Tartalomból:

Vissza a főlapra

Virághalmok

Szeretek sétálgatni a temetőben halottak napja alkalmából, különösen naplemente után, amikor a sírokon égő gyertyák különös, szinte misztikus hangulatot keltenek. Élvezem ezt a hangulatot, amely elsősorban arról tanúskodik, hogy mennyire hálásak vagyunk őseinknek, szeretteinknek, mindazoknak, akik előttünk járták az élet útját, s lehetővé tették számunkra, hogy mi is megjelenjünk e földnek színpadán, s beteljesítsük a számunkra előlátott küldetést és szerepet. Nem húsvéti gyertyák ezek, de mégis emlékeztetnek Krisztusra, aki magát teljesen átadja, egészen a lassú eltűnésig, hogy fénnyé váljon az embernek, az életének világossága legyen: a sírban nyugvók világossága is. A szeretet és az örök élet reménye itt egybefonódik. Igazi isteni sugallatnak tartom, hogy a cluny bencések ily módon akartak emlékezni minden elhunyt hívőre, amit azóta az egész egyház átvett.

Ezen a napon nemcsak a külső tiszteletnek adjuk jelét, hanem imáink is intenzívebbé válnak, mert hitünk szerint az élők és holtak között nem szűnik meg a kapcsolat, annak ellenére, hogy a két világ átjárhatatlan, hiszen két különböző létezési módról van szó. Istenben, aki mindent összeköt, együtt vagyunk. Ez a tudat erőt adhat a gyászban, bátorítás lehet a fájdalomban és ígéret a szeretteinkkel való újbóli találkozásra.

Illő, hogy ne csak halottak napján gondoljunk szeretteinkre. Bár talán temetéskor jut legjobban kifejezésre, hogy mekkora a szeretetünk és tiszteletünk. Ezt külső jelekkel is igazoljuk. Abban a reményben, hogy az élet folytatódni fog, virágot, koszorúkat helyezünk a sírra. Nem akarom tönkretenni a virágárusokat, de azt hiszem, változtatni kellene szokásainkon, és a jézusi üzenet értelmében „hagyni, hogy a halottak temessék el halottaikat”. Ha rajtam múlna, két dologban változtatnék. Az első, hogy az élőkre jobban figyeljünk oda. A sok virág helyett, amely gyorsan eltűnik a sírokról „ragadós kezeknek” köszönhetően, vagy pedig jobbik esetben elhervad, jó lenne megkérdezni a gyászoló családot, nincs-e szükségük segítségre, nem lenne-e számukra jobb, ha a virágra szánt pénzt, vagy legalábbis jelentős részét nekik ajándékoznánk. Nem szoktam zsebszámológéppel járkálni a sírok között, de biztos vagyok abban, hogy némelyik friss síron igen nagy értékű koszorúk rothadnak. A másik változást az imádság területén szeretném látni. Tudjuk, hogy milyen értékes a halottainkért bemutatott szentmise. Miért ne törekedhetnénk arra, hogy ezen a téren is tegyünk valamit. Mert haláluk után ez az egyetlen módja annak, hogy továbbra is igazán jót tegyünk szeretteinkkel.

Lehet, hogy mindez csak álmodozás, de ha sokan álmodoznak ugyanarról a dologról, a helyzet elkezd változni. Az élet pedig dinamika, amely változások lehetőségét kínálja fel. S addig kell változtatni, amíg lehetőségünk van rá. Az élők feladata, hogy tartalmasabbá, elmélyültebbé és teljesebbé tegyék a dolgokat. Ha az apróságokon tudunk változtatni, akkor nagy dolgok fognak történni. S ünnepeink is tartalmasabbá válnak.

Harmath Károly OFM

Barátom és testvérem a halál

A testi élet utolsó állomása a meghalás. Ez is egy szakasz: tarthat egy percig, egy óráig, napokig vagy akár hetekig is. De a tartamtól függetlenül mindenki szembenéz vele és végigjárja.

Mivel a meghalás is hozzátartozik testi életünkhöz, a legokosabb, ha készülünk rá. Ez a felfogás szöges ellentéte korunk gondolkodásmódjának, amelyben a halál és a meghalás tabutéma. De nem struccpolitika és mostoha bánásmód ez önmagunkkal szemben? Mert ha könnyűvé és széppé akarjuk tenni ezt az utolsó szakasz (tőlünk is függ, hogyan halunk meg!), akkor lelkileg felkészülünk rá. Hogyan?

Ebből a szempontból döntő szerepet játszott életemben a rózsafűzér imádkozásnak egy módja, amelyre lelki vezetőm tanított meg. Azt ajánlotta, hogy a fájdalmas olvasó negyedik tizedében („aki érettünk a nehéz keresztet hordozta”) mindig elmélkedjem a saját halálomról. Eközben felidézhetem képzeletemben, hogy Jézus számára a kereszthordozás azt is jelenti, hogy világosan látja halála idejét, helyét és módját. Őt ezért nem éri meglepetés ebben a néhány órás életszakaszban, mindenre fel van készülve, mindent magától értetődő természetességgel fogad.

Mi is magunkévá tehetjük ezt a jézusi hozzáállást a meghaláshoz – tanította a lelki vezetőm –, ha a negyedik tized imádkozása közben ezt fontolgatjuk: „Uram, hozzád hasonlóan én is elfogadom a halálomat: akkor és amikor te akarod, ott, ahol te akarod, és úgy, ahogy te akarod!” Ezzel a választással felkészülünk minden eshetőségre az időpontot, a helyet és a módot illetően.

Ezért a leckéért végtelenül hálás vagyok a tanítómnak. Eddigi életem során többször kerültem már életveszélybe, és sokszor jelezték már a körülmények, hogy jönni fog a halál. Minden ilyen esetben megjelent a tudatomban az immár „bejáródott” gondolat, és azonnal felkészültem az esedékes fordulatra: „Elfogadom, Uram, most is, itt is, így is!” Emlékezetes számomra egy hatalmas vihar, amelyben, úgy tűnt, hogy hajszálon függ az életem. Az első pillanatokban igazi halálfélelem vett erőt rajtam, de amikor a mottómba „belekapaszkodtam”, a félelem elpárolgott, és mély nyugalommal mondogattam: „Itt vagyok, Uram, ha akarod: most, itt és így megyek hozzád!” Ekkor győződtem meg először róla, mennyire jó nekem ez a hozzáállás.

