Tartalomból:

Vissza a főlapra

Földközelben

Repülőn utazni sokak számára nem tartozik a hőn óhajtott élmények közé. Még a keresztény ember számára sem, habár képletesen szólva, így közelebb van a nagyfőnökhöz és remélt életcéljához. Földhöz ragadt emberekként inkább a szilárd talaj mellett döntünk, pedig közlekedéskutató szakemberek szilád meggyőződéssel állítják, hogy a légi közlekedés a legbiztosabb és annak a legkevesebb az áldozata.

A földhöztapadt személy viszont sok élménytől fosztja meg magát. Nem elsősorban utazási élményekre gondolok, hanem mindarra a szépségre, amit az nyújt, ha felülről nézzük a világot. S közben újfajta kérdések és gondolatok nyújtanak anyagot a meditációhoz. A csillagos égbolt megfigyelése felhőtlen éjszakákon, amitől a városlakókat megfosztja az esti kivilágítás, elkerülhetetlen titok elé állítja az embert. Nemcsak kicsinységére döbben rá, nemcsak a korlátaira ébred rá, hanem a ez a titok is megbénítja érvelését. Az égitestek megszámlálhatatlan sokasága, a tény, hogy a világűrnek nincs határa, egyszerűen megdermesztő. S a végén megértjük, hogy másképp kell nézni a dolgokat. A szemünk helyett egyfajta belső szemmel kell néznünk az egészre.

Amikor fentről lefelé, a repülőből kémleljük a külvilágot, olyan jelenségekre figyelünk fel, amelyek másfajta látásmódot követelnek. A felhők, a felhőtorlaszok látszólag szilárd alap benyomását keltik, amelyek fölött a látóhatárt már csak a Nap sugaraitól ragyogó égkék világűr távolságai zárják le. Ott sincs igazán tisztánlátás, ott sem lehet csupán szemünkre bízni az ügyet. Ha pedig a földet szemléljük, akkor elkápráztathatnak bennünket a havas vagy zöld hegycsúcsok, de az emberek valahol elmaradnak. Ők csak a tudatunkban vannak jelen, de azt már nem tudjuk, hogy az ember, aki fölött éppen átrepülünk, mivel foglalkozik, milyen örömök töltik ki életét, vagy milyen gondokkal, betegségekkel, tragédiákkal küzd. Még a nevét sem tudjuk. Túl távol van tőlünk ahhoz, hogy bármit is mondhatnánk róla.

S ahogy leszálláskor közeledünk az anyaföldhöz, fokozatosan újra felfedezzük az embert. Először csak mozgó járműveit látjuk, majd minél közelebb kerülünk a földhöz, annál jobban kirajzolódik előttünk alakja. S ha éppenséggel vár is bennünket valaki a repülőtéren a hozzátartozók közül, akkor már a szívét is kezdjük felfedezni. Mert a szíve küldte ki őt a légikikötőbe, hogy elébünk siesse.

És a fentről a még hangyanagyságúnak sem vélhető ember óriásivá válik előttünk. Minél jobban közelítünk hozzá, annál nagyobbá. De nemcsak ő nagyobb, hanem mi is azok leszünk az ő szemében. Az addig láthatatlan észlelhetővé válik. Felemelő tudat, hogy Isten is így közelít hozzám. Láthatatlan valóságából látja az embert, s olyan nagynak tartja, hogy teljes szeretetével vállalja az ő valóságát. Így, azt hiszem, nekünk is csak egy utunk létezik: ne a távolból szemléljük a másikat, hanem közelítsünk hozzá. S akkor nagyok és értékesek leszünk egymás számára. Ha figyelmesen olvassuk az evangéliumot, minduntalan rádöbbenünk arra a krisztusi gondolatra, hogy az ember a legfontosabb. Még korunkban is, amikor egyre többen a munkát, a tevékenységet és a pénzszerzést helyezik a központba. Valahol nemrégiben azt olvastam, hogy rá kellene már ébrednünk, hogy munkánál fontosabb dolgok is vannak az életben. S eszembe jutnak azok a falusi kispadok, amelyekre nem is olyan régen még kiültek az emberek a házak elé, hogy egy fontosabb munkára is szakítsanak időt.

Harmath Károly OFM

A közösség jövője

Napjainkra – mondta valaki – az atomizálódás jellemző. Szétszóródik, darabokra törik, ami egységes volt. A társadalom megannyi, esetenként ellentétes csoportra hullik, a tudomány apró részterületekre bomlik, azok pedig további speciális problémákra tagolódnak.

Az emberek is egyre jobban eltávolodnak egymástól. A világ kitermelte az „Ez az én életem, semmi közöd hozzá” mottójú nemzedékeket. A hajdani parasztházak derékig érő léckerítései eltűntek, kétméteres betonfalak emelkednek a helyükön. Bezárkóztunk. Mintha nem bíznánk már a közösség erejében és jóindulatában, titkoljuk és egyedül próbáljuk megoldani a problémáinkat. Ezzel együtt persze el is magányosodunk.

Ne csak magában folydogáljon az életem

Már a 19. században (vagy még régebben?) felmerült az igény, hogy gátat vessenek az akkor még éppen hogy érzékelhető elidegenedésnek, ami az iparosodás következményeként jelentkezett. Tolsztoj fogalmazta meg: „Nem elég, hogy tudom, mi minden van bennem, az kell, hogy mások is tudják: Pierre is, az a kislány is, aki szeretett volna felröppenni az égbe; hadd ismerjenek meg mind, ne csak magában folydogáljon az életem, ne az én életemtől függetlenül éljenek az emberek, mint az a kislány, hanem mindnyájukén visszatükröződjék az enyém, mind-mind velem együtt éljenek!” (Háború és béke. Európa – Kárpáti, 1967, 2. kötet, 172. oldal. Fordította Makai Imre)

Együtt élni… Vajon mennyire reális, mennyire valósítható meg ez az elvárás? A gondolat megfoganása óta több mint száz esztendő telt el, és nemhogy még mindig nem sikerült valóra váltani ezt a programot, hanem éppen az ellenkezője történt meg: a távolságok, a szakadékok még inkább mélyültek, még jobban eltávolodtak egymástól az emberek, a különféle érdekcsoportok, az országok. Darabokra tört a tudomány, a művészet, továbbra is tátong a szakadék a vallások között.

A keresztény ember hisz abban, hogy nem egyedül fog üdvözülni. Az Úr nem azt kérdi tőlünk, hogy mennyit imádkoztunk, hanem hogy törődtünk-e testvéreinkkel, s hogyan gazdálkodtunk az ajándékba kapott kinccsel, a világgal. (Természetesen az imádság is fontos, de nem cél, hanem eszköz. Az egészséges imaélet, Istennel való kapcsolatom segít, hogy még szorosabb szálakkal kötődjem környezetemhez, még jobban meg tudjak felelni hivatásomnak.)

