Tartalomból:

Vissza a főlapra

Zimmer frei

Azt hiszem, nincs olyan olvasónk, aki ne tudná, mire vonatkozik a cím. Nem tudom, hogy a betlehemi népszámláláskor mit írtak ki azok, akiknek volt kiadó szobájuk, de biztosan tudtára hozták valamilyen módon az összeírásra hazautazóknak a kiadó szobájukat. Arról viszont én nem tudok semmit, hogy az akkori Betlehemben voltak-e szállók. Egy tényről mégis beszámol Lukács evangélista: „nem jutott nekik szállás”. Azt már fölösleges mondani, hogy az állítás a szent családra vonatkozik, ami magyarán annyit jelent: a születendő Istenember számára nem akadt hely. S a végén ott kellett meghúzódniuk, ahová nem kellett bekopogtatni, s ahol nem zárták a kaput: az istállóban.

Ma sem más a helyzet. Számtalan helyen nincs szállás Isten számára. Nemcsak a bűnfészkek tartják zárva kapuikat Isten előtt, hanem a középületek, az egyetemek, a városházák, a hotelok, az italpincék és otthonok, meg a családi házak ajtajai is zárva maradnak a szállást kereső Isten előtt. Mindezeket emberek használják és lakják. Saját kis emberi világukba bezárkózott emberek, akiknek a szíve csak bizonyos értékekre nyitott. Az Isten előtt azonban zárva van. A Zimmer frei alá odatették, hogy megtelt.

Az Isten szálláskeresésre kényszerül. Nemcsak akkor, ott Betlehemben, hanem manapság is. És a végén istállóban látja meg a világot. Azt bizonyára nem kell ecsetelnem, hogy mi a különbség a szállás és az istálló között. Egyet azonban nem szabad szem elől tévesztenünk: a szállás zárva volt, az istálló pedig nyitva. Lehet, hogy a kettő között nem is volt nagy a távolság, mégis két különböző világ.

S mivel gyakran szimbólumokhoz kell folyamodnunk, hogy helyesen meg tudjuk fogalmazni mondanivalónkat, nem megvetendő, ha most is ezt tesszük. Eszerint az embereket két csoportba lehet sorolni: szállásadók és istállósok csoportjába. Életünk végén majd úgy ítél meg bennünket Isten, hogy szálloda voltunk-e vagy pedig istálló, hogy bezártuk-e szívünk ajtaját, s hiába kopogott rajta, vagy pedig még az ajtót is leszereltük, hogy a belépés teljesen akadálymentes legyen. Meglepetésünk nagy lesz, mert ilyen a mi Istenünk: még a legkevesebbért is örök értékekkel jutalmaz. Hihetetlenül nagy mértékben viszonozza a legparányibb szívességet vagy dolgot is, amit adtunk neki.

Ügyelnünk kell tehát, hogy szívünk „istállóajtaja” mindig tárva maradjon – még hétköznapokon is. Ne csak „ünnepi népszámláláskor” tárjuk ki, mert ünnepek alkalmával persze könnyebb istállónak lenni.

Egy rabbi esetére szeretnék emlékeztetni. A rabbi azt a kérdést tette fel tanítványainak, hogy hol van az Isten? A tanítványok összedugták fejüket. De egyik válaszuk sem volt kielégítő, mire a rabbi maga adta meg a választ: „Isten ott van, ahol beengedik”.

Szebb kívánságom talán nem is lehet a harmadik évezred első karácsonyára, mint hogy engedjük be az Istent szívünk tárt kapuján. Ne írjuk oda a Zimmer frei alá, hogy „foglalt” vagy esetleg azt, hogy „nincs hely”. Ne kelljen az Istenembernek kopogtatnia, hanem találjon tárt szívkapukra.

Harmath Károly OFM

A béke liturgiája

Vasárnap van. Zimankós, de fényben fürdő reggel. A köd már felszállt, s a dércsípte fű susogó szőnyeget terít lábad alá.

Győzött a fény a sötétség fölött. Az árnyak elkotródtak, és folt nélkül, makulátlan tisztaságában tündököl a szeretet. A szép újra szép, a jó mégis jó, és igaz az igaz. Vasárnap van: Megváltónk él, feltámadt.

A világ középpontja

Babits mondja: „Kinek a szívében dal van, / az hallja mások lelkét dalnak”. Ha béke lakozik benned, akkor másokban, a világban is békét tudsz teremteni. Fel tudod fedezni a szépet, s mosolyod mosolyt fakaszt. Csodálkozva állnak meg az emberek, nem értik, mitől ragyogsz, de te szótlanul, mosolyoddal, kisugárzásoddal hirdeted azt, aki a tiszta szépség, a legfőbb jó. Már nem a szavaid, hanem az életed, a mozdulataid hirdetik az élet urát. Életed tánccá vált, és e táncod maga az imádság. A mindenség, a lét lüktet benned, a Szentlélek működik benned.

Tisztulj meg! Szakíts a bűnnel, az önzéssel, és engedd, hogy átöleljen Isten.

Miért keresnéd a kincset kontár tanítóknál, amikor a szentmisében maga a mindenség Ura jön hozzád? Elfogad, tanít, gyógyít, erőt ad. A kenyérben, melyet a pap felajánl, te is jelen vagy. Isten elfogad, s valamiképpen te is Jézussá válsz. Tested – mosolyod, szavad, cselekedeteid – a kicsinyek, az erőtlenek tápláléka lesz. Életed Jézus áldozatával egyesülve mintegy az ő életet adó vérévé változik. Jézus megváltását közvetíted azok számára, akik még nem hallottak róla, akik még nem ismerték meg őt.

A megváltás sugarai Jézusból, mint középpontból, forrásból áradnak, de rajtad, rajtunk, hívő emberek millióin keresztül terjednek, ragyogják be az egész világot, hatolnak el minden kor minden emberéhez. Jézus a szőlőtő, az élet forrása, mi pedig hozzá ragaszkodó, az életet továbbító szőlővesszők. Az ő élete árad bennünk; s kell, hogy áradjon bennünk, hogy a növény termést, zamatos gyümölcsöt érleljen.

Miért futnál tudálékos, öntelt tanítók után, amikor minden szentmisében a legbensőségesebb módon kapcsolódhatsz az élet és a bölcsesség forrásához, magához Istenhez?

Mit viszel Isten elé?

Az ember megtisztelő feladata, hogy maga körül békét teremtsen. A béke azonban nem tőle származik, hanem Istentől. Ő „csak” közvetíti azt, és személyes példával buzdít másokat is az elérésére. A béke ugyanis Isten élete, Isten lélegzete.