Egy másik lélekemelő következménye ennek a szemléletmódnak az, hogy szinte minden nap gondolok a halálra. Közelinek érzem magamhoz, számítok rá, betervezem a rám váró események közé. Emiatt törekszem a munkámat úgy végezni, hogy halálom esetén ne maradjon utánam rendezetlen dolog, és minden tennivaló zökkenésmentesen továbbvihető legyen. Ezért mély nyugtalanság szokott bennem lenni a be nem fejezett, az át nem látható, az el nem intézett ügyek miatt. Ha szabad időhöz jutok, akkor mindjárt ezeket veszem sorra.

Mivel szinte nap mint nap foglalkozom az elmúlás gondolatával, a halál valahogy barátommá és testvéremmé vált. A szó szoros értelmében szeretem őt, mert újból és újból emlékeztet ennek a világnak a viszonylagosságára, a „hiábavalóságára” (ahogyan a Prédikátor könyve mondja), és felnyitja lelki szememet az örökkévaló kívánatos szemlélésére. Igazából a halált egy ajtónak látom, amelyen keresztül kiléphetek ebből a szüntelen küzdelemből, amit földi életnek nevezünk, és beléphetek a mennybe, a meg nem szűnő nyugalomba. Úgy várom, mint egy igazi ünnepnapot.

Ezzel a hozzáállásommal talán egy nagyon kicsit hasonlítok Jézushoz, aki várva várt óraként látta halála óráját, s úgy beszélt róla, hogy „az én órám” (vö. Jn 2,4), „ezért jöttem” (vö. Jn 12,27). Ezt az órát tekintette élete csúcsának, a megdicsőülés lehetőségének, az Atyához való visszatérés útjának, és annak a feltételének, hogy a Szentlelket kiárassza. Szent Pál epekedve vágyott erre az órára: „Szeretnék elköltözni, hogy Krisztussal egyesüljek, mert az mindennél jobb volna” (Fil 1,23). Krisztus sok-sok tanújánál megtalálhatjuk ugyanezt a magatartást.

De legfőképpen azért kedves számomra a halál, mert megtanít élni. Azon a napon, amelyen eszembe jut, úgy igyekszem élni, mintha az utolsó napom lenne: csak a lényegesre figyelek, csak Isten akaratának megtételére törekszem. Ezek a napok csillogó gyöngyszemek életem fűzérén: minden pillanatot kihasználok, mindent értékelek, mindenben teljesen adom magamat. De erre az intenzív, igazán teljes életre csak az képesít, hogy készülök meghalni, készülök az Úr színe elé lépni, akivel legalább életem utolsó napjával jól el akarok számolni. Ezt jellemzi Isten embereinek, például Illés prófétának is az életmottója: „Él az Úr; még ma megjelenek színe előtt” (1 Kir 18,15).

Egy szóval: ha felkészülünk meghalni, akkor valójában az életre készülünk fel.

Pósa László

Tartalom

A nép hitének kincsei

A liturgia célja nem az, hogy az egyes emberek vallásos érzelmeit jutassa kifejezésre, még csak az sem elsődleges feladata, hogy az egyént tökéletesítse, lelkileg felrázza vagy nevelje. A liturgikus ima nem az egyes hívő vagy a templomban éppen jelenlévő közösség cselekménye, hanem a térben és időben egyetemes egyház Isten előtti hódolata. Nem az egyesek vagy a helyi közösségek alkotják meg a liturgikus szertartásokat saját ízlésük szerint, hanem felemelkednek és beleolvadnak az egyetemes, időtlen, a hagyomány által eleve adott istentiszteletbe, és ezáltal válnak szabaddá és lelkileg fejlettebbé. Az imádság itt magukból a hitigazságokból sarjad ki, mindenki által, minden korban felfogható és átélhető formában. A liturgiában finomságra és az érzelem magas fokára jut el a lélek, általa szerzi meg a szellemi lét nagy távlatát.

A liturgián kívül azonban vannak ájtatosságok, melyekben a személyi vonás erősebben megnyilvánul. Ezek magukon viselik keletkezési koruk és helyük jellegét, közvetlenül kifejezik az illető közösség sajátos alkatát. Az egyes ember imájával szemben még mindig egyetemesek és tárgyilagosak, de szűkebb körűek, mint az egyház imádsága. A liturgiával párhuzamosan szükség van egyéni imaéletre is, meg a kisebb közösségek igényei szerint kialakított imaalkalmakra is. Ez az ima sem szakadhat el a dogmától és az egyház stílusától, sőt melegséggel, személyes átéléssel gazdagíthatja a liturgiát.

Ma is népszerűek a hit titkainak nyilvános megvallását, ünneplését szolgáló körmenetek, így a feltámadási vagy az úrnapi körmenet. A középkor áhítatának és a ferences népmisszióknak gyümölcse a nagyböjtben szokásos, Jézus szenvedéséről elmélkedő keresztúti ájtatosság. A 17–19. században keletkezett a májusi litánia és az októberi rózsafüzér-ájtatosság, valamint az első pénteki Jézus Szíve és a keddi Szent Antal ájtatosság. Az újabb keletűek közé tartozik a lourdesi kilenced, az ádventi gyertyagyújtások, a pünkösd előtti Szentlélek kilenced, a január végi ökumenikus imanyolcad, valamint számos szent tiszteletére végzett kilenced, nyolcad, triduum. Régi, már szinte elfelejtett ájtatosságok újjáéledésének is tanúi vagyunk, mint például az ádventi Szentcsalád-járás, a húsvét hajnali Krisztus-keresés. Napjainkban újak is létrejönnek, például a húsvéti időben végzendő, a Feltámadott megjelenéseit stációkban felidéző úgynevezett fény útja.

