Tartalomból:

Vissza a főlapra

Böjtidő

Valamennyien jól tudjuk, hogy a nagyböjt ideje az imádság, az Isten igéjében való elmélyülés, az alamizsnálkodás, a böjt, a felebaráti szeretet és a jótettek kiemelkedő ideje. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy az év más liturgikus időszakaiban mindettől mentesek vagyunk. Már az őskeresztények úgy tekintettek a keresztény életre, mint útra. Az út pedig különböző szakaszokból, emelkedőkből és lejtőkből áll. De itt is, nemcsak a mi utjainkon, ahol tengelytörés veszélye is fennáll, vannak gödrök, és gyönyörű egyenes szakaszok is, ahol az ember megnyomhatja a gázt mindaddig, amíg egyenruhás emberek elébe nem tartanak valamiféle palacsintasütőt, majd kimutatják a radaron a gázpedál nyomásának eredményét.

A nagyböjti úton másról van szó: a megtérésről. Keresztelő János szerint az ilyen úton is van mit egyengetni. A jóra törekvő ember állandó küzdelmet vív saját gyöngeségeivel. Ezek között pedig kiemelkedő helyet foglal el az önzés, a hiúság, amely minden erény kerékkötője, mert mértékétől függően rabbá teszi és korlátozza az emberi szívet. Ezen a területen sok élményben lehet részünk. Van, amikor megcsodáljuk, mekkora jótettekre képes az ember, hogy vannak önzetlen emberek, akik sokat áldoznak másokért, akik lemondanak a nyereségről és a haszonról, ami tulajdonképpen a böjtnek is végső értelme. A karitatív tevékenység fontossá válik. Nemcsak másoktól várunk emberbaráti segélyt, hanem magunk is segélyezőkké válunk. Néha anyagiakkal segítjük a rászorulókat, máskor önkéntes munkánkkal. Mindez idillikus lenne, ha nem történne meg az, amire már Jézus is figyelmeztetett bennünket: az ember a fölöslegéből ad. Azt hiszem, nem kell részleteznem, hogy ezt akkor mondta, amikor a perselybe dobók között meglátta az özvegyasszonyt, aki egész megélhetését dobta a perselybe. Kell-e ettől szebb nagyböjti tanítás? Ha igazán adakozni akarunk, akkor nem a fölösleg ruhából és időből, vagy akármi más fölöslegből kell adni. Valahol azt olvastam, hogy a szeretetnek nem az a mércéje, hogy mit adtunk, hanem hogy nekünk mennyi maradt. A gondolatot megjegyeztem, mert úgy érzem, engem érint.

Egyes helyzetekben viszont nagyon nehéz önzetlenül cselekedni. Nemcsak arra a jelenségre gondolok, hogy zsörtölődünk, ha nem köszönik meg munkánkat, pedig úgy kezdtük, hogy adni fogunk, nem várunk érte semmilyen ellenszolgáltatást, aztán mégis… Hiába, gyarló emberek vagyunk! A szenvedés az az élethelyzet, ahol legjobban megmutatkozik, hogy mennyire nem könnyű önzetlenül cselekedni. Amikor szenvedünk, nagy fájdalmak kerítenek hatalmukba bennünket, és ha valami nagyon fáj, akkor önmagunkba zárkózunk. Figyelmességet és megértést várunk el másoktól. Fájdalmunkban megfeledkezünk arról, hogy a másikat, lehet, hogy még nagyobb fájdalom gyötri. Azt hiszem, hogy itt is szükségünk lenne megtérésre.

Most, amikor nagyböjtben rendszeresen járjuk Jézussal a keresztutat, érdemes meglátni a szenvedő Jézus néhány megnyilvánulását a kereszthordozás fájdalmai közepette. Jézus nem magára gondol, hanem másokra (kemény lecke, de ő adhat hozzá erőt): például bátorítja a jeruzsálemi asszonyokat, a kereszten függve mennyországot ígér a latornak, a kereszt alatt álló édesanyjára és a szeretet tanítványra gondol, a bosszútól megvakult tömegért imádkozik, mert nem tudják, mit tesznek.

Jézus egy pillanatra sem rabja saját szenvedéseinek, hanem állandóan másokra gondol, másokért él és hal meg. Valószínűleg nekünk is jót tenne egy ilyen életbeállítottság, hogy nagyböjtünk gyümölcsözőbb legyen.

Harmath Károly OFM

Mindenható szeretet

Alig néhány évtizeddel ezelőtt úgy ábrázolták Istent, mint aki egyik kezében a földgolyót tartja, a másikban pedig egy vaspálcát, és ha az emberek rosszat tesznek, akkor lesújt, szétzúzza bolygónkat. Néhány évtizeddel ezelőtt, amikor a világ (és az egyház is) sokkal inkább hatalomközpontú volt, mint manapság, Isten mindenhatósága a korlátlan hatalmat jelentette: azt, hogy ő a legnagyobb méltóság, minden úr és uracska fölött álló, legfőbb Úr.

Napjainkban – talán azért, mert gyorsuló világunkban egyre távolabb sodródunk egymástól – újraértelmeződnek az értékek. Az emberek többsége már nem a tekintélyt, a hatalmat, a nyers erőt tekinti legnagyobb értéknek, hanem a szeretetet, a jóságot, az őszinteséget, a meghittséget. A hétköznapi életben s a politikában egyaránt szabadulni igyekszünk a zsarnokoktól, a béklyóktól. Szabadságot követelünk magunknak, napfényt, teret a növekedéshez, a kibontakozáshoz. Az egyház is inkább Isten meghittebb vonásait hangsúlyozza, s az eszményi pap már nem az Isten haragját mennydörgő, mindenható és főtisztelendő plébános úr, hanem az a püspök, aki, ha csak teheti, végigsétál városának utcáin, elbeszélget az egyszerű emberekkel, s tengernyi elfoglaltsága mellett sem feledkezik meg arról, hogy meghívja egy baráti vacsorára a városba vetődött, annak zsongása közt idegenként bolyongó földijét.

