Tartalomból:

Vissza a főlapra

Katolikus zugkiadók

Zsörtölődéssel kezdeni egy új évezredet valódi ünneprontás. De hát egy ünneprontással több vagy kevesebb! Arról van szó ugyanis, hogy az ember – beleértve egyes „katolikusokat” is – kifogyhatatlan ötlettár. Most arra nem térnék ki, hogy ezek az ötletek jók-e vagy sem, csupán ajánlom, hogy miután tavaly megalakult és megkezdte munkáját a Magyar Katolikus Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése, az új évezred hajnalán meg kellene alapítani a Magyar Katolikus Zugkiadók Ellenegyesülését is. Fantasztikus magyar találmány volna, talán a legötletesebb az új évezredben. A nemzetközi jog értelmében be lehetne jegyezni mint védett címet. Ha meg valaki valami hasonlót merészelne kigondolni, akkor busás áron el tudnánk adni neki a jogokat, és a könyvkiadás szülési vajúdásaitól is megmenekülnénk. A katolikus könyvkiadók megélhetnének a licenc árusításából, mert a jelek szerint másra itt már nincs is szükség.

Vajon kinek a szívügye ma a katolikus sajtó? Az olvasás évében is csak az a pár, szinte két kézen megszámolható hív fogja továbbra is igényelni a vallási irodalmat? Hol vannak a többiek? És hol vannak azok, akiknek minden egyházi elírás értelmében kötelességük lenne támogatni és elmozdítani az örömhír terjesztésére is alkalmas médiumok munkáját, legyen szó írott vagy elektronikus tömegtájékoztatási eszközökről? Bizonyára sokaknak kisebb gondjuk is nagyobb ennél, de a kérdést nem lehet megkerülni. Forró kásáról lenne szó? Esetleg mentalitás-kificamodásról, miszerint saját kényelmünkbe előnyösebb befektetni, mint az emberbe? Vagy a megcsömörlött „kisplébánosi” kiábrándult felfogásról: a hintett isteni ige úgysem hoz gyümölcsöt, érdemesebb a kerttel meg a földdel foglalkozni. Ott majd lesz termés, ha más nem, hát lóbogár. Meg aztán itt vannak az épületek. A jövend nemzedék, vagy éppenséggel maguk az építtetők márvány emléktáblákat helyezhetnek el rajtuk aranybetűs felirattal, hogy az Úr nem tudom, melyik esztendejében, kinek az „uralkodása” alatt emeltetett „az Úr dicsségére és a lelkek üdvére”. A könyvből pedig éljenek a könyvmolyok, ha még teremnek valahol.

A katolikus sajtóorgánumok magukra vessenek, ha egyáltalán merészelnek megjelenni azon a piacon, ahol a zugkiadók szemrebbenés nélkül, a törvénnyel és az alapvető erkölcsi szabályokkal szembeszegülve, zavarosban halászó nyomdá(szo)k közreműködésével újranyomják, és áron alul piacra dobják kiadványaikat. Természetesen minden kiadói terv nélkül, mert minek is törjék a fejüket azon, hogy mi használ a lelkeknek (és mi csak a tőkének). Az olvasót pedig egyáltalán nem érdekli, hogy egy-egy könyv mögött mennyi munka, hány család kenyere és mennyi kifizetett jogdíj rejlik. Ő, zsebét kímélendő, az olcsóbb zugkiadványt vásárolja.

Nem vagyok jövendőmondó, így csak ábrándozni tudok. Lohfink atya szavával élve, álmodok egy magyar egyházról, amely az olvasás évében elkezd végre olvasni, s amely a következő évezredben ki tudja használni az evangélium hirdetésére a médiumok lehetőségeit, sőt még pénzt is hajlandó erre fordítani. De az a gyanúm – bár ne így lenne! –, hogy én ezt nem érem meg. Álmodozni azért talán még szabad.

És hogy ne csak ünneprontó legyek: kívánok minden olvasónknak áldásos új évezredet, miközben hálát adok Istennek, hogy ebben a kegyelemben is részesülhettem.

Kelt aranybetűs márványtábla nélkül, főszerkesztőségem, tudom is én, melyik évében, de mindenesetre valamikor az új évezred hajnalán.

Harmath Károly OFM

Adj esélyt!

„Adj esélyt a békének!” – énekelte néhány évtizede John Lennon, a legendás Beatles együttes vezéregyénisége. Akkortájt is dúltak véres háborúk (Korea, Vietnam), s talán éppen ez adott lendületet a hippi-mozgalomnak, hogy az erőszak­mentesség, a szeretet egyfajta civilizációját hirdesse. A fiatalok jelszavává vált a „Peace, brother!” (Béke, testvérem!) köszöntés. Béke, mert nem akarunk háborút, erőszakot, gyűlöletet! A háború eltorzítja az embert, testi-lelki nyomorékká teszi, eltépi baráti kapcsolatainak szálait és felborítja érték­rendjét. A háborúban az ember nem-emberré válik. Szörny lesz belőle, s a legborzalmasabb, hogy alig akad valaki, aki megpróbálná (persze sikertelenül) útját állni e kollektív őrületnek.

Oriana Fallaci olasz írónő kérdi vietnámi naplójában:

„Istenem, miért viselkednek így az emberek? Normális, kézzel, lábbal, szívvel rendelkező, lelkileg is egészségesnek tartott emberek. Ha békeidőben történik valami ehhez hasonló szörnység, borzalmában az egész világ felhördül: bíróságok, papok, pszichiáterek ugranak talpra. Ha viszont háborúban, akkor senki sem csinál belőle ügyet, senki sem kiált bíróságért, papért, pszichiáterért. Senki sem ejti ki a szót: bolondok, gyilkosok. S az emberek a Holdra mennek, s az emberek gyógyítják a rákot, s az emberek oly büszkék arra, hogy embernek, nem pedig fának vagy halnak születtek. Vannak pillanatok, amikor jobban szeretném, ha fának vagy halnak születtem volna.”

(Niente e cosi’ sia. Milano, 1978, 129)

Isten és a politika

Isten jelen van a tárgyalóasztalnál, ahol a béke mellett döntenek, jelen van a leszerelési egyezmények aláírásánál, jelen van a béketüntetéseken.