Kovács Ervin

Tartalom

„Ekkora hittel még Izraelben sem találkoztam…”

Amikor ezt a néphez intézett beszédét befejezte, betért Kafarnaumba. Ott betegen feküdt egy századosnak a szolgája, akit sokra tartott, s már-már a halálán volt. A százados már hallott Jézusról, ezért elküldte hozzá a zsidók véneit azzal a kéréssel, hogy jöjjön el, és gyógyítsa meg a szolgáját. Amikor ezek odaértek Jézushoz, nagyon kérték: „Megérdemli, hogy teljesítsd kérését. Szereti nemzetünket, a zsinagógát is ő építette nekünk.” Jézus tehát velük ment. Amikor már nem messze voltak a háztól, a százados elé küldte barátait ezzel az üzenettel: „Uram ne fáradj! Nem vagyok rá méltó, hogy betérj házamba. Magamat sem tartottam elég érdemesnek, hogy elmenjek érted. Csak szólj egy szót, és meggyógyul a szolgám. Bár magam is alárendelt vagyok, szolgálnak alattam katonák, s ha azt mondom az egyiknek: „Indulj! – akkor elindul, ha a másiknak mondom: Gyere ide! – akkor odajön, vagy ha a szolgámnak, hogy tedd meg, akkor megteszi. Ennek hallatán Jézus elcsodálkozott. Megfordult, s így szólt a nyomába szegődött tömegnek: mondom nektek, ekkora hittel még Izraelben sem találkoztam.” Amikor a küldöttek hazaértek, a szolgát egészségesen találták.<> (A kafarnaumi százados, Mt 8,5–13 és Lk 7,1–10)

A kafarnaumi százados Jézust bizonyára csak mások elbeszéléséből ismerte. Talán távolról már látta, amikor azok vették körül, akik hittek neki. Talán hallott a különös eseményekről, amelyek alapján képet alkotott a nagy Mesterről, aki után tódult a sokaság.

Mai szóhasználattal élve a százados nem volt gyakorló hívő, nem tartozott a tanítványok közösségébe, nem hallgatta Jézus tanítását. Nem látta csodáit, és nem evett velük együtt a megszaporított kenyérből.

Útjaik látszólag igen távol voltak egymástól. Jézus a legforgalmasabb, poros utakon járt-kelt. Egyszerű halászok, vámosok, bűnösök, asszonyok, betegek és szegények kísérték. Akadtak közöttük írástudók és farizeusok is. A kafarnaumi századosnak azonban sem egyikükhöz, sem másikukhoz nem volt köze. Ő, a római férfi teljesen más politikai meggyőződést vallott. Magas beosztásban dolgozott, szolgák és katonák felett rendelkezett. Gazdag, megbecsült, befolyásos embernek számított.

És éppen ez az ember teljesen váratlanul a lehető legközelebb került Jézushoz. Krisztus nyilvánosan megdicsérte nagy hitét. Példaként emlegette a választott nép fiai és azok előtt is, akik a Mester legközelebbi tanítványainak számítottak: „Mondom nektek, ekkora hittel még Izraelben sem találkoztam.”

Jézus „hivatalos” követői gyakran kerültek csapdába, és úgy tűnt nekik, hogy amikor követik, nagy dolgot cselekszenek. Mondogatták: „Uram, nézd, mi érted mindet otthagytunk. Vajon mit kapunk majd érte?” A kafarnaumi százados így szólt: „Uram, nem vagyok méltó.”

A tanítványok így kérlelték Jézust: „Uram, Isten országában adj nekünk helyet jobbodon.” „Uram, beteg a szolgám, mentsd meg…” – kérte a százados.

Izrael fiai zúgolódtak: „Ki ő (Jézus), hogy megbocsátja a bűnöket, a vakoknak visszaadja a látást? A kafarnaumi százados így szólt: „Uram, ne fáradj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én szolgám.”

A tanítványok megkérdezték Jézust, ki a legjobb közülük. A százados bűnbánóan vallotta meg: „Bár magam is alárendelt vagyok, szolgálnak alattam katonák, s ha azt mondom szolgámnak: »Indulj!« – akkor elindul.”

E bűnbánó kijelentéssel elismerte Isten nagyságát. Te nagyobb vagy. Én ember vagyok, habár alárendelt, parancsolhatok, és hallgatnak rám. De a te parancsaid nagyobbak, mint az enyémek. Te parancsolsz az életnek és a halálnak.

A százados más nézeteket vallott, de őszintén tiszteletbe tartotta a zsidók meggyőződését. Megengedte nekik, hogy tiszteljék Istent, akivel ő még nem találkozott. „Szereti nemzetünket, a zsinagógát is ő építette nekünk” – mondták róla Jézusnak.

Magas beosztásban dolgozott, de nem volt kiskirály, aki beleszeretett volna a maga „mindenhatóságába”. Meglátta a másik nagyságot: elismerte Jézus Krisztus, a názáreti ács nagyságát.

Ezért a bűnbánatért és jóságért; más meggyőződésének a tiszteletben tartásáért; azért, mert törődött azzal, hogy az embereknek jó legyen; azért, mert az emberi nagyság helyett hajlandó volt megnyílni más nagyság előtt –megkapta a hit kegyelmét.

Ha megkísértenek bennünket a megtévesztő gondolatok: hogy imánkkal, a templomban való jelenlétünkkel megtiszteljük Istent, hogy a vasárnapi szentmisén való részvételünkkel neki teszünk szívességet, hogy jó cselekedeteinkkel sok mindent kiérdemeltünk, szégyenítsen meg bennünket ez a pogány katona, aki századokon át arra tanította a keresztényeket, hogyan kell alázatosan hinnünk: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem.”

(Forrás: Magdalena Ponichter, CSFN: Galileai testvéreim, 32–34.
Az újvidéki Ökumenikus Szeretetszolgálat kiadványa, 2000. Ford.: sv)

Mi élteti beteg édesanyámat?

„Amikor életem kezedbe tettem,
s követődnek szegődtem, Mesterem,
azt ígérted, soha nem hagysz el engem,
minden nap ott leszel velem.
S most visszanézve, a legnehezebb
úton, legkínosabb napokon át
mégsem látom szent lábad nyomát!
Csak egy pár láb nyoma
látszik ott az ösvényen.
Elhagytál a legnagyobb ínségben?”
Az Úr kézen fogott és szemembe nézett
„Gyermekem, sohasem hagytalak el téged!
Azokon a nehéz napokon át
azért látod csak egy pár láb nyomát,
mert a legsúlyosabb próbák alatt
téged vállamon hordoztalak!”

