Tartalomból:

Vissza a főlapra

Jóbok

Húsvét az élet ünnepe. Nemcsak a természet ébred, hanem a hívőben is erősödik remény, hogy az élet kínkeserves kanyargói mögött a boldog örök élet vár rá. Mert ha alaposabban belegondolunk életünkbe, látjuk, hogy nekünk sem adatott más út, mint Krisztus útja: a szenvedésen át a megdicsőülésbe vezető út. Nehéz ezt megérteni, a csapások pedig gyakran még jobban elhomályosítják látásunkat. Mert szerintem mindem ember szenved, és lehet, hogy az még többet, akin külsőleg semmi sem látszik. De még rosszabb helyzetben van az, aki másoknak okoz szenvedést…

Krisztus Urunkat a keresztény hagyomány az ószövetségi Jóbbal hasonlítja össze. Az ő esetét bizonyára mindenki ismeri. Gazdag és tehetős ember volt, akit Isten próbára tett: koldusbotra juttatta. Javai nélkül maradt, és gyermekit is elvesztette. Barátai, akik a vigasztalók szerepében tetszelegtek, valójában csak tovább mélyítették sebeit. Isten szemükre veti magatartásukat, de nem bünteti meg őket. Inkább azt üzeni nekik: Jób majd imádkozik értük.

Az igazi fordulat a könyv végén jelentkezik, Isten ugyanis visszaállítja Jóbot a kezdeti bőség állapotába, helyesebben kétszer annyival ajándékozza meg. Isten meg is indokolja tettét: mindezt azért teszi, mert Jób imádkozott barátaiért. Krisztus Urunk is ezt fogja tenni az Utolsó vacsorán.

Azt hiszem, sokat tanulhatunk Jóbtól. Amikor barátai értelmetlen szavait hallgatta, nem kívánta nekik, hogy saját bőrükön érezzék az ő fájdalmát. Nem akarta, hogy úgy szenvedjenek, mint ő, inkább imádkozott értük. Közbenjárt értük, hogy Isten ne büntesse őket meggondolatlanul kiejtett szavaik miatt. Jób nagylelkű volt. Lehet, hogy ehhez a szenvedés is nagyban hozzájárult, hiszen a testi-lelki szenvedésben az ember megtanulja megkülönböztetni a lényegest a lényegtelentől, rálel az élet mélyebb értelmére, és más szemmel kezdi nézni a világot. Jób számára azok a hosszú beszélgetések, amelyeket barátaival folytatott saját szenvedéséről, igazi tisztítótüzet jelentettek. A megváltást az hozta, hogy elfordult önmagától és a másik felé fordult. Nem a saját sorsát siratta, bármilyen nehéz is volt annak terhe, hanem a másikra gondolt: Isten kegyelmét kérve pedig maga is kegyelemben részesült.

Jézus életében ugyanezzel találkozunk. Amikor apostolainak a saját szenvedéséről beszélt, nekik is voltak megfontolatlan kijelentéseik. Péter olyannyira jeleskedett, hogy Urunk a „Távozz tőlem, sátán” kijelentéssel fedte meg. Máskor Isten villámát akarták lehívni egy falura, mely nem fogadta be az örömhír üzenetét. Jézus azonban azért imádkozik, hogy az Atya megmentse őket a gonosztól. De nemcsak őértük imádkozik, hanem értünk is. Értünk, akik az apostolok szavára hiszünk Jézusban. Ő már akkor is barátjuk volt – ő akkor is a mi barátunk –, amikor mi még nem is sejtettük azt. A melldöngető Péternek és a többieknek, akik esküdöztek, hogy vele mennek a halálba, nem azt kívánta, hogy velük is megtörténjen, ami rá várt. Ehelyett kiállt mellettük. Elfogóit kérte, hogy barátait engedjék, hadd menjenek. Az Atya pedig Jézust, aki imádkozott ellenségeiért és barátaiért egyaránt, feltámasztotta, megdicsőítette és mindent hatalma alá rendelt.

A feltámadáshoz több út vezet. Ez is egyike a biztos utaknak. Bizonyára sokan vannak, akik ezen az úton járnak, hiszen minden ember Jób. Őszintén kívánom ezen a húsvéton, hogy a mások felé fordulás útján krisztusi lelkülettel kitartsanak a szenvedésben és a megpróbáltatásokban is. Reményük teljesülni fog. Krisztus Urunk feltámadása rá a garancia.

Harmath Károly OFM

Idő testvér

„Az idő pénz” – szoktuk mondani. Éppen ezért általában semmire sincs időnk. Rohanunk, egyik tennivalóból a másikba kapunk, és nem jutunk el sehova, nem végzünk el semmit. Mindenkit okolunk kudarcunkért, még a macskába is belerúgunk, ha utunkba kerül. (Még ez az undok dög is feltart! Nem tudja, hogy kilencre vár bennünket a főnök?) Mindenkit szidunk, csak az nem jut eszünkbe, hogy időzavarunkért egy kicsit magunk is vétkesek vagyunk.

Egyesek azonban sohasem sietnek, nem kapkodnak, mégis mindig mindent időben elvégeznek. Sőt, munka után még arra is marad idejük, hogy kiüljenek a vízpartra egy kis „horogáztatásra”, esetleg megnézzenek egy filmet, olvassanak, vagy játsszanak a gyerekekkel.

A szemináriumokban (de a világi iskolákban is) tanítani, tanulni kellene az idővel való bánásmódot. A pénzzel való gazdálkodás helyett inkább az idővel való gazdálkodás tantárgyát kellene bevezetni, így talán kevesebb „stresszes” papunk és megbotránkozott, az egyházból „kiiratkozni” szándékozó hívőnk lenne. Ha mindannyian – klerikusok és világi evangelizátorok egyaránt – megtanulnánk a helyes tempót, akkor igehirdetésünk valóban az örömhír hirdetésévé válhatna, megváltottságunk pedig felszabadult derűvé.

Elsőként a következőt kellene tisztázni: nem igaz, hogy az idő pénz. Csak akkor pénz, ha mindent pénzben mérünk. Az idő sokkal értékesebb kincs. Az örökkévalóság szelete. Örök „itt és most”. A teremtés jelene. Most kell megalkotnod a világot, most vár rád a nagy lehetőség, hogy megtaláld a helyedet. Az idő: teremtés, élet, derű, napsütés. Pénz? Igen, de csak akkor, ha a teremtést, az életet, a derűt, a napsütést nem tartjuk értéknek, hanem csak a pénzt. De ha az idő csupán pénz, pénz, pénz és pénz, akkor hol marad életünkből a teremtés, az élet, a derű meg a napsütés?