A szavak ereje

Eszközeink sorában, melyekkel hivatásunkat megvalósítjuk és közösséget teremtünk, kiemelkedő helyet foglalnak el a szavak. Szavakkal (nem csak azokkal) nevelünk, szavakkal (nem csak azokkal) szeretünk, segítünk, teremtünk. Rombolhatunk is velük, de ez már más kérdés.

De van-e még ereje szavainknak? És egyáltalán: merünk-e szólni, teremteni, szeretni velük? Vagy csak legyintünk, tehetetlenül vergődünk a hullámokon, sodródunk az árral. Felfelé tekintenénk, onnan várnánk a szabadulást, de az ég elzárkózott előlünk, sűrű felhők takarják el a napot, és nincs szabadulás számunkra? Van-e még kiút? Képesek vagyunk-e megtalálni a kiutat és önmagunkat egy olyan világban, ahol mindenki a szabadulásról beszél, mindenki az értékeket keresi, és mindenki meg van győződve arról, hogy az, amit megtalált, az egyedüli, a mindenki számára kötelező érvényű érték?

Újból fel kellene fedezni a házak elé kirakott kispadok értékét. A fárasztó nap után oda ült ki a ház népe, jöttek a szomszédok, és megbeszélték a gondokat-bajokat, ország-világ kérdéseit. Manapság faluhelyen is gomba módra szaporodnak a kocsmák és egyéb „szórakozóhelyek”. Azt mondják, azért, mert az embereknek szükségük van szórakozásra és kommunikációra. Kérdem: miért nem nyit senki sem beszélgetőházat, ahova az emberek azért mennének be, hogy találkozzanak egymással, megismerjék, elfogadják és ezzel segítsék egymást? És persze önmagukat is.

Kalacsi János

Tartalom

A pannóniai kereszténység első nyomai

A Kárpát-medencében – többnyire a Dunától nyugatra és délre eső részeken – már a 4. században, a rómaiak idején virágzott a kereszténység. Ennek egyik legjelentősebb központja a Mecsek hegység déli lábánál, a Dráva-menti síkság északi szélén elterülő Pécs volt. Az ókorban még Sopianea nevű város idővel Pannónia római tartomány egyik igazgatási központjává vált. A római időkből több ekkor kialakult, ókeresztény életre utaló emléket tártak fel a város területén, ilyen a Háromkaréjos templom, a Hétkaréjos templom és az ókeresztény festett sírkamrák.

Az ókeresztény kultúra központját a mai Dóm tér és környéke képezte. A 11. században épült román stílusú püspöki székesegyház altemploma is egy 4. századból való római keresztény temetőkápolna helyén emelkedik. A korai középkornak művészettörténeti szempontból felbecsülhetetlen értékű műemléke a hajdani vízlépcső helyén 1975–1976-ban feltárt ókeresztény mauzóleum. E feltárt emlék egy kelet-nyugati irányú, kétszintes épület volt (méretei 18,1 × 9,5 m), amelyet a 4. század közepén építettek. A felső épület hajdanában templom volt, ennek padlója alatt épült az altemplomszerű három részből álló sírkamra. Falait teljesen simára vakolták és a római katakombák stílusában márványberakást utánzó falfestéssel, a halálra és a feltámadásra utaló színes falképekkel díszítették. Valamennyi falfestményt széles, pompeji vörös keret övezi. Az egyik legszebb falfestmény a sírkamra északi falán látható bűnbeesés jelenetét ábrázoló kép: középen az almafa, törzsén többszörösen megcsavarodva a kígyó, feje egészen közel Éva könyökéhez. A fa jobb oldalán áll Éva, baloldalt Ádám.

A sírkamra keleti felében három szarkofág (kőből faragott sírláda) talapzata, illetve töredéke látható. Annak idején az alapgödör kiásása után helyezték el az építők a Rómából hozott, félig elkészített szarkofágot. A régészek a feltárás során a szarkofágokban nem találtak sem csontvázat, sem más leletanyagot, ezek mellettük, a földre dobálva hevertek, mivel a sírokat kirabolták. A sírleletek közül legértékesebbek a pénzek, valamint a kerámiatárgyak. E két leletfajta ugyanis a legkönnyebben datálható. A pénz elárulja, hogy melyik császár uralkodása idején helyezték sírba a halottat. Az edények díszítéséről megállapítható, melyik műhelyből származik, néha még az is, hogy ki készítette. A padlón szétszórtan fekvő 17 érem 350 és 375 között készülhetett. Az egyéb leletanyagból említést érdemel egy sötétkék pettyes üvegpohár töredéke, és egy téglából faragott gyertyatartó. A sírkamrákban hosszú ideig, egészen az 5. század elejéig folyt a temetkezés.

A Sopianae-ban feltárt kifestett családi sírboltok, díszes falfestményekkel borított temetői kápolnák arra vallanak, hogy a 4. század folyamán a város vagyonos lakossága kereszténnyé lett. Csak ezek a jómódú földbirtokosok, kereskedők, magas rangú tisztviselők, katonatisztek voltak olyan anyagi helyzetben, hogy maguk és családjuk részére díszes sírépítményeket emeljenek.

Szabó Judit

Tartalom

A második Krisztusok

Az újszövetségben egyetlen pap létezik, vagyis közvetítő Isten és emberek között, ez pedig Jézus Krisztus. Őt az Atyaisten küldte a világba, hogy megtanítsa az embereket az Isten akarata szerinti életre, hogy halálával és feltámadásával megváltsa őket a bűntől és a kárhozattól, és hogy részesítve őket saját halálban és feltámadott új életében, Isten szent és kedves népévé, egyházává tegye őket. Az Úr Jézus ezt a papi, tanítói és pásztori küldetését megosztotta apostolaival, azok pedig kézfeltétellel és imádsággal továbbadták istenfélő és bölcs férfiaknak, akiket az egyházközségek élére választottak. Az apostoli kézfeltételek megszakítás nélküli sorozata a katolikus egyházban megmaradt napjainkig. Minden ma élő püspök, pap és diakónus vissza tudja vezetni küldetését és tanítását az apostolokra és magára Krisztusra.