(Ismeretlen szerző Lábnyomok című verse Túrmezei Erzsébet fordítása)

Édesanyám egyszerű falusi családban született, harmadik gyerekként. Egyik testvérét elvitte egy gyermekkori betegség. Bátyja felett annak idején három napig virrasztottak, mert élet-halál között lebegett. De meggyógyult, ma túlvan hatvanadik életévén.

Édesanyámat nagyon szerette az édesapja, aki feleségéhez nem volt hű. Kicsapongó élete miatt nagyanyám végül egyedül nevelte fel édesanyámat, aki a házi feladatokat kénytelen volt az út menti árokban megírni. Tanárai szerint nagyon jó képességekkel rendelkezett, de a megfelelő családi háttér hiányában önerőből végezte el a kereskedelmi szakmunkásképzőt, majd letette a pénztárosi vizsgát. Időközben szerelmes lett. Az ismerősök szerint az egyik legtisztább, legszebb szerelem volt az övéké. Ötévi együtt járás után feleségül vette őt az akkor már agronómusként végzett fiú.

Az első nagyobb keresztet Isten akkor adta, mikor az esküvő előtt néhány nappal kiderült, hogy a vőlegény gyógyíthatatlan rákbeteg. Akkoriban az orvostudomány még nem rendelkezett a mostani gyógyszerekkel és felszereléssel, így nem volt remény a gyógyulásra. A szerelmi házasságot kórházi kezelések követték.

Édesanyámat az imádság, a remény, a félelem és a mérhetetlen bánat kísérte nap mint nap a kórházba. Látta gyengülő, sápadt, menthetetlen választottját, aki vigasztalta őt, és szeretetével erősítette benne a kitartást. Eljött a halál órája, a gyász, a temetés. Az egész falu osztozott a fiatalasszony fájdalmában, aki azután hat évig édesanyjánál élt. Időközben nővére is megözvegyült két kisgyermekkel (az elmebajos férj egyik rohamában felgyújtotta házukat, majd öngyilkos lett).

Anyukám, bár a gyász szíve mélyében örökké megmaradt, 1975-ben férjhez ment édesapámhoz. A nászút után nagymamámat agyvérzés érte. Huszonhat éve ágyban fekvő beteg, e hosszú idő alatt érte kéz- és lábtörés, két-három újabb agyvérzés, és tíz év óta rákbeteg. A sugárkezelések, a rosszullétek az egész családot megviselték, minket, unokákat is.

Családunkban gyermekkorunk óta ismerős az orvosi segítségért való rohanás olykor hóban, papucsban… Anyukám odaadón, fáradtságát leküzdve ápolja a betegeket. Az orvosok csodával határosnak nevezték a többször halálán levő nagymama felépülését. Honnan van a betegápoláshoz ereje? Isten közelsége a jel, ahogy Teréz anya is írta. Édesapám apja 1984-ben könnyezve köszönte meg anyukám szeretetét, törődését, és a megannyi rászoruló, elhagyatott, idős ápolását.

Mégis miért a sok megpróbáltatás, kereszt és a bánat? Isten válaszolt neki, amikor a két gyerekét egyedül nevelő nővérének segített a nevelésben, a gyerekek taníttatásában. Anyagiakat, időt nem kímélve támogatta azt a kisfiút, aki ministráns korában elhatározta, hogy pap lesz, Isten szolgája. Édesanyám a kecskeméti piarista szülőértekezleten és a szegedi szemináriumban is képviselte idegileg összeomlott nővérét. Isten eszköze volt a megfelelő helyen és időben, amikor csak kellett. Mindezt miért tette? Az Istenbe vetett hite miatt.

Közben én is „elszakadtam” otthonról. Tizennégy évesen elkerültem háromszáz kilométerre, Debrecenbe, a Svetits Katolikus Gimnáziumba. Érettségi után megismerkedtem egy cukorbeteg fiatalemberrel, aki később megértő, szeretetteljes férj és apa lett. Felvetődött bennem a kérdés: „Miért jutott nekem is beteg férj, mikor annyi szenvedést láttam?” Nálunk fel sem merült, hogy mi lesz később velünk. Szeretjük egymást. Egészséges, gyönyörű kisfiunk szívszorító módon viszi az ágyban fekvő, beteg dédmamájának a gyógyszert.

Édesanyám most 52 éves, mosolygós, szorgalmas, segítőkész, vallásos anya, feleség és nagymama. Tavaly egy ellenőrző vizsgálat során kiderült, hogy rosszindulatú daganata van. Megműtötték, betegsége azonban kiújult. Mi élteti mégis őt? A szeretet, a gondoskodás, a példamutatás. Honnan az erő? Neki erre a kérdésre ez a válasza: „Isten kegyelméből.”

Horányi Istvánné

Lányom meggyógyult

Ma már büszke vagyok lányomra. Bátorsága és imái számomra új erőforrást jelentenek. Mindketten megerősödtünk hitünkben, és új alapokra helyeztük egymás közötti kapcsolatunkat.

Ezt a tanúságtételt saját bűneimnek, mulasztásaimnak számbavételével kezdem. Habár középiskolás koromban rendszeresen jártam templomba és hittanra, miután más felekezetű férfihoz mentem feleségül, anélkül, hogy ő tiltotta volna nekem, hogy hitem szerint éljek, elmaradoztam a templomból. Így elvesztettem Istent, az én támaszomat, és gyermekeimet sem neveltem katolikus szellemben. Úgy vélem, ha keresztény módon éltem volna, Valentina lányom nem vált volna szenvedélybeteggé. Talán abban is bűnös vagyok, hogy nem tudtam visszahozni Horvátországba másik lányomat, aki továbbra is édesapjával él. Miután ugyanis elváltunk, két lányomat édesapjuk nyaralni vitte, s jogtalanul külföldön maradtak. Sok nehézség árán Valentina visszatért hozzám, testvére azonban édesapjával maradt.