A kakukktojás csapdája

Kétségtelen, hogy változik a világ. Sokan azonban úgy vélik, hogy az egyház ennek ellenére sem változhat. Mint a kősziklát, öröknek, változatlannak szeretnék látni. Szilárdan kell állnia – hangoztatják –, és szüntelenül az ég felé mutatnia. Elfelejtik, hogy a kő is változik. Végtelenül lassan, évszázadok, évezredek alatt, de szüntelenül alakul, idomul környezetéhez. Ennek köszönhető, hogy amikor egy hegyre tekintünk, nem idegen tárgynak látjuk, hanem a környezetbe, a természetbe beilleszkedő egységnek. Figyeljük meg: egyetlen hegy sem „kakukktojás” – tűnjön bár mégoly bizarrnak első pillantásra –, hanem harmonikusan illeszkedik a környezetbe.

Az egyháznak, ha nem akar kakukktojássá válni, idegen testté a társadalom szervezetében, amit az élő szervezet előbb-utóbb kitaszít, kilök magából, akkor el kell kerülnie azt a veszélyt, hogy megkövült, élettelen intézménnyé alakuljon. Nem válhat konzervált, befőttesüvegbe zárt múlttá. Az egyházat emberek alkotják, akik most élnek. Emberekhez hivatott szólni, akik most élnek. Úgy kell hozzájuk fordulnia, hogy megértsék szavát. Egyébként egy napon arra fogunk ébredni, hogy görcsösen szorongatjuk a nagy semmit, és nem emlékezünk, mikor és miként történhetett, hogy a markunkban porrá vált, és ujjaink közt a szélbe pergett a gyémánt.

Kicsinyek közt a legkisebb

Istenről ma már elsősorban nem a korlátlan hatalommal rendelkező, megközelíthetetlen úr jut eszünkbe. Isten Jézus Krisztusban elérhetővé, tapinthatóvá vált. Ha kételkednénk létezésében, akárcsak Tamáshoz, hozzánk is szól: „Tapintsd meg oldalamat. Fogd meg a kezemet”. Isten vérző oldalsebét megtapintva rádöbbenünk, hogy ő is olyanná vált, mint az ember: törékennyé, végtelenül gyengévé, tehetetlenné. Mindenhatóságát arra használta, hogy kiüresítse önmagát, s olyan legyen, mint az ember. Lehajolt hozzánk, hogy felemeljen bennünket. A mindenható Isten törékennyé vált, hogy a törékeny, gyenge embert felemelje magához.

Így válunk ővele és őbenne mindenhatóvá. Ha mi is hasonlóak leszünk őhozzá. „Ha valaki első akar lenni, legyen a legutolsó, mindenkinek a szolgája” – tanította Jézus (Mk 9,35).

Legyen kicsiny, jelentéktelen, parányi. Mint az Isten. Vagy mint a szeretet. A szeretet önzetlen, nem hivalkodik, nem keresi a maga igazát. Akkor boldog, ha teljesen megfeledkezhet önmagáról, s kizárólag a szeretett személyért élhet. Mint az Isten, aki szeretetből kiüresítette magát, lemondott mindenről, még az életéről is, hogy mi élhessünk. Isten mindenhatósága legnagyobb mértékben nem a csodákban, nem a mennydörgésben és az égszakadásban, nem is a zsarnokok eltiprásában mutatkozott meg, hanem a kereszten. Akkor, amikor a leggyöngébb volt. Mindenhatósága éppen ebben áll: szeretetből mindent vállalni. Még a halált is. Isten mindenhatósága a szeretet önfeláldozása.

Kalacsi János

Tartalom

Az ajándékozó több az ajándéknál

Mi ér többet: az ajándék vagy az ajándékozó? Kétség kívül az ajándékozó, mert minden ajándék csak egy ideig tartó dolog, míg az ajándékozó állandóan újabb és újabb ajándékok forrása. Ugyanilyen értelemben kérdezhetjük azt is, mi ér többet: Isten vagy az ő ajándékai? A válasz pedig ugyanaz. Aki nem Isten ajándékaihoz ragaszkodik, hanem magához Istenhez, az megtalálta minden jónak a forrását. Isten az egyetlen biztos pont az életben. Bármi történik is, Isten mindenképpen megmarad. Őrá mindig aggodalom nélkül rábízhatjuk magunkat azzal a bizonyossággal, hogy benne mindig megtaláljuk az ő ajándékait, amit az élet elvesz tőlünk, sőt még újabbakat is kapunk.

A keresztény ember tehát sohasem siránkozik az elveszett javak miatt. Ő megtalálta a javak Forrását, megtalálta Istent, mint egy „szökellő vízforrást”, melyen mindig csillapítja a boldogság utáni szomját. Ezért amikor veszíti Isten ajándékait, akkor arról kell tanúságot tennie, hogy Isten a minden, vagy ahogyan Avilai Teréz mondta: „Isten egyedül elég”.

Kiváló példa erre a vietnami püspök, van Thuan tanúságtétele.

„Kilencéves elszigeteltségem hosszú gyötrelmei alatt, egy ablak nélküli cellában, néha napokon keresztül egy villanyégő fényében, máskor meg sötétségben, sokszor úgy éreztem, hogy megfojt a hőség meg a nedvesség, és az őrület határán vagyok. Akkor még fiatal püspök voltam, mögöttem nyolc év lelkipásztorkodás állt. Nem tudtam aludni, kínzott az a gondolat, hogy ott kellett hagynom az egyházmegyét és most tönkremennek mindazok a művek, amelyeket létrehoztam Istenért. Ez ellen pedig egész lényem lázadt.

