakért való hajszában a szülők ezt gyakran „ügyesen” motiválják: motorra, autóra stb. gyűjtünk. Így a szellemi munka leértékelődik a személyi kapcsolatokkal együtt.

A növekedéssel szaporodnak a szülő-gyermek konfliktusok is. A szülők elvárása akkor jogos igazán, ha megadják a segítséget is az elvárásokhoz. A gyermekek az iskolás korban szokják meg a tevékenységeik feletti ellenőrzést. A felelősség ilyen megosztását a szakirodalom együttes szabályozásnak nevezi. Az együttes szabályozás a szülő és a gyermek együttműködésén alapul. Ez akkor működik jól, ha a szülők előtt világos elképzelés él arról, hogy mit és miért akarnak megkövetelni, azt hogyan ellenőrzik, és hogyan támogatják a gyermeküket a megvalósításban. Ehhez fontos, hogy legyen idejük beszélgetni gyermekeikkel mindezekről: mit miért jó megtenni, vagy éppen nem helyes, de azt is, hogy kihez és hogyan fordulhatnak segítségért. A csak véget nem érő parancsokat tapasztaló gyermek „ráun” a felnőttek világára.

A gyermeknek nem eszményi az a szülő, amelyik soha meg nem áll egy percre. A gyereket nem győzi meg, ha folyton azt hallja: „teérted hajtunk, miattad kell éjjel-nappal dolgozni”. A gyermek sokkal hamarabb észreveszi, hogy szüleik között a kapcsolat egyre hidegebb. Nem eszmény az az anya, aki a hétvége minden percét a takarításnak szenteli, de az apa sem, akinek csak a hátát látja a gyerek a barkácsműhelyben. Ha a gyermek csak a munkát látja, akkor az a meggyőződés alakul ki benne, hogy nem a személyek a fontosak. Így azt sem érzi, miért olyan fontos a szüleinek tudni, hogy ő hol van, mit csinál.

A gyermek iskolai teljesítménye – finoman szólva – nem mindig felel meg a szülők elvárásának. Nagyon fontos odafigyelni azokra a visszajelzésekre, amelyeket a szakemberektől kapunk, az óvodai, majd az iskolai nevelők megfigyelései segítenek a reális kép kialakításában. Ha a gyermeknek valamihez nincs adottsága, akkor ezt tudomásul kell venni szemrehányások nélkül. Mindig azt kell keresni, miben rendelkezik több tehetséggel, és azt kell művelni.

Sávai János

Más a szándék és más az elköteleződés

Szexuális kapcsolat – miért várjunk vele házasságig? (3.)

– Mikor érik meg egy kapcsolat a házasságra? – kérdeztük meg Nagy József zentai esperesplébánost

– Amikor tényleg elkötelezettnek érzik magukat a fiatalok egymás mellett, és kölcsönösen, felelősen ki tudják mondani: „Életemnek része lettél, érted akarok élni”, akkor emberileg nézve ez a kapcsolat megért a házasságra. Ha azonban a körülmények nem engedik meg a házasságot, akkor a fiataloknak plusz önfegyelemre van szükségük. Ha el kell bírálni, hogy kinek a háza égett le, akkor óriási különbséget jelent, hogy csak szóban egyeztünk-e meg a ház vásárlásában, vagy szerződést is kötöttünk. Szóbeli megegyezés esetében nyilván az előző gazdának a háza égett le, ha viszont szerződés bizonyítja a vásárlást, akkor a ház az új gazdáé. Vagyis: más a szándék és más az elköteleződés.

A házasság szentség, alapsejtként építi az egyházat. A megkeresztelt ember e kapcsolattal Isten országát kívánja építeni. A szentségen kívüli kapcsolat viszont hiányosságot hordoz magában. A fizetőszolgálat vagy baráti kapcsolat, amely alkalmi, élvezetközpontú, s amelyben a másik ember csak tárgy, sokszintű erkölcsi negatívumot hordoz magában. Egyik ember se lehet a másiknak tárgya. Mindenki egyéniség, Isten gyermeke és egyenlő a másikkal. Az ember a saját testét sem tekintheti élvezeti tárgynak, mert Isten céllal alkotott meg minket.

