Tartalomból:

Vissza a főlapra

Génszerkezet

A rendkívüli felfedezések időszakában élünk. Szinte lehetetlen követni azt a sok újdonságot, ami a tudományos kutatások eredményeként lát napvilágot. Minden felgyorsult, rohanóvá vált, s már-már úgy tűnik, hogy hasonlítunk a gyorsan hajtó kocsivezetőre, aki az út peremén sétálgatókat nemcsak, hogy nem ismeri fel, hanem meg sem látja. Ilyenkor aztán jó kiszállni a kocsiból, és egyet sétálni, hogy találkozhassunk másokkal, és meglássuk, hogy az élet értelme nem az, hogy átengedjük magunkat az örvénynek, még ha a felfedezés örvényéről van is szó. Megállni, lecsendesülni és elmélyülni, hogy meglássuk a világ csodáit. Mert a kutató értelem csak felfedez, nem talál ki újat. S Az, Aki mindezt elrejtette előlünk, a felfedezés örömében részesít bennünket. Egy kissé mintha hasonlítana a gyermekével játszó szülőhöz: eldug valamit, hogy aztán együtt örülhessen a gyermekével, ha az rátalál.

Napjainkban különös izgalommal vártuk, hogy mit fognak nyilvánosságra hozni a tudósok az emberi génnel kapcsolatban. Nem csalódtunk, de ez még nem jelenti azt, hogy nem csalódhatunk. De ne legyek pesszimista! A génterápia és a géntechnológia különösen az orvostudomány és a gyógyítás terén fog jó gyümölcsöt teremni. A gyógyító Isten így is meg akarja mutatni, mennyire szívén viseli az ember egészségét és életét.

S mikor erről írok, nem hallgathatom el csodálkozásomat, hogy mi, emberek biológiailag mennyire egyformák vagyunk. Szinte alig különbözünk egymástól, ugyanakkor tapasztalatból tudjuk, hogy rendkívül nagyok közöttünk az eltérések. Számomra a gén szerkezetének felfedezése egy sokkal érdekesebb felfedezésre utal: az igazi nagy különbségek az emberek között lelki illetve szellemi jellegűek. Ezt most már az a tudomány állítja, amelyről azt szajkózták iskoláinkban, hogy az anyagi világ megmagyarázásával mindent elmond majd az emberről. Ha akarjuk, ha nem, világosan ki kell mondani, hogy már a tudomány hangoztatja, hogy az ember nemcsak biológiai lény, és nemcsak testből áll. Befellegzett a materialista szemléletnek.

Természetesen az új felfedezések a kérdések és kételyek sokaságát hozzák magukkal. Ezek nemcsak az egyénnel, hanem a társadalommal is kapcsolatosak. Kiemelkedő feladat lesz az illetékesek számára, hogy megfogalmazzák a dolgok jogi határait. Meg kell válaszolni például, hogy milyen jogai vannak a géntesztelt embernek, milyen intézmények és milyen feltételek mellett végezhetik el a tesztelést stb. Minden géntechnológiára alapuló beavatkozás pozitív és negatív természetű is lehet. Gondolok itt a gyógyításra, de annak a lehetőségére is, hogy manipuláljanak az emberrel.

Mindenestre az ember misztériumához most már új szemszögből kell közelítenie nemcsak a tudománynak, hanem a filozófiának és a teológiának is: holisztikus megközelítésre van szükség, amelyben a transzcendenciával is rendelkező test-lélek embert mint létezőt kell megmagyarázni. De mégsem ezek a felfedezések fogják az ember életminőségét megváltozását, hanem az életszentség. Különösen, ha szem előtt tartjuk, hogy nem annyira biológiai valóságunkban, mint inkább testi-szellemi létezésünkben különbözünk igazán egymástól. A hívő ember, aki tudja, hogy az élet Isten különleges ajándéka, hogy az ember Isten képmására van teremtve, hogy – a Hittani Kongregáció Donum vitae dokumentumának megfogalmazásával éljek – „Jézus Krisztus életével, halálával és feltámadásával új értelmet adott az életnek”, e keresésében és válaszadásában is ismételni fogja szüntelenül a zsoltár szavait: „Köszönöm, Uram, hogy ilyen csodálatosnak teremtettél.”

Harmath Károly OFM

A Szentlélek nem tűri a lustákat

„Egyház, evezz a mélyre!” Ezekkel a szavakkal adja meg a pápa a nagy jubileumot követő év programját a január 8-án közzétett apostoli levelében (Az új évezred kezdetén). A 15. fejezetben a szentatya arra buzdít, hogy ne essünk a tétlenség kísértésébe, ne süllyedjünk lustaságba, ne nézzünk hátrafelé, hanem új dinamizmussal telve fogjunk hozzá a tennivalókhoz.

Az ilyen lendület nemcsak lelki készséget feltételez, hanem testi erőnlétet is, aminek köze van sorozatunk témájához, a testkultúrához. Aki keveset mozog és ellustul, az nehézkesen fog hozzá a teendőkhöz, és még nehezebben mozdul a Szentlélek indító szavára, aki pedig minden nap meg akar mozgatni minket, hogy megtegyük Isten akaratát. Ahogyan a Zsidókhoz írt levélben is áll: „Ma, amikor majd meghalljátok szavát, ne keményítsétek meg a szíveteket” (Zsid 3,7). A fentieket szem előtt tartva szólunk most a testmozgás kultúrájáról keresztény, azaz krisztusi szempontból.