Egyik este szívem mélyéről egy hang ezt mondta: »Miért gyötröd magad így? Neked különbséget kell tenned Isten között és Isten művei között. Mindaz, amit létrehoztál és szeretnél továbbfejleszteni (a lelkipásztori látogatások, a szeminaristák, szerzetesek, laikusok, fiatalok képzése, iskolák építése, az egyetemi hallgatók társalgója, missziók a nem keresztények evangelizálására: mindezek kiváló művek, Isten művei, de nem Isten! Ha Isten akarja, hogy te mindezt abbahagyd, tedd meg azonnal, és bízzál benne! Isten tőled végtelenül jobban véghezviszi majd ezeket. Ő rá fogja bízni ezeket a te műveidet olyanokra, akik jóval tehetségesebbek tőled. Te egyedül Istent választottad, nem pedig a műveit!«

Ez a fény egy olyan új erőt öntött belém, amely teljesen megváltoztatta a gondolkodásmódomat és átsegített minden szinte lehetetlen fizikai nehézségen. Attól a pillanattól kezdve új erő töltötte el a szívemet, ami végigkísért 13 éven keresztül. Bármikor éreztem az én emberi gyöngeségemet, mindig megújítottam ezt a választást a nehéz helyzetekkel szemben, és így mindig megmaradt bennem a béke.

Istent választani és nem Isten műveit. Ez a keresztény élet alapja minden korban. Ugyanakkor a legigazibb válasz a mai kornak. Ez az az út, melyen megvalósulnak az Atya tervei velünk, az egyházzal és az emberiséggel kapcsolatban.”

Minden nap egyre világosabban értem meg a Szentírás szavait: „Amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak (…) az én gondolataim a ti gondolataitoknál.” (Iz 55,9)

Megértem, hogy az életem a választások egymásutánja minden pillanatban Isten és az ő művei között. Egy mindig új választás, ami voltaképpen megtérés.

Mária Istent választotta, s közben elhagyta a saját terveit, anélkül hogy teljesen megértette volna a titkot, amely megvalósulásnak indult testében és életében. Attól a pillanattól kezdve az ő élete egy mindig megújított igen volt: a betlehemi istállóban is, az egyiptomi száműzetésben is, a názáreti ácsmester házában is, a Kálvárián is. Újból és újból ugyanaz a választás ment végbe: „Isten és nem Isten művei”. Ez volt az oka, hogy Mária látta megvalósulni az összes ígéreteket: látta feltámadni Fiát, akinek holttestét a karjaiban tartotta; látta a tanítványokat egy csoportba tömörülni és látta azt is, hogy minden népnek hirdetik az Evangéliumot; látta azt is, hogy az összes nemzedékek őt boldognak és „Isten Anyjának” hirdetik, őt, akinek a kereszt alatt isteni Fia helyett egy közülünk való, egyszerű embert kellett fiaként elfogadnia.

Egy tehát a szükséges: Isten és nem az ő művei!

Pósa László

Tartalom

A jelszó: Getszemáni!

Jézus az utolsó vacsora után kiment és szokása szerint elindult az Olajfák hegyére. A tanítványok is elkísérték. Amikor odaért, kérte őket: „Imádkozzatok, nehogy kísértésbe essetek.” Aztán odébbment úgy egy kőhajításnyira, és térdre borulva imádkozott: „Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely. De ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tied.” Megjelent neki az égből egy angyal és megerősítette. Halálfélelem kerítette hatalmába és még buzgóbban imádkozott. Verejtéke mint megannyi vércsepp hullott a földre.

(vö. Lk 22,39–44)

Miközben az utolsó vacsora a végéhez közeledett, Júdás kifutott a sötét éjszakába, hogy elkövesse a történelem legtragikusabb árulását. A türelmetlenül várakozó főpapoknak megadta a jelszót: Getszemáni! Ezzel kezdetét vette azoknak az eseményeknek a sorozata, melyek az Emberfia megdicsőülését, s ezen keresztül a mi megváltásunkat készítették elő. Mert Jézus szenvedése és halála nem tett pontot Jézus életére, sőt éppen a halállal győzte le a halált, s szerezte meg nekünk az örök életet.

Az Olajfák hegye ősidőktől fogva az imádság helye volt. Jézus is gyakran járt az Olajfák hegyén. Napközben a templomban tanított, de az éjszakát itt töltötte. Innen indult el virágvasárnap a szent városba, a hegy lejtőjénél siratta meg Jeruzsálemet, s itt mondta el beszédét Jeruzsálem pusztulásáról és a világ végéről, innen emelkedett föl az Atyához tanítványai szeme láttára.

Az Olajfák hegyének lejtőjén van egy bekerített terület, amelyet Getszemáni kertnek neveznek. A Getszemáni név a héber Gat shemen kifejezésből ered, jelentése: az olajsajtoló kertje, ugyanis Jézus idejében ezen a helyen olajsajtoló volt, ezzel préselték ki az olajfa magvát. A kertben még ma is áll nyolc vénséges vén olajfa. Életkorukat nehéz meghatározni, mivel ezeknek a fáknak nincsenek évgyűrűik. Ezek a „veterán” fák nem láthatták a haláltusáját vívó Jézust, mert Kr. u. 70-ben a város ostromakor a rómaiak 20 km-es körzetben minden fát kivágtak. Csakhogy az olajfák nem adják fel olyan könnyen a harcot, gyökereik újra kihajtanak, így nagyon valószínű, hogy ezeknek a matuzsálemi fáknak a gyökerei már éltek Jézus korában.

Azon a helyen, ahol a hagyomány szerint Jézus „érettünk vérrel verítékezett”, a 4. században a bizánciak egy szentélyt emeltek, amelyet később a keresztesek bazilikává bővítettek. A jelenlegi templom az olasz Antonio Barluzzi tervei alapján épült 1919 és 1924 között a korábbinak a helyén. A templom mennyezetén az újjáépítésben részt vett országok címerei sorakoznak, ezért még a Népek Templomának is szokták nevezni. Az oltár előtt a padlózaton kovácsoltvasból készült töviskorona övezi annak a sziklának egy darabját, amelyen a hagyomány szerint Jézus vért izzadott. Az oltár fölötti mozaik Jézus halálküzdelmét ábrázolja, az oldalsó falakon levő képeken pedig Júdás csókja és Jézus elfogatása látható.

