Tartalomból:

Vissza a főlapra

Fürkészület

Újoncévem alatt, amikor legfőbb feladatunk az volt, hogy rendünk története és lelkisége mellett megismerkedjünk egyházunk lelki nagyjainak gondolataival és szellemiségével, mélyen belém vésődött az egyik szent buzdítása. Nevére már nem emlékszem, csak arra, hogy kiváltképpen ajánlotta a temető látogatását, hogy az ember elgondolkodjon az élet múlásáról, s komolyan vegye ezt az Istentől kapott csodálatos, titokzatos és kifürkészhetetlen valóságot.

Halottak napja számomra többet jelent a sírok rendbetételétől és megszentelésétől, vagy az elhunytakért való imától. A jövőre tereli figyelmemet. Mi vár rám, mikor fejeződik be életem, mi történik a halál után, eltűnök-e nyomtalanul a feledés ismeretlen jövőjében? Számtalan kérdést teszünk fel magunknak jövőnkkel kapcsolatban. Az az érzésem, hogy igazából nem is a mában élünk: múltunk és jövőnk foglalkoztat bennünket. Vagy talán nem is létezik az igazi jelen? Hiszen életünk olyan, mint egy hömpölygő folyam, amit nem lehet megállítani, de van neki láthatatlan eredete és torkolata.

Az eredet láthatatlan: a forrás a mélyből tör fel. Csak feltételezzük, honnan ered. A torkolat meg egyszerre látható és rejtett. A tengerbe ömlő folyónak a végét tulajdonképpen nem látjuk. Eltűnik a tenger vizében, belevegyül egy nagyobb valóságba. Egyszerre elveszíti, de ugyanakkor meg is őrzi korábbi énjét. Nem titkolom: én is kíváncsi vagyok a jövőre, szeretném tudni, mi vár rám holnap. Pedig értelmem int: jobb, ha nem ismerjük jövőnk eseményeit. Az isteni Gondviselés rengeteg aggodalomtól és félelemtől ment meg. Csak egyetlenegy dolgot tár fel minden ember jövőjével kapcsolatban: életünk az Életbe torkollik.

De sokaknak ez nem elegendő. Szeretnék napról napra tudni, mi vár rájuk. Nem restek megfizetni a naivság rendkívül nagy adóját. Búsás áron vásárolják a jövendőmondók, tenyérjósok, kártyavetők, horoszkópkészítők és hasonló szélhámosok hazugságait. Vakon hisznek mindaddig, amíg úgy nem járnak, mint a kezdő horgász, aki hal helyett csak horgászbotot fog, vagy a lottózó, aki a főnyeremény helyett csak tapasztalatot nyer: kiürül a pénztárcája, s még szomorúbb jövő elé néz, mint korábban.

Teremtőnk úgy rendelkezett, hogy nem lehetünk az élet korlátlan urai. Hiszen sem kezdetét, sem végét nem ismerjük. Terveink, elképzeléseink és reményeink sem úgy valósulnak meg, ahogy mi szeretnénk. Olyan az életünk, mint a bérbe adott föld: nem a miénk, de munkálnunk kell, hogy gyümölcsöt, termést hozzon, s általa magunk is gazdagodjunk, családunk is gyarapodjon.

Egyházunk nem véletlenül üli egymást követően mindenszentek ünnepét és a halottak napját. Az időbeni egymásutániság már önmagában emlékeztet arra, hogy az időből és életből kilépő emberre milyen jövő vár: lényünk legmélyebb vágyának a beteljesülése, az örök boldogság. S kell-e ettől szebb jövő?

Harmath Károly OFM

Sorsunk, mint a csillagoké

Egy plébániaközösség a jubileumi évben (10.)

November első két napja – a mindenszentek ünnepe és a halottak napja – az egyik legkiválóbb alkalom túlvilágra költözött testvéreink iránti szeretetünk felújítására és ápolására.

A sírok gondozása az elhunytak teste iránti szeretet kifejezése. A keresztény ember teste a Szentlélek temploma volt, ezért fel fog támadni. A mi elhunyt szeretteink földi maradványait őrző sírok is erről a megdicsőülésről és az új életről beszélnek. Ezért, ha ebben hiszünk, a temetőbe ünnepelni megyünk: azért, hogy újra átéljük az elhunytainkkal összekötő szeretet örömét.

Velük kialakított kapcsolatunkat ugyanis, melyet még földi életük során építettünk ki, ápolnunk kell. Őbennük a szeretet immár tökéletes. Mi is tökéletesítsük irántuk érzett szeretetünket, napról napra. Hogyan? Például úgy, hogy miután a szentáldozásban egyesülünk Jézussal, kérjük hozzájárulását, hogy beszélgethessünk elhunyt szeretteinkkel: meséljünk nekik, kérdezzünk tőlük, kérjük segítségüket. Azután tegyük azt az irgalmassági cselekedetet, amit élőkért és holtakért mondott imádságnak nevezünk. Elhunyt szeretteinkért szentmisét is felajánlhatunk. Végül pedig, mivel egyesek egész bizonyosan még a tisztulás állapotában vannak, éljünk a búcsú adta lehetőségekkel.

Plébániaközösségünk a 2000. Évi Nagy Jubileum évében azon volt, hogy tudatosítsa és átélje az „odaát lévők” és az itt élők szoros összetartozását. Ennek kapcsán érlelődött meg bennem egy gondolatsor, hogy hogyan is tudnánk beszélgetni elhunyt rokonainkkal, barátainkkal a temetőben. Ezeket a gondolatokat leírtuk, sokszorosítottuk és szétosztottuk a hívek között, hogy mindazok, akik november 1-jén és 2-án a temetőbe látogatnak az elhunytak sírjaihoz, ott elolvashassák, átelmélkedjék és elimádkozhassák. Ezt a szöveget most felkínáljuk a Hitélet olvasóinak is.

Pósa László

Tartalom

Ite, missa est!

A szentáldozással befejeződik a szentmise áldozati része. A pap az előkészítő asztalkán vagy az oltár szélén gondosan összeszedi a szentostyáról levált morzsákat, hiszen ezekben is az élő Krisztus van jelen, majd kiöblíti és összerakja a kelyhet. Rövid csendben vagy hálaadó énekkel pár pillanatig elmélyedünk Krisztus jelenlétében. Az áldozás utáni könyörgésben egyrészt azt kérjünk, hogy a szentség ereje vezessen minket földi életünkben, másrészt, hogy egykor az örökkévalóságban élvezhessük annak teljességét, amit most a szent színek alatt zálogként kaptunk.

A befejező szertartásban a pap, áldása révén, még egy kegyelmi segítséggel akar megerősíteni, hogy a világ zajába visszatérve is meg tudjunk maradni Krisztusba öltözötten. Az elbocsátás („A szentmise véget ért, menjetek békével”) mélyebb jelentéssel is bír: küldetésetek van élni és továbbadni, amit kaptatok. Legyetek élő kenyérré, Krisztussá embertársaitok számára, mert a szentmise folytatódik a mindennapi életben. A római korban az „Ite, missa est” csak az összejövetel hivatalos részét zárta le, utána még ottmaradtak az emberek beszélgetve, barátkozva. Kár, hogy manapság sokan türelmetlenek. Az áldást már az előcsarnokban fogadják, az „Istennek legyen hála” pedig már fél lábbal az utcán hangzik el. Szinte kínos minden további másodperc, amit Isten házában kell tölteni. Nem is beszélve arról, hogy milyen sokan tartják még magukat a régi szokáshoz, mely szerint, aki evangéliumig, sőt felajánlásig megérkezik a szentmisére, az nem követett el komoly mulasztást. Mintha csak szolgaság, törvény és nem gyermeki viszony kötne minket az Úrhoz. Miután teljesítettük vasárnapi kötelességünket, megmenekültünk a súlyos bűntől, sietünk haza, mint akinek nagy kő esett le a szívéről. Pedig alig telt el 2-3 perc azóta, hogy a Királyok Királya látott minket vendégül, akitől a legértékesebb kincset kaptuk. Magától értetődő, hogy még néhány perc hálaadásra illik ott maradni. Legalább a záróéneket énekeljük végig. A pap számára is helyes, ha legalább az első versszakot megvárja. Utána neki is kötelessége a hálaadás, amelynek korábban előírt latin szövege ma is számos sekrestye falát díszíti. Mindezek után természetesen helye van a baráti beszélgetésnek is, hiszen nemcsak látogatók, nézők voltunk a templomban, hanem egy közös család tagjai. Egy test vagyunk mi mindnyájan, akik egy Kenyérben részesültünk.