A püspökök teljes mértékben részesülnek Krisztus papságában, mint apostolutódok kormányozzák az egyházat és képesek továbbadni a papi hatalmat. Az áldozópapok, vagy presbiterek a püspök munkatársai és képviselői a rájuk bízott közösségekben. Krisztus őket is beemeli saját személyébe, hogy rajtuk keresztül folytassa földi életében megkezdett művét. Amikor a pap hirdeti az igét, amikor keresztel, amikor megkeni a betegeket szent olajjal, amikor megbocsátja a bűnbánok bűneit, amikor bemutatja a szentmiseáldozatot, akkor maga Krisztus tanít, keresztel, gyógyít, bűnöket bocsát meg, folytatja keresztáldozatát oltárainkon és nyújtja életadó testét és vérét. Krisztus azonosul papjaival valahányszor az ő nevében cselekszenek. Sajátos eszközei ők a megváltás művének, Krisztus emberek iránti szeretetének. Joggal nevezzük őket második Krisztusoknak. Mindez arra kötelezi őket, hogy egyéni életükben is egyre hasonlóbbá váljanak szűzi, engedelmes és szegény Urukhoz, egész életüket teljesen Istennek szenteljék embertársaik szolgálata által. Így lesznek részesei a százszoros jutalomnak, melyet Megváltónk azoknak ígért, akik mindenüket elhagyva követték őt.

Kovács Ervin

Az embernek kell a másik ember,
és őrá is szüksége van valakinek

De volt ott egy ember, aki már harmincnyolc esztendeje szenvedett. Amikor Jézus meglátta, amint ott feküdt, s megtudta, hogy már régóta beteg, megkérdezte tőle: „Meg akarsz gyógyulni?” „Uram – válaszolta a beteg –, nincs emberem, aki elvinne a tóba, amikor felkavarodik a víz. Így mire odaérek, már más lép be előttem.” Erre Jézus azt mondta neki: „Kelj föl, fogd az ágyadat és menj!” Az ember azon nyomban meggyógyult, fölvette ágyát és elindult.
(Jn 5,5–9)

„Meg akarsz gyógyulni?” – kérdezi Jézus az út mentén fekvő embertől. „Uram – jajdul fel a beteg – nincs emberem, aki bevinne a tóba.” Mindazok a bénák, betegek, akiket Jézus körül látunk, a mi vagyunk és a rokonaink, mert mi is különféle betegségekben szenvedünk. Korunk embere elhanyagolja izmait. Nem kell sokat gyalogolnia, mindenhová eljut autóval. A föld alatt metró, a vízen hajó, a levegőben repülő áll rendelkezésére. Nem kell lépcsőkkel bajlódnia, inkább lifttel megy. Nem mászik hegyet, mert akkor mire valók a felvonók. Az agyát sem kell nagyon megerőltetnie, amióta kalkulátorokat, számítógépeket használ.

Ha nem eddzük izmainkat, visszafejlődnek. Hasonlóképpen leépülnek erkölcsi és érzelmi tulajdonságaink is. A modern kor emberét könnyen megbénítja lustasága, kényelme, lanyhasága. Legyengülhet a félelemtől is. Meginoghat önbizalma és megbetegedhet a szíve. Nem akar dolgozni, mert ugyan kinek van rá szüksége? Nem akar fáradozni, hiszen azt úgyse veszi észre senki.

„Uram, nincs emberem – panaszkodik az ember. – Nincs senki, aki észrevenne, aki hinne képességeimben, aki segítene megszabadulnom szívem, gondolataim bénaságától. Nincs senki, aki felébresztené alvó szívemet, aki segítene kibányászni elásott talentumaimat. Nincs senki, aki életembe valami újat hozna, aki megihletne, kihúzna a reménytelenségből, a hétköznapi dolgok gépies végzéséből, az apátiából, a rutinszerűségből… Nincs senki, aki segítene, hogy újra tudjak szeretni, szomorkodni, vagy hogy törekedjem megtenni a lehetetlent. Hogy hajnalban kipattanjak az ágyból, délután meg örömteli szívvel térjek haza a munkából. Nincs aki segítene, egyszerűen abban, hogy éljek.”

Az embernek kell a másik ember, és őneki is szüksége van valakire, kellünk egymásnak az élet, a boldogság, sőt a megváltás miatt is. Emberek kísértek el bennünket a templomba. Ember keresztelt meg bennünket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ember beszélt nekünk Istenről. Testét és Vérét Jézus emberi kéz által nyújtja nekünk. Ember által nyilvánítja ki szeretetét, ember által közli akaratát. Ember által bátorít és erősít.

Egy ember eltávolíthat bennünket Istentől, de közelebb is vihet hozzá. Egy ember megbéníthat bennünket barátságtalanságával, gúnyolódásával, de ha szívélyes és őszinte, akkor életet, örömöt is önthet belénk. Meleg szavával megpuhíthatja megkérgesedett szívünket, gondolatainknak szárnyakat adhat, cselekedeteinknek dinamikát, életünknek új ritmust.

Mondd meg férjednek, hogy hiszel benne. Hiszed, hogy erős, hogy sok mindent elérhet, és hogy teljesen megbízol benne. Meglátod, milyen lendülettel lát hozzá a dolgokhoz. Mondd meg feleségednek, hogy az ősz haj és az első ráncok ellenére számodra ő az egyetlen és a legszebb. Meglátod, hogy kivirágzik, hallod majd énekét mosogatás közben. Dicsérd meg beosztottjaidat, hogy jól végzik munkájukat. Meglátod, hogy szavaid mennyi energiát szabadítanak fel bennük. Puszild meg nagyapádat, és add tudtára, hogy szükséges a tanácsa. Meglátod, olyan lesz az arca, mint a napsugaras ősz.

Mondd a körülötted lábatlankodó gyermeknek, hogy sokat segít, habár „segítségének” eredményét látod a kezén, arcán, öltözékén. Mondd barátodnak: „Bármi történik, nem hagylak el.” Mondd a betegnek: „Gyorsan gyere vissza, mert nélküled szomorúak vagyunk.” Mondd annak, akinek kőből a szíve, hogy Jézus minden betegségéből kigyógyíthatja. És segíts neki, hogy közelebb kerüljön Jézushoz.

Köszönjük meg Istennek, ha mellettünk olyan emberek vannak, akiknek gondjuk van arra, hogy lehetővé tegyék mások számára is az Istennel való találkozást. Olyan emberek, akik hajlandók megtenni mindent, hogy megleljük az örömet, a szív békéjét és az életet. Csak így tudunk segíteni egymásnak, hogy bejussunk a mennyek országába. Ma te segítesz nekem, holnap meg kicserélődnek a szerepek. Aki nem boldogul egyedül, ne utasítsa vissza a segítségnyújtó kezet. A leggyengébb embereket az út egyes szakaszain talán hordoznunk is kell.