Amikor újra édesanya lettem

Húsz éves György fiunk a katonaságba készült, Teréz lányunk tizennégy éves volt, én pedig egy kicsit röstelltem elújságolni másoknak, hogy harminckilenc évesen várom a harmadik gyermekünket. Imre férjem örült a hírnek. Amikor fiunk hazajött szabadságra, akkor látta először kishúgát. Életem legboldogabb pillanataiban szépen együtt volt a család.

Ez a váratlan öröm nemcsak a mi életünkben hozott pozitív változást, hanem szüleim életére is hatott. Megörültek harmadik gyermekünknek, így nem siratták annyira hirtelen elhunyt bátyámat. Megviselte őket a haláleset és a maguk betegsége, de felvirágoztak a pici unoka láttán.

Kislányunk neve hivatalosan Bollók Bernadett lett. Bernadett – arról a tehetséges kislányról, aki egy házas hétvégés találkozón szépen orgonálta az Úr angyalát. A templomi keresztelőn pedig még hozzátettük a Bernadetthez nagymamám Brigitta nevét. Családunk tiszteli a szenteket. Fiunknak férjem választotta a György nevet. Idősebb lányunk Teréznek neveztük el, védőszentje, kis Szent Teréz egyben zentai kápolnánk védőszentje is.

„Mit értünk el?” – kérdezte tőlem tizenöt évi házasság után a férjem, aki anyagi előrehaladásunkat fontosnak tartja. Huszonöt éves házassági évfordulónkon boldogan mondtam, nagycsaládosok lettünk. Most Bernadett 6 éves, férjem és két idősebb gyermekünk, György (26) és Teréz (20) a malomban dolgoznak. Együtt a család, sőt velünk él a nagymama is.

Imre örült Bernadettnek. Amikor egyszer nagy hóban hirtelen orvoshoz kellett vinni, az autót pedig nem tudta begyújtani, bebugyolálta, s úgy vitte be gyalog a karján.

Aggódtunk, hogy anyagilag nem győzzük majd a harmadik gyereket. De akadt egy kis könnyítés. Az óvoda ingyenes a harmadik gyermeknek, és családi pótlékot is kapunk. 1998-ban néhány nehéz hónapot éltünk át: férjemnek két hónapra felmondtak, s csak később vették vissza, amikor újra volt munka a malomban. Én egy varrodában takarítok minden másnap néhány órát. Ott örülnek nekem, mert hasznát veszik annak is, hogy tudok varrni. Megtörtént, hogy hazamentek a varrók, s a visszahozott ruhafélén én javítottam ki valami apróságot. Ezen kívül néha igényt tartanak a vasalásomra is. Több mint tíz éve takarítok a templomban is, és besegítek a karitatív munkába.

A varrodai közösség különösen kis létszámú, de jó társaság. Nem rendszeres templomba járók, de jól el tudok velük beszélgetni: szenteltvizet kérnek, Szűz Máriáról kérdeznek. Megértettek, elengedtek, amikor elkéredzkedtem, és gyalog mentem a doroszlói búcsúba.

Férjem beteg édesanyja nyolc éve velünk él. Időnként hosszabb ideig lányánál vagy a másik fiánál lakik. Betegsége ellenére, amiben tud, segít. Finom fánkkal lep meg bennünket. S örül, amikor látja, hogy imádkozunk.

Mióta bekapcsolódtunk a Házas Hétvége lelkiségbe, lelkileg megerősödöttünk, s nem gondolunk folyton keresztjeinkre. Plébánosunk szerint menni kell, nem megtorpanni. Ha az ember beleütközik az üvegfalba, az az utolsó pillanatban kinyílik, mint a fotocellás ajtó.

Anna

Országnyi plébánia

Nagyböjt első vasárnapján az imádkozó egyház ezt kéri Istentől hívei számára: „Egyre jobban megismerjük Krisztus életének titkait, és méltó keresztény életünkkel igazodjunk hozzá.” Szent Pál szavaival: „Ez gyümölcsöző munkát jelent” (Fil 1,22). Ezért most mi is a munkára figyelünk.

A 38 esztendeje beteg ember szombati meggyógyítása után jelentette ki az Úr Jézus Atyjával és önmagával kapcsolatban: „Atyám mind máig munkálkodik, azért én is munkálkodom” (Jn 5,17). Ez a munka a rászorulók segítése, az emberek üdvözítésének munkálása.

Valamiképpen vonatkoztatni lehet ezt minden munkára. Ugyanennek a lelkületnek kell ugyanis áthatnia minden tevékenységünket. Szent Pál a tesszalonikaiaknak ezt így fejti ki: „Hiszen tudjátok, hogyan kell minket követni. Nem éltünk tétlenül közöttetek, senki kenyerét ingyen nem ettük, hanem keserves fáradsággal, éjjel-nappal megdolgoztunk érte, hogy senkinek ne legyünk terhére. Nem mintha nem lett volna rá jogunk, hanem mert példát akartunk adni, hogy kövessétek” (2Tesz 3,7–9).

Hogyan valósítják meg ezt Argentínában egy országnyi nagyságú plébánián?

Ha az idő megengedte, akkor páter Christian Stranz verbita misszionárius naponta úton volt. Meglátogatta a 35 szórványtelepülés egyikét, amely az El Soberbio vidékén lévő plébániájához tartozik (területe 1800 km²) Argentína észak-keleti részén. „Igyekeztünk káplánommal havonta egyszer valamennyi közösséget meglátogatni. Vasárnap nem tudtunk mindenhova eljutni. Ezért a hétköznapokat is kihasználtuk. Ez azt jelentette, hogy egyes napokon két, sőt vasárnaponként három közösséget is felkerestünk. Erre az is kényszerített bennünket, hogyha esett az eső, minden sártengerré változott, és a közlekedés még gyalog is lehetetlenné vált.”

