Tartalomból:

Vissza a főlapra

Békességszerzők

Boldog és kegyelemteljes karácsonyi ünnepeket kívántunk egymásnak. Karácsony nyolcadának utolsó napját, a kiskarácsonyt, az újesztendő kezdetét pedig mint a béke világnapját ünnepeljük már évek óta. Úgy érezzük, hogy valóban szükségünk van a békére, mégpedig pontosan arra a békére, amelyet Krisztus ad. Ez különbözik a világ békéjétől, mert nem a társadalmi nyugalmat és nem a fegyverek hallgatását, hanem annál sokkal többet jelent. A múlt század nagy pápája, XXIII. János szerint a béke nem más, mint barátság, rokonság, életközelség Krisztussal. Egyik helyen feltárja életének nagy titkát: „Az én életem titka ebben áll – és nem is keresek más magyarázatokat – Voluntas Dei pax nostra, az Isten akarata a mi békénk”.

János pápa nem számít kivételnek. Sok keresztény éli meg ugyanezt a valóságot, csak lehet, hogy nem tudják megfogalmazni, nincs lehetőségük nyilvánosságra hozni, de ha találkozunk velük, felfedezzük, hogy békében élnek, mert teljesen elfogadták Isten akaratát, átadták magukat az Istennek. Ettől nincs is szebb újévkezdés. Hiszen itt a betlehemi megtestesülés folytatódik: Isten befogadása szívünkbe. Ahol pedig Isten lakik, ott – s erre emlékeztetnek az otthonainkban található házi áldások is – nincs szükség semmi másra. Ott a teljesség lakozik. Az élet és a szentség teljessége.

Január első napját a békének szenteljük. Természetesen nemcsak az egyéni békének, hanem a társadalmi és a népek közötti békének is. Közben tudjuk, hogy az igazi béke a szívben születik meg, a lélek legmélyén valósul meg. Az ember békében él, ha összhangban él lelkiismeretével. Az evangélium az ilyen emberről azt mondaná, hogy békességszerző és békességvivő. Miért ne fogadhatnánk meg mi is az újév elején, hogy békességhordók leszünk a családunkban, az egyházban, a munkahelyünkön és a társadalomban?

A lelkiismeret békéjén azonban dolgozni kell. Mert fényforrás és fényforrást tápláló anyagok nélkül nem lehet világítani. A csonkig égett gyertyával nem lehet eloszlatni a sötétséget, s villanykörte kapcsolóját is hiába nyomjuk meg, ha nincs áram. Ezért valamennyien hivatottak vagyunk arra, hogy elmélyítsük a bennünk lakozó békét, ami pedig megköveteli tőlünk az állandó nyitottságot a változás, a megtérés és a jobbra törekvés felé. Ez az első és talán legnehezebb feladatunk.

Mi mindig azt szeretnénk, hogy a másik változzon meg, mert azt tartjuk, hogy a másik a békétlenség oka. Elvárjuk, hogy a másik engedjen, hogy a másik fogjon föl egyes dolgokat. Nem önmagunkból indulunk ki, ezért nincs is béke. A béke hajnala majd akkor virrad fel, ha ezt megértettük és ezen a téren elkezdünk cselekedni. Már az is nagy eredménynek fog számítani, ha senkit sem nyugtalanítunk az év folyamán, ha nem cselekszünk a szeretet ellen, hanem fokozzuk mások örömét és boldogságát.

Az elmúlt év végén hálát adtunk Istennek nemcsak az időért, amelyben létezhetünk, hanem a helyzetekért is, amelyekben cselekedhettünk és a szenvedésekért, amelyekben érettebbé váltunk emberi mivoltunkban. De imádkozzunk is a békéért és boldogságért. Ne csak az egyéni, a társadalmi és a népek közötti boldogulásért, hanem a vallások közötti békéért is. Ebben a hónapban lesz rá bőven alkalmunk, ne halasszuk el őket. Jézus feltámadása után békeköszöntéssel fordult tanítványaihoz: békesség nektek. Adja meg nekünk is a békesség ajándékát, hogy ebben az évben ne a széthúzás, a bűn és a gyűlölet uralkodjon közöttünk, hanem a biztonság, a bizalom, a kegyelem, a szeretet és a békesség.

Harmath Károly OFM

A kíváncsi teológus

A teológiát rendkívül elvont, a hétköznapi élettől igencsak távol álló tudománynak tekintik az emberek. Úgy vélik, a teológusok a világ zajától elvonultan, állandó imádságba merülve élnek, s elvesznének egy önkiszolgálóban. Pedig Isten az élet forrása. Nélküle nincs élet, s akinek a gondolatai Istenre irányulnak, az szilárdan áll a valóság talaján.

Az első lépés

A teológia szó azt jelenti: Istenről szóló beszéd. Nem fecsegés, hanem mélyre törő fürkésző tekintet. Isten megismerésének vágya és a felfedezett kincs továbbadása.

De vajon mi űz bennünket, hogy Istennel foglalkozzunk? Miért van az, hogy úton-útfélen, oly sokszor elhangzik a neve? Hívők és önmagukat nem hívőknek vallók különböző helyzetekben egyaránt őt emlegetik.

Isten a tudatunk kötőszövete. Láthatatlan valóságként van jelen lényünk mélyén, rá épül minden, ami az életünk során énünket alakítja. Csecsemőként a legelső kacagásunk belőle csobog, sírásunk öntudatlanul hozzá száll. Munkánkhoz erőt, célt ad; szeretetünk tőle nyeri a lobogást.

Nem elérhetetlen magasságokban lakozik, hanem a szívünk mélyén. Nagyon közel van hozzánk: ha önmagunkba nézünk, őt látjuk; kedvesünk ölelésében az ő melegét érezzük.

Ő a mi teremtőnk, életünk és beteljesedésünk. Ezért foglalkoztat bennünket oly élénken az ő személye. Ezért kérdezünk folyton, ezért fürkésszük titkait, s amíg nem ismertük meg, ezért éreztük úgy, hogy valami hiányzik az életünkből, ezért kerestük őt.

Mielőtt azonban elindultunk volna felé, ő már velünk volt. Mielőtt elkezdtük volna szeretni, ő már átölelt. Mielőtt bármit tudtunk volna róla, ő már ismert minket, úgy, ahogy senki más, és elfogadott bennünket.

A második lépés, amely néha az elsővel egy időben történik

Ha megismertük Istent, ellenállhatatlan késztetést érzünk arra, hogy beszéljünk róla. Az örömhírt, a boldogságot, amely eltölt bennünket, képtelenek vagyunk magunkba zárni, meg kell osztanunk másokkal: a szomszédokkal, a barátokkal, a postással, hogy ők is örüljenek a mi örömünknek, s az ő életükben is felragyogjon a fény, a kegyelem fénye.