Őrizzen meg bennünket az Isten, hogy környezetünkben ne legyen senki, akiben meghalt volna az isteni élet, megszűnt volna az életöröm vagy a remény, azért, mert nem volt közelében senki…

(S. Magdalena Ponichter Galileai barátaim című könyvéből ford.: sv)

A kereszt által jutunk a fénybe

Az alsóferencvárosi plébániatemplom neoromán épülete, amely a közelmúltban védett épületté lett nyilvánítva, hetven év után visszanyerte egykori friss, élettel teli színeit. Eredeti szépségében várja szeptember 14-ét, a búcsúnapot, amikor a közösség Jézus Krisztus szent keresztjének felmagasztalásáról emlékezik meg. Miközben lapunk munkatársa dr. Kerényi Lajos plébánossal, piarista szerzetessel az ünnep lelki tartalmáról, betegek és fiatalok lelki gondozásáról és a felújítási munkálatokról beszélgetett, az is körvonalazódott, hogyan kel új életre egy plébániaközösség.

A remény és a hit gyümölcse

– Huszonöt éve vagyok itt, időközben két plébános úr meghalt, egy nyugdíjba ment, és nem lévén már több ló, így a szamár is jó lett plébánosnak – meséli dr. Kerényi Lajos plébános. – Amikor kineveztek, munkatársaimmal megnéztük, mi van a büdzsében. Akkor öt millió forintot találtunk, ezzel kezdtük el a restaurálást. Feketéllett már minden, legalább harminc éve nem festették belül a templomot, a külseje meg 70 évnyi szmoggal rakódott tele. A szentéllyel kezdtük. Amikor ezzel elkészültünk, ismét megnéztük a büdzsét: megint öt milliót találtunk. És ez így ment tovább, ma már körülbelül ötven milliónál tartunk. A felújítás oroszlánrészén már túljutottunk. Ebből az a következtetés vonható le, amit én mindig hittem és tudtam, hogy az Istennel jó munkába kezdeni, bár ő elvárja, hogy előbb bízzunk benne és kockáztassunk, és akkor ő megadja a szükségeset. Ezért ragyog most ez a templom.

A megfeszítettet hirdetjük

Lajos atya huszonöt év távlatából gondviselésszerűnek érzi, hogy éppen ebbe a templomba került:

– A Szent Kereszt-templomban egyre inkább megvilágosodik előttem az alaptanítás, amit nem ért ám az ember. Vagyis: hogy a kereszt által vagyunk megváltva, és szenvedés nélkül nincs se karizma, se kegyelem, se megváltás, se örök élet. Az a szép mondás, hogy Per crucem mag lucem (A kereszt által jutunk a fénybe), igaz a sportban, a házasságban, a diplomaszerzésben és mindenhol. Ha valamit el akarunk éri, akkor azért meg kell szenvedni. Hát még a megváltásért! Az Isten Fia belehalt a megváltásunkba. A Szent Kereszt-templom búcsúja mindig arra inti a híveket, hogy a kereszttől ne vonakodjanak, hanem számítsanak rá, mert mindenkinek az életében eljön a kereszthordozás ideje. És ilyenkor ne vonjuk rögtön felelősségre az Istent arra hivatkozva, hogy mi jók voltunk, mert akkor elveszítjük játszmát. Jézus világosan megmondta, hogy ha valaki utána akar menni, annak fel kell vennie a keresztjét, és úgy kell követnie őt; felvenni, ha sírva is, de mégsem lázadozva, felajánlva saját bűneinkért és a nemzedék bűneiért. A kereszt sajnos bele van iktatva a világ rendjébe. Bár nem az Úristen örök nagy terve szerint rendeltetett így, mi torzítottuk el Isten terveit, de ő mégsem hagyott el bennünket, hanem eljött, hogy megváltson a kereszt által.

Gyenge cserépedényben őrizzük

Az Isten Kerényi atyát már fiatal pap korában a betegek közé irányította. Ettől kezdve intenzíven foglalkozott a betegekkel, jelenleg tíz budapesti kórházba jár rendszeresen, s hetente mintegy húsz órát tölt közöttük.

– Könnyű megértemen a szenvedő embereket. Fiatal koromban magam is sokat szenvedtem. Érettségi előtt elvittek katonának, a fronton harcoltam 18 évesen. Géppuskás voltam, de hála Istennek nem lőttem agyon senkit. Kétszer fogságba estem, másodszorra kivittek az oroszok Sztalinóba, a Dnyeperen túlra. Ott szénbányában élveztem az ifjúságomat. Amikor hazakerültem, elmentem piaristának. De a szenvedés tovább folytatódott: rengeteg kihallgatás, áthelyezés, megalázás következett.

Már az első lelkipásztori évemben behívtak egy kórházba, ott a beteget elláttam, de láttam, hogy a szomszédba is van egy súlyos beteg, ahhoz is odamentem. Így kezdődött. Azóta a betegek állandóan ott vannak a nagy feladatkörömben, és csodálatos, amit tanulok tőlük. A betegeknek meg olyan nagy szükségük van arra, hogy megtanulják értelmezni a szenvedést. Amikor valaki tehetetlenné, kiszolgáltatottá válik, fájdalmai vannak, meg kell tanulnia kiemelkedni a betegágyból lelkileg, hogy olyan tág erőterekbe kapcsolódjon be, amelyek értelmessé teszik a kisszerűségét. Nagy a kísértés arra, hogy az ember visszafejlődjön, ez pedig maga a halál.

Kerényi atya nagy öröme, hogy sok diákja követi példáját. Legalább 30-50 fiatal kisebb csoportokban maga is látogatja a betegeket iskolaév alatt. Elmennek a kórházba, a betegszobába, gitárt visznek és énekelnek a fiatalság ragyogó szépségével. Imádkoznak, Szentírást olvasnak föl… A szülők is profi módon segítenek már ebben.

– Jézus rengeteget beszélt arról, hogy van jövőnk, testünknek és szellemünknek is, amely halhatatlan. Ezt el kell mondani a betegeknek – hangsúlyozza Lajos atya –, mert betegen úgy meggyöngül az emberek hite. Pál apostol mondja a hitről, hogy gyenge cserépedényben őrizzük. Meg kell tanítani a betegeket arra is, hogy a szenvedéssel lehet mit kezdeni. Mert fénnyé lehet átalakítani az élet legsötétebb árnyait, amikor engesztelünk. Egy betegnek nem is kell sokszor több már, csak hogy megsimogassuk az arcát. Mert ezeket a kis öregeket meg a zárt elmeosztályon lévőket nem szeretik és nem nagyon látogatják. Ilyenkor, ha érzik, hogy valaki mégis szereti őket, az nagy vigasztalás számukra. És amikor itatom egyikük-másikuk remegő fejét tartva, hát az Úr Jézus az! Ezek olyan mély szépségek, amelyek az embert igazán a helyére teszik.

Ízes falatokat készítsünk

Kerényi atyát sok gyerek veszi körül az óvodástól az egyetemistáig, nem csoda, hiszen nagyon szereti őket. Az elmúlt tanévben ötszázhét diáknak tanított hittant a budapesti Szent Margit Gimnáziumban és a plébánián.