Múlt és jövő között félúton

Vannak emberek, akik számára csak kétféle idő létezik: múlt és jövő. Esetleg csak múlt. De jelen semmiképpen sem. Oly rövid, megfoghatatlan a jelen: ami most jelen idő, az a következő pillanatban már múlttá válik. Kételkedni kezdünk: talán nincs is jelen, talán nem is élünk a jelenben. A múltban igen, a múltban éltünk, és talán a jövőben is élni fogunk, a jelen életünket azonban nem tudjuk elképzelni. Folyton csak azon töprengünk, ami volt vagy ami lesz, s közben észre sem vesszük, hogy az idő elszalad fölöttünk, s bizony már nem sokat várhatunk az élettől. Marad a visszatekintés, a múlton való merengés. Észrevesszük, mennyi mindent tehettünk volna tökéletesebben, és magunkat vádoljuk, amiért nem éltünk gyorsabban, nem szerettünk jobban, nem voltunk rámenősebbek, nem mondtuk ki az igazságot, még akkor is, ha beletört volna a bicskánk. Vádoljuk magunkat, és úgy véljük, nincs egyetlen fényes pont sem a múltunkban, mindent, de mindent elhibáztunk.

Már a jövőben sem hiszünk. Tudjuk, hogy úgysem leszünk képesek kihasználni a lehetőségeket, hiszen eddig még sohasem voltunk rá képesek. Igazából viszont nem is érünk rá a jövővel foglalkozni, hiszen még jelenünk sincs: állandóan a múltat boncolgatjuk.

Így az idő – ahelyett, hogy életterünk lenne – ellenségünkké válik. Ránk telepszik, agyonnyom bennünket. A múlt elhatalmasodott fölöttünk, a jövő pedig rémképekkel fenyeget.

Tanuljunk meg emlékezni! Tanuljuk meg elfogadni a múltat. Múltbeli szerepünkről lehet fantáziálni, álmodozni; kiszínezhetjük, képzeletben kedvezőre állíthatjuk a történéseket, de a rút boszorkányok mégsem válnak tündérekké. Többet érne, ha megtanulnánk elkerülni a mézeskalács-házakat. Ha megtanulnánk, mit rejt a világ csábítónak tűnő ragyogása.

Tanuljunk meg élni! Élni, a jelenben. Itt és most. Naponta ismételjük el a tükör előtt: „N. (saját nevünk), elfogadlak olyannak, amilyen vagy”. S mondjuk a körülöttünk élőknek: „Szeretlek”. Szótlanul, gesztusainkkal, kézfogásunkkal, mosolyunkkal kiáltsuk az utcán, a munkahelyen, a kocsmában: „Szeretlek!” Tegyük mások számára paradicsommá a földet. Itt és most. S akkor számunkra is azzá válik.

Tanuljunk meg tervezni! Elfogadni a jövőt, bármi jöjjön is. Bízni a Gondviselésben, aki Szeretet. Nem könnyelműen szórni, elpocsékolni a perceket, éveket, hanem ráhagyatkozni a Szeretetre, elfogadni kezéből, bármit nyújt is. És mosolyogni, szívből, hálásan, amiért itt lehetünk, és most lehetünk jelen e Föld nevű bolygón.

Fogadjuk el az időnket! Ez az első lépés önmagunk elfogadása, a környezettel való békés együttélés, s egy harmonikus istenkapcsolat felé.

Kalacsi János

Tartalom

Nevettető imádkozás

Az arc tükrözi a személyiséget, ezért az arcápolás a testkultúra fontos része. A Biblia is döntő fontosságot tulajdonít az arcnak. Például Isten arcán ott ragyog az ő teljes dicsősége. A hívő ember szomjazik arra, hogy meglássa Isten arcát (vö. Zsolt 42,3), mert az egyet jelent a mennyországgal. A prófétáknak, akik szemtől szembe látták Istent, ragyogóvá vált az arcuk: „Mózes arcának bőre ragyog…” (Kiv 34,30). Jézusnak, aki „Isten dicsőségének kisugárzása és lényegének képmása” (Zsid 1,3), színeváltozásakor „az arca ragyogott, mint a nap” (Mt 17,2), és a Jelenések könyvében is „az arca olyan, mint a teljes fényében ragyogó nap” (1,16). Az őskeresztények is valami hasonlót tapasztalnak. Pál apostol írja, hogy „mindnyájunk arca visszatükrözi az Úr dicsőségét” (vö. 2Kor 3,18). Ez követelmény minden kor minden kereszténye számára. Jézus kifejezetten eltiltja tanítványait a „komor ábrázattól” (vö. Mt 7,16), és üde, tiszta arcot kíván: „amikor böjtölsz, mosd meg arcodat”. A keresztény ember arcának tehát szépnek, örömtelinek, ragyogónak kell lennie, mert kedélyét „a dicsőség Ura” (vö. 1Kor 2,8) határozza meg, aki benne lakozik, „a kedély pedig tükröződik az arcon” (vö. Sir 13,25).

A boldog szívre tehát a sugárzó arc mutat (vö. Sir 13,26). Ez a sugárzó arc azonban nem egy erőltetett, mesterkélt maszk. Ha egy keresztény teljesíti Krisztus parancsait, és így megmarad szeretetében, akkor Krisztus öröme lesz benne és teljes lesz az öröme (vö. Jn 15,10-11). Ez a jézusi öröm egy belülről ható erő, mely ellenállhatatlanul mosolygóssá teszi az arcot. Jézus öröme abból a tudatból és élményből fakad, hogy őt mint az Isten Fiát, az Atya végtelenül szereti (vö. Mk 1,11). Aki ugyanígy hisz Isten végtelen szeretetében, az átéli ezt az örömöt, aminek a külső hatása a mosoly. A második világháború alatt, 1943-ban, Olaszország egyik városában néhány személy egyik napról a másikra felfedezte Istennek ezt a határtalan szeretetét, és egy csapásra minden megváltozik életükben. És szó szerint ezt mondják: „A mosoly folytonosan megjelenik ajkunkon a háború nyomorúságai közepette is, az elszakadások alkalmával is, a bombázások közben is, a halál közelében is...” (Marisa Cerini: „A Szeretet-Isten”, 17. old.)

Plébániaközösségünkben néhányan felfedezték, hogy az elmélyült ima mosolyt varázsol az arcra. Amikor például reggel szobájuk rejtekében (vö. Mt 6,6) lassan, belegondolva mondják az ima szavait, a szájuk akaratlanul is mosolyra húzódik. Minden egyes mondat után szélesebbre, tágasabbra. A végén pedig már az egész arcuk nevet. Ez a teljes nevetés minden eddig megkeményedett izmot fellazít, és igazi arcmasszázsnak bizonyul. Csak ekkor jönnek rá, hogy régóta feszült minden arcizmuk, és már az öregedést jelző barázdák és ráncok is kezdenek kialakulni. De most, ennek a fülig érő mosolynak köszönhetően az arcbőr újra kisimul, és már a kisebb örömteli gondolatok hatására is könnyedén mosolyba fut a száj. Ez az új képesség aztán megmaradt napközben is, és „gazdája” igazi szívélyességgel, kedvességgel, szolgálatkészséggel tud odafordulni embertársaihoz.