„Az élet maga a mozgás, a mozgás maga az élet” – hangoztatják a testkultúra szakemberei. Ahol nincs mozgás, ott leáll az élet. Ha például az emberi szervezetben lassul az anyagcsere, a vérkeringés, ha görcsök és felszültségek következtében bénul a szervműködés, akkor ott veszélybe kerül a test élete. De a mozgás több mint természetes folyamat: maga az isteni élet az, maga a szeretet. Az Szentháromság élete is állandó mozgás: Az Atya és a Fiú egy szüntelenül tartó, úgynevezett perikorétikus (egymásban lakozási) mozgásban vannak, a Szentlélek pedig szüntelenül áramlik közöttük. Az életnek ebbe az isteni keringésébe akar minket bevonni Krisztus a megváltás művével: „Amint te, Atyám, bennem vagy s én benned, úgy legyenek ők is bennünk” (Jn 17, 21).

Jézus egész földi életét nézhetjük úgy is, mint egy állandó mozgást: gyermekkora vándorlás és munka, nyilvános élete Palesztina keresztül-kasul járása, a halála az Atyához való hazaérkezés, a föltámadása az emberekhez való visszatérés, hogy újjáélessze őket, hogy végül aztán az egyházat és a megváltott világot is visszavigye az Atyával való egységbe.

A mozgásnak tehát élettani és üdvrendi jelentése van. Ha ezt a két szempontot egymástól elválasztjuk, akkor egyrészt egyfajta öncélú és öntetszelgő testi aktivitásba fulladhatunk, ami „kioltja a Lelket” (vö. 1 Tessz 5,19), másrészt pedig egy „Uram, Uram”-ot mondogató érzelgős ájtatoskodásba, melyből kimarad a mennyei Atya akaratának teljesítése (vö. Mt 7, 21).

Mi a tennivalónk ezen a téren plébániai közösségeinkben? Nagyon sok. Az is, hogy a mindennapi mozgásunknak, járásunknak, jövés-menésünknek krisztusi értelmet adjunk. Jézus, az Isten dicsőséges Fia lépked és mozog a mi személyünkben ezen a földön, ő cselekszi bennünk pillanatról pillanatra az Atya akaratát. Ha mi járásunk közben átadjuk magunkat Jézusnak, akkor az övé lesz testünk egész mozgása, amiből eltűnik a nyegleség és a rendetlenség. Felenged mozgásunk feszültsége és kapkodása, mindezek helyébe a méltóságteljes, tiszteletet ébresztő, isteni fönséget sugárzó testmozgás kerül. A lelki élet szakértői mondják, hogy a keresztényt, akiben teljességgel ott él Krisztus, meg lehet ismerni a járásáról.

Továbbá az is feladatunk, hogy többet mozogjunk: sétáljunk, gyalogoljunk, kerékpározzunk, tornázzunk, fussunk, ússzunk stb. Ennek időt kell szentelnünk napról napra, tervszerűen, határozottan, kizárólagosan. A testkultúrával foglalkozó írások számtalan pozitív (egészséget, sőt életet mentő) hatását sorolják fel a testmozgásnak. Plébániaközösségünkben azt a szempontot is kihangsúlyozzuk, hogy az ilyen fajta egészségápolás elsősorban Isten akarata (épp úgy, mint a vallásgyakorlat!), másodsorban pedig az egymással és a közösséggel való törődés egyik módja is. „Ha rendszeresen időt fordítasz a pihentető testi aktivitásra, meghosszabbítod a felebarát szolgálatában tölthető évek számát” –mondogatjuk egymásnak. Ez azt is jelenti, hogy egymást biztatni, unszolni, serkenteni kell a megfelelő testmozgásra.

Ennek szellemében plébániánkon egyre többen indulnak esti sétára vagy futásra a Tisza-parton. Közben baráti beszélgetéseket folytatnak, vagy egyénileg bensőséges imába merülnek Istennel. Hány nehézség oldódott már meg, hány kérdés talált ott válaszra, közösségünk hány odaadó, lelkes tagja született meg vagy érlelődött ezeken a sétákon, amelyek mintha a Szentlélek különösen kiváltságos működési alkalmai lennének! Mintha csak ott tudna teljességgel mozgatni, ahol mozgó és egymást mozgató emberek vannak! Ilyen értelemben is igaza lehet a mondásnak, hogy a Szentlélek nem tűri a lustákat. Akkor hát az új évezred kezdetén tegyük szokásunkká mi is a mozgást!

Pósa László

Tartalom

Bélakúton pezsgő folyt

A középkorban a mai Újvidék (Novi Sad) helyén a középkorban egy Peturwarad nevű földvár állt, amely Péter ispán nagy kiterjedésű uradalmának központja volt. Péter ispán (Katona József Bánk bánjának Petur bánja) volt az, aki a pilisi erdőkben tartózkodó Gertrúd királynét átsegítette a másvilágra, emiatt birtokait elkobozták. Gertrúdot Pilisen, egy ciszterci apátságban temették el. Mivel a királyné az utolsó kenet felvétele nélkül halt meg, a királyi család tagjai több ciszterci monostornak is javakat adományoztak, hogy Gertrúd lelki üdvéért imádkozzanak. IV. Béla 1235-ben a franciaországi Trois-Fontaines ciszterci apátságból érkező szerzetesek számára monostort alapított. Az új apátság az Ukurd (Ökörd) nevet viselő völgyben, egy forrás közelében épült fel, így hát neve Belefons, azaz Béla kútja lett. Az 1237. június 24-én kiállított alapítólevelével Béla király bőségesen ellátta adományokkal: huszonöt falú Szerém vármegyében, és tíz Bács vármegyében (ezek többsége Péter ispán egykori birtokai volt). Az alapítólevél több szőlőskertet is felsorol. Az újonnan alapított apátság tulajdonává vált a péterváradi dunai rév is. A birtok központja egy városfunkciót ellátó település lett: a Duna bal partján fekvő Ópéterváradja. Az itteni tárházba kellett szállítani a terményjáradékot. Ezenkívül teljes vám- és adómentességet is élvezett a birtok, a szabad kereskedés joga, évi ötezer sókocka és budai tizedjövedelem járt neki.