Isten életét csak akkor közvetíthetem, ha bennem is ő él.

A béke ellentéte az ellenségeskedés. Az ellenségeskedés nem az Úrtól származik, hanem a kísértő sugallatára fakad önző énemből, megakadályozva, hogy az Úr működjön általam.

A szentmise során ezért szólítja fel a pap a résztvevőket: „Engesztelődjetek ki szívből egymással!” A békeköszöntés rendkívül fontos mozzanat, amit nem szabad egy lanyha kézfogással elintézni. Ne csak öncélú, értelmetlen jel legyen, hanem valóban az történjék, amit a mozdulat jelent: a közösség tagjaként őszintén, teljes szívből megbocsátok mindenkinek, aki vétett ellenem, megkövetek mindenkit, akit megbántottam, és újból szoros, baráti közösségre lépek minden testvéremmel. Csak így közvetíthetem feléjük szőlővesszőként a tőből áradó életet, csak így juthatnak el hozzám a tő éltető nedvei.

Nem ok nélkül tanította Jézus: „Ha ajándékot akarsz az oltáron felajánlani, és ott eszedbe jut, hogy embertársadnak valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, s menj, előbb békülj ki embertársaddal, aztán térj vissza és ajánld fel ajándékodat” (Mt 5,23–24). Ha nem fogadjuk meg tanácsát, szentmiseáldozatunknak nem sok értelme lesz. Haragot, elzárkózást vinnél Isten elé? Felebarátoddal szembeni elzárkózásod megakadályozza, hogy egyesülj azzal, aki szeretetből mindent odaadott. Ha azonban te is ugyanazt a lelkületet próbálod ápolni magadban, ami őbenne volt (vö. Fil 2,5–8), akkor jó eséllyel indulhatsz azon az úton, amely a benned levő falak leomlásához vezet, az egész közösség javára.

Kalacsi János

Tartalom

Mit eszünk a mennyországban?

A testi élet utolsó szakasza nem a halál, hanem a feltámadás. Minden emberi test feltámad, ahogyan például János evangéliumában olvashatjuk (vö. Jn 5,28–29): „…elérkezik az óra, amikor a sírokban mindnyájan meghallják az Isten Fia szavát, és előjönnek. Akik jót tettek, azért, hogy feltámadjanak az életre, akik gonoszat tettek, azért, hogy feltámadjanak a kárhozatra.” Ekkor jut el az emberi test a végső, örökké tartó állapotába. Vajon milyen a testi élet kárhozatos állapota, és milyen a test a boldogító feltámadás után?

Nézzük előbb azoknak a sorsát, akik „feltámadnak és elkárhoznak”. A Bölcsesség könyve ezt mondja róluk: „Akkor hullává lesznek, megvetetté, és gúnynak tárgyává a holtak közt örökre” (4,19). A feltámasztás ugyanis visszaállítja a testet eredeti állapotába, csak „éltető leheletet nem lehel bele” (vö. Ter 2,7). Ennek hiányában a test lényegében egy lelketlen hulla. Van szeme, de az semmilyen összefüggést nem fedez fel a dolgok között: csak bambán bámul a semmibe. Van füle, de az semmilyen összhangot nem talál a hangok között: csak fülsiketítő zajokat, zörejeket, csattogásokat hall. Van szája, de azzal csak értelmetlen szavakat mond: vádakat, szitkokat, átkokat szór. Van nyelve, de az minden ízt undorítónak érez. Van keze, de azt senki felé nem nyújtja; van lába, de azzal senkihez nem akar elmenni.

A feltámasztás visszaállítja a dolgokat eredeti állapotukba. Mivel itt, a kárhozottak világában nincs szeretet, a dolgok nem vonzódnak egymáshoz, mindegyik elkülönülten önmagában marad. Egy elferdült világ ez, ahol minden üres és hiábavaló, élettelen és gyötrelmes. Az evangélium több helyen ezt úgy fejezi ki, hogy „ott sírás és fogcsikorgatás lesz” (Mt 8,12; 13,42.50; 22,13; 24,51; 25,30; Lk 13,28). A pokolban tehát nincs két olyan dolog, ami egymással egyesülni tudna. Például az égető forróság, az „iszonyú gyötrődést okozó láng” (vö. Lk 24) soha nem keveredik a faggyal (ezért ott „olthatatlan, örök tűz van” – vö. Mk 9,45; Mt 25,45), s így ott sehol sincs enyhe hőmérséklet. A hideg tehát nem vegyül a meleggel, ezért ott vagy égetnek a dolgok, vagy fagyasztanak. Továbbá van, ami mozdulatlan, és van, ami megállás nélkül mozog. Aki például szalad, soha nem tud leállni, aki pedig áll, soha nem tud elindulni. A pokolban minden elkülönül, és külön akar maradni, azaz senki és semmi senkit és semmit nem szeret. Ez az élet ellentéte, ez maga a „második halál” (Jel 20,14).

És most nézzük azok sorsát, akik „feltámadnak az életre” (vö. 2 Mak 7,14).

A feltámasztás visszahelyezi az emberi testet a teremtő Istentől elgondolt tökéletes állapotba, és kiárasztja rá a Szentlelket (vö. Ap Csel 2,17). Ezért, ahogyan Szent Tamás tanítja, a föltámadottak birtokában vannak összes képességeiknek és a földön szerzett tudásuknak. Érzékszerveik most a végtelenségig képesek észlelni minden anyagi és szellemi valóságot. A szem látja az új földet, amely magában foglalja az elmúlt világ minden szépségét, ugyanakkor szemléli az új világot is, amelyet Isten állandóan teremt: „Új eget és új földet láttam” (Jel 21,1). A fül olyan zenét hallgat, melyben ott az összes gyönyörű dallam, amit az emberiség kitalált, ugyanakkor Isten új zenéje is: „A szózat, amelyet hallottam, emlékeztetett arra, ahogyan a hárfások pengetik hárfájukat. Új éneket énekeltek…” (Jel 14,2-3). A száj ujjong a látott és halott gyönyörűségeken, és szüntelenül hálát és dicséretet mond, amibe belevon minden teremtményt és az egész világmindenséget (vö. Jel 5,13). Minden kéz valakinek az átkarolására lendül, minden láb valakinek a megközelítésére indul. A boldog feltámadottak ugyanis egymásban akarnak lakozni, ahogyan egymásban lakik az Atya és a Fiú: „Legyenek mindnyájan egy. Amint te, Atyám bennem vagy s én benned, úgy legyenek ők is bennünk…” (Jn 17,21). Ez olyan szabályos táncmozdulatokkal történik, hogy az egyházatyák egy görög táncról „perikorézisnek” nevezték el (a táncoló pár egymáshoz közeledik, távolodik, közeledik). Kívülről nézve olyan ez, mint ahogyan például a rózsa bontja szirmait. A boldog feltámadottak a virágzás után, mint valami szirmok szétszóródnak, hogy más „szirmokkal” új virágokat hozzanak létre. Ez tehát a virágzó tavasz világa: „az élet vize folyik ott, a folyam két partján az élet fái állnak, tizenkétszer hoznak gyümölcsöt” (Jel 22,1-2).