Mi ennek a magyarázata? Valószínűleg az, hogy az ima, mivel fölemel minket Istenhez és megteremti az Istennel való egységet, az isteni öröm csapját nyitja meg lelkünk számára, ami aztán – természeténél fogva – mosolyra, nevetésre késztet és képesít minket. Ezek szerint az ima kitűnő arcápoló szer: elsimítja a ráncokat, feloldja a barázdákat, ellazítja az izmokat, üdévé teszi a bőrt és megfiatalítja az arcot.

Ez a felfedezés sokaknak tetszett, akik nekifogtak e „nevettető” imádkozás megtanulásának. Leghatásosabbnak az a módszer bizonyult, hogy az imaszövegek mondatait saját szavaikkal is megismételték néhányszor, mert így egész lényüket belevitték az Istennel való párbeszédbe. Pár nap múlva már az első szavaknál előtör a mosoly, az imádkozás végéig pedig teljesen kivirágzik a nevetés az arcukon.

Azóta a templomban is egyre több mosolygós arcot látok az oltártól, a padban ülő hívek körében, s azon tűnődöm, hogy mennyivel szebb és vonzóbb lenne a liturgiánk, ha nem komor, merev ábrázatokból állna, hanem vidám, örömteli, fiatalos arcokból! És mekkora hatása lehetne összejöveteleinknek, ha ilyen sugárzó emberek mennének szét az utcákba, házakba, otthonokba! Egész biztosan az lenne az általános vélemény, hogy most már (végre) meg tudjuk különböztetni ránézésre is a keresztényeket a nem keresztényektől: az előbbiekben ott van az öröm, ami megszépíti és megfiatalítja az arcukat, míg az utóbbiakra ez nem jellemző. De sajnos egyelőre még nem tartunk itt. Biztosan azért is, mert eddig nem fordítottunk különösebb gondot az arcszépítő testkultúrára. Nem volna érdemes elkezdeni?

Pósa László

Tartalom

Az Úr Lelke van rajtam, mert fölkent engem

Nem eléggé tudatos bennünk, keresztényekben, hogy nevünket nem a keresztről és nem is megkeresztelt mivoltunkról kaptuk, hanem Krisztusról, akibe a keresztség által beoltódtunk és isteni életének részesei lettünk. Ezt a természetfeletti életet azonban csak csírájában kaptuk, zsenge növény gyanánt növekedésre, táplálásra, megerősítésre szorul. Ez a megerősítés a keresztény nagykorúság szentségében, a bérmálásban történik. A bérmálás szláv eredetű szó, jelentése: megerősítés. „A bérmálás szorosabban köti a hívőket az egyházhoz, és erőt áraszt beléjük, hogy tanúságot tudjanak tenni Krisztusról, s valóban tudják szeretni Istent és testvéreiket” – mondja II János Pál pápa.

Az sem eléggé ismert, hogy a görög „Krisztus” szó nem Jézus vezetékneve, hanem hitvallás: Jézus a Messiás, vagyis magyarul a „Fölkent”. Őt kente fel az Atya hatalommal és erővel, kiárasztotta rá Lelkét, hogy igazságot vigyen a nemzeteknek. Neki pedig feltámadása után legfontosabb gondja volt, hogy apostolait is részesítse ebben a Lélekben, amikor rájuk lehelt és így szólt: „Vegyétek a Szentlelket!” (Jn 20,22). A megváltás művének megpecsételésekor, pünkösd napján az egész egyházra kiárasztotta a megígért „másik Vigasztalót” és ettől kezdve ez a Szentlélek élteti és vezeti folyamatosan Krisztus egyházát és annak minden egyes tagját. A bérmálás szentsége a pünkösdi kegyelmet állandósítja az egyházban.

Mivel az apostolok voltak a Szentlélek első befogadói, már az ősegyházban is ők osztották ki kézrátétellel a Szentlélek kegyelmeit az újonnan megkeresztelteknek közvetlenül a keresztelés után és az első szentáldozás előtt. Amikor általánossá lett a gyermekkeresztség, Nyugaton továbbra is ragaszkodtak ahhoz, hogy apostolutód végezze a bérmálást, amely emiatt különvált a kereszteléstől. Most már illatos krizmaolajjal is megkenték a bérmálkozó homlokát, hogy Krisztus édes illatát terjessze az emberek között. Keleten viszont a mai napig a keresztelő pap azonnal meg is bérmálja a csecsemőt a püspök által szentelt olajjal megjelölve kezét, lábát és érzékszerveit. Nyugaton a bérmálás korhatára a hetedik év volt, egészen a 19. század végéig, amikor X. Szt. Piusz pápa már ebben a korban sürgette az elsőáldozást, így a bérmálás egyre későbbre tolódott, egészen a felnőtt kor küszöbéig. Ezáltal ugyan megváltozott a beavató szentségek sorrendje, viszont kifejezésre jut a csecsemőkorban megkereszteltek tudatos döntése Krisztus és az egyház mellet, valamint az apostoli tanúságtételre szóló küldetésük. Ezért fontos érett hittel, alapos előkészület után járulni a bérmálás szentségéhez.

Kovács Ervin

Megkergülni vagy éhen halni?

„Éhínség, ragály üti fel a fejét, és a föld megrendül itt is, ott is.” (Mt 24,7)

A FAO (Egyesült Nemzetek Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete) legújabb kimutatása szerint a földkerekség 33 országában több mint hatvanmillió embert fenyeget az éhínség veszélye. Ennek leggyakoribb előidézői a természeti katasztrófák, a háborúk és a téves gazdaságpolitika. A statisztika adatai szerint a legsúlyosabb helyzet a fekete kontinensen alakult ki. Afrika keleti országait: Etiópiát, Tanzániát, Szudánt és Kenyát katasztrofális méretű aszály sújtotta, Mozambikban emberemlékezet óta nem volt példa ilyen árvizekre, Nyugat- és Közép-Afrika országai pedig belháborúktól szenvednek. Dél-Amerikában is több az éhes, mint a jóllakott száj. Különösen Haiti, Honduras, Nicaragua és El Salvador lakkosait sújtja az éhínség. Az ázsiai szárazföld sem mentes a bajoktól. A legsúlyosabb helyzetben Észak-Korea van. Lakkosságát immár több éve éhínség sújtja. A helyzet komolyságáról vall az is, hogy a minap Észak-Korea kormánya egy kérvénnyel fordult Németországhoz, amelyben arra kérte a német államot, hogy küldje el nekik 400 ezer kerge-kórral fertőzött szarvasmarháját, mert ezek húsával több millió éhező koreait tudnának megmenteni az éhhaláltól. A phenjani kormány még az a kockázatot is vállalja, hogy ily módon kerge-marha kórral megfertőzze a lakosságot.

