Tartalomból:

Vissza a főlapra

Jövő-őrszemek

Augusztusban kétmillió fiatal tett tanúságot hitéről, s szinte ellepte Róma utcáit, amelyek az ifjúság frissességétől és életörömétől visszhangzottak. Bármerre fordult az ember, fiatalok tömegébe ütközött. Az elemzők és szervezők bizonyára sokszor visszatérnek majd a jubileumi szentévnek erre a legtömegesebb megnyilvánulására. Nem ringatjuk magunkat álmokba, hiszen a katolikus ifjúságnak csak egészen kis százaléka volt ott a 15. Világifjúsági Találkozón, mégis a hit melletti tanúságtétel megcáfolhatatlan eseményének lehettünk szem- és fültanúi. Mert mi mást lehetne mondani a bazilikák előtt több kilométeren át kígyózó sorokról, a Szent Péter-bazilika szentkapuját óránként átlépő húszezer fiatalról, vagy a Circo Massimóban meggyónt mintegy 250 ezer fiatalról.

A pápa szavaiból mindvégig optimizmus és ösztönzés áradt. Később ki is jelentette, hogy sohasem fogja elfeledni „azoknak a fiataloknak a lelkesedését”, és hogy szerette volna „valamennyiüket megölelni, és mindenkinek egyenként kifejezni azt az érzést, ami korunk fiataljaihoz köti, s akikre az Úr magasztos feladatot bíz a szeretet civilizációjának szolgálatában”. A világ sokrétű kínálatával szemben ő Krisztust állította a kereső fiatalok elé. De nem is akármilyen Krisztust. Nem a megalkuvó Krisztust, hiszen ilyen nem létezik, bármennyire is szeretnék azt bizonyítani korunk szinkretista vallási mozgalmai, amelyek mesterien tudják vegyíteni a „szezont a fazonnal”, mintha minden mindegy lenne, csak higgyünk valamiféle isten(ség)ben. A pápa azt a Krisztust állítja példaképül, aki nem szereti e félmegoldásokat, hanem feláldozza önmagát másokért. Korunk társadalmának pedig szüksége van az ilyen emberekre, akik „az egyház szíve”, s akik nem egyeznek bele a könnyű és kényelmes életbe, a kábítószer és hedonizmus nyújtotta élvezetekbe, mert ezek a végén a reménytelenségbe, az értelmetlenségbe és az erőszakba torkollnak.

A jelenlegi Péter-utód a fiatalokat tartja „a jövő őrszemeinek”, akiknek éber szemmel kell őrködniük afelett, hogy ne váljanak a különböző messianizmusok áldozataivá, melyek a múltban is mindig az erőszak és rombolás eszközeivé váltak. Különös tartalommal bírnak azon szavai, miszerint a fiatalok „Krisztust keresik, amikor a boldogságról álmodoznak”. Hiszen Jézus az, aki igazán ki tudja elégíteni az ember mély vágyait, s ő az, aki leteteti velünk az álarcokat, amelyek hamissá teszik az életet.

A szentatya tartalmas üzenete, amelyet a jövő egyházának tagjaihoz intézett, a jelen egyházát is kérdések elé állítja. Kit illetve mit állítunk eszményképül a fiatalok elé: az életünkben megnyilvánuló Krisztust, vagy pedig egy intézményt, amely ugyan krisztusi alapítású, de nem minden megnyilvánulásában. Ha Krisztus él, márpedig a feltámadásról vallott hitünk szerint ő feltámadt halottaiból, sőt még a Lelket is elküldte az Atyától, akkor ennek meg kell mutatkoznia életünkben is. Életről és Lélekről van szó. Az élet pedig dinamizmus, új helyzetek, új lehetőségek, új felfedezések helye és alkalma. Tud-e ma az „öreg egyház”, a kétezer éves kereszténység vagy az ezer éves magyar kereszténység ifjúi lelkülettel rajongani Krisztusért és így beszélni róla? Érti-e még az új nemzedék a mi nyelvünket? Meg tudjuk-e szólítani őket? Szimbólumaink, cselekedeteink, szentségi jeleink érthetőek-e korunk emberének? S még megannyi kérdés… Ha néha a nagy egyházi rendezvények külső megnyilvánulásukban nem nyújtják azt, amit elvárunk, mégis jó alkalmat jelentenek az elmélyülésre s a fenti kérdések átgondolására. A gyümölcs beéréséhez mindig is idő kellett. De gondozás is, állandó odafigyelés a növekvő életre, amire csak az élő tud odafigyelni.

Harmath Károly OFM

Szeptemberi rózsa

„Ments meg, Istenem,
a víz már torkomig ér,
belesüllyedtem a mély iszapba,
lábam nem talál talajt.
Elidegenedtem testvéreimtől,
anyám fiai szemében idegen lettem.
Ments ki a vizek mélyéről engemet,
nehogy átcsapjon fölöttem az ár,
s a mélység magába temessen,
a szakadék szája zárjon be örökre!”
Zsolt 69,2–3.9.15–16

Az élet másik – sötét – oldalával foglalkozó rovatban talán arról sem ártana szólni, hogy az írónak nem mindig van kedve írni, mint ahogy az orvosnak sem gyógyítani, az asztalosnak gyalulni, a papnak gyóntatni. Nem mindig van kedve írni, mert minek, kinek írjon? Laposra verheti ujjait a számítógép billentyűzetén, évekig beszélhet Istenről, virágról, melegségről és magányról, nem törődnek vele. Aztán véletlenül vagy figyelmetlenségből téves címet biggyeszt valakinek a neve elé, és felhördül a „világ”. Esetleg rámutat az egyház emberi szervezetében megbúvó igazságtalanságra, maradiságra, a hit akadályaként tornyosuló fogyatékosságokra és mulasztásokra, mire máglyáért és inkvizícióért kiáltanak. Minek írni? Érdektelenség veszi körül azt, aki a jóról, a szépről beszél. A jóság ugyanis csendes, mint a májusi alkonyat, békés, mint a szél zúgása a hegyekben. Nem tolakodó, nem hivalkodó. Az ember azonban, ha megsértik önérzetét, akár igaz, amit állítanak róla, akár nem, jajveszékelve, teátrális mozdulatokkal szaggatja meg köntösét, vagy fegyvert ragadva szétlövi az első útjába kerülő házat.