– Ha valaki fiatalokkal foglalkozik, jó ízes falatokat készítsen nekik a szellemi-lelki konyhán is – foglalja össze a legfontosabbat a tanár. –Létünk értelme a természetfeletti utáni igény. Úgynevezett ősmagatartásforma, archetípus az Isten, a transzcendencia felé való vágyódás. Tehát nincs nehéz dolgunk, csak jól tálaljunk, hogy ki ne ábrándítsuk a fiatalokat, mert ha az igazi Istent mutatjuk, az igazi Jézust, az igazi erkölcsös életet, akkor az nagyon imponál.

Ezért a Szent Kereszt-plébánián a nyári szünidőben lelkigyakorlatokat, kirándulásokat szerveznek és minden hétfőn játékos hittant tartanak, amire 60–70 gyerek mindig eljön. Emellett gyermekeket nyaraltatnak Balinkán, húszas csoportokban váltják egymást hetente. Ezek a nyaralások káprázatosak. Ott sokat játszanak, fociznak a gyerekek, este szentmise következik, majd tábortűz, ami óriási esemény nekik. Jó, hogy ehhez anyagilag is nagyon kedvező körülményeket tud a pályázatok által biztosítani a plébánia.

– Van két regionális lelkigyakorlatunk is. A nagymarosi lelkigyakorlatot minden évben tavasszal és ősszel szervezzük meg, 2001. október 6-án lesz a huszonhetedik. Bár ez csak egynapos, néhány ezer fiatal mindig ott van. Egerszalókon pedig jövőre lesz a huszadik négynapos sátortábor, ahol rendszerint ezer-ezerötszáz fiatal vesz részt a komoly, igényes, mély lelkigyakorlaton. Nagyon jó stábom van, amely segíti a munkát. A fő témáról jómagam tartok naponta előadásokat, de emellett mindig hívunk más előadókat is minden vonalról: főpapokat, szerzeteseket, közéleti személyiségeket. De ott nem szabad politizálni, ehelyett az illető azt mondja el, hogyan éli a lelki életét. Mert ott minket nem egyik vagy másik párt érdekel, hanem hogy egy közéleti ember hogyan éli meg kereszténységét. Mert a fiatalok is részesei lesznek a közéletnek, és nekik is meg kell tanulni, hogy nem lehet mindjárt a pénz rabjává válni, ami ma nagy kísértés. Már kialakult a jövő évi egerszalóki téma is: Mi lesz az ember sorsa? Mi lesz a társadalom jövője? És mi a világ sorsa? A tudomány és a kinyilatkoztatás mit mond erről? Az emberi lélek mit mond erről? Ezek olyan kérdések, amelyek mindenkit foglalkoztatnak.

Együtt a világiakkal

Kerényi atya büszkén beszél arról, hogy a plébánián gazdag a hitélet: a világiak aktívak és rendszeresen járulnak a szentségekhez:

– Ellentétben egyes nyugati országokkal, ahol nem gyónnak, nálunk sok a gyónó. Sokszor a vendégpapok is csodálkoznak, hogy itt micsoda mély, nagyszerű gyónásokat hallanak. A felnőttek aktívak. Kiváló stáb alakult ki a plébánián. Van pénzügyminiszter, szociális vezető, irodavezető, sekrestyés, ministránsvezető, zenekar, énekkar stb. Nekem szinte nincs is dolgom. De tudok mindenről, egy-két szóval megbeszéljük, amit kell, s akkor ők elvégzik a munkájukat. Ez a helyes, ez a zsinat óhaja is. Bizony, a világiak is keresztények, nemcsak papokból áll az egyház, mi csak a szolgák szolgái vagyunk. Az egyházközségeket így kell a hívekkel együtt életre kelteni és életben tartani. Ahhoz azonban, hogy jól kiválogassuk a világi munkatársakat, akik megbízhatóak, hisznek, lelkesek, hozzáértők és tényleg ügyük az egyház ügye, a Szentlélek kegyelme kell.

Vida Márta

Helytállni az utolsó kanyarban

Suhajda Lajosról azt mondják: ő az, aki elkíséri az embereket az utolsó kanyarba. Ezért tőle kérdeztük meg, hogyan fogadjuk el a betegséget, a szenvedést.

– Megnyugtat orvosaim egyik megjegyzése: semmilyen betegségben nem kell izgulnunk, mert biztosak lehetünk benne, hogy halálunkig kibírjuk. Ennek ellenére, ahogy múlnak az évek, erősödik bennem a szenvedéstől, a haláltól való félelem. Bántanak azok a dolgok az életemben, amelyekről úgy érzem, nem Isten akarata szerint történtek, történnek. Ez viszont arra serkent, hogy többet törődjem a betegekkel, akik szintén a halálfélelemmel küszködnek.

Isten nem szenvedésre, halálra teremtette az embert. Káplán korom óta átélem, mit jelent a betegnek, a haldoklónak az Úr Jézus megerősítése, az Istennel való megbékélés.

– Mit tud mondani a betegnek?

– Elsősorban azt, hogy a mi hazánk a mennyben van. Oda tartunk, ott van az otthonunk. Lelke mélyén hívő és hitetlen oda vágyódik, mert az Isten elgondolása minden emberre vonatkozik. Lehetetlen lenne a halált elviselni, ha nem lenne Isten, mondta egy magát hitetlennek valló ember. A másik, amit elmondok a betegnek, szenvedőnek, hogy az Úr Jézus nem ténykedésével, csodáival, hanem tehetetlenségével váltott meg, azzal, hogy amit elszenvedett tőlünk, felajánlotta értünk. Ezért szenvedésünk, betegségünk nem értéktelen lim-lom, amit ki kell dobni. Kötelességünk igénybe venni az orvosi segítséget, mert ez is Isten elgondolása, de ne feledjük azt sem, hogy bár az Úr Jézus egész élete megváltásunkra szolgált, ám a közvetlen megváltás érdemét leszűkíthetjük szenvedésére, halálára és feltámadására. Szent Pál szavaival elmondom a betegnek: Krisztus meghalt a mi bűneinkért, és feltámadt a mi üdvösségünkért; ez megnyugtatja a szenvedő embert. Jézus megvigasztalja őt a Szentlélekkel, aki a pap szavain, ténykedésein keresztül működik, és erőt ad. Negyvenkét évi papi szolgálatom alatt mindössze két személy utasított vissza kerek-perec.

A betegnek segítek, hogy ne a múlt hibáin rágódjon, hanem örüljön minden szépnek, amit most kap. Nem a halálról beszélek neki, hanem igyekszem felébreszteni benne a túlvilág iránti vágyat: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik” (1Kor 2,9).