Kathie Zellwegenek, a hongkongi Caritas vezetőjének szavai szerint ez a segélykiáltás nem egy jól kitervelt reklámhúzás, hanem a helyzet súlyosságának bizonyítéka. Véleménye szerint minden állatot tüzetesen át kellene vizsgálni, és csak a fertőzött marhákat kellene elpusztítani. Több ezer szarvasmarhát csak úgy leölni, amíg mások éheznek, megítélése szerint súlyos bűncselekmény. A kormány ezen lépése figyelmeztető jel, hogy Észak-Korea lakossága mennyire kétségbe van esve. Hans Peter Rothlin, az egyik nemzetközi segélyszervezet németországi részlegének az elnöke kijelentette, ahhoz, hogy a koreaiaknak kizárólag egészséges szarvasmarhák húsát szállítsák, az állatokat tüzetes vizsgálatoknak kell alávetni. Egyébként emlékeztetett arra a tényre is, hogy a németek többsége a járvány ellenére továbbra is rendszeresen fogyasztja a marhahúst.

Nyugat-Európában a szarvasmarhák ezrei várnak kényszervágásra e kór miatt. Persze ha ez a betegség csak a „teheneket” érintené, korántsem foglalkoznának vele ennyit, azonban a betegségnek van emberi megfelelője is. Ez a Creutzfeldt-Jakob betegség (vagy latinul Encephalopathia subacuta spongiophormis). Ezt a kifejezést lassú szivacsos-agyvelőbántalomnak fordíthatnánk. A név jól tükrözi a betegség lényegét. Ha e betegségben elhunyt személyek agyát a kórboncnok mikroszkóppal megnézi, valóban szivacsosnak látja, mivel a betegség lefolyása során az idegsejtekben illetve azok között „hatalmas” lyukak alakulnak ki. Ez az üregképződés folyamatos és megállíthatatlan. Végül a teljes központi idegrendszert tönkreteszi és halálhoz vezet. Amíg a folyamat tart, furcsán viselkedik a beteg. A tévében mindnyájan szemtanúi lehettünk a beteg marhák „kerge” viselkedésének. Az embernél főleg gyors szellemi leépülést és rohamszerű izomgörcsöket tapasztalhatunk. Hogy a betegséget elkerüljük, ne együnk fertőzött agyvelőt és húst! Ugyanis a húsban lévő nyirokcsomókban kimutatható a prion, és emiatt kell elpusztulnia mintegy kétmillió szarvasmarhának.

A berlini „zöld hét” alkalmából Karl Lehmann püspök, a német püspöki konferencia elnöke arra figyelmeztetett, hogy a teremtett világ megőrzése milyen nagy felelősségünk, és hogy az állattartásban sem szabad a haszon rövid távú növelése érdekében felelőtlenül eljárni. A jelenlegi kergemarha-kór válságban a lelkipásztoroknak a gazdák mellett kell állniuk.

„A teremtés koronája, az ember az élelmezési lánc végén, lopakodó prionok fenyegetettségében azt kérdezi: Mit ehet még egyáltalán nyugodt lélekkel?” – írja Christian Schütze publicista a Süddeutsche Zeitungban. Ez a kérdés a fejlett országok polgárainak félelmét fejezi ki, amit kétségtelenül komolyan kell vennünk. Emberek milliárdjai azonban egy másik kérdéssel hajtják le naponta fejüket: Lesz-e egyáltalán holnap mit ennünk?”

A fájdalmak anyja

Szűz Mária a kínszenvedés misztériumában

Lukács evangélista meséli el Mária találkozását az öreg Simeonnal, aki felvillantja előtte a reá váró szenvedést: „Ez (Jézus) sokak romlására és sokak feltámadására lesz Izraelben, jel lesz, melynek ellene mondanak – a te lelkedet is tőr járja át…” (Lk 2,34–35). Prófétai szavai összecsengnek Nátán Dávidhoz intézett figyelmeztetésével, amikor az az ammoniták kardjával megölte Uriját: „A kard sose fordul el házadtól…” (2Sám 12,9kk). A kard, amely Dávid háza fölött függ, Mária szívét sebzi meg. Az igazi Dávidban, Krisztusban, és anyjában, a Szeplőtelen Szűzben az átok túllép önmagán, s ezáltal kihuny.

Mária szívét tőr járja át. Az evangélista ezzel a Fiú kínszenvedésére utal, amit Mária saját szenvedéseként élt át. Kálváriája már a néhány év múlva esedékes jeruzsálemi úttal elkezdődik: Jézus elvesztésekor el kell fogadnia a Fiú valódi atyjának elsőbbségét, s hogy valódi házában, a templomban szeret tartózkodni. Máriának meg kell tanulnia, hogy akinek életet adott, annak meghagyja szabadságát. Ezáltal válik teljessé az Isten akaratára mondott „igen”, vagyis anyai hivatása: háttérbe vonulva, Isten akaratának szerezni elsőbbséget.

A közélettől való viszolygás, a háttérbe vonulás hitelesít egy fontos mozzanatot, a kereszt tövében lejátszódó jelenetet: „Íme, a te fiad!” Már nem Jézus Mária fia, hanem a tanítvány. Az elfogadás és a rendelkezésre állás az első lépés, amit az angyali üdvözlet kért Máriától, a következő pedig az elengedés. Anyasága ezáltal válik teljessé. Az őt magasztaló dicséret („Boldog a méh, amely kihordott”), csak akkor bizonyul maradéktalanul igaznak, ha önmagáról megfeledkezve az Istenhez való hűséget állítja előtérbe: „Hát még azok milyen boldogok, akik hallgatják az Isten szavát és hűségesek is maradnak hozzá!” (Lk 11,27–28). Így készül fel Mária a kereszt misztériumára, amely nem ér véget a Golgotán. Fia az ellentmondás jele marad, s ő mindvégig ennek a jegyében él. Szenvedését a Messiás anyjának ellentmondásos szerepe tetézi.

A keresztény vallásgyakorlat nagyra értékeli a szenvedő anya képét, aki halott Fiával karjaiban eleven együttérzéssé lényegült. Az együttérző szívű anyánál minden idők szenvedői megtalálták az isteni együttérzés legtisztább tükröződését, a sebeiket gyógyító balzsamot. Mert minden szenvedés elszigetelődést jelent, a szeretet elvesztését, a be nem fogadott személy széttört boldogságát. Csak a közösség, az együtt-lét képes a fájdalmat gyógyítani.