Most pedig néhány szót kell ejteni a szentmisén való részvételünk jövőjéről, melyre számos folyamat hat. Mindenekelőtt általánosan tapasztalható a növekvő paphiány. Egyre gyakrabban előfordul, hogy egy papnak több plébániát kell ellátnia. A pap ereje, teljesítőképessége korlátolt. Nem elég csak gépiesen elhadarni egy szentmisét, hanem át is kell élni, ünnepelni kell. Ezért az egyház nem engedi meg papjainak, hogy hétköznap kettőnél, vasárnap és ünnepnap háromnál több szentmisét mutassanak be. De még mindig akadnak olyan helyek, ahol régi szokásra vagy kényelmi szempontokra hivatkozva a kelleténél több szentmisét tartanak. A szentmise méltóságát nem a szentmisék száma, hanem az ünnepélyessége, szervezettsége, a részvétel buzgósága és átéltsége adja meg. A papok és hívek legfőbb kötelessége a szentmise méltó és minél mélyebb, fennköltebb ünneplése. A tapasztalat azt mutatja, hogy minél nagyobb a szentmisék száma, annál alacsonyabb a minősége, annál több benne a sietség, a hadarás, a rövidítés, a csonkítás, a felületesség. Annál kevésbé érzik át a hívek és a papok a szentmise belső értékét, akik ilyenkor szinte csak az érvényes misézés minimális feltételeit igyekszenek betartani. A legszentebb esemény túl megszokottá, untatóvá és fárasztóvá válik.

Ha megvizsgáljuk az egyház történelmét, látni fogjuk, hogy egy templomban naponta csak egy szentmise lehetett, amelyen ott volt mindenki a legkisebbtől a legnagyobbig. A középkorban már módfelett megszaporodtak a halottakért vagy egyes szentek tiszteletére tartott fogadalmi misék. Az újkorban azonban már nem ájtatossági, hanem kényelmi okok miatt növekedett a szentmisék száma. Reggeli misét vezetnek be a háziasszonyok számára, akik a nagymise idején főznek. Dél körül egészen rövid misét tartanak ének, szentbeszéd és áldoztatás nélkül azok számára, akik csak délre heverik ki az előző esti mulatozást, és már mennének is a vasárnapi ebédre, de jó katolikusként még a vasárnapi misehallgatásnak is eleget szeretnének tenni – minél gyorsabban és fájdalommentesebben. Századunkban alakulnak ki a diákmisék is, az ifjúság eredményesebb nevelése céljából, a generációk kapcsolata azonban ettől még jobban meglazul, a liturgikus fegyelemből pedig túl nagy mértékben engednek. Végül a II. világháború idején az esti misék engedélyezésével teljessé válik a templomok kínálata. A hívek különféle programjaiknak megfelelően választják ki miséjüket, többé nem Istené a vasárnap, a templom csak egy a sok elfoglaltság közül. A liturgikus közösség felbomlik, a papok túlterheltek, a templomi ájtatosságok, zsolozsmák visszaszorulnak, a miséket sietve, dísztelenül gyártják, nagyüzemben…

Ez az az állapot, amely nem tartható fenn többé. Egyre tudatosabban kell élnünk hitünket, egyre több áldozatot és közösségi felelősséget kell vállalnunk a jövőben, ha keresztény hívek akarunk maradni, ha szentmiséhez akarunk jutni. A szentmise szüli és fenntartja az egyházat, biztosítja az emberi élet és a világmindenség rendjét, harmóniáját. Meg kell tehát értenünk, hogy itt életbevágóan fontos dologról van szó, amely minden áldozatot megér. Lelkesedésünk óráiban és levertségünk idején, ha lángol bennünk a szeretet, és ha megkísért a hitetlenség, ha élményt ad, és ha unjuk; legyünk ott a szentmisén és helyezzük bele mindazt, aminek örülünk, és amin bánkódunk. Rajtunk az a Krisztus segíthet, aki ott vár minket a szentmisén, mert ő a Bárány, aki elveszi a világ bűneit, s aki irgalmaz minekünk.

Kovács Ervin

Tartalom

A padláson porosodó gyóntatószékek korszaka

A nagy francia polgári forradalom nemcsak az emberiség történetének volt fontos mozzanata, hanem az egyház történetében is nagy szerepet játszott. A vallásosság meggyengülésének legfőbb forrása a rousseau-i társadalmi szerződésből kibontakozó liberális államtan. A 19. század igen ellentmondásos kor: „egyrészt a burzsoá merevedő prózaisága, másrészt középkori nosztalgiák, individuális forradalmi líraiság, népiességbe burkolódzó nacionalizmus küzdelmes együttélése” jellemzi.

Magyarországon még mindig a jozefinista szellem uralkodott. Az ebben a szellemben nevelődő magyar papság nem tudott ellenállni a kor erősödő világnézeti irányzatainak, s az élet teljességét jelentő őszinte buzgóság egyre inkább közéleti vallásossággá szürkült. A papság elhanyagolta lelkipásztori kötelességeit, nagy részük nem lelkipásztor, hanem csak „stólahivatalnok” volt. Sokan közülük iszákossá váltak, s a hitehagyások száma is növekedett. A kolostorokban élő szerzetesek is elhanyagolták a kórusimát, az elmélkedést, nem tartották a klauzúrát, a szilenciumot, ki-bejárkáltak, beszélgettek, szivaroztak, s az elöljáróknak sem engedelmeskedtek. A meglévő templomokat a reggeli szentmisék után bezárták. A hívők csak húsvétkor gyóntak-áldoztak, emiatt nem egy templomban csak a húsvéti időben hozták elő a padláson porosodó gyóntatószékeket.

I. Ferenc császár méltó tanítványa volt II. Józsefnek. Uralkodása alatt az egyházpolitikai kérdésekben nem egyszer a bécsi rendőrminiszter szava döntött. 1799 és 1847 között, tehát negyvennyolc év alatt az esztergomi érsekség mintegy huszonnyolc évig nem volt betöltve (az országnak 1799–1808, 1809–1819 és 1831–1838 között nem volt prímása). A püspöki székeket sem töltette be a császár, és így a jövedelemmel az állampénztárt gyarapította.

A forradalom és a francia háborúk következtében az államra nézve igencsak veszélyes eszmék szivárogtak be az országba. A közerkölcs romlása is ijesztő méreteket öltött. Hogy ennek valami módon útját állja, Ferenc császár úgy döntött, hogy visszaállít három szerzetesrendet: a bencéseket, a cisztercieket és a premontreieket, akiket a gimnáziumok valamint a plébániák vezetésével bízott meg. Noha a pálosok is kérték visszaállításukat, tősgyökeres magyarságuk miatt rideg elutasításban részesültek. 1806-ban sor került a második Ratio educationis kiadására, amely a sajátos magyar tanügyi gondokra is igyekezett megoldást találni: helyet juttatott a magyar nyelvnek az oktatásban, nagymértékben érvényesítette a vallási türelem elvét, valamint hangsúlyozta minden gyermek elemi oktatásának szükségességét.

Mivel az erdélyi és az egri egyházmegyék megőrizték középkori hatalmas kiterjedésüket, Ferenc úgy döntött, hogy Szatmárnémeti és Kassa székhellyel két új püspökséget alapít. Kárpótlásul az egri püspökséget érseki rangra emelte, és a belőle kihasított két új egyházmegye mellé érseki tartományába megkapta a szepesi és a rozsnyói püspökséget. Rudnay Sándor esztergomi érsek, hercegprímás csaknem három évszázad után, 1820-ban Nagyszombatból visszaköltöztette székhelyét Esztergomba. A hercegprímás megkezdte a bazilika, a szeminárium és a káptalani házak építését is. A bazilika felszentelésére 1856. augusztus 31-én került sor. Rudnay másik fontos kezdeményezése az 1822. évi pozsonyi nemzeti zsinat. A prímás öt kérdést tűzött a zsinat napirendjére: a papi fegyelmet, a szerzetesek szabályzatának reformját, a Káldy-féle bibliafordítás új kiadásának kérdését, a pesti biblikus professzorok között kialakult vita elsimítását, és a püspöki szemináriumok egységes tantervének kidolgozását. Az Államtanács még három ponttal kiegészítette ezt: pénzalap létesítése tíz magyar papnövendék taníttatására a bécsi Augustineumban, az eltörölt szerzetesrendek után a vallásalapba utalt misék összevonása és az egyházi bíráskodás rendezése. A zsinat befejeztével a határozatokat fel kellett terjeszteni, hogy a megerősítést nyerjenek, azok azonban a jozefinista bürokratikus államapparátus útvesztőiben elakadtak, így a nemzeti zsinatnak nem lehetett meg a várt eredménye.