Nem ugyanazon a szinten kell elbírálni egy alkalmi kapcsolatot, a jegyesek kapcsolatát és a szentségi házasságban élő személynek a viszonyát egy harmadik személlyel. Erkölcsileg másképpen bíráljuk el a jegyesek érett kapcsolatából születő cselekedeteket, amelyek házasságra irányulnak. Kifogásoljuk, ha hiányoznak még bizonyos körülmények, amelyek nemi kapcsolatukat teljesen elfogadottá teszik. Ha például évekig házasként élnek együtt, s később egyházilag rendezni szeretnék kapcsolatukat, akkor meg kell nekik mondani, hogy nem az eddig szeretetben, szerelemben, elkötelezettségben élt házaséletüket (beleértve a nemiséget is), kell meggyónniuk, hanem a kapcsolat hiányosságát, hogy e kapcsolat nem volt szentségi, nem építették be az egyházba. A trentói zsinat (1545–1563) kizárólag a templomi szertartáshoz kötötte a szentségi házasság érvényességét. A bűn súlyát nagymértékben befolyásolja, hogy valaki eleve csak élvezeti cikknek tekinti a nemi életet, vagy csak hiányzik a szentségi körülmény. A szentségi házasságban elkötelezett embernek egy harmadik személlyel való nemi élete bizonyos értelemben szentségtörés, amit a Biblia is egyértelműen házasságtörésként kezel.

– Sok továbbtanuló fiatal évekig udvarol. Hogyan tegyék ezt, hogy a nemi kapcsolattal a házasságkötésig tudjanak várni?

– Igen tudatosan kellene építeni-lassítani a testi kapcsolatuk kibontakozását. Ha korán belebocsátkoznak szexuális ölelésbe, csókolózásba, akkor rövid időn belül nem lesznek urai testi vágyaiknak. Ha tudják, hogy mennyi ideig kell várniuk a házasságra, akkor tudatosan kerülni kell a testi érintkezést és a szexuálisan izgató körülményeket. Nem lehetetlen dolog ez, hiszen sokan élik a becsületes papi nőtlenséget, szerzetesi, szerzetesnői életet, s ezek olyan emberek, akik ismerik a nemiség problematikáját. Csak fáma, hogy nem lehet nemi téren fegyelmet tartani. A fiataloknak az önmegtartóztatásra nemcsak házasság előtt, hanem a házasságban is szükségük lesz (például betegségben).

– Melyek a házasság előtti nemi élet egyéb gondjai?

– Felmerül a kérdés, vajon megoldás-e, hogy éveken keresztül fogamzásgátló szereket használjanak a fiatalok. Ugyanakkor elég nehéz alkalmi találkozáskor a természetes családtervezés, és kérdés, hogy a szexuális kapcsolat még ezzel a módszerrel is erkölcsös magatartás-e. Ezért azon kellene fáradozniuk, hogy házasságuk értelmes időn belül megvalósuljon. Én problémát látok abban, hogy kisiskolások, tizenévesek nemi életet élnek. Egyes nem vallásos pszichológusok, szexológusok szerint még a középiskolások nemi kapcsolatai sem jutnak túl az egyszerű kielégülésen, azaz ezeknek a kapcsolatoknak alig van emberi minőségük.

Aki tudja, hogy huszonöt-hat éves koráig (például egyetemi tanulmányai miatt) nem köthet házasságot, annak nem tizenöt éves korában kell kialakítani a párkapcsolatot. Természetesen alaptalan a félelme, hogy lekési vagy nem találja majd meg az igazit.

Az egyetemes ember

550 évvel ezelőtt született Leonardo da Vinci, az egyetemes ember (uomo universale) reneszánsz eszményének megtestesítője. Rendkívüli sokoldalúsága elbűvölte kortársait. Szinte mesébe illő, hogy mi mindennel foglalkozott: festő, szobrász, anatómus, zenész, építész, kiváló hadi mérnök, elsőrangú fizikus, aki már jó korán felfedezte a camera obscura és az emberi szem analógiáját. Számos természettudományos elgondolását (például repülőgép, ejtőernyő, tengeralattjáró, búvárruha…) igazolta az idő.

Empoliból a Pistoia felé vezető úton haladva, festői dombok, szőlők, olajfaligetek és búzatáblák között messziről látható a tizenegy kilométerre fekvő Vinci. Itt látta meg Leonardo a napvilágot 1452. április 15-én. Olyan sajátos tehetséggel volt megáldva, hogy bármivel foglalkozott is, könnyedén megbirkózott a nehézségekkel. Sokféle tudomány tanulásába belefogott, de rövidesen abba is hagyta, egyedül a rajzolás és a szobrászi alkotás mellett tartott ki élete végéig. Amikor ser Piero da Vinci nótárius felismerte fia művészi hajlamát, elvitte Andrea del Verrocchio műhelyébe, és beadta hozzá tanulni. A tehetséges tanonc pedig igen rövid időn belül túltett mesterén.