A déli határ védelme miatt IV. Béla már néhány évvel az alapítás után sürgette a monostor átköltöztetését, de erre csak a tatárjárást követő időszakban került sor (alighanem 1246 után). A szerzetesek elhagyták a tatárok révén felperzselt hajlékukat, és a Duna fölé szökkenő sziklán építették fel az immár várfalakkal körülvett új monostort. A bácskai Pétervárad helynév az idő tájt kezdett rátapadni a szerémségi oldalra, amikor ott már vár állt, a névadó mezővárost a bácskai oldalon ettől kezdve Ópéterváradjának, majd Vásárosváradnak nevezték, manapság pedig Újvidéknek.

A középkori Magyarország ciszterci monostorai közül a bélakúti volt a leggazdagabb. Az 1332–1337-es pápai tizedlajstromok szerint a monostor bevételei egy-egy megyéspüspök jövedelmeivel mozogtak egy szinten. A monostor gazdagságával magyarázható az is, hogy több magyar király is felkereste. A bélakúti ciszterciek legnagyobb bevételét a bortermelés adta. A Champagne-ból idevándorolt szerzetesek a Fruška-gora lankáin új szőlőfajtákat és borérlelési eljárásokat honosítottak meg.

A 15. század hajnalán a bélakúti monostor tájékán is új szelek kezdtek fújni. A többi rendházhoz hasonlóan itt is meglazult a fegyelem, az elvilágiasodás eredményeként hanyatlott a szerzetesi élet. A Török Birodalom terjeszkedése következtében pedig egyre kevésbé tekintettek Bélakútra úgy, mint egy erődítésekkel is rendelkező monostorra. Új szerepet szántak neki, várként a déli végvárvonal egyik fontos láncszeme lett. Egy 1522-es évi számadás szerint már csak négy szerzetes élt a monostorban, amelynek utolsó napjait a vár sorsa határozta meg. 1526. július 27-én az Alapi György vezette maroknyi védők kétheti ostrom után kénytelenek voltak a török túlerővel szemben feladni a várat. Az új tulajdonosok az apátsági templomot mecsetté alakították át.

A törökök kiűzését követően, 1692. október 18-án helyezték el a Vauban-rendszerű péterváradi erődnek – a Duna Gibraltárjának – alapkövét. Az új falak felhúzását a régiek szakaszos rombolása előzte meg, ezért a középkori épületeknek nem maradt felszíni nyoma.

Szabó Judit

Tartalom

Lemásolt emberek

Igen kényes és vitatott kérdésről kellett dönteniük a brit parlament felsőházának (House of Lords) képviselőinek. 212 honagya 92 ellenében döntött úgy, hogy törvényesíti az emberi embriók gyógycélokra történő klónozását. Az új törvény január 31-én lépett életbe. A szavazást heves vita előzte meg, melynek során különösen az Anglikán Egyház és a Katolikus Egyház képviselői adtak heves tiltakozásuknak hangot. Véleményük szerint a törvény szabad kezeket ad az emberi embrióval való manipulációkra. Hiszen nem téveszthetjük szem elől, hogy emberi életről van szó, amely a fogamzástól a természetes halálig szent, és ezt semmiképpen sem szabad „eldobandó anyagként” kezelni. Egyébként a törvénytervezetet a parlament alsóháza (House of Commons) még decemberben elfogadta. A szavazás eredménye magáért beszél: 366 igen, 174 nem. Tony Blair, jelenlegi valamint John Major egykori miniszterelnök is a törvénytervezett mellett foglalt állást. Az elfogadott törvény értelmében a klónozott magzatot legkésőbb a klónozástól számított 14-dik napon el kell pusztítani, továbbá a törvény a legszigorúbban megtiltja, hogy a klónozott magzatot beültessék a női testbe.

Angliát követve az Amerikai Egyesült Államok is bejelentette, hogy központi támogatással engedélyezik az emberi sejtek felhasználására vonatkozó kutatásokat. A döntést azzal indokolták, hogy e kísérletek által súlyos betegségek (például Alzheimer, Parkinson betegség, illetve multiple skleroze) válhatnak gyógyíthatókká.

A cél szentesíti az eszközt?

A kényes kérdésben Elio Sgreccia püspök, a Pápai Életvédő Akadémia helyettes elnöke nyilatkozott: „Az a véleményem, hogy ezzel a döntéssel engedtek a gyógyszeripar nyomásának, amely az emberi »anyag« kereskedelmi felhasználását sürgeti. Pedig már ígéretes kutatások történtek, melyek lehetővé teszik, hogy ugyanazt az eredményt érjék el a felnőtt szervezet sejtjeinek felhasználásával: a vérből és a köldökzsinórból már ilyen sejteket ki tudnak venni. A tudományos folyóiratok is tanúsítják ezt, miért nem folytatják tehát a kutatásokat ebben az irányban? Nem fogadhatjuk el »a cél szentesíti az eszközt« elvet, vagyis azt az indokot, hogy ezek a kutatások lehetővé tennék súlyos betegségek leküzdését, hogy nagy ajándékról lenne tehát szó azok számára, akik szenvednek. Tudjuk, hogy a helyes morális magatartás az, amikor igaz célokat igaz eszközökkel érünk el. A történelem már kimondta ítéletét afelett, amikor az ember nem válogatja meg az eszközeit, és főként abban az esetben, amikor emberi lényeket alkalmaz eszközként olyan célok elérésére, amelyek akár nemesnek is tűnhetnének. De nem szabad elfelejtenünk, hogy ugyanezeket a célokat más utakon is el lehet érni, még ha ezek drágábbak és nehezebbek is. Ez egyértelműen azt bizonyítja, hogy kereskedelmi célok, a pénz áll a háttérben, nem pedig az ember egészsége.”