*

Szent Bernát csodálatosan fogalmazta meg: Isten nem tud szenvedni, de tud együttszenvedni. Bernát bizonyos értelemben újfent vita tárgyává tette azt a fogalmat, melynek kapcsán az egyházatyák a keresztény isteneszme újdonságáról beszéltek. Az antik gondolkodás szerint ugyanis Isten természetéhez hozzátartozik megingathatatlan nyugalma. Az egyházatyák számára nehezen volt megkerülhető ez az elképzelés. Nem gondolhattak arra, hogy Isten „szenved”, de a Bibliából kiindulva tisztán látták, hogy a bibliai kinyilatkoztatás mindent „feje tetejére állít, ha Isten kérdése felmerül”. Megértették, hogy Istenben egy titkos szenvedés fedezhető fel, amely már-már sajátos lényege: a szeretet. S mivel szeret, a szenvedés, az együttszenvedés sem idegen tőle. „Az emberek iránti szeretetből a szenvedni nem tudó irgalmasságában együtt szenvedve szenvedett” – írja Órigenész.

Mondhatnánk úgy is: Isten a keresztfán a világgal szenved. Az Ószövetségben az Isten emberrel való együttszenvedését nem a pszichológiával rokon szóhasználat jelzi. A konkrétumokhoz ragaszkodó szemita gondolkodásmóddal összhangban olyan kifejezések ecsetelik, amelyek a test egy részére, a rahamimra utalnak. Ez a főnév (egyes számban) anyai ölet, anyaméhet jelent.

A Biblia „szívnek” mondja az érzelmet, csípőnek és kereszttájéknak a vágyat és a fájdalmat. Hasonlóképpen az anyai öl azt fejezi ki, hogy az illető mások közelében marad, utalva arra, hogy azáltal válunk emberivé, ha másokért létezünk, ha befogadjuk őket, ha életet adva nekik, magunkban és magunk fölött hordozzuk őket. A test nyelvéhez közel álló kifejezéssel az Ószövetség rávilágít, hogy Isten együttérző szeretettel mindannyiunkat magában hordoz.

*

Azok a közvetítő nyelvek, melyek által az evangélium kapcsolatba került a pogány világgal, nem ismerik az ilyen árnyalatokat. De a Pieta’, a halott Fiát ölelő Mater Dolorosa e kultúrák számára is ugyanazt jelenti: Isten anyai szenvedését. A Fájdalmas Szűzanyában vált mindez láthatóvá, tapinthatóvá. Ő Isten együttszenvedése, kínjainak megjelenése egy emberi lényben, aki engedte, hogy teljesen magához vonzza Isten misztériuma. De mivel az ember életében mindig jelen van a szenvedés, ezért a Mater Dolorosa Isten irgalmasságaként (rahamim) rendkívül fontossá vált a kereszténység számára. A kereszt jele benne teljesedik ki, ugyanis Mária élete elfogadott kereszt, szeretetben kommunikáló kereszt, mely lehetővé teszi, hogy fogalmat alkossunk Isten együttszenvedéséről. Az anya szenvedése tehát húsvéti szenvedés, mely a halálnak a szeretet megváltó együttlétébe történő átalakulását vetíti elénk.

Eközben csak látszólag távolodtunk el az „örülj és örvendezz” zengésétől, amellyel Mária története kezdődött. A neki hirdetett öröm ugyanis nem banális, létünk örvényének feledéséből fakadó örvendezés, mely arra ítéltetett, hogy semmivé váljon, hanem valódi öröm, mely bátorságot ad, hogy részt vegyen a szeretet vonulásában, eljutva Isten sugárzó szentségéig. S ez az öröm a szenvedésben sem válik köddé, hanem megerősödik. Csak az a valódi öröm, amely túléli a szenvedést, s erősebb a szenvedésnél. „Boldognak mond engem minden nemzedék.” Mi sem embereknek tulajdonítható szavakkal mondjuk boldognak Máriát, hanem az angyal és Szent Erzsébet üdvözlő szavaival. Erzsébet köszöntésével kapcsolatban ugyanis szintén megjegyzi az evangélista, hogy a Szentlélekkel eltelve szólt. „Áldottabb vagy te minden asszonynál, és áldott a te méhednek gyümölcse” – ujjongott Erzsébet, s mi vele együtt dicsérjük: „Áldott vagy”. Isten Ábrahámnak adott ígérete cseng vissza e mondatokban, melyet az új szövetség megkötésekor tett: „Te magad is áldás leszel… Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége” (Ter 12,2–3).

Az újszövetségben Mária az áldott, mert elfogadta és teljességre vitte Ábrahám hitét. Mivel a hívők anyja, ezért a föld minden nemzedéke áldást nyer általa. Őt tisztelve ennek az áldásnak a vonzáskörébe hatolunk. Engedjük, hogy alakítson bennünket, s hogy Máriához hasonlóan hívőkké válva magasztaljuk a Mindenhatót, amiért köztünk lakik a velünk levő Isten: Jézus Krisztus, a világ igaz és egyetlen megváltója.

Joseph Ratzinger: La madre dei dolori.
Jesus, 1998. május, ford.: Kalacsi János

A szerzőről: Joseph Ratzinger bíboros 1927-ben született a bajorországi Marktl am Innben. 1981-től a Hittani Kongregáció prefektusa.

Megkérdeztük kanizsai testvéreinket:

Isten szeret, érzed-e?

Farkas István közgazdász, kántor, hitoktató: – A nap minden szakában tudom, hogy Isten szeretetével és irgalmával kísér. Azokat a pillanatokat, amelyekben ezt nem érezem, nem is akarom megjegyezni, mert szeretete állandó, csak az én számomra van mélypont, de azt is ő adja, és onnan mindig kihoz. Csak a tőle kapott szeretetet tudom másoknak adni. Szeretete erőt ad a megbocsátáshoz, hogy elnézzem mások hibáit. Ha reggel áldozok, akkor az egész napot betölti a kegyelem, a szeretet, amelyet tovább tudok adni másoknak. Sok ember kopogtat be a plébániára Karitász-csomagért. Ilyenkor figyelek viselkedésemre. Próbálok párhuzamot vonni aközött, hogy milyen Isten irántam való szeretete, és milyen az én szeretetem az emberek iránt.