A boldogok világát teljesen betölti a szeretet, ezért itt az ellentétek egyesülnek, és így minden kellemes. Nincs se hideg, se meleg, hanem hűsítő, üdítő langyosság.

„De mit esznek a mennyországban?” – kérdezte a minap egy három éves kisfiú az édesanyjától. Tőlem kérték a magyarázatot. Ezt válaszoltam: „Ott olyan ételt esznek, amelyben minden gyönyörűség és minden íz meglesz. Ott mindenki a kívánsága szerint kapja az ételt és az italt, és ki mit kíván, azzá változik neki (vö. Bölcs 16,20-21)”. Jézus lakomát ígér hűséges tanítványainak: „Majd asztalomnál esztek és isztok országomban” (vö. Lk 22,29) Ezekben az ételekben és italokban meglesz minden kellemes íz, ami itt a földön létezik, de lesznek egészen új ízek is, amiket egyáltalán nem tudunk elképzelni.

Minden csodálatos, de a legcsodálatosabb maga a Szentlélek, az Atya és a Fiú csókja, és amellyel az Atya csókolja édes gyermekeit, a Fiú csókolja gyönyörű szép menyasszonyát, és amellyel a boldog feltámadottak csókolják Istent és egymást. Ebben a csókban benne van minden földi és égi gyönyörűség.

Pósa László

Tartalom

A fehérkámzsások három kútja

A 12. század derekán új építészeti eszménnyel jelentkeztek a clunyi bencések pompaszeretetét megtagadó és az eredeti szerzetesi célkitűzések szelleméhez visszatérő ciszterciek. Az új rend szerzetesei 1142-ben érkeztek Magyarországra, s Cikádoron építették fel első monostorukat, amelyet rövidesen több alapítás követett. Ezeknek az alapításoknak a templomait jóformán csak régészeti feltárásokból ismerjük, csupán a Bükk hegység nyugati lábánál, a Bélkő sziklafalai tövében emelt bélapátfalvi (bélháromkúti) háromhajós, keresztházas templom áll ma is. A Boldogságos Szűz tiszteletére szentelt apátságot 1232-ben II. Kilit egri püspök alapította, aki valószínűleg a Bél nemzetségből származott, így a Bélháromkútnak is nevezett apátságot családi monostornak is tekinthetjük. Az alapító gazdagon ellátta adományokkal a családi birtokon emelt monostort: nemzetségének számos környékbeli birtokát, azok dézsmáit, három halastavat, meg az egri püspökséget és káptalant illető egyházi tizedeket adta az apátságnak.

A pilisszenkereszti anyakolostorból idetelepített ciszterci szerzetesek monostorukat a Szent Bernát által kiszabott előírások szerint építették: gondosan végzett kőfaragó munkával, de minden felesleges pompát, hivalkodást kerülve, tornyok, mesés gazdagságú díszítő faragványok nélkül. Az építkezések két szakaszban zajlottak le. A tatárjárás előtt épült fel a monostor keleti szárnya és a templom homlokzatfalai, ezek magas művészi színvonala francia mesterek munkájáról tanúskodik, a tatárjárás utáni egyszerűbb építkezés már német hatásra vall.

A monostorban egyébként igen kevés szerzetes élt, 1357-ben az apáton kívül csak két szerzetes, 1580-ban pedig Udalrik prior és négy szerzetes lakta. Az apátság 1509. évi leltárából kitűnik, hogy fő gazdasági ága a sertéstenyésztés és a bortermelés volt. 1534 után a reformáció hatására a monostor elnéptelenedett. A 15. századtól egyre gyakoribb lett, hogy világi főpapok ültek az apáti székben: 1495-ben az apátság Bakócz Tamás kezébe került (aki ekkor egri püspök volt), 1534-ben pedig a református hitre tért Perényi Péterébe. Ennek halála után I. Ferdinánd császár, majd az egri káptalan, illetve az egri papnevelő intézet élvezte a birtok jövedelmeit, ám a monostorral vajmi keveset törődtek, emiatt a gazdátlan épület fokozatosan lepusztult. A templomot 1732 és 1745 között barokk stílusban újjáépítették, az enyészetnek indult monostor köveinek egy részét pedig a bükkszentmártoni templom helyreállítására használták fel. A megmaradt földszintes épületet az elmúlt százötven év során előbb fürdőházként, majd posztógyárként használták. Később a monostor területén több épületből álló kőedénygyár működött. A múlt század hatvanas éveiben a restaurálási munkák során a régészek feltárták a templom déli oldala mellett az elpusztult monostor alapfalait. A napvilágra került alapfalakból romkertet alakítottak ki. A közelben álló hajdani erdészházban kisebb kiállítás ismerteti a monostor történetét.

Szabó Judit

Az unalmas liturgia

Bizonyítás nélkül el lehet fogadni, hogy a keresztény hívek nagy része, de főleg a fiatalok, unalmasnak tartják a vasárnapi templomba menetelt. Ezért is tüntetnek oly sokan távollétükkel. A statisztikák azt mutatják, hogy a hatvanas és hetvenes évek fordulóján világszerte (és nemcsak a kommunista államokban) 50–60 százalékról 10 százalékra csökkent a vasárnapi szentmisére rendszeresen járó katolikusok száma. A népnyelv bevezetése, a szertartás leegyszerűsítése és érthetőbbé tétele érdekes módon nem oldotta meg, hanem inkább kiélezte a problémát. Még a rendszeres templomba járók is bevallhatják, hogy nem mindig értik az anyanyelvükön végzett imádságok és szertartások jelentését.