A kegyelemhez befogadásra kész lélek kell. Nyitottság. Gyakori eset, hogy a legszörnyűbb tragédiák pillanatában vagyunk a legnyitottabbak. Amikor már semmi földi valóságtól nem várhatunk vigaszt, kitárulkozunk, megnyílunk a „túlvilági” vigasz felé, s engedjük, hogy Isten felnyissa szemünket a szeretet, a szépség szemlélésére. Isten türelmes, nem tör be ajtóstól az életünkbe, hanem kivárja, hogy beengedjük. S ha beengedtük, akkor közvetlenül, barátként közelít.

Tudatunk mélyén mélységes hálát érzünk. Készek vagyunk még jobban megismerni azt, aki ily szelíden jön, aki barátságát, szeretetét nyújtja nekem. Nekem, aki olyan tehetetlen, durva, tehetségtelen, és gonosz vagyok. Isten a jóság, a szépség, a szelídség, a ragyogás. Az ő ragyogásában rádöbbenek arra, hogy mégsem vagyok annyira tehetségtelen és durva. Ki vagyok én? Meglepően új vonásokat fedezek fel magamban: felismerem jobbik énemet, amelyet még önmagam elől is rejtegettem.

Úgy érzem, mindenképpen beszélnem kell arról, ami velem történt. Ha nem is szavakkal, legalább mosolyommal, szívből fakadó megbocsátásommal. Beszélnem kell róla, hogy mások is megtapasztalják azt, amiben nekem részem volt, hogy ők is elnyerjék azt a kincset, amelyet én kaptam. Beszélnem kell róla, mert oly sok az önmagát nem ismerő, önmagával hadban álló ember. Beszélnem kell róla, hogy meglássák és hogy szeressék magukat.

Beszélnem kell nekik Istenről: barátomnak, szomszédaimnak, az ismeretlen járókelőknek, akiket egy mondat erejéig hozzám vezérel a gondviselés.

Ellenállhatatlan vágy űz, hogy beszéljek róla. Szavaimmal, cselekedeteimmel, szótlan megnyilvánulásaimmal hirdetem, hogy Isten az én teremtőm, s az ő teremtőjük, aki a szívemben – szívükben – él. Barátom, barátjuk. Istenről beszélek nekik. Teológiát művelek.

Kalacsi János

Tartalom

Hints meg engem és megtisztulok

Január hónap legkiemelkedőbb ünnepe Urunk megjelenése, vízkereszt, amelyen három esemény ünneplünk, amelyekben felragyogott a betlehemi Gyermek isteni dicsősége: a csillag elvezette a bölcseket a Megváltóhoz, borrá lett a víz a kánai menyegzőn, és Krisztus felvette a Jordánban János keresztségét. Ez utóbbi esemény emlékére vizet szentelünk vízkereszt előestéjén.

A víz ősidőktől fogva a termékenységet, az életet és a megtisztulást jelentette. Ugyanakkor a sodró vízáradat katasztrófákat is okozhat. Éppen ezért a Biblia világában a nagy vizek a káoszt, a démoni erők székhelyét jelentik. Innen ered a víz exorcizálásának és megáldásának szokása. Az Egyiptomból való kivonulásnál a Vörös-tenger vize halált hoz az üldözőknek és szabadulást Isten népének. Így a keresztség vize is elpusztítja a régi bűnös embert és új életet ad a Szentlélek erejéből. A keresztkutat az egyház méhének tekintik a régiek, ahonnan megszüli az Atyának új gyermekeit. Már a 4. században kezdenek a keresztség szentségén kívül szenteltvizet használni, mégpedig a pogány kultuszoktól keresztény használatra átvett templomok megtisztításánál. De szenteltvizet hintettek a hívők otthonaikban, sőt ittak is belőle, hogy elűzzék a betegséget és a gonosz szellemeket. A 8. századtól minden vasárnap szokás volt a szentmise előtti vízszentelés és szenteltvízhintés a keresztség emlékére, a bűnbánat és megtisztulás kifejezéseként. Ugyanezt a cél szolgálják a templom bejáratához helyezett szenteltvíztartók, amelyekbe a hívek újaikat merítik, és keresztet vetnek a templomba való be- és kilépéskor.

Szokás, hogy a szenteltvízbe sót is keverjenek, melyet előzetesen szintén megáldanak. A só ugyanis tartósítószer, távoltartja a romlást. Ezt az ókorban természetfeletti síkra is átvitték: ha valaki éjszaka rémlátomásokra riadt fel, sót hintet szét a szobában a démonok elűzésére. A csecsemőt születése után sóval dörzsölték be, hogy távoltartsák tőle a rontást. Elizeus próféta pedig sóval tisztította meg a rosszá vált forrást. Ezért kéri az egyház: „Akárhová is hintik ezt a sóval vegyített vizet, távozzék onnan a gonoszlélek minden cselszövése, és Szentlelked jelenléte őrizzen meg minket mindenkor. A hívek házában vagy bármely helyen akármit is érint ennek a víznek cseppje, az legyen egészen tisztává, minden ártó hatalomtól mentessé. Ne üthessen tanyát ott a gonoszlélek, ne verjen gyökeret a rontás szelleme. Távozzék és szűnjék meg minden titkos kór, mely a ház lakóinak épségét vagy nyugalmát veszélyezteti.” Maga Jézus is azt kéri tanítványaitól, legyenek a föld sója, vagyis minden romlást és gonoszságot tartsanak távol a közösségtől. A középkorban a vízszentelésnek különleges formái is kifejlődtek egyes szentek tiszteletére, különféle ember és állatbetegségek ellen. A legújabb korig templomszentelésnél használatos volt a gregorián víz is, melynek összetevői víz, só, bor és hamu. A keresztvíz pedig krizma – és katekumenolajat is tartalmazott.

A vízkereszti vízszentelés a késői középkorban terjedt el Nyugaton, a keleti egyház példájára. A jeruzsálemi egyházban ugyanis a 4. századtól minden évben megáldották a Jordánt, Jézus megkeresztelkedésének emlékére, egy keresztet merítve a folyóba. Ezért a vízszentelés Keleten ahol csak lehetett, folyóparton történt. Sokszor maguk a hívek is beléptek a vízbe saját keresztelésük emlékére. Innen ered az egyes ortodox népeknél ma is élő szokás, hogy vízkereszt napján egy jégből készült keresztet dobnak a folyóba, majd marcona férfiak ugranak utána a jéghideg vízbe versenyezve, ki fogja előbb kivinni a partra. Nyugaton e drámai elemeket mellőzve a templomban történt a vízszentelés, a Mindenszentek litániája éneklésével, zsoltárok mondásával, a só és a víz exorcizálásával, megszentelésével és összekeverésével, majd ünnepi Te Deum („Téged Isten dicsérünk” kezdetű hálaadó himnusz) éneklése közben a hívek meghintésével. Ezt a vizet használják évközben a különféle szentelések és áldások alkalmával, amikor a pap meghinti a megáldandó tárgyat vagy személyt.