A keresztények feladata nem az, hogy az erőszak terjedése miatt siránkozzanak, s a Mindenható bosszúját sürgessék, hanem hogy sajátos keresztény értékrendjükkel álljanak helyt a világban. Ne várjunk a hivatali papság, a klérus kezdeményezésére – nekik megvan a maguk nagyon fontos feladatuk. Nekünk, világi híveknek kellene sokkal nagyobb szerepet vállalnunk az élet minden területén. Lássuk be, hogy Isten csak általunk lehet jelen a gyárcsarnokokban, az Interneten, a politikai életben, az irodalomban s a konyhában.

A múlt sajnálatos öröksége, hogy ezeket a feladatokat az egyházi személyekre szeretnénk átruházni. Mintha még mindig nem ismertük volna fel, hogy mindannyian tevékeny alakítói vagyunk az egyháznak. Ki kellene nőnünk a passzivitás gyerekcipőjét, le kellene szokni arról, hogy kereszténységünk vasárnapi „szentmise-látogatásra”, ne adj isten, „templomlátogatásra” korlátozódjon.

Ki más venné észre a szociális igazságtalanságot, a szükséget szenved, Istentől távol került embert, az értékrend felborulását, a hazugság diadalmas pöffeszkedését a tájékoztatási eszközökben és a politikai életben, az erőszak szentesítését mindennapjainkban és bálványozását a vasárnap esti, szórakoztatónak kikiáltott, de rejtett agymosást végző, gomba módra szaporodó filmekben, ha nem a világi keresztények, akik e világhoz kötődnek? Melyik püspöknek lenne kötelessége felháborodni, ha óvodásaink a halottaiból feltámasztott, zombi lényekké változtatott mitológiai figurákat utánozzák; vajon melyik püspöknek kellene az ilyen filmekben rejlő veszélyekre figyelmeztetni, ha a szülők nem veszik figyelembe, hogy csemetéjük egészséges fejlődését ők maguk gátolják a töméntelen mennyiségben és válogatás nélkül adagolt szörnyszüleményekkel?

A világi hív sajátos hivatása, amit senki más nem tehet meg helyette, hogy Istent becsempéssze a világba. A két valóság – a világ és Isten – ugyanis nem összeegyeztethetetlen egymással. Mert nem kell kivonulni a világból ahhoz, hogy megtaláljuk Istent, hanem miután megtaláltuk, helyet kell számára készítenünk a világban, ahol élünk, hogy mások is találkozhassanak vele, és hogy a jelen világban – általunk is – folytathassa az új világ teremtésének művét, ahol nem lesz háború, sírás és tehetetlen fogcsikorgatás, hanem béke és boldogság honol. Ehhez azonban vállalnunk kell sajátságos hivatásunkat.

Kalacsi János

Tartalom

Riadó: támad a bulimia!

Plébániaközösség és kultúra (1.)

Vajon milyen hatással lehet a helyi egyház a környezetére? A keresztények közösségének Jézus szerint az a rendeltetése, hogy fény, só, kovász legyen a társadalomban, más szóval emelnie kell minden téren a műveltség szintjét. Ez érvényes a plébániaközösségre is. Hitelessége kulturális hatékonyságával is mérhet.

Jézus valójában új kultúrát akart teremteni a földön, az országának, a mennynek a kultúráját. Ezért elhozta, felmutatta az embereknek saját életmódját, az isteni életet. Az a vágya, hogy az emberek (s velük együtt minden, ami körülveszi őket) egy új rend szerint alakuljanak át: az isteni törvény szerint, mely a Szeretet. A keresztény csak akkor él összhangban Jézus akaratával, ha életmódját e szerint az új rend szerint alakítja. Ezzel a törekvéssel arányosan környezetét is egyre műveltebbé, kulturáltabbá teszi.

És ha sokakat áthat ez a törekvés – például egy egész plébániaközösséget –, akkor ez emeli a kultúra szintjét.

Ebből a megfontolásból kiindulva rovatunkban az idén a keresztény kultúra kérdéseivel foglalkozunk, méghozzá ennek is egy körülhatárolt területével, a test kultúrájával. Miért éppen ezzel? Azért, mert az elmúlt évben ünnepeltük Krisztus szüle­tésének, az Ige megtestesülésének 2000. évfordulóját. Ez a megemlékezés rávilágított Jézus emberségére, mely hozzánk hasonlóvá, sőt, testvérünkké tette t. Ennek kapcsán nem lehet furcsa, inkább természetes, ha egy kicsit arról beszélünk, ami összekapcsol minket vele, vagyis fizikai életünkről. Azt kel­lene megértenünk és végiggondolnunk, hogy hogyan tekintsünk mi, keresztények a testünkre, összevetve ezt azzal, ahogyan a mai világ viszonyul a testhez.

Vegyük először is a szépségideált. Társadalmunkban ma az emberek gyakran túl nagy hangsúlyt fektetnek a kinézetükre, a külsejükre, az alakjukra. Az idősebbek közül sokan mindenáron el szeretnék kerülni az öregedést, ezért szépségkúrákhoz, nem ritkán plasztikai sebészeti beavatkozásokhoz stb. folyamodnak. A fiatalokra pedig az jellemző, hogy az éppen aktuális (szinte elérhetetlen) szépségideálokat hajszolják, aminek következtében olyan helytelen táplálkozási szokásokat alakítanak ki, amelyek súlyos betegségeket is okozhatnak. Ezek közé a betegségek közé tartozik a bulimia.

Ez a betegség a nyugati országokban igen elterjed, de nálunk is kezd egyre gyakoribbá válni. Főleg a fiatal, 15-18 éves lányokat érinti. Ennél a korosztálynál nagyon erős az a törekvés, hogy tetszetős és szép legyen. Mivel a fejlett ipari államokban a „karcsú” ni ideál az uralkodó, a kisebb-nagyobb súlyfelesleggel rendelkező lányok mindenáron le akarnak fogyni. A fogyókúrák azonban nehezek, és nem hozzák meg gyorsan a várt eredményt. Ekkor kapnak ezek a lányok egy biztos sikert ígérő ajánlaton: „Ehetsz, amennyit akarsz, csak étkezés után hányd ki az ételt!” Az eredmény valóban nem marad el: rövid idő alatt minden felesleges kiló és gramm eltűnik.