A reformkorszak éveiben a magyar politikai élet ismét megélénkült. A polgári átalakulásért indított harc veszélyeztette az egyház számos kiváltságát. Mivel a magyar főpapság zöme a társadalmi változásokat ellenző ókonzervatív körökhöz tartozott, szem elöl tévesztette, hogy a polgári átalakulás az egyház nem mindenfajta, hanem csak a hűbéri jellegű anyagi bázisát fenyegeti. 1848. márciusában a viharos események következtében a klérus is felocsúdott tespedtségéből, de már késő volt. Az V. Ferdinánd király által 1848. április 11-én szentesített törvények lényegében megváltozatták a Katolikus Egyház helyzetét mind vagyoni, mind államjogi szempontból. A harmadik törvénycikk értelmében az egyházzal kapcsolatos ügyintézés az új miniszteri közigazgatási rendszer alá lett rendelve. Vagyis a király főkegyúri jogát a felelős magyar minisztériumon keresztül gyakorolja, a főpapokat a személye körüli miniszter hozzájárulásával nevezi ki. Ez ellen a magyar főpapok természetesen tiltakozást nyújtottak be. A régi magyar szokásjogra hivatkoztak, hogy az apostoli király főkegyúri jogát nem ruházhatja át másra. A 13. törvénycikk azt mondta ki, hogy az egyházi birtokosság lemond a tizedről, a világi birtokosok pedig az úrbéri szolgáltatásokról. A kártérítést a nemzet közbecsületének védpajzsa alá helyezték, erre azonban a forradalom leverése miatt nem került sor. A kártérítés elmaradása miatt számos vidéki pap a teljes nincstelenség szélére sodródott. A 20. törvénycikk pedig kimondta a teljes egyenlőséget és azonosságot a törvényesen bevett vallásfelekezetek között, ezzel gyakorlatilag megszüntette a katolicizmus államvallás jellegét.

Miután a horvát csapatok Jelačić vezetésével betörtek Magyarországra, kezdetét vette a fegyveres harc. A nemzetőrségről szóló huszonkettedik törvénycikk a papságot nem mentesítette, de nem is kötelezte hadiszolgálatra. Eötvös szeptemberi rendelete szerint a haza hadi szolgálatát vállaló lelkészek jövőjéről az állam fog gondoskodni. Nem számítva a felső- és alsópapság Habsburg-párti tagjait és a megfélemlített lelkészeket, a katolikus klérus jelentős része támogatta a nemzeti szabadságharcot, és szép számban vonult a csatatérre. Hazaszeretetükről mindennél meggyőzőbben beszélnek a számadatok. Körülbelül hatszázra tehető a fegyvert ragadó kispapok és papok száma. A honvédeket körülbelül száz tábori lelkész bátorította szavával és a kereszttel. Mintegy húszan áldozták az életüket a hazáért a csatatereken vagy a kórházakban. Ezzel szemben az otthon maradó papok iránt, s rajtuk keresztül az egyház iránt is több helyütt ellenszenv nyilvánult meg. A szabadságharc bukása után az általános megtorlásból az egyház sem maradhatott ki. A véres kezű Haynau a püspöki, papi személyeket sem kímélte. Az osztrák vérbíróság öt lelkészt kivégeztetett, tizenhatot halálra ítélt, de később megkegyelmezett nekik. Háromszázra tehető a bebörtönzött vagy meghurcolt papok száma, akik büntetésüket az olmützi, königgrätzi és kufsteini várbörtönben szenvedték el.

A Szentszék a Habsburg Birodalommal való jó viszony érdekében a birodalom helyi egyházainak érdekeit keresztező és jogait korlátozó konkordátumot kötött 1855. augusztus 18-án. Az osztrák konkordátumot a magyar püspökök és politikai vezetők Magyarországra nézve nem tekintették érvényesnek, mivel az alkotmányos alap nélkül jött létre.

A pápa tévedhetetlen, ha mint a keresztények legfőbb tanítója hit és erkölcs kérdéseiben valamiről véglegesen dönt. Az I. vatikáni zsinat legfontosabb és egyben legnagyobb ellentéteket kiváltó témája a pápai csalatkozhatatlanság dogmatizálása volt. Kemény viták voltak ezzel a hittétellel kapcsolatban. Számos zsinati atya, így a magyar püspökök is a dogmáról való szavazás előtt hazatértek. Aggályaik nem a dogma mivoltával, hanem a kihirdetés idő- és célszerűségével kapcsolatban merültek fel. A püspökök egy csoportja (amely elutasította ezt a csalhatatlansági dogmát) megalakította az „ókatolikus egyházat”, amely még ma is fennáll. Egy héttel a vatikáni zsinat döntése után az osztrák kormány egyoldalúan felmondta a konkordátumot.

A 19. század második felében a katolikusok nemcsak a politikai, hanem a kulturális életben is háttérbe szorultak. A katolikus megújulás ebben a korban a világiak fokozottabb bevonását is jelentette. Egymás után alakultak a különböző katolikus körök. Komoly szerepet kezdett játszani a Szent István Társulat. Évről évre nőtt a katolikus nagygyűlések jelentősége is, ezek nemcsak a hívők összetartását segítették, hanem öntudatukat is, és azt az érzést, hogy nincsenek egyedül.

Szabó Judit

Hívek és papjuk

Megtartotta – nem tartotta?

Argentínában egy fiatalember elgondolkodva bement a plébánosához.

– Atyám, valamit szeretnék elmondani neked.

– No, mondjad, fiam.

– Volt valami, amire nagyon vágytam. A szívem csak azért dobbant, hogy ez sikerüljön. Megígértem ezért a Szűzanyának: ha segít, hogy sikeresen elintéződjön az ügy, akkor elzarándokolok a körülbelül 90 kilométerre fekvő kegyhelyére.

– És?

– Képzeld, atyám, sikerült! De akkor gondolkodni kezdtem. Két nap oda, és két nap vissza; böjtölve: kenyéren és vízen – ez bizony nem kis dolog. Az ügyet meg már nem is láttam olyan nagynak.

– Remélem, tudod, fiam, hogy amit megígértél, azt meg is kell tartanod. Elzarándokoltál már a kegyhelyre? Ha nem, ne halaszd! Hiszen a Szűzanya sem hallatszotta el ügyedet.

– Voltam, atyám… Nem halasztottam el… Pontosan betartottam mindent: kenyéren és vízen böjtölve gyalogoltam.

– Akkor mégis mi aggaszt?

– Az bánt, ahogyan ezt tettem.

– Hogyan tetted???

– Felszálltam a vonatra, de nem ültem le, hanem fel-alá sétáltam a folyosón egész utazás alatt. Odafelé is, meg vissza is. Így egy nap alatt megjártam a négy napos utat…

Suhajda Lajos SVD

Nem akarom csak magamnak megtartani az Úr szeretetét

„Tizennyolc éves koromig nem gondoltam arra, hogy szerzetes legyek, de akkor elkezdett igazán vonzani az Úr. Úgy éreztem, tele vagyok a szeretetével” – mondta Vida Katalin, a Szociális Testvérek Társasága nevű szerzetesrend tagja.
Az angol–matematika szakos tanárnő, aki jelenleg egy budapesti mentálhigiénés szolgálatban szociális munkásként együtt dolgozik
több testvérrel, Liszka Ildikó zentagunarasi olvasónk „hivatástisztázó” kérdésére, a szerzetesi élet iránt érdeklődő lányoknak elmondja,
hogyan bontakozott ki hivatása, „igen”-je Isten hívására a családban, szülei szeretetén keresztül.