– Mi ad erőt, amikor betegeket, szenvedőket látogat?

– Az, hogy viselkedésükből érzem, nem az én személyemnek örülnek, hanem az őket meglátogató Istennek. Amikor az idősek otthonában odalépek egy más vallású emberhez és megmondom: katolikus pap vagyok, őt is szeretném köszönteni, földerül az arca.

– Sokáig szenvedő beteg láttán tud-e hinni Isten irántunk való irgalmában, könyörületességében?

– Tudok, mert a szenvedést és a keresztet nem tartom Isten büntetésének. Isten az egyetlen, aki nem büntet. A szenvedést Isten kitüntetésének, megbecsülésének tartom. Ebben segít a kissé átalakított Szent Ágoston-i gondolat: Isten előre tudja, ki üdvözül, és ki kárhozik el. A másik gondolat pedig: Nincs az a jó ember, aki ne tenne rosszat, és nincs az a rossz ember, aki ne tenne jót. És Isten, aki a szeretet, minden jót meg akar jutalmazni, és beleegyezik abba, hogy minden rosszért elszenvedjük a büntetést. Akiről tudja, hogy üdvözül, annak azt akarja, hogy halála után minél előbb hozzá kerüljön, ezért itt a földön bűnhődik saját magáért(büntetés helyett bűnhődést mondok!). A szentek, amikor rossz soruk volt, azt mondták: köszönöm, hogy szeretsz, amikor pedig jól ment soruk, akkor meg azt: Istenem, ne büntess. Szent Pál gondolatával állítom, örömmel szenvedek, hogy kiegészítsem mindazt, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az egyháznak a javára.

Ezért nem rendül meg bennem az isteni jóságban, irgalomban, jóakaratban való hit, amikor látom a szenvedést, amit tudatosan elfogad az ember, vagy pedig nevében elfogadja és fölajánlja valaki más, mert a világot csakis szenvedéssel lehet megjavítani. Mi, keresztények Krisztus titokzatos testének vagyunk a tagjai. Ha a fő szenvedése megváltó szenvedés volt, a testnek, illetve minden kereszténynek a szenvedése is megváltó szenvedés.

Ha valaki nem tudja felajánlania szenvedését, akkor ezt nekünk kell megtennünk. Gondolok például az értelmileg fogyatékos gyerekekre, az ő szenvedéseikre. Ha a keresztségben a kisgyermekeknél a szülő hite elegendő arra, hogy a gyermeket megkereszteljék, akkor ugyanez vonatkozik az értelmi fogyatékosok vagy a pogányok szenvedéseire. Ezt a hívőknek fel kell ajánlaniuk Istennek, mondjuk így: „Istenem, látod, hogy mennyire nehéz neki, segíts rajta”. De azt ne mondjuk, hogy vedd el tőle. Mert ha Isten elvenné a szenvedését, akkor értéket veszítene.

A múlt század egyik legnagyobb magyar költője, Ady Endre valamiképpen eljutott addig, hogy amit magának okozott, azért bűnhődnie kell. És megélte, hogy átölelte az Isten. Gondoljunk csak bele, hogy amikor ő volt a hibás, Isten mégis átölelte. Akkor mit mondjunk azokról, akik nem hibásak, és szenvednek? Őket talán nem öleli át az Isten?

– Nehéz rábeszélni az embereket, hogy a beteghez papot hívjanak…

– A rokonság sokszor azért nem hív papot a beteghez, nehogy megijedjen. Nagyon téved a beteg is, és hozzátartozója is, amikor kíméletből nem hívják a papot, aki elhozza az Úr Jézust. Szoktam mondani: jobb meglepődni itt a földi életben, mint a túlvilágon. Mert ha itt az ember meglepődik az Úr Jézus miatt, akkor megvigasztalódik, de ha a túlvilágon lepődik meg, már nem tud megvigasztalódni.

Smidt Valéria

A mi gyermekünk is belekeveredhet – mit tegyünk?

Manapság a szülőknek jobban kell ügyelniük arra, hogy megóvják gyermekeit a káros szenvedélyektől. Megelőzhetjük a bajt, ha törekszünk gyermekeinkkel egészséges, jó kapcsolatokat kialakítani; ha megtanítjuk őket, hogy megkülönböztessék meg a jót a rossztól; ha megkövetelünk tőlük bizonyos viselkedést; ha beszélünk velük az alkohol és a drog következményeiről, és ha valóban figyelmesen hallgatjuk meg őket.

Az értékek elsajátítása

Minden családnak megvannak a viselkedéssel kapcsolatos elvárásai, amelyeket elvek határoznak meg. Ezek az úgynevezett értékek. Azok a gyermekek, akik elhatározták, hogy nem fogyasztanak szeszes italt és drogot, döntésüket legtöbbször azért hozták meg, mert szigorú nézeteik voltak ezek káros hatásairól.

Néhány ötlet ahhoz, hogyan tudatosítsuk a fiatalokkal, mit tart értékesnek a mi családunk:

– Beszélgessünk nyíltan ezekről az értékekről. Mondjuk el gyermekeinknek, hogy miért fontos például a becsületesség, az önbecsülés, a kötelességtudat, és ezek hogyan segítenek a helyes döntéshozatalban.

– Tudatosítsuk magunkban, hogy tetteink befolyásolják gyermekeinket. Ez egyszerűen azt jelenti, hogy a gyermekek szüleik viselkedését utánozzák. Dohányzó szülők gyermeke valószínűleg dohányozni fog. Vizsgáljuk felül, hogyan állunk az alkohol és a dohány fogyasztásával.

– Szavaink és tetteink legyenek összhangban. A gyermekek gyorsan átlátják, ha ki akarunk bújni kellemetlen kötelességeink alól, vagy ha becstelenül viselkedünk.

– Bizonyosodjunk meg arról, hogy gyermekünk tisztában van a családi értékrenddel. A szülők néha tévesen azt feltételezik, hogy a gyermekek magukba szívták az értékeket, annak ellenére, hogy talán ritkán vagy sohasem beszélgettünk el róluk. Ezt az élet hétköznapi helyzeteiben könnyen leellenőrizhetjük.

Szabályok felállítása

Szülőként felelősek vagyunk felállítani olyan szabályokat, melyeket gyermekeink követni fognak. Az alkohol- és drogfogyasztás elleni szabályokat azért kell meghoznunk, hogy megvédjük gyermekeinket.

Legyünk konkrétak. Magyarázzuk meg a szabályok okait, és hogy milyen viselkedést várunk el gyermekeinktől. Beszélgessünk el a szabályok megsértésének következményeiről: mi lesz a büntetés, mennyi ideig tart és mit akarunk velük elérni.