Viszont az olvasót is megértem. Neki is megvannak a napi – nem is csekély – gondjai, mi szüksége rá, hogy mások panaszait is végighallgassa? Hagyják őt békén a gyötrő kérdésekkel, elég baja van anélkül is! Egész nap lót-fut, senki se törődik vele, fáradozásáért nem jár elismerés. Ma, amikor csak tisztességtelen ügyletekből lehet emberhez méltó életkörülményeket teremteni, ne beszéljenek neki semmiféle Istenről, aki állítólag mindenkit szeret. Hol volt ez az Isten, amikor szétlőtték szeretteinek házát, hol volt, amikor saját gyereke azt vágta fejéhez, hogy lelketlen zsarnok, hol van, amikor balsors kíséri? Hagyják békén, egyébként is, kezdődik a délutáni sorozat, ott minden oly jó és szép, minden áttekinthető, és még a gonosz mostoha is gyönyörű. Ne zavarják, ennyi nyugalom neki is jár.

Közönybe fullad a világ. Az emberek eltávolodnak egymástól. Nem ismerik szomszédaikat s már faluhelyen sem divat a köszönés. Ha valaki mégis ráköszön a szembejövőkre, megmosolyogják, vagy értetlenkedve néznek rá: „Ismered?” – kérdik tőle. „Nem ismerem.” „Akkor miért köszöntél neki?” Tényleg, miért is? Talán azért, mert ember, akiről azt mondták a hittanon, hogy meghalt érte az Isten. Vagy mert titkon reméljük, hogy ezzel az észrevétlen, öntudatlan gesztussal lakályosabbá, egy fokkal elviselhetőbbé tehetjük bolygónkat. Lehet, hogy tudatunk mélyén hiszünk abban, amit a köznapi szóhasználat véletlennek, a lét beláthatatlan mélységébe pillantó, a látványtól megszédülő fizika pedig pillangó-effektusnak hív. Egy pillangó meglibbenti szárnyát Pekingben, s ennek hatására a következő hónapban Észak-Amerikán tomboló vihar söpör végig. Öntudatlanul is azt reméljük, hogy valamennyien ilyen pillangók vagyunk: önzetlen, már-már értelmetlen, vagy legalábbis megmagyarázhatatlan jóságunknak köszönhető, hogy a nap újból felkel, elárasztja melegével a földet, és az eső szárba szökkenti a vetéseket.

Ha nem így volna, valóban közönybe fulladna a világ. Eltárgyiasult világunkban az ember már csak gép vagy a gépet kiszolgáló termelőerő a végtelen futószalag mellett egy sivár gyárcsarnokban. Így végső esetben a csordához tartozó értéktelen egyedként csupán arra szolgál, hogy a hatalmasoknak legyen kin hatalmukat gyakorolni. Semmi okunk ezért megütközni azon, hogy az életet alig tisztelik. Természetes, hogy egy olyan világban, ahol az ember nem érték, ott nem érték az élet sem, nem érték a gyerekkacagás és az öregek bölcs derűje sem. Amíg képtelenek vagy lusták vagyunk örülni az apróságoknak (egy mosolynak, egy naplementének, a barátságnak, egy csillagnak), addig nem várhatjuk el, hogy megváltozzon körülöttünk a világ. Ezért ne csodálkozzunk azon, hogy az öngyilkosok, a depressziósok, a különféle pszichoszomatikus (lelki alapokra visszavezethető) betegségekben szenvedők, az önmagukkal elégedetlen savanyú arcú járókelők, a kábítószerező gyerekek száma egyre növekszik.

Közönyben és szeretetlenségben szenvedők nemzedéke lettünk. Mi, a tizen-, huszon-, harminc-… és még a hetvenévesek is. Szeretetlenségben szenvedőkké váltunk, azzá tettük egymást. Amikor a másik kenyeret kért, mi kővel dobáltuk meg. Amikor baráti támaszt kért, kihasználtuk. Amikor vidámságra lett volna szüksége, kinevettük. Csoda-e, hogy egyedül maradtunk? Hogy körülöttünk mindenki közönyössé vált, hogy senkit se érdekel, ha valami fáj, vagy ha öröm ért?

„Ments meg, Istenem” – kiáltunk végső erőfeszítéssel –, „a víz már torkomig ér.” De vajon képes-e Isten segíteni azon, aki nem akar szabadulni az önzés, az érdektelenség, a közöny börtönéből?

Mikor tanulunk meg végre örülni az apróságoknak, egymásnak, önmagunknak és Istennek?

Miközben e sorokat írom, asztalomon kinyílt egy szál rózsa. Lehet, hogy akitől kaptam, abban a pillanatban, amikor letépte, nem nekem szánta: magának akarta megtartani, vagy maga se tudta, miért szakította le. Később azonban hirtelen elhatározással a virággal együtt szívének melegét is átnyújtotta. Tegnap a bimbó kibontotta szirmait, üde narancssárgája melegséget lopott nyirkos ködöket sejtető szeptember végi éjszakáimba.

Kalacsi János

Tartalom

Ünnep, amilyen nálunk még sosem volt

Egy plébániaközösség a jubileumi évben (9.)

Megvalósult egy álmunk! Plébánia-közösségünkben már évek óta egy olyan nyári táborról ábrándoztunk, melyen minden korosztály részt vehet: hittanos gyerekek, fiatalok és felnőttek. És íme, augusztus közepén sikerült megszerveznünk egy hat napos tábort egy kis falu peremén, mely városunktól mintegy húsz kilométerre fekszik. A résztvevők száma hozzávetőleg 120 volt, abból 80% hittanos, a többi fiatal és felnőtt. A hátteret (a sátrakat, a konyhát és a többi szükséges felszerelést) a cserkészek biztosították, akikkel szoros együttműködést és barátságos viszonyt alakítottunk ki.

A tábor lelki jellegére nagy hangsúlyt fektettünk. Ez annyit jelent, hogy a szeretet megélését tartottuk a legfontosabbnak. Reggelente misével kezdtük a napot, hogy Krisztus Igéje és Teste megtöltsön bennünket Lélekkel. A zöld természet nyújtotta üde háttér, a párbeszéd lehetősége és a közvetlen légkör miatt kicsik-nagyok örömmel vettek részt a szent cselekményben.

A fiatal munkatársak mindegyik délelőttre egy nagy játékot (fonaljáték, számháború) vagy versenyt (akadály-, ügyességverseny) szerveztek. Kora délutánokon pedig egy közeli fürdőmedencében hűsölhettek a tábor lakói, késő délutánonként meg olyan különleges tevékenységekkel ismerkedhettek, mint a kosárfonás, gyöngyfűzés, rajzolás, festészet… Vacsora után egy fiatalokból álló együttes szolgáltatott kellemes tánczenét, majd csoportos beszélgetéseket tartottunk a fiatalokat érdeklő témákról, mint például a világ keletkezése, gyöngédség a párkapcsolatokban, halál és feltámadás stb. Ezekbe a késő éjszakába nyúló nagyon nyílt és őszinte beszélgetésekbe még a kisebbek is érdeklődéssel kapcsolódtak be.