Ezután Valentina meg én kis lakásunkban éltünk átlagos körülmények között. Az első gondok lányommal hetedik osztályos korában kezdődtek: gyenge osztályzatokat kapott, megváltozott a viselkedése és barátaival egyre többet járt szórakozni. Az általános iskola után középiskolába iratkozott. Járni kezdett egy fiúval, akiről később megtudtam, hogy kábítószer-élvező. Lányommal való kapcsolom fokozatosan megromlott, habár sokkal engedékenyebb lettem vele szemben, amikor állandó élettársat találtam. Valentina sokszor kimaradozott az iskolából, és egyre többet járt diszkóba. Tőlem pedig nem kapott megfelelő nevelést és kellő figyelmet. Először akkor kezdtem el gyanakodni, hogy ő is kábítószerrel él, amikor már szinte alig tudtam vele kommunikálni. Később pedig rátaláltam a naplójára, amelyben gyakran különféle „anyagokat” és füvet emlegetett.

Ettől fogva kezdtem ellenőrizni őt, de a dolgok igen hamar kicsúsztak a kezemből, s mintha mi ketten nem ugyanazon a nyelven beszéltünk volna. El tudom képzelni, mennyire kétségbeesett lehetett, mennyire szüksége lett volna segítségemre, de képtelen voltam bizalmába férkőzni. Két alkalommal nagyobb mennyiségű gyógyszert szedett be, és kórházba került. Közös pszichoterápiával próbálkoztunk, de sajnos eredmény nélkül.

Lányom elsősorban engem okolt a történtekért. Vádolt, hogy nem értem meg, és nem állok ki mellette. Tudtomra adta, hogy nem érdekli az iskola, manöken szeretne lenni, ez azonban nem sikerült neki. Habár végigjárta a gimnáziumot, nem érettségizett le. Bennem csak a kórházi vizsgálatok után tudatosult, hogy Valentina rendszeresen kábítószerezik, habár képtelen voltam elhinni, hogy injekciós tűt is használ.

Rögtön érdeklődni kezdtem, hogy hol működnek szenvedélybetegeket gyógyító közösségek. Így szereztem tudomást a Cenacolo Közösségről. Azért döntöttem mellettük, mert katolikus a közösség, és ez jel volt számomra. A közösségből egyes szülők tanúságot tettek, ami felbátorított, hogy beszélgessek Valentinával erről. Ő kezdetben elutasította minden próbálkozásomat, és folyton azt hangoztatta, hogy ő nem beteg, nem függő. Mégis meggyőztem, hogy elmenjünk Međugorjéba. Ott megújítottuk Istenbe vetett hitünket, és a Cenacolo Közösség segítségével lányom egy olaszországi közösségbe került.

Ma már büszke vagyok Valentinára. Bátorsága és imái számomra új erőforrást jelentenek. Mindketten megerősödtünk hitünkben, és új alapokra helyeztük egymás közötti kapcsolatunkat. Az Istenbe vetett hit és a Cenacolo Közösség nélkül ma is a megpróbáltatás sötét alagútjában élnénk.

Željka

A szent ének és zene Istenhez emel

A hivő ember szíve mélyéből ének fakad, és az egész teremtett világgal áldja, magasztalja az Istent. Egy régi legenda szerint, amikor Isten a világot megteremtette, megkérdezte az angyalokat, hogy alkotásáról mi a véleményük. Egyikük előállt és ezt mondta: „Nagy és felséges a műved, Uram. Valami azonban hiányzik belőle: egy hang kellene, hogy erőteljesen háladalt zengjen, így fejezve ki műveid iránti csodálatát és elismerését”. A többi angyalnak is tetszett a megjegyzés, és arra kérték az Urat, hogy teljesítse a kérést. Isten erre így szólt: „Teremtek egy olyan lényt, akiben az egész látható teremtett világ egyesül, és megadom neki azt a képességet, hogy a teremtmények által felismerjen engem, és ezért szívből hálát zengjen, áldjon és magasztaljon”. És megteremtette Isten az embert, hogy az egész teremtett világért dicsőítse őt.

Az ének a hívő közösség hitének fontos kifejezője. A kóruson az orgona vagy a harmónium köré gyülekeznek azok, akik úgy érzik, hogy kiváló hallásukkal, jó hangjukkal a kántorok mellett a népéneket vezethetik. Sok helyen énekkarok is működnek, melyek különösen az ünnepi szentmiséket teszik felemelőbbé és élményszerűbbé. A szép templomi orgonamuzsika, a harmonikus karének, a közös, lelkes népének sokban hozzájárul a hivő vallási élményéhez. Hatásukra a lélek húrjai megpendülnek, és az az érzés támad bennünk, hogy maga Isten az, aki a szép ének és zene által megérintette a szívünket.

Sajnos nem minden közösségben tapasztalható a szép együtténeklés. A nem résztvevő, hanem csupán szemlélő magatartás, még ha csak a feltűnéskeltés elkerülésének vágyából fakad is, zavarhatja azokat, akik szívből énekelnének. De ismerek olyanokat is, akik nem adnak arra, hogy környezetükben ki mennyire énekel, ők bizony szívük szerint dicsőítik az Urat.

A közösségben úgy van rendjén, ha mindenki kapott adományai szerint vesz részt a szent cselekményekben. Akinek nincs hallása, attól nem várható el a hangos éneklés, sőt kívánatos, hogy ne hangoskodjék. De akinek megadatott a szép hang, az jó, ha hallatja magát. A különböző hangszerek igénybevétele hozzáértő zenészek által még jobban emeli a hatást.

A zene, az ének életünk fontos kelléke. Sokan nem is tudnának nélküle meglenni, vagy legalábbis szegényebbnek éreznék magukat. A lelki életet is gazdagítja, teljesebbé teszi a zene. Nélküle a hívő közösség élete elképzelhetetlen. Ha arra törekszünk, hogy az Úrnak a tőlünk telhető legtöbbet nyújtsuk, akkor tekintsük a szent ének és zene ápolását különleges feladatunknak! Ahol gondoskodnak arról, hogy az istentisztelet minél ünnepélyesebb legyen, ott szívesebben vesznek részt az emberek a liturgiákon. „Szép mise volt!” – e kifejezés mögött sokszor a szép ének és orgonamuzsika értendő. „Hogy mi volt a szép?” „Amikor mindannyian együtt énekeltünk!” – hangzik a válasz. Ahhoz, hogy maradandó élmény maradjon egy ünnepi liturgia, mindenki hozzájárulhat saját énekével.