A kérdéssel szembesülve néhány lelkipásztor a templomon kívüli világ felé fordult. Mi az, ami érdekli és izgalomban tartja a mai embert? Hogyan működnek a reklámok és szórakoztató ipar, amely embertömegeket vonz? Ha pedig ezek az érzékekre és érzelmekre hatnak, azonnali eredményt, jó hangulatot, a vágyak és a képzelet kielégülését ígérik, vajon nem lehetne-e módszereiket az evangélium javára is felhasználni? Ha az emberek csak a giccses színáradatban pompázó reklámok, a fülsüketítő és az idegeket felvillanyozó diszkózene üzenetét értik, miért ne alkalmazkodna igehirdetésünk, liturgikus ünnepeink stílusa is ezekhez az igényekhez? Hogy a figyelmet felkeltsük, segítségül hívünk egy kis fülbemászó zenét, néhány jópofa viccet, a beszédet meg egy ide illő pantomimmal vagy bábjátékkal helyettesítjük. A cél szentesítené az eszközt?

A probléma egyáltalán nem új keletű. Már a kereszténység születésének korában is léteztek vallások, melyek az érzékek segítségével próbálták az embert kizökkenteni a megszokott világból és hétköznapi énjéből. A ritmikus, hangos, érzéki zene, az önkívületi állapotba sodró, hosszú táncok, a tudatot elkábító drogok vagy részegítő italok jutatták a hívőket egy másik világba. A módszerek olykor vadak voltak: önmegsebzések, öncsonkítások, szexuális kicsapongás általi vallásos révület, ahol a hívők érzéki módon tapasztalhatták meg isteneik jelenlétét.

A keresztények jól ismerték ezeket a technikákat és kezdettől fogva elutasították őket. Mi ugyanis nem szorulunk ajzószerekre, sem szent bódulatra ahhoz, hogy Istenünkkel találkozhassunk. Mert ő nem az öntudatlanság homályában, nem a fékevesztett ösztönök ember alatti szférájában vár ránk, hanem személyiségünket megőrizve és tisztelve, teljes öntudatunk mellett emel fel kegyelmével abba az emberfeletti világba, ahol élvezhetjük „a Lélek józan mámorát” – ahogyan Szent Ambrus himnuszában megfogalmazta. Ez nem emberi erőfeszítés és vegyszerek eredménye, hanem Isten ingyenes ajándéka. A mi Istenünk már az Ószövetségben is az enyhe szellő susogásában rejtőzködött, és kijelentette: „Nem azt mondtam Jákob sarjának, »a zűrzavarban keressetek«; én, az Úr nyíltan szólok hozzátok, és igazat hirdetek”. A keresztény liturgia is mindig „értelmes hódolat” volt. Megtagadta a csoportos extázis egyik leghatásosabb elemét, a táncot; a többit – mint például az ének, a tömjén, a mozdulatok – a legszigorúbb és legmértéktartóbb formáikban engedte meg. Az érzékek is megkapják a maguk táplálékát, de a liturgia nem ragad le ennél a rétegnél, hanem továbblendíti a lelket a természetfeletti valóság felé.  Az értelem is elviszi a szellemet az isteni világ kapujáig, ott viszont már a megértésen és érzékelésen túl részesülünk Isten életében.

Tehát a liturgia érthetetlen és élvezhetetlen kell, hogy legyen? Semmiképpen. De a liturgia megértése és élvezete más, mint a hétköznapi, felszínes megértés, mellyel az evilági, értelmünkkel felfogható dolgokat átlátjuk. Sokan ilyen felszínes részvétel miatt unnak rá a liturgiára, hiszen minden imát, éneket már sokszor hallottak. Ha kommersz vagy gyermeteg eszközökkel próbáljuk vonzóvá tenni a szentmisét, akkor úgy járunk, mint a gyermek, akinek szeme megakadt a színes csomagoláson, mohón felbontotta az izgalmas tartalmat sejtető dobozt, megvizsgálva az új játékot, majd rövidesen unottan dobta a sarokba, hiszen az éppen olyan tömegcikk volt, mint amivel eddig is számtalanszor találkozott: unalmas és csömört okozó.

Ha rá akarjuk vezetni a híveket, a legkisebbeket is, a mélyben rejlő titok keresésére és élvezetére, akkor nem szabad félnünk a liturgia ünnepélyes ismétléseitől, szimbólumaitól, melyek elfüggönyözik a Szentet testi szemeik és füleik elől. A hétköznapi érthetőség, szórakoztatás hiánya eleinte idegennek és unalmasnak tűnhet, de rövidesen megnyílnak az ember lelki szemei, és felfedezi a mélyben rejtőző világot, melyet szem nem láthat, fül nem hallhat, emberi szív fel nem foghat. Isten mégis feltárja azoknak, akik őt szeretik és keresik.

A liturgia nem hittanóra. Nem eszköz, hanem cél. Nem út, hanem beérkezés. A gyors siker, az olcsó hangulat, a mindenki számára azonnali felfoghatóság nem tartozik Isten módszereihez. Az emberi szív, legyen akár gyermeké, akár fiatalé vagy nagyon egyszerű emberé, nem éri be pótlékokkal, hamis csillogással, csak valódi értékekkel, melyek Istenhez vezetnek. Egyengessük tehát az ő hiteles ösvényét.

Kovács Ervin

„Én is János, kend is János, az Isten is János”

E közismert mondás a János név elterjedtségére utal, amely hosszú évszázadok óta a legkedveltebb férfinevek egyike. A naptárban is sok János-napot találunk, a legnépszerűbbek közé tartozik június 24-e, Keresztelő Szent János ünnepe és december 27-e, Szent János apostol, evangélista ünnepe.

János, Péterrel és Jakabbal együtt kiemelkedő szerepet játszott az apostolok körében, de a tizenkettő közül ő volt az Úr előtt a legkedvesebb, ezért így hívták: „a tanítvány, kit szeretett az Úr”. Hogy milyen bensőséges kapcsolatban volt a Mesterrel, azt az is igazolja, hogy az utolsó vacsorán Jézus mellett ült és szívére hajtotta a fejét. Jézus szeretetének, bizalmának újabb jelét adta, amikor a kereszten anyját János oltalmába ajánlotta.

Tudását tekintve, egyedül Szent Pál az, akivel össze lehet hasonlítani. A négy evangélista közül János szimbóluma a sas, amely gondolatainak merészségére, nagyszerűségére utal. Pázmány Péter egyik szentbeszédében Jánost királyi sasként magasztalja: „A saskeselyű minden madárnál feljebb repül, mindennél fényesebben lát. Mikor ezért emberi látásának célján felül mégyen, ott lebeg a tiszta égen. Szemeit a nap sugarára fordítja, és amiben egyebek szeme megvakulna, abban gyönyörködik. Ha földre tekint és prédát talál, mint a mennykő, alárohan. Ilyen saskeselyű Szent János.”