A programot lazára szerveztük, így volt benne bőven lehetőség szabad tevékenységre, ugyanakkor nem tettük kötelezővé a részvételt mindegyik napirendi ponton. Ezért a nap minden szakaszában állandóan lehetett látni kisebb-nagyobb tollaslabdázó, röplabdázó, kiütőcskéző, futballozó csoportokat. A tábor látványa leginkább egy önfeledten szórakozó, boldogan pihenő gyerekseregre emlékeztetett.

A tábori játékok szervezését és levezetését egy tucatnyi fiatal vállalta, akik felelősségteljesen, megbízhatóan, szakértelemmel végezték munkájukat, és akikben plébániaközösségünk számára egy jövőbeni ígéretes munkatárscsapat rejlik. Néhányuk véleménye a táborról:

„Először vettem részt ilyen lelki táboron, és felülmúlta minden elképzelésemet” (Emese).

„Ilyen jó hangulatot, mint itt, más táborokban még nem tapasztaltam” (Attila).

„A tábornak lelke volt, s ez bámulatba ejtett engem. Különösen az tetszett, hogy beszélgetéseink során szabadon elmondhattuk véleményünket, és hogy választ is kaptunk problémáinkra” (Róbert).

„Örültem, hogy végre csoportvezető lehettem. A tábor ugyanakkor pihentetett is, nem számítottam rá, hogy ennyire megnyugtat” (Balázs).

„Volt idő ismerkedni. Akár hajnalig beszélgethettünk. Ebben a gyermekközpontú táborban mindig a személy állt a középpontban, hozzá igazodott a napirend, és nem fordítva” (Vali).

„A jubileumi év olyan, mint egy mennyegzőre szóló meghívó – írja II. János Pál pápa a jubileumot meghirdető bullájában. – …sietünk az előkészített ünnepre: hozzuk magunkkal, ami összeköt bennünket, és az egy Krisztusra irányuló tekintet segít abban, hogy higgyünk az egységben, ami a Szentlélek gyümölcse.” Nekünk ez a táborozás ilyen ünnep volt, az egység csodája, ami valóban a Szentlélek gyümölcse.

Egy nagy álom valósult meg ezzel számunkra, és azóta tovább álmodunk. Ezentúl minden évben szeretnénk átélni a táborozással megteremthető közösségélményt, ami egyet jelent az egyházélménnyel is, ha az egyházat – helyesen! – úgy fogjuk fel (a II. vatikáni zsinat szavaival élve), mint „az Atya, a Fiú és a Szentlélek egységéből (azaz a szentháromságos egyesítő szeretetből) egybegyűlt nép˝-et (LG 4).

Pósa László

Tartalom

Kereszteljetek meg minden népet!

Másfél évtizeddel ezelőtt – a világon szinte mindenütt egyszerre – a nagyvárosok csillogó filmszínházai előtt hosszú sorok kígyóztak: mindenki látni akarta a dél-amerikai jezsuita misszionáriusok kalandos, szenvedéssel és önfeláldozással teli életéről azt a filmet, amely hűségesen bemutatta, miként teljesítették a jézusi parancsot, miként hirdették a vízesések káprázatos világában az őslakóknak az evangéliumot. A misszió című film vonzotta az embereket világsztár-főszereplőivel, a soha nem látott szépségű, vadon tájakkal, az egzotikus zenével, a drámai eseménysorozattal, a tragikus és megindító befejezéssel, amelyben Gábriel atya életét áldozta bennszülött híveiért, híveivel. E filmet megnézve sokan föltették a kérdést: Mi igaz ebből a megragadó kalandból, amelynek során a jezsuita szerzetesek kiválóan vizsgáztak kereszténységből, emberségből?

Bár a film alapjául regény szolgált, amely magyarul is megjelent; a válasz a kérdésre mégis az, hogy a történelmi források igazolják a film lényegi hitelességét. Vagyis az egyháztörténelem nagy lelki és szellemi mozgalmainak egyike a valósághoz hűen lett feldolgozva.

Az egyház számára a 16. század első fele hitújítást hozott, a második fele pedig belső, hiteles megújulást. Ennek része a jezsuita rend története, s annak hittérítő tevékenysége. A rendalapító Szent Ignác, a nemesi származású baszk katonatiszt harmincévesen, 1521-ben tért meg egy súlyos sérülés következtében. Ignác első fölbuzdulásában Jeruzsálembe zarándokolt, hogy ott az iszlám hitűek között térítsen, ám szerencsére volt olyan józan egyházi elöljáró, aki őt visszaparancsolta Európába. A nemes ifjú számára az elmélyült tanulás évei következtek, felnőttként pótolta ifjúsága mulasztásait, először alap-, majd egyetemi szinten. Ignác és hat társa Párizsban fogadalmat tett, hogy tisztaságban és szegénységben fog élni. Azt is elhatározták: egy éven belül a Szentföldre mennek hittérítőnek. Mindez 1534-ben történt. De szándékuk ellenére több éven át nem tudtak hajóra szállni, s miután pappá szenteltették magukat, lassan szerzetesivé váló közösségük felvette a Jézus Társasága nevet. III. Pál pápa pedig 1540-ben jóváhagyta a jezsuiták első szabályzatát. A szerény kezdeteket gyorsan feledtette a hatalmas siker. Két évtized múltán, Szent Ignác halálakor már több mint ezer követője működött szerte az egész világban, hiszen az újonnan fölfedezett földrészek ekkor kezdtek ismerkedni az európai civilizációval, kultúrával és a keresztény hittel. Ignác első társainak egyike, Xavéri Szent Ferenc az 1550-es években Indiába, Japánba vitte el és hirdette bátran az evangéliumi üzenetet. Kínába is készülődött, de a halál megakadályozta abban, hogy behatoljon a külvilágtól elzárt, hatalmas birodalomba. A jezsuiták között azonban támadt néhány tudós férfiú, aki eljutott a nagy fal országába, sőt ott hívő közösségeket is szervezett.