Az emberi nem gátlástalan kihasználása

A Pápai Életvédő Akadémia elnökhelyettese hangsúlyozta: kétségtelen, hogy egyre inkább az ún. „kutatási szabadság” elve érvényesül. A kutatás ezzel elszakad az etikától és mindenfajta etikai értéktől. Mint minden más területen, itt is a hasznossági elv érvényesül az emberi személy tiszteletével szemben. Ez azonban nem csökkenti, hanem még inkább megnöveli kötelességünket, hogy világos, egyértelmű álláspontot képviseljünk. A történelem majd számon tartja, hogy kik szóltak, kik hallgattak, és kik engedték, hogy ilyen dolgok megtörténjenek. Mindezek mögött a pénzügyi hasznosság elve áll, az emberi nem gátlástalan kihasználása, az a ki nem mondott elv, hogy az embrió nem tiszteletet érdemlő lény. Ezen a téren az egyház nem hallgathat, akkor sem, ha kisebbséget alkot.

Nagy a valószínűsége annak, hogy a közeljövő új embernemzedéke kereskedelmi árucikk lesz. Maholnap tetszés szerint gyárthatunk kiváló tudósokat, sportolókat, művészeket, s a kormányok majd tömegesen állítanak elő embereket, akikből különösen kiváló katona vagy szemétszállító munkás válik.

Nekünk csak ez hiányzik

Ki tudná megmagyarázni cselekedeteink okait? Amikor valamit rosszul csinálunk, azt mondjuk: „Nem is tudom, mi bújt akkor belém…”

Valójában miért teszünk rosszat magunknak és másoknak? Abban egyetértünk, hogy a bűn minden szempontból rossz. Hiszen minden bűn megbontja, megrontja a társadalmi viszonyokat, megfertőzi az ember Istennel való kapcsolatát, és végül tönkreteszi azt az összhangot, harmóniát, amely Isten ajándéka az embernek. Mert Isten képére vagyunk teremtve, és azért vagyunk megváltva, hogy Jézus Krisztus isteni természetéből részesedjünk. A bűn által azonban a magunk karikatúrájává, szörnyekké válunk. És így az ember nem lehet boldog, ezt közülünk mindenki jól tudja. Az ember nem lehet boldog, ha saját egészségét vagy méltóságát rombolja. Nincs meg belső békéje sem, ha tudja, hogy más szenvedéseinek ő az okozója, nem lehet nyugodt, ha látja, hogyan távolodik el Istentől, az élet forrásától.

Akkor miért vétkezünk? Miért dolgozunk önmagunk ellen? Ez a gonoszság titka: mysterium iniquitatis. Jézus egyik legcsodálatosabb példabeszéde a tékozló fiúról, a könyörületes atyáról és a féltékeny testvérről szól; a történetet jól ismerjük. A fiatalabb fiú kikéri örökségét, és világgá megy. Nem gondol másokra, és nem gondolkozik „hosszú távon”, azon sem töpreng túl sokat, hogy hogyan szervezze meg életét. Elkápráztatja a nagy gazdagság, amelyet a kezében tart, megigézi a könnyelmű élet, amelyet ezzel biztosíthat magának. Jó befektetés ez, véli… Kitűnik azonban, hogy csupán a jelenre, csak az élvezetekre gondolt. Így igen gyorsan koldusbotra jutott, és elkerült más tájakra. Pénz és barátok, haza és család nélkül. Egyedül, mások segítségét nélkülözve, szinte már reményét vesztve tengette életét.

És akkor leült – éhesen, nyomorultan, rongyosan –, és elgondolkozott. Valóban nincs semmi segítség? Valóban minden hidat lerombolt maga mögött? Ez az a pillanat, amikor elérkezik az a sorsdöntő pillanat, melyet Lukács egyszerűen így fogalmaz meg: „Ekkor magába szállt: Apám házában sok napszámos bővelkedik kenyérben – mondta –, én meg éhen halok itt” (Lk 15,17). S íme a teljes fordulat! A fiú elhatározza: „Útra kelek, hazamegyek apámhoz és megvallom: Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra, hogy fiadnak nevezz, már nem vagyok méltó, csak béreseid közé fogadj be” (Lk 15,18–19).

Csak ennyi. Nekünk is csak ez hiányzik, hogy magunkhoz térjünk. Hogy szembenézzünk magunkkal, és hogy beismerjük magunk és Isten előtt: „Igen, vétkeztem!” Mert ha emberi tapasztalatainkból indulunk ki, jól tudjuk, hogy gyakorlatilag lehetetlen megőrizni magunkat a bűntől, mert az „igaz is naponta hétszer vétkezik”. Szerencsétlenségünk azonban az, hogy ezt nem akarjuk belátni, hogy nem akarunk magunkhoz térni és kimondani: „Könyörülj rajtam, szegény bűnösön!” Azért szem előtt kell tartanunk János apostol figyelmeztetését: „Ha azt állítjuk, hogy nincs bűnünk, saját magunkat vezetjük félre, és nincs meg bennünk az igazság. Ha megvalljuk bűneinket, akkor mivel (Isten) jó és igazságos, megbocsátja bűneinket, és minden gonoszságtól megtisztít minket” (1Jn 1,8–9).

A nagyböjt a megtérés és a bűnbánat ideje. Ha képesek vagyunk beismerni bűneinket, és ha rászánjuk magunkat, hogy visszatérjünk Atyánkhoz, a leglényegesebbet tanultuk meg.