A ma már rövidített és egyszerűsített szertartás után a hívek is szívesen visznek haza a szenteltvízből, hiszen a következő napokban történő házszentelésnél is szükség van rá. Pap nélkül is végezhető közös családi áhítat, melynek keretében a családfő meghinti a szobák falait. Hagyománytisztelő otthonokban kis szenteltvíztartó függ a falon, ahonnan szenteltvizet vesznek imádság vagy esetleg a gyermekek lefekvés előtti megáldása alkalmával. Egyes vidékeken temetésekre is visznek a gyászolók kis üvegben szenteltvizet, melyet a koporsóra hintenek sírbabocsátás előtt. Nagyon fontos azonban elkerülni minden babonás visszaélést, mert a keresztény hit nem tulajdonít varázserőt a szentelt tárgyaknak. A szenteltvíz is annyiban közvetíti Isten segítő kegyelmét, amennyiben Istenbe vetett élő hittel használják, imádsággal egybefűzve és az egyház szándéka szerint. Használata kifejezi hálánkat a keresztségben kapott istengyermekségért és a megtisztulás, az újjászületés, az Isteni oltalom iránti vágyunkat.

„Mindenható Istenünk! Te azt akartad, hogy az életforrásul és tisztulásunk eszközéül rendelt víz lelkünket is tisztára mossa és az örök élet ajándékával ékesítse. Fakaszd bennünk újból kegyelmed vízforrását, és védj meg minket általa minden testi – lelki bajtól, hogy megtisztult szívvel mindig közelebb jussunk Hozzád és elnyerhessük Tőled üdvösségünket.”

Kovács Ervin

Kovács Ervin

Tartalom

Harry Potter – buzdítás mágiára
vagy visszatérés az olvasáshoz?

A Harry Potterról szóló könyvek szinte egymás után jelennek meg – eddig már több mint 30 nyelven. Joanne K. Rowling hét kötetet tervezett, amelyekből az ötödik 2002-ben jelenik meg. Időközben a filmváltozat is elkészült és hódító útra indult: a napokban a német mozikat töltik be a rajongók ezrei. Mindeközben a negyedik kötet nagy hírverés közepette hagyta el a nyomdát, s az éjfélkor kiszállított könyvre ezrek vártak a könyvesboltok előtt. Vajon ez az egész csak a reklámfogások és a marketing eredménye lenne? A történelem során talán még sosem nyilvánult meg ekkora érdeklődés egy könyv iránt, a Biblián kívül. És ezt a könyvet nemcsak nyomtatják és eladják, hanem olvassák is. Gyermekek és felnőttek egyaránt nagy érdeklődéssel bújják. Lehet, hogy ebben kell keresni sikerét is? Mert Harry Potter nemcsak a gyerekek kedvelt olvasmánya, hanem a felnőtteké is.

Miért vonzza a gyermekeket Harry Potter?

E vonzalom oka mindenekelőtt a szerzőnő mesés írásában rejlik, és a szereplők, a színhelyek, az események sokaságában. A történetek erkölcsi üzenetet hordoznak, amiből azonban a gyerekek nem mindig vonják le a következtetést, hogy „ez nekem is mond valamit”, „ez engem szólít meg”, „ez rám vonatkozik”. A kötetek dramaturgiája is említésre méltó. A szerző állandó feszültségben tartja az olvasót, szinte le sem lehet tenni a könyvet, annyira felkorbácsolja az érdeklődést. Továbbá nem lehet mindjárt látni, hogy ki tartozik a jók közé, és kik képezik a gonoszok csoportját.

Vonzók még a fiatal olvasók számára a jellemzések. Potter és barátai tekintélyes varázslók ugyan, de nem szuper hősök. Csak az összefogásban nyilvánul meg erejük.

Mit találnak a felnőttek a Harry Potter-könyvekben?

Mindenekelőtt szembetűnő, hogy Harry ironizálja magas szintű technikával rendelkező társadalmunkat. De visszatükröződnek azok a jelenségek is a kötetekben, amelyekkel naponta találkozunk az életben, s a rejtett irónia rávezet bennünket a helyes szemléletre. Ilyen jelenség a bürökrácia, amely a varázsló belügyminisztériumában uralkodik, a személyi kultusz, amellyel az egyik varázslót veszik körül. De megtalálható a könyvben a szenzációkra éhes újságírás és egy-egy csapatért való eltúlzott szurkolás ismérvei is.

Veszélyes mágia?

Az Amerikai Egyesült Államokban, majd Angliában, Németországban és Horvátországban is komoly kritikusok vették górcső alá a könyvet. A legszélsőségesebb álláspontot a zágrábi Kána cikkírója képviseli, aki kimondottan romboló hatásúnak ítéli a Harry Potter-könyveket. Fő érve, hogy veszélyes mágiáról, sőt sátánizmusról van szó. Tény azonban, hogy a könyvben senki sincs szövetségben vagy kapcsolatban a sátánnal, és a varázslás világában is csak akkor jelenik meg a rossz, amikor valaki megszegi a szabályokat. Érdekességként kell még megemlíteni azt is, hogy Harry, a varázslás világának kutatója egyedül sohasem tudja legyőzni a rosszat. A varázslást is úgy mutatja be a szerző, mint valamit, amit nagyon nehéz elsajátítani, és kizárólag a jóra, a hasznosra lehet fordítani. A salzburgi dogmatika tanár, Gottfried Bachl szerint nemhogy nincs sátánizmus a könyvben, hanem egy egész sor etikai, erkölcsi eszményre talál benne az olvasó. Ezek közül ki kell emelni a szolidaritást mindenfajta teremtménnyel, a barátságot, az igazságosságot, a médiumok, az iskola és a babonaság kritikáját, a faji megkülönböztetés és a rabság elleni fellépést, az önfeláldozó anyai szeretetet stb.

A könyv végén azonban nincs teljes győzelem a gonoszág fölött. De ez a mi valóságunk is: mindennap meg kell vívnunk a rossz elleni harcunkat.

Harry Potter tehát sokat mondhat az elmélyült olvasónak (ezért fontos, hogy a szülők mikor adják a gyerek kezébe, hogy érti-e már az üzenetet) és egybekötheti a nemzedékeket. Korunk vizuális világában, amikor a képernyő az imádott bálvány a családokban, Harry Potter visszavezet az olvasás „édességéhez”.

Szent István és Boldog Gizella

A szentatya kiemelt módon előtérbe állítja a szentéletű házaspárok példáját. Az idei esztendőben velük ismerkedünk meg, vagy ha már külön-külön ismerősek lennének, akkor életükből azok a részletek elevenednek meg, amelyek bizonyítják, hogy házasságban élve, sőt családapaként vagy családanyaként, hitvestársakként is lehet az életszentség útján járni.