A kis-ázsiai Efezusban működött és itt is írta evangéliumát. János nevelte a második apostolnemzedék több jelentős egyéniségét, például Polikárp szmirnai és Ignác antióchiai püspököket. Domitianus császár Patmosz szigetére száműzte. Ezen a szigeten Isten egy hatalmas látomásban megnyitotta előtte a menny és a föld titkait, és feltárta neki az egyház jövőjét, melyeket a Jelenések könyvében írt meg. Efezusban hunyt el száz éves korában.

A János-napi hagyományok között sok a borral kapcsolatos. Sok helyütt karácsony este egy üveg bort helyeztek az asztalra, de nem ittak belőle. Ez volt az úgynevezett angyalok bora, amit János apostol napján a templomban megszenteltettek. A boron kívül kalácsot és almát is szenteltek. A család minden tagja ivott egy kortyot a szentelt borból, több helyen még a jószágot is megitatták és a kútba is öntöttek belőle, hogy a víz ne okozzon betegséget. A maradékot eltették orvosságnak, amit fül és fogfájás ellen használtak. A szentelt borral a szőlősgazda még aznap meghintette szőlőjét. Néhol minden hordóba egy cseppet hintettek belőle, hogy a bor el ne romoljon. Az egybegyűlt család, rokonság, baráti kör búcsúzáskor az utolsó pohár borra szokták mondani: Igyuk meg a Szent János áldását.

A negyedik király

Valahol Keleten, egy távoli országban éldegélt egyszer négy bölcs: Gáspár, Menyhért, Boldizsár és Szerafin. Gazdagságuknak és tudományuknak messzi földön híre járt. A csillagok állásából ki tudták olvasni az emberek, a népek és a világ sorsát. A nép tisztelte őket, s mivel a király is gyakran fordult hozzájuk tanácsért, őket is királyoknak tartották.

Egy nap, miközben az eget szemlélték, felfigyeltek egy új csillagképre. A jelenséget így értelmezték: „A zsidók országában, az azúrkék Földközi-tenger partján megszületett az a király, aki uralkodni fog az egész föld fölött, és a világ üdvözítője lesz…”

*

Gáspár, Boldizsár és Menyhért azon nyomban felkerekedett, hogy az új királyt köszöntse. Szerafin is velük akart tartani, de mivel valami különös láz fogta el, el kellett halasztania az utazást, és nehéz szívvel kívánt társainak szerencsés utat.

Néhány nap alatt azonban annyira felépült nyavalyájából, hogy úgy döntött, ő is útnak indul. Tisztában volt vele, hogy egyedül sokkal nehezebb, veszélyesebb lesz az út. Gáspár, Boldizsár és Menyhért értékes ajándékokat vitték az új királynak: drága tömjént, tiszta aranyat és nemes kenetet. Szerafin sem akart szégyent vallani, megtöltött hát két nagy tömlőt illatos aloéolajjal, felmálházta a tevéjét, a másikra pedig ő maga ült, s megindult hegyen-völgyön át a messzi Jeruzsálembe.

Egyes-egyedül kelt útra, ezért lépten-nyomon veszélyek leselkedtek rá, különösen a sivatagban, ahol az éjszaka rejtekében vadállatok meg banditák ólálkodtak.

Egy barlangban éjszakázott éppen, amikor lónyerítésre és kiáltozásra riadt fel. Sejtette, hogy rablók közelednek, ezért gyorsan bekente arcát a magával hozott illatszerrel, majd a tömlőket egy üregbe rejtette és vastag homokréteget túrt rájuk.

Mire elkészült, a rablóbanda megérkezett. Vezérük az illatról mindjárt tudta, hogy ezúttal gazdag zsákmányban lesz részük, és ráförmedt Szerafinra:

– Ki vagy te? Hol van az olaj, amit viszel?

– Miféle olaj? – játszotta a tudatlant Szerafin, aki nemcsak bölcs volt, hanem talpraesett is.

Majd, mintha e pillanatban értette volna meg a haramia kérdését, a homlokára csapott:

– Talán arra az olajra gondolsz, amellyel a sivatagi szél ellen kentem be arcomat, hogy ne szárítsa ki a bőrömet?

– Minden egérlyukba nézzetek be, minden zsákot ürítsetek ki, és a zsebeit is forgassátok ki – adta ki a parancsot a vezér. – Egy szavát sem hiszem, mert gazdag embernek tűnik.

A banditák tüzetesen átkutatták a barlangot, de nem találtak semmit. Vezérük dúlt-fúlt mérgében, és rámordult Szerafinra:

– Gazdagnak nézel ki, ezért velünk jössz! Ha kivált valaki annyi aranyért, amennyi a testsúlyod, akkor szabad leszel. Ha nem, akkor… egész életedben szolgálni fogsz!

Így vált Szerafin a zsiványok szolgájává. Múltak az évek, a rablók közül sokan meghaltak vagy elfogták őket. Amikor az utolsó rabló is meghalt, Szerafin felült egy lóra, és elindult, hogy megkeresse az évekkel ezelőtt elrejtett kincset. Meg is találta, és boldogan indult vele Jeruzsálembe. Már harminchárom esztendő telt el azóta, hogy útra kelt, és egész úton azon töprengett, vajon megtalálja-e a királyt, aki előtt tisztelegni óhajtott?

Jeruzsálembe érve kérdezősködni kezdett:

– Hol van az a király, aki itt született mintegy harminc esztendeje? Nekem ugyanis maga az ég mondta, hogy ő lesz mindenek királya és a világ megmentője. Látni akarom őt.

Volt, aki gyanakodva tekintett rá, volt, aki kinevette, s volt, akit a kérdés hallatán páni félelem fogott el. Végül mégis talált valakit, aki felvilágosította:

– Jó ember, Jeruzsálemben a rómaiak uralkodnak, meg a helytartójuk, Poncius Pilátus. Igaz ugyan, hogy jelenleg itt tartózkodik Heródes király is, de ő Galilea királya, ez pedig Júdea.

– Ezek szerint egyáltalán nem létezik a zsidók királya?

– Az igazat megvallva, valami Názáreti Jézus járkált errefelé, azt állítva magáról, hogy ő a zsidók királya, de éppen a napokban fogták el, és ítélték halálra. Ma feszítik keresztre a Kálvárián.

Szerafin sietett hát a Kálváriára, és találkozott is a menettel, amely egy véres arcú embert kísért. A szerencsétlen nehéz keresztet cipelt, nyakában pedig egy tábla lógott: „Názáreti Jézus, a zsidók királya”.