(Zvonko Pažin: Došavši k sebi,
Živo vrelo 98/3, 16. o. Fordította: sv)

Szaxofonnal az indiánok között

Nagyböjt van, a megújulás ideje. Szent Pál írja: „Újuljatok meg lélekben és érzületben” (Ef 4,23). Az életmódunkat, az élethez való hozzáállásunkat meg kell újítanunk.
Keresztelő Szent János a hozzáfordulókat nem arra buzdítja, hogy hagyjanak fel eddigi foglalkozásukkal, hanem arra, hogy bűn nélkül folytassák azt (Lk 3,10–14). Az Úr Jézusról pedig ezt mondja: „Nézzétek, az Isten Báránya! Ő veszi el a világ bűneit!” (Jn 1,29).
Szent Péter, az első pápa pedig így tanít: „Hisz tudjátok, hogy nem veszendő ezüstön vagy aranyon szabadultatok ki az atyáitoktól rátok hagyományozott életmódból, hanem Krisztusnak, a hibátlan és egészen tiszta báránynak a vére árán” (1Pt 1,18–19). Második levelében pedig így ír: „Arra törekszem, hogy… ébren tartsam bennetek a tiszta lelkületet, hogy jussanak eszetekbe, amiket a szent próféták előre megmondtak, továbbá Urunk és Megváltónk parancsa, amelyet apostolaitok közöltek veletek” (2Pt 3,1–2).
A fentiek szellemében járnak el a misszionáriusok is: új életmódot hirdetnek, de ugyanakkor a régi kultúrához való ragaszkodást is szorgalmazzák. Hiszen ezek értékek, lelki értékek!
Hogyan történik ez Chile déli részén, a mapuche indiánoknál? Blättler Pius beszámolójából közlök részleteket. Ő, mint az Isteni Ige Társaságának küldötte, két évet töltött ott.

„Megragadott az emberek szívélyessége. Az idegen, a vendég szent, hiszen Isten lehet az, aki meglátogat. Két évig voltam »idegen«, »vendég«. A két év alatt egyszer sem hallottam idegengyűlölő szót. Szívesen fogadtak, pedig dadogva beszéltem spanyolul. Türelmesen meghallgattak és igyekeztek megérteni.”

A fiatal misszionárius még szentelése előtt került Chilébe, hogy abban az idegen kulturális környezetben éljen, tanuljon. A plébános földije volt, svájci. Kívülük még egy ghánai és indiai rendtársuk működött ott. „Magam is csodálkoztam, hogy milyen jó többnemzetiségű közösségként élni ott.”

„A mapuche indiánok népe büszke nép. Van anyanyelvük, világnézetük, érzelmi világuk és alkotóképességük fejlett. Ez az egyetlen nép Dél-Amerikában, akiket a spanyolok nem tudtak leigázni. Ez csak 1881-ben sikerült az akkori hadseregnek. A verbiták segítenek nekik, hogy nemzeti hagyományaikat, kultúrájukat, anyanyelvüket megőrizzék, ápolják, és tudatosítsák származásukat, hovatartozásukat.”

Eszköz ebben a plébánia elemi iskolája. Itt az oktatás a mapuchok nyelvén folyik. A cél: megőrizni a népi kultúrát, a kulturális örökséget. A messze lakókat az iskola otthonában helyezik el. „Sajnos csak keveseknek van lehetőségük arra, hogy felsőbb iskolába jussanak. Ehhez ugyanis sok pénz kellene. Plébánosunknak mégis sikerült néhányuk továbbtanulását biztosítani. Ezek közül egy pap lett, és már dolgozik is honfitársai körében.”

A verbiták az indiánok mellé álltak. Az asszonyokat megtanították a fóliasátrak felállítására. Vízvezetéket építettek, ami nagyon megkönnyítette az életüket. A falu vezetőségével gyakran összejönnek. Egy ilyen összejövetelen határozták el azt is, hogy legnagyobb ünnepükön nem szolgálnak fel alkoholt és nem fényképeznek, hogy színjátékká ne válhasson az ünnep. A célzatos elnyomás és kizsákmányolás miatt ugyanis nagyon elhatalmasodott az alkoholizmus. Azoknál is, akik még otthonukban maradtak, meg azoknál is, akik elvándoroltak a városokba.

Blättler Pius magáról a következőket mondja: „A fiatalokkal foglalkoztam: bibliacsoportot szerveztem, törődtem a ministránsokkal. A bérmálkozókat időnként úgy kellett »összeszedni«. A pontosság és a megbízhatóság Svájcban az élet tartozéka, itt azonban ritkaság. Levertség és honvágy fogott el, amikor beállt az esős évszak. Májustól szeptemberig hideg és nedves volt az időjárás. Állandóan meleg kabát meg vastag zokni volt rajtam. Pedig olyan országban szerettem volna élni, ahol sosem hideg a lábam. Hetekig »bolhaallergia« kínozott. Az ember szinte belebolondul, ha egész nap csak vakaródznia kell!” A lehangoltságon és a „sötét napokon” rendtársai és a szaxofon segítették át. Ez utóbbi szebbé tette az istentiszteletet, a gyermekeket szinte megbabonázta: lágy hangjával lenyűgözte őket.

A fiatal szerzetes fontos missziós tapasztalatot szerzett egy kápolna építésénél is. A modern misszió ideálja, hogy a plébánia közössége maga építse fel a kápolnáját. Így is történt. Adományokat gyűjtöttek, szervezkedtek. A tanító építész lett, a kisgazdák ácsoltak, Blättler fuvarozott. A keresztet a falu lakatosa kovácsolta, a Blättler szülők a tetőt ajándékozták. A fővárosi egyetemisták is segítettek. „Gazdag fiatalemberek, igazi számítógép-rajongók. Itt együtt dolgoztak az egyszerű emberekkel, és nagyon jól megértették egymást. Az emberek úgy építették kápolnájukat, ahogyan akarták. Büszkék is rá. Ez igazi missziós munka volt. Hiszen a misszió ezt is jelenti: összehozni az embereket.”

Imádkozzunk, hogy meglegyen az összhang, az igazi közösség a hívek és papjaik, a minden rendű és rangú emberek között. Chilében is, nálunk is, mindenütt.