A magyar szentek történetét fölelevenítve azonnal egy házaspárral találkozunk: Istvánnal és Gizellával. Amikor kettejüket az ismeretlen eredetű, első esztergomi érsek, Domonkos és néhány, a magyar kereszténység szőlőskertjében munkálkodó főpap megkoronázta a pápa által küldött királyi illetve királynéi koronával az Úr ezredik évében karácsony ünnepén, Esztergom várhegyén, a Szent István első vértanú tiszteletére emelt kőegyházban, akkor még senki sem tudhatta, hogy a földi koronát viselő ifjú házaspár egykoron majd az égi koronát is elnyeri. Igaz, hogy csak a férj lett hivatalosan szentté avatva, azonban a feleségnek is megadta a hívők közvélekedése kezdettől, vagyis halála pillanatától a szenteknek kijáró tiszteletet és őt a boldog jelzővel illette. Ekkortájt, a 11. században még az egyháziak sem tettek különbséget a szent és a boldog, kitüntető tartalmát illetően, és ebből következően nyugodtan lehet Gizellát is szentnek tartani, legföljebb az egyház hivatalos állásfoglalása késlekedett sokáig.

Az ezredfordulón megtért közép-európai népek első, keresztény hitre tért uralkodói nem éltek feltétlenül minden téren példás életet, Szent István inkább kivételnek számít. A nyugati népek első keresztény nemzedékei, főként uralkodói meg éppenséggel a házasság terén késlekedtek fölhagyni a pogány életvitellel. A pápának a 9. század folyamán komoly küzdelmet kellet vívnia azért, hogy a keresztény házasság eszményét az uralkodók megvalósítsák, hiszen a keresztény császároknak, királyoknak a házasság terén is alattvalóik példaképeinek kellett lenniük. A főpapok e téren folytatott ténykedése tükrében még inkább csodálatos, hogy a magyar kereszténység döntő évtizedeiben a magyarok előtt nemcsak egy személy, hanem egy házaspár keresztény példaadása tündökölt. Istvánt és Gizellát a magyar nagyfejedelmi, illetve a bajor uralkodói udvarban kapott keresztény nevelés erre fölkészítette ugyan, ám nem predesztinálta! Az életszentség eléréséhez egyaránt szükségük volt az egyéni és közös akaratukra.

Kettejük között a korkülönbség nagyjából tíz esztendő lehetett. István 970 táján Esztergomban született, Gizella 980 táján Regensburgban. István apja, Géza nagyfejedelem sok mindenben példája lehetett fiának, csak éppen keresztény életvitelben nem. A lányokra anyjuk példája ugyan jobban hat, mint apjuké; ám az apa jelentős mértékben alakítja a család légkörét. Henrik, Gizella apja nem véletlenül kapta már kortársaitól a „Civakodó” melléknevet; ő sem teremtett a bajor uralkodói családban olyan keresztény szellemiséget, amely Gizella életszentségét előre meghatározta volna. Amikor 995-ben létrejött házasságuk; egyszerre örvendhetett két főpap, akik a háttérben, csöndesen egyengették Gizella útját a magyar trónörökös felé. Wolfgang, Regensburg püspöke legjobb papjait adta Gizella mellé kísérőül, hogy ők valósítsák meg azt, ami neki fiatal korában nem sikerült: térítsék keresztény hitre a magyarokat. Adalbert, Prága püspöke Istvánnak volt lelkiekben tanácsadója. Gizella és kísérete a Dunán, hajón érkezett a magyarok közé, három-négy napnyi szakadatlan utazás után, és az esküvőt valamelyik nagyfejedelmi székhely templomában tartották. Vagy Esztergomban, Szent István protomártír templomában; vagy a későbbi Székesfehérvárott, ahol a várdombon, a fejedelmi szálláshelyen már állt Szent Péter és Szent Pál apostolfejedelmek nyolckaréjos, kör alaprajzú kőegyháza. A fiatal pár első éveit Nyitrán töltötte, majd innen költöztek Géza halálakor (997) az ország szívébe. Mivel István anyja, Sarolt nagyfejedelemasszony Veszprém várát tudta magáénak; Gizella mint királyné telepítette udvartartását Veszprémbe.

István és Gizella házassága több gyermekkel ékeskedett, noha csak kettőnek ismerjük a nevét (Ottó, Imre), és csupán a fiatalabbik érte meg a felnőttkort. Gizella számára az anyaság jelentette az életszentség elsődleges útját; jóllehet férje, István nem maradt el mellőle a keresztény szellemű szülői hivatás terén sem. Az általa kigondolt, Imre trónörököshöz írott Intelmek lelki arculatát olymértékben tárják az utókor elé, hogy már eme egyetlen dokumentum alapján szentté lehetne avatni Istvánt, ha nem az lenne. István és Gizella, a királyi házaspár tehát szülői hivatását keresztény szellemben megvalósította. Törődtek az egyház igazi kincseivel, a szegényekkel is. Gizellának az elesettekhez lehajló, irgalmas szeretetére csak következtetni lehet férje jótetteiből: az álruhás királlyal szemben követelőző koldus alakja a felebaráti szeretet gyakorlásának állít örök emléket. A feleség miért maradt volna le e téren élete párjától? A keresztény társadalom építéséhez István és Gizella a maga módján egyaránt hozzájárult. A király a magyar egyházi és világi szervezet kiépítésével, a királyné az egyházak, főként a veszprémi támogatásával. Nem véletlen, hogy a koronázási palást (eredetileg misekazula) egymás mellett őrzi korabeli arcmásaikat; valamivel odébb fiukét. Imre halála után a gyermekek nélkül maradt királyi pár egynek tudta magát az aggodalomban és az imádságban. Ha kívülállók tudtak arról, hogy Szent István az egész országot és népet jelképező királyi koronát felajánlotta a Boldogságos Szűz Máriának, akkor éppen hitvestársa nem tudott volna erről az eredeti és egyéni gondolatról, amely később, kitudódván, iskolát teremtett szerte Európában. Szent István király 1038-as halála után másfél évszázaddal elsőnek a francia király követte a magyar példát.

Amikor Gizella özvegységre jutott, még öt évig maradt választott hazájában és népe körében, majd menekülni kényszerült. A Passau melletti Niedernburgban maroknyi apácacsapat fejedelemnőjeként élt 1059-ig, amikor az Égi Király udvarába távozott, s ott férjével, gyermekeivel találkozott.