A szent zene valóban lélekemelő. Nemcsak közelebb visz, hanem egyenesen Istenhez emel, hozzá kapcsol, jótékonyan hat, gyógyítja a lelket, megnyugtat, belső örömöt és békét szerez, fenséges élményt nyújt. A szavakkal kifejezhetetlen nagyszerű élménytől elragadtatva valaki így fogalmazott: „A zene talán a teremtő Isten legszebb ajándéka”. Másvalaki így vélekedett: „A zene egy picit az örökkévalóság üzenete”. A zene sokak számára valóban út egy másik dimenzióba, a természetfeletti világba. Ludwig van Beehoven, a világhírű zeneszerző állítja: „A zene magasabb értékű kinyilatkoztatás, mint minden bölcsesség és filozófia együttvéve.”

A zenei élményen keresztül Isten megérinti és megszólítja a lelket. Egyes vélemények szerint bizonyos zeneszerzők művei szinte már itt a földön istenélményben részesítenek. Szerintük az ilyen zeneművek a mennyországban is megállják helyüket. Karl Barth, a neves teológus szerint a mennyországban az angyalok Isten dicsőségére egy örökkévalóságon át Bach műveit éneklik, a szünetekben meg Mozart dallamait dúdolgatják, s a Jóisten is tetszéssel figyel rájuk.

November 22-én, Szent Cecília emléknapján a szent zene és ének művelői megemlékeznek védőszentjükről. Valamennyien hálával gondolunk azokra, akik állandó, kitartó gyakorlással arra törekszenek, hogy zenéjükkel, énekükkel szebbé, élményszerűbbé, felemelőbbé tegyék a templomi eseményeket, szentmiséket, liturgiákat. Fáradságukért áldja meg őket az Isten, és adja, hogy míg zenélésükkel és énekükkel önmagukat gazdagítják, általuk mások üdvösségét is egyengessék.

Szungyi László

Hogyan tehetnénk szert jó gyerekre?

A gyermek ellenáll a gyors megoldásoknak, sőt egészen másként akar jó lenni, mint ahogyan azt a felnőttek elképzelik. A gyermek ébredő szabadságérzetét a felnőttek gyakran a következő módon kezdik alakítani: arra kényszerítik, hogy amikor csak tehetik, szándékától megokolás nélkül eltérítsék. Ezért olyan nehéz irányítani őket. A parancsok és a tilalmak megszegése viszont kényelmetlen érzést szül a gyermekben, és megbénítja őt. Említettük már az ilyen nevelés hatását: a gyermekre kívülről ráerőszakolt követelés ellenkezést vált ki, mert a ráerőszakolt erkölcsi nyomás határozza meg döntését, és nem a belső lendület, a lelki vonzerő.

Ijesztő tökéletesség

A gyermek számára fontos, hogy megtanulja szabadon választani a jót, a helyeset. Ne az előírásokat azonosítsa a jóval, inkább képes legyen felfogni, hogy a helyes választás tartalma érték. Erre a tapasztalatra éppen a szülők példája vezeti el a kisgyereket. Az erkölcsös életre nevelés nem a hibátlanságot, a „született tökéletességet” jelenti.

Már a gyerekek is, a serdülők és a fiatalok meg még inkább félnek a „tökéletességnek” azoktól a torz megjelenítéseitől, amelyek a hibázásnak, a gyengeségnek, a bukásnak még az árnyékát sem ismerik. Az ilyen „szentek” példái nem vonzanak, hanem ijesztenek. Az erkölcsi nevelés meghívás az útra, amelyen társunk maga Jézus, a vámosok és bűnösök barátja; erőnk, tisztaságunk pedig a Szentlélek.

Lelkiismeret vagy lelkifurdalás?

A lelkiismeretre nevelés nem lehet lelkiismeret-furdalásra nevelés! A gyermekek előbb ismerjék meg a gyakorolni való erényeket, s csak ezután halljanak ezek hiányáról. Ne bűnre a tanítsunk, se a szükségtelen bűntudatra. A „rossz voltam” kifejezés jelzi, hogy a felnőttek, akiktől ezt hallotta a gyerek, maguk sem tudják, hogyan kellene jónak lenni. Egy játszótéren, vagy egy iskolaudvaron – még kimondani is borzasztó – nem lehet síri csend! A gyerek nem akkor rendes, ha csak annyit mozog, mint egy köszvényes öregember.

A hibátlanság helyett sokkal fontosabb, hogy a gyerek tudja, mi a cél, s örömmel törekedjen megvalósítására. A túl szigorú erkölcsi követelmény váltja ki leghamarabb a másik végletet: amint nem látják, a kisgyerek azonnal megszegi a törvényt. Mert a túlzó szigor éppúgy erkölcstelenné tehet, mint a mindent megengedő magatartás. A gyermekre mindent ráhagyó magatartás veszélye viszont az, hogy a gyermek nem kapja meg időben azt a határozott útmutatást, amelyet joggal elvár a felnőttektől. Az egyértelműség hiánya nem a szabadságot, hanem a teljes elbizonytalanodást és közönyt váltja ki: mintha teljesen mindegy lenne, hogyan cselekszik valaki.

Vádaskodás helyett

Az erkölcsi nevelést nem lehet elsietni, mert az nem lehet egyenlő a bűnre és vétekre való folytonos utalással. Nem szabad a gyereket állandóan az ördöggel vagy a bűn lehetőségével riogatni. A lelkiismeret egészen más, mint rettegés a bűntől. Lelkiismeretről addig nem lehet szó, amíg a gyermekben ki nem alakul a szabad választás képessége. A kisgyermek döntéseiben teljesen a szülővel azonosítja magát: élete annyira tőlük függ, hogy egész értékrendszerében azonosul velük. Csak öt-hat éves korban merül fel benne valamennyire tudatosan, hogy másként is lehet cselekedni. Hét-nyolc éves korában jut el saját elhatározásokhoz, az ezt megelőző időben sokkal inkább ösztönszerű megnyilvánulásai vannak egy gyermeknek.