Suhajda Lajos SVD

Megszabadultam a kábítószer rabságából

A drogos nem a filmben, hanem velünk, mellettünk él

– Nem panaszkodhatom, hogy nem szerettek, vagy hogy Slađana, a feleségem nem szeretett, hiszen évek hosszú során kitartott mellettem. De mégis megtörtént a baj. Létezhet az életemben valamilyen repedés. Aztán ki tudja, mi minden játszott közre, hogy kifejlődjön bennem a drogra való hajlam. Aki nem hisz igazán Istenben, bizonytalanul jár a földön, könnyen beleesik a kábítószer csapdájába. S droggal „orvosolja” legkülönfélébb félelmeit. Legnagyobb mulasztásnak azt tartom, hogy nem imádkoztunk a családban.

– Amikor udvarolt nekem, még nem tartottam igazán veszélyesnek, hogy Mario havonta egyszer droghoz nyúlt. 1994-ben polgárilag megesküdtünk, 1995 augusztusában pedig megszületett Ivan. 1996 második felétől a drog mindennapos kálváriánk lett. Férjem pokoli gyötrelmeket élt át, fájdalmak, félelmek tépték-gyötörték…

– Droggal „gyógyítottam” magam, és nem tudtam kitörni a bűvös körből…

– Eleinte igazolást kerestem, nehéz neki, mert túlérzékeny. Később takargattam a dolgot szülők, ismerősök előtt. Amikor napi három adag nélkül már képtelen volt létezni, éjt nappallá téve dolgoztunk. Nem volt semmink, és semmire sem jutott időnk. Egyre több pénz kellett a drogra. Eladósodtunk. Én nyugtatókon éltem, és szinte kihalt belőlem a szeretet, a türelem. Amikor minden kötél szakadt, egyik orvostól a másikhoz szaladtam. Kommunista-ateista neveltetésem ellenére végül eljutottam az újvidéki ferences templomba.

Szeretetteljes szigor

– Draženka, a Dalmáciában élő nagynénim vezetett el Međugorjéba. Ott megismerkedtem páter Slavko Barbarićtyal. A ferences szerzetespap, aki a pszichológia doktora is, bámulatos türelemmel járta velem végig a gyógyulás útját. Engem és tíz fiatalembert (kábítószer-élvezőket, iszákosat, kocka- és kártyajátékosat stb.) a falubeli családoknál helyezett el. Reggel a közösségben, este pedig a gyóntatószékben önthettem ki a lelkemet. Minket, a világtól megvetett embereket, páter Slavko olyan szeretettel és szigorral kezelt, mint egyetlenegy földi édesapa se.

Az absztinencia első heteiben alig tudtam elviselni az epilepszia tüneteihez hasonló rohamokat. Álmatlan éjszakáim után se kedvem, se erőm nem volt semmilyen munkához. „Annyit dolgozz, amennyit birsz!” – biztatott páter Slavko. A házban mindent magunk végeztünk, mosogattunk, mostunk, vacsorát főztünk… Ősztől tavaszig az erdőt tisztogattam a sok szeméttől, hulladéktól, és mesterséges tavat építettem. Az utolsó hónapokban a konjici templomban festményeket, szobrokat restauráltam. A fiúk, akik a gyógyulás útját már végigjárták, őrzőangyalként álltak mellettünk, bátorítottak, segítettek és vigyáztak ránk.

Elfogadó szeretet, ima és munka

– A napunkat mindig szentmisével kezdtünk, és a nap folyamán is imádkoztunk, beszélgettünk Jézussal, sőt többször elmondtuk a szentolvasót. Az ima, a munka és az elfogadó szeretet fokozatosan gyógyított meg, a kísértés azonban mindig ott leselkedett rám. Hónapokig eltartott a lelki fejlődés, amelyben megtanultam felismerni azokat a helyzeteket, amelyekből korábban a drogba menekültem volna. Néha napokig szenvedtem rossz közérzetem miatt, és tudtam, amint droghoz nyúlnék, elmúlna. Ilyenkor erről őszintén beszélgettem a fiúkkal vagy Slavko atyával. Letisztáztam, hogy éppen mi játszódott le bennem. Például nehezen tudom elfogadni, beismerni: szégyenlős és túlérzékeny vagyok. A megbántásokat régen csak droggal tudtam elviselni. Páter Slavko öntött belém reményt, hogy el tudjam magamat fogadni olyannak, amilyennek Isten teremtett. Ő vezetett vissza önmagamhoz.

– Hiszem, hogy Mario gyógyulásában közbejárt édesanyai és hitvesi szeretetével a Szűzanya. Međugorjéban, ahol 1981-ben megjelent, Mario és a fiúk gyakran mondták a rózsafüzért, hazajövetele óta pedig rendszeresen együtt imádkozzuk.

Állandóan Jézussal

– 1999 novemberében mentem el, és 2000 szeptemberében tértem vissza családomhoz. Slađa és Ivan három hónap után látogattak meg. Međugorjéból az ima lelkületét hoztam magammal, továbbá azt, hogy szeretve vagyok. És amilyen szeretettel Isten megalkotott, olyan szeretettel kell magamat is elfogadnom. A munkahelyemen megköszöntem az igazgatónak, hogy szabadnapokkal, betegszabadsággal, évi szabadsággal segítette gyógyulásomat, kollégáimnak meg azt, hogy szépen visszafogadtak.

Kellemetlen helyzeteikben egyesek sétálnak, moziba mennek, rám viszont mindig ott leselkedik a drog. Amióta hazajöttem, igyekszem felismerni nehéz pillanataimat Ha elfognak, Jézushoz fordulok, imádkozom, vele beszélgetek otthon és a szentmisén. Jézus előtt valóban azok lehetünk, akik vagyunk. A Szentírásból minden napunkra jut egy „Ne féljetek!”-biztatás. A legnagyobb kincs állandóan vele élni, járni-kelni. Hiszem, hogy akinek ez sikerül, annak eltűnnek félelmei és szorongásai.