Argentínának ez a része Brazíliával és Paragvájjal határos. Még 50 évvel ezelőtt is sűrű erdő borította. Akkor brazil telepesek részben kiirtották, hogy földműveléssel foglalkozhassanak. „A legtöbb földművesnek, mivel már 15 éve itt él, elméletileg megvan a tulajdonjoga, és a bejegyzett tulajdonosok nem ellenőrizték ezt. Mégis az itteni földművesek attól tartanak, hogy bírósági eljárás útján elveszthetik megművelt földjeiket.”

A földművesek főleg dohányt termesztenek. Egyesek olyan citrusfélékkel foglalkoznak, amelyekből éterolajat nyernek (ezt az orvostudományban használják fel). Mások mátécserjéket termesztenek. Ennek leveleiből és gyenge hajtásaiból üdítő tea készül. Az indiánok már régóta ismerik és életelixirnek tartják. A 16. században terjedt el. A jezsuiták az indián közösségekbe egész ültetvényeket telepítettek.

Páter Christian Stranz pappá szentelése után, 1992-ben érkezett Argentínába. Háromhavi nyelvtanulás után előbb káplán volt három évig. Azután jött erre a vidékre plébánosnak. Ezen a vidéken 20 ezer ember él, egyharmaduk katolikus. Stranz atya leginkább lelkipásztori munkát végzett (istentisztelet, szentségek kiszolgáltatása, beteglátogatás, hitoktatás). A katekéták (hitoktatók) számára havonta egyszer továbbképző kurzust tartott. A 35 szórványtelepülés mindegyikében él egy katekéta, ő vezeti a közösséget. Közülük kiemelkedik donna Elvira és Francisco. Donna Elvira minden vasárnap igeliturgiát tart a közösségben. Ezt 2-3 családdal együtt készíti elő. Az istentisztelet után a jelenlévők még együtt maradnak. Többször együtt is ebédelnek. Az ennivalót mindenki magával hozza. Francisco a havi továbbképzés mellett a püspökségen is továbbképzi magát, hogy majd állandó diakónussá szenteljék. Mivel az iskolákban nincs hitoktatás, a plébániák szervezik azt meg. Ezen a plébánián a családok végzik: a szülők maguk gyermekeik első hitoktatói. A szülők, leginkább az anyák, hetente összejönnek, hogy együtt készüljenek erre a szent feladatra. Egy könyvből kiválasztanak egy témát, feldolgozzák, megbeszélik, és az így szerzett tudásukat továbbadják gyermekeiknek. Az első szentáldozás 9-10 éves korban van. Utána az ifjúsági csoportba kerülnek a gyerekek. Ezek a bérmálásra készülnek. „Sajnos, a legtöbben ezután búcsút is mondanak a plébániai közösségi életnek. Viszont egyre több felnőtt van, aki kéri a keresztséget vagy a bérmálás szentségét.”

Páter Christiant tavaly visszahelyezték hazájába, Ausztriába. „Az emberek kínzó szegénysége, akik a települések szélén tengődnek munkát, megélhetést keresve, eléggé megnehezítették plébánosi munkámat. Mégis tőlük volt legnehezebb megválnom. Vigasztaló, hogy munkámat majd két rendtársam folytatja.”

Imádkozzunk, hogy a munkában is megtaláljuk Krisztus titkát, elfogadjuk, átvegyük, gyakoroljuk. Nálunk is, meg szerte a világon.

Suhajda Lajos SVD

Rátaláltam Istenre

Tisztelt szerkesztőség, Kalacsi János!

Elolvastam Kalacsi Jánosnak A kíváncsi teológus című írását, amelyben magamra ismertem. Ez késztetett arra, hogy leírjam, hogyan ismerkedtem meg Istennel.

Vallásos családból származom, hittanra, templomba jártam. Mivel a családunkban volt egy sérült gyermek, aki később intézetben nevelkedett, elhatároztam, hogy nevelő leszek, aki beteg gyermekekkel foglalkozik. Pályaválasztás előtt azonban rádöbbentem, hogy még a vértől is irtózom, így nem választhattam egészségügyi szakmát. Mást tanultam. Az iskola befejezése után munkát vállaltam, később férjhez mentem. Az új környezetben hátat fordítottam Istennek. Amikor megszületett az első gyermekem, azt hittem, hogy egészséges, csak az évek múltán jöttem rá, hogy sérült. Kétségbe estem, később a férjem is. Végül Istent vádoltam azért, mert nekem beteg gyermeket adott. Idegcsillapítókon éltem, kezdett tönkremenni házasságom, munkámat feladtam, mert már nem győztem mindent.

Egy este igen fáradt voltam, mielőtt ágyba akartam bújni, de a gyerekek lehetetlenül viselkedtek. Egy-két pofonnal gondoltam őket megnyugtatni, de ekkor eszembe jutott, hogy ennek semmi értelme. Hirtelen elkezdtem hangosan imádkozni. Elmondtam az összes imát, ami eszembe jutott. A gyerekek azt hitték, hogy mesélek. Hozzám bújtak, és elaludtak. Mire elmondtam az imákat, nemcsak ők, hanem én is megnyugodtam. „Ez csoda!” – gondoltam, és elhatároztam, törekszem majd megismerni Istent.

Beteg gyermekemmel új környezetbe kerültünk, ahová több beteg gyerek jár. Azok láttán hálát adok Istennek, mert az én gyermekem nem annyira beteg. Már nem vádolom érte Istent. Tudom, hogy ez a gyermek azért született éppen nekem, mert gondját viselem, szeretem, elfogadom hibáival, betegségével együtt.

Talán egyszer teljesül álmom, hogy keblemre ölthetem a világ összes beteg gyermekét, vagy legalább hasonló gyermekekkel foglalkozhatom.

Nem várom el, hogy írásomat közöljék az újságban. Soha nem foglalkoztam tollforgatással. Egy egyszerű háziasszony, anya vagyok, aki örömét, boldogságát szerette volna megosztani másokkal, mivel megismerte Istent.