Munkássága a Sforzák milánói udvara és Firenze közt oszlott meg. A hagyomány szerint a Sforzák udvari zenésznek szerződtették, de csakhamar rájöttek, hogy miféle emberrel van dolguk. Tőle kértek tanácsot a nagy ünnepségek rendezésekor, őt bízták meg egy sor kép megfestésével, vele készítették el Francesco Sforza óriási lovasszobrát (a nagy méretű viaszmodell azonban sosem került öntésre). Milánói évei alatt készült egyik leghíresebb festménye, az Utolsó vacsora, amely a Santa Maria delle Grazie domonkos kolostor ebédlőjének falát ékesíti. „Bizony mondom nektek, egyiktek elárul engem, egy, aki eszik velem” – Jézusnak e szavai rezzenek át a képen. Tizenkét test megdöbbenő mozdulatán tükröződik Jézus szavainak súlya és drámai ereje. Leonardót nemcsak az események és emberek külső képe érdekelte, hanem az, hogy a külső formákkal bemutassa, mi megy végbe az emberek lelkében.

Leonardo 1495-től 1497-ig dolgozott a hatalmas méretű festményen. A kolostor perjele került-fordult, sürgette a művészt, hogy fejezze már be a képet, ugyanis Jézus és Júdás arcának helyén továbbra is két fehér folt tátongott. Végül aztán megunva a sok könyörgést, a perjel panaszt tett a hercegnél. Az uralkodó kénytelenségből maga elé hivatta a mestert. Leonardo mentségéül megjegyezte, hogy olyan földöntúlinak érzi Jézus arcát, hogy képzeletében nem tudja megalkotni azt a szépséget, amilyen a megtestesült Istenség arca kell, hogy legyen. Júdás arcával pedig azért késlekedik, mert eddig hiába keresett olyan modellt, aki az áruló tanítvány lelki rútságát kifejezné. De ezek után, minthogy nem talált jobbat, kénytelen lesz ezt a rámenős perjelt használni mintának.

E képen kívül főbb művei: a Királyok imádása, melynek Madonnáján először jelentkezik a híres leonardói mosoly, a Sziklás Madonna, Szent Anna harmadmagával és a titokzatos mosolyú Mona Lisa (Gioconda), amely a reneszánsz festészet egyik legszebb portréja.

„Jegyzőkönyv nélkül ki ne menj az utcára!” – utasította tanítványait a nagy zseni. Titkos írással (balkezes írásával vetette papírra, ezeket egy tükör elé kellett tartani, hogy el lehessen olvasni) teleírt jegyzetek ezreit hagyta hátra. Bár sokféle tudománnyal foglalkozott, mégis éppen ellenkezője annak, amit dilettánsnak szoktak nevezni: minden téren új problémákat vetett fel és új megoldásokat talált. És mert mindenütt a probléma izgatta, s mert többnyire csak odáig lelkesítette vizsgálódásának tárgya, amíg a kész megoldás ki nem bontakozott előtte: ez okból maradt számtalan vázlata, megkezdett munkája befejezetlen.

A nagy polihisztor élete utolsó éveit Franciaországban, I. Ferenc király udvarában töltötte. Hatvanhét éves korában, Cloux kastélyában hunyt el 1519. május 2-án.

Szabó Judit

A hitetlen ember

A tizenkettő közül az egyik, Tamás vagy melléknevén Didimusz, nem volt velük, amikor megjelent nekik Jézus. A tanítványok elmondták: „Láttuk az Urat!” De kételkedett: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem helyezem ujjamat a szegek helyére, és oldalába nem teszem a kezem, nem hiszem.” Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok, s Tamás is ott volt velük. Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett, megállt középen és köszöntötte őket. „Békesség nektek!” Aztán Tamáshoz fordult: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd kezemet! Nyújtsd ki kezedet és tedd oldalamba! S ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás fölkiáltott: „Én Uram, én Istenem!” Jézus csak ennyit mondott: „Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek” (Jn 20,24–29).

Hitetlen Tamás mégis hű tanítványa volt Jézusnak. Jézus Lázár betegségének hírére Jeruzsálembe akart menni, tanítványai azonban ezt veszélyesnek tartották, és le akarták beszélni. „Mester, most akartak ott megkövezni a zsidók, és újra odamész?” És akkor nem János, a szeretett tanítvány, nem is Péter, a kőszikla, hanem éppen Tamás mutatja ki legjobban hűségét, odaadását. Ő mondja a többieknek: „Menjünk mi is, haljunk meg vele együtt!”