A Kálváriára érve Jézust két gonosztevő között feszítették keresztre. Szerafin hallotta, amint egyiküknek, aki megbánta bűneit, Jézus azt mondta: „Bizony, mondom neked, még ma velem leszel a mennyben!” A zsiványban felismerte volt gazdáját, aki, lám, végül a bíró kezébe került. „Jézus tehát valóban a bűnösök megváltója!” – gondolta.

Délután három óra körül sötétség borult az egész földre. Szerafin térdre hullott, és bűnbánó szívvel hódolt a haldokló Jézus előtt. Hat óra körül Jézust levették a keresztről, hogy a sírba helyezzék. Szerafin odament a csoporthoz, és megszólította őket: „Kérlek, fogadjátok el ezt az olajat. Kenjétek be vele Jézus testét. Neki akartam ajándékozni, amikor megszületett, de késve érkeztem”.

*

Nem tudjuk, hány évig élt még Szerafin. Azt mondják, élete végéig a feltámadt és megdicsőült Jézus után sóhajtozott, és szüntelenül ezt ismételgette: „Bocsásd el, Uram, békében szolgádat, mert szemeim látták üdvösségedet…”

Zvonko Zlodi
Fordította Kalacsi János

A „jó” és a „rossz” harca,
avagy hogyan maszkírozzuk cselekedeteinket

A „jóról” és „rosszról”, meg ezek harcáról számos mese, film keletkezett. A kettő közötti harc valóságos mitológiai elem. Mi tagadás – nem kis bevétellel – Hollywood is egészen kitűnően felhasználja. A „jó” és a „rossz” harcát ez idáig Goethe fogalmazta meg legtalálóbban: Faust és Mephisto ugyanaz az ember. A világ nem fehér-fekete, hanem a dialektika (nem pedig az analógia) állandó színtere ma. Goethe után C. G. Jung tudományosan is megalapozta ezt a felfogást.

A jelen politika eseményei ezen a szinten egy másik ideológiát hirdetnek. A „jók” mi vagyunk, a „rosszak” meg a „piszkos” és „lusta” arabok. A „jók”, akik mindent elítélnek, amit a nyugati impérium „rossznak” tart. A vezető politikusok kórusban zengenek érdekes és manipulatív szavakat. Aki meg a „jó” és a „rossz” harcának a máglyáján elég, az minden esetben az egyszerű tömeg. A terroristák – a „jó” és a „rossz” harcának nevében – New Yorkban és Washingtonban 50 ország állampolgárait ölték meg. Bush elnök szintén a „jó” és a „rossz” harcának nevében kiáltotta ki még szeptemberben, hogy „mi kitöröljük a rosszat ebből a világból”. E kijelentés következményeit láthatjuk a híradókban.

A „rosszat” kitörölni? Mi tulajdonképpen a „jó” és a „rossz”? Nemcsak a fanatikus fundamentalistáknak van szükségük ellenségre, hogy végrehajtsák őrült tetteiket. Hogy egzisztenciájukat alátámaszthassák, az amerikai hatalmas fegyvergyártó iparnak és a gigantikus katonai apparátusnak is szükséges az ellenség. Jó és rossz, rossz és jó: a színészek váltogatják maszkjaikat, a megváltók monstrumokká, a monstrumok szentekké válnak, úgy, ahogy azt a forgatókönyvírók igénylik. Ebben semmi új nincs. Werner von Braun német tudós rossz volt, amikor tudományos felfedezéseit Hitler szolgálatába állította, és hozzásegítette a náci rendszert, hogy a V-2-es rakéták birtokában Londont bombázhassa. Jóvá csak akkor változott, amikor találmányait az Egyesült Államok szolgálatába állította. Sztálin jó volt a II. világháború alatt, aztán rosszá vált, amikor a bűn birodalmát kormányozta. A hidegháború alatt John Steinbeck ezt írta: „Talán az egész világnak szüksége van oroszokra. Talán Oroszországnak is szüksége van oroszokra. Talán Oroszországban őket amerikaiaknak hívják”. Később az oroszok is jókká váltak, most maga Putyin mondja: „a rosszat meg kell büntetni”.

Saddam Husszein is jó volt, és jók voltak kémiai fegyverei is, ameddig ezeket az irániak és a kurdok ellen vetette be. Később ő is rosszá vált. Már úgy is nevezték, hogy Sátán Husszein. Mindez akkor történt, amikor az USA Panamát megszállta, és megtámadta Irakot, amely Kuvaitot szállta meg. George W. Bush apja a golfi háborúért a rosszat vonta felelősségre. Humánus és együtt érző szellemben, amely egész családját jellemzi, több százezer irakit öletett meg (többségükben civileket). Az Oil for Food felmérése szerint az iraki embargó 8 percenként egy gyermekáldozatot követel. Sátán Husszein még mindig ott van, ahol azelőtt, de az emberiség első számú ellenségéből a második számúvá esett vissza. Helyét Oszama bin Laden árnyékfigurája foglalta el. A CIA mindent rásózott, ami a „terrorizmus” szlogenjébe belefér. Pedig évekkel ezelőtt ő volt az a hős, aki Afganisztán területén a szabadságért harcolt – a Nyugat pénzén állig felfegyverezve – a kommunizmus fekete erői ellen. George W. Bush apja abban az időben az alelnöki posztot töltötte be. Ronald Reagan, az USA akkori elnöke mondta bin Ladenről: „ez a hős morális testvére Amerika alapító atyáinak”. Hollywood egyetértett a Fehér Házzal: a Rambo 3 forgatókönyve is ezt hirdeti. Az afgán muzulmánok a jók voltak. Most, tizenhárom évvel később, Bush fiának idejében ők a legeslegrosszabbak.

Henry Kissinger az elsők között reagált a szeptemberi tragédiára: „A terroristákhoz hasonlóan bűnösek mindazok, akik segítik, finanszírozzák és inspirálják a tetteseket”. Bush elnök néhány órával később megismételte Kissinger szavait. Ha ez így lenne, akkor Kissinger lebombázásával kellene kezdeni az egészet. Ebben a perspektívában sokkal bűnösebb ő, mint jelenleg a világ összes terroristája együttvéve. Több amerikai kormányt szolgált, és segítette, finanszírozta, inspirálta mindazokat a tetteseket, akik véghezvitték a piszkos Condor tervet Indonéziában, Kambodzsában, Cipruson, Iránban, Bangladesben és a dél-amerikai országokban. 1973. szeptember 11-én, pontosan 20 évvel az Amerikában felcsapó lángnyelvek előtt, felgyújtatta a chilei elnöki palotát. Ő volt az, aki a salvadori és a chilei demokráciákat megsemmisítette: „nem nézhetjük tétlenül, hogy egyes országok marxistákká alakuljanak polgáraik tehetetlensége miatt” – kommentálta az eseményeket.