Dél-Afrika is hívta-várta a főként spanyol és portugál jezsuitákat. Itt a tét az alacsonyabb szinten álló bennszülött törzsek védelme volt a hódítók kegyetlenségeivel és az Európából jött telepesek kizsákmányolásával szemben. A spanyol vagy a portugál király nevében (attól függően, hogy mely uralkodó fennhatósági területén működtek) a hithirdetőknek kellett ellátni a világi adminisztrációt, és a törvényesség érvényre jutását is ők segítették a fehér emberek által még nem lakott végeken, a Panama folyó partjain, a mai Paraguayban, Brazília és Argentína vidékein. Ennek hatékony teljesítéséért alapították a missziós városokat, amelyek közül az elsőt Szent Ignácról nevezték el. Harminc keletkezett az idők során, s valóságos vallási köztársaságként működtek. A jezsuiták intézményes keretek között, sikerrel hirdették az evangéliumot és teljesítették a keresztelési parancsot. Ekkor úgy tűnt, hogy csak idő kérdése, és valóban minden nép hallani fog Isten országáról és az odajutás lehetőségéről. A 16. század második felétől a 17. század derekáig tartott ez az első hittérítői lendület, melynek élcsapatát Jézus Társaságának tagjai adták, de szép számban voltak jelen a domonkos, a kapucinus szerzetesek, és más rendek hittérítői.

A hittérítők ekkortájt olyan magától értetődő egyszerűséggel kapták a hivatást, mint a film főszereplője, a serdülőkorú Gábriel. „Egyik este Írországban egyedül ment ki a tengerpartra, leült és furulyázni kezdett. Anélkül, hogy a következményekkel törődött volna, közvetlenül Jézust kérdezte meg: »Mit kell tennem? Pap legyek?« A hozzá intézett kérdések közül ez volt az első. Soha nem ismert békesség takarta be a kérdés után a fiút, meg a közeli tanyát, a mezőt, a lápot és a tengert. »Nos – mondta neki egyszerűen Krisztus –, tedd meg, légy pap!«” És a fiú hallgatott a feleletre, pappá lett, jezsuita hittérítővé, és végül híveiért áldozta életét.

Az egyház második nagy hittérítő korszaka a 19. század első évtizedében kezdődött és a 20. század közepéig tartott. Ennek a kornak is megvannak a maga hősei, szentjei. A történelmi példák alapján remélni lehet, hogy a harmadik évezredben újabb hittérítői aranykor köszönt az egyházon keresztül az egész emberiségre. Addig pedig imádkozni kell, hogy az ima készítsen utat Krisztus emberek segítségével terjedő üzenetének az emberszívek felé.

Török József

Istenfélelemmel és hittel közeledjetek

Amióta X. Szent Piusz pápa a 20. század elején felújította a gyakori szentáldozást, templomainkban is örvendetesen megnövekedett az áldozók száma. Nagy haladás ez azokhoz az évszázadokhoz képest, amikor még a legbuzgóbb hívek is csak néhány alkalommal járultak szentáldozáshoz évente, abban a meggyőződésben, hogy akkor tiszteljük a legjobban az oltáriszentséget, ha csak távolról imádjuk. Jézus azonban táplálékként adta magát a kenyér és bor színe alatt, hogy gyakran válaszoljunk felhívására: „Vegyétek és egyétek…, vegyétek és igyatok”. A gyakori szentáldozás nem a jámbor lelkek áhítatgyakorlata, hanem létkérdés minden keresztény számára: „Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek”.

Nem mindegy, hogy a táplálékot hogyan vesszük magunkhoz, hiszen az étkezés módja tükrözi egész személyiségünket, élet-beállítottságunkat is. Fokozottan érvényes ez a szentmise lakomáján való részvételünkre. Az áldozók számos alkalommal még a szentáldozás legszentebb perceiben is tolakodnak, lökdösődnek, kapkodnak – felszínes gesztusok kíséretében. Ezért fel szeretném hívni a figyelmet a leggyakrabban előforduló hibákra.

Az áldozók sokszor nem jönnek ki időben az oltár elé. Amikor a pap már ott áll a szentély lépcsőjénél, akkor indulnak el a legbuzgóbbak sietős léptekkel, átpréselve magukat nyugodtan ülő padtársaik vagy a mellettük állók övezetén. Sokkal helyesebb lenne, ha már a pap áldozása alatt megindulnának a hívők először a szentélyhez legközelebb álló padokból, majd fokozatosan a hátrábbiakból is. Akik már megáldoztak, ugyanilyen sorrendben térhetnének vissza helyükre az oldalhajókon keresztül. Nem pedig úgy, ahogyan nem egyszer teszik: tapintatlanul átvágva az áldozásra várakozók során, sokszor a mellettük álló áldozó orra előtt, miközben a pap éppen az illető felé nyújtja a szentostyát. Jó lenne legalább ilyenkor levetni önzésünket, hiszen az áldoztatás zavartalan menete és a többi áldozó lelki java sokkal fontosabb, mint az, hogy valaki a lehető legrövidebb úton térhessen vissza a helyére. Ha többen áldoztatnak, ne akarjunk mindenáron a főcelebránsnál áldozni, hanem menjünk a hozzánk legközelebbi áldoztatóhoz. Egyébként érdemes újra átgondolni: vajon az egymás mögötti sorbaállás szolgálja legjobban a szentáldozás méltóságát, vagy pedig az, ha az áldozók a szentély bejárata előtt egymás mellett állnának/térdelnének. Ahol bevezették ez utóbbi szokást, nemcsak a tolongást sikerült elkerülni, hanem az áldoztatás ideje is 50%-kal csökkent. Így az áldozók lehetőséget kaptak, hogy a legszentebb találkozás pillanatában ne arra gondoljanak, hogyan tudnak a lehető leggyorsabban megfordulni és átadni helyüket a mögöttük állónak, hanem összeszedetten a lényegre figyelhettek.

A kézbe áldozók olykor vagy túlságosan lent, vagy kihívóan megemelve tartják kezüket, esetleg olyan ferdén, hogy a szentostya könnyen lecsúszhat tenyerükről. Olyan is akad, aki csak egyik tenyerét nyújtja vagy megpróbálja a szentséget kivenni a pap kezéből. Szabály szerint mindkét kezünket kell nyújtani a mellünk magasságában, felül pedig jobbkezeseknél a bal, balkezeseknél a jobb tenyér legyen. A szentostyát azonnal, még a pap szeme előtt magunkhoz kell venni a másik kezünkkel (tehát tilos felnyalni). Ha valaki fordulás közben vagy helyére menet veszi csak magához, ne lepődjön meg, ha a pap rászól. Mozdulataink legyenek lassúak és kimértek, nehogy a szentostyát kiejtsük. Ha az áldozás két szín alatt történik, azaz a pap bemártott szentostyát nyújt az áldozóknak, tilos a kézbeáldozás. Nem szabad kézbe áldozni kesztyűben sem.