Stojanović Rózsa nyugalmazott tisztviselő, egy fiú és egy lány édesanyja: – A bajban, a szenvedésben Isten mindig felém fordította arcát. Ha nem éreztem volna szeretetét, nem tudtam volna elfogadni, hogy 29 éves lányom, aki főiskolát végzett, domonkos apáca lesz Szombathelyen. Lányom lassan, fokozatosan készített fel hivatására. Sokat imádkozott érte vallásos édesanyám. „Nem halok addig meg, amíg nem lesz apáca” – mondta. Hosszú betegségének utolsó heteiben mozdulatlanul feküdt. A rendház főnöknője hetekig imádkozott azért, hogy lányomat a novíciátusból akkor küldje haza, amikor az a nagymama szempontjából a legfontosabb. És ebben az egészben benne volt Isten szeretete. Beteg édesanyám, aki addig szinte életjelt sem adott magáról, amikor Sandra lányom belépett a szobába, ragyogó szemmel felült, és kitárta két kezét az ég felé. „Nem engem ismert fel, hanem ő már Azt látta, Aki feléje jött. Látod, édesanyám, ez a feltámadás” – mondta a lányom. És Isten szeretetének műve az is, hogy harminchat év után, most karácsonykor esküdtünk meg ortodox férjemmel a katolikus templomban, így most már szentségekhez járulhatok.

Kracsun Miklós közgazdász, két gyermek édesapja: – Isten nagyon szerette népét, hogy egyszülött Fiát adta érte, aki megváltott bennünket. Annyi rossz láttán sokszor arra gondolok, hogy ezt nem is érdemeljük meg. Nem éreztem, hogy Isten megvonta volna tőlem szeretetét, amikor az utóbbi háborúban engem is behívtak. Igyekeztem lenyugodni, és megtalálni a helyemet, hogy ne bántsak senkit, és engem se bántsanak. A nehézségek és próbatételek ellenére annyi szépet kaptunk és kapunk, hogy el kell ismernünk, Isten szeret bennünket. Betegek ugyan, ám élnek szüleim, fiaink huncutok, de megbízom bennük. Olyan feleséget kaptam, akiről mindig is álmodtam. Elégedett vagyok az anyagiakkal, amennyi nélkülözhetetlen, az mindig megvan.

Sóti Andrea friss nyugdíjas, a szabadkai Elektrovojvodina kanizsai kirendeltségében az eladási osztály egykori főnöke, három gyermek édesanyja: – Volt az életemben olyan időszak, amikor nem éreztem Isten szeretetét. Első gyermekünk lány, vele semmi gond. A második fiú, szellemileg elmaradott. Ha rá gondolok, könnyeim folynak, de beszélek róla, mert ő a miénk. Édesanyaként őrülten fáj, hogy minden erőfeszítésünk, szeretetünk, gondoskodásunk ellenére olyan állapotba került, hogy nem maradhatott velünk. Jelenleg Moravicán él egy otthonban, s mi férjemmel együtt látogatjuk. Évekig úgy éreztem, Isten magunkra hagyott mély fájdalmunkkal. De sok-sok év után megajándékozott bennünket egy harmadik gyerekkel, aki által erőt ad fájdalmunk elviseléséhez. Ő, továbbá aranyos lányunk, aranyos vejünk és a két gyönyörű unoka az örömünk. Ezen kívül Isten szeretetének tulajdonítom, hogy aránylag simán, komolyabb stressz és trauma nélkül átvészeltem nyugdíjba vonulásomat. Szépen alakul az életem. Találtam régi és új ismerősöket, akikkel a templomban ismerkedtem meg. Ők az úgynevezett templomos barátnők, akikkel rendszeresen összejövünk.

Pataki Márta óvónő: – Amikor édesanyám meghalt, tizenhét éves voltam. Ha nem lett volna akkora hitem, és nem bíztam volna annyira Isten szeretetében, akkor nem tudtam volna így átvészelni ezt a nagy megrázkódtatást. De Istennel nagyon erősnek éreztem magam, én vigasztaltam édesapámat és a családot.

Idő kellett, mire megértettem, hogy Isten szeretetének nem mondanak ellent egyes teremtményei, akik testi vagy lelki fogyatékosak. Jelenleg ilyen gyerekekkel foglalkozom a Bárka Műhelyben. Papírt márványozunk, bőrhulladékból szemüvegtokot, ceruzatartót ügyeskedünk össze, gyöngyöt fűzünk…

Készülök férjhez menni. Vőlegényemmel érezzük, hogy Isten szeret bennünket, törődik velünk. Noha semmink nincs, lassan körvonalazódik, hol lakunk, hogyan alakul majd életünk. Isten előre adja irgalmát, megelőlegezi a szeretetét, de tudnunk kell rábízni magunkat, kezébe tenni életünket.

Smidt Valéria

A csíkos sál

Nyuszi éppen egy fatönkön üldögélt és kötögetett:

– Milyen jó, hogy nagyi megtanított erre, most legalább olyan sálat készítek magamnak, amilyet akarok. Jó melegre, finom puhára kötöm, hogy megvédjen a hűvös böjti szelektől is. Vagy inkább mégsem! – Libbentette hátra füleit elmélázva – Nem gondolhatok mindig csak magamra! Ennek a nagyi sem örülne! Ezt a sálat a legjobb barátomnak fogom adni. Úgy-úgy! – Bólogatott sejtelmesen mosolyogva és tovább buzgólkodott.

Hamarosan az egész kerek erdő tudomást szerzett a színes, puha, egyre növekvő sálacskáról.

– Mit gondoltok, kié lesz? – Kérdezgették egymástól a kis állatok, titokban abban reménykedve, hogy nyuszi éppen az ő nyakukba akasztja majd a legjobb barátnak járó díjat, a pihe-puha sálacskát.

– Hoztam finom sárgarépát! Én meg piros, mosolygós almát! Ez mind semmi! Én fakérget szedtem neked! Friss, ropogós! – Tolongtak nyuszi ajtajában az újdonsült „barátjelöltek”.

Annyian voltak, hogy pocok, aki az erdő túlsó végén levő rétről érkezett látogatóba régi pajtásához, riadtan bújt egy bokor mögé:

– Vajon mit keres itt ez a sok állat? Eddig soha nem jöttek ide, most meg mindenki barátkozni akar. És még finomságokat is hoztak. Lehet, hogy ma van nyuszi születésnapja? Én meg csak egy kis száraz kenyeret hoztam. Nem valami nagy ajándék, pedig már egy hete rejtegetem, nehogy az öcsikéim megtalálják, mert akkor híre-hamva sem maradna. Pedig tudom, hogy nyuszi nagyon szereti a jó ropogós, száraz kenyeret. A télen, amikor olyan beteg volt, és minden nap eljöttem ápolni, akkor is ennek örült legjobban. Persze akkor nem kapott mosolygós almát, friss répát, fakérget. Ennyi finomság mellett biztosan nem is fog örülni az én száraz kenyeremnek. Legjobb lesz, ha haza megyek! – Sóhajtotta orrát lógatva.