A tömegek akaratának semmibevétele jellemző úgy az állami terrorizmusra, mint a privát terrorizmusra. Egy példát is hozhatunk: az ETA, amely embereket öl meg Baszkföld függetlenségéért, egy szóvivőjén keresztül közölte: „a jogoknak semmi közük nincs a többséghez és a kisebbséghez”. A kézi- és a csúcstechnológia terrorizmusa, a vallási fundamentalisták és a piacgazdaság fundamentalistái, a kilátástalanok és a hatalmasok, a nélkülöző szegények és az uniformisba öltözött profik nagyon hasonlítanak egymásra. Egyikük sem értékeli az emberi életet. Ezt tükrözi a WTC-ben dolgozó ötezer állampolgár halála, és a 200 ezer guatemalai halála, aminek a világsajtó egyetlen médiája sem szentelt figyelmet. A 200 ezer guatemalait nem terroristák végezték ki, hanem katonai alakulatok, amelyek „segítséget, anyagiakat és inspirációt” az egymásután következő amerikai kormányoktól kaptak. A halál szerelmesei egyoldalú megrögzöttségükben katonai csapásokra redukálják a szociális, kulturális és nemzeti ellentéteket. A „jó” küzdelme a „rossz” ellen az egyetlen igazság, amelyre tetteiket építik: előbb kivégeznek ezreket, majd kérdéseket tesznek fel. Ezen az úton viszont táplálják azt az ellenséget, akiről azt gondolják, hogy legyőzték. Ezeken az alapokon nyugszik a Sendero Luminoso véres politikája, amelyet Fujimori elnök nagyszerűen alkalmazott, és eladta Perut gyakorlatilag egy banán áráért. És ezeken az alapokon nyugszanak Allah terroristáinak a tettei, akik megunták az amerikai despotikus beavatkozásokat Közel-Keleten.

Amikor a civilizáció vezetője keresztes hadjáratra szólítja fel a világot, fontos tudni, hogy Allah, mindazért, ami a nevében történik, nem hibás; mint ahogy Isten sem volt hibás a nácik Holocaustjáért, amikor Jahve követőit milliószámra mészárolták le. Nem Jahve állt a Sabra-i és a Chatila-i vérfürdők hátterében, amikor előírták, hogy a palesztinoknak el kell hagyniuk területeiket. Allah, Isten, Jahve nem ugyanannak az egy istenségnek az eltorzított képei? Egy tragédia, amely tele van sorozatos hibákkal: nem lehet tudni többé, hogy ki kicsoda. A robbanások füstje egy olyan füstfelhőt hoz létre, amely teljesen megfoszt minket a világos látástól. A terrorizmus arra ösztönzi a nyugati társadalmat, hogy egyik bosszúból a másikba merüljön. New Yorkban egy falfeliraton olvashatjuk: „A szemet szemért megvakít bennünket”. Az erőszak spirálja további erőszakot és konfúziót eredményez: fájdalom, félelem, intolerancia, gyűlölet, őrület… A Porto Alegreben lakó Ahmed von Bella mondta az év elején: „Ez a társadalom, amely még a teheneket is őrültté teszi, közel áll ahhoz, hogy az emberekből csináljon őrülteket”. Egy hároméves gyerek a napokban a térképet nézve így szólt: „a világ nem tudja, hogy hol a hazája”. Talán ugyanezt mondaná, ha megnézné a napi hírösszefoglalót.

(Forrás: Eduardo Galeano cikke, Montevideó,
2001. szeptember, Poonal, Infosender 03-112001)

Szabad legyen tévednie, de legyünk a közelében

Amikor rá akarjuk vezetni a gyermekeket arra, hogy a felnőttek partnerségét elfogadják, semmi esetre sem szabad azzal kezdenünk, hogy a szokásos érintkezési formákat szigorúan megköveteljük tőlük. Előbb még át kell élniük a találkozás és gondolatközlés örömét.

Mindig a gyermek korának megfelelő kapcsolatteremtési módot keressük: ne erőszakoljunk rá a felnőtt társadalomban gyakorolt automatizmusokat! A felnőttek köszönnek, bemutatkoznak, semmitmondó kérdéseket és ugyanilyen válaszokat adnak anélkül, hogy odafigyelnének. A kisgyermek számára minden felnőtt új, idegen, benne nincsenek közömbösítő reakciók, ők még mindent komolyan vesznek, és mindenkire odafigyelnek. Hangulatukat nem képesek palástolni, sem ellenérzésüket elrejteni, ezért egyszerűen nem hajlandók megmondani a nevüket, sem kezet nyújtani idegeneknek. Ez részükről a tartózkodás, az ismeretlentől való félelem még szabályozatlan reakciója. A gyerek „elhibázott” gesztusain ezért a felnőttnek nem szabad megsértődnie, mivel nem tudatos sértésről, hanem kialakulatlan társasági normákról van szó.

Hoztál nekem valamit?

Egyik alapvető magatartás-követelmény, hogy a kisgyermek tanulja meg megköszönni a kapott dolgokat. A gyerek nem mindennek örül, bármennyire is hasznos az a felnőttek szempontjából. A gyerek eleinte csak azt köszöni meg, ami itt és most számára kellemes, jó. Engedjük, hogy előbb megnézze a kapott ajándékot, esetleg kipróbálja, majd kérdezzük meg, hogy örül-e neki. Csak ezt követően ajánljuk, hogy köszönje meg annak, akitől kapta. Az ajándék kicsomagolása a kisgyerek részéről nem tiszteletlenség, hanem az érdeklődés jele. Ha nem tetszik, azt is megmondhatja, hiszen róla van szó. Nem arra kell szoktatni, hogy mindenre csak jót szabad mondani, hanem az igazlelkűségre. Szabadjon megmondania, ha nem tetszik vagy nem kell neki az ajándék! Ezt ne személyes sértésnek vegyük, hanem annak a jelének, hogy a gyermek önálló véleménnyel rendelkezik.

Többé ez elő ne forduljon!