Török József

Megkövült himnusz

Új esztendő, új lehetőségek, új feladatok – az egyházban is, a világban is. A január a béke és az egység hónapja. Meg kell újulnunk ebben a szellemben. Hívőknek, hitetleneknek Is teljes egészében. Az Úr Jézus erre tanít. Amikor a hetvenkét tanítványt küldi maga előtt, ezt mondja nekik: „Ha betértek egy házba, először ezt mondjátok: »Békesség e háznak!« Ha békesség fia lakik ott, rászáll békességetek, ha nem, visszaszáll rátok” (Lk 10,5–6). Főpapi imájában pedig így imádkozott az Atyához: „Legyetek mindnyájan egy. Amint te, Atyám bennem vagy s én benned, úgy legyenek ők is bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem” (Jn 17,21). Hogy Jézus békéjét elfogadhassuk, a békesség fiaivá kell válnunk. Ezt viszont kevesen vállalják, azért oly nagy a békétlenség manapság.
Szent Pál az efezusiakhoz írt levelében szépen egybeköti a békét és az egységet: „Viseljétek el egymást szeretettel. Törekedjetek rá, hogy a béke kötelékével fenntartsátok a lelki egységet. Egy a Test és egy a Lélek, mint ahogy hivatástok is egy reményre szól. Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. Egy az Isten, mindnyájunk Atyja, aki mindennek fölötte áll, mindent áthat, és mindenben benne van” (Ef 4,2–6). Vagyis közelednünk kell egymás felé, és azt kell néznünk, ami összeköt egymással (Boldog XXIII. János pápa). A hitben nem lehet eltérés, minden másban igen.
Ezért most egy eritreai görögkeleti, ortodoksz kolostorról írok Ernst Zerche beszámolója alapján.

Eritrea szívében van a görögkeleti kopt kolostor, Debre Bizen a béke jelképe háborús időkben. A szerzetesek itt úgy élnek, mint évszázadokkal ezelőtt. Kulturális értékek és egy sokkal értékesebb ideál őrzői. Ez a hely békét áraszt, pedig a környéke az erőszaktól fuldoklik: ma is ezerszámra követel ártatlan életeket az Eritrea és Etiópia közötti testvérháború. A kolostorban viszont az ember úgy érzi magát, mint a 4. században élt Pachomius idejében, aki megalkotta az első szerzetesi szabályokat. Programja a közösség, a szociális különbségek leküzdése, az ima és az Evangéliumon alapuló szolidaritás megvalósítása.

Ezt az eritrea szívében fekvő történelmi és vallási gyöngyszemet 1368-ban alapította Abuna Philipos az ország legmagasabb hegyén. A legenda szerint Abunát egy angyal vezette erre a helyre. Ma csak férfiak zarándokolhatnak ide, ők is csak akkor, ha rendelkeznek a fővárosban, Asmarában, székelő ortodox püspök írásos engedélyével. A történet szerint régen a kopt szerzetesek a hegy lábánál éltek. Ott azonban a helység szép asszonyai elvonták a szerzetesek figyelmét az imától, a szerzetesi élettől. Ezért Philipos apát sürgősen a hegy tetejére helyezte át a kolostort.

Felérve a hegytetőre, az út egy ősrégi kapuíven át vezet a belső udvarra. A kék szerzetesi ruhás, fehér kendős Abba Weldegabriel átveszi a püspök lepecsételt engedélyét. Alaposan megvizsgálja, majd intésére Schahi szerzetes illatos teával kínál bennünket. „Jól esett!” – írja Ernst Zerche beszámolójában.

A kolostorban virágzása idején 1000 szerzetes élt, ma száznyolcvanan vannak. Mint a régi időkben, ma is ugyanazok a szabályok. Kivétel nélkül mindannyian (az apát és a jelölt is) ugyanazt eszik és ugyanolyan ruhát viselnek. Debre Bizen a történelem legsötétebb időszakában, a 15. és 16. századi vallásháborúk idején is sértetlen maradt, sikerült megőrizni a könyvtár számos értékes könyvét és műkincsét.

A régi kéziratokat egy jelentéktelennek tűnő helyiségben őrzik. Egy 50 négyzetméternyi területen, régi szőnyegeken és ingó polcokon fekszenek az agyonhasznált könyvek és kéziratok. Egy ambón található a legértékesebb darab: egy 500 éves Biblia, amelyet kecskebőrre írtak, gazdagon díszítettek és sok képpel láttak el. Fából készült fedőlapja a századok folyamán barázdálttá vált. Egy idős szerzetes felolvas nekünk egy részletet belőle. Óvatosan és nagy tisztelettel nyitja fel a Könyvet. Megkéri a látogatókat, hogy ne fényképezzenek. Igen értékesek a miseruhák, a művészi keresztek, a liturgikus tárgyak és felszerelések, nagy kár, hogy nincs pénz e kincs karbantartására. Régebben, 1975-ig minden közösség adózott a kolostornak. Ma ezt az épületegyüttest adományokból tartják fenn. A szerzeteseknek élelmezésükről maguk gondoskodnak.

Délelőttönként és délutánonként a tanulók felkeresik a tanítóikat, vagyis a legidősebb szerzetesek, akik a „lelki utánpótlást” a régi írások nyelvére, a geez nyelvre tanítják. A kopt egyház igen gazdag himnuszokban, énekekben és imákban, ezeket betéve kell tudni. Nem csoda, hogy a papképzés 16 évig tart. Csak a 35. életévük betöltése után szentelik pappá a jelölteket. A felettesek meggyőződése, hogy emberi és szellemi képességek csak akkorra érnek meg a magasztos papi szolgálat betöltésére.

Imádkozzunk, hogy Eritreában és szerte a világon Krisztus békéje töltse el az embereket, és a Krisztus óhajtotta vallási egység minél gyorsabban megvalósuljon.

Suhajda Lajos SVD

A kényeztetés önzés

Ha a gyermeket úgy nevelik, hogy a gyengédséget, a bensőséges érzelmeket, azok megnyilvánulásait ostobának, nevetségesnek tartják, akkor a gyermek szégyellni fogja érzelmeit, ugyanakkor állandó gúny tárgya lesz, mert nem tud normális emberi kifejezésekkel közeledni másokhoz.

Ha a gyermekből gyakran gúnyt űznek, önmagát fogja szégyellni mások előtt: képtelen lesz cselekedeteit, vagy bizonyos vonásokat megkülönböztetni, ehelyett saját magát érzi megvetendőnek, nevetségesnek. „Ilyeneken az érzelmektől való iszonyodás vesz erőt, melynek következtében a gyengédséget, a mások iránt való szeretetnek minden rezdülését nevetségesnek, férfiatlannak tekintik, olyannak, mely őket mások uralmába hajtja, és mások szemében lealacsonyítja. Ezek azok az emberek, akik már gyermekkorukban határt vontak minden leendő szeretetviszonyuk elé. A szeretetnélküliség, mely később szigorú nevelésben folytatódik, azt eredményezi, hogy az ilyen környezetben felnövő gyermek ezeket a rezdüléseket magába zárja, és elkedvetlenedve, elkeseredve és megrémülve lassanként visszavonul környezetének kisded köréből, holott annak megnyerése és lelki életbe való beillesztése volna a legfontosabb számára”. Az életadó megértés és melegség megnyerése utáni vágy űzi el sok „amúgy jó” családból a fiatalokat. A folyton hideg szemrehányás, a véget nem érő felelősségrevonás vádja elől ugyanis menekülni kell.