Legyünk türelmesek. Magyarázzuk meg gyermekünknek, hogy a „Nincs alkohol és drog!” tilalom egyformán érvényes otthon, a barátoknál és mindenütt.

Legyünk értelmesek. Mellőzzük az irreális fenyegetéseket („Majd kapsz apádtól, ha hazajön!”). Ehelyett büntessük meg, ha áthágja a szabályt.

Amit a szülőnek tudnia kell

Szülőként tudnunk kell alapvető dolgokat az alkoholról és a drogokról, hogy helyesen informáljuk gyermekeinket.

–Ismernünk kell a leginkább elterjedt kábítószereket és szeszesitalokat, valamint mindegyikük káros következményeit.

– Meg kell tanulnunk a kábítószerek hétköznapi neveit.

– Tudnunk kell, hogy néz ki a drog.

– Fel kell ismerni a gyereken, ha alkoholt vagy drogot fogyasztott, és riadót fújni, ha gyanús a viselkedése.

– Végül tudnunk kell, hogy hogyan, kitől kaphatunk segítséget, ha felmerül bennünk a gyanú, hogy gyermekünk iszik vagy kábítószert fogyaszt.

Hallgassuk meg gyermekeinket!

Sok szülő nem beszél az alkohol- és drogfogyasztásról gyermekével, mert meg van róla győződve, hogy gyermeke soha nem keveredik bele ezekbe a veszélyes dolgokba. Mások viszont halogatják a beszélgetést, mert nem tudják, mit és hogyan mondjanak, egyesek pedig attól félnek, hogy éppen a beszélgetés ad ötletet a tiltott gyümölcshöz.

Ne halogassuk a beszélgetést egészen addig, amíg észrevesszük, hogy gyermekünknek gondjai vannak. Sok fiatal a kábítószer- vagy alkohol-elvonókúrán bevallotta, hogy körülbelül két évig italozott, drogozott, mire szülei ezt észrevették. Ezért tartsuk állandóan nyitva a „kommunikációs vonalat”.

Ne féljünk beismerni, hogy nincs feleletünk minden kérdésre. Hadd tudják gyermekeink, hogy aggódunk értük, és hogy velük együtt fáradozunk a válaszkeresésben.

(Forrás: Svjetlo riječi, 2000/9, 20–21. o.)

Ez itt a reklám helye

Amikor Isten befejezte a teremtést, gyönyörködve nézett körül az édenkertben. Sütött a nap, a madarak énekeltek, a virágok illatoztak.

– Ez már valami! – Kiáltott fel. – Csúcs ez az érzés!

Majd maga elé rendelte az első emberpárt:

– Drága gyermekeim! Tiétek az élet habos oldala, minden, amit itt láttok. Ez a legtöbb, mi adható.

– Ádám, lépj elő! – szólt ezután Isten a férfihoz. – Mivel férfiasan tökéletes vagy, te leszel a teremtés koronája. Te ügyelsz arra, hogy rendben legyen minden a ház körül és a családban. Például arra, hogy minden lefolyó legyen átfolyó, és a macskák azt kapják, amit ennének. Minden ügyedben legyél határozott: légy kíméletlen a korpával, de kíméletes a fejbőrrel. Ha kimelegednél a sok munkában, használj olyan dezodort, ami jobban hat, mint ahogy izzadsz. Az italozással pedig vigyázz! Ne igyál meg mindent, amivel kínálnak, mert a látszat csal, bízd a szomjadra! De bármi is történik veled, ne feledkezz meg a ph-értékről a szádban! Az asszonyra pedig ügyelj! Vésd az eszedbe, többet ésszel, mint pénzzel!

Miután Isten így kioktatta Ádámot, Évához fordult:

– Édes kislányom! Téged megajándékozlak csillogó szemekkel, csillogó ajkakkal, de sosem csillogó arcbőrrel, hogy az egyéniséged csillogjon, ne az arcod. Neked adom mindazt, ami a bőrnek az élethez kell. Ami a hajadat illeti, készítettem ezerféle sampont, válaszd a hozzád illőt. De emlékezz rá, hogy a mentol a király, a korpát felejtsd el! Ha így teszel, nincs többé korpa, csak gyönyörű haj. És mivel a férfit a hasán keresztül tudod megtartani, rendelkezésedre bocsátok egy halom leveskockát, amiből főzni öröm és minden nap új varázslat. Figyelmeztetlek, hogy a hagyományos mosópor nem viszi ki a szennyeződést Ádám ingéből, csak az intelligens mosópor. Ügyelj arra, hogy a mindentudó családi fogkrémet használjátok, és te felelsz a baba száraz popsijáért is. Ha pedig azokon a bizonyos nehéz napokon kidőlsz, nem baj: előtte és utána elég, ha hozzánk tartozol. Majd segít rajtad a légáteresztő tisztaság.

Az Úr itt egy kis szünetet tartott, majd emelt hangon folytatta:

– Jól figyeljetek! Az édenkert minden fája a tiétek, most még több gyümölccsel, még zamatosabban. Arról a nagy fáról azonban nem ehettek, mert ha esztek belőle, meg kell halnotok.

Ezzel Isten, mint aki jól végezte dolgát, elvonult pihenni. Éva rögtön a tiltott fához sietett, ott már várta a kígyó.

– Te ki vagy? – kérdezte Éva.

– Én vagyok a könnyű testi kísértés. Ami a sz-szívemen, az a sz-számon – sziszegte a kígyó.

– Éva! – Vette kezelésbe az asszonyt. – Tudod te azt, hogy ettől a gyümölcstől életteli frissesség kerül a birtokodba? Tele van vitaminnal, és a bőrödnek szüksége van a vitaminos ápolásra. Nem is szólva a liposzómákról, amitől még születésük előtt elmúlnak a ráncok.

Éva gondolkodóba esett:

– Mivel bizonyítod, hogy igazat szólsz?

– Bebizonyítani? Minek? Hidd el: a gyümölcs egyenlő élet, egyenlő szépség. Éhes vagy? Mire vársz?

Éva szakított a gyümölcsből és beleharapott. Ekkor ért oda Ádám és elhűlve kérdezte:

– Éva, miért eszel a tiltott gyümölcsből?

– Mert megérdemlem – hangzott a válasz. – Gyere Ádám, te is kóstold meg ezt az izét! Milyen ronda és finom!

Ádám beadta a derekát, és ő is ízlelgetni kezdte.

– Hm, egész jó. Kérek még, mert ebből egy szelet sosem elég.

Már a csutkánál tartott, amikor Isten meglátta őket.

– Teringette, szófogadatlan teremtményei! – Kiáltotta. Most azonnal kifelé az édenkertből!

– Az asszony a hibás! – Feleselt Ádám. – Ő beszélt rá. Különben is, ki fogja a füvet nyírni? Hadd maradjak legalább én!