De Tamás előbb is megmutatta, hogy nem veti meg a gondolkodást. Próbálta megérteni a Mester példabeszédeit. Amikor Krisztus a mennyek országáról szólva utalt arra, hogy hamarosan az Atya házába megy, és azt mondta, hogy azért megy el, hogy tanítványainak ott helyet készítsen. Aztán újra eljön, és magával viszi őket, hogy „ti is ott legyetek, ahol én. Hisz ismeritek oda az utat, ahová megyek” (Jn 14, 3–4). Tamás éppen akkor fogalmazta meg kételyét: „Uram, nem tudjuk, hova mégy, hát hogy ismernénk az utat?” (Jn 14,5). Ez a kérdése nem arról vall, hogy kevés a hite. Sőt ez a kérdés nem is egyike a képmutató farizeusok kérdéseinek, amelyekkel megpróbálták lépre csalni Jézust. Tamás kérdésével elismeri a Mester tekintélyét, megadja neki a tiszteletet, és teljes bizalommal fordul feléje: „Én még nem értem, de szeretném. Magyarázd meg kérlek, érthetőbben”.

Tamást nem kényszerítette senki, hogy higgyen Jézus halálában. Ő tudta, látta Jézus halálát. Bizonyítékból túl sok volt, és mind fájdalmat jelentettek a tanítvány számára. Talán épp kimondhatatlan fájdalma és nagy szeretete miatt viselkedett visszafogottan, amikor először elhangzott az alleluja. Az asszonyok futva hozták a döbbenetes hírt az üres sírról. Úgy tűnt, látták a Mestert. Ez megegyezett azzal, amit a Mester Magdolnának mondott. Azt mesélték, hogy Jézus beszélgetett tanítványaival. Mindebből az derül ki, hogy Tamásnak fontos volt minden, ami Jézussal történt, és annyira mély benyomást tett rá, hogy óvatossá vált. Ez az óvatosság nem engedte, hogy a bizonytalan információkból biztos következtetéseket vonjon le. Ezért bizonyítékokat kért: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem helyezem ujjamat a szegek helyére, és oldalába nem teszem a kezem, nem hiszem.”

Egyáltalán nem igaz, hogy a hit kizárja a gondolkodást, és hogy a kételyek a hittel szembeni ellenállást jelentik. Tamás közeli rokona mindazoknak, akik értelmi kutatásaik során keresik és meg akarják találni Istent, rokona azoknak, akiknek szükségük van egy másik Tamásra, Aquinói Tamás útjára. Áldott legyen Tamás apostol hitetlensége, mert mindazok, akiket kételyek marcangolnak, az ő esetéből le tudják vonni a tanulságot: a kétely, amely abból az őszinte vágyból táplálkozik, hogy megismerjük a valódi Igazságot, nem torlaszolja el az Isten megtalálásához vezető utat. A hitetlen apostol mindazok testvére, akik az értelemre támaszkodva szeretnék bizonyítékokkal megerősíteni Istenbe vetett hitüket. Ők meg szeretnék fogni a Megfoghatatlant, megérteni a Megérthetetlent és körülfogni a Körülfoghatatlant.

Azokat, akik kitartóan keresnek, Isten örömteljes találkozással jutalmazza, mert értelmes lényként teremtett bennünket a maga képmására. Induljunk el feléje érzékeny szívvel, a gondolkodás, a hit, a szeretet, a megismerés vágyával. Ezen az úton együtt kell haladni értelmes hitnek és alázatos tudásnak, egymást segítve. Így együtt messzire jutnak, de nem a dolgok végére, hanem csak az emberi megismerés határáig. A Titok küszöbéig (mert az valójában Isten), ahol a tudás tisztelettel megáll, s csak az ember megy tovább a hit erejével.

„Ne légy hitetlen” – mondja nekünk is Jézus. Lásd be, hogy lehetetlen mindent megérteni. És nem is kell mindent megérteni. Van olyan titok, amely előtt, Tamáshoz hasonlóan, nekünk is mélyen meg kell hajolnunk és beismernünk: „Én Uram, én Istenem”. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek. Segítsen az Úr hitetlenségünkben!

(Forrás: Magdalena Ponichter, CSFN: Galileai testvéreim, 69–71.
Az újvidéki Ökumenikus Szeretetszolgálat kiadványa, 2000. Ford.: sv)