Smidt Valéria

A szeretet pillérei…

Március számomra nagyon kedves hónap. Nemcsak azért, mert a tavasz első hírnöke, hanem mert ebben a hónapban emlékezünk meg a Szent Család őrzőjéről, Szent Józsefről is. Néhány országban már ezen a napon tartják az oly sokszor hiányolt apák napját. Nem véletlenül. Szent József a keresztény édesapák méltó példaképe és védőszentje, akinek igazi követése megváltoztatná sok család életét.

Miért olyan fontos ez éppen napjainkban? Mert az édesapa annak az Istentől kapott szentségi sejtnek az alappillére, melyet úgy hívnak: család. Rajta nyugszik, belőle forrásozik a minden ember számára legfontosabb érték: a béke és a szeretet, amely képessé teszi a családban élőket a növekedésre, fejlődésre. Nem véletlen tehát, hogy a „nagy kísértő” éppen ezt az alappillért vette célba, hogy megrendítve, az alkohol, az önzés, a szeretetlenség nyomorába döntse a családokat. Gyerekekkel foglalkozva, nap mint nap szembesülök ezzel a kegyetlen igazsággal.

– Melyik apukámról írjak? – kérdezte minap egy negyedikes kisfiú, torz gúnykacajjal leplezve a kérdése mögött rejlő végtelen fájdalmat.

– Az apám? – kérdezett vissza egy másik, nyolcadikos kiskamasz – Egyszerűen nem bírja a pofámat és kész. Akármit csinálok, úgysem jó neki. Még soha nem dicsért meg semmiért. Szinte nincs is olyan nap, hogy ne ordítson velem. Utálok otthon lenni, már alig várom, hogy felnőtt legyek és elköltözhessek – mondja, miközben idegesen kopog a ceruzájával, és szemében egy ideg rángatózni kezd.

Egy ötödikes kislány az álomvilágba menekül a zord valóság elől, és köztudottan részeges apját a világ legjobb édesapjának festi le. Közben pedig a szomszédjára sandít, nehogy valami kimaradjon, nehogy az igazság kiderüljön, mert akkora szégyent már nem bírna elviselni. Mintha legalábbis neki kellene szégyellnie magát…

Istenem, milyen mérhetetlen tengere a szenvedésnek, mennyi félbetört, napfény nélkül felnövekvő élet! A szeretetlenségnek és önzésnek milyen önmagába zárt, ördögi köre! Ki lehet egyáltalán törni belőle, vagy úgy visszük tovább, gyermekeink lelkébe égetve, mint bűzölgő fekélyt? S mi többiek, mit teszünk értük? Hogyan segítünk? Segítünk-e nekik, hogy változhassanak, hogy rátaláljanak a maguk damaszkuszi útjára?!

Istenem, hiszem, hogy te minden édesapában Szent Fiad nevelőapjának képét szeretnéd viszontlátni. De ha ez a kép eltorzult, vagy már nem is emberre hasonlít, kérlek, akkor se fordulj el tőle, és segíts, hogy mi se fordítsuk el részvétlenül tekintetünket, s ha Cirenei Simonként is, de segítsünk nekik és a rájuk bízottaknak a kereszt hordozásában, nem rettenve vissza a Golgota hegyétől sem!

A túlzott engedékenység nem szeretet

Egyszerű, megnyugtató mesék

Már csecsemőkorban jó hatással van a gyermekre, ha mesélnek, felolvasnak neki. Az „olvasás” első formája, amikor a gyerek képeskönyvet lapozgat, és a látottat azonosítja (ez kutya, macska, baba stb.). Verseket hallgatni különösen szeretnek a kicsik. A gyerekek a ritmikus, refrénszerű mondókákat könnyen megtanulják és kedvelik, mert hangulatukban, dallamukban van valami megnyugtató, kedves elem. Ez az elem pedig nem más, mint az, hogy most velük foglalkoznak, ezért szívesen idézik föl magukban az örömteli együttlét ezen perceit.

A gyereknek tartott felolvasások ne legyenek túl hosszúk, inkább csak nagyon egyszerűk és megnyugtatók. Szinte minden gyereknek van kedvenc meséje, amit ezerszer is elmondat, akkor sem unja. Itt nem a mese újdonságán, hanem a hozzá kapcsolódó érzés ismételt átélésén van a hangsúly.

A legkomolyabb különbség a kisgyermekek tévénézése és mesehallgatása között talán az, hogy mennyire magyarázza el a szülő a gyermeknek a látott és hallott dolgok tartalmát. Mivel a kisgyermekek közül kevesen tudnak olvasni, a legtöbben csak azokkal a könyvekkel találkoznak, amelyeket a felnőttek megfelelőnek tartanak, és hajlandóak felolvasni nekik. Ezzel szemben a kisgyerek – bár éppen csak járni, vagy csak mászni tud még –, máris odatotyog a televízióhoz és bekapcsolja: minden nehézség nélkül megnézve olyan műsorokat, amelyek nem neki valók. De a gyermekkönyveket is gyakorta támadják különböző szakmai körök: sok bennük az erőszak, a brutalitás. Kétségtelen: a népmesében is sok a kegyetlenkedés, az ellenséges gonosz királyt a hős felnégyeli, a boszorkányt megégetik. A mesék eredete ősi monda, amit elsősorban felnőtteknek meséltek, később szelídültek gyermekmesékké. A pszichológusok egy része azonban nem tartja ártalmasnak ezeket, mivel éppen a mesék valótlansága teszi lehetővé a gyermekek számára, hogy felhasználják azokat saját belső konfliktusaik megoldására.

Ki neveli a gyermeket?