Isten meglepődött:

– Ennyire még nem vagyunk egyenlők, de egy jó sör mellett beszélhetünk róla.

Megbeszélték, de az eredmény mégis az lett, hogy menniük kell. Éva megkapta az új beosztást:

– Asszony! A te sorsod az lesz, hogy fájdalommal hozod világra az új generáchiót.

– Férfi! Ha sokat nyafog és unod a banyát, akkor is türelmesen ki kell tartanod mellette. Azt hiszem, ez elég büntetés lesz számotokra.

Itt a vége, fuss el véle!

*

További részletek a boltokban! A kockázatokról és a mellékhatásokról mindenki kérdezze meg a kezelőorvosát és gyógyszerészét!

Összeállította: Hunyadi Lászlóné

Előbb-utóbb mindenre fény derül

Manapság is nagy szerepük van a családi hagyományoknak. A feleség ezt akkor veszi észre, amikor a férj haragosan félretolja a megédesített salátát, amilyet viszont ő rendszeresen fogyasztott a szülői házban. Vagy elcsodálkozik, amikor karácsonykor azon akadnak fel, hogy igazi gyertyákkal vagy apró égőkkel díszítsék fel a fát. Ez egyáltalán nem olyan mellékes dolog, mint amilyennek tűnik, mert ilyesmi miatt védik körömszakadtáig nézeteiket a házaspárok. Az étkezési és ünnepi szokásoktól kezdve az újszülöttek névadásáig és a család imaéletéig („Igen vagy nem?”, „Hangosan vagy magunkban?”, „Közösen vagy mindenki külön-külön?”), zajlanak le a komoly csaták és hidegháborúk a férj és a feleség között.

Egyes eljegyzések amiatt bomlanak fel, mert kiderül, hogy a férj vagy a feleség családja szőrszálhasogató, fukar, és a házasulandó attól tartott, hogy a család ilyen viselkedése megkeseríti majd az ő életüket. Így a szakítás valószínűleg bölcs megoldás volt. „Nézd meg az anyját, vedd el a lányát” – tanácsolja a népi bölcsesség. Tehát okosan tesszük, ha jól megnézzük szívünk választottjának szüleit, ha tudni akarjuk testileg-lelkileg milyenné lehet egy nap életünk párja.

Micsoda különbség!

Egyes családok erősen ragaszkodnak hagyományaikhoz, szokásaikhoz. Aki erre fittyet hány, még ha nem is szándékosan teszi, illetlenül viselkedik anyósával, apósával. A családi ünnepek erős szálakkal fűzik egybe az időseket és fiatalokat, erősítik az egymásról gondoskodás és az együvé tartozás érzését. De a hagyományt le kell építeni, ha csak formaságból ragaszkodnak hozzá, miközben elveszítette tartalmát. Ezt a megértő szülők könnyen belátják.

Léteznek kimondottan sportos családok, és olyanok, akik szenvedélyesen szeretik a táncot vagy más valamit. Egyes családok kedvelik a társaságot, mások viszont zárkózottak. Egyesek vállalkozó szelleműek, mások csak panaszkodnak. Lám, mekkora különbségek! Ezeket időben fel kell fedezni.

Partnerünknek milyenek a szülei? Vajon az édesapa afféle kényúr, az édesanya pedig rettegve lesi minden kívánságát, vagy olyan, akinek jelenlétében nem szabad a gyerekeknek zúgolódniuk? Ha ilyen, akkor ne csodálkozzunk, ha majd a fia is elvárja, hogy később minden az ő kényelme körül forogjon. Ha ilyen személyhez kötjük életünket, ne számítsunk semmilyen partneri együttműködésre a gyermekgondozásban vagy a házimunkákban.

Mérd fel, mibe csöppenhetsz bele!

Természetesen egyes gondok áthidalhatók. A rossz példakép láttán néha valaki megfogadja: ő ezt vagy azt teljesen másképp teszi majd, mint a szülei. De ehhez sok idő, belátás szükséges. Mindenesetre érdemes két dologról elgondolkozni: vajon (ha erre szükség lesz) hajlandó leszek-e gondoskodni házastársam nem szimpatikus szüleiről? És akarom-e illetve szabad-e megterhelnem leendő gyermekeimet olyan örökölt tulajdonságokkal, amelyek majd esetleg hozzájárulnak a két család közötti feszültséghez? Érthető, hogy a fiatalok, a szerelmesek ezt nem tartják különösen fontosnak. Éppen ezért kell felhívni rá figyelmüket.

Rövid idő alatt nem lehet mindent felismerni. Minden családnak megvan a maga titka, amelyről nem szívesen beszél. S vannak dolgok, amelyekről azt szoktuk mondani, megtörténik jobb családokban is. Ezért mindenről józanul beszélgessünk el, mert tudnunk kell, hogy a házasságkötéssel mibe csöppenünk bele. Jobb idejében tudomást szerezni a nehézségekről, kellemetlenségekről, mint utána hüledezni. Előbb utóbb mindenre fény derül! Természetesen vegyük számba az öröklött jó tulajdonságokat is, ezekről is nyíltan kell beszélgetni házasságkötés előtt. Ha minderre felkészülünk, akkor házasságunk nem dől össze, mint egy kártyavár.

Két bölcs tanács

A kis és nagy döntéseket a fiataloknak legjobb tudásuk szerint maguknak kell közösen meghozniuk. Szükséges távoltartásunk azonban nem lehet egyenlő a család iránti goromba magatartással. A családi kapcsolatok sok esetben igen szorosak, ezért fontos figyelmesnek, körültekintőnek lenni.

Első bölcs tanács: sose beszélj valaki ellen rokonságának jelenlétében, még akkor se, ha párod is osztja véleményedet. Mert a „vérrokonság” miatt könnyen fölforrósodnak a kedélyek.

Második bölcs tanács: a házastársak egymásközti kapcsolatának erősebbnek kell lennie bármely más köteléknél. Nagy hiba, ha a férj szövetkezik az anyóssal, hogy leszoktassák a feleséget valamelyik hibájáról. A feleségnek sem kell összepaktálni az anyóssal, hogy megnevelje férjét. Természetesen bizonyos kérdésekben lehetünk egy véleményen házastársunk szüleivel, a házastársaknak azonban elsősorban Istenre és egymásra kell támaszkodniuk. Csak az egymás iránti bizalomból születhet meg egymás jobbításának lehetősége. És ez sokkal sikeresebb lesz, mint ha szövetséget kötünk azzal a szülővel, aki ezzel évekig hiába próbálkozott.

(Velimir Valjan: Svaka obitelj ima svoju tajnu.
Svjetlo riječi, 2000/02, 14–15. o. Ford.: sv)