Már éppen indulni készült, mikor óriási szél kerekedett. Hatalmas fekete felhők takarták el a napot, és az égen félelmetes villámok kezdtek cikázni.

– Legjobb lesz, ha elbújok itt a lapulevelek alatt, mert útközben bőrig áznék – döntötte el a kis pocok. Icipicire összehúzva magát figyelte a vihar félelmetes közeledtét. Egyszerre csak óriási csattanás remegtette meg a közelben álló tölgyfát, melynek tövében nyuszi háza állt. A fa jajgatva kettétört, és a széthulló ágak között fellobbant a tűz. Nyuszi házából ijedten szaladtak szét a vendégek.

– Várjatok, segítsetek eloltani a tüzet! Különben leég a házam! – Kiabált utánuk nyuszi sírva. A „barátjelöltek” azonban ügyet sem vetettek rá, mentette ki-ki a saját bőrét. A pocok először megbabonázva figyelte az egyre lejjebb kúszó sárga lángnyelveket, de hirtelen eszébe nyilallt a gondolat:

– Nyuszi veszélyben van! Segítenem kell neki! – Erőt vett félelmén és nyuszihoz szaladt:

– Gyorsan, vizet kell hoznunk, hogy eloltsuk a tüzet! – És már fel is kapott egy vödröt, hogy a közeli forráshoz szaladjon vele. Ahogy odaért, megmerítette a vödröt és már loholt is vissza vele a fához. Nyuszi kétségbeesetten követte. Az ide-oda rohanástól patakzott a víz róluk, bundácskájuk bekormozódott, de ők csak hordták, hordták a vizet. Küszködésüket meglátta a világ jóságos Ura, és biztosan megszánta a két kis állatka hősies igyekezetét, mert bőséges esőt bocsátott a földre. Az esőcseppek elmosták tűz úrfi kackiás erejét és hamarosan csak fekete füst meg korom maradt haragjából.

Ahogy a két kis állatka piszkosan, fáradtan, de mégis büszkén belépett a megmentett nyusziházba, tekintetük a csíkos, pihe-puha sálra esett.

– Bocsáss meg, hogy nem gondoltam rád előbb! Tudnom kellett volna, hogy mindig is te voltál a legjobb barátom – szipogta szégyenkezve nyuszi, miközben lerázta a hamut a sálról, és pocok nyakába tette. Pocok büszkén mosolygott és elővette a madárlátta kenyér darabot, hogy barátságukat egy közös lakomával pecsételjék meg, és harapjanak egyet erre a nem mindennapi, koromszagú riadalomra.

Katona Marianna

Egymásra nézzünk, ne a képernyőre

Megtévesztő „üzenet”

Legtöbb családban már a csecsemő is naponta órákon át hallja, majd látja a tévé műsorát. Mivel a képek valósághű formában peregnek előtte, tökéletesen hisz valódiságukban. A valóság és látszat kérdése ott válik súlyos kérdéssé, amikor a közölt „üzenet” tartalma félrevezető. A bajbajutott főhős egy csodafegyverrel egyszerűen kilövi magát a szorító kapocsból (vagy lelövi a támadókat!), és helyzete máris megoldódik. És a gyerek elhiszi, hogy a konfliktusokat így lehet, így kell megoldani az életben is.

A kisgyermek csak akkor érti az előtte pergő eseményeket, ha azok következetes sorban játszódnak le. A gyorsan változó, pergő, több szálon futó eseményeket képtelen követni. A tévé gyakran egy előre gyártott, másik világot kínál. Miközben a megértést vagy annak igényét eleve „pótolja” a lenyűgöző, gyorsan változó képekkel: csak befogadni kell, gondolkodni nem. A másik nehézség különösen a klasszikus regények megfilmesített változatainál érhető tetten. A film színesen, mozgalmasan néhány másodperc alatt jelenít meg olyan hangulatokat, amelyeket az író hosszasan, gazdag szókinccsel, fordulatos képekkel ír le. A filmen mindezt a néző nem észleli: erdőt, fát, embereket lát, de ezek leírására nem lesznek saját szavai! Ez az elszegényítés talán az egyik legsúlyosabb veszély: a szószegénység és fantáziátlanság ugyanis nagyon rossz hatással van a személy fejlődésére. Azok a gyerekek, akik sokat tévéznek és keveset olvasnak, viszonylag gyengén teljesítenek az iskolában.

A gyerek utánozza a látott erőszakot

Azok az emberek, akik azonosíthatóan egy kategóriába tartoznak (például nő, fekete, tudós, amerikai), úgy jelennek meg a tévé képernyőjén, mintha mind ugyanolyan személyiségűek és természetűek is lennének, hasonló környezetben élnének, ugyanazt a foglalkozást űzve. Érdekes a nők szerepeltetése is: az összes szerep mintegy 20-25 százaléka jut nekik, amikor is rendszerint mellékszerepet játszanak (feleség, barátnő, alkalmazott). Az idős nők legtöbbször negatív hősöket alakítanak. Különös veszély forrása a műsorokban megjelenő rengeteg erőszak. Sajnos a mesefilmek sem kivételek ez alól, ahol gyakran a szemtelen, agresszív hős a szimpatikus figura, aki nevetségessé teszi nála esetlenebb, gyanútlanabb társát. Az erőszakos jelenetek egyértelműen fokozzák a gyerek agresszív magatartását, aki utánozni kezdi az erőszakos megnyilvánulásokat, fel sem fogva azok súlyos következményét.

A televízióban látottak negatív hatását fokozhatják vagy csökkenthetik a családban érvényesülő viselkedési minták. Sajnos gyakori eset, hogy a család a könnyebb (és lényegesen olcsóbb) megoldást választja: a gyerek bármikor nézheti a televíziót, könyveket viszont nem kap. A könyvtári kölcsönzés helyett is a videokölcsönzés dívik.

Nincs kivel játszani, beszélgetni

Nem a televízió hibája, hogy a gyerekek sokat ücsörögnek előtte, hanem a szülőké. Az ő feladatuk, hogy ne szolgáltassák ki gyerekeiket a televíziónak. A gyerek ugyanis könnyen bekapcsolja a televíziót, és leül eléje „pihenni”. És legtöbbször újabb zaklatás következik, mert addig válogat a műsorok között, amíg nem talál valamit, ami felizgatja és elvonja önmagáról a figyelmét. Ehelyett sokkal többet érne számára egy más irányú, lehetőleg mozgásos tevékenység, majd nyugodt végiggondolása a napnak, minden külső zaj nélkül. Még fontosabb, hogy ilyenkor a gyerek leülhessen a szülő mellé, és egymásra nézzenek, ne a televízióra! Tragikus, hogy a család leül beszélgetni, és tekintetük nem egymást, hanem a képernyőt keresi. Ezek pszichés hatását nem mérőműszerekkel, hanem a megbomlott kapcsolatokkal, a folytonos idegességgel és a meg nem értés növekedésével lehet kimutatni.