Nyomasztó felmagasztalás

A másik végleg is lehet nyomasztó, sőt igen káros a társas kapcsolatok alakulására. A kényeztetést semmiképpen nem nevezném túlzó szeretetnek, mivel a szeretethez nincs sok köze, sokkal inkább rokonítható az önzéssel. Az elkényeztetés következménye, hogy a gyermek túlságosan kapcsolódik egy vagy több személyhez.

Az elkényeztetés nem csupán azt jelentheti, hogy folyton a gyermek kedvében járnak, hanem azt is, ha gyermeket úgy „magasztalják fel”, mintha a felnőttek boldogsága teljesen tőle függne. „A gyermek elkényeztetése különböző ballépések által odáig fokozódhat, hogy az ilyen gyermek rájön: lám, az elkényeztetettségéből mások számára kötelezettségek fakadnak. Ez történik például akkor, ha a felnőttek így beszélnek: »Meg kell ezt vagy azt tenned, mert szeretlek«. Gyakran burjánzik efféle gyom a család keretein belül. Az ilyen gyermek hamar észreveszi mások vonzódását, és ezt arra használja fel, hogy azonos eszközökkel fokozza azok függőségét saját gyengédségi szükségleteinek megfelelően”.

Kis intrikusok

A kényeztetés könnyen kialakíthatja a gyermekben az intrikus magatartását a család vagy a közösség többi tagjával szemben. Hogy csak őt szeressék, képes a testvérét, a társát lealacsonyítani a felnőttek előtt: felfedi annak rosszaságát (hazugságot sem mellőzve), a maga jóságát, ragaszkodását a végsőkig kihangsúlyozva. Igyekszik mindig a szülők figyelmének középpontjában lenni. Ha végképp nem boldogul, akkor lusta vagy rossz lesz, hogy az előbbi gondoskodásból valamit megőrizhessen.

Míg az egyik gyermek csintalanságával, a másik feltűnő alkalmazkodó készségével igyekszik megnyerni a felnőttek tetszését.

Felkészületlenül

Az elkényeztetés gyakori módja, ha a szülők minden nehézséget elhárítanak a gyermek elől: bármit tehet, bármilyen kívánsága lehet, mert a szülők mindent teljesítenek, vagy mosolyogva tetszésükről biztosítják a gyermeket. Ő pedig, mivel a felnőttek részéről nem tapasztal ellenállást, bármit megengedhet magának: a szülők elsimítják az esetleges nem kívánatos következményeket. „Ezeknek a gyermekeknek hiányzik minden alkalmuk az erőfeszítésre, azoknak az erőgyakorlatoknak az elvégzésére, melyek pedig szükségesek, hogy a későbbi életben kapcsolatot tudjanak teremteni és fenntartani a kapcsolatra törekvő emberekkel; nem is szólva azokról, akik gyermekkoruk nehézségei által tévútra vezetve, maguk is akadályokat állítanak e kapcsolat útjába.”

Mivel nem nyílik rá alkalmuk, hogy nehézségek legyőzésében gyakorolják magukat, a további életre való készültségük ezeknek a gyermekeknek fölöttébb hiányos. Csaknem minden esetben megtorpannak, amint kilépnek a család melegházi légkörének szűk birodalmából, és szembe találják magukat az élettel, ahol senki sem gondoskodik róluk olyan mértékben, mint a túlzottan gyengéd szüleik.

A legnagyobb baj éppen az, hogy a gyermekben nem alakul ki idejekorán a felelősségérzet: minden felelősséget másra akar hárítani, illetve saját tettei súlyát nem tanulja meg mérlegelni. A túlzó gondoskodás következménye, hogy a szülők eltusolják a gyerek eleinte kisebb, majd egyre nagyobb rosszaságait. Végül könnyen akár a bűnözésig juthat a gyermek, amikor már a szülők nem vehetik magukra tetteinek következményeit. A gyermek ilyenkor meglepetten áll a felelősségre vonás előtt, mivel eddig „természetes” volt, hogy szertelenségeinek a számláját a szülők állták. A másik súlyos következmény, hogy a társai hamarosan megismerik intrikusságát, ezért kitaszítják a közösségből: társtalan, megvetett lesz az emberek előtt.

És a fogyatékos gyermekek?

A szervi hiányosság miatt is válhatnak elszigeteltté a gyermekek, de az ő esetük általában más, mint az elkényeztetett gyermekeké. Ha valamilyen testi hiányossággal rendelkező gyermeket elkényeztetnek, súlyosabb a helyzete, mert a társak a nem szociális viselkedése miatt fordulnak el tőle, ő pedig (talán éppen szülei biztatására) meg van róla győződve, hogy fogyatékossága miatt vetik meg.

Abban igaza van Adlernek, hogy a fogyatékos gyermekek természete idővel erősen eltérhet az egészségesekétől, mivel elkülönülnek ezektől. Ezért nem csupán a környezet elutasítása a felelős, hanem az az életmód, amit a fogyatékosság követel. Meggyőződésem, hogy önmagában a fogyatékosság nem választ el, sokkal inkább az, hogy a túlzó szánakozás, a siránkozás vagy éppen a szülők elkeseredett és elutasító magatartása rossz irányba tereli a gyermek önmagáról kialakult felfogását. Ha a fogyatékos gyermekkel kezdettől fogva ugyanolyan szeretettel bánnak, mint a többivel (figyelembe véve természetesen sajátos szükségleteit), akkor sem önmagának, sem testvéreinek, sem környezetének nem lesz „kivételezettje”, hanem normális tagja.

Az is igaz, hogy a testi fogyatékos gyermek lelki beállítódása egészen sajátos, mivel kétszeresen meg kell küzdenie a kisebbrendűséggel. Akiknél ez nem sikerül, lelki zavarukkal hasonlítanak a neurotikus személyiségre, akiből hiányzik a közösség érzéke.

Sávai János

Az igazi szabadság

Ismeritek a szemüveges Vikit? Nem? Akkor elmesélem nektek, én hogyan ismertem meg őt. Egy hideg, lucskos januári délutánon fázósan kuporogtam az egyik útszéli tölgyfa ágain, amikor egy nyakigláb fiúra lettem figyelmes. Alighogy kilépett a kapun, lekapta fejéről a sapkát és a zsebébe gyömöszölte:

Majd éppen ezzel égetem magam a srácok előtt! Már megint hiába állítottam fel a hajam, ez a nyavalyás sapka összekócolta! – morgott magában dühösen.