A teljes felelősségtudat hiánya azonban nem jelenti, hogy a kisgyermeknek nem kell beszélni arról, hogy mi a helyes és mi nem az! Már egészen kis korától rá lehet kérdezni, hogy ezt vagy azt ki tette. Sokszor a kisgyermek nem vállalja, mert meg van róla győződve, hogy nem ő a tettes. Esténként jó elbeszélgetni arról, hogy ki minek örült a nap folyamán. Ilyenkor az is előkerülhet, hogy ki mit követett el. De ebben az esetben sem vádolni kell a gyereket, csupán annyit mondjunk neki, hogy ez jó volt, ennek örültünk, annak a bizonyos dolognak viszont nem. Ezt a gyermek különben is megérzi, hiszen rendkívül kifinomult érzékkel rendelkezik, amivel felfogja hangulatunkat és érzéseinket.

Sávai János

A diplomáig rögös út vezet

Krízishelyzeteimben megtanultam: Istenben kell bízni, másban nem lehet – mondta a moholi Szabó Andrea, aki nemrég szerzett vegyészmérnöki oklevelet az Újvidéki Egyetem Természettudományi Karán. Szakdolgozatát Magyarországon is elismeréssel fogadták.

Szabó Andrea diplomamunkájában az epesavak mikrohullámmal kokatalizált észteresítési reakcióját dolgozta fel.

– Ez az eljárás azért fontos, mert az iparban használják a szteroid-hormonok szintetizálásakor, valamint a szteroid-hormonokat jelenleg nagyon gyakran rák elleni hatóanyagokként módosítják. A one-pot reakciókat tanárokból álló újvidéki kutatócsoport találta fel, utána felügyeletük alatt a mikrohullámokkal történő módosítást én végeztem. A diplomamunkámnak erre a részére szerzői jogom van, a többi rész azonban közös.

Szabó Andrea munkájáért a szegedi Tudományos Diákköri Konferencián és a gödöllői Országos Tudományos Diákköri Konferencián dicsérő oklevelet kapott.

– Moholon fogok munkát keresni – mesélte, amikor további terveiről beszélgettünk. – Bár eddig még nem érdeklődtem, hiszen diploma nélkül ennek nem lett volna sok értelme. Vajdaságban szeretnék maradni. Mert aki innen kiteszi a lábát, az általában nem jön vissza.

A vegyészmérnöki diplomájáig Andreának hosszú, nehéz utat kellett megtennie. Lépten-nyomon nehézségekbe ütközött, ezért sok-sok türelemre, erős akaratra és szorgalomra volt szüksége. Koraszülöttként jött világra, s a gyenge fizikumú csintalan, kíváncsi kislány később is rengeteg időt töltött kórházban. Többször műtötték, háromszor eltörte a kezét, volt közúti balesete, tüdőgyulladása… Mivel rengeteget betegeskedett, érdeklődése olyan dolgok felé fordult, amelyek nem igényeltek nagy fizikai megterhelést. Például óvodás kora óta köt, horgol és hímez. Tizenegy éves korában adták kezébe a főzőkanalat, és már akkor elkezdte a kísérletezést, igaz, akkoriban még csak az ételekkel. Középiskolás korában megtanult varrni. Nagyon szeret rajzolni, festeni is.

– Már kisgyermekként lefestettem a naplementét, és sok mindennek örültem: az unokatestvéreimtől kapott játékoknak, könyveknek, ruháknak. Annak, hogy családunk a tudományos filmeket együtt nézte meg.

Egy műtét következményeként nagyon megnyúltak hangszálai, azután a szó szoros értelemben nem vágták fel időben a nyelvét. E miatt még mindig raccsol. Két évig logopédushoz járt, és sokat küszködött, mire megtanult beszélni. Később több szakcsoport munkájából kivette a részét, és sok jutalomkönyvet kapott, szép hangja miatt pedig bevettek az énekkarba.

– Életemben állandóan jelenvolt a templom és az Isten. Abban sosem kételkedtem, hogy Isten létezik, ez magától értetődő volt számomra. Szüleim, akiknek nem volt lehetőségük, hogy továbbtanuljanak, mindig gondoskodtak arról, hogy megfelelően haladjak előre. Habár tizenkét éves koromig egy kicsinyke (egy szoba-konyhás) lakásban éltünk, amikor tanultam, rádió, tévé nem szólt, nem zavart senki. Ha vendég toppant be hozzánk, szüleim kimentek vele a konyhába.

Andrea aztán elkerült Újvidékre. Eleinte alig beszélte a hivatalos nyelvet, de végül a legmagasabb osztályzattal, tízessel diplomázott kémia szakon.

– Történelemtanárunk a középiskolában mindig mondogatta: „A nyelv nem akadály, azt meg lehet tanulni. A többi a lényeg”. És én ezzel a mottóval vágtam neki az egyetemnek. A szerbnyelvű gimnáziumi tankönyvből hetekig szótár segítségével tanultam a negyedik osztályos kémiatananyagot, utána a többi szerbnyelvű kémiakönyvből vettem át a szakkifejezéseket. Így készültem a felvételire. Az egyetemen azután szerb szobatársnőt kaptam a kollégiumban, ami sokat lendített szerb tudásomon (vagy inkább nem tudásomon). Nehezítette viszont helyzetemet, hogy elsőben horvát tankönyvből kellett tanulnunk, viszont szerbül vizsgáztunk. Emiatt én háromszor többet készültem egy-egy vizsgára, mint szerb ajkú évfolyamtársaim. Mégsem néztek ki maguk közül, a fiúk nem mutogattak rám, hogy „a kis duci”. Sőt inkább felnéztek rám, hogy magyar létemre mindig az első három közé kerültem a tanulásban. Helyesírási hibáktól hemzsegő füzeteimet sokszor kölcsön kérték tőlem, mert áttekinthető jegyzeteimből könnyebben tudtak tanulni, mint sajátjukból. Bárki kérte segítségemet, nem utasítottam vissza. Akik valami miatt bántani akartak, azért nem értek célt, mert eleinte csak nagyon kicsit tudtam szerbül, és nem értettem meg célzásaikban a sértést. Később meg már csak azért sem sértődtem meg, hanem inkább tettem a magam dolgát.

