Tartalomból:

Vissza a főlapra

Balkán-szindróma

Azt hiszem, hamarosan úgy járnak korunk katonai stratégiái is, mint az egyszeri spanyol pap, aki éppen megkezdte hívő nyája egyik újszülöttjét keresztelni. Miután megkérdezte, hogy hívják a gyereket, a szülők tucatnyi nevet soroltak fel, ami a spanyoloknál nem ritkaság. Odaszólt hát a pap ministránsának: ugorjon a sekrestyébe és hozzon még vizet.

Hogy miért van szüksége vízre a stratégáknak? A pilátusi kézmosásához. Nem győzik bizonygatni ország világ előtt, hogy az országunkra, meg a környező területekre kilőtt szegényített urániummal töltött bombák és lövedékek mennyire veszélytelenek és ártalmatlanok az egészségre nézve. Mi pedig, akik szenvedő alanyai voltunk a lövedékek hasznos becsapódásainak, egyre csak azt kérdezzük, miért nőtt meg városunkban a leukémiában szenvedők száma, és miért betegedtek meg ebben a halálos betegségben elsősorban azok a gyerekek, akiknek iskolájuk közelében került sor a becsapódásokra.

Az érintettek a bizonygatás ellenére fogják a fejüket: a bomba visszaütött, az el-elszórt gyilkos szernek katonák is áldozatul estek. Természetesen minden ürömben van öröm is. Nagy vigaszt jelenthet számunkra a nemrégiben felröppentett tudományos megállapítás is, miszerint a szegényített uránium hatása negyvenezer év múlva teljesen megszűnik. Fantasztikus vigasz nekem is, munkatársaimnak meg természetesen városunknak is, amely kiemelkedő helyet foglalt el a NATO-bombák célpontjai között. Mindehhez csak egyetlen feltétel kötődik: meg kell érni, mégpedig egészségben.

A szakavatottak Balkán-szindrómáról beszélnek. Én inkább világ-szindrómáról beszélnék. Mert tulajdonképpen mi is történt? A rosszat rosszal akarták legyőzni. Mi keresztények nagyon jól tudjuk, hogy ez lehetetlen. A történések most is minket igazoltak. A gonoszság fellegvára csak a jó előtt bizonyult kártyavárnak. A rosszat átvészelte. Az ember állandó kísértése, hogy rossz eszközöket is bevessen a jó elérésére. S amikor enged a kísértésnek, rájön, hogy a rossz visszavág. De más hibájából nehezen tanulunk. Pedig az okos ember… Vagy mi nem vagyunk elég okosak?

Az élet sok mindenre megtanít bennünket, ballépéseinkért olykor alaposan fel is pofoz, de sokszor még ez sem elég a tanuláshoz. Mindent elölről kezdünk, mintha semmi sem történt volna, s aztán a lét újra kiüt bennünket a ringből. Nemcsak saját helyzetemből kiindulva állítom, hogy az élet azt adja, amit mi adunk neki: ha jót, akkor jó gyümölccsel fizet, ha rosszat, akkor rossz termést várhatunk. Gyakran állok tehetetlenül elkeseredett emberek előtt. Tehetetlenül, mert keserűségük mechanizmusa titok számomra. És nem lehet őket kimozdítani állapotukból. Ha azt mondom, nyissák ki szemüket, vegyék észre a mindennapok szépségét, béküljenek meg önmagukban azzal, hogy nem ők az élet urai, fogadják el azt is, hogy tévedhetnek, hogy ha engedtek egy kísértésnek, akkor ennek következményeként kereszteket is kell hordozniuk –, olyan mintha borsót hánynék a falra. Minden lepereg róluk. Pedig ha legalább egyszer mosolyt tudnának kényszeríteni szívükre és arcukra, minden megváltozna körülöttük. A sötétséget nem a gyertya oltásával, hanem meggyújtásával lehet megszűntetni.

Valamennyiünket elkap a Balkán-szindróma, ha nem tanuljuk meg: jót vetve jót aratunk, rosszat vetve pedig csak a rossz tér vissza ránk. Csak ne legyünk türelmetlenek! A gyümölcs beérésének az időtartama nem tőlünk függ. De biztosan beérik!

Harmath Károly OFM

Hogyan eszik és iszik egy keresztény?

Plébániaközösség és kultúra (2.)

Az Ige megtestesülése döntő változást hozott az emberi élet minden területére, aki minden emberi valóságot fölemelt az ő istenemberi szintjére, amit úgy is megfogalmazhatunk, hogy egy új kultúrát teremtett. Mivel rovatunkban az idén a testkultúrával foglalkozunk, vessük fel most a keresztény táplálkozási kultúra néhány szempontját.

Az egészséges életmód egyik alappillére az egészséges táplálkozás. Mi, keresztény emberek felelősséggel tartozunk az életünk, az egészségünk megőrzéséért. Már az ötödik parancsolat értelmezésénél kiderül Isten gondos szeretete ezzel kapcsolatban. Mit ír erről a katekizmus? „Az élet és a fizikai egészség Isten által ránk bízott javak. Ésszerűen gondot kell viselnünk rájuk.”

De mit is jelent az egészséges táplálkozás? Azt, hogy a szervezetünket ellátjuk a szükséges és megfelelően kiválasztott vitaminokkal, ásványi anyagokkal, nyomelemekkel. Erről ma már megbízható és részletes szakirodalom létezik.

A téma kapcsán plébániaközösségünkben egyelőre két dologra irányítottuk a figyelmet. Az egyik: az ismert és sokak által fogyasztott élelmiszerek sokrétű, jótékony hatása. A fokhagyma például szívgyógyszer, a méz erősít és felüdít, a citrom méregtelenít, a propolisz pedig antibiotikum. Egy angolszász közmondás ezt tartja az almáról: „Minden nap egy alma – a doktort távol tartja.” Ugyanez elmondható a vöröshagymáról is.

Nekünk, keresztényeknek mindegyik természetes táplálékban a teremtő és a rólunk gondot viselő Isten csodálatos alkotását kell látnunk. Ezért ha megismerjük például egyes gyümölcsök, főzelékfélék, gabonák jótékony hatásait, még inkább eltelünk csodálattal, hálával és szeretettel Isten iránt, és okosan beépítjük mindezeket étrendünkbe. Nemrégiben a citromról közöltem egy rövid cikket a plébániánkon megjelenő folyóiratban Inkább gyógyszer, mint táplálék címmel. Néhány olvasó azonnal vissza is jelzett, hogy azóta rendszeresen fogyasztja a citromot. Egyszóval az élelmiszerek kapcsán is szükség van bizonyos tudásra és műveltségre.

A másik táplálkozással kapcsolatos terület, amire ajánlatos lenne jobban odafigyelnünk, hogy hogyan eszünk és iszunk. Nekünk, keresztényeknek úgy kell ennünk és innunk, ahogyan Isten akarja. Isten akaratának pedig úgy teszünk eleget, ha kizárólag a jelen pillanatban feltáruló tennivalókra összpontosítunk, miközben párbeszédet folytatunk e tennivalók Tervezőjével.

Ez a táplálkozásban a következőt jelentheti: étkezés közben csak az étkezésre figyelve keressük minden falat, minden korty ízét, s miután megtaláltuk, elismerésünket fejezzük ki a Teremtőnek. Így akár eszünk, akár iszunk, Istent imádjuk, vagyis az ő rendkívüliségét magasztaljuk. Ha pedig asztaltársaink előtt is dicsérjük a zamatok Szerzőjének zsenialitását, akkor egyfajta közös imádatot tartunk. Ilyen értelme is lehet Pál apostol igéjének: „Akár esztek, akár isztok…, tegyetek mindent Isten dicsőségére” (1 Kor 10,31). Eközben a Szentlélek vezetése alá kerülünk, aki mintegy sugalmazza a szervezetünkre hasznos élelmiszereket, és aki a legteljesebb mértékletességre tanít minket.

Egy erről szóló előadásom alatt az egyik férfi megdöbbenve felkiáltott: „Leéltem életem java részét, és nem tudom, minek milyen íze van, mert mindig sietve, szórakozottan, gyakran a tévét nézve ettem! Most látom, hogy az igazi evés és ivás kimaradt az életemből.” Egy másik meg elhatározta: „Ma este nekiülök így vacsorázni, ahogyan most tanította nekünk. Mert én így még sohasem tettem.”

De egész biztosan mindegyikünknek volna mit tennie, hogy keresztény módon művelje étkezési szokásait. Ily módon valóban egészségesebben táplálkoznánk, és Isten dicsőségét is szolgálnánk.

Pósa László

Tartalom

Akik Krisztusban megkeresztelkedtetek,
Krisztusba öltözködtetek

Egyszer megkérdezték IX. Szent Lajos francia királyt, melyik hely kedvesebb számára: a kis kápolna, ahol megkeresztelték, vagy a pompás székesegyház, ahol megkoronázták. A szent így válaszolt: „Koronázásomkor csak egy földi ország uralkodója lettem a rövid földi élet idejére. De keresztelésem egy örökkévalóságra a Mindenható Isten gyermekévé tett”. Hasonlóképpen vélekedett VI. Pál pápa egyik legközelebbi munkatársa, a római Hittani Kongregáció prefektusa, Franjo Šeper bíboros. Valahányszor hazalátogatott Eszékre, felkereste és megcsókolta keresztelése színhelyét, a plébániatemplom keresztkútját, és elimádkozta a Hiszekegyet. Számára a papi, püspöki, sőt bíborosi méltóság is eltörpült az istengyermekség magasztossága és boldogsága mellett.

Így kellene valamennyiünknek gondolkodnunk az első és legfontosabb szentségről, amelyről Krisztus Urunk így nyilatkozott: „Aki nem születik vízből és Szentlélekből, nem mehet be az Isten országába” (Jn 3,5). A hittel együtt a keresztség az üdvösség feltétele rendes körülmények között. Ezért adta a feltámadt Úr egyházának a parancsot: „Tegyétek tanítványommá mind a népeket. Kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében !” (Mt 28,19).

A keresztség lényege, hogy részesíti az embert Krisztus halálában és feltámadásában. A víz nemcsak a megtisztulást jelenti, hanem egyenesen a halált és az új életet. Tud pusztítani, de életet is adni. A tudomány szerint az első élőlények a vízben fejlődtek ki, a magzat is vízben fejlődik. De aki a víz alá merül, eltűnik a szemünk elől, olyan mintha meghalt volna. Amikor azonban újból feljön a víz alól, az a feltámadásnak, az új életnek a képe. Krisztussal együtt eltemetkezünk, meghal bennünk a bűnös ember, hiszen a bűnt csak így lehet kiirtani. De Krisztussal együtt új életre is születünk, mint az Atya gyermekei, a Fiú testvérei és a Szentlélek hajlékai. Ahogy a zsidó nép a Vörös-tengeren át eljutott a rabságból a szabadságra, miközben üldözői a hullámokba vesztek, úgy az új választott nép is a keresztkút vizén át jut el a Sátán birodalmából Krisztus végtelen fényességébe. Most már csak a mindennapokban kell aprópénzre váltanunk, és élni azt, amit már ajándékként megkaptunk. Lelkünkön az eltörölhetetlen jegy tanúsítja, hogy Isten örökre lefoglalt a maga számára.

A Krisztushoz tartozás ugyanakkor Krisztus tagjaival, a többi hívővel való is egységet jelenti. Ha a megkereszteltek a mennyei Atya gyermekei, akkor egymásnak édes testvérei. Ezért nem lehet kereszténynek lenni az egyház közösségén kívül. A megkereszteltek joga és kötelessége, hogy a vallásos nevelés kicsíráztassa bennük a kapott isteni magot, és a többi szentség által egyre jobban beépüljenek Krisztus testének vérkeringésébe.

Kovács Ervin

Tartalom

Hogyan olvassuk a Bibliát?

– Az olvasás évében hogyan hámozzuk ki a könyvek könyvéből, a Bibliából, hogy mit üzen nekünk Isten? – erről kérdezte lapunk munkatársa Huzsvár László nagybecskereki püspököt.

– Akik a Bibliát szeretnék olvasni, azoknak kapcsolatot kell teremteniük azokkal, akik már élik az evangéliumot, különben megtörténhet, hogy nem tudnak mit kezdeni ezzel a könyvvel. Ha azonban a kíváncsi olvasó rátalál egy-egy olyan szövegre, amelyből a maga életére vonatkozóan felfedezi az üzenetet, akkor az a szövegrész már Istenhez kapcsolja őt. Ezért meg kell hagyni a szabadságot arra, hogy akik a Biblia után érdeklődnek, szobájuk sarkában, magukra zárva az ajtót belelapozhassanak a könyvek könyvébe. Ugyanakkor igen fontos, hogy az olvasó a Szentírással kapcsolatos kérdéseit őszintén feltárja azoknak, akik már a Biblia barátai.

A kezdő bibliaolvasónak elsősorban az újszövetségi Biblia evangéliumait ajánlom. Ezekben megismerkedhet Jézussal és evangelizációs módszerével, miközben rákapcsolódik a Biblia sajátos stílusára. Az evangéliumok után az Apostolok Cselekedeteit javaslom. Ezt követően, mielőtt a Szent Pál-i és a többi apostoli levél felé fordulna az olvasó, összpontosítson azokra az ószövetségi helyekre, amelyekre a négy evangéliumban talál utalást. Azaz bővítse a maga újszövetségi ismereteit az ószövetségi Bibliával, elsősorban a prófétai könyvekkel. A prófétai könyveket olvasása közben igyekezzen felfedezni az összefüggést a prófétai könyvek jövendölései és az evangéliumok beszámolói között. Ezáltal megbizonyosodhat arról, hogy amit a próféták jövendöltek, az Krisztusban beteljesült. Csak ez után ajánlom, hogy az első bibliai könyvektől, a mózesi könyvektől kezdve végigolvassa a Bibliát úgy, ahogy azt jelenleg vehetjük kézbe.

Az olvasó sok olyan közlésre talál majd, amit nem fog megérteni, amelyhez előtanulmányok szükségesek. Éppen ezért a már előbb említett élő kapcsolatra kell helyeznie a hangsúlyt, és bátran kell kérdezősködnie azoktól, akik saját keresztény életük tapasztalataira is támaszkodva már képesek magyarázni a Bibliát.

Nem szabad azonban megfeledkezni arról a fontos tényről, hogy van tanítóhivatal, azaz hogy az Úr Jézus a maga közlését, üzenetét, amelyet a mennyei Atyától hozott nekünk, rábízta az apostolokra, az apostoli testületre. S az ősegyház e testülettel az élén úgy élte át a szentírásolvasást, mint olyan folyamatot, amely során a krisztushívők állandóan elemezték a bibliai közléseket, rásegítve egymást arra, hogy a bibliai szöveget helyesen értelmezzék. Ez a a mai napig fennmaradt az egyházban. A Biblia egyetlen egészen biztosan helyes tolmácsolója az egyház és az Egyházi Tanítóhivatal. Ez azonban nem zárja ki, hogy a Szentlélek sugallata ne közölje Isten üzenetét minden egyes hívő emberrel, amikor őszinte szívvel olvassa a szentírási szöveget.

Az olvasó csak akkor szabadulhat meg az eltévelyedésektől, ha (már harmadszor hangsúlyozom!) tartja azokkal a kapcsolatot, akik a tanítóhivatal bibliatolmácsolását magukévá téve úgy tekintenek a Bibliára, mint Isten szavára, mint sugalmazott írásra. Ugyanakkor e sugalmazott írásból nemcsak egyéni üzenetet kívánnak maguknak „kilúgozni”, hanem tudatában vannak annak is, hogy a könyvek könyve az egész emberiséghez szól. Bár a bibliaolvasó személyes élményként éli meg a Biblia egyes szövegrészeit, a bibliaolvasásnak mégis arra kell sarkallnia, hogy ahhoz a közösséghez tartozzon, amely Isten népének tartja magát, amely a maga életében a Biblia által közölt normákat tekinti életerkölcsi útmutatónak, és amely hallgat az egyház tanítóhivatalára. Különben a bibliaolvasó kiteszi magát annak a veszélynek, hogy teljesen ferde meglátásokat alakít ki a Szentírás kapcsán, és ezeket a téves elképzeléseket „hozzászerkeszti” a Biblia üzenetéhez.

Sőt, ha nincs kapcsolatban a bibliaolvasók közösségével, az egyházzal, meg is botránkozhat a Biblia egyes írásain. Mert a Biblia könyveinek szövegeit válogatás nélkül olvasva megtörténhet vele, hogy olyan szövegrészre talál, amely benne teljesen téves istenképet alakít ki. Ezért a bibliaolvasónak tudnia kell, amit az átlagember sokszor nem tud, hogy a szövegeket soha nem szabad a Biblia egészéből kiszakítva értelmezni, hanem minden egyes bibliai szövegrészt a Biblia teljes szövegével összefüggésben kell értelmezni. Különben egy-egy szövegrészből teljesen más üzenetet hámoz ki, mint amit az valójában tartalmaz.

– Püspök atya, az Ön számára melyik szentírási rész különösen kedves?

– Nincs számomra egyetlen legszebb rész, mert a Szentírás a maga teljes egészében valami rendkívüli, mert az Isten üzenetét közli velünk. Az örök Isten szól hozzánk, közeledik felénk, közli magát velünk. És minden szeretetkapcsolatban érezzük, hogy ő a kezdeményező. Viszont nagyon kedvelem azokat a szövegrészeket, amelyek az irgalmas Istenről szólnak. Ilyen szövegek jelen vannak az újszövetségi részben, különösen az Úr Jézus ajkáról elhangzott üzenetekben, de ugyanakkor az ószövetségi részben is, hiszen ott olvassuk, hogy az Isten sebet üt ugyan rajtunk, de ő az, aki a sebet begyógyítja. Isten valóban üdvözíteni akar személyesen engem és minden embert. Ezért én egyszerre szeretem magam előtt látni a Bibliának azokat a szövegrészeit, amelyek ezt a gondolatot fejezik ki.

Emlék a térdeplőn

Emberközelben a pápák

A pápák közül XXIII. Jánosról (1958–1963) őrződött meg a legtöbb vidám történet. Nemcsak a körülmények véletlenje az oka ennek, hanem az ő derűs természete, sőt csínytevő jókedve, amely szinte kereste az alkalmat egy-egy jó tréfára, hogy felebarátait megmosolyogtassa, mert a közös mosoly, nevetés közösséget teremt. Mennyire meglepődhetett az a római apácafőnöknő, aki a jó János pápával szembe találva magát így mutatkozott be: „Én a Szentlélek (tudniillik a Szentlélek Kórház) főnöknője vagyok.” Mire a magas vendég: „Szép, szép, tisztelendő anya, én csak a római pápa.”

A 19. század egyik rövid uralkodású pápája, XII. Leó (1823–1829) egy alkalommal a tréfákat kedvelő XXIII. János méltó elődjének bizonyult. A történethez tudni kell, hogy akkor még létezett az egyházi állam (mely 1870-ben szűnt meg!), és ennek fővárosa Róma volt, ahol a pápa szabadon közlekedhetett és közlekedett is, templomokat, kolostorokat, kórházakat látogatva. De ezzel nem keltett nagy feltűnést, mert ez is hozzátartozott Róma megszokott életéhez.

XII. Leó egy nap váratlanul fölkeresett egy római templomot, amelyről úgy hírlett, hogy a mellette lakó szerzetesek nem sokat vesződnek a tisztán tartásával. A pápa egyedül, feltűnés nélkül ment be a templomba, a tabernákulum előtti padban imádkozott, majd a szentséglátogatás után kívül várakozó kísérete meghúzta a kolostor csengőjét. A pápa a rendházban hosszan, kedvesen elbeszélgetett a házfőnökkel meg a rendtagokkal, akik azonnal a magas vendég köré sereglettek.

– Szentséges atya – rebegte meghatottan az elöljáró –, nem méltóztatna valami emléket hagyni, ami megörökítené itt jártát?

– Emléket? – kérdezte mosolyogva a pápa, majd így folytatta: – Majd ha bemegy a templomba, meglátja, mert mielőtt ide jöttem, ott már jártam.

Amint XII. Leó és kísérete távozott, a szerzetessereg hanyatt-homlok rohant a templomba, olyan kíváncsiak voltak. S valóban, az első pad térdeplőjének tetején nagy betűkkel berajzolva a porrétegbe ott állt: XII. LEÓ. Ettől kezdve templom tisztaságáról híresült el.

Török József

Szenvedéseit felajánlotta a bűnösök megtéréséért

Amikor az egyház Kaszap Istvánt a boldogok sorába fogja emelni, szinte mindenki követheti. Nem tett nagy dolgokat, de amit tett, mélységes hittel, szertetettel tette.

2000. december 17-én emlékeztünk meg Kaszap István halálának 65. évfordulójáról. Kaszap István Stephanus Kaszap néven már ott szerepel a Római Szenttéavatási Kongregáció hivatalos jegyzékén a többi boldoggá avatandó között.

Kaszap István kora fiatalságától kezdve arra törekedett, hogy segítse társait a jóban, és hogy saját életét Isten akarata szerint alakítsa. Mélyen szerette Istent, a szenvedéseit pedig hősiesen, apostoli lelkülettel vállalta és felajánlotta a bűnösök megtéréséért.

A Kaszap családban három fiú- és két leánygyermek született. Az édesapa minden este együtt imádkozott velük. Pista eleven, lobbanékony fiú volt, de hamar megbékélt. Tíz éves korában beíratták a székesfehérvári ciszterci gimnáziumba. Otthon, ha kellett, fát vágott, vagy édesanyja távollétében, palacsintát sütött. Jó cserkész volt, rá mindig lehetett számítani. Szerette a nyelveket, megtanult olaszul. A kis Pistából kiváló tornász vált. Elnyerte a kerületi bajnokságot korláton és lovon. Fontolgatta, vajon pap legyen-e vagy elmenjen tanítónak egy kis faluba. Nyolcadik osztályos korában egy szent életű karmelita atya lelkigyakorlata után nagy érdeklődéssel olvasta el Prohászka Ottokár püspök Utak és állomások című könyvét, amely bemutatta a római Német–Magyar Kollégiumot és a jezsuita atyák életét. Akkor határozta el, hogy jezsuita lesz. Boldog volt, amikor 1934-ben belépett a jezsuita rend noviciátusába.

Isten útjai azonban nem a mi útjaink. A kitornázott, izmos, egészséges fiúnál egymás után jelentkeztek a különböző betegségek. Nehéz műtéteken ment keresztül, és a kínok kínjai között kialakult igazi lelki nagysága.

„Ha Isten szeret, sokat fogok még szenvedni” – jegyezte le naplójába. A napi felajánló imából megtanulta, hogy apostolkodni nemcsak szóval és imával lehet, de szenvedéssel is. Minden gyötrelmét felajánlotta a bűnösök megtéréséért. Végtelen türelmének és lelki békéjének titka az volt, hogy minden nap elmondta a hálaadó imát: „Két kézzel szorítom ajkamra a szenvedés poharát”. Még nem töltötte be huszadik esztendejét, amikor sok szenvedés után, 1938. december 17-én hajnalban magához szólította az Úr. Előtte Istvánnak maradt még volt annyi lelki ereje, hogy papírra vesse utolsó üzenetét szüleinek: „Mennyei születésnap ez, odafent majd találkozunk”.

Bóday Jenő SJ, pilisvörösvári viceposztulátor,
Kaszap Istvánról egyik novíciustársának írása nyomán

Az Úr katonái

Már több mint két éve nagy sikerrel játszák a budapesti Várszínházban Emmet Lavery: Az Úr katonái című darabját. Végh Péter színművésszel, a darab egyik főszereplőjével beszélgetett lapunk munkatársa.

– Vajon a jezsuita szerzetesek története miért vonzza a magyar közönséget a színházba?

– Ennek van egy nagyon egyszerű gyakorlati oka: a színház ugyanis szervezi a közönséget minden előadására, de a másik ok, ami ennél sokkal fontosabb, az az előadás témája. A darab spirituális lényegénél fogva behozza a színházba azt a közönségréteget, akik nagyon közel állnak ehhez a kérdéshez. Azonban nemcsak a hívő emberek ülnek be a nézőtérre, hanem a nem hívők is. A legkellemesebb meglepetés, ha az előadás végén azt látjuk, hogy a nézőtéren nemcsak lelkészek, apácák tapsolnak, hanem olyan emberek is, akik tulajdonképpen nem templomba járók, nem hívők, és nem szerzetesek, apácák. Van a darabnak egy olyan tömör lényege, ami mindenképpen elgondolkodtató és szívet melengető.

– Ha egy mondatban, egy szóba kellene összefoglalnia a darab tartalmát, mit mondana? Miről szól ez a színmű?

– Ez nem dráma, nem krimi, nem vígjáték: ez egy mű, ami a hitről szól, és ennél fogva minden emberhez szól. A hitről szól, de én úgy fogalmaznám meg, hogy nemcsak az istenhitről, hanem alapvetően a hitről. Arról, hogy a hitnek szuggesztív ereje van, amely képes adott esetben gyógyító erővel is fellépni. Az is az üzenete ennek az előadásnak, hogy mindenki higgyen valamiben vagy valakiben: valaki önmagában, valaki a gyermekében, valaki a munkájában, a hivatásában, az édesanyjában, az édesapjában…

– A darab bírálata annak a magatartásnak, amely a felszín sikerét fontosabbnak tartja az igazság keresésénél. Ez a kritika elsősorban az egyháznak szól vagy a társadalomnak is?

– Ez nagyon lényeges kérdés. De nem vagyok benne biztos, hogy bírálatról van szó, inkább egy probléma(kör) megmutatásáról. Hogy ez kizárólag az egyházra vonatkozik-e, vagy ki lehet tágítani makrokozmikus értelemben is, ezt a nézőre kell bízni. Az a jezsuita szerzetes, aki a darabot annak idején megírta, majdnem biztos vagyok benne, hogy az egyház keretein belül írta meg a problémát. De ha a nézőben felvetődik a darab nézése közben a gondolat: „Ez, amit itt nézek, nemcsak az egyházra vonatkozik, hanem mindenre ebben az életben!”, akkor a darab elérte a célját, vagyis „az igazság mindenekfelett” című probléma merül fel, háttérben hagyva a külsőségeket. És ez egyébként valóban nemcsak az egyházban, hanem mindenhol érvényes, ami tágabb értelemben is megmutatkozik a darabban.

– Ha egyik este Szent Ignác ott ülne a közönség soraiban, ráismerne a rendjére? Jellegzetesen jezsuiták ezek az emberek, vagy inkább „csak” jellegzetesen szerzetesek?

– Amikor készültem a szerepre, megvettem egy könyvet Loyolai Szent Ignác életéről (a mai napig ott áll a könyvespolcomon), amit jezsuita szerzetes írt. Nyilvánvalóan milliónyi könyv jelent meg az ő életével kapcsolatban, én egyet olvastam, és nagyon-nagyon köszönöm a sorsnak, mert egy olyan ember életét ismertem meg, és ennek kapcsán egy olyan világ tárult fel előttem, amivel, ha nem játszom ezt a szerepet, talán nem is találkozom soha. Utána néztem más – a jezsuita renddel, fegyelemmel kapcsolatos – könyveknek is. Emlékszem, találtam egy iszonyúan vastag könyvet, ami a jezsuita élet szigorú előírásait tartalmazta. Ez olyan mérhetetlenül vastag volt, hogy megijedtem, és azt gondoltam, hogy ezt én nem leszek képes végigolvasni. A darabból is kiderül, hogy nagyon nagy a fegyelem a rendben, többször is elhangzik, hogy: „Nem tehetek mást – idézem – mint engedelmeskedem”. Tehát bármilyen parancsot kapnak „az Úr katonái”, a jezsuiták, egyetlen egy dolgot tehetnek, hogy engedelmeskednek.

Visszatérve az előző kérdésre, hogyha ott ülne Loyolai Szent Ignác a nézők között, előadás után megköszönné az előadást, és megjegyezné: „Igen, a színészek mindent megtettek, hogy élethűen ábrázolják a jezsuita szerzeteseket a renden belül.” Én mégis azt gondolom, ismerve az ő életét, hogy hozzáfűzné még ehhez: „A dolog azért még hagy egy kis kívánnivalót maga után.” Ezzel azt akarom mondani, hogy a színészek alakításába, miközben a jezsuita papokat játszák, óhatatlanul bekerül egy kis nagyvilági hang, egy kis „utcai színezet”. Mellesleg, ami Szent Ignácot illeti, ő valóban látta/látja ezt a darabot.

– Játszott már korábban szerzetest, papot?

– Nem, soha. Ez életem első szerzetesalakítása.

– És segítettek az olvasmányok?

– Segítettek. Abban mindenképpen megerősítettek, amit már én is éreztem szereptanulás közben, hogy mérhetetlenül nagy önfegyelem jellemzi a rendet. Az érzések nem igazán ülnek ki egy jezsuita arcára, még a (negatív) vélemény sem. Vagy ha mégis, csak akkor, amikor azt mások nem nagyon látják. Egyébként a próbák szakértők bevonásával történtek. A színészeknek, tehát nekünk új viselkedésnormát, gesztusrendszert kellett elsajátítanunk. Azt, hogy mit lehet megengedni egy dialógus esetében, vagy hogy mik az egymás közötti „közlekedés” normái, mit jelent a főhajtás stb. Például két jezsuita nem öleli meg egymást, amikor két világi férfi megöleli, vállon veregeti egymást, mondjuk egy találkozáskor.

– Mi volt a szerep nehézsége?

– Lényegében az, hogy a mindennapi életben való viselkedési normákat át kellett transzponálni. Emlékszem rá, hogy én és néhány kollégám azzal küszködtünk heteken keresztül a próbákon, hogy amikor indulatos részekhez értünk, ne gesztikuláljunk sokat, ne mutogassunk a kezünkkel. Ne legyenek olyan hétköznapi, nem tudok jobb szót rá: „nagyvilági” gesztusaink, mint az utcán. Gondolkodj, érezz és beszélj, de ne gesztikulálj. Ha használod a kezed, vagy imára fonod, vagy megfogod a keresztet, vagy megigazítod a ruhádat, vagy fölveszel egy tárgyat. Ezt nagyon nehéz volt megszokni.

– Biztosan minden szerep új tapasztalatokhoz segíti a színészt…

– Igen, valami új mozdul meg az emberben. Én egyébként hiszek abban, hogy nemcsak azokkal a szerepekkel találkozik minden színész, amelyeket titkon el szeretne játszani (mert ezekkel, lehet, hogy nem találkozik). Viszont sokkal inkább találkozik azokkal a szerepekkel, amihez a lelke legmélyén igazán köze van. Vagy az életútjának és az emberi spirituális fejlődésének olyan pontjára ér, és ez bármelyik fejlődési szakasz lehet, amikor találkoznia kell egy bizonyos szereppel. Hiszem, hogy egy színész egy adott szereppel nemcsak azért kerül kapcsolatba, mert a rendező felkéri rá, hanem azért, mert törvényszerűség rejlik abban, hogy neki azzal a szereppel találkoznia kell.

– Jókor találkozott Márk atya szerepével?

– Igen. Egyébként erre, amit ebben az utolsó három mondatban fogalmaztam meg, akkor jöttem rá, amikor ezt a szerepet eljátszottam. 37 éves voltam, amikor Az Úr katonáit elkezdtem próbálni, és én a civil életemnek pont egy olyan korszakába jutottam, amikor ezzel a szereppel nekem találkoznom kellett. De amikor rám osztották a szerepet, még nem tudtam ezt. Hanem amikor már bemutattuk a darabot, akkor döbbentem rá erre. És minden egyes kollégámnak is, aki ebben a darabban benne van, találkoznia kellett a szerepével, csak még ők esetleg nem tudják, hogy miért.

– Van kedvenc mondata, részlete a darabból, a szerepéből?

– Van. Van, van, mondjam?

– Igen.

– „Páter Keene, ön túl sokat mondogatja azt a szót, hogy a miénk. Semmi sem a miénk. Minden Istené. És páter Ahern Isten papja marad mindörökké.” Ez az egyik. A másik: „Nekem szent meggyőződésem, hogy amikor az ember ilyen keresztúthoz ér, jönnie kell valaminek vagy valakinek, hogy kitárulhasson az igazság.” És van a darabban egy nagyon mély ima, amit szerintem minden embernek minden nap el kéne mondani: „Ó, Isten, kiben minden dolgok kezdődnek és végződnek, adj nekünk a te világosságodból, részesítsd az embert a te kegyelmedben, hogy lássa az igazat, és legyen bátorsága azt kivallani.”

Annyit szeretnék még elmondani, hogy minden színész életében eljön az a pillanat, amikor egy kicsit mérlegelés tárgyává teszi az elmúlt években játszott szerepeket. Egyfelől, hogy miket játszott, másfelől, hogy ezeket képességei alapján mennyire sikerült megoldania. Én is készítettem magamban ilyen mérleget, hiszen mintegy 13 évig voltam a Nemzeti Színház (most már pesti Magyar Színház) tagja. Pontosan tudom, és ez minden színészre érvényes, hogy vannak olyan szerepek a múltból, amikbe az ember szerelmes volt, aztán voltak alkalmi kapcsolatok és rossz kapcsolatok is. Egy biztos: Az Úr katonáiban Márk Ahern szerepe a nagyon nagy szerelmek közé tartozik. És ezekből a nagy szerelmekből egy színész életében nincs olyan nagyon sok.

És még csak annyit, hogy miután kiderült a Várszínház sorsa (a pesti Magyar Színházról le fogják kapcsolni), az ott játszott darabok sorsa bizonytalanná vált. Nem tudom, hogy Az Úr katonáival 2001 szeptemberétől mi lesz. Mindenesetre, aki még nem látta, és érdekli a téma, jöjjön el és nézze meg, mert márciusban, áprilisban és májusban még él a darab.

Vida Márta

Anyukám, ha este fáradt, engem fektet le

Elkényeztetés: túl sok törődés?

A szülők néha tanácstalanok: miben és mikor engedjenek gyermekeik követelésének. Egyes vélemények szerint, ha egy csecsemőt minden kis sírásért felvesznek a szülők, akkor „felkapatják”, és később nagyon nehezen tud az anya elmozdulni mellőle. A másik véglet is helytelen, amikor egyáltalán nem veszik fel a csecsemét, csak hogy „leszoktassák” a sírásról. A csecsemőkorban azonban nem igen beszélhetünk még elkényeztetésről. Az egészséges családi élet maga védi meg a szülőket a túlzó gondoskodástól: nekik ugyanis nem lesz mindig idejük, energiájuk arra, hogy a kisgyermek összes kívánságát azonnal teljesítsék. Így szinte elkerülhetetlen, hogy a gyerek megtanulja: nem történhet minden úgy, ahogyan ő szeretné.

Elég értelmes-e?

A gyermek szinte lefényképezi magának a körülötte levő világot. Néha bizony „többet” lát, mint gondolnánk. „Anyukám, ha este fáradt, engem fektet le” – magyarázta egyszer egy 4 éves kisgyerek. Bár gyakran nem tudják megfogalmazni gondolataikat, a kisgyerekek is szeretnék kifejezni személyiségüket. Ilyenkor, ha rá akarjuk venni őket valamire, folyton csak azt hajtogatják: „nem, nem, nem”.

A szülőket gyakran aggasztja, hogy vajon gyermekük elég értelmes-e? Az óvodáskor, az óvodai foglalkozások az első „hivatalos” szembesülési alkalmak arra, hogy a gyermek képességeitől elragadtatott szülők valódi megmérettetésekről kapjanak visszajelzéseket.

A korai gyermekkor az önálló gondolkodás felé irányuló szárnypróbálgatások kora. A gyermek „logikája” még nem logikus, mivel elsősorban a képzeletvilág törvényei szerint működik. A korai nehézségek okos, barátságos megbeszélése azért fontos, mert a gyermek ilyenkor felbátorodik, hogy kipróbálja eszét, képességét. Naponta legalább néhány percet beszélgessen a szülő a gyermekkel, hogy a benne lévő zavaros képzetekre választ kapjon. Ha a gyermek együtt gondolkodhat a szülővel, akkor nem éri az a megrázkódtatás, hogy magára hagyottan, szülői segítség nélkül kell döntenie (ezek a döntések gyakran rosszak, amit a felnőttek megmosolyognak, sőt néha keményen megrónak). Az együttes cselekvés alapja az együtt gondolkodás, töprengés. A gyermekek rendkívüli módon élvezik, amikor rájönnek valaminek a nyitjára, amikor megtanulnak mérlegelni, szempontokat észrevenni.

Beszélgetni az együtt megcsodált dolgokról

A kisgyermek közösségi tapasztalata ne a másokkal való összezártság legyen. Ilyenkor a kommunikáció gyakran leszűkül az „Add ide!” szintjére. Hogyan kell a másikkal együtt gondolkodni, érezni, tervezni? Ezt a magatartást a kisgyermek a felnőttektől sajátítja el. Ezért nem elegendő azt mondani, hogy: „Ne vedd el a játékát!” Mert a másokkal való osztozás szellemi gyakorlata a közösségre való érettségnek. Azt szoktuk mondani, hogy a kisgyermek „születetten önző”, amiből ki kell bontakoztatni a másik iránti szeretetre.

A beszédkészség elsajátítása lehetővé teszi, hogy a kisgyermek lassanként kifejezze érzéseit. Az érzések gazdagságát, helyességét másoktól kapott visszajelzések szolgálják. Elsősorban a szülő feladata, hogy beszélgessen a gyermekkel, őszintén, igaz módon táplálva a gyermek érzékenységét. Az érzékenység a kreativitás fontos szempontja. az együtt hallgatott zene, az együtt megcsodált táj, majd a róla való beszélgetés segíti a gyermeket abban, hogy megtalálja és megbecsülje énje egyediségét.

Sávai János

Szeress, de cimkék nélkül

Jézus nevelte tanítványait, amikor ezt mondta nekik: „Szeresd felebarátodat – minden felebarátodat!” Az emberek egyszerűen nem tudnak megbirkózni ezzel a követelménnyel, és ma, kétezer év után is szembetalálják magukat ezzel a problémával. Krisztus azonban „az ellenségeskedést kiküszöbölte saját testében” (vö.Ef 2,14).

Könnyű a másikat megbélyegezni

Mások megbélyegzésében mesterek vagyunk. Egy-egy ember külleméről és viselkedéséről villámgyorsan ítéletet mondunk. Címkét ragasztunk rájuk, beskatulyázzuk őket, s ha tőlünk különböznek, akkor el is utasítjuk. Milyen könnyű, milyen kényelmes, milyen téves a magatartásunk! Ilyen előítéletet táplált Natanael Jézus Krisztus iránt, még mielőtt megismerkedett volna vele:

„»Megtaláltuk, akiről Mózes törvénye és a próféták írnak, a názáreti Jézust, Józsefnek a fiát.« »Jöhet valami jó Názáretből?« – kérdezte Natanael. »Gyere és győződjél meg róla!« – felelte Fülöp.” (Jn 1,45–46)

A következő szentírási részben láthatjuk, hogy Natanael szerencsére kinőtte ezt a címkézést. Megvallotta, hogy Jézusban megtalálta a barátot és a Megváltót (vö. Jn 1,47–49).

Ha leragadsz a külső elbírálásánál, és téves címkét ragasztasz valakire, lehet, hogy éppen egy új, értékes barátságot mulasztasz el. Hogy ez ne történjen meg, vedd számba, hogyan szoktad beskatulyázni az embereket! Majd gondolkozz el azon, amit Pál mond a galatai testvéreknek: „Hiszen az Isten fiai vagytok a Jézus Krisztusba vetett hitben. Mert mindannyian, akik megkeresztelkedtetek Krisztusban, Krisztust öltöttétek magatokra. Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban” (vö. Gal 3,26–28).

Próbálj ma mindenkire így tekinteni, és akkor a lepattogzó címkék mögött felfedezed egy-egy ember igazi személyiségét.

Az előítélet, az elhamarkodott vélemény súlyos következményeket von maga után, ezt Jézus is átélte, amikor szülővárosában szombaton tanítani kezdett a zsinagógában. „Sokan hallgatták, és csodálkozva mondogatták: »Honnét vette ezt? Hol tett szert erre a bölcsességre? És a csodák, amiket végbevisz! Nem az ács ez, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon rokona? S ugye nővérei is itt élnek közöttünk?«És megbotránkoztak rajta. Jézus erre megjegyezte? »A prófétának csak hazájában, rokonai körében, a saját házában nincs becsülete.« S nem is tehetett ott csodát, csupán néhány beteget gyógyított meg, kézrátétellel. Maga is csodálkozott hitetlenségükön” (Mk 6,1–6).

Miért rosszak az előítéletek? Sok minden miatt!

Nem veszed számba, hogy minden embernek méltósága és értéke van, mert Isten a maga képére teremtett bennünket (Ter 1,26–28).

Elfelejted, hogy végtére mindannyian függünk egymástól. „Ő telepítette be az egy őstől származó emberiséggel az egész földet. Ő határozta meg itt lakásuk idejét és határát” (ApCsel 17,26).

Semmibe veszed azt a tényt, hogy Isten családjába végül is beletartozik minden faj és kultúra? „…Akkora sereget láttam, hogy meg se lehetett számolni. Minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből álltak a trón és a Bárány előtt, fehér ruhába öltözve, kezükben pálmaág” (Jel 7,9).

Ha úgy gondolod, hogy faji, nemzetiségi és egyéb előítéletekkel küzdesz, imádkozz: „Uram, változtasd meg a szívemet. Adj nekem szeretetet mindenki iránt, elsősorban azok iránt, akik különböznek tőlem. Ámen.”

Búcsúzz el az előítéletektől

Gondolkozz el! Ha barátod másik fajhoz, nemzetiséghez, valláshoz tartozik, hogyan viselkedsz vele? Melyik a legnagyobb előítélettel elkövetett cselekedeted? Mit gondolsz, miért tetted meg?

Hogy a jövőben másképpen viselkedj, kérd meg Istent, változtassa meg szemléletedet.

Oszd meg a tízóraidat valakivel, aki más nemzetiségű, vallású vagy bőrű, mint te.

Látogass el más vallású ismerősöd templomába.

Olvass olyan lapot, folyóiratot is, amelyben megismerkedsz a más gondolkozásúak álláspontjaival.

Olvasd el az Apostolok Cselekedeteiben (11,1–18), hogyan számolja fel Isten a vallási előítéleteket.

A Youthwalk c. könyv alapján

Virágoskert vala Pannónia

István király koronázásának háromszázadik évfordulóját ünnepelhette volna Magyarország, ehelyett Ráhelként siratta el a nagy államalapító utolsó férfiági leszármazottját, III. András királyt, aki 1301. január 14-én, alig harminchat évesen, váratlanul szállt sírba.

Az első magyar uralkodócsalád, az Árpád-ház tagjai a honfoglalást követően négy évszázadon keresztül uralkodtak Magyarországon. Mintegy száz évig nagyfejedelemként, majd háromszáz évig királyként kormányozták az országot. Öten fejedelemként, huszonhárman pedig királyként álltak a magyar nép élén (Péter és Aba Sámuel leányágon álltak rokonságban az Árpád-háziakkal).

Feltűnően (s európai viszonylatban is egyedülálló módon) erős volt az uralkodócsalád tagjainak hajlama a személyes életszentség és a misztika iránt. Az Árpád-ház az összes európai uralkodó dinasztia közül a legtöbb szentet és boldogot adta. A szentek sorában tiszteljük István és László királyt, Imre herceget, Erzsébet fejedelemasszonyt, Margit hercegleányt, Kinga királynét, a boldogok között Gizella királynét, Jolán és Prágai Ágnes hercegnőt, Türingiai Gertrúdot (Szent Erzsébet leányát) és III. András leányát, Tössi Erzsébetet is. A régi magyar hagyomány szent életűnek tekintette Salamon királyt és Kálmán herceget is.

Az első Árpád-házi királyról, Szent Istvánról, egy könyvtárszobát megtöltő mű jelent meg, az utolsóról, III. Andrásról azonban igencsak dióhéjban emlékeznek meg a történelemkönyvek. Ez talán azzal magyarázható, hogy egyes történészek kétségbe vonják András herceg Árpád-házi származását, ugyanis hajdanában olyan hírek keringtek, hogy nagyapjának, II. Andrásnak a harmadik felesége, Beatrix tiltott viszonyt folytatott Dénes nádorral, s nincs kizárva az a lehetőség, hogy III. András apja, az „utószülött” István ennek a kapcsolatnak a gyümölcse.

III. András 1265 táján született Árpád-házi István herceg és a velencei Tomasina Morosini gyermekeként. A keresztségben nagyapja, II. András király nevét kapta. Velencében nevelkedett, s mivel a Marosini család igen gazdag volt, úgy nevelték Andrást, mint magyar királyi herceget, aki majd egy szép napon elfoglalja a magyar trónt. Trónkövetelőként már IV. László életében megjelent Magyarországon, ám Albert osztrák herceg elfogatta, és Bécsben őrizette.

1290 júniusában a kunok megölték IV. Lászlót. Minthogy utódot nem hagyott hátra, ezért a magyar rendek úgy döntöttek, hogy elfogadják a magyar egyház vezetőinek, Ladomér esztergomi és Hont-Pázmány nembeli János kalocsai érsek javaslatát, és Andrást teszik meg királynak, akit végül is szerzetesi ruhába bújtatva szöktettek meg a bécsi tömlöcből. Koronázására Budán került sor 1290. július 23-án. Uralmának egész idejét a különböző bárói szövetségekkel vívott harc töltötte ki. Uralkodását még jobban megnehezítette, hogy IV. Béla leányági ivadéka, Mária nápolyi-szicíliai királyné és az Anjou-ház VIII. Bonifác pápát is befolyásolva igényelték a magyar trónt, de az Anjou-ház trónigénye András haláláig nem valósult meg. Fennena kujaviai hercegnővel kötött házasságából egy leánygyermeke született, Erzsébet, aki apja halála után a tössi kolostorba vonult, és domonkos-rendi apáca lett. Erzsébet 1338-ban hunyt el, vele leányágon halt ki az Árpád-ház. Ma az egyház a boldogok sorában tiszteli őt. András első feleségének halála után Albert osztrák herceg leányát, Ágnest vette nőül, de házasságukat nem kísérte gyermekáldás.

Egyes források szerint az utolsó magyar király mérgezés áldozata lett. A budai várban, a ferencesek Szent János-templomában temették el. István nádor az utolsó Árpád-házi király halála kapcsán ezeket jegyezte le: „Meghalt András, Magyarország jeles királya… az utolsó aranyágacska, amely atyai ágon Szent István királynak, a magyarok első királyának nemzetségéből, törzséből és véréből sarjadt…, halálát Ráhel módjára siratván meg.”

Szabó Judit