Tisztelettel: G. R.

Milyen a mennyek országa?

Jézus Krisztus önként vállalta értünk a szenvedést és a halált, hogy megmentsen minket az örök haláltól és megnyissa számunkra a mennyország kapuját. De vajon te milyennek képzeled ezt a csodás országot? Gondolatébresztőül íme néhány írás, hatodikos hittanos gyerekek tollából. Ha kedvet kaptál, ragadj tollat és írd meg nekünk, vajon te hogyan vélekedsz erről! A legjobb írásokat közöljük és jutalomban is részesítjük.

Én úgy képzelem, hogy a mennyországot csak Isten segítségével lehet elérni. Ahogyan Jézus is feláldozta magát értünk. Ez nagyon szép volt tőle, mert így az egész Földet biztonságba helyezte, minket is. Óriási szenvedésen esett át. Az a sok megaláztatás és a fájdalom elviselése nem kis erőfeszítésébe kerülhetett. Az édesanyja, Szűz Mária úgy érezte, mikor meglátta fiát, hogy megszakad a szíve. De kibírta, mert hitt Istenben. Én is hiszek Istenben, és nagyon szeretem, mert olyan jószívű volt hozzánk, hogy fiát áldozta fel értünk. Értem is. Remélem, hogy egyszer én is oda juthatok, ahol most Jézus és az ő édesanyja él.

Pozsár Ámor

*

Milyen a mennyország? Én valójában ezen még nem igen gondolkodtam el, de ha jól belemélyedek, akkor sok az elképzelni valóm. Szeretném, ha a jó emberek örökké élhetnének, és nem szenvednének mások gonoszságaitól, de ez a mi világunkban sajnos nem így van. Az örök életet nem úgy képzelem el, hogy egy ember végigéli az életét, és majd egyszer a világgal együtt meghal. Szerintem ez olyan dolog, hogy ha meghal egy ember és jó volt, akkor a mennyországba kerül és ott él tovább. Egy új életet kezd egy másik világban. Odafentről figyeli azokat, akik még a földön élnek, és erőt, bátorságot ad nekik imáival. Szeretettel a szívében él, hogy úgy irányítsa őket a jó út felé. Ez egy olyan világ, ahol már nincs szenvedés és fájdalom, ahol minden rosszat elfelejthet, és állandóan boldog lehet. Én remélem, hogy valóban van ilyen élet a halál után, és hogy énrám is ez a boldogság vár.

Zsáki Hédi

*

Szerintem a mennyországban mindenki nagyon boldog és soha nincs veszekedés. Béke és szeretet uralkodik, nincs háború az emberek között. Becsületesen imádkoznak és dicsérik Istent. Nem azért imádkoznak, hogy kérjenek valamit maguknak, hanem hogy megköszönjék azt a sok jót, amit Isten ad nekik. Nincsenek gazdagok és szegények, hanem mindenki egyenrangú. Mindenkinek megvan mindene, amire szüksége van, ezért nem csúfolják egymást és nem lopkodnak, hanem tényleg jók. Jó lenne, ha már most is az örök élet lenne!

Dér Krisztina

*

Szerintem a mennyország egy nagy, gyönyörű hely, ahol sokan elférnek. Csupa kedves ember lakja, középen Jézus lakik, körülötte a hívei. Mindenki szereti őt. Mindenfelé sok szép, színes virág nyílik. Mindenfelé rózsaszirmok illatoznak. Egy sem hervad el közülük. Itt minden ingyen van. Ezért nem is veszekednek az emberek. Ott az emberek még az angyalokkal is barátkoznak. Velük nevetgélnek, beszélgetnek és játszanak. Krisztus is velük szokott lenni. De neki sok dolga van! Az élő emberekkel kell törődnie. Velünk. Isten egész nap és egész éjjel ránk, élőkre gondol. Ott nincsenek boltok, amelyekben dolgozni lehet, sem másmilyen munkahelyek, még iskola sincs, úgyhogy mindig együtt lehetünk. Szerintem a mennyben az élet gyönyörű, ezért igyekezzen mindenki, hogy oda juthasson!

Kiss Henrietta

Nem járhatunk mindenkinek a kedvére

Egy régi adoma szerint az embert az első tíz évében nem érdekli, hogy mások mit gondolnak róla. A következő húsz esztendőben viszont éppen ezen gyötrődik. Majd ezután harminc évig azon rágódik, hogy senki nem gondol rá. Ha nem is pontosan így folyik életünk, kétségtelen, hogy helyenként, koronként másként fogadnak bennünket az emberek. Az egy közösséghez tartozó személyeknek más és más a fogadtatása, a „helye” a közösségben. Nem vagyunk mindenkinek mindenkor a kedvére valók. Vannak, akiket mindenki kedvel – legalábbis úgy látszik, mindenki velük akar lenni, másokat meg könnyen „leírnak”: nincsenek terhére a többieknek, de különösebben nem is tartják számon őket. Aztán vannak, akiket kifejezetten elutasítanak. A gyermekek csoportban elfoglalt helyét elsősorban az határozza meg, hogy a csoportba kapcsolódáskor milyen készséget tanúsítottak a másokkal való kapcsolatteremtésben.

Nem közvetlenül a felnőttek jelenléte, hanem az otthonról hozott társaskapcsolat-minták befolyásolják a gyereket, hogy köszön-e belépéskor, hogyan szól a többiekhez vagy éppen hogyan húzódik vissza.

A gyerekek már kicsi koruktól hozzászoknak, hogy hasonlítgatják őket másokhoz: „ügyesebb vagy”, „jobb vagy”, de az ellenkezője is előfordul. A versengést is hamar elsajátítják, mert sok játék célja az, hogy ki győz. Eleinte a kisgyermeket csak az egyéni győzelem érdekli. Az iskoláskorban kezdi megérteni, hogy másokkal együtt győzni még nagyszerűbb érzés. A másokkal való kapcsolat (interakció) során sajátítja el a gyermek az együttműködés fortélyait és szabályait. A kezdeti önzés oka az, hogy a gyerek csak egyetlen szempontra – önmagára – képes figyelni.