Soha nem szabad képességét felülmúló követelmények elé állítani a gyermeket. Tehát legyen a gyermek előtt világos és egyértelmű a teendő, de az is, hogy ez miért hasznos a számára. Mindezt akkor mondjuk el neki, amikor már képes felfogni az ilyen jellegű magyarázatot. Ugyanakkor érezze, hogy ebben nem hagyjuk őt magára, hanem segítjük. Közben értékeljük a gyermek erőfeszítéseit. A követelményeket mindig kössük össze a megbocsátással és az irgalmassággal. Sosem szabad azt mondani a kisgyereknek, hogy „Többé ez elő ne forduljon!”, vagy hogy „Meg ne tudjam, hogy még egyszer ilyet teszel!” Ezek a kizárólagos, abszolút hibátlanságot követelő kijelentések rémülettel töltik el a gyermekeket. Mi, felnőttek is rengeteget hibázunk, hát még a kisgyermek! Szabad legyen tévednie, de legyünk a közelében, hogy tudja, a hibából van kiút. Mindig beszéljük meg, ha valami nem sikerült, mert a megfenyegetett, magára hagyott gyermek könnyen kétségbeesik. „Legjobb esetben” rászokik a hazugságra, nehogy kikapjon. Rosszabb esetben elkeseredik és magába fordulva bosszút áll a környezetén, vagy éppen saját magán. A gyerek hamarosan felfogja, ha kudarc éri, és ez mindenképpen nyomasztja, de ha szeretetre, megbocsátásra talál, akkor megkönnyebbül.

A szülői megbocsátás előjele Isten megbocsátó szeretetének. A megbocsátáshoz kapcsolódjon bátorítás: biztosítsuk bizalmunkról a gyermeket. A megbocsátó szülő nem elégedhet meg azzal, hogy nem haragszik és elfelejti az elkövetett hibát. Segítsük a gyereket a kudarc után: ha rossz szokása van, vagy ismétlődő gyengesége, akkor legyünk figyelemmel ezekre a sebezhető pontokra: többször beszélgessünk el vele, segítsük őt (kötelessége teljesítésében bátorítsuk, erősítsük), legyünk közelében. Az emberi megbocsátás hihetővé és felfoghatóvá teszi az isteni megbocsátás valóságát. Sőt maga a gyermek is megtanulja, hogy mások – hozzá hasonló módon – rászorulnak a bocsánatra és a segítségre.

A lelkiismeret formálása nem a bűnnel való fenyegetést jelenti. Ugyanakkor már egészen kicsi kortól segíteni kell a gyermeket, hogy megtanuljon felelősen cselekedni. A személyiség kibontakozásának nagyon fontos eleme, hogy szabadon és tudatosan tudjon az egyén cselekedni, az élet követelményeit ne úgy tekintse, mint elkerülhetetlen korlátokat, hanem mint lehetőséget, hogy minél gazdagabban bontakozzon ki személyisége. A másokkal való együttlét nem szabadságának korlátozását jelenti, hanem a felelősséget mások boldogságáért.

Sávai János

Egy zarándok sóvárgásai

75 éve hunyt el Rainer Maria Rilke osztrák költő, a vallásos líra nagymestere. Életrajzírói szerint tudatosan vallástalan volt, és mégis ennek a vallástalanul vallásos költőnek „szinte egyetlen verse nincs, amelynek főproblémája valamiképpen ne az istenkeresés, ne az Isten utáni vágy, ne az embernek világon, végességén túllépni akaró (és túllépő) szellemi kalandja volna.”

Rainer Maria Rilke Prágában született 1875. december 4-én. Felmenői német nemesemberek és cseh jómódú polgárok voltak. Annak ellenére, hogy a katonai pálya egyáltalán nem vonzotta, apja beíratta a Sankt Pölten-i katonai iskolába. A gyenge testalkatú, érzékeny tizenegy éves fiú nem tudott beilleszkedni ebbe a rideg környezetbe, s az itt eltöltött évekre élete végéig undorodva gondolt vissza. Innen Linzbe került a kereskedelmi középiskolába, majd visszatért Prágába, ahol jogot tanult, majd Münchenben egy évig művészettörténetet. 1897-ben mint bölcsészhallgató került Berlinbe, de tanulmányait hamarosan abbahagyta. Életútjában, országról országra vándorlásában a 20. század eleji közép-európai polgárság nyugtalansága, magakeresése kap szinte szimbolikus értelmet.

Müncheni tartózkodása alatt ismerte meg Lou Andreas Salomét, egy nála 15 évvel idősebb hölgyet, aki élete végéig nagy hatással volt rá. Az a nem egészen két év, amíg együtt éltek, Rilke számára a költői-írói út megtalálását jelentette. A századfordulón Saloméval két ízben jártak Oroszországban, s ez az utazás döntő jelentőségű volt a szárnyait bontogató Rilke költészetében, egyéni hangja, sajátos miszticizmusa ekkor alakult ki. Az Imádságos könyv első két része (A szerzetesi élet könyve és A zarándoklás könyve) oroszországi útjain szerzett élményeinek lecsapódása: misztikus istenkeresés, az ember és felfoghatatlan viszonyának lírai megfogalmazása.

1901-ben feleségül vette Clara Westhoffot, egy brémai szobrásznőt, s ez év végén született meg egyetlen gyermekük, Ruth Rilke. Felesége mellett fordult érdeklődése a szobrászművészet felé. 1902-ben megbízást kapott egy August Rodinról szóló könyv megírására, ezért Párizsba utazott, ahol egy ideig a neves szobrász titkára volt. Máig felülmúlhatatlan tanulmányában kitűnő művészi arcképet írt a nagy szobrászról.

Az első világháború kezdetén behívták katonai szolgálatra. Mivel a kistermetű, vékony és beteges külsejű férfi nem volt alkalmas a hadszíntéri harcra, ezért Bécsben egy katonai levéltári szolgálatba sorozták be. Hamarosan azonban sikerült betegségre hivatkozva leszereltetnie magát. Az események mély belső válságba taszították, ennek következtében költői munkássága a háborús évek alatt szinte teljesen megszakadt. Az első világháború után Svájcban telepedett le. Néhány viszonylagos nyugodt év után, ötvenegy éves korában, 1926. december 29-én hunyt el fehérvérűségben.

Versgyűjteményeinek legismertebb darabjai az Imádságos könyvben, a Duinói elégiákban és a Szonettek Orfeuszhoz című könyvekben találhatók. Formailag tökéletes, hangulatilag olykor misztikus verseiben és prózakölteményeiben a modern polgárember magányosságát, félelmeit fejezte ki a leghatásosabban. Aki a mai ember vallásos vívódását figyeli és próbálja megérteni, Rilke verseiben nagyon sok döbbenetesen mély, őszinte vallomást talál. Életrajzírói szerint tudatosan vallástalan volt, és mégis ennek a vallástalanul vallásos költőnek „szinte egyetlen verse nincs, amelynek főproblémája valamiképpen ne az istenkeresés, ne az Isten utáni vágy, ne az embernek világon, végességén túllépni akaró (és túllépő) szellemi kalandja volna.”

Szabó Judit