Többet kellene beszélgetni a gyerekekkel, és értelmes programokra elvinni őket. A sportolás, színház- és mozilátogatás mellett azonban azt is meg kellene tanulniuk szüleiktől, hogy hogyan segíthetnek másokon. A keresztény szülő keresse az alkalmat, hogy ne kötelességszerűen, hanem természetes belső igényt követve hét közben is betérjen gyermekével néhány percre egy templomba, vagy szentmisén vegyenek részt.

Az egyetlen gyermek nagy kísértése, hogy mivel nincs kivel játszania (nincs testvére!), nincs kivel beszélgetni (szülei fáradtak, vagy éppen a házi munkát végzik), nem marad más számára, mint a televízió. Este legtöbb nagyvárosban súlyos veszélyt jelent a gyereket leengedni az utcára, így magányát és unalmát kénytelen tévézéssel feloldani. A gyerek számára pedig létfontosságú a kortársak jelenléte, különösen a testvérekkel való játék lehetősége. Általános jelenség, hogy a szülők egyre kevesebbet érintkeznek gyermekeikkel, ahogy azok nőnek. Így egyre kevésbé ismerik őket, ami oda vezet, hogy a szülők őszinte megdöbbenéssel vallják be, ha egy napon valami súlyos bűncselekménybe keveredik a gyermekük: „Nem ilyennek ismertem a gyermekemet”. Meg kellene kérdezni ilyenkor a szülőket: utoljára mikor beszélt vele őszintén?

Sávai János

Egy tálból cseresznyézzek Hitlerrel?

Manapság a politikusok többsége képmutató, számító és köpönyegforgató. A letűnt idők politikusai között azonban megtaláljuk az elvhűségnek, a kitartásnak és az önfeláldozásnak ragyogó példáit. Ilyen kaliberű politikus volt a hatvan évvel ezelőtt elhunyt gróf Teleki Pál magyar miniszterelnök is, akinek halálát máig találgatások övezik. Valóban öngyilkos lett-e, vagy idegen (németbarát) kéz vetett véget életének?

Gróf Teleki Pál Budapesten született 1879. november 1-jén. Erdélyi nagybirtokos családból származott. Szüleinek egyetlen gyermekeként gondos nevelésben részesült. A budapesti piarista gimnáziumban érdeklődése a természettudományok, főként a földrajztudomány felé fordult. A századelőn nagyobb tanulmányutakat tett Európában, Észak-Afrikában és Amerikában. Hazatérve publikáltatta tudományos kutatásainak eredményeit, melyek nemzetközi elismerést váltottak ki a földrajztudósok körében. 1909-től a Földrajzi Intézet igazgatója, illetve a Magyar Földrajzi Társaság főtitkára és alelnöke volt. Számos földrajzi tárgyú könyve jelent meg. Békés tudóséletének az első világégés vetett véget. A magyar delegáció tagjaként aktívan kivette részét a párizsi béketárgyalásokon. A Párizsba kivitt anyag mintegy 400 kötetet tett ki, a térképek, melyeket Teleki készített hat munkatársával, mintegy két mázsát nyomtak. Térképei alapján fáradhatatlanul védte a magyar ügyet, és nem rajta múlott, hogy bekövetkezett a szégyenteljes trianoni békeszerződés.

Magyarország legláthatatlanabb miniszterelnöke

Nem vagyok politikus – hangoztatta, s nem utolsósorban ebben rejlett vonzereje széles körökben. Nem tudott vérbeli politikusok módjára szónokolni, beszédei az értelemre, s nem az érzelmekre apelláltak. Az volt a felfogása, hogy a közéletben, a politikában is tulajdonképpen „nemzetnevelési” feladatokat kell végezni. Számára a tudomány nem jelentett elefántcsonttornyot, hatalmas tudását a „nemzet szolgálatába” állította. Amikor másodízben is kinevezték miniszterelnöknek, kijelentette: „Ott is tanító bácsi fogok maradni – az osztályfőnöki könyvvel és nádpálcával is.” Politikai ellenfelei erős magyarságáért becsülték. Benne újjázsendült „az elhervasztott magyar öntudat”.

Teleki Pál egyszerű volt, mint az igazi tudós, csendes szavú, mint a jó pap, és igéi mélyre hatottak, mint a biztos kézzel vetett mag. Legerősebb várának a hitet tartotta. Nem áldozott gyakran, de húsvéti gyónását és áldozását mindig különös áhítattal végezte. Naponta imádkozott, s a vasárnapi szentmisehallgatást is komolyan vette, még hivatalos utazásait is úgy intézte, hogy részt tudjon venni szentmisén. Gyakran tartott igen komoly lelkiismeret-vizsgálatot. Legfontosabb célkitűzésének a keresztény nemzeti alap lerakását tartotta. Sík Sándor és más kiváló egyházi pedagógusok mellett Teleki Pál szelleme is meghatározóvá vált a magyar cserkészetben. Kortársai gyakran mondták, hogy Teleki jobban szerette cserkészegyenruháját felvenni, mint régi díszmagyarját.

A magyar szamuráj

Teleki 1939. február 16-a és 1941. április 3-a között másodízben töltötte be a miniszterelnöki posztot. Világosan látta a jövőt: „Rossz úton vagyunk. Tévúton járunk. A németek elveszítik a háborút, utána teljes összeomlás következik, és akkor orosz megszállás alá kerülünk, de ez sem fog örökké tartani. A bolsevizmus is összeomlik, mint a német nemzeti szocializmus, mert mindkettő embertelen és az emberi természetbe ütközik.” Teleki nem volt hajlandó egy tálból cseresznyézni Hitlerrel, így a második világháború kitörésekor elhárította a német csapatszállítási kérelmet, az olasz semlegességre támaszkodva a fegyveres semlegesség álláspontjára helyezkedett. 1940 decemberében magyar-jugoszláv örök barátsági szerződést kötött, s ezt a nagy diktátor követelésére sem volt hajlandó felbontani. E merészségéért magas árat kellett fizetnie. 1941. április 3-a éjszakáján a csöndes Szent György téri szoba ablakát megkopogtatta a halál angyala. Reggel, kevéssel hét óra előtt, amikor az inas belépett a miniszterelnök szobájába, holtan találta. Teleki élettelen jobb keze egy Browning típusú revolveren nyugodott…

Szabó Judit