A családi hatásoknál beszélnünk kell arról is, hogy kik nevelik a gyermeket. Sokszor a szülők számára egyszerűbb és „emberségesebb” megoldásnak tűnik, ha a gyereket nem cipelik hajnalok hajnalán a bölcsődébe, majd az óvodába. Gyakori az is, hogy hét közben a kisgyereket nagyszülők hozzák-viszik az óvodába, náluk is lakik, és csak hétvégén van a szülőkkel. Ilyenkor a kisgyerek a nagyszülők életmódjával azonosul leginkább, az ő értékrendjüket teszi magáévá. Helytelen, ha a szülő ilyenkor mindenáron igyekszik a reá jutó másfél, két napban visszanevelni a kicsit. Természetesen nem erkölcsi hiányosságokra gondolunk. Legyen az nagyszülő vagy bárki, akire bízták a szülők a kisgyereket, ha nem tudnak azonosulni értékrendjével, erkölcsi, szellemi felfogásával, akkor inkább mondjanak le a segítségéről. A gyerekben a „kettős nevelés” konfliktust alakít ki: végképp nem tudja, hogy kinek higgyen. Annak, akinek egész héten kiszolgáltatott, vagy azoknak, akiket (bár a szülei), csak ritkán lát életében.

Válás, haláleset miatt sokszor a nagyszülők nevelik a gyermekeket. Ilyenkor komoly nehézséget jelent, ha a nagyszülő vagy az az idősebb személy, akinek gondjára bízták a gyereket, nem szívesen foglalkozik vele, mert az megérzi, hogy ő teher, aki „csak bajnak van”. Ha túl idős emberek nevelik, és nem szívesen beszélnek a gyermekkel, szellemi fejlődésében, kommunikációs készségeinek kibontakoztatásában gátolják. Minden elismerés és tisztelet azoknak a nagyszülőknek, akik idős koruk ellenére vállalkoznak a kisgyermek nevelésére, és megtesznek minden tőlük telhetőt, hogy feladatukat jól végezzék. Óhatatlan – különösen az árván maradt gyerekek esetében –, hogy a gondozó nagyszülők vagy rokonok ne legyenek túl engedékenyek, különösen, ha kiskorúakról van szó. Erre azért kell nagyon odafigyelni, mert a gyerek az ilyen túlzott engedékenységet nem szeretetnek, hanem normális követelménynek könyveli el. Nem sajnálni kell a gyermeket, hanem – amennyire ez a körülmények miatt emberileg lehetséges – a következetes, szerető szülői jelenlétet biztosítani számára.

Sávai János

Az árnyak és képek közül az igazsághoz

Angliában a katolikusok helyzete a 19. században javulni kezdett. Bár a mintegy hetvenezer angol katolikus hívő helyzetét különféle hátráltató rendeletek nehezítették: kétszeres vagyoni adót kellett fizetniük, a nyilvános vallásgyakorlatot pénzbírsággal sújtották, állami hivatalt és tisztséget csak az anglikán egyházra esküt tett egyének viselhettek. A 30-as években jelentkező Oxford mozgalom – melynek első képviselői oxfordi lelkészek és egyetemi tanárok voltak –, szép eredményeket ért el az angol vallásos szellem megújítása terén. Előkészítette sokak, főleg a képzettebb és magasabb osztályokhoz tartozó protestánsok visszatérését a katolikus egyházba. Ezek közül a legnevezetesebb John Henry Newman, az angol egyház legnagyobb lángelméje és a 19. század egyik legkiválóbb teológusa.

John Henry Newman kétszáz évvel ezelőtt, 1801. február 21-én Londonban látta meg a napvilágot. Apja John Newman, édesanyja Jemima Fourdrinier, egy francia protestáns család sarja. A kis John az anglikán egyház keresztségében ugyanazon év április 9-én részesült. Egyetemi tanulmányait Oxfordban végezte. 1824-ben az anglikán egyház diakónusává, egy évre rá pedig lelkésszé szentelték. Előbb az oxfordi Szent Kelemen-templom, majd 1828-tól az oxfordi egyetem Szűz Mária-templomának lelkésze lett. Ekkortájt nagy buzgalommal látott hozzá az egyházatyák tanulmányozásához, ami kételyt ébresztett benne az anglikán egyházzal szemben, és egyre közelebb hozta a katolicizmushoz. Tevékeny szerepet vállalt az Oxford mozgalomban. Ennek keretében kezdte el publikálni az Időszerű röpiratokat (Tracts for the Times), s a mozgalom ezekről kapta a traktarianizmus nevet. A keresésnek ebben az időszakában sokat szenvedett. Barátai nem értették meg, a nyilvánosság előtt jogtalan támadások érték. Mind világosabbá vált előtte, hogy át kell térnie a katolikus vallásra. Erre 1845. október 9-én került sor, amikor is Boldog Domenico Barberi befogadta a katolikus egyházba. 1847. május 31-én Rómában pappá szentelték. Néri Szent Fülöp Oratóriumának Kongregációját választotta, és rövidesen engedélyt kapott, hogy Birminghamben is alapíthasson Oratóriumot. 1852-től az új életre keltett dublini katolikus egyetem rektorává választották. Hét év múlva visszavonult birminghami kolostorába és a tudománynak, valamint a katolikus irodalom művelésének szentelte életét. A teológiai könyveken kívül költeményeket is írt, szentbeszédei pedig nyolc kötetben jelentek meg. Művei igen nagy hatást gyakoroltak kortársaira. Idős korában azonban elvesztette szeme világát, s mivelhogy képtelen volt olvasni, a rózsafüzér szüntelen imádkozásában teltek napjai. XIII. Leó pápa érdemeinek elismeréséül 1879-ben bíborosi rangra emelte, ami hazájában tiszteletet és nagyrabecsülést keltett iránta.

1890. augusztus 18-án hunyt el Birminghamben. Sírjára a saját maga fogalmazta felírat került: „Ex umbris et imaginibus is veritatem – az árnyak és képek közül az igazsághoz”. Newman az újkor egyik legnagyobb hitvédője és hittudományi gondolkodója. Mint egyházfejedelemnek legfőbb érdeme, hogy a több évszázados elnyomás után az angol katolicizmust ismét hatalommá tette.

Szabó Judit