A mások nézeteinek, gondolkodásának megismerése a korai gyermekkorban segíti a gyermeket, hogy megtanuljon befogadni, értékelni más elképzeléseket, és ha értékes szempontokat talál, akkor azt a magáévá tegye. Enélkül félénk, mindennel szemben gyanúval élő, zárkózott marad, mert minden, ami „idegen”, bizonyos fenyegetettséget jelent a számára. Csak a testvérek ismerik igazán egymást, ha két-három évnél nem nagyobb a korkülönbség közöttük. Egész nap együtt vannak, ismerik egymás rezdülését, gondolatát és érzését, ezért állandó visszajelzést kapnak anélkül, hogy erre különösebben figyelnének. Az iskolában olyanokkal kell összeegyeztetni elképzeléseit, igényeit a gyermeknek, akiket nem ismer. A megismerés azt jelenti, hogy egy sor kialakult kedvteléséről le kell mondania, és egyeztetnie kell másokkal. Az iskolában a gyermekek barátokat választanak, akikkel jól megvannak. Itt indulnak az első intim kapcsolatok, a gyermekkori szerelmek. Már kisiskolás korban megnyilvánul ez az intimitásigény, amely az évek során gazdagodik motívumaiban.

Azok a gyerekek, akik gyermekkorban elmulasztották, hogy barátságot alakítsanak ki egymás között, a felnőttkorban igen nehezen boldogulnak a társas kapcsolatok kialakításában. A gyermekkori agresszivitás oka éppen az elkülönülés, a kirekesztés. Sok kisgyermek úgy válik agresszívvá, hogy szülei, környezete elutasítja. Így szélsőséges magatartással próbálja környezete figyelmét magára vonni. Ez a viselkedési kényszer megmaradhat felnőtt korban is. Ez az a bűnözőtípus, aki éppen abban látja tetteiért az „elégtételt”, hogy megjelenhet a nyilvánosság előtt.

A megbüntetett serdülők többsége gyermekkorában agresszív volt. A nehezen kezelhetőség, amelyből szinte természetes velejárójaként fejlődik ki az agresszivitás, az esetek jelentős százalékában korai érzelmi sérülésen alapszik. A testi fogyatékosságból eredő vagy azzal együtt járó sérülés, illetve sebezhetőség, idegi gyengeség is kiválthat agressziót, de az ilyen esetek száma lényegesen kisebb, mint a másik csoporté. A nehezen kezelhetőségből ered az antiszociális magatartás, amely miatt kortársaik elutasítják ezeket a gyerekeket. A közösségbe beilleszkedni nem tudás következménye, hogy az ilyen gyerekek korán elhagyják az iskolát. Vizsgálatok szerint a visszautasított gyerekek háromszor-ötször akkora valószínűséggel hagyják ott az iskolát, mint azok, akiket társaik befogadtak.

Sávai János

Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok

Kedves Testvéreim!

1. A nagyböjti idő kezdetén állunk, amelynek el kell vezetnie bennünket hitünk központi titkának: a szenvedés, a halál és Krisztus feltámadása misztériumának ünnepéhez. A böjttel az egyház lehetővé teszi a hívőknek, hogy átgondolják azt az üdvözítő tettet, amelyet az Úr a kereszten vitt véghez. A Mennyei Atya megváltó terve az ő egyszülött Fiának szabad önátadásával valósult meg. „Senki sem veszi el tőlem az életemet, hanem magam adom oda” (Jn 10,18) – mondja Jézus, és ezzel kiemeli, hogy életét önként adja oda a világ megváltásáért. Azért, hogy a szeretet e nagy ajándéka még nagyobb hangsúlyt kapjon, így folytatja: „Senki sem szeret jobban, mint aki életét adja barátaiért” (Jn 15,13).

A nagyböjt, amely meghívás a megtérésre, a szeretetnek ezt a csodálatos titkát szemlélteti. Ez a meghívás a hit gyökereihez való visszatérés. Amikor a megváltás mérhetetlen kegyelmének ajándékára gondolunk, megértjük, hogy mindent a szeretetteljes Isten kezdeményezésének köszönhetünk. Az üdvösség misztériumának éppen ezt az oldalát hangsúlyozva választottam az idei nagyböjti üzenet témájaként az Úr Jézus szavát: „Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok” (Mt 10,8).

2. Isten szabadon adta nekünk Fiát: ki tudott vagy ki tud ilyen kegyet kiérdemelni? Szent Pál apostol mondja: „Mindnyájan vétkeztek és nélkülözik Isten dicsőségét, s így megigazulnak ingyen az ő kegyelméből” (Róm 3,23-24). Isten végtelen irgalommal szeretett minket, anélkül, hogy figyelembe venné a lázadást, amibe a bűn vitte az embert. Jósága gyengeségünk felé fordult és szeretetének újabb, még csodálatosabb tettét eredményezte. Az egyház nem szűnik meg az ő végtelen jóságának beláthatatlan mélységét hirdetni, magasztalja Isten szabad választását és vágyát, hogy az embert ne kelljen elítélnie, hanem hogy újra belevonhassa a vele való közösségbe.

„Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok.” Bárcsak visszhangoznának az Evangéliumnak ezen szavai minden keresztény közösség szívében, amely elindul a vezeklés útján húsvét felé. A nagyböjti idő, amely az Úr halálának és feltámadásának misztériumára figyelmeztet, minden keresztényt e nagy ajándék megcsodálására serkent. Igen, ingyen kaptuk! A mi egész földi létünk nemde Isten jóságát jelzi? Minden élet keletkezése és növekedése nemde Isten ajándéka? S mivel mindez ajándék, nem szabad birtoknak vagy személyes tulajdonnak tekinteni, akkor sem, ha az életminőség javításának lehetősége az embert az élet urának tünteti fel.