Andrea sosem volt az a lány, aki csak tanult. A tanulás mellett mindig talált magának társaságot és rengeteg dologgal foglalatoskodott. Egy ideig két énekkarban is énekelt: az újvidéki belvárosi templomban, Borbély Zoltán ifjúsági énekkarában és a telepi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület vegyes kórusában, ezen kívül selyemfestésre, gyöngyfűzésre, angol- és német nyelvtanfolyamokra járt.

– Az egyetemista évek alatt mindent megnéztem, kipróbáltam, ami csak érdekelt. Voltam a csillagvizsgálóban, sétáltam, táncolni jártam…

De nemcsak a tánc, a szórakozás, az udvarlás fért bele az egyetemista évekbe.

– Rendszeresen jártam templomba. Megtartó erőként mindig éreztem Isten és az újvidéki egyetemista imaközösség támogatását. Egyszer sem hagytak cserben. Krízishelyzeteimből mindig találtam kiutat. Önálló lettem, kialakult értékrendszerem, és megtanultam: Istenben kell bízni, másban nem lehet.

(sv)

A bombajó kitüntetés

„A dinamitnak egy morzsája nagyobb úr, mint a Himalája.”

Október 3-án az irodalmi Nobel-díj odaítélésével megkezdődött a Nobel-díjak évada. Ezt követően nyilvánosságra hozták az orvosi és a közgazdasági, majd október 9-én a fizikai és kémiai, végül október 11-én a Nobel-békedíj kitüntetettjeinek nevét. A világ kétségkívül legrangosabb kitüntetése az idén ünnepli századik évfordulóját. Alapítója a kalandos életű svéd tudós, Alfred Nobel.

Nem esik messze az alma a fától, tartja a régi közmondás. Alfred apja, Emanuel Nobel jómaga is fegyvertervezéssel foglalkozott. Az orosz cári hadsereg számára főként kézigránátokat és víz alatti bombákat tervezett. Mindezt búsás haszon reményében tette, ám az üzlet nem sok haszonnal járt, így hamarosan búcsút intett Szentpétervárnak. Stockholm közelében egy kis laboratóriumot rendezett be magának, s minden tudását latba vetve, időt és erőt nem sajnálva számtalan kísérletet tett az igencsak könnyen robbanó nitroglicerin „megzabolázására”. Az egyik ilyen kísérlet alkalmával Emil nevű fia életét vesztette, néhány napra rá pedig jómaga is komoly sérüléseket szenvedett, melynek következtében élete végéig mozgássérült maradt. Ezek után másik fia, Alfred állt a retortákkal és epruvettákkal megtöltött asztal mellé. Fejébe vette, hogy bosszút áll a nitroglicerinen. Kísérletezései rövidesen meghozták gyümölcsüket: 1863-ban feltalálta az indítógyújtást, mely a robbanóanyag energiájának teljes kihasználását tette lehetővé, majd 1867-ben felfedezte az emberiség egyik legpusztítóbb fegyverét, a dinamitot, 1875-ben pedig előállította a füst nélküli lőpor alapjául szolgáló robbanózselatint. Sejtelme sem volt arról, hogy találmányai világméretű szenvedések előidézői lesznek.

Nobel robbanóanyag-gyáraiból és bakui olajmező-befektetéseiből hatalmas vagyont szerzett, ebből alapította a nevét viselő díjat, hogy az a jót és a nemest szolgálja: „A tőke, amelyet hagyatékom gondnokai biztos értékpapírokba fektetnek, alapot képez, s ennek kamatát évente díjak formájában kell kiosztani azok között, akik az előző év folyamán az emberiségnek a legnagyobb szolgálatot tették. A mondott kamat öt egyenlő részre osztandó, és a következők szerint ítélendő oda: egy rész annak, aki a legfontosabb felfedezést tette vagy találmányt alkotta meg a fizika területén, egy rész annak, aki a legfontosabb kémiai felfedezést vagy tökéletesítést produkálta, egy rész annak, aki a legfontosabb felfedezést tette a fiziológia vagy az orvostudomány körében, egy rész annak, aki az irodalomban a legkiválóbb idealista irányzatú művet alkotta, s végül egy rész annak, aki a legtöbbet vagy legjobbat tette a népek testvérisége, az állandó hadseregek lefegyverzése vagy csökkentése és a békekongresszusok rendezése vagy előmozdítása érdekében”.

A fizikai és kémiai díjat a Királyi Svéd Tudományos Akadémia, az orvostudományi díjat a stockholmi Királyi Károly Egyetem, az irodalmi díjat a Svéd Akadémia, a béke-díjat a Storting (norvég parlament) bizottsága ítéli oda. 1969 óta az eredeti Nobel-díjjal erkölcsileg és anyagilag egyenértékű, de a svéd állam által alapított Alfred Nobel-emlékdíjat osztanak a közgazdaságtudomány legjelesebbjeinek. A fenti intézmények minden ősszel javaslatot kérnek a világ kiemelkedő tudósaitól. A javaslatokat február 1-jéig lehet benyújtani, a döntést októberben hozzák nyilvánosságra. Elvileg csak élő személyeket tüntetnek ki, de kétszer kivételt tettek: Dag Hammarskjöld volt ENSZ-főtitkár és Erik Karlfeldt svéd költő esetében.

A Nobel által alapított nemzetközi díjat 1901 óta minden év december 10-én, a neves tudós halálának évfordulóján osztják ki. Egyes esetekben a díjakat megosztva (legfeljebb három személy között), más esetekben, például a második világháború éveiben, egyáltalán nem adták ki. A kitüntetettek egy érmet, egy oklevelet és nem utolsósorban egy csekket kapnak. A pénzösszeg nagysága a Nobel Alapítvány bevételeinek arányában változik.

Ötven évig nem lehetett nyilvánosságra hozni, hogy kiket javasoltak a díjra. Számos olyan tudós van, aki megkaphatta volna a díjat, de valami okból kifolyólag mégsem kapta meg, mint például Mengyelejev, a periódusos rendszer atyja. Sajnos a politika ebbe is beleszólt, főleg a huszadik század utolsó két évtizedében. Az alapító célkitűzése tehát, hogy a díj a jót és a nemest szolgálja, nem mindig vált be.

Szabó Judit