Az utcasarokra érve sunyin körülnézett, majd előhúzott egy dobozt a zsebéből, és nemsokára már ott füstölgött az a bűzös valami a szájában, amitől egy magamfajta galambnak még a lélegzete is elakad. Mintha még ki is húzta volna magát. Nocsak! Hát nem is olyan görbe a háta?!

– Szevasz haver! Anyám, hogy neked milyen jó szerkód van! – lépett oda hozzá egy másik különös fiú. Az igazat megvallva, nehezen tudtam eldönteni, hogy valóban embergyerek-e, mert égnek meredező tüskéi, amit a haja helyén viselt, arra a süncsaládra emlékeztettek, amellyel még galambfióka koromban találkoztam falun. Most már ketten füstölögtek tovább. Egyszerre azonban kapkodva elhajították kezükből a még javában füstölgő förmedvényt, és fejüket félrekapva olyan ájtatos képet vágtak, mintha ők lennének a világ legjobb gyermeke cím várományosai:

– …és tudod, ha négyzetre emeltük, rendezzük az egyenletet… Csókolom! A Vikivel éppen a matekról beszélgetünk. Tetszik tudni, dolgozatot írunk. A másikat? Azt elvesztette a tanárnő. Pedig tutira jól sikerült. Nem. Nem lesz szülői fogadó mostanában, mert beteg az oszi – hadarta a fiú, és már tovább is lépett.

– Szia anyu! – szólalt meg Viki is szemlesütve.

– Kisfiam! Már megint cigarettáztál? Miért csinálod ezt? Tudod, hogy ez milyen káros a te korodban… – korholta szomorúan az édesanya.

– Én?! Dehogy cigarettáztam! Csak az informatika teremben mindig olyan nagy a füst, mert a tanár úr… – folytatta volna tovább, de anyja tekintete elhallgattatta. Szótlanul elindult anyja mellett hazafelé. A párkányról jól láttam, ahogyan hazaérve ledobta magáról kabátját és bevágtatott a szobájában uralkodó káoszba.

– Tanulj kisfiam, tudod, hogy nagyon gyengén állsz! – szólt utána édesanyja.

– Hagyj már békén! Állandóan a tanulással piszkálsz! Éppen azért nem tanulok, mert mindig mondod! Senkinek nincsenek ilyen szülei, mint nekem, mindig „ezt csináld, meg azt csináld”, mintha kisbaba lennék. Értsétek már meg, hogy én szabad akarok lenni! Azt akarom csinálni, amihez kedvem van!

Ebben a pillanatban egy cirmos kismacska szaladt be a szobába. Egyenesen a fiúhoz szaladt és ölébe ugorva belemélyesztette karmait a nyurga, csontos kézbe.

– Te állat! – ordított fel a fiú, miközben lelökte öléből a rémült cicát.

– Csak azt csinálta, amihez kedve volt – szólalt meg az anya – Hát tehet ő róla, hogy ezzel neked fájdalmat okozott?

– Az nem szabadság, ha másnak fájdalmat okozunk! – dühöngött tovább a fiú.

– Látod – mosolyodott el az anya –, én tudtam, hogy egyszer te is rájössz erre. Most pedig megyek, mert én is azt akarom csinálni, amit szeretek. Vacsorát főzök, hogy jóllakhassatok, kivasalom a ruháitokat, hogy rendesen járjatok. Nem kényszerít rá senki, mégis megteszem, mert szeretlek benneteket. Ettől pedig sokkal jobban szabadnak érzem magam, szabadnak, mert szabadon tehetem a jót.

Csendesen becsukta az ajtót és egy pillanatra megállt. Felemelte fejét és mintha könny csillogott volna szemében:

Köszönöm neked, Mária, Isten Anyja! – suttogta.

Én pedig restelkedve úgy éreztem magam, mintha valami szent és titkos pillanatot lestem volna meg, ezért gyorsan továbbröppentem. Nem tudom, mi történt ezután, de azt igen, hogy soha többé nem láttam Vikit a sünhajú fiú társaságában füstkarikákat eregetni. Valahányszor bekukkantottam szobácskájának ablakán, az asztalánál ülve találtam. Mi érdekes lehetett abban a sok vastag könyvben, füzetben, nem tudom, de olyan élvezettel bújta őket, mintha sosem akarná abbahagyni. A szobájában is mintha nagyobb rend lett volna. És még valamit felfedeztem: az ágya felett egy kis kép volt kiragasztva, egy csodaszép nő, kezében egy kisbabával. Hogy kik lehettek, én nem tudhatom, hiszen én csak egy közönséges galamb vagyok, de azt még én is éreztem, hogy jelenlétüktől melegebb és barátságosabb lett a szoba. Jóságos tekintetük az én szívemet is felmelegítette, és ettől egyszeriben olyan szabadnak éreztem magam, mint még soha azelőtt. Akkor jöttem rá, bizony, kis barátom, hogy az igazi szabadságnak a szívünkben kell megszületnie.

Katona Marianna

Ne csak érzelmesen, hanem értelmesen

Elsősorban az a kérdés, hogy mekkora benned az elkötelezettség Isten, Jézus, a jézusi tanítás és példa felé. A nemiség Istentől kapott feladat, nem pedig játék, élvezeti cikk vagy reakció. Erkölcstelensége nem az élvezetben van, hanem a különböző visszaélésekben: ha nem az élet továbbadásra, a házasságra irányuló nemiségre fordítod, mint ahogy a teremtő Isten akarta, hanem másra.

– Aki nem kötelezte el magát Isten, Jézus Krisztus és az egyház mellett, annak ez értelmetlen követelés, és a probléma csak az emberi életmód, azaz egészség-betegség szintjén jelenik meg. Csak aki valóban egész életével, nemiségével meg akar felelni a teremtő Isten szándékának és elvárásának, az akar házasságig várni a szexuális kapcsolattal – mondta Nagy József zentai esperesplébános.

Kapcsolat, mely nem tudja hordozni az élet terhét

– Miért helytelen, ha rövid időn belül belekezdenek a fiatalok a szexuális életbe?