Valóban, az orvostudomány és a biotechnológia vívmányai olykor arra csábítják az embert, hogy önmaga teremtőjének tekintse magát, és engedjen annak a kísértésnek, hogy az „élet fájával” (Ter 3,24) rosszindulatúan visszaéljen. Ez esetben is le kell szögezni: nem minden, ami technikailag megvalósítható, fogadható el erkölcsileg is. Csodálatra méltó a tudomány törekvése az ember méltóságának jobban megfelelő életminőség biztosítására, de soha nem szabad elfelejteni, hogy az emberi élet érték, és hogy értékes marad akkor is, ha szenvedés és más akadályok nehezítik is. Az életet mindig ajándékként kell fogadnunk és szeretnünk: ingyen kaptuk, és ingyen kell mások szolgálatába állítanunk.

3. A nagyböjt Krisztus felé fordítja tekintetünket, aki feláldozta magát értünk a Golgotán. Ez az idő egyedülálló módon érteti meg velünk, hogy az élet őbenne nyerte el a megváltást, a Szentlélek által. A Szentlélek megújítja életünket, részesít az isteni életben, bensőségesen egyesít minket Istennel, és megtapasztalhatóvá teszi számunkra az ő szeretetét. Ez olyan magasztos ajándék, amelynek örömteli hirdetését nem mulaszthatja el a keresztény ember. Szent János írja evangéliumában: „Az örök élet pedig az, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust” (Jn 17,3). Ezt az életet, melyet a keresztségben kaptunk, szüntelenül és hűségesen táplálni kell az imádság, a szentségek ünneplése és az Evangéliumról való tanúságtétel személyes és közösségi válasza által.

Mivel valóban ingyen kaptuk az életet, ezért azt a magunk részéről ingyen kell továbbadnunk testvéreinknek. Erre szólítja fel Jézus az ő tanítványait, amikor – mint tanúit – a világba küldi őket: „Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok”. Isten ingyenes szeretetének mások felé való továbbadása elsősorban saját életünk megszentelését szolgálja. Bárcsak minden hívőt elvezetne ez a nagyböjt arra, hogy mélyebben vállalja ezt a sajátos hivatását. Mint hívők nyíljunk meg a jelenlét számára, amely ingyenes, és amelyre a végtelen odaadás a jellemző.

4. „Mid van, amit nem kaptál?” (1Kor 4,7) – figyelmeztet Szent Pál apostol. Ez a felismerés azt követeli, hogy szeressük felebarátainkat és legyünk jelen számukra. Minél nagyobb az ínségük, annál erősebben sürgeti a hívőket ez a szolgálat. Isten talán azért engedi meg a nyomorúságot, hogy odalépjünk a másikhoz, felhagyjunk az önzésünkkel, és így az Evangélium igaz szeretete szerint éljünk. Jézus parancsa félreérthetetlen: „Ha csak azokat szeretitek, akik benneteket is szeretnek, milyen jutalmat várhattok ezért? Nem ezt teszik a vámosok is?” (Mt 5,46) Az emberek többsége akkor lép kapcsolatba a másikkal, ha az valamilyen hasznot hoz. Az általános énközpontúság gyakran nem ad életteret a rászorulóknak és a gyengéknek. Valójában minden személyt, még a jelentéktelent is, önmagáért kell elfogadnunk és szeretnünk, előnyökre vagy hátrányokra való tekintet nélkül. Sőt, minél nehezebb helyzetben vannak, annál konkrétabb módon kell feléjük fordulnunk. Erről a szeretetről tesz bizonyságot az egyház számtalan intézménye és ezért vállalja fel a betegekkel, a kirekesztettekkel, a szegényekkel és a kizsákmányoltakkal való törődést. Így válnak a keresztények a remény apostolaivá és a szeretet civilizációjának építőivé.

Figyelemreméltó, hogy Jézus akkor mondja ki ezeket a szavakat – „Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok” – amikor elküldi apostolait, hogy hirdessék az üdvösség örömhírét, az első és legfőbb ajándékot, amit az emberiségnek hozott. Jézus azt akarja, hogy közelgő országa (vö. Mt 10,5) tanítványainak az ingyenes szeretetről való tanúságtétele által terjedjen el. Így tették ezt az apostolok az ősegyház idejében. Aki velük találkozott, felismerte, hogy olyan üzenetet hirdetnek, amely túlmutat a hírhozón. Ma éppúgy, mint egykor, a hívek jó tettei jellé válnak, és gyakran hitre indítanak. Amikor a keresztény ember irgalmas szamaritánusként a felebarát gondjával törődik, a segítése soha nem csupán anyagi. A segítségnyújtás egyúttal Isten Országának hirdetése, amely az élet, a remény és a szeretet teljes értelmét adja tudtul.

5. Kedves Testvéreim! Éljünk tehát a nagyböjt idején ilyen nagylelkű szeretetben a szükséget szenvedők iránt. Ha megnyílunk feléjük, megértjük, hogy odafordulásunk válasz arra a számtalan adományra, amelyet az Úr folytonosan ad nekünk. Ingyen kaptuk, adjuk is ingyen! Mely időszak volna a nagyböjtnél alkalmasabb arra, hogy a nagylelkűség tanúságtételét nyújtsuk a világnak, melynek erre oly nagy szüksége van? Isten irántunk való szeretete egyben a mi meghívásunk arra, hogy mérlegelés nélkül ajándékozzuk önmagunkat másoknak. Köszönetet mondok mindazoknak – laikusoknak, szerzeteseknek, papoknak –, akik bárhol a világon a szeretetről így tesznek tanúbizonyságot. Bárcsak minden keresztény így tenne tanúságot ott, ahol él!

Szűz Mária, a remény és a szép szeretet anyja vezessen és kísérjen bennünket nagyböjti utunkon. Szívből imádkozom mindnyájatokért és küldöm különleges apostoli áldásomat, különösen azoknak, akik napról-napra eleget tesznek a szeretet sokféle kihívásának.

II. János Pál pápa üzenete a 2002. év nagyböjtjére