A nyelvre áldozásnál legfontosabb nyugodtan tartani a fejünket és közepesen kinyitni a szánkat úgy, hogy a pap kényelmesen a nyelvünkre tudja helyezni a szentséget. A nyugvó célpontot sokkal könnyebb eltalálni a mozgónál. Ha megpróbáljuk hirtelen mozdulattal bekapni a szentostyát, vagy hirtelen visszahúzódunk, a pap könnyen hozzáérhet a nyelvünkhöz és kénytelen lesz nedves ujjakkal folytatni az áldoztatást, ami fölöttébb kellemetlen az utánunk következőknek. Minden kapkodást kerüljünk el, a legszentebb dolgokra kell, hogy legyen elég időnk.

Számos áldozó a „Krisztus Teste” felszólításra nem mondja az „Ámen”-t. A II. vatikáni zsinat előtt a pap keresztet vetett a szentostyával, és maga mondta az „Ámen”-t is. Ezért elég volt az áldozó részéről a keresztvetés. Most nincs keresztvetés, de az áldozótól megkívánja az egyház, hogy kifejezze hitét Krisztus valóságos jelenlétében, az ámen ugyanis annyit jelent: hiszem, úgy van, elfogadom. Egyesek, mielőtt helyükre mennének az áldozás után, még kissé félre állva térdet hajtanak a legtöbbször üres szentségház vagy az oltár felé, amelyen nincs oltáriszentség, mert a pap már megáldozott. Sem az üres szentségháznak, sem az oltárnak önmagában, még kevésbé a régi oltár képeinek és szobrainak nem jár térdhajtás. Ha mindenképpen ki akarjuk fejezni tiszteletünket, hajtsunk térdet áldozás előtt a sorban várakozva, de akkor is az áldoztató kehely felé, hiszen csak ott van jelen Krisztus.

Szentáldozás után nagyon ajánlatos csendben elmerülni a titokban, melynek részesei lettünk, de a szentek szobrait vagy képeit még ne keressük fel. Most maga Krisztus van a szívünkben, legyünk figyelmes vendégfogadói. Azok is, akik valamilyen oknál fogva nem áldozhatnak (mert súlyos bűnben vannak, és nem gyónhattak meg, vagy egyházi házasságból elválva polgárilag újraházasodtak), végezhetnek lelki áldozást. Ha őszintén vágynak a Krisztussal való találkozásra, ő megadhatja nekik kegyelmét szentségi áldozás nélkül is. Urunk ugyanis nem akar távol lenni senkitől sem, aki őt őszintén keresi, az ő keze tovább ér az egyház szentségeinél.

Kovács Ervin

Mezítelen csigaként a Mester nyomában

– Húszéves koromban, a keleti vallásokban és filozófiákban való botorkálásom után, találkoztam Jézussal – mesélte Tarnay Dániel testvér, amikor megismerkedtünk Máriaremetén, a Magyar Katolikus Karizmatikus Megújulás 9. Országos Találkozóján. – Úgy történt, hogy kíváncsiságból eljárogattam egy karizmatikus imacsoportba. Egy nap így szóltam: „Ha úgy van, ahogy ti mondjátok, és valóban létezik Jézus, akkor mutassa meg magát.” És Jézus válaszolt erre. Hogy hogyan, erről nehéz beszélni, de erőteljesen, közelről megérintett, és megkaptam tőle a hit ajándékát. Egy új világ tárult elém. Az eseményt csak születésemhez tudom hasonlítani. Akkor kezdődött Jézussal való kapcsolatom. Ennek folytatásaként Jézus néhány év múlva meghívott az Élet Kenyere közösségbe, majd az elkötelezett egyedüllétre, hogy ne nősüljek meg, hanem cölibátusban éljek.

– Az Élet Kenyere közösség a fiatal közösségek egyike. Franciaországban jött létre huszonöt évvel ezelőtt. Nemcsak egyfajta életállapotú emberek élnek benne: nemcsak szerzetesek, szerzetesnők vagy csak családosok, hanem mindenfajta életállapotú ember, akárcsak az egyházban. Körülbelül harminc országban vagyunk szétszórva, hatvan házban. Úgy élünk, mint egy nagy család: mindenünk közös. Keresetünket és mindent, amit kapunk, a közösbe adjuk, s belőle mindenki szükséglete szerint kap.

– Helyzetem a közösségen belül sajátos: nem Martonvásáron élek, ahol a közösségem, hanem Kiskunmajsa mellett, egy tanyán, remeteségben. A közösség különféle utazásokkal is megbízott. Hogy ne legyek terhükre, nem közös velük a költségvetésem. Mivel zarándoktestvérként nincs keresetem, így fokozottabban megtapasztalom azt a fajta gondviselést, amit az egész közösség is erőteljesen megtapasztal. Útjaim során ritkán alszom szabadban. általában ismerősök fogadnak be egy-egy éjszakára, néha vendégül látnak. Egy alkalommal visszafelé jövet Erdélyből, Kolozsváron felvett valaki. Süllőig ment, s ott meghívott, aludjak nála.

– Egyszer egy kis gyermeknek próbáltam megmagyarázni, mi a különbség a remete és a zarándok között. A remete olyan, mint egy csiga, mert a csigának csak éppen akkora háza van, amekkora kell neki. A zarándok pedig olyan, mint a mezítelen csiga, mert neki Isten a háza.

– Kis és nagy dolgokban csodálatosan megtapasztalom Isten gondoskodását, szeretetét. A tanyát, ahol zarándokútjaim után megpihenek, annak idején ajándékba kaptuk. Úgy esett, hogy akkortájt örököltem én is mintegy tizenhatezer forintot. S alig két-három nappal később be kellett fizetni az illetéket, a tanya átíratási költségét. A tanyát százezer forintra becsülték fel, és ennek tizenhat százalékát kellett kifizetni. Ez éppen tizenhatezer forint volt, az az összeg, amelyet örököltem. Isten így gondoskodott róla, hogy legyen miből kifizetnem az illetéket. Hát nem csodálatos? Vagy egy másik eset: általában autóstoppal utazom. Egyszer egy ember felvett Nagyváradnál, és majdnem Csíksomlyóig elvitt. Útközben betértünk Korondra, egyik ismerőse népművészeti boltjába. Biztatott, válasszak magamnak valamit. Egy rongyszőnyeg tetszett meg, ő azonban egy helyett kettőt vásárolt nekem. Az volt benne a nagyszerű, hogy ő nem tudhatta, azért utazom Csíksomlyóra, mert ott át kell vennem a közösség házát, ahová valóban kellett néhány rongyszőnyeg.