– Hivatása mindenkinek van, amit létbe hívásunkkal együtt kapunk az Istentől, és azután egész életünkben formáljuk a választ erre a hívásra. A család elsőszülöttje vagyok. Nemrég mesélte el édesapám, hogy születésemet megelőzően egészen megrendült attól, hogy gyermeke lesz. Ez számára rendkívüli élményt jelentett. Egyszer betévedt egy templomba, s ott valami olyasmit mondott, hogy ez a gyermek inkább az Istené, mint az övé, jobban tartozik őhozzá. Ez volt a Lélek első munkálkodása, hogy egészen magához kapcsoljon.

Édesanyám esténként velünk imádkozott, és megbeszéltük a napi eseményeket is. Nagy kegyelem volt számomra, hogy nagyszüleim vallásos könyveket gyűjtöttek akkoriban, amikor nem lehetett ezekhez a kiadványokhoz hozzájutni, sőt terjesztették is azokat, ami egészen veszélyes volt. Mi, unokák minden születésnapra, névnapra, karácsonyra a Szentek életét kaptunk ajándékba. A kisgyerek lelki életét erősen meghatározza, hogy mit olvas, min nevelkedik. Emlékszem, hogyan próbáltam utánozni különösen a gyermekszenteket. Két apró történetet mesélek most el azért, hogy szemléltessem: ha a gyermek nem is nagyon érti, amit olvas, a Lélek akkor is dolgozik benne.

Hallottam, hogy alázatos akkor vagyok, ha nem mutatom magam nagyobbnak, többnek, mint amekkora vagyok. Mi, gyermekek az első padsorban ültünk a templomban, s nem látszottunk volna ki a padból, ha nem lépünk fel a térdeplőre. Akkor azonban határozottan eldöntöttem, hogy lelépek erről a „magasítási” lehetőségről a földre, és nem mutatom magamat nagyobbnak, mint amekkora vagyok, mert ez az alázatosság.

A nagy jubileumot ünnepeljük, s a búcsúnyerési lehetőséghez kapcsolódik egy másik gyermekkori történetem: halottak napján édesanyám beszélt arról, hogyan nyerhetünk búcsút halottainkért. Aztán este, amikor bejött a szobába megnézni, alszunk-e már, én jelentettem neki, hogy a tizenhetedik lélek szabadul a tisztítótűzből, mert imáimmal éppen ott tartok.

Utazásaink során szüleimmel mindig betértünk egy-egy templomba. Ha külföldre mentünk, akkor általában felkerestünk legalább egy zarándokhelyet. Ha valaki születés- vagy névnapját ünnepelte, akkor pedig elmentünk egy szentmisére, amit érte ajánlottunk fel. Egyházi iskolába járhattam, ahol nagyon sok kegyelmet kaptam. Kisközösségben, plébániai hittanközösségekbe is tartoztam. Egy ember életében az apróságok is fontosak, az én személyes szerzetesi hűségemet is táplálja például az, hogy szüleim harmincöt év múltán ellátogattak arra az emlékezetes helyre, ahol egymás mellett döntöttek; és az, hogy nem úsztak az árral, és nem léptek be a pártba. Ezek a kicsinynek tűnő dolgok is mind-mind fontosak, és „továbböröklődnek” bennünk.

Tizennyolc éves koromig nem gondoltam arra, hogy szerzetes legyek, de akkor komolyabban elkezdett vonzani az Úr. Úgy éreztem, tele vagyok a szeretetével, amit nem tudok és nem is akarok csak magamnak megtartani, hanem szeretném szétosztani. Különösen nagy kegyelem, hogy az Isten barátokat állított mellém, akik hasonló helyzetben voltak, mint én. Együtt kerestük a hivatásunkat, komolyan, nyitott szívvel. Hogy hűségünket valamivel kimutassuk az Úrnak, naponta elmondtuk Foucauld atya imáját: „Atyám, rád bízom magam, tégy velem, ahogy neked tetszik, bármi legyen is az, elfogadom.” S ez az ima csodákat tett. Megtörtént, hogy Isten ima közben elkért tőlem valakit vagy valamit. Szentlélek-esemény volt az, amennyire Isten komolyan vette ezt a fajta hűséget. Kaptam tőle egy fontos mondatot is hosszú kereséseim során: „Bízd Istenre szabadságodat, majd ő vigyáz rá.” Valóban kérni kell az Istent, hogy mentsen meg önmagamtól is, hogy ne a kisebbik jót válasszam.

Önmagának akart elkülöníteni ő, és ez lépéseiből egyre nyilvánvalóbbá vált számomra. E munkálkodása egészen megdöbbentett, főleg az, hogy ilyen fontos vagyok számára, hogy ennyit dolgozik értem, és így boldogan mondtam igent a szerzetesi hivatásra, amikor azt bizonyossággal felismertem. Ez az én válaszom az ő szeretetére. Egyetlen barátom és kizárólagos társam lett, amiért hálás vagyok neki.

Szeretnék egészen Istennek fenntartott, erős jel lenni a világban, hogy az emberek megértsék, milyen szeretetre képes az Isten, aki kielégíti az ember minden igényét, szeretetvágyát. Egyszer egy olyan képet, szimbólumot kerestem a templomban, ami kifejezi, mi vagyok én. A reflektorban ismertem önmagamra. Az, aki önmagában nem oly fontos, viszont a figyelmet odavezeti az áldozat helyére, Jézusra. Ez szeretnék lenni, így szeretnék lényemmel evangelizálni.

Fogadalomtételkor egy életmottót is választunk. Az enyém így szól: „Életem a Szeretet viszonzása.” Azt kívánom minden szülőnek, hogy gyermekeiknek át tudják adni Isten szeretetét, hogy formálódhasson bennük ez a válasz, a fiatalokat pedig arra biztatom, hogy bízzák Istenre szabadságukat, mert ő a legjobbat segíti ki belőlük.

Atya és fiú egy személyben

Az apostoli hitvallásnak van egy nagyon szép, felemelő mondata: „Hiszem… a szentek közösségét”. Vagyis hiszem azt, hogy a szentek a mennyben, a szenvedő lelkek a tisztulás állapotában és mi, a küzdő hívek itt a földön egybetartozunk, egy közösséget alkotunk. Kapcsolatban vagyunk egymással, törődhetünk, törődnünk kell egymással.

Az első pápa, Szent Péter figyelmeztet mindnyájunkat: „Mindenkit tiszteljetek, szeressétek a testvéri közösséget” (1Pt 2,17). Ebbe a közösségbe elsősorban azok tartoznak bele, akikkel közös a hitünk (vö. Gal 6,10). De beletartoznak azok is mindnyájan, akik körünkben élnek. Pál apostol így vall erről: „Krisztus Jézus szolgájának kell lennem a pogányok között, és Isten evangéliumának szent szolgálatát kell ellátnom, hogy a pogány népek a Szentlélektől megszentelt kedves áldozati ajándékká legyenek” (Róm 15,16).

Magától értetődik, hogy a szentek közösségének túlvilági tagjainál Urunk, Jézus Krisztus szeretete már maradéktalanul és hiánytalanul megvalósul. Hogyan élik meg ezt a közösséget a missziókban? Erről írok.

Páter Joseph Mesa Pápua Újguineában működik. Több szempontból is megrendítő az út, amit a papságig megtett. Hazáját, az indonéziai Florest 1992 adventjében, 12 nappal karácsony előtt földrengés rázta meg. A verbita misszionáriusok nagyszemináriuma, ahol akkor tanult, összedőlt. Azóta nagyon is érti az Úr Jézus szavait: „kő kövön nem marad”.

Így meséli el ezt: „Templomunk színes üvegablakai, mint a szappanbuborékok, úgy pukkadtak szét. Az épületek mind összedőltek. Csak egy teológus halt meg. Még most is csodának tartom, hogy akkor nem vesztették többen az életüket. Ebéd után a szabadban voltunk, a szokottnál valamivel korábban. Akkor kezdett rengeni a föld. Ha még bent lettünk volna, a ránk szakadó törmelék agyonütött volna mindnyájunkat.”

Drámaian folytatódott életútja pappá szentelése után is, amikor első „munkahelyére” került. Missziós rend tagjaként idegen országba küldték, hogy hitéről tanúságot tegyen. Mégpedig Pápua Új-Guinea fennsíkjára, Pompabus plébániájára, ahol Peter Granegger atya vette oltalmába. A fennsík zord táj, nemcsak a vidéket és az éghajlatot tekintve. Ezt már ott tartózkodása másnapján megtapasztalta, ugyanis kirabolták.

Ez a Pino felé vezető úton történt (Pino a plébánia egyik missziós állomása). „Azon a napon ott kellett volna bemutatnom az első szentmisémet. Egy éles kanyar után hirtelen elzárta utunkat az úttesten keresztbe fektetett hatalmas fatörzs. Nem gondoltam semmi rosszra. Plébánosom arckifejezése azonban más gondolatokat ébresztett bennem. »Úttorlasz« – súgta. Abban a pillanatban emberek ugrottak az úttestre, és elrabolták az autónkat azzal együtt, amit benne találtak. Csak a szentmiséhez szükséges eszközöket hagyták meg. Ha késve is, de mégis misézhettem, mert volt stólám, volt kelyhem borral és ostyával.”

Hasonló eset még kétszer fordult elő az elmúlt időben az atyával. Mégis védelmébe veszi új hazáját. „A legtöbb ember elhatárolja magát az ilyen gaztettektől, és elítéli azokat. Sokan vigasztaltak a támadások után. Mások sírtak és szégyellték magukat honfitársaik miatt. Voltak, akik felajánlották, hogy bosszút állnak.” Ő azonban csitította őket: „Ne, ne! Értelmetlen erőszakot erősszakkal viszonozni, mert akkor sohasem lesz vége.”

„Néha nehéz, nagyon is nehéz a fennsíkot és kultúráját megérteni – vélekedik páter Joseph –, de én az emberek mellett maradok. Mert ha képtelen vagyok életvitelüket megosztani, akkor hitemet sem tudom megosztani velük”.

„Ha egy misszionárius nem érti meg az embereket, ha nem tud alkalmazkodni hozzájuk és életkörülményeikhez, ha azt várja, hogy hozzá alkalmazkodjanak az emberek, akkor az a misszionárius nem tesz eleget küldetésének” – így foglalta össze elveit. Ezért örül olyan nagyon becenevének, amelyre a pinóiak „keresztelték”: „Fiuknak szólítanak, mert elfogadtak. Sokan közülük olyanok számomra, mint anyám vagy apám.” Így már lehet dolgozni, hiszen figyelnek és hallgatnak rá, szavait megjegyzik, példáját követik. Nem önmagához köti az embereket, hanem ahhoz, akihez ő is kötve van: Jézushoz. Szépen mondja Pál apostol: „Istennek vagyunk ugyanis munkatársai, ti meg Isten szántóföldje, Isten épülete vagytok… a világ, az élet, a halál, a jelenvalók, az eljövendők: minden a tietek. Ti azonban Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig az Istené” (1Kor 3,9.22–23).

Imádkozzunk, hogy a hit hirdetői a missziókban is, meg nálunk is ilyen lelkülettel dolgozzanak; hogy a hívek a missziókban is, meg nálunk is ilyen lelkülettel fogadják a tanítást. Így alakulunk majd igazi krisztusi közösséggé.

Suhajda Lajos SVD

Rend bennem és körülöttem

Az életben lépten-nyomon beigazolódik a régi bölcs mondás igazsága, mi szerint: „Rend a lelke mindennek!” Ennek az ellentétét, vagyis a rendetlenséget, mint a személyekben, a családokban, a közösségekben és a társadalomban megnyilvánuló jelenséget, jól ismerjük.

Mélyen együtt érzek azokkal a jó hívekkel, akik előre haladott koruk miatt, vagy betegség következtében nem tudnak önmaguk körül olyan rendet tartani, amit megszoktak. Hiszen valódi igényük, hogy lelki életük és külső életterük rendezett legyen. A kettő között ugyanis szoros az összefüggés. Találóan fejezi ki ezt Pound Ezra amerikai költő:

„Ha az ember lelkében nincs rend,
nem képes rendet teremteni önmaga körül.”

Sőt, tovább is megy ennél:

„…ha az uralkodó lelkében nincs rend,
Rendben nem lehet az ő birodalma sem.”

Pál apostol ezt az egyházra vonatkoztatja, a következőképpen: „Aki ugyanis saját házát nem tudja rendben tartani, hogyan tudná gondját viselni Isten egyházának?”(l Tim 3,5).

„Kinél is látok rendetlenséget?” – kérdi önmagától a kedves olvasó. És ilyenkor bizonyára azokra gondol, akiknek lakásán, háza táján, környezetében látogatásakor rendetlenséget talált. Akad olyan ismerősünk, akinek otthonába lépve a rendetlenség látványa miatt legszívesebben visszafordulnánk. Olyan is van, aki a váratlan látogatónak azonnal magyarázkodni kezd, hogy mi okból is találtuk éppen abban a helyzetben. Amikor a lelkipásztort beteghez hívják, előbb rendet raknak a lakásban, vagy ha ezt még nem tették meg, akkor arra kérik, hogy ne jöjjön azonnal, mert fel kell készülniük a fogadására.

Bizonyára saját házunk táján is van mit szemügyre venni. Sok elfoglalt ember például úgy véli, hogy a ráérőnek több az ideje rendet tartani maga körül, a napi terhek alatt görnyedő és erős stresszhatások alatt élő embernek viszont komoly nehézséget jelenthet mindent a helyén tudni. De ismerünk olyan többgyermekes anyákat, akik a látszólagos rendetlenség ellenére (ahol gyermekek vannak, ott ez érthető!) alapjában véve mindig tudják, mi hol van. És nem egy értelmiségire is áll ez, aki könyveit, iratait szétdobálja, de mindig tudja, mit hol kell keresni. Léteznek olyan foglalkozású emberek, akiknek műhelyébe betoppanva összevisszaságot tapasztalunk, a mester azonban jól tudja, szükség esetén hol keressen egy-egy munkaeszközt. Mégis állítható, hogy a külső rendszeretet általában tükrözi az illető személy belső „rendezettségét”. Ezért nem elég csak a külső rendre törekedni, a belső nélkül. Sőt: a belső rend megteremtése legyen az elsődleges célunk, mert valójában annak következménye a külső!

Az egyházközségi irodáinkban naponta találkozom rendszerető hívekkel, akik igyekeznek idejében eleget tenni kötelezettségeiknek a különböző intézmények, így az egyházközösség felé is (adók, számlák, hozzájárulások, tagsági díjak stb.). Amikor az egyik ilyen hívőnket a minap megdicsértem e jó tulajdonsága miatt, így válaszolt: „Tudja, tisztelendő atya, én úgy szeretem, ha bennem és körülöttem rend uralkodik.” Az ilyenek általában meghatározott időben szentgyónást végeznek, hogy belsőleg is rendezettek legyenek. Az idősek elbeszéléseiből tudjuk, hogy egykor a családban mindenki tudta, hogy odahaza a család melyik tagja mikor mit tesz meg a rendért. Például szombaton délután felsöpörték az udvart, vasárnap mindenki a templomba ment, majd meglátogatták az idős szülőket, hétfőn a mosás napja következett… Az egyik komoly férfihívőnk nemrégiben elmondta, milyen fontos számára, hogy minden reggel megköszönje a Jóistennek a felvirradó új napot, a Teremtőtől ajándékba kapott értékes időt, hogy erőt kérjen az előtte álló nap feladataira, teendőire. Este pedig – sokaknak valószínűleg szokatlan és hihetetlen ez – lefekvés előtt letérdel, lehajol és homlokával megérinti a földet, úgy fejezi ki alázatosságát. Majd hálát ad az Úrnak, bűnei bocsánatát kéri, s lélekben minden szerettének békés, nyugodalmas jó éjszakát kíván.

A jubileumi szentév a vége felé közeledik. Ne múljék el nyomtalanul felettünk! Az Úr kegyelme segítségünkre siet, hogy megtaláljuk helyünket, önmagunkban rendet teremtsünk és rendezzük viszonyainkat. József Attila az utóbbiról így ír:

„rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk: és nem is kevés.”

Boldog, aki elmondhatja, mily jó tapasztalni, hogy élete egyensúlyban van, mert Isten a súlypontja; ezért uralkodik benne és körülötte rend.

Szungyi László

Elbántak velem

„A szüleim nagyon elbántak velem, a nem kívánt gyerekükkel. Kötelességem őket tisztelni, szeretni?” N. László

Kedves Kérdező!

Sajnálom, hogy nem tudom sem életkorodat, sem azt, hogy miben mutatkozik meg az, hogy a szüleid „elbántak veled”. Így csak általánosságban tudok válaszolni.

Először is a negyedik parancsra hívom fel a figyelmedet. Fontos, hogy jól megértsük ennek a parancsnak az üzenetét. „Tiszteld apádat és anyádat, hogy sokáig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad neked” (Kiv 20,12).

A parancs tiszteletet kér. Ez bizonyos szempontból kevesebb, más szempontból pedig sokkal több, mint amit a szeretet fogalma jelent az általános szóhasználatban. Szereteten általában érzelmeket értenek az emberek. A parancs tehát nem arról szól, hogy a szülők hibátlanok, és hogy minden esetben a javunkat akarják. Még kevésbé arról, hogy a velünk kapcsolatos intézkedéseik bennünk mindig kellemes, meleg érzelmeket kell, hogy ébresszenek.

Természetesen a legtöbb szülő-gyerek kapcsolatban a kölcsönös jóindulat, ez a sajátos atyai-anyai áldozatvállalás és feltétel nélküli kiállás ilyen szívet melengető érzelmeket kelt, és ez elkísér bennünket egész életünkben. Ezek az érzelmek meg az érzelmek mögött meghúzódó biztonságérzet nagyon fontos, mert – különösen a kisgyermeknél – az egyéniségünk, érzelmi világunk harmóniájának és stabilitásának a meghatározója. Ha tehát rendben van a szülő-gyermek viszony, ezek az érzelmek spontán támadnak, és nyomukban az az elkötelezettség is, ami a gyermekek részéről a szülők melletti kiállást eredményezi. Ehhez nem nagyon kellene a parancs.

Mi, emberek azonban nem vagyunk tökéletesek. És a szülők is emberek – eredeti bűnnel sebzett emberek. Csak a kisgyermek látja úgy, hogy az ő apukája a legerősebb, a legokosabb, a legügyesebb; az ő anyukája a legjobb, a leggyöngédebb stb. Már a kis kamasz is „felfedezi” szülei hibáit, gyöngeségeit, és nehezményezi bizonyos intézkedéseiket.

A parancs tiszteletet kér. Azaz: tiszteld, értékeld, becsüld meg, állj mellé, gondoskodj róla stb. A parancs szükségessége, értéke, ereje éppen akkor mutatkozik meg, amikor a szülő és a gyermek viszonyában feszültség támad, amikor megszűnik a harmónia, amikor negatív érzések árasztják el a lelkét szülőnek, gyermeknek egyaránt.

A tisztelet azt jelenti, hogy nem a „fogat fogért, szemet szemért”, sérelmet sérelemért, szidást szidásért, verést verésért, elhagyást elhagyásért elv érvényesül, hanem: „Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót gyűlölőitekkel” (vö. Lk 6,27), „amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (vö. Mt 25,40). Az ellenség az, akivel szemben most éppen ellenséges, negatív érzéseim támadnak. A legkisebb nem a csöppség, hanem aki most az én szememben a legkevesebbet éri. Ha ezt idegenekkel meg kell tennünk, akkor mennyivel inkább kell azokkal, akiktől az életet kaptuk, akik hibáik ellenére is valamiképpen az Isten képviselői számunkra, hiszen Isten ajándékozott minket nekik.

Másrészt az életünk összefonódik a szülőkével. Nemcsak a szülők felelősek a gyermekükért Istennek, hanem a gyermekek is a szüleikért. Ahogy a szülőnek a gyermeke mellett kell állnia, ha az rossz útra is tért, úgy a gyermek is köteles a szülei mellett állni akkor is, ha az ő szempontjából ők tértek rossz útra. Itt is, vagy itt még fokozottabban érvényes: a keresztény szeretet nem az a szeretet, amely latolgatja, hogy érdemes-e, hanem elsőnek szeret, feltétel nélkül. Jézus nem azért szeretett minket, mert korábban jók voltunk, hanem azért, hogy jók lehessünk, hogy meggyógyuljunk az ő szeretetében.

Végül is ez a parancs nemcsak a családon belüli viszonyokat akarja rendezni, hanem utal a társadalomban kibontakozó kölcsönös értékelésre is: „Hogy sokáig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad neked”.

A családban a természetes szülői tekintély irányába megvalósuló tisztelet az a forrás, az a kiindulópont, amelyből a társadalmi vagy az egyházi elöljárók tekintélyének tisztelete, és egyben a társadalmi rend is táplálkozik.

A stabil és harmonikus család, ami többek között a szülői tekintély feltétlen tiszteletétől is függ, az alapja úgy az egyházi, mint a társadalmi közösségnek.

Mindent összegezve: a negyedik parancs, amely a szülők iránti tiszteletet kéri, nem pillanatnyi vagy tartós hangulat kérdése, hanem feladat, mint a főparancs: „Szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket” (Jn 15,12). Vagy mint ez: „Szeressétek ellenségeiteket!” (Mt 5,44). A szeretetet pedig úgy kell érteni, ahogy Szent Pál írja azt le a Korintusiaknak írt 1. levél 13. fejezetében.

Nagy József

Készülj a halálra: válaszd az Életet!

– Rólam megfeledkezett az Isten – mondogatta Irénke néni, mikor kilencvenedik életéve után barátai, ismerősei egymás után eltávoztak az élők sorából.

Amíg megengedte az egészsége, Irénke néni napi templomba járó volt. Csak a Jóisten tudja, hány búcsúba jutott el, hány litániát imádkozott végig, különféle szándékra mennyi kilencedet ajánlott fel, hány első pénteket tartott meg, hány közös keresztúti ájtatosságot végzett el, és kedves halottaiért hány gyertyát gyújtott meg. Már az év első hónapjaiban sietett befizetni az egyházi járulékot, és olvasott egy katolikus folyóiratot is. Böjtölt és adakozott, nemcsak a helybeli templomok felújítására, hanem „a világ másik sarkában élő” szegények számára is, sőt egy távoli város hittantermének a felépítésére sem sajnálta pénzét, hogy legyen hol találkozniuk a fiataloknak. Aki ismerte, azt gondolta róla, hogy vallásos életével már „biztosította magának” a belépőjegyet az örök boldogságába, és csak napok, hónapok kérdése, mikor hívja magához Ura, Istene. De mikor egyre nehezebben állt lábra, és odaköltözött hozzá rokona, megkezdődött Irénke néni „megpróbáltatása”.

Utolsó hónapjaiban is úgy élt, mint korábban. A gyermek nélküli özvegyasszony mindent százszor lemért patikamérlegén, nehogy meglopják, becsapják. Mindent hét lakat alá zárt. Csak a „legfontosabbat”, fekete ruháját és cipőjét („Mert, azt mondják, rögös az út odaátig”) készítette ki Zsuzsának, a rokonának, aki már tíz éve gondoskodott róla.

– Ne felejtsd el, hová tettem – emlékeztette.

– A cipőre ne legyen gondja Irénke néninek – hangzott a válasz. – Inkább lelkileg készüljön az Istennel való találkozásra.

– Mi lesz velem, Istenem?! – sóhajtotta a néni. Félretette a katolikus lapot, s beletemetkezett a régi, külföldi magazinokba, melyek „szegény, szerencsétlen” Diana hercegnő életén csámcsogtak.

Minek zaklatja őt Zsuzsa az Istennel? Hiszen imáit már elvégezte, este pedig sorra kerül a rózsafüzér…

– Minden nap gyengébb, erőtlenebb lesz… Lassan készülődnie kellene az Istennel való találkozásra – válaszolt gondolatára Zsuzsa.

– Hagyd már az Istent – jött ki a béketűrésből a néni.

– Irénke néni, nem örül, hogy ennyi ima után találkozni fog azzal az Istennel, aki szereti, és aki ennyi évig egészséget adott magának?

– Butaságokat beszélsz. Miért örülnék?!

Az asszony melegen ránézett:

– De hiszi, hogy találkozik vele?

– Nem biztos…

– És azt, hogy feltámad?

– Hát, így tanultuk.

– De maga hiszi-e?

– És te? – kérdezett vissza. – Csak az biztos, ami itt van…

Teltek-múltak a hetek. Irénke néni egyre erőtlenebbé vált, az esze azonban még mindig vágott, mint a borotva. Nagyböjtben Zsuzsa megkérdezte tőle, hívjon-e papot, hogy elvégezze a húsvéti gyónást.

– Minek? – szabadkozott a néni. – Mit gyónjak?

– Azt, amit annyiszor mondogat, hogy nem tud megbocsátani Takácsnénak. És hogy engem is csak eltűr, de valójában nem tud elfogadni, Mártáról meg ne is beszéljünk. Ezt a nagy terhet rakja le végre az Isten elé.

– Menj el helyettem, Zsuzsa, a nagypénteki keresztúti ájtatosságra – váltott témát a néni hirtelen.

– Maga mellett maradok. A mi keresztutunkat együtt kell végigjárnunk.

Végül mégiscsak elvégezte a húsvéti gyónást. Esténként menetrend szerint elmorzsolta a rózsafüzért, felajánlva magáért, szeretteiért, a szentatyáért, a lelki hivatásokért és nem utolsó sorban a bűnösök megtéréséért. De amikor váratlanul meglátogatta Takácsné lánya, az ajándék tortából csak hosszú rábeszélés után evett. Éjszaka aztán álmában hangosan hadakozott Takácsnéval; nem tudott megbocsátani neki.

Két hét múlva, egy kis rábeszélésre felvette a betegek szentségét, mert testi-lelki küszködéseiben erőre volt szüksége. E kegyelem után környezete számára valóságos kálvária kezdődött el. A vallásos asszonyba mintha ördög bújt volna. Alig tudott egy picit felemelkedni, de követelte botját, fel akart kelni, hogy kizavarja Mártát. Szidta Takácsnét, közben sóhajtozott: „Ó, ó, mikor vesz már magához az Isten?”

– Hálát adhat, hogy ezt még nem tette meg – szólt Zsuzsa. Kezében tartotta, melengette Irén néni kezét, s nagyon komolyan a szemébe nézett. – Hát meg merne állni Isten előtt ilyen gyűlölettel a szívében? Megéri-e magának, hogy a meg nem bocsátás miatt ne éljen Istennel az örök boldogságban? Tudja-e, mit kér a Miatyánkban? Hogy Isten úgy bocsásson meg magának, mint ahogyan maga teszi ezt másokkal…

– Ugyan… – tért ki a felelet elől Irénke, ismét a rózsafüzér morzsolgatásába menekülve.

Zsuzsa kérte Istent, hogy azt, aki annyi első pénteket tartott, Isten ne hívja magához, míg meg nem tud bocsátani mindenkinek. Később ezen a délután, amikor öltöztette, Irénke néni megsimogatta a hátát, és azt mondta: „Milyen jó vagy hozzám.” Zsuzsa nem hitt a fülének, ilyet tíz év alatt egyszer sem mondott neki a néni.

Este aztán megérkezett Márta, akit nem sikerült bottal sem elűzni.

– Jaj, Istenem! – emelte fel intően fejét Irénke néni a gyűlölt jövevény láttán.

– Jaj, Istenem? Irénke néni, csak nem így fogad? – kérdezte Márta.

A néni még egyszer megemelte fejét, aztán hosszú csönd következett. Majd megemberelte magát:

– Isten hozott! – suttogta.

Fenséges csend következett. „Uram, mily csodálatos vagy…” – lélegzett fel Zsuzsa. Ott voltak a szobában mind, de Irénke néni már nem szidott senkit.

Másnap még megreggelizett, reggeli után imádkozott, majd a falon függő kis Krisztus-képre feltekintve mondta legkedvesebb unokaöccsének:

– Köszönöm.

És akkor a Szűzanya hónapjában, ezen a pénteki napon, legkedvesebb rokona karjaiban örökre lehunyta szemét.

Balázs Zsófia

Mese a fukar királyról

Élt egyszer egy igen fukar király. Olyan fukar volt, hogy nemcsak az ételt, de talán még a levegőt is sajnálta mástól. Egész áldott nap a kincseskamrájában üldögélt, számolgatta a pénzét, gyémántjait. Még éjjel is fölkelt megnézni, hogy nem jár-e valami tolvaj a kincsek körül. Ha pénzt kértek tőle, szörnyű haragra gerjedt. Minden fillért számon tartott, és azt is megszabta, hogy kinek mennyi ennivaló, ruhaféle jár egy esztendőben. Nem is szerette senki, csak az áldott, jószívű kis királylány, aki még szívtelen apjára sem tudott haragudni. Pedig nagyon fájt neki, hogy olyan kevés jót tehet, nem adhat a szegényeknek, nem segíthet a szűkölködőkön, hiszen édesapja szigorúan megtiltotta neki. Mivel pénzhez nem jutott, hát a maga falatjaiból és ruháiból adott a szegényeknek. Rendszerint hajnalban szökött ki a várból, amikor édesapja még aludt, és olyankor szétosztotta mindazt, ami tőle telt. Nem volt az sok, mégis örült a sok szegény, éhes és rongyos ember, áldották is érte szívből.

Egyszer, hogy-hogy nem, a fukar király nem tudott aludni még hajnal felé sem. Átbaktatott hát a kincseskamrájába, gyönyörködni az egyre szaporodó kincsekben. Még mindenki aludt a palotában, csak a királylány ajtaja állott tárva-nyitva.

– Ugyan hol lehet a lányom? – tanakodott a király, és addig kereste, kutatta, míg észrevette, hogy a palota kapuja is nyitva áll résnyire.

– Itt valami nincsen rendben – gondolta gyanakodva. Feltette nagy pápaszemét, kikukucskált, és majd megette a méreg attól, amit látott. Ott állt a királylány, körülötte egy sereg koldus, és mindenkinek adott valamit a karján csüngő kosárkából. A hangja kedvesen csilingelt, és olyan szépen mosolygott az emberekre, hogy elfelejtették minden bajukat, bánatukat. A gonosz királynak sem kellett több, a méregtől ellilulva kirohant, és rákiabált a lányára:

– Te semmirekellő, hát ilyen haszontalanokra pazarlod a vagyonomat? No megállj, majd adok én neked! – és felemelte a botját, hogy megüsse vele a kis királylányt, mikor egy hajlott hátú, szakadt köntösű koldus kilépett a tömegből. Elkapta a király kezéből a botot, és feléje sújtott vele:

– Kőből van a szíved, változz kővé magad is!

A király abban a pillanatban hideg kőszoborrá változott. A jószívű királylány azonban addig könyörgött a koldusnak, míg az elárulta neki, mit kell tenni, hogy a varázslat megszűnjön:

– Ültess egy rózsafát a kőszobor mellé, mindennap gyűjtsd össze virágairól a harmatot, azzal mosogasd meg a szobrot. Ugyanakkor szórj a szegények közé egy marék aranyat. Mire a kincseskamrából kifogy az arany, a rózsafának meg minden virága elnyílik, megszabadul az édesapád.

A királylány megfogadta az öreg koldus tanácsát. Hiába jöttek közben a gazdag és szép királyfiak leánykérőbe hozzá, egyikkel sem törődött. Szedte a rózsa harmatát és osztogatta az aranyat. Másra nem is volt gondja. És egyszer csak elnyílt a fa ezer virága, kifogyott az ezer láda kincse is. Igaz, hogy addig sok-sok esztendő telt el közben, de bánta is azt a kis királylány! Megmosta az utolsó csepp harmattal a szobrot, odaadta a koldusoknak az utolsó aranyakat, és lám, abban a percben életre kelt a szobor.

De előttük termett az öreg koldus is, kézen fogta a királylányt, felvezette a várba, egyenesen be a kincses kamrába. Hát, uramfia, minden láda telis-tele volt újra. Persze, hogy ezentúl az öreg király sem fukarkodott, amikor osztotta a kincset a királylány a szegényeknek, ő maga is boldogan segített leányának. Nem is volt abban az országban többé egy koldus sem, és áldották a kis királylányt, amerre csak híre szállott.

Népmese nyomán írta Katona Marianna

A drog nagy hazugság

„Nem nyújt boldogságérzetet, és nem csillapítja fájdalmadat. Ezt csak Jézus tudja megtenni” – mondta egy egykori kokain-függő.

Az Egyesült Államokban a tizenévesek 24 százaléka rendszeres alkoholfogyasztó, 11 százalékuk marihuánát szív, az egyetemisták 2 százaléka pedig havonta legalább egyszer kokainnal él. Sajnos országunkban is egyre többször hallani olyan fiatalokról, akik kábítószer-túladagolás miatt kerülnek kórházba. Mindenkinek (az orvosoknak, a politikusoknak, a szülőknek, a nevelőknek, az újságíróknak) van ötlete, hogyan lehetne megbirkózni a kábítószer problémájával. Egyesek a jobb nevelést emlegetik, mások viszont úgy gondolják, keményebb törvényeket kellene foganatosítani. De nézzük meg, mit mond nekünk a Szentírásban erről Isten.

Mire kell neked?

Attila: – Számomra ez egyfajta szórakozás. Feldob, s utána jól érzem magam.

Edit: – Kivezet a depressziómból. Rövid időre megnyugtat, mint édesapámat egy pohárka ital munka után.

Ok ez a kábítószer-élvezéshez? Mit szólsz ahhoz, hogy Attila a kábítószer-élvezést egyfajta szórakozásnak tartja? Szabad-e úgy szórakoznunk, hogy teljesen kikapcsoljuk az agyunkat, s nem gondolkozunk azon, hogy mibe vetjük bele magunkat? Isten nem ellenzi, hogy élvezzük az életet, de ellene van annak, amivel a bűnt szolgáljuk. Mózes „inkább vállalta, hogy az Isten népével együtt elszenvedi a sanyargatást, mint hogy a bűn múló előnyét élvezze” (Zsid 11,25). Jézus emberként hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett. Márk evangéliumából (1,32–35) azonban láthatjuk, milyen tartalmas nappal (betegeket gyógyított, másokat szolgált, imádkozott…) küzdött a kísértés ellen.

Neked milyen nehéz helyzetekkel kell megküzdened? Mit tennél,

– ha meghalna legjobb barátod,

– ha elhagyna az, akinek udvarolsz,

– ha súlyosan megbetegednél?

Mózes „a Messiás gyakorlatát nagyobb értéknek tartotta az egyiptomiak kincseinél, mert a jutalommal is számolt. Hittel távozott Egyiptomból, és nem ijedt meg a király haragjától, hanem állhatatosan kitartott, mintha már a láthatatlant látta volna” (Zsid 11,26–27). Szerinted mi segített Mózesnek, hogy hosszú ideig tudott engedelmeskedni Istennek, ahelyett, hogy a pillanatnyi élvezetekből álló életmódot választotta volna?

A teljességet őbenne leljük

Sári két évig a kokain rabja volt. Lidércnyomásos éjszakáinak komoly következményei lettek. Szerencsére ez most már mind elmúlt. De nem volt könnyű kitartani a gyógyulás útján. Három hónapra teljesen elkülönítették egy rehabilitációs kórházban, aztán számtalanszor járt tanácsadásra, hogy szembesülni tudjon élete egyik legnagyobb rejtélyével. „Amikor már semmi többet nem tehettek értem a kórházban, olvasni kezdtem a Bibliát, amelyet édesanyám küldött be nekem – mesélte Sári. – Isten üzenete akkor úgy megérintett, mint addig soha. Megértettem, hogy a drog nagy hazugság, nagy becsapás. Nem nyújt boldogságot és nem csillapítja a fájdalmat. Ezt csak Jézus tudja megtenni.”

Jézus ezt mondta: „Mit ér az embernek, ha megszerzi az egész világot, ha a lélek kárát vallja? Mert mit adhat cserébe az, hogy megszerzi az egész világot, ha a lélek kárát vallja?” (vö. Mk 8,34–37).

Soha nem találunk igazi kielégülést, hosszan tartó boldogságot a kábítószerben (vagy egyéb önző „élvezeteinkben”). A teljességet csak Krisztusban találjuk meg. „Mondj nemet a drognak” – ajánlják a különféle egészségügyi mozgalmak. De ez csak részben válasz a kábítószerfüggő emberek számára. Azok, akik nem tudnak szakítani a kábítószerrel, közben folytonosan keresnek valamit, amivel kitöltenék lelkükben az űrt. A problémára ezért a teljes válasz így hangzik: „Most mondj nemet! (a drognak) – Most mondj igent! (Krisztusnak).”

Lapozz bele János evangéliumába. Gondosan olvass el minden utalást arra, hogyan ad Jézus életet. Majd vizsgáld meg, mit mond Jézus erről a világról. Végül elmélkedésedet fejezd be imával. Kérd Istent, segítsen megkapaszkodnod abban a tényben, hogy igazi boldogságot, örömöt csak Krisztusban találunk.

Magas ár silány élvezetért

Ha az arcotok, izmotok és a csontotok „áttetszővé” válik a kábítószer-használattól, meg kell változtatnotok utatokat. Tamás láthatta, milyen komolyan tönkretette az agyát azzal, hogy kábítószerrel „nyugtatgatta” magát. Gabriellának megbetegedett a veséje és a mája. Gabi, túl sok ragasztót szippantottál! Robi, aki marihuánát szívott, tönkretette a tüdejét és a szívét…

Mely szentírási rész ellenzi legvilágosabban a kábítószer-élvezést? „Nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma, akit Istentől kaptatok? Nem tudjátok, hogy nem vagytok a magatokéi? Nagy volt a váltságdíjatok. Dicsőítsétek meg tehát Istent testetekben! (1Kor 6,19–20).

Isten tulajdonai vagyunk; feltehetőleg büszkék arra, hogy Isten úgy vigyáz ránk, mint szeme fényére. Mivel a különféle kábítószerek rongálják egészségünket és képességeinket, a baj megoldódik, ha kerülünk mindenféle izgatószert.

Ha a kábítószer gondot jelent iskoládban, akkor:

– Írj erről egy cikket az iskolai lapotokba.

– Kérd meg osztályfőnöködet, hogy hívjon meg egy szakorvost vagy egy szaktanácsadót, és szervezzetek beszélgetés erről a témáról.

– Tagosodjatok be valamelyik kábítószer ellen küzdő egyesületbe, szervezetbe.

Ő a narkósokat is szereti!

Amikor Zoli véletlenül áthaladt a parkolóhelyen, a kamion közelében néhány kábítószer-élvező fiatalt pillantott meg. „Micsoda elveszett társaság!” – gondolta.

Egy tizenhét éves lány felakasztotta magát. Káros szenvedélye annyira hatalmába kerítette, hogy mindent megtett (koldult az utcán, lopott, még a testét is áruba bocsátotta), hogy pénzhez jusson, amit kábítószerre költött. De annyira szerencsétlen és gyenge volt, hogy nem bírta ki ezt az életmódot, amelybe belesodródott.

Vajon a különféle bűnöket, amelyek a legrosszabbnak tűnnek, Isten csak ímmel-ámmal bocsátja meg? Nem. Az Örömhír éppen az, hogy Isten mindenkinek megbocsát. Végül is Jézus a legjobb barátja a bűnösnek. „Krisztus Jézus azért jött a világba, hogy üdvözítse a bűnösöket”(1Tim 1,15).

Máté, a vámos „amikor később vendégül látta házában (Jézust), sok vámos meg bűnös odajött, s Jézussal és tanítványaival együtt asztalhoz telepedett. Ezt látva a farizeusok megkérdezték tanítványaitól: »Miért eszik Mesteretek vámosokkal és bűnösökkel?«Jézus meghallotta és így válaszolt: »Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek…«” (Mt 9,10–12).

Ha valaki, akit szeretsz, kábítószer-élvező, a következő jelekből veheted észre:

– Érdektelen és hanyatlik a tanulásban.

– Megmagyarázhatatlanul változik a hangulata.

– Kevésbé törődik megjelenésével.

– Titkolózik, amikor arról kérdezed, szabad idejében mivel foglalkozik.

Ha viszont neked van ilyen problémád, elsősorban arra gondolj, hogy van egy barátod, aki megbocsát – ő Jézus. Másodsorban ne felejtsd el, hogy erről minden szégyenérzet nélkül beszélhetsz hitoktatóddal, lelkipásztorotokkal vagy szakemberrel. Kérj segítséget tőlük. Ha barátaid kíváncsiságból néha kábítószer után nyúlnak, imádkozzál értük, kérj számukra bölcsességet Istentől. Finoman alakítsd ki velük a kapcsolatot, szeretettel közeledj hozzájuk, hogy lássák, segíteni akarsz nekik. Ha akit szeretsz, a kábítószer áldozata, kérj segítséget idősebb kereszténytől, szakembertől. Olvasd el, milyen nagy szeretettel bocsátott meg Jézus Zakeusnak (Lk 19,1–10), aki megbánva bűneit, megígérte, hogy új életet kezd. Isten a narkósok számára is új utat, igaz életet, boldogságot ígért.

A Youthwalk alapján összeállította: sv