Tartalomból:

Vissza a főlapra

Tetők

A foglalkozás okozta betegségek a figyelmes elemző előtt megvilágítják az érintett egyén személyiségét. Mert rendszerint arról beszélünk, ami a szívünket nyomja. Nem titkolom, ilyen értelemben én is beteg vagyok. Sőt titkos vágyam, hogy betegségem fertőzővé váljon… A létragyártók ugyan jól járnának, ha kitörne a „járvány”, de hogy a kéményseprők milyen képet vágnának, ha minduntalan létrákat cipelő katolikusokba ütköznének?! Pedig a szentatya hasonlót ajánl a tömegtájékoztatási eszközök idei napjára: vegyünk létrát a kezünkbe, másszunk fel a tetőkre, és hirdessük az evangéliumot. Igaz, ő a létrát nem emlegeti, de anélkül tetőre mászni elég nehéz.

Ma ezek a tetők a különböző tömegtájékoztatási eszközök. A pápa szava világos: a keresztények, közöttük a katolikusok nem hallgathatnak, mert az Úr rájuk bízta az üdvösség igéjét, mely után minden ember vágyakozik. Az evangéliumi drágakő ez. Mégis sokkal rosszabb helyzetben vagyunk, mint az apostolok. A médiumok világa nagyobb ellenszenvvel viseltetik az evangélium iránt, mint a pogányok az apostolok idejében. Az Örömhír első hírnökei azonban nem hátráltak meg. Pál apostol szavaira valamennyien emlékezünk: „Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot”.

Másrészt az evangélium hirdetőjét még sohasem tudta akkora tömeg hallgatni, mint ma. Gondoljunk csak a műholdak segítségével közvetített vallási szertartásokra, vagy az Internet nyújtotta lehetőségekre. Éppen ezért a katolikusoknak nem kellene félniük, hogy kitárják a tömegtájékoztatási eszközök kapuját Krisztusnak. Annál is inkább, mert a tömegtájékoztatási eszközök egyre kevesebbet beszélnek az igazságról. Nem az a fontos, hanem a köntös, a sztori. Manapság az egyetlen igazság az, hogy nincs abszolút igazság, hogy minden relatív. Nem csoda, hogy már egész nemzedékek nem tudnak tájékozódni ebben a világban, pedig az alapvető kérdések – Ki vagyok? Honnan jöttem és hová megyek? Miért a rossz a világban? Mi történik a halál után? – mindenkiben ott lapulnak. A válasz helyett a médiumok illúziókat kínálnak, a jólét és boldogság hamis világát, és csak egy-egy egyéni megrázkódtatás hozza vissza az embert a valós helyzetbe. A sok szappanopera és a többi sorozat még a viselkedést is megváltoztatja, sok ember a sugárzásuk idejüknek rendeli alá napirendjét, észrevétlenül rabbá válva.

Minden katolikust komoly kihívás elé állít II. János Pál. Nemcsak a tömegtájékoztatásban dolgozó hívő feladata, hogy beszéljen korunk bálványai ellen, a materializmus, az élvezethajhászat, a fogyasztói mentalitás, a nacionalizmus ellen. Mindenkinek törekednie kell, hogy az emberek megismerjék a szeretetet, amely Isten Krisztusban megvalósult kinyilatkozásának központja.

De milyen mértékben használjuk ki a tömegtájékoztatási eszközöket erre? És meddig kell még arra várni, hogy a teológiai karokon bevezessék a kommunikáció és a médiumok oktatását? Mennyire vagyunk tudatában, hogy az elektronikus eszközök, a katolikus sajtó olvasásával és támogatásával mi valamennyien evangélizálók vagyunk? Mert nem mindenki hivatott ugyan arra, hogy újságíró vagy szerkesztő legyen, de arra igen, hogy az e téren munkálkodókat támogassa. Vagy még mindig ott tartunk, hogy csak arra áldozunk, ami pénzt hoz? Netalán szelektálunk az evangéliumban is csak azt figyelve, ami nem kerül áldozatba? Az pedig, hogy az evangélium híre eljut-e más emberekhez, egyáltalán nem érdekel bennünket? Pedig ha nagy értékeket fedezünk fel életünkben, alig várjuk, hogy elmondhassuk valakinek… Az evangéliumot is?

Harmath Károly OFM

Vágyaink hálójában

Egyes keleti vallások alapvetően rossznak tartják a vágyakat. A buddhizmus például azt tanítja, hogy földi vándorlásunk során csupán szenvedésben lehet részünk, és szenvedésünk oka vágyaink. Sóvárgunk valami után, de sohasem érjük el azt, mert mire elérnénk, már újabb, más, távolabbi cél ejti rabul vágyainkat. Sohasem tapasztaljuk meg a beteljesülés boldogságát, mert mindig valami újat, izgatót kergetünk. Ha meg akarsz szabadulni a szenvedéstől – hirdeti a buddhizmus –, szabadulj meg vágyaidtól.

A kereszténység nem tartja ugyan ennyire egyértelműen rossznak, elvetendőnek a vágyakat, de figyelmeztet, hogy a hétköznapi életben sok baj és bűn forrásai lehetnek. Jézus mondja: „Hallottátok a parancsot: Ne törj házasságot. Én pedig azt mondom nektek, hogy aki bűnös vággyal asszonyra néz, szívében már házasságtörést követett el vele” (Mt 5,27–28). Vétkezni nem csak szóval, cselekedettel és mulasztással lehet, hanem gondolattal is.

Pál apostol az ember gyöngeségének tulajdonítja azt, hogy gonosz vágyaink fölénk nőnek. „Bár a jót szeretném tenni, a rosszra vagyok készen” – állapítja meg (Róm 7,21). Ember vagyok, gyenge, elbotló ember. Nem mindig látom tisztán döntéseim következményeit; nem mindig tudom tárgyilagosan megítélni, hogy egy-egy döntésem helyes-e; s még ha ez sikerül is, nem mindig vagyok képes követni azt az utat, amit értelmem jóként, követendőként jelölt ki.

Létezik azonban olyan vágy is, amely nem távolít el Istentől, hanem éppen ellenkezőleg: feléje vonz. Vágyaink célja, irányultsága (mire vonatkozik, mi a végcélja?) tehát erkölcsi megítélésüket is meghatározza: azt, hogy helyes-e, vagy pedig rendetlen, bűnös vágyról van szó. Lényeges szempont, hogy a vágy Isten felé vonz-e, vagy a kárhozat, az Isten elleni lázadás, végső soron önmagam felé irányít? Kibontakoztat-e, hozzásegít-e, hogy végső, természetfölötti célomat elérjem, jól kamatoztassam képességeimet, hűséges maradjak örök hivatásomhoz, vagy bezár egy önző, szűk világba, ahol csak én létezem: az én világom, az én titkaim, az én életem, az én élvezetem, az én boldogságom…

Igaz, a gyakorlatban néha igen nehéz eldönteni, hogy egy-egy vonzó dolog valóban jó-e, hasznos-e számomra és a világ számára. Nagy a tévedés lehetősége. A helyes döntés azonban a személy bölcsességének, szellemi érettségének fokmérője. Nem az iskola s a könyvekből felcsipegetett tudás tesz ugyanis bölccsé, hanem inkább az, hogy az életem során összegyűjtött ismerethalmazt képes vagyok-e egyéniségem szerves részévé tenni, beépíteni hétköznapjaimba.

Bűn és erény

Még a bűnök is válhatnak a jó forrásává. Nem véletlenül énekli az egyház a húsvéti öröménekben: „Ó szerencsés vétek!” Igen, szerencsés vétek, mert az irgalmas Isten megkönyörült rajtunk, megnyitotta szabadulásunk útját. Rabok voltunk: a bűn, a gonosz lény, a léha világ, önmagunk rabjai. Rabok voltunk, s megszabadultunk. Áldott, szerencsés vétek!

Ha felismerjük téves irányultságunkat és változtatunk rajta, akkor még van rá esélyünk, hogy minden jóra forduljon. Elég csupán hátat fordítani az önzésnek és kitárulkozni, befogadni a szeretetet. S akkor meglepődve tapasztaljuk, hogy kevélységünk alázatossággá, kapzsiságunk nagylelkűséggé, paráznaságunk tisztasággá, falánkságunk mértékletességgé, haragunk szelídséggé, irigységünk jóindulattá, lustaságunk szorgalommá változik. A hét főbűn, sok más bűn forrása eltűnik, s helyette hét erény virágzik ki életünkben (egyesek szerint a hét főerény), s ezek lesznek jó cselekedeteink indítékai.

Nap mint nap tapasztaljuk azonban, hogy vágyainkkal szemben igen gyengék vagyunk. Hiába küzdünk ellenük, újból és újból legyőznek. Fenyegetően tornyosulnak fejünk fölé, mint valami viharfelhők, s nem menekülhetünk előlük. Néha külön-külön, néha egyenként támadnak: a kapzsiság, az érzékiség, a hatalomvágy, és a többiek. Már-már nem is futunk tőlük, beletörődtünk, hogy vannak, s hogy időről-időre elővesznek bennünket, amíg csak maguktól le nem peregnek rólunk. „Nem ő hagyta el a bűnt, hanem a bűn hagyta el őt” – így szokott figyelmeztetni egyik tanárom. Mint az alkoholista, aki nem azért teszi le a poharat, mert nem akar többé inni, hanem azért, mert az ital tönkretette a máját meg a gyomrát, és egyszerűen nem bír inni. A szervezet egy bizonyos határ után „okosabbnak bizonyul”, mint a tudat, a szellem, és undorral fordul el a baj forrásától, nem fogadja be a mérget.

Tény, hogy rendkívül nehéz szakítani egy beidegződött életvitellel. Gyöngék vagyunk. De tény az is, hogy „gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek” (Róm 8,26). S talán nem is szakítani kellene vágyainkkal, hiszen akkor újabbak születnek, s ki tudja, lehet, hogy százszor veszélyesebbek. Másrészt a megfeszített igyekezet, hogy eldobjunk valamit, ami részünkké vált, testi-lelki betegségekhez vezethet.

Sokkal könnyebb módja is létezik a vágyak „megreformálásának”: fogadjuk el őket!

Fogadjuk el vágyainkat, mert hozzánk tartoznak. Fogadjuk el, s ajánljuk fel őket Istennek. Ő majd tudni fogja, mit kell velük tenni. Vigyázzunk azonban, hogy semmit se akarjunk visszatartani! Ne féljünk, nem veszünk el, nem foszlunk köddé: egy idő múltán meglepődve tapasztaljuk, hogy Isten visszaadott mindent, amit neki ajándékoztunk, csak megtisztította, s most ragyog, mint a frissen hullott hó.

Kalacsi János

Tartalom

Én veletek vagyok minden nap

Az oltáriszentség, vagyis az eucharisztia a hívő isteni életét táplálja. Ezért a beavató szentségek csúcspontja. Krisztus titokzatos testének tagját jobban kapcsolja a Főhöz, Krisztushoz. Számunkra a szentáldozás és a szentmise nem a kisebb-nagyobb jámborság, hanem élet-halál kérdése. Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek – mondja az Úr. Krisztus a szentmisében áldozatunk élőkért és holtakért, a szentáldozásban táplálékunk, a szentségházban pedig Emmánuel – velünk lakó Isten, erőforrásunk, vigaszunk, barátunk.

Krisztus végtelen szeretetének a jele, hogy keresztáldozatát az idők végéig megjeleníti (a jelenbe hozza) oltárainkon, hogy minden kor emberének nyitva legyen a gyümölcseiben való részesedés lehetősége, és hogy Krisztus végtelen értékű személyes odaadását saját áldozatukként mutathassák be a mennyei Atyának.

Hitünk tanítása kezdettől fogva úgy szól, hogy az átváltoztatás után a kenyér Jézus testévé, a bor vérévé válik. A kenyér és bor színei (alakja, íze, színe) megmaradnak, de lényege átváltozik. Ezt nevezi az egyház átlényegülésnek. Jézus titokzatos módon, de valóságosan jelen van kereszthalála és feltámadása erejével, mégpedig áldozati bárányként. A két szín utal valóságos feláldozására, vérének kiontására. Természetesen a test nem egy holt húsdarabot jelent, hanem Jézus élő, megdicsőült személyét, a vér pedig az életét. Mindkét szín alatt, azoknak minden részében a teljes, élő Krisztus van jelen, testével és lelkével, istenségével és emberségével. A világon szerteszét található sok millió szentostyában mindenütt ugyanaz a Krisztus van jelen, nem többszörösen, hanem az egyházat egységbe forrasztva.

Már az ősegyházban eltették a szentmiséről megmaradt ostyákat, hogy szükség esetén elvihessék a betegeknek. A középkorban különös erővel kibontakozott a tabernákulumban jelenlévő Krisztus imádása. A katolikus templom melegségét, bensőségességét ez a szentségi jelenlét adja, melyre az állandóan égő örökmécses figyelmeztet. Ha templom előtt elmegyünk, legalább szívünkben üdvözöljük a szentségi Jézust. Lehetőség szerint térjünk be és töltsünk pár percet jelenlétében. Olykor hosszabb időt is töltsünk színe előtt, különösen a közös szentségimádások alkalmával, melyek mintha már nem vonzanák annyira a hívőket, pedig a személyes lelki élet pótolhatatlan élesztői lehetnének. A szentségi körmeneteken, különösen Úrnapján, büszkén mutassuk meg a világnak legnagyobb kincsünket, és tegyünk tanúságot iránta való szeretetünkről és ragaszkodásunkról.

Kovács Ervin

Tartalom

Van-e jogunk nem szeretni őt?

Tisztelt életet védő, életet szerető testvéreim! Amikor az életről beszélünk, az első szó legyen tiszteletadás az édesanyáknak, akik vállalják az életet. Emlékezzünk az édesanyákra, akik kilenc hónapon keresztül hordják az életet, fájdalmasan megszülik, táplálják, tanítják a szóra, viszik óvodába, iskolába… Akik aztán a felnőtt fiúk, lányok után egyre halkuló szóval szólnak: „Vigyázz magadra!” Legyen tisztelet nekik, példaadó életükért, bátorító köztünk létükért.

Ugyanakkor fontos, hogy szóljunk azokról is, akik nem tudták vállalni az életet. A magyar nőkről úgy tudjuk, hogy 70 százalékuk ellenzi az abortuszt. Mégis ott az abortuszok magas száma. Miért? Talán az alulinformáltság miatt. Hányszor találkozom asszonyokkal, akik így kezdik: „Ha tudtam volna, mi ez, sose tettem volna meg.”

Feledve a cél

Miért nem tudják vállalni annyian az életet? Talán, mert elfelejtik a lét értelmét, a lét célját. Thomas Manntól azt mondja: „Ahol a mindennapi életet öncélúnak tekintik, ahol még csak föl sem vetik az életen túl menő értelmesség és cél kérdését, ott faji, szociális, etikai, gerinces állatmorál az uralkodó. Ugyan mi fán terem és mit akar az erkölcsiség? A biológiai élethez kötött, tehát semmi egyéb, csak hasznos, tehát híján van a hősiességnek, mégpedig igen siralmas mértékben. Arra való, hogy az ember megöregedjen, gazdaggá és egészségessé váljék. A józan észnek és munkának ezt a filisztérumát tartják ők etikának, holott nem egyéb ez, mint az életnek rongyos, polgári formája.” Ha nem tudunk hinni a lét értelmében, akkor nem tudjuk világra hozni az életet. Akkor életellenesek leszünk, saját életünkkel is szembefordulók. Alulinformáltság, a lét értelmének elvesztése áll sokszor az abortuszok mögött… Ezért kell informálni, tanúságot tenni arról, hogy hiszünk a lét értelmében, abban, hogy az élet valakihez tartozik: a Szeretethez.

Ködösítés helyett

Amikor Rómában voltam a Család Pápai Tanácsában, a fogadó érsek azt hangsúlyozta, hogy az egyház nem az emberi gyarlóságtól fél, még csak nem is a bűntől, mert ha a bűnt megbánja az ember, akkor Krisztus azt elveszi. Amitől az egyház fél, az az igazság eltűnése és a hazugság megszilárdulása. Amitől az egyház fél, az a ködösítés. Mert az éjszaka kívánja a reggelt, és a sötétség vágyakozik a fény után, de a ködről nem tudni, hogy éjszakává vagy hajnallá változik.

A ködösítés a nagy ellenségünk. Az abortuszt a pluralizmusra hivatkozva gyakorolják ebben az országban is és szerte a világon. De csak az értéknek lehet pluralizmusa, a gyilkosság soha nem lehet alternatíva. Ködösítünk, emberi jogra hivatkozva gyakorolva az abortuszt. És az élethez való jog nem jog? Tele vagyunk negyed- és tizedigazságokkal. A társadalmi fejlődést azzal mérjük, hogy engedélyezve van-e az abortusz (vagy majd engedélyezve lesz-e az eutanázia). Attól fejlett egy társadalom, hogy megemeli-e az azonos neműek „házasságának” jogi státuszát, vagy az eutanáziának és az abortusznak a lehetőségét?

Óvjuk az igazságot! Nem az emberi gyarlóságtól félünk, hanem az igazság eltűnésétől… Számunkra, hívő emberek számára Jézus az igazság. Szentatyánk, II. János Pál pápa mondta, hogy sokan nem szeretik ezt tudomásul venni, különösen azok nem, akik mindig azt kérdezgetik: „Mi az igazság? Van igazság?” Mi valljuk, hogy van igazság, és az élet egy alapvető igazság. És az élet fölött nem dönthet a parlament! Az élet Istenhez tartozik, mert az életnek nem mi vagyunk a forrása – csak továbbadói.

A család védelme

Az életvédelem és a családvédelem összetartozik. Az abortusz sok esetben kapcsolataink felszínességéből fakad. Ahol a kapcsolatot a birtoklás jellemzi – „én bírom őt a magam örömére” –, ott nem tud megszületni az élet. Ahol a kapcsolat a kölcsönös ajándékozás örömében, egységében él, ott el tudják fogadni az életet, pontosan azért, mert már van tapasztalatuk arról, hogy mit jelent ajándékot adni és elfogadni. Az ilyen kapcsolatokban el tudja fogadni az új életet mint ajándékot, és egyként tudják önmagukat odaajándékozni az új életnek.

Elő kell segíteni, hogy egyre több igaz kapcsolat legyen ebben az országban, amit nem a birtoklás, hanem az ajándékozás öröme hat át. Az abortuszok csökkentéséhez az igaz házasságra való fölkészítés útja vezet. Ha az úgynevezett házasságra való fölkészítés, a családi életre nevelés nem a fogamzásgátló eszközök reklámozása, hanem valóban azt jelenti, amiről a szexualitás a teremtés rendjében beszél. Ma a szexuális nevelés sok esetben arról szól, hogy „van benned egy adottság, amivel örömet harácsolhatsz magadnak, de vigyázz, mert van egy veszélye: még élet is fakadhat belőle”. És így engedjük bele az életbe embertársainkat, akik azután félnek az élettől, nem örülnek az életnek, nem tudják ajándéknak tekinteni…

Ősök dicsérete

Az is kár, hogy kiveszik belőlünk a nemzedékek iránti tisztelet, öregjeink megbecsülése. Valaki mesélte nekem az ősszel, hogy Kazahsztánban egy néprajzos talált egy olyan népcsoportot, ahol még él a tábortűz hagyománya. És a tábortűznél ez a nép elénekli az ősök dicséretét: a kisgyerek elkezdi, a nagyobb folytatja, aztán a szülő veszi át, majd a nagyszülők éneklik tovább. És el tudják énekelni az ősök dicséretét huszonhat nemzedékig. Ez a nép tudja, hogy az élet milyen láncolaton keresztül jutott el hozzá, tudja, hogy az élet nem a mi „testrészünk” csupán, hanem nemzedékről nemzedékre érkezett el hozzánk – egészen Istenig visszamenően.

Az olasz nyelvben van egy sajátos szó, bár ott is ritkán használják már: „prokreálni”. Egyik előadó egyszer így beszélt, az állat egyedet nemz, az ember személyt prokreál. Kreáció, teremtés… A nemzés együtt-teremtés, amelyben mindig ott az ember, mindig ott a személyesség, ha emberi szinten történik a nemiség megélése. De az Isten szeretete is ott van, így a megfogant élet az Isten képmása, és fogantatása első pillanatától kezdve személy, amit azután fokozatosan vesz az ember birtokba – de már személy!

Isten szereti az embert, szereti már a megfogant létet is: Örök szeretetettel szerettelek téged, mielőtt anyád méhében megformáltalak, neveden szólítottalak téged (vö. Iz 43, 1–4; Zsolt 139, 13–16). És ha Isten szereti az anyja méhében megformáltat léte első pillanatától kezdve, van-e jogunk nem szeretni őt?

Bíró László püspök, a Magyar Püspöki Kar Családügyi Referense
(Az előadás a 2001. március 24-én, Budapesten megrendezett életvédő demonstráción hangzott el.)

Ezer éven túlmutató házasság

Május 7-e Boldog Gizella ünnepnapja. Az első magyar királyasszony bajor földön, Regensburgban született 980 táján, IV. Civakodó Henrik bajor herceg és Gizella burgundiai hercegnő gyermekeként. Testvérei mélyen vallásos, szentéletű emberek voltak: II. Szent Henrik német-római császár, Bruno augsburgi püspök, Brigitta apáca, a regensburgi Mittelmünster apátnője. Szent Wolfgang regensburgi püspöknek, a magyarok első térítő apostolának felügyelete alatt nevelkedett, majd a gandersheimi zárdában pellengérezte tudását. Többek között a világirodalomban híres apácának, Hrostwitának is tanítványa volt. A fiatal herceglány nagy műveltségre tett szert. Eredeti szándéka az volt, hogy a kolostorban marad és felveszi a fátylat. E terve azonban meghiúsult, ugyanis 996-ban Géza fejedelem Gizellát feleségül kérte fia és utóda, István számára. Ez politikai házasság volt, amely a magyarok és a német birodalom közötti békét pecsételte meg.

A menyasszony népes kíséretet hozott magával, amelynek jelentős része katonákból, világi papokból és szerzetesekből állt. Gizella méltó párja lett Istvánnak, teljes odaadással támogatta férjét nagy országépítő munkájában. Anyja lett az akkor keresztelkedő eleinknek. Noha házasságuk politikai okokból köttetett meg, férjével minden tekintetben egyetértésben és tökéletes boldogságban élt. Gyümölcsökben gazdag család kívántak lenni, több gyermekük is született, ám Isten rejtelmes akarata állandóan a legfájdalmasabbat kívánta tőlük: újból és újból kicsi koporsók mögé kellett állniuk. Gyermekeik közül a felnőttkort csak Imre herceg érte meg, ám ő is fiatalon halt meg huszonnégy éves korában egy vadászt során. Gyermekeinek halála keresztény hite ellenére súlyos megpróbáltatás jelentett Gizella számára.

Gizella legszívesebben Veszprémben tartózkodott, amely a későbbiek során a magyar királynék városa lett. Az ő nevéhez fűződik a székesegyház felépíttetése. A veszprémi püspök ettől kezdve a mindenkori magyar királyné gyóntatóatyja, és a koronázás alkalmával koronázó főpapja is volt. A középkor szokásai szerint az első magyar királyné az udvari élet zajától visszavonultan élt a királyi palotában, ahol valóságos hímzőiskolát rendezett be, mely az általa először alkalmazott magyar öltés (pointe de Hongrie) révén a határokon túl is ismerté vált. Az uralkodófeleségek reprezentációs feladatához tartozott az oltárterítõk és miseruhák elkészítése. Udvarhölgyeivel karöltve a székesfehérvári bazilika számára egy gazdagon hímzett miseruhát vart ki, amit később koronázási palásttá alakítottak át. Egy másik ilyen miseruháját XIX. János pápa részére készítette, ezt egészen a francia forradalomig a metzi Szent Arnulf-templomban őrizték.

István király halála után utódai, Orseolo Péter, majd Aba Sámuel is méltatlanul bántak Gizellával, birtokainak egy részét elkobozták, őt magát a veszprémi kolostorban felügyelet alatt tartották. Végül is 1045-ben visszatért szülőhazájába. A bencés nővérek niederburgi monostorának apátnőjeként élte le hátralévő éveit, s halt meg békében. A kolostortemplom kápolnájában temették el. A padlóba mélyített sír fölé 1420 körül gótikus síremléket emeltek, amelyen ezek a szavak olvashatók: Gisyla abbatissa 1095. Az évszám minden bizonnyal téves, halálának időpontja az ötvenes évek végére tehető. Gizella 996-ban a Duna hullámain érkezett magyar földre, ereklyéi egy évezreddel később, 1996-ban kerültek Veszprémbe. A házastársak ismét találkoztak, mivel ez alkalommal Gizella jobb kéz ereklyéje mellé István Szent Jobbját is az oltárra helyezték, mintegy tanúsítva, hogy létezik ezer éven is túlmutató házasság.

„Költők legmagasabbja”

Budapesten a Magyar Írószövetség klubjában nagysikerű könyvbemutatóra került sor március 28-án. Madarász Imre neves irodalomtörténész kilenc Dante-tanulmányt közrebocsátó kötetével, a „Költők legmagasabbjá”-val (Hungarovox Kiadó) ismerkedhettek meg az olasz irodalom szerelmesei. A szerzővel folytatott izgalmas beszélgetésből állított össze ízelítőt lapunk munkatársa, hogy olvasóinkat is Dante újrafelfedezésére biztassa.

Mindannyiunk tudatában vannak olyan művek, amelyeknek a holdudvara a birtokunkban van, de a művet alig ismerjük, jóllehet kéne. Más szóval hogyan lehet megközelíteni Dantét, azt a hatalmas alkotót, akit ma inkább ismernek, mint olvasnak?

Dantéval mindenképpen kell foglalkozni. A probléma csak az, hogy Dante esetében az iránta való tisztelet nem egyszer egy kicsit visszatartó hatású is volt. Móricz Zsigmond, aki meglepő módon szintén foglalkozott Dantéval, azt írja, hogy Dante egy szent kör költője. Én azért megpróbáltam ez ellen tenni valamit, hogy ne csak úgy éljen ő az emlékezetünkben, hogy valamit tanultunk inkább róla, mint tőle a középiskolában, de utána nem vesszük őt kézbe. Dantéról persze nem lehet úgy írni, hogy könnyű költőnek tűnjék. Ő az a fajta költő, aki valamiképpen mindig az elit költője lesz. De én hiszek abban, hogy ennek az elitnek a határait lehet szélesíteni. Ugyanakkor tudni kell, hogy Dantét nem lehet közvetítés nélkül olvasni. Az Isteni színjátéknak már az ötödik soránál az az olvasó érzése, hogy ha nem siet a segítségére valamilyen Vergilius (valamilyen magyarázat vagy kommentár), akkor nem érti a szöveget. Dante kommentálásra született. Az teszi őt rendkívül érdekessé és nehézzé is, de csodálatossá is, hogy amikor vele foglalkozunk, akkor tulajdonképpen 700 év emberi és európai kultúrájával foglalkozunk.

Kosztolányi szerint fordítani annyi, mint gúzsba kötve táncolni. Le lehet-e Babits után fordítani Dantét?

Nem szabad azt hinnünk, hogy ha valami nagyon magas szinten megvalósul, akkor azzal többé nem próbálkozhatunk. A babitsi fordítás csodálatos szépsége, hogy méltó Dantéhoz. Aki a babitsi magyar szöveget olvassa, egy élvonalbeli magyar költői szöveget olvas, nem egy derék, szorgalmas filosznak a magyarítását, ami nagyjából visszaadja az olasz szöveget. Egy probléma viszont van, hogy a babitsi fordítás gyönyörű, szépséges, de ahogy Rába György mondta, szép hűtlen.

Egyik tanulmányában a szenvedély és a ráció viszonylatában vizsgálja Dantét…

Ha megkeressük azt az európai költőt, aki a leghatalmasabb szintézisben volt racionalista és ugyanakkor szenvedélyes költő is, akkor ez Dante. Aki a legmagasabb szinten akar olyan költői élményhez jutni, hogy az értelme kérdéseit kielégítse, és aki a leghatalmasabb emberi érzéseket akarja megismerni, az Dantét olvassa. Eliot mondta, aki brit volt és rajongott Shakespeare-ért: lehet, hogy Shakespeare nagyobb változatosságát mutatja az emberi indulatoknak, de Dante a megdicsőülés magasabb fokára emelkedett föl és a lealjasulás mélyebb bugyrait mutatta be.

Mennyire hitt Dante?

Azt nem tudjuk, hogy mennyire hitt, de a kortársai az anekdota szerint annyira hittek az ő túlvilági útjában, hogy azt mondták, azért olyan barna az arcbőre, mert megpörkölődött a pokolban. Meggyőződésem, hogy Dante hitt a túlvilágban, de teljes mértékében a fantáziájára támaszkodott, amikor azt megrajzolta. Az akkori hívő ember számára komoly kihívást jelentett, hogy hogyan merészelte ő az ítélő bíró szerepét betölteni. Dante hivatkozott is mindig arra, hogy nem ő volt a bíró, hanem Isten. De gondoljuk el, hogy a pápát, VIII. Bonifácot élve berakta a pokolba, és az ő esetében nem mondhatta Dante, hogy ez a jó Isten ítélete.

Miért érezzük erőteljesebbnek a Pokol és a Purgatórium énekeit?

Egyrészt mert a Paradicsom nagyon nehéz. Maga Dante írja ennek kezdetén, hogy innentől fogva ne olvassák, csak azok, akik ettek a filozófia kenyeréből. Ilyet a világirodalomban egyedül Dante mond az olvasóinak. A Paradicsomról mindig úgy érezzük, hogy egy vízió, a Pokol meg a Purgatórium viszont olyan, mintha a valós élet lenne. Ez a legkegyetlenebb kritikája az emberi világnak. Majdnem minden pokolbéli kínt meg lehet feleltetni a kor valamelyik kínzási vagy kivégzési nemével…

Jó katolikus volt Dante?

Mint minden igazi hívő, ő sem félt attól, hogy azon az áron is önálló legyen, hogy eretnekséget mond. Jó katolikus akart lenni, ez egészen biztos, de annyira egyéni módon élte meg a hitet, hogy ebben is valamiképpen egy új kor előfutára. Dante az utolsó hatalmas költő, akiben a hit egyetlen tömbből volt kifaragva. De azért ne feledjük, hogy bizonyos dolgokban szembefordult kora fölfogásával. Az például, hogy a tomista filozófiát tette meg fölfogása alapjául, nagy merészségre utal, hiszen Szent Tamást a maga korában a Sorbonne több ponton eretneknek ítélte.

Zárszóként talán annyit, hogy korunkban nagy hagyományrombolás folyik, pedig valamit meg kellene őrizni értékeinkből. Riasztó, hogy fölnő egy olyan nemzedék, amelynek Dante már nem mond semmit. Amikor egy évezred fordul, számvetést készítünk: mi az, amit meg kell őriznünk, és én egyetértek azzal, aki szerint az elmúlt évezred legnagyobb irodalmi teljesítménye az Isteni színjáték.

Összeállította: V. M.

Miben reménykedhetnek az elváltak?

Dr. Zapletán Géza, a Szabadkai Egyházmegyei Házassági Bíróságának helynöke:
– A lelkipásztoroknak nem szabad elítélniük azokat, akik elválnak. Általában sok összetett oka van egy-egy házasság zátonyra futásának. Nem szabad az ilyen eseteket elintézni annyival, hogy „nem vették komolyan, amit egymásnak megígértek az esküvő alkalmával, s lám ide jutottak”. Egyes házasságok jól indulnak, aztán mégis bekövetkezik a törés, a szakítás. A lelkipásztornak ezért tapintatosan kell viszonyulnia az elvált személyekhez. Meg kell adni nekik a lehetőséget arra, hogy ne érezzék magukat kiszakítva az egyházból. Az válás sok esetben nagy fájdalmat, megrázkódtatást jelent, s ha mi, papok nem vagyunk elég rugalmasak, tapintatosak, amikor ilyen hívők fordulnak hozzánk, akkor könnyen eltaszíthatjuk őket a templomtól, az egyháztól. Mert az első megrázkódtatást, amit a válás okozott, követi a másik, amikor a lelkipásztor nem tanúsít kellő megértést az elvált személlyel szemben.

– Mire számíthatnak azok, akik válás után nem létesítenek újabb kapcsolatot?

– Őket nem szabad őket kinézni a közösségből, hanem fel kell karolni. Mert ha a nagy megrázkódtatást jelentő válás után érzik, hogy van egy közösség, ahol őket megbecsülik, ahol nem ítélik el zátonyra futott házasságuk miatt, hanem befogadják és szeretettel vannak irántuk, akkor meg tudják élni hitüket és egyfajta megnyugvást, vigaszt találnak. Így megmaradhatnak az egyház kebelében mint az adott hívőközösség oszlopos tagjai. Továbbra is gyakorolhatják jogaikat az egyházban: szentségekhez járulhatnak, és betölthetnek bizonyos tisztségeket, például a keresztszülői és a bérmaszülői tisztséget.

– Mégis milyen okból fordul elő, hogy a pap nem áldoztatja meg az egyedül élő elvált személyt?

– A lelkipásztoroknak vigyázniuk kell arra, hogy egy-egy hívő viselkedése ne okozzon botrányt, és az se, ha megadnak valamit neki, amit mások rossz néven vesznek, mert véleményük szerint az illető arra nem méltó (például gyónásra, áldozásra). Mert a hívők körében mindig akadnak olyanok, akik ferde szemmel néznek azokra, akik véleményük szerint félreléptek, és ennek ellenére szinte teljes mértékben gyakorolhatják jogaikat az egyházban. Erre tekintettel kell lenni, de még egyszer hangsúlyozom, hogy aki a válás után egyedül él, azt nem szabad eltiltani a szentségektől. Ha a lelkipásztornak az a véleménye, hogy botrányt okozhat, ha az illető gyakrabban járul szentségekhez, akkor esetleg adhat olyan tanácsot, hogy ezt csak nagyobb ünnepek alkalmával vagy máshol tegye. Én azonban nem tartom szerencsésnek az ilyen jellegű útbaigazítást. Inkább törekednünk kellene ránevelni a híveinket, hogy el tudják fogadni az elvált, egyedül élő személyeket, és azt, hogy ugyanúgy gyónhatnak és áldozhatnak, mint ők. Ha valakit például egyszerűen faképnél hagyott házastársa, akkor nemigen hibáztatható a kialakult helyzetért, és erre nekünk is tekintettel kell lennünk.

– Hogyan viszonyul az egyház azokhoz, akik polgárilag újraházasodnak?

– Tekintettel arra, hogy a katolikus ember számára csak a szentségi házasság számít érvényesnek, túl nagy jelentősége nincs annak, hogy valaki kötött polgári házasságot vagy még azt sem. Az egyház elég világosan előírja, hogy az ilyen személyek nem járulhatnak szentségekhez, és keresztszülői, bérmaszülői tisztséget sem tölthetnek be. És ha ezt tiltja az egyház, akkor nem is szabad megengedni. Ezt azért hangsúlyozom, mert egyes helyeken, sajnos, bizonyos esetekben lehetővé teszik az ilyen személyek számára is a gyónást, áldozást, sőt azt tanácsolják nekik, hogy búcsújáró helyeken gyónjanak és áldozzanak meg. Pedig a gyónásnak és az áldozásnak mindenhol ugyanaz az értéke, s ha ezt tiltja az egyház, akkor ehhez kell magunkat tartani.

Bizonyos jogokat ugyan megvon ezektől a hívőktől az egyház, de a maguk módján nekik is arra kell törekedniük, hogy gyakorolják hitüket. Nem szabad a plébánia területén olyan légkört teremteni, hogy az újraházasodott elváltak vagy együtt élők úgy érezzék, nem is tartoznak a közösséghez. Ők tagjai, csak nem teljes jogú tagjai a közösségnek. Irántuk is megértést kell tanúsítanunk. Bár nem is járulhatnak szentségekhez, de ha imádkoznak, ha szentmisén vesznek részt, vagy ha gyerekeiket vallásosan nevelik, és például segítő szeretettel fordulnak mások felé, olyat tesznek, aminek a Jóisten előtt igenis van értéke. Számos területen tevékenykedve hozzájárulhatnak a hívőközösség építéséhez.

– Gyakran „morognak” a hívők, mondván, hogy az illető együtt él valakivel, s mégis megáldozik…

– Ez két okból fordulhat elő. A papot félrevezethetik a gyóntatószékben, és mivel ő nem ismeri az illető családi állapotát, feloldozza, mert mindenkitől nem szoktuk megkérdezni, házas-e, és egyházi házasságban él-e. Vagy a pap tud a gyónó kapcsolatáról, de ha az megfogadja, hogy ezt megszakítja, akkor szintén meg lehet adni a feloldozást. Ha mégis folytatja a kapcsolatot, a papot se lehet a végtelenségig félrevezetni. Megismeri a hívőt, ha minden hónapban megfogadja, hogy szakít, s aztán mégsem teszi meg. Ha rájön a pap, hogy félrevezetik, vagy hogy az illető nem vette komolyan a „barátjával” vagy „barátnőjével” való szakítást, amit egyébként megígért, a korábbinál erélyesebben kell fellépnie, s már nem szabad meghallgatnia az illető gyónását és megadni a feloldozást, csak a halálos ágyon.

– Járulhatnak-e akkor szentségekhez az elvált újraházasodtak, ha egy házban, lakásban élnek, nevelik gyerekeiket, de megfogadják és meg is tartják, hogy tartózkodnak minden szexuális kapcsolattól?

– Nem az a dönt, hogy egy födél alatt élnek vagy nem, hanem, hogy házaséletet élnek-e. A fiatalok esetében nagy a kísértés, és ezért kisebb a valószínűsége annak, hogy megtartják, amit megfogadtak. A házastársi kapcsolattól való tartózkodás általában idősebb korban lehetséges, amikor például az egyik fél súlyos, halálos beteg, vagy amikor olyan időszak jött el az életükben, amikor betegségük vagy magas koruk miatt nem élnek házaséletet. Fontos kijelentetni velük, hogy most már megszűnt közöttük a házastársi kapcsolat. Egyes papok megesketik őket a feszületre, hogy ígéretüket megtartják.

Smidt Valéria

(Következő számunkban:
Milyen esetben lehet érvényteleníteni az egyházi házasságot?)

Húsvéti visszhang

Húsvét ünnepe mélyen a népünkben gyökerezik. Életünk fontos része, hitvilágunk velejárója, amely áthatja hagyomány- és szokásvilágunkat. Igazolják ezt a különböző alkalmi hagyományápoló kiállítások is. Nálunk, Temerinben a kézimunkázó nők e témára alkotott munkáikat két sikeresen megrendezett húsvéti kiállításon mutatták be. Az iskolás gyermekek is bekapcsolódtak a húsvéti motívumok készítésébe. Tetszetős és szemet gyönyörködtető volt a díszlet, az ízlésesen elrendezett kézimunkák, a különböző tárgyak és a gyermekrajzok. A nagyszámú látogatónak csodálatos élményt jelentettek a közszemlére kihelyezett népművészeti alkotások. Mennyi munka, fáradság, idő, türelem, áldozat, alkotókészség beérett gyümölcseit mutathatták be azok, akik ilyen értékes időtöltést folytatnak. Ezzel nemcsak szépérzékünket fejlesztik, hanem bizonyára sokakat hasonló tevékenységre ösztönöznek, és emellett a húsvéti ünnepek megéléséhez is nagymértékben hozzájárulnak. A kiállított kézimunkák valóban kitűnő visszhangra találtak bennünk.

A közelmúltban Kanadában, a Csendes-óceán partján fekvő világ egyik legszebb nagyvárosának tartott Vancouverben, annak világhírű Stanley parkjában egy táblára lettem figyelmes, melyen egyetlen szó állt: Halleluja. Csak ennyi, semmi több. A város nevezetességeit ismertető vezetőmtől megtudtam, hogy miért áll ott ez a tábla, rajta az egyház ismert húsvéti fölkiáltása. A táblával jelzett ponton ugyanis, ha elkiáltja magát az ember a város felé, hangjára választ kap: saját kiáltását hallhatja visszhang formájában. Találóbb feliratot nem is találhattak volna rá, mint az egyház húsvéti örömkiáltását, hiszen ez az a jóhír, melyet erőteljesen világgá kell kiáltani, hogy minden kor minden embere meghallja.

Az idei húsvét alkalmával ez az emlék kísért. A nagyböjti idő nagy részét Kanadában, a nyugati civilizáció legnyugatibb részében, Vancouverben töltöttem. Életem eddigi leghosszabb útján papi szolgálatot teljesítettem, lelkigyakorlatok vezetésére hívtak meg e távoli országba. Krisztus jóhírét kiálthattam az ottani magyar misszió nyitott szívű, szavaimat értő emberek lelkébe. Valójában csak eszköz voltam az Úr kezében, de nagy örömömre szolgált, hogy visszhangra találtak szavaim. És nekem is nagyszerű élményt jelentett a résztvevők fogadtatása, figyelmessége, nyitottsága, őszintesége, szeretete. Szép, maradandó emlék marad ez számomra.

A harmadik évezred elején elgondolkodtató, hogy Jézus kora óta mennyire megváltoztak a körülmények, a lehetőségek. Ő nem volt világjáró hithirdető, a Mennyei Atyától kapott küldetését szülőhazájában teljesítette. Gyalogszerrel járta a falvakat és a városokat, hirdetve az evangélium jóhírét. Tanítványait azonban a világba küldte, hogy az idők végezetéig folytassák minden nép meghívását Isten országába. Szent Péter, szent Pál és a többiek ezért nagy utakat tettek meg, és távoli országokba is eljutottak.

A mai lehetőségeknek köszönhetően repülőgéppel viszonylag könnyedén és gyorsan eljutunk a világ legtávolabbi részeibe. Az isteni örömhírt ma már minden ember megismerheti. A térbeli távolságok áthidalhatók, de sajnos a lélekben magukat távoltartók nehezen érhetők el. A keresztények arra hivatottak, hogy ne csak szóval, hanem életvitelükkel is hirdessék, kiáltsák világgá a húsvéti örömet: az élet győzött a halál felett, az ember legnagyobb ellenségének, a gonosznak hatalma Jézus Krisztus halottaiból való feltámadása által megtört. A bűn bilincsei már nem tarthatnak fogva bennünket, lehetséges az új élet. Ez örömünk oka, életerőnk forrása, reményünk alapja.

S a visszhang? Sajnos sokszor elmarad, nem működik, a visszajelzés nemigen tapasztalható. Az emberek nagy része hidegnek, közömbösnek tűnik, más hangokra inkább odafigyel. Pedig jó lenne, ha nem csupán a hangoskodókra hallgatnának, hanem az igazságra is fogékonyabbak lennének. A keresztények feladata azonban ugyanaz marad, s ha a magunkét megtettük, a többi már nem ránk tartozik. Nem hallgathatunk arról, amit kiáltani hívatottak vagyunk, hogy a megfeszített Jézus Krisztus meghalt a kereszten, de feltámadott, győzedelmeskedett a gonosz felett. Az élet diadalt aratott a halálon. A feltámadt Üdvözítő reményünk alapja! Istennek legyen érte hála! Alleluja! Alleluja! Alleluja! Kívánom, hogy ez az isteni örömhír mindannyiunkban jó visszhangra találjon.

Szungyi László

Ne csak nézzen, hanem lásson

A három-négy éves kort tartják az ember lelki életében a legfontosabb fordulópontnak. Ez az idő az, amikor az Isten megsejtésének készsége első jeleit adja. Ez persze nem jelenti azt, hogy később az ember nem találkozhat Istennel. De ha a szülők elszalasztják ezt a lehetőséget (amelyet elmulasztani súlyos felelőtlenség): a legfontosabb találkozástól fosztják meg a gyermeket.

A gyermek gondolkodása képszerű: amit lát, az a valóság számára. Csak a látott dolgokat tudja még iskolás korának első éveiben is kombinálni. A láthatatlant a láthatón keresztül ismeri meg. A szülői szeretetet például, azaz hogy mit jelent számára az édesanyja és az édesapja, a mindennapi valós jelzéseken át fogja fel (etetés, tisztába tétel stb.).

Amikor Istent bemutatjuk a gyermeknek, szabaduljunk meg minden olyan olcsó megoldástól, amely ugyan elbűvöli a gyermeket, de nem igaz! Isten Jézus Krisztus Istene; az az Isten, akit az evangéliumban Jézus ismeretet meg velünk. És ő mellőz minden eszközszerűsítést, az Atya nem gépisten, amibe csak bele kell dobni az imát, és kijön az eredmény. A következő alapvető szempontokat vegyük tehát figyelembe az Isten gyermekkel való megismertetése során:

A gyermeket olyan valóságokkal, képekkel hozzuk kapcsolatba, amelyek túlmutatnak önmagukon, s egyben jelzésértékkel bírnak. Ezeket jelképvalóságnak nevezzük.

Segítsük a gyermeket, hogy a kegyelem segítségével kialakuljon benne egy olyan látásmód, mellyel a világot áttetszőnek látja: „ne csak nézzen, hanem lásson is”. Ez azt jelenti, hogy a látható világ mélyebb, személyesebb jelentését is tanulja meg „olvasni”.

Néhány igen egyszerű jelképvalóságot vizsgáljunk meg:

Az atyai arc: Isten atyai arca megmutatkozik szerető gondoskodásában, a világ szépségében, gazdagságában, szeretteink életében és a mi életünkben. Az apa és az anya a gyermek számára együtt képviselik Isten jóságát: minden tettük kész csoda a kisgyermeknek.

A családi légkör előjele Isten Országának: az öröm, a béke, a kiengesztelődés, mind-mind üzenet arról a Családról, amelynek az egész emberiség tagja. A családi asztal pedig előképe az eucharisztia asztalának. Az együtt étkezések, az itt töltött békés, meghitt percek rendkívül fontosak. A szülők és gyerekek beszélgetése legyen „érdek nélküli”, vagyis ne csak akkor szóljunk egymáshoz, amikor kérünk, vagy utasítunk. Az asztali beszédtéma legyen érdekes minden családtagnak. Ez a társalgás az Istennel való beszélgetés előképe is, a szeretet és bizalom kifejezése, amelyben helye van a köszönetnek, a bizalmas közlésnek, nehézségeink, hibáink beismerésének éppúgy, mint vágyaink és gondjaink megosztásának. Ha a családban az egyszerű dolgokat jól csinálják, akkor a gyermek biztatást kap arra, hogy közelítsen ahhoz az Istenhez, akihez szüleit látja közeledni.

Néven nevezni: a szeretet mindig egyszerű, személyes és nagyon konkrét. A családtagok reggelente köszöntség egymást és Istent is egyszerű, kedves szavakkal. A nap folyamán mindig szeretettel szólítsuk meg a gyermeket! Isten is néven szólít bennünket. Minden kisgyerek szereti, ha néven szólítják. A gyermek néven szólítása, megbecsülése – mondjuk ki a valóságot – tisztelete az Isten gondviselő szeretetének előképe.

Sávai János

Bújj ki magányosságod börtönéből!

Egyesek szerint manapság a magányosság az emberiség egyik legnagyobb problémája. Egyezel ezzel? Beszélgessetek erről hittanórán.

Figyeld meg a magányos személyeket

Rudi egy focicsapat kiváló játékosa. Rengeteg barátja, barátnője van. Rudi keresztény, de ha hiszed, ha nem, Rudi mégis magányosnak érzi magát.

– Nehéz ezt megmagyarázni – meséli. – Találhatok mindig valakit, akivel együtt teszünk valamit, de senki nem akarja arra fecsérelni az időt, hogy végighallgassa, mit gondolok. Valójában senki nem ért meg engem.

A magányosság érzésével időről időre minden ember szembe találja magát, akadnak azonban olyanok, akik mindig magányosnak érzik magukat. A kiváló bibliai egyéniségek meg úgy birkóztak meg nagy dilemmáikkal, hogy magányba vonultak.

Dávid király: „Gúny tárgya lettem ellenségeimnek, szomszédaimnak szégyenük, barátaimnak félelmük. Akik az utcán látnak, kitérnek előlem. A szívek elfeledkeznek rólam, mintha halott volnék. Olyan lettem, mint összetört edény” (Zsolt 31,12–13).

Jób: „Testvéreim távol tartják magukat tőlem, barátaim egészen elidegenedtek. Akik közel voltak és ismertek, mind elmaradtak, házam vendégei mind elfelejtettek” (Jób 19,13–14).

Pál apostol: „Első védekezésem alkalmával senki sem állt pártomra, mindenki cserbenhagyott. Ne számítson nekik bűnül!” (2Tim 4,16)

„Furcsa ismertnek és magányosnak lenni” – mondta egyszer barátjának Albert Einstein. Amikor John Crawford amerikai színészsztár elhunyt, az egyik lapban így cikkeztek róla: „Magányosan, megkeseredve halt meg…” Mit szóljunk mindehhez? Egyszerű a válasz. Olyan világban élünk, amely tele van magányos emberekkel. Talán még magadat is annak tekintheted? Olvasd el és elmélkedj a következő szentírási részen: Ter 2,18.

Magányosan, ám sosem egyedül

Nóri nemrég került szüleivel egy új közösségbe. Nem szívesen hagyta ott szülővárosát. Első nap a középiskolában elhagyatottnak, csúnyának, kiközösítettnek, egyszóval magányosnak érezte magát. Valóban egyedül volt? A Biblia szerint nem. A Szentírásból tudjuk, hogy soha nem vagyunk egyedül. Még akkor is, amikor magányosnak érezzük magunkat, velünk van egy barát, az Úr. Mert „megfeledkezhet-e csecsemőjéről az asszony? És megtagadhatja-e szeretetét méhe szülöttétől? S ha még az megfeledkeznék is: én akkor se feledkezem meg rólad. Nézd, a tenyeremre rajzoltalak, falaid szemem előtt vannak szüntelen” (Iz 49,15–16).

Még ha valaki valóban el is hagy, vagy senki nem ért meg téged, Isten megvigasztal. Gondolkozz el: voltál-e hasonló helyzetben, mint Nóri? Hogyan kezelted ezt az érzést? Volt-e munkaterved? Szomszédságodba költöztek-e új lakók? Van-e közöttük hozzád hasonló korú? Hogyan segíthetnél neki(k), hogy jobban érezze magát?

Ha pillanatnyilag egyedül vagy, ne a szórakozáson járjon az eszed, hanem tevékenykedj. Sétálj negyed órát – te meg Jézus. Séta közben panaszold el neki mindazt, ami szívedet-lelkedet nyomja. Természetesen ő mindezt tudja rólad, de te kérdd meg, hogy tegye rendbe dolgaidat. Azután énekeld el neki kedvenc zsoltárodat.

„Én veletek vagyok mindennap a világ végéig” – ezt megígérte Jézus (Mt 28,20). Gondolj mindig erre!

Aki engedelmes, az magányos?

Feri a fiúkkal beült egy zsúfolt pizzériába. Miután ettek-ittak, egyikük azt mondta: „Húzzuk el innen a csíkot…” És annak ürügyén, hogy illemhelyre mennek, egyesével leléptek. Csak Gyuszi és Feri maradt az asztalnál.

– Gyerünk mi is, még mielőtt megfognak bennünket – siettette Gyuszi.

– Én nem megyek. Előbb kifizetem a vacsorámat – mondta Feri. – Micsoda barátaid vannak! – És amikor felelősségre vonták őket, Feri komolyan dühös volt Gyuszi úgynevezett barátaira.

Ha Istennek engedelmeskedve élünk, ennek gyakran magányosság az eredménye. Figyeld meg Jeremiás próféta sorsát: „Amikor tehát Jeremiás mind elmondta, amit az Úr parancsára el kellett mondania az egész népnek, a papok és a próféták megragadták, és így szóltak: Halállal kell lakolnod!” (Jer 26,8).

Krisztus pedig ezt mondta: „Mindenki szemében gyűlöletesek lesztek a nevemért. Aki azonban mindvégig kitart, az üdvözül” (Mt 10,22).

Pál is ezt tapasztalta: „Az üldözésből mindenkinek kijut, aki buzgón akar élni Krisztus Jézusban” (2Tim 3,12).

Érezted-e a magányosság fájdalmát akkor, amikor elutasítottad, hogy másokhoz csatlakozz a bűnben? Te mit tettél volna Feri helyében?

Gondolkozz el, mit cselekednél a következő helyzetekben:

• Barátaid meghívnak egy vad házibulira, ahol bőven lesz szeszesital, de a szülők közül senki nem lesz otthon. Elfogadod-e a meghívást?

• Osztályfőnöki órán a nemiségről beszélgettek. Az oszi azt mondja: „Emelje fel a kezét az, aki nem helyeseli házasság előtt a szexuális kapcsolatot”. Felnyújtod-e a kezed?

Jeremiás könyvének 26. fejezetében (20–23. vers) megláthatod, hogy az Istennek való szófogadás még halálhoz is vezethet.

A magányosság órájában

Nóri, aki szüleivel másik városba költözködött, most már jól van. Az iskolában összebarátkozott Andreával, aki szintén új lány az osztályban. Ő is keresztény, és a szomszédságban lakik. Azóta sok mindent közösen tesznek: együtt járnak bibliaórára, könyveket kölcsönöznek ki a könyvtárból, és megosztják olvasmányaikkal kapcsolatos élményeiket, továbbá bekapcsolódtak a karitatív munkába, konzerveket és élelmet gyűjtenek a hajléktalanoknak és egyéb rászorulók részére.

A következő történet nemcsak Jézusról, hanem barátairól is szól: „Odaértek a Getszemáni nevű majorba. Itt így szólt (Jézus) tanítványaihoz: »Üljetek itt le, amíg imádkozom.« Magával vitte Pétert, Jakabot és Jánost. Remegni kezdett és gyötrődni. Majd így szól hozzájuk: »Halálos szomorúság fogta el lelkemet. Maradjatok itt és virrasszatok!« (Mk 14,32–34)

Figyeld meg, mennyire számított barátaira Jézus, végső bizalmát azonban Istenbe vetette. Egy író arra hívja fel a figyelmünket, hogy nagyon fontos megérteni, Isten mennyire szeret bennünket. „Ha tudnád, milyen mélyen szeret téged valaki, aki soha nem engedi, hogy leess, elvessz, akkor gazdag erőforrásra lelnél benne. Ez azt jelenti, hogy nem kell életed a szeretet keresésére fordítanod. Mert már megtaláltad.”

Te megtaláltad-e már Isten szeretetét? Átölelted-e Krisztust? Ha úgy érzed, egyedül vagy:

Kérd meg Jézust, lépjen be életedbe.

Gazdagítsd lelki életedet az ima és a Szentírás tanulmányozásával.

Barátkozz más keresztényekkel. Mellőzd azokat, akik ostobák és érzéstelenek, helyettük olyanokkal barátkozz, akik meleg szívűek, szeretetteljesek.

Magányosságod miatt ne érezd magadat bűnösnek. A magányosság a bűnös világ emberi létének a része.

Figyeld meg a Zsolt 139,7–12 felemelő igazságát: „Hová futhatnék lelked elől? Hová menekülhetnék színed elől? Ha felszállnék az égig, ott vagy. Ha az alvilágban tanyáznék, ott is jelen vagy. Ha felölteném a hajnal szárnyait, és a legtávolibb partokon szállnék le, ott is a te kezed vezetne, és a te jobbod tartana. Ha azt mondanám: Borítson el a sötétség, és az éj úgy vegyen körül, mint máskor a fény: neked maga a sötétség sem homályos, s az éj világos neked, mint a nappal.”

Fordulj mások felé

Rudi, a kiváló, de magányos futballista, akit történetünk elején mutattunk be, találkozott Zsolttal. Zsolt az árvaházban élt. A világon semmit nem szeretett úgy, mint a focit. Rudi ezentúl Zsolttal töltötte idejének nagy részét, együtt fociztak. Most már azt tervezgeti, hogy beveszi a fiút csapatukba.

Egy meghatározás szerint a magányosság annak a fájdalmas tudata, hogy hiányoznak életünkből a nemes és igényes kapcsolatok. Ezért magányosságunkat úgy tudjuk feloldani, hogy értékes kapcsolatok létesítésére törekszünk.

A szeretet, ha szétosztod, megsokszorozódik. Ha ki akarsz kerülni magányosságod börtönéből, szeretettel kell fordulnod embertársaid felé. Kérdezd meg magadtól: ma kinek adtam a szeretetemből? Próbáld ki az alábbi tippek valamelyikét:

Családtagjaid közül öleld meg azokat, akik szomorkodnak.

Ha távol laksz szüleidtől, írj nekik levelet. S közöld velük: „Szeretlek benneteket”.

Vigyél élelmet vagy ruhafélét egy-egy rászoruló embertársadnak. Időd egy részét fordítsd karitatív munkára.

Látogasd meg az aggok házában élő nyugdíjasokat, és olvass fel neki valami szépet.

Szervezz foci- vagy kosárlabda-mérkőzést a szomszéd gyerekeknek.

Végül olvasd el a következő szentírási részeket: Róm 12,13–16; Zsolt 142 és Gal 6,9–10.

(A Youthwalk c. könyv alapján összeállította: sv)