• A Tarnay családban Dániel testvéren kívül senki nem hívő. Elfogadták ugyan, hogy ilyen életformát választott, de nem értik. Ahhoz, hogy zarándoktestvérként éljen, valóban minden köteléket el kellett vágnia, mindent ott kellett hagynia?

– Bizonyos dolgokat már el kellett hagynom. És akadnak olyanok is, melyeket most kell újból. Először egy személyről kellett lemondanom, ez része volt ennek az elszakadási folyamatnak: tizenkét évesen ugyanis az anyukám nélkül maradtam. Magyarországon halt meg. Utána Franciaországba kerültem. Ott történt velem az a változás, amiről már szóltam. Megtérésem nyereséget jelentett anyukám számára is. Életem másik nagy vesztesége, lemondása a rajz. Nagyon szerettem rajzolni, de húsz évvel ezelőtt belső késztetést éreztem, hogy erről is lemondjak, és ezt a lemondást felajánljam Istennek. Lassú folyamat volt ez, de végül sikerült. Most ezt Istentől más formában kezdem visszakapni: tanulok ikont festeni. Úgy érzem, a művészi tehetségemet nem világi, hanem egyházi témák megörökítésére szeretné a Teremtő használni.

– Nem dohányzom, soha nem is dohányoztam, mégis számtalan dologról kell szinte naponta lemondanom, például a többiek elismerésének és szeretetének a kereséséről. Sok erőt ad az emberek elismerése és a szeretete, de ha nincs, akkor tudni kell nélküle is élni.

• Beszélgessünk a 2000. Évi Nagy Jubileumról!

– Az Ószövetségben a jubileum egyfajta igazságszolgáltatást jelentett: visszaszolgáltatták a földet, elengedték a rabokat. A szentév egyrészt felhívás erre, hogy rendezzük kapcsolatainkat Istennel és egymással. Egyfajta igazságkeresés és igazsággyakorlás, ha Jézusra nemcsak úgy tekintünk, mint Megváltónkra, aki értünk fizetett, hanem mint Tanítónkra is, aki után el lehet indulni. Egyre komolyabban kell venni az evangélium örömhírét. Természetesen az evangélium elejétől végig örömhír, de ugyanakkor követelmény is.  „Aki nekem szolgál, az kövessen, s ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is” (Jn 12,26) – mondta Jézus. S a jubileumi év ennek a teljességnek a birtokba vétele. Jézus élete a mi közreműködésünkkel, áldozatvállalásunkkal kiteljesedhet, mert különben csak fél lábbal maradunk keresztények, és nem tudunk végig kitartani azon az úton, amelyen maga Jézus, a Mesterünk járt.

Smidt Valéria

Ki tervezte a szentévi logót?

Át akartam vele ölelni a világ minden népét

A logót, melyet a szentévben világszerte emberek milliói látnak, személyesen a pápa választotta ki. Hogy hogyan, azt a munka szerzője mesélte el.

Emanuela Rocchi Umbria vidékéről származik, s jelenleg Rómában él. A 26 éves festő-, szobrász- és grafikusművész neve akkor vált ismertté, amikor szentévi logó-terve a legjobbnak bizonyult.

– Utána különféle kiállításokon megismerkedtek velem az emberek, és elcsodálkoztak – mesélte a magas, karcsú, göndör hajú, sötét szemű Emanuela. – Talán azt hitték, hogy egy fiatal nőnek nem lehetnek komoly elképzelései. Igaz, jómagam is meglepődtem, amikor értesítettek, hogy megnyertem a logó-versenyt, amelyet a Vatikán szervezett. Alig tudtam elhinni, hogy nem valamelyik híres művész kapta a jutalmat.

Emanuela becsületes versenyben győzte le a világ minden tájáról származó művészeket.

– Kemény küzdelem volt – mondta. – A leghíresebb profik neveztek be, a legedzettebb tervezőirodák, én viszont önállóan dolgoztam.

Könnyed, fiatalos, színekben gazdag munkáját, amelyet a pápa személyesen megcsodált és megjutalmazott, most mindenki láthatja az utcákon, könyvesboltokban, vonatállomásokon, utazási irodákban, repülőtereken, kirakatokban, és természetesen a templomokban, mert több millió, illetve billió példányban nyomtatták ki. Rákerült különféle katalógusokra, könyvekre, poszterekre, képeslapokra, imakártyákra, trikókra, emléktárgyakra, jelvényekre. Sőt, éjszaka is feltűnik, kivilágított katedrálisokon vagy hatalmas hirdetőtáblákon. Egyesek szerint talán semmit sem nyomtattak ki ilyen nagy számban, mint Emanuela logóját.

– Minden négy évvel ezelőtt kezdődött, 1996-ban, 22 éves koromban – emlékszik vissza Emanuela. – A 2000. Évi Nagy Jubileumra készülve a Vatikán pályázatot hirdetett, amelyre művészek, festők, forma- és reklámtervezők nevezhettek be a világ minden tájáról. Egyetemi hallgatóként nevetségesnek tartottam, hogy neves reklámcégekkel és a legkiválóbb szakemberekkel próbáljak versenyre kelni. A tét a nagy üzlet volt, amiatt folyt ádáz küzdelem. Év végén azonban történt valami, ami megváltoztatta a verseny menetét. A különféle nemzetek munkáit zsűri véleményezte. A hatásos, bonyolult, gondos munkákkal azonban nem voltak elégedettek egyes zsűritagokat, és a pápa sem, aki maga is a bizottság tagjai közé tartozott. „Frissebb, spontánabb logó kellene” – vélekedett a szentatya. S valószínűleg az ő indítványára vonták be a versenybe a fiatalokat, a világ képzőművészeti hallgatóit. A művészeti egyetemre, amelyen tanultam, püspökök jöttek a Vatikánból. Elmondták, hogy a pápa élénkebb logót szeretne, mint amilyenek eddig érkeztek a pályázatra. Akkor határoztam el, hogy benevezek.

– Reménykedett a győzelemben?

– Egyáltalán nem, tetszett azonban az ötlet, hogy kipróbálhatom képességeimet.

– Adtak-e a püspökök különleges utasításokat a munkával kapcsolatban?

– Nem, csak általánosságban beszéltek a jubileumról és mottójáról (CHRISTUS HERI, HODIE, SEMPER – Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké; vö. Zsid 13,8). Mivel munkánkhoz nem tudtak konkrét tanáccsal szolgálni, arra biztattak bennünket, hogy tervezéskor saját megérzéseinkre hagyatkozzunk.

– Előbb különféle tervrajzokat készített, mielőtt eldöntötte volna, melyik a legsikeresebb?