– Kérdés, hogy tényleg minden áron joga van-e valakinek a pillanatnyi élvezetre, vagy éppen az önmegtagadás mellett kell döntenie. Ha néhány találkozás után teljes nemi életbe kezdenek a fiatalok, akkor már nem fejlődik a kapcsolatuk, mert élvezetük attól függ, hogy pillanatnyilag mennyire voltak nemileg kiéhezve. Nem összpontosítanak egymás személyére, hogy olyan kapcsolat bontakozzon ki, amely hordozni tudja majd az élet terhét. A nagy érzelmek ellenére egymást tárgynak tekintik, pillanatnyi kielégülésnek, s a kapcsolatnak nincs normális kibontakozási ideje. Valaki úgy gondolja, hogy neki erre így van joga. Szent Pál apostol szerint azonban a pogányok éltek így. A házasság előtti nemi kapcsolatoknak komoly, bomlasztó a hatásuk. A szenvedély kielégülése akárkivel könnyen rászoktat a szexuális élvezetre. Rengeteg fiatal összeházasodik a legnagyobb érzelemmel, de emberi értékek nélkül. Az ilyen fiatal természetesen a házasság nehézségeiben sem fog másképp viselkedni, hanem másutt fog élvezeteket keresni, és érzelmileg teljesen szétzilálódik.

A másik probléma, hogy a mai fiatalok nagy részének hiányzik az a természetes életkörülmény, hogy csak akkor kössön házasságot, amikor kapcsolata megérlelődött a házasságra. A régi világban ez csak hónapok eltolódásával történt meg, például kivárták a kukoricatörést, hogy esküvő előtt egy kis pénzhez jussanak.

Napjainkban a külső ingerek miatt nagyon korán kezdődik a kamaszkor. Már a tíz-tizenkét éves lányoknak van „választottjuk”. Egyes szülők elfogadják, hogy ő azzal jár, sőt egészen fiatal lányoktól hallhatunk olyan kijelentést, hogy bűnt követett el, mert megcsalta a fiúját, elment szórakozni, csókolózott vagy nemi kapcsolatba bocsátkozott mással…

Ha a házasság nem lelkesedéssel kezdődik

– Ha bizonyos szimpátiák kialakulnak, igen messzinek tűnik az egyetemet befejezése, mire lehetővé válik az összeházasodás…

– Egyes kapcsolatok valóban megérlelődnek, házasságot kellene kötni, de el kell odázni. Viszont évekig házasként élni, de nem közös életben, ez azt jelenti, hogy a voltaképpeni közös élet elkezdésére elfogy az az érzelmi lendület, amely a kezdődő közös élet nehézségeit áthidalná. Így többször tapasztalható a szürke csalódás, hogy a házassággal csak a hétköznapok terhe rakódott rá a kapcsolatra. E kapcsolatokat rendszerint terheli néhány abortusz is, vagy hormonális tabletták használata kezdte ki a fiatalasszony egészségi egyensúlyát…

Smidt Valéria

A páncélinges kisasszony

VI. Fülöp francia király uralkodása alatt kezdődött a százéves háború (1337–1453) Anglia és Franciaország között, melynek apropója a francia trón volt. A háború minden nyomorúságától szétzilált mindennapi élet állandó hadjáratok és csaták közepette zajlott. Franciaország nagy része az angolok kezére került. A megkoronázatlan VII. Károly országa folyamatosan zsugorodott, mígnem 1429 tavaszán a jövendő király elé betoppant egy tizenhét éves írástudatlan parasztlány, aki katonákat kért az uralkodótól, hogy azok élén kiűzze az ellenséget Franciaországból…

Isabelle és Jacques d’Ark egy takaros kis házban élt a lotaringiai Domrémyben. A falubeliek hűséges katolikusoknak és jó földműveseknek tartották őket. Házasságukból öt gyermek született, két lány és három fiú. Negyedik gyermekük, Jeanne, aki „orléans-i szűz”-ként került be a történelemkönyvekbe, 1412. január 6-án látta meg a napvilágot. A kor szokásai szerint nem járt iskolába. Amíg el nem hagyta apja házát, kínt dolgozott a földeken, néha az állatokat őrizte a mezőn, és végezte az asszonyok munkáját, varrt és lenvásznat font.

Tizenkét éves korában részesült az első látomásban, ami teljesen megváltoztatta és elmélyítette belső világát. Az égi hangok Isten leányának szólították, jóságra buzdították, s tudatták vele konkrét történelmi feladatát. Küldetésül kapta, hogy tegye a trónörököst, Károlyt Franciaország fölszentelt királyává, és tisztítsa meg az országot az angoloktól. Az Úr a korabeli Franciaország három legkedveltebb szentjét adta mellé segítőként: Szent Mihály arkangyalt, Alexandriai Szent Katalint és Antióchiai Szent Margitot, de Gábriel arkangyal és a Szűzanya is támasza volt.

Hogy engedelmeskedhessen az isteni hívásnak, a fiatal parasztlánynak szembe kellett szegülnie környezetével. Még a saját családja is ördöngösnek tekintette. 1429 februárjában férfiruhát öltve magára, a trónörökös udvarába sietett, aki eleinte bizalmatlanul fogadta. Másfél hónapig vizsgáltatta Jeanne szavahihetőségét. Miután meggyőződött róla, hogy egy istenfélő, becsületes teremtéssel van dolga, egy kis csapatot rendelt mellé. A karcsú fiatal lány rövidesen páncélban, lóháton, kezében karddal, ajkán Jézus és Mária nevével vezette katonáit rohamról rohamra. A naptár május 8-át mutatott, amikor a bátor kis sereg megjelent a már hét hónapja ostromolt Orléans alatt, s sorra foglalta vissza a város bástyáit. A számban erősen megcsappant angoloknak nem maradt más hátra, mint hogy feladják a várost. Ez a győzelem talpra állította a szétzilált és elcsüggedt nemzetet. Jeanne ezt követően seregével együtt a megszállt Franciaországon át Reimsbe vezette a trónörököst, akit VII. Károly néven királlyá koronáztak.

Ám az ingatag jellemű és befolyásolható király nem használta ki a győzelmek adta lehetőségeket. Rossz diplomáciát folytatott, ami miatt Jeanne meghasonlott az uralkodóval, majd elhagyta az udvart. 1430 májusában ellenségei Compiégne-ban elfogták és magas váltságdíj fejében kiadták az angoloknak, akik egyházi bíróság elé állították, amely eretneknek és boszorkánynak nyilvánította. Ajkán Jézus nevével halt meg a magasba csapó lángok között 1431. május 30-án. Hamvait a winchesteri bíboros a Szajnába szóratta.

A százéves háborúnak lényegében ez a tüneményes leány vetett véget. Az öntudatra ébredt franciáknak 1453-ban sikerült végleg kiűzni az angolokat, és győztesekként fejezték be a „százéves háborút”. Az uralkodó később érvénytelenítette a roueni ítéletet, s rehabilitáltatta Jeanne d’Arcot. A feladat, amiért életét adta, nem politikai jellegű volt, hanem Isten akaratának a teljesítése, a hazaszeretet és a népe felé megmutatkozó felebaráti szeretet cselekedete. Az egyház 1920-ban a szentek sorába iktatta. A pápa 1944-ben Franciaország második patrónájának nyilvánította. A hangok miatt, amelyek állandóan buzdították, lett a távírószolgálat és a rádió védőszentje.

Szabó Judit