De ekkor kezdődnek a bajok, a szervezet visszavág: ezentúl már a gyomor nem fogad be semmi ételt, és szinte mindent megállíthatatlanul kihány. Rémületes és reménytelen állapot következik be, amit az orvostudomány bulimiának nevez.

Az elmúlt hónapokban három ilyen esetről szereztem tudomást a közvetlen környezetemben. Az első kettőnél a betegek megpróbáltak mindenfajta gyógyulási módot, de még semmi javulás nem történt. A harmadiknál azonban időben reagált a környezet, egész biztosan kilábal majd.

Mit tettünk ezután mi a plébániaközösség szintjén e káros kultúra orvoslásáért? Először is riasztottuk a közvéleményt (mindenekelőtt a szülőket és a fiatalokat): Figyelem, nálunk is támad és terjed a bulimia! Másodsorban pedig hirdetni kezdtük a keresztény szépségideált: Ha Jézus bennünk él, ha igéje által megtestesül bennünk, akkor nemcsak jók, igazak, hanem – testünk vonalaitól függetlenül – szépek is vagyunk!

És már érkezik is a pozitív visszhang. Egy nő például a következőt mesélte el: „A baráti köröm állandóan gúnyolt kövérségem miatt. De amikor fogyókúrázni kezdtem, munkaképtelenné váltam. Ettől egészen elkeseredtem. Ekkor hallottam a plébánián, hogy elég Jézust magunkban hordozni, s akkor az szépsége kisugárzik belőlünk.

Egy csapásra megszűnt minden gátlásom, új élet kezdődött számomra…”

Ez a keresztény szépségkultúra. Ha ezt terjesztenénk, akkor minden bizonnyal az egészségkultúránk is magasabb szinten lenne.

Pósa László

Tartalom

Aracs, a megkövült zsoltár

A mai Vajdaság egyik legtitokzatosabb középkori építészeti emléke a Törökbecse közelében fekvő aracsi pusztatemplom. A Szent Miklós tiszteletére emelt bencés monostor múltját sűrű homály fedi. Hatalmas méreteivel (26 m hosszú és 14 m széles) még romos állapotában is fenséges látványt nyújt.

1256-ból maradt ránk első írásos említése, amikor apátját, Nicolaus de Arachot (Aracsi Miklós) az esztergomi zsinat résztvevői között felsorolják. A piros téglából emelt, háromhajós, boltozott templom valószínűleg a 12. században (egyes kutatók állásfoglalás szerint már a 11. században, Szent Gellért püspök idején) épült. Építésében világosan felismerhet az olasz, torony nélküli, háromhajós román bazilika hagyományos alaprajzának követése, amely Magyarországon a 11. század első felében honosodott meg. A bimbós fejezetornamentika és keresztboltozatainak maradványai pedig a 13. század eleji – magyar földön is honos – korai gótikához fűzik.

IX. Gergely pápa 1378-ban a ferences generális kérésére engedélyezte, hogy a tatárjáráskor, majd pedig a kunok 1280. évi lázadása és pusztításai következtében megrongálódott, és évtizedeken át romosan álló épületegyüttest átvegyék a ferencesek. A monostor a templom északi oldalához csatlakozott, s nemsokára tizenkét barát lett a lakója. A ferencesek a román kori épülethez a szentély mellé, az északi oldalra egy csúcsíves tornyot emeltek. Az újjáépítést Nagy Lajos király édesanyja, Erzsébet királyné is támogatta, végrendeletében 500 aranyforintot adományozott az újjáépítés befejezésére, továbbá két ezüst körmeneti keresztet, két ezüstkancsót és egy gyöngyökkel ékesített sárga atlasz miseruhát.

A monostor, amelyet időközben végvárrá alakítottak át, 1551-ben néptelenedett el, amikor Mohamed beglerbég Óbecse ostroma idején ágyúival szétrombolta. Ettől az időtől kezdve Aracs a természet gondjaira lett bízva. De nemcsak a csendes enyészet okozott tetemes károkat benne. Az emberi kezek pusztítása is majdnem a megsemmisüléséhez vezetett, ugyanis a 18. században a Délvidék újjátelepítése során az új hazára lelt lakosság szerény otthonait az aracsi templom tégláiból építette, építőanyag hiányában.

A viszontagságos idők ellenére a magyar államiság millenniumának évében még ép a nyugati homlokzat a főbejárattal, felette a még jó állapotban levő hatalmas ablakrózsával, áll az északkeleti sarkából kinövő nyolcszög torony, és épségben van a háromkaréjú szentélyrész is, amelynek belső oszlopfői egyikét egy emberi alak díszíti. Vajon ezer év múlva, a negyedik évezred hajnalán az aracsi pusztatemplomból marad-e még kő kövön, vagy létezéséről kizárólag fényképek, újságcikkek tanúskodnak majd?

Szabó Judit

„Szentségeidben, Krisztus, téged talállak”

Isten megadhatta volna nekünk az üdvösséget egyetlen szavával, a távolból is. Mégis úgy akarta, hogy Krisztus szent emberségén keresztül látható, hallható, tapintható alakban megjelenjen köztünk örök Igéje, megváltó szeretete. Krisztus is megtehette volna, hogy mennybemenetele után az Atya jobbjáról közvetlenül, láthatatlan besugárzással küldje kegyelmét a lelkekbe. De nem így akarta, hanem földi egyházán keresztül, látható dolgokhoz, hallható szavakhoz, hozzánk hasonló emberek szolgálatához kapcsolta a kegyelem közvetítését és az emberek megváltását. Tehát a látható, emberi, anyagi, evilági valóságok közvetítik számunkra Krisztus akaratából a láthatatlant, istenit, lelkit, örökkévalót. Ezeket az anyagi valóságokat, amelyek jelzik és közvetítik is számunkra Isten kegyelmét, szentségeknek nevezzük.

Ilyen értelemben nevezi a II. vatikáni zsinat Krisztust ősszentségnek, az egyházat pedig egyetemes szentségnek. Krisztus ugyanis szenvedésével és feltámadásával kiérdemelte nekünk az üdvösséget, majd apostolaira és rájuk épített egyházára bízta, hogy folytassák művét, hirdessék az evangéliumot, és osszák a híveknek az életét a szentségekben. A hét szentség olyan, mint az isteni élet hét folyója, amelyek életre keltik és éltetik Krisztus testének tagjait, a híveket. A szentségek végigkísérik a hív ember életét, megszentelik életének legfontosabb és legkritikusabb pillanatait. A születést a keresztség emeli természetfeletti szintre, a táplálkozást és növekedést az eucharisztia, az érettséget a bérmálás. A bukásokat és tévutakat a bűnbocsánat hozza helyre. A testi betegségben, öregségben a szentkenet nyújt segítséget. Az egyházi rend az egyház Krisztus személyében történ vezetésére hatalmaz fel, a házasság pedig a szerelmet és a családi életet teszi Krisztus és az egyház kölcsönös szeretetének képmásává.

A legfontosabb az, hogy a szentségekben az él Krisztussal találkozunk. Találkozni pedig csak akkor lehet, ha mindkét oldalról adott a nyitottság és a kölcsönös bizalom. A szentségek éppen emiatt feltételezik a keresztény életre való készséget és a hitet Krisztusban, mint Megváltóban. Egy szentség tehát soha sem lehet valamilyen hagyományos „ceremónia”, amelyet megrendelünk, hogy szebbé tegyük családi ünnepségünket. Két nagy tévedés él az emberekben a szentségeket illetően. Egyesek saját becsületes életükre, jótetteikre hivatkozva megvetik a „külsőségeket”, az egyház szolgálatát. Valójában a kevélység nyilvánul meg abban, aki Krisztus nélkül akar keresztény lenni, és saját erejéből, a saját maga elképzelte módon akarja önmagát üdvözíteni. A másik torzulás a külsőségekhez való öncélú ragaszkodás. Ezek az emberek nem Krisztus miatt kérik a szentséget, nem azért, mert vele egyesülten akarnak élni az egyház közösségében, hanem csak a „ceremónia”, a díszes külsőségek miatt. Bárcsak mielőbb megújulna egyházunk úgy, hogy a piros szőnyegnél, az orgonaszónál, az oltárt eltakaró virágerdőnél, az elsőáldozási kismenyasszony ruhánál jobban kívánnánk, többre értékelnénk Krisztus megváltó szeretetét és isteni ajándékainak felfoghatatlan gazdagságát, és készek lennénk ezeket az ajándékokat folyamatosan kamatoztatni az egész keresztény közösség javára.

Kovács Ervin

Erkölcsi kudarc és trauma Európa számára

Törvényesíthető-e a halálba küldés?

„Halálos szert még kérésre sem szolgáltatok ki senkinek,
sőt ilyen tanácsot sem adok.”

Hippokratészi eskü

Olyan korszakban élünk, melyben ünnepélyesen hirdetik a személy sérthetetlen jogait, és nyilvánosan hangoztatják az élet értékét, amit azonban a gyakorlatban megtagadnak és eltipornak. Ezzel kapcsolatban a legfrissebb példát Hollandia szolgáltatta. November 28-án a holland parlament alsóházának 104 képviselje 40 ellenében döntött úgy, hogy törvényesíti az eutanáziát (a halál beálltának szándékos elősegítését a szükséges és nélkülözhetetlen gyógykezelés megszüntetésével, vagy az alapvető életfunkciókat leállító szerrel). A honatyák döntését a szenátusnak még jóvá kell hagynia, ami a politikai elemzők szerint csupán formalitás, így 2001-ben minden bizonnyal életbe lép az új törvény, amely azonban már most számos vallási és erkölcsi aggályt vet fel. A jogszabály szerint minden tizenhat évnél idősebb holland polgár maga dönthet arról, hogy egy gyógyíthatatlan betegség esetében élete utolsó leheletéig elviseli-e az azzal járó szenvedéseket, avagy feljogosítja orvosát, hogy segítse „fájdalommentesen” meghalni. A törvénytervezet elkészítése során felmerült az a kérdés is, hogy a „halálba segítést” a tizenkét-tizenhat éves korú gyermekek is kérhessék, akár szüleik beleegyezése nélkül. Ezt azonban még a liberális gondolkodású hollandok sem támogatták.

A halálba segítést óhajtó betegnek e kívánságát többször is meg kell erősítenie. Egészségi állapotáról legalább két orvosnak kell szakvéleményt mondania. Az eutanázia végrehajtása után az orvosok kötelessége, hogy minden egyes esetet bejelentsenek egy háromtagú bizottságnak, amely egy-egy jogászból, orvosból és az erkölcsi kérdések szakértőjéből áll. Ez a bizottság kivizsgálja, hogy tiszteletben tartották-e a törvényben elírt szabályokat. Abban az esetben, ha törvénytelenséget észlelnek, értesíteniük kell az államügyészt, aki kivizsgálja az ügyet. Ha a vizsgálati eljárást során kiderül, hogy az orvos megsértette a jogszabályokat, akkor a törvény értelmében maximum tizenkét évi börtönbüntetésre lehet ítélni.

A közvélemény-kutatások szerint a holland társadalom helyesli az eutanáziát, ugyanis évente mintegy háromezerre tehet azoknak a betegnek a száma (90 százalékuk rákbetegségben szenved), akik e módját választják a „távozásnak”. Mindeddig nem volt példa arra, hogy a segédkező orvos ellen bűnvádi eljárást indítottak volna.

„Ezek után a súlyos és gyógyíthatatlan betegek, valamint az idősek még nagyobb nyomásnak lesznek kitéve. Azon a véleményen lesznek, hogy ők a társadalom számára csak fölösleges terhet jelentenek. Mindannyiunk kötelessége, hogy segítsünk a betegeken, nem pedig, hogy megöljük őket!” – jelentette ki Peter van Zoest, a holland püspöki kar szóvivője. Néhány nappal a holland parlament vitatott döntése után, a Pápai Életvédő Akadémia A haldokló méltóságának tisztelete – etikai megfontolások az eutanáziáról címmel tett közzé dokumentumot. A hét pontból álló nyilatkozat végén a közlemény leszögezi: az eutanázia azok veresége, akik a kegyes halál elméletét felállítják, akik döntenek róla, és akik azt gyakorolják.

A törvény elfogadása nemcsak a katolikus egyház köreiben váltott ki igen heves reakciókat. „Az orvos kötelessége az, hogy segítse a betegeket, nem pedig, hogy döntsön élete vagy halála felől!” – Ismertette a német kormány álláspontját Herta Dauler-Gemelin igazságügyi miniszter. A német orvosok kölni székhely Marburgi szövetség képviselője kijelentette, hogy soraikban nem tűrik meg a „gyilkos” orvosokat. A francia nemzeti etikai bizottság leszögezte, hogy a halálba segítés bárminemű formáját a jövőben is gyilkosságként kell megítélni. Nyilvánvaló, hogy a mai modern társadalomban az élet értékeinek nincs biztos támpontja, a többség pedig (a parlamentben és azon kívül) olyan érvekre hivatkozik, amelyek csak látszólag emberségesek – ez volt a leggyakrabban hallható megjegyzés.

Vajon a harmadik évezred nem az együtt élők társadalma, hanem a félrelököttek, kirekesztettek és elnyomottak társadalma lesz? Nagyon jól tudjuk, hogy a szenvedést és a halált nem lehet kitörölni az emberi életből. Ehelyett mindenkit segíteni kell abban, hogy felismerje, a fájdalomnak és a szenvedésnek is van értelme és értéke, ha a kapott és ajándékozott szeretettel szoros kapcsolatban élik át.

Skandalozna „dozvola za ubojstvo”,
Glas Koncila 2000/50 nyomán szj.

Ajándékozó kúrán

(Magyarországon 1 millió 200 ezer alkoholistát tartanak számon. Az alkoholár többet pusztít, mint az árvíz. Évente 12 liter tömény szesz jut egy magyar emberre.)
Mikor már mindenki lemondott rólunk, iszákosokról, „eszékesekről”, „szexistákról”, munkabolondokról, szeren­csejátékosokról…, Isten megszólít: jövőt, útmutatást ígér. Hajlandó vagy-e elfogadni szeretetét?
Balog Zoltán és Balog Zoltánné református lelkész-házaspár több mint tizenöt éve Isten szabadítását kínálja fel nemcsak az alkoholistáknak, hanem minden szenvedélybetegnek. Munkájukról beszélgettünk.

– Hol az a határ, amelytől valaki alkoholistának számít?

– Mi az emberrel foglalkozunk, aki alkoholproblémás, ez a különbség az egészségügy között és közöttünk. Alkoholista az, akinek muszáj újra meg újra innia, azaz egyfajta megbonthatatlan kapcsolata van az alkohollal, függetlenül attól, hogy mit és mennyit iszik. Természetesen ennek a kapcsolatnak különféle fázisai vannak. Alkoholistának számít az is, aki, ha „keresztbe tesz” neki az anyósa, becsapja az ajtót, és elmegy inni, mert életének ebben a helyzetében csak az nyugtatja meg, ha „görcsoldóként” bedob például egy kis pálinkát.

– Akik megjárták a dömösi elvonókúrát, miért mondják, hogy ajándékozó kúrán jártak?

– Azért, mert Isten nem elvenni akar tőlünk valamit, hanem megajándékozni szeretne egy beteljesedett élettel. Számára az a fontos, hogy előrelépjünk a vele való kapcsolatunkban. A Lélek gyümölcseit, a szeretetet, az örömet, a békességet, a jóságot, a hűséget, az engedelmességet… kínálja fel nekünk.

– Amikor nem teljesíti kívánságaikat, egyesek újból káros szenvedélyeik rabjaivá lesznek…

– Mert nem értik, hogy életünk nem kívánsághangverseny, hanem imádság, s ennek lényege a „Mit akarsz, Uram, hogyan cselekedjem?” magatartás. Ehelyett mi gyakran meg akarjuk mondani Istennek, hogy mit tegyen. Ő viszont, akár a jó szülő, kívánságaink közül csak azokat teljesíti, amelyekkel többre jutunk, s azokat nem, amelyekkel ártana nekünk.

– A szakemberek elhiszik-e, hogy Dömösön meggyógyulnak az emberek?

– Elsősorban a volt kezelőorvos tudja felmérni, hogy hazudik vagy vallásilag akarja őt „kábítani” az absztinens, aki azzal jön, hogy az iszákosmentő misszióban Jézus Krisztus megszabadította az alkoholtól. Mert ha Dömös után valóban nem iszik, ami nem sikerült számos elvonókúra után, akkor mégiscsak van Isten.

– Zoli bácsi, Margit néni, önök Dömösön még az ateista szenvedélybetegeknek is Isten igéjét hirdetik?!

– Így van. Nem egy ember jött hozzánk azzal, hogy „Zoli bácsi, én ateista vagyok, hogy menjek Dömösre?” „Komolyan? – kérdeztem. – Örülök neki.” „Hogy-hogy?” – hüledezett. „Örülök, fiam, hogy tiszta lappal indulsz. Különben minden hívő hitetlenből lett.”

Terápiánk beszéd-, illetve beszélgető terápia. A lelki munka mellett azonban mindig van a csoportban orvos is. A beteg megkapja az egészségügyi ellátást, de munkánk intenzív lelki alkalom.

A Kékkereszt gyökértelenségünk orvoslása végett jött létre. Az elmúlt évtizedekben társadalmunk tudatosan tönkretette, leépítette a családot, amikor elvágta gyökerét, amellyel Istenhez kapcsolódott. Az ember elveszítette erkölcsi értékrendjét, azt mondta: „Vagyok, mert lettem”, ahelyett, hogy: „Vagyok, mert Isten céllal teremtett.” A mögöttünk levő esztendőkben a világ legkülönbözőbb tájaira mentünk, kiszakadtunk saját népünkből. Sok ember elveszítette egészséges hovatartozás-érzését, sehol sincs otthon, és nem tudja, miért él. Aki meg egy életen át olyan munkát végez, amit utál, úgy érzi, hogy azt „fel kell oldania”, „le kell locsolnia”.

– Egyik eladásukban úgy fogalmaztak, hogy a kábulatszerzés időszakát éljük. A felnőttek az alkoholba, a fiatalok a drogba menekülnek. Miért?

– A férfiak a templomból a kocsmába mennek. A feloldódást, amit nem kaptak meg a templomban, ott keresik. „Minek örüljek?” – teszi fel a kérdést az ember, látva a sok pusztítást, amit nem lehet józanésszel kibírni. Lelkéből kiölték a szeretetet, az örömet, a békességet. Ugyanakkor minden népnek, égtájnak megvan a maga kábulatszerző anyaga, módszere. Súlyosbodott a helyzet, amióta ezek keverednek. Ha a japán és az afrikai ember alkoholt iszik, az olyan gyorsan, szörnyen hat rá, mint ahogy a mi földrészünk emberére a kábítószer. Ha a japán megissza tizedét annak, amit mi, rögtön padlóra kerül, mert szervezete nem szokta meg, és nem tud ellene védekezni.

– Az ajándékozó kúra után miért fontos az utógondozás?

– Nem elég, hogy egy ember már nem iszik, lelki töltésről is kell számára gondoskodnunk. Segítjük az új életbe indulót, hogy ne térjen le a keskeny útról Krisztus követésében, tartozzon közösséghez, gyülekezethez, mert ha nem növekszik a keresztyén életben, könnyen megtörténhet, hogy újra inni kezd.

– Miért kapcsolták be a terápiába az alkoholista házastársát is?

– Ahol az egyik házastárs alkoholista, ott kilencven százalékban megromlott a házassági kapcsolat, nyolcvan százalékuk szexuális kapcsolatában történt rövidzárlat… Ha egyikük ugyanazt hallja itt, mint a párja, akkor rádöbben, hogy neki segítenie, bátorítania kell őt, hogy ne nyúljon ismét a pohárhoz.

– Nagy súlyt fektetnek a megelőzésre.

– Megelőzési munkánk során többek között fölvilágosítjuk az embereket arról, mivel lehet kivédeni az alkoholt és a többi szenvedélyt. Korán ráébredtünk, hogy az alkoholizmus közösségi probléma. Mivel a legkisebb közösség a család, a házasság, ezért lettünk házasság- és családgyógyító közösség. Fokozatosan alakult ki a gyógyítás, utógondozás. Hitmélyítő heteket szervezünk, a Kékkeresztes csoportok számára időnként lelki napokat, találkozókat tartottunk az ország különböző nagy-városaiban. Össze kell fognunk, mert nem a szült kell kiirtani, hanem az alkoholizmus ellen kell küzdeni. Egy másfajta életvitelnek próbáljuk megnyerni a családokat, ezért alakult meg a Józan Élet, Egészséges Család Véd Egyesület. Dömösön a családgyógyítóra évente két alkalommal meghívunk családokat, gyermekeikkel együtt.

– Miért alakították újra a Kékkereszt Egyesületet 1993-ban?

– Mert amíg csak Református Iszákosmentő Missziónak hívtak bennünket, sokan szabadkoztak: „Miért mennék oda? Én megiszom a bort, de nem vagyok iszákos…” A másik ember, talán éppen ateista, kimondta: „Jó, jó, baj van az alkohollal, de én nem vagyok református, hogy mennék oda?” Az újraalakított Kékkereszt pártoktól és felekezetektől független, keresztyén ideológiai és erkölcsi alapon működő szolgálat. Misszió, mert Isten szabadító kegyelmét hirdetve végezzük gyógyító munkánkat, amelynek három pillére a megelőzés, a gyógyítás és az utógondozás.

Tavaly január óta országos szintű kórházi státusba került a Kékkereszt és a Református Iszákosmentő Misszió. Orvosi beutalóval jönnek az egyszerű és képzett emberek, gazdagok és szegények. S átéljük a csodát, hogy eltűnik a társadalmi különbség. Misszió vagyunk a szó szoros bibliai értelemben. Az első jugoszláviai barátunk több mint tíz évvel ezelőtt úgy talált hozzánk, hogy az anyósa a Nők Lapjában olvasott Dömösről… A szokásos tizenegy-tizenkét napos évi gyógyító turnusaink igen telítettek. Az idén kéthavonta három turnust tervezünk, nem pedig négyet, mert munkatársaink és mi is emberek vagyunk.

Smidt Valéria

Mobiltelefon egyházi szemmel

A mobiltelefon a technika fejlődésének nagy és hasznos eredménye. Csodálatos találmány, amely lehetővé teszi, hogy az emberek bárhol, bármikor, gyorsan kapcsolatot létesítsenek egymással: a járókelők az utcán, az utasok a járművekben, a kirándulók a szabadban, vendégségben és nyilvános helyeken… Mindenütt, ahol az ember megfordul, egy szempillantás alatt telefonkapcsolatot teremthet az aprócska készülék segítségével.

A mobiltelefon hasznos az üzleti világban tevékenykedőknek, szinte pótolhatatlan a vállalkozóknak és a különböző szakmák művelőinek, de igen hasznos lehet bárki életében. Hiszen segítségével pillanatok alatt közölhetünk egymással egy-egy nagy eseményt vagy fontos hírt, újdonságot. Üzenetet is küldhet vele, így a magányosok, betegek, elhagyottak segítséget igényelhetnek, és jelezhetik, hogy szükségük van a másikra/másokra. A forgalomban, vezetés közben azonban veszélyessé válhat használata (ezért sok országban tilos is vezetés közben fülhöz emelt telefonkészülékkel telefonálni). Az iskolás gyermekek sem bánnák, ha a matematikai megoldásokat valaki a mobil segítségével lediktálná nekik iskolai dolgozat alkalmával… Az utóbbi példák azt mutatják, hogy bármennyire is hasznos, sőt esetenként pótolhatatlan a mobiltelefon használata, az élet egyes területein mégsem lehet engedélyezni.

Ma már szinte megszokottá vált, hogy a mobiljukhoz ragaszkodók időnként még az egyházi életben is zavart keltenek. Amikor jegyes-találkozón vagy keresztelési találkozón megszólal egy mobil, magam is elmosolyodom, de már bennem is felháborodást kelt, amikor a templomban, szentmise közben kezd el csörögni valamelyik hívő készüléke. Bár csodálkozom, és nem helyeslem „megoldását”, de együtt érzek azzal a plébánossal, aki megszakította az esküvői szertartást, mert valaki zsebében hívást jelzett a telefon. Ez már mégiscsak több a soknál. Az egyházi szertartásokra eddig „csak” a fényképezőgépek, videokamerák használata hatott zavaróan, mert elvonta a szent cselekményről a hívek figyelmét. Az egyház azonban megértéssel van azok iránt, akik az élet ritka és ünnepélyes eseményeit családjuk számára szeretnék megörökíteni. Ezért nem tiltja felvételek készítését, csupán arra kéri a felvételezőket, hogy a lehető legkevésbé zavarják a liturgiát. A mobiltelefonokkal azonban más a helyzet. Semmiképpen sem lehet templomokban és szent helyeken engedélyezni használatukat. Amikor valaki szentmisére megy, legalább akkor ne vigye magával készülékét. A szertartásban elmerült hívőket – és önmagát – ne tegye ki annak a veszélynek, hogy egy váratlan telefonhívás kizökkentse az áhítatból.

De a mobiltelefon használata eszembe juttat valami mást is. Példája lehet Istennel való kapcsolatunknak is. Hiszen bárhol, bármikor kapcsolatot létesíthetünk Istennel, ha hozzá emeljük lelkünket. Ennek igazát leellenőriztem a hetedikes és nyolcadikos hittanosokkal és más fiatalokkal. Amikor ezt a példát említettem nekik, felcsillant a szemük. Az volt az érzésem, mintha magukban azt mondták volna: „Ez az, most már értem!” Milyen nagy és bölcs dolog, hogy az Úr ezt a csodálatos lehetőséget megadja minden embernek. És ezért a telefonkártyáért nem kell fizetni, ingyenes a vonal, csupán élni kell vele. Már reggel hívható a hálószobából, de ugyanúgy a fürdőszobából, a konyhából, a nappaliból, a tanulószobából, a műhelyből; sportpályákról, vendégségben, várótermekből, hivatali helyiségekből vagy akár az utcán, útközben, kiránduláson. Mindenütt, bármely időben azonnal kapcsolatot létesíthetek a Mindenhatóval! Ez a vonal sosem jelez foglaltat. Istennek mindig van ideje a hívásunkra, sőt, elvárja tőlünk, hogy az élet minden pillanatában számítsunk segít jelenlétére. Ő mindig készen áll a beszélgetésre, őt sohasem zavarjuk.

Ha valakit meglátunk, miközben mobilon telefonál, vagy saját magunk használjuk ezt a lehetőséget a gyors emberi kapcsolatok létesítésére, híváskezdeményezés közben jusson eszünkbe, hogy a Szentlélek „drót nélkül” is összekapcsolhat Istennel bennünket egy pillanat alatt. Ezt nemcsak kipróbálni szabad, de élni is kell vele mind gyakrabban.

Szungyi László

Gyermeki kérdések, szülői bakik

Kereszténynek nevelni a gyermeket azt jelenti, hogy bevezetjük az Istennel való kapcsolatba. Nem könnyű dolog azonban „valakivel kapcsolatban lenni”. Lehet erre receptet adni? Szemmel láthatólag nem. A gyermek azonban szívesen kérdezősködik. Az a legfontosabb, hogy sose hazudjunk neki. Az embert csak akkor lehet szabadságban nevelni, ha igazságra neveljük.

A kicsinyek keresztény nevelése szorosan összefügg annak a közösségnek a hitével, melyben él, és még inkább szüleinek hitével. Ha igazán hiszem, hogy az előttem álló gyermek Istennek gyermeke, akkor azt is hiszem, és közben nem foglalkozom filozófiai és teológiai problémákkal, hogy a gyermek számára nem lehet teljesen idegen az, amit mondani akarok neki. Nem kell várnom egy bizonyos életkorig, amikor Istenről kezdhetek beszélni neki. Természetesen nem hittanórákkal vagy katekizmusi meghatározásokkal kell kezdenünk. Van más módja is az Istennel való megismerkedésnek, aminek semmi köze az iskolához és a különböző bizonyító módszerekhez.

A „kis Jézus” nem függ a kereszten

A keresztény szülők többségével megesett már – noha a legnagyobb jóhiszeműséggel tették –, hogy lehetetlen dolgokat mondtak gyermekeiknek Istenről. Erre számtalan példát lehetne felhozni. Ha az Úr Jézusról beszélnek neki – és nem a „kis Jézuskáról”, ahogyan a legtöbb családban szokták –, a gyermek azonnal megkérdezi: „Hol van az Úr Jézus?” Az ilyen kérdés egészen természetes, mert a gyermek nem látja a szóban forgó személyt. A szülők, akik minél hamarabb véget szeretnének vetni a gyermeki kérdésáradatnak, a leggyakrabban így válaszolnak: „Nézd, ott van!” – és a feszületre mutatnak. Vagy ezt mondják: „A te kis szívedben van.” Vagy: „A szentségházban van”. A gyermek, aki mindent szó szerint fog fel (az ő korában még nincs lehetetlen), az ilyen magyarázatok miatt azt hiszi, hogy a kereszten valóban Jézus függ, vagy azt, hogy a saját zsebében van, vagy pedig, hogy bezárták a szentségházba…

A gyermek kérdésére válaszoljuk az igazságot egyszerűen, de szeretettel: „Kicsikém, Jézus veled van, velem is, és mindenkivel, aki keresi, hogy meghallja szavát. Ő mindenhol jelen van, ahol van valaki. Egyszer a kereszten függött, de nem ezen itt a szobánkban. Jézus nincs többé a kereszten, mert ő most is él. A feszület arra segít bennünket, hogy rágondoljunk.”

Vetkőzni, fogat mosni, imádkozni!

Jó a gyermekeket megfelel gyermekimákra megtanítani. A legtöbb esetben ez mégis üres megszokáshoz vezet. A szülők sokszor így szólnak este gyermekeikhez: „Gyorsan, gyorsan az ágyba. Vetkőzni, fogat mosni, imádkozni! Majd később bejövök, hogy jó éjszakát kívánjak!” Tipikus példa ez. A gyermek úgy éli át az egészet, mint egy büntetést. Nagyon fontos, hogy a gyermek lásson és halljon olyan embereket, akik úgy beszélnek Istenről, mint valakiről, akit szeretnek, s akivel egész nap kapcsolatban tudnak lenni. A gyermek együtt imádkozhat néha a szülőkkel, mint ahogyan alkalmanként együtt köszönti a család jó barátait is. Később ez a „Jó napot” a gyermek egyéni barátságának a kifejezője lesz. Más szóval, a gyermek képes lesz közvetít nélkül is Isten elé lépni. Képes lesz Istenhez szólni akkor is, ha szülei nem állnak mellette és nem késztetik imádkozásra.

Ugyanez érvényes a szentmisére is. A kisgyermeket elvezetni a templomba legtöbbször nem jelent nagy nehézséget. Együtt van szüleivel, s minden rendben is volna, ha nem kellene nyugodtnak lennie… Ha kicsit nagyobbacska, még akkor is túl hosszú számára a mise. Hiszen a gyermek semmit sem lát az egészből. Elveszve a felnőttek sokaságában, vele senki sem törődik, kivéve, ha lepisszentik. Nem kellene a kisgyermeket arra kényszeríteni, hogy minden vasárnap szentmisét hallgasson. Ha valakire rábízhatják, inkább hagyják otthon, ahol azonban imádkozhatnak vele egyszerű módon. A legfontosabb az, hogy a gyermek megérezze: a vasárnap a hála és az őszinte imádság napja, a szentmise pedig olyan hívás, amelyet Isten intéz hozzánk.

Nincs keresztény élet szabadság nélkül

Sok szülő osztja azt a véleményt, hogy a szabadság teszi a fiatalokat később közömbösekké vagy kimondottan ateistákká. A hit elhagyása a legtöbb esetben éppen a kényszer visszahatása. Lehet a szigorú, moralizáló, személytelen nevelés következménye is. Minden szülőnek és nevelnek tanúságot kell tennie arról, hogy a Krisztussal való élet nem tesz senkit rabbá. „Ha akarsz – mondja Jézus – kövess engem.” Hogy valaki válaszolhasson erre a kérdésre, meg kell ismernie Jézus Krisztust. A keresztény nevelésnek arra kell segítenie a gyermeket, hogy hitének nagysága és életkora szerint meg tudja adni a megfelel választ.

A zengő forrás

Élt egyszer egy kisfiú, aki nagyon irigy volt. Ha valami szépet kapott, azt elrejtette, nehogy más is gyönyörködhessen benne. Azt sem bánta, ha elromlott a sok édesség, mégsem adott belőle senki másnak. Nem is akadt barátja, legtöbbször egyedül játszott az erdőben, mert ott mindig talált valami szépet, amit még senki se látott.

Egyszer, amint a fák között bóklászott, hirtelen csodálatos muzsikaszó ütötte meg a fülét. Elindult a hang után, hát egy kicsiny, kristálytiszta forráshoz ért. Ez a forrás dalolt olyan szépen. A kisfiú leült melléje, hallgatta, hallgatta, és úgy érezte, hogy ilyen szépet még sohasem talált és ilyen boldog talán még sohasem volt.

– De mi lesz, ha más is rátalál erre a csodaforrásra, akkor már nemcsak az enyém lesz, és nemcsak nekem fog dalolni! – sápadt bele a gondolatba a fiúcska és mindjárt munkához is látott. Nagy köveket gyűjtött, agyagot hordott és addig rakosgatta őket, míg el nem zárták a forrás nyílását. Nem szivárog-hatott ki onnan egy csepp sem és a dal sem hallatszott már.

– Holnap eljövök, újra kinyitom a nyílást, hadd daloljon nekem megint – gondolta elégedetten, és hazament.

Éjszaka azonban nagyon nyugtalanul aludt. Álmában egyre csak azt hallotta, hogyan sír a forrás a föld alatt. Még alig kelt fel a nap, a kisfiút már ébren találta. Szaladt, hogy megkeresse a betemetett forrást. De az erdő most mintha egészen más lett volna, és a fiú sehogy sem találta a forrást. Egész nap ide-oda járkált, enni is elfelejtett, csak kereste a daloló forrást. Ám mindhiába! Szomorúan ment haza és egyre csak a forrás járt az eszében. Nem evett, nem ivott, még bele is betegedett nagy bánatába. Lázálmok gyötörték, a hideg rázta.

Egyik éjszaka különös álmot látott. Egy fényes angyal jelent meg előtte és így szólt hozzá:

– Amíg meg nem találod a daloló forrást, nem gyógyulhatsz meg. Azt azonban addig meg nem lelheted, míg rá nem jössz, miért tűnt el előled.

Ekkor hirtelen felébredt a fiúcska, de minden szóra élénken emlékezett. Erősen törni kezdte a fejét, sőt végiggondolta egész addigi életét is. Egyszerre csak eleredtek a könnyei, és mint a jégcsap a melegtől, úgy olvadt le szívéről eddigi rosszasága.

– Hogy is lehettem irigy?! Hiszen ezért nincsenek barátaim sem, és a daloló patakot is ezért veszítettem el! Bár-csak jóvá tehetném! – Alig hogy ezt kimondta, elmúlt a láza. Végtelen szomorúsága meg, mely mint egy kő nehezedett rá, eltűnt szívéből.

– El kell mennem, most már bizonyosan megtalálom a csodás forrást! – És már indult is, de hirtelen megtorpant. – A szomszéd kislánynak nemrégen halt meg az anyukája, és azóta mindig nagyon szomorú. Elhívom őt is, hadd örüljön velem. A forrás csodás éneke biztosan felvidítja majd – mormolta maga elé, és már szaladt is a szomszédba. Öt perc múlva kéz a kézben siettek az erdő közepe felé. Mintha még a fák, a bokrok is nekik segítettek volna:

– Erre menjetek!

A sziklához érve felcsendült az ismerős ének. A forrás ott buzogott a régi helyén, s dalolt, százszor szebben, mint azelőtt. A gyerekek megilletődve hallgatták, majd tenyerükbe véve a kristálytiszta vizet, ittak belőle. Egyszerre megszabadultak minden rosszaságuktól, bánatuktól, és olyan boldognak érezték magukat, mint soha azelőtt.

A kisfiú pedig, miután hazament, akit csak meglátott, mindenkit odaküldött a daloló forráshoz. Meg is gyógyult ott minden ember, akit csak a forrás vize érintett. Elfeledte bánatát és boldogan indult tovább, örökké áldva a szeretet és jóság forrását.

Katona Marianna