– Nem, az első ötletemmel győztem. Ezt a témát különféle módon variáltam, tervezgettem.

– Logójával mit kívánt üzenni?

– Át akartam vele ölelni a világ minden népét. A jubileum a béke és a kiengesztelődés éve. Jézus születése miatt is öröm. Minden kontinens népét galamb (azaz a béke és a Szentlélek) jelképével ábrázoltam. Az öt világrész öt különböző színű röpülő galamb, amelyek kört alakítva egymást átölelik. Ez a szolidaritás emblémája is, amely arra szólít fel bennünket, hogy fizikailag is törődjünk földünkkel. A galambokból kiáradó sugarak, amelyek keresztet formálnak, a feltámadt Krisztust jelképezik, Isten Fiát, aki emberré lett, hogy az emberiséget üdvözítse. A sugarak színei és a galambok, amelyektől származnak, egyszerűen arra emlékeztetnek, hogy Jézus magára vette az emberi természetet, úgy született meg, mint minden más ember. A fénysugár sokkal erősebb a középpontban, ahogy az a fény is, amely életben tartja az emberiséget és a világot. A kompozíció világoskék háttéren nyugszik, amelynek kerületén a szentév mottója olvasható.

– Honnan e mély gondolatok?

– Megértettem, hogy a logónak nem csupán egy nemzethez, egy kultúra vagy faj képviselőihez kell szólnia, hanem mindenkihez. Ez a követelmény kihívás, ösztönzés volt számomra. Mielőtt munkához láttam, elolvastam a pápa levelét, amelyben kifejtette a jubileummal kapcsolatos gondolatait, és egyéb kommentárokba is belelapoztam.

– Mennyi időt kaptak a tervezésre?

– Két hetet, mivel bennünket, egyetemistákat csak az utolsó pillanatban kértek fel erre. Én iparkodtam, így határidő előtt elkészültem vele.

– Mikor tudta meg, hogy győzött?

– Hosszú várakozás után. Először az egyetemünkön bírálták el a munkákat. Majd véleményezték a világ minden tájáról, különféle képzőművészeti iskolákból beküldött rajzokat, és öszszehasonlították őket ismert művészek és tervezőirodák alkotásaival. Az én logó-tervem öt más pályamunkával együtt, amelyet Európából és az Egyesült Államokból küldtek neves tervezőirodák, az utolsó szűrőn is átjutott. A bírálóbizottság végül az én munkámat választotta ki, de a végső döntést személyesen a pápa hozta meg.

– Mennyit keresett ezzel a munkával?

– Anyagi szempontból semmit, mert a szerzői jogot a Vatikánnak ajándékoztam. De jobban megjutalmaztak, mint gondoltam volna: a pápa fogadott engem, és miután elmondta, hogy mélyen megérintette a munkám, átölelt.

– Ön természetesen katolikus.

– Igen. Élem katolikus hitemet. Az ösztönzi életemet és munkámat.

– Van más művész is családjában?

– Nincs. Családom falun él földművelésből, édesapám mezőgazdasági üzemet és csirkefarmot vezet. Egy lány- és egy fiútestvérem van. Habár jelenleg Rómában élek, szeretek vidéken. A hétvégeket édesapám birtokán töltöm, játszom a kutyákkal, és lovagolni járok. Gyermekkorom óta szeretek rajzolni, festeni. Ebben bátorított tanító nénim is. A középiskola elvégzése után művészeti egyetemre iratkoztam Terniben, majd diplomáztam. Egy tekintélyes római művészeti egyetemen tovább képeztem magam. Festek, szobrászkodom, rajzolok, grafikai munkákkal foglalkozom, de igazán az ékszertervezést élvezem.

– A jubileumi logón kívül mit tervezett még?

– Az 1998-as Európai Ifjúsági Asztalitenisz Bajnokság logóját, a MANOS 2000-logót, azonkívül egy ökológiai fesztiválra az Amazon 2000-es ezüstérmet. Mivel igen tisztelem Pio atyát, büszke vagyok, hogy tavaly az én érmemet választották ki. Boldoggá avatására terveztem.

(A Messenger of St. Anthony, 2000/6 alapján: sv)

Interjú egy őserdei magyar misszionáriussal

Ahol a fösvénység egyenlő a gonoszsággal

Akit faggattunk: Zserdin Antal Gellért (Gerardo Antonio Zerdin) murántúli születésű, de Szabadkán nevelkedett ferences atya, a perui őserdő Atalaya városkájának plébánosa

Aki kérdezett: HK

Utak még nincsenek

• Huszonöt éve vagy magyar misszionárius a perui őserdőben. Rajtad kívül jártak-e már arra magyar hittérítők?

– Nem tudok más magyar misszionáriusról, ide főleg Spanyolországból vagy Peruból érkeznek hithirdetők.

• Mukaterületed, mindennapi életed és küzdelmeid?

– Atalaya, ahol élek, ötezer lakosú városka a perui őserdőkben, ott, ahol a Tambo és az Urubamba folyó az Ucayali folyamot alkotja. A missziós egyházközséghez több mint 30 ezer négyzetkilométernyi terület tartozik. Utak még nincsenek, így hajóval, csónakkal vagy repülőgéppel közlekedünk. A folyó mentén és az erdőben mintegy 200 indián falu található, amely az Asháninka, Shipibo és Yine törzshöz tartozik. És vannak spanyol nyelvű falvak is.

Eltemetjük az éhest, megvigasztaljuk a szomjast

• Tíz évig éltél a shipibo indiánok között, majd megírtad anyanyelvükön az első katekizmust, az első írott művet. Vannak-e keresztény fogalmaknak megfelelő kifejezéseik?

– Ha az evangéliumot meg lehet fogalmazni arámul, görögül, magyarul, miért ne lehetne shipibóul? Nem a szóbeli fordítás, hanem az üzenet, a „kerigma”, a fontos. Egyébként minden népnek megvan a maga Ószövetsége, mindaz, ami a Krisztussal való találkozást megelőzi: a történelem, a mítosz, az identitás… És nem is a mi terminológiánk a fontos, hanem az ő rabságuk, amelyből Jézus kimenti őket (vö. Lukács 4,18). Nálunk ezt valaki tréfásan így fejezte ki: néha enni adunk a halottaknak, eltemetjük az éhezőket, megvigasztaljuk a szomjazókat, a szomorkodóknak pedig egy pohár vizet adunk. Azaz mielőtt közölnénk az emberekkel a „jó hírt”, előbb meg kell nézni, miféle „rossz hírt” tartogatnak számunkra.

Nemcsak beszéd

• A pap felénk a plébániák többségén a közösség „mindenese”: igehirdető, hitoktató, autójavító… Tőled mit várnak az emberek? Egyszer említetted, hogy te honosítottad meg a tehéntartást egy faluban…

– Nem egy, hanem tíz faluban. Ha egy indián közösségben az egész falu két hónapig a rizsföldeken izzad, mi dolga a papnak otthon? A hithirdetés nemcsak beszéd, hanem mindennapi élet.

• Városotokban csak neked van Internet-hozzáférésed…

– Az Internetet elsősorban levelezésre használom, mivel nincs postánk. Ha lenne, akkor se tudnám megvenni a sok drága bélyeget. Interneten viszont sürgős esetben napjában többször is küldhetünk egymásnak levelet.

• Elképzelem, amint az őserdő kellős közepén, a falu központjában egy fa alatt számítógépezel… Mennyire segítik a tömegkommunikációs eszközök az Örömhír terjesztését?

– A fa alatt nem számítógépezek, mert sok a hangya... A pápa kifejtette, hogy a hithirdetésben semmilyen eszközről sem mondhatunk le. Van saját rádióállomásunk, amelyet 1994 óta működtetünk. Három évig 10 wattos leadónk volt, emiatt csak 5 kilométeres körzetben hallgathatták a műsort. Az új, 130 wattos URH már 40 kilométeres körzetben hallható. Egyébként az egész missziós egyházközség szeretne bennünket hallani, és ez legalább 200 kilométeres körzetet jelent. Együttműködünk az ashaninga törzzsel (több mint 100 ezren vannak, és különböző nyelvcsoportokhoz tartoznak) és a sheninga törzzsel. Megtanultam nyelvüket, dalaikat szalagra rögzítettük, és szétosztottuk közöttük.

– A rádióműsort déli harangszóval és Úr angyalával kezdjük. Porresi Szent Márton életét 120 részes hangjátékban kísérhetik figyelemmel az emberek. Sugárzunk rövid rádiójátékokat is, témájuk: egészség, környezetvédelem, közösségszervezés, politika… Műsorba kerülnek rövid riportok, tanúságtételek, nemzetközi és hazai hírek, műsorok a szülők és a gyermekek, továbbá a fiatalok részére. Bennszülött nyelveken is sugárzunk, és felelünk a telefonon érkező sok-sok kérdésre. Műsorunkat az esti ima után, 22 órakor zárjuk.

Az absztrakt gondolkodás szokatlan számukra

• Hogyan fogadják (el) az indiánok a keresztény Istent?

– Ők nem istenekben, hanem különböző szellemekben hisznek, az egy Istenről való tudást pedig természetesen fogadják. A keresztény Isten elfogadása folyamat, nem annyira személyesen fogadják el, hanem közösségileg. Tudják, hogy a szellem él. A feltámadásba vetett hitet azonban mi tanítjuk nekik.

– Missziónk területe kb. 38 ezer négyzetkilométer, Magyarország egyharmada. Legnagyobb öröm számomra, amikor egy indián faluban szépen befogadnak, és befejezzük a háromnapos missziót. Ilyenkor éjjel 11-ig talpon vagyunk. A tanárok a tőlünk kapott kazetták alapján tanítják a fiatalokat énekelni. Mi meghallgatjuk őket, s egy tartalmas énekről elbeszélgetünk, ez a legjobb módszerünk. Ha sikerül megszervezni,  az idősekkel is foglalkozunk. Mindig legalább háromtagú csoporttal megyek: egy tanárral, aki ismeri a folyókat és tanárokat, valamint egy tanítónővel, aki a Katolikus Nevelési Irodánkban dolgozik.

• Amikor nem vagy otthon, ki helyettesíti a plébánost?

– Legalább tizenöt személyre, szerzetesnővérre és laikusra számíthatok, akik a vasárnapi mise helyett megtartják az igeliturgiát. Pénteken megbeszélik, ki vezeti be a vasárnapi olvasmányokat, ki mondja az elmélkedést, éppen úgy, mint amikor én is ott vagyok.

• Vannak-e hivatások?

– Igen, de inkább a városból származók köréből. A kisebb helyekről érkezők a nehéz helyzetekben nem tartanak ki, mert Limában, a fővárosban egészen más gondolkozású emberekkel kerülnek szembe. Az elvont gondolkodás szokatlan számukra, s gyorsan kedvüket szegi. Ha valamit át akarunk adni nekik, az érzelmeikre kell hatni, képekben beszélni, és mondanivalónkat egy-egy helyzettel szemléltetni.

Minden diáknak küldünk füzetet, írószerszámot

• Mennyi a gyakorló keresztény?

– Nem tudom. Hol húzzam meg a határt: eddig nem keresztény, innen igen? Ez folyamat… A közelben százhúsz helyen van kápolna. Nyolcvan helyen már jártunk, negyvenre még sosem jutottunk el, de a tanárok által ott is teszünk valamit, nekik is rendszeresen küldünk anyagot. Ezen kívül minden évben az összes iskolába (több mint 150 -be) minden gyermeknek küldünk két füzetet és írószert. Az élelmet ők biztosítják maguknak: vadásznak, halásznak, ültetnek.

• Mit érzel sikernek és mit kudarcnak?

– Az indiánok öt évvel ezelőtt szinte még rabok voltak. Most már szabadok. Vannak gondjaik, de azért haladunk, mert érdekli őket a hit. Mi, miszszionáriusok sokszor szétforgácsoltuk erőinket. Ebben a munkában nemcsak a nyelv elsajátítása a fontos, hanem az inkulturáció is. Csak a párbeszéd megteremtése után lehet szép lassan átadni a keresztény értékeket, nem ráerőszakolva, hanem felkínálva. És elfogadva az ő értékeiket, mint amilyen az erős közösségi érzés, a reménytelenségben a remény megtartása. Legfőbb bűnnek a fösvénységet tartják, kiegyenlítik a gonoszsággal. Nem rabjai a munkának, mindent szépen, lassan szeretnek elvégezni. Olyan helyzetekben pedig, amelyekben az európai ember elveszítené a fejét, őket élteti a remény. Egy fehér ember, ha meglát valamit, azt mindjárt ki akarja irtani, vagy magának megtartani. Az indiánok viszont reggel csendben imádkoznak az erdőben, hogy legyen vad, amit lelőhetnek. És amikor elejtik az állatot, szinte bocsánatot kérnek tőle, amiért ezt élelemszerzés miatt meg kellett tenniük…

Életpályád

– Tudod-e, Attila, hogy mivel akarsz foglalkozni az életben?

– Én? Ne viccelj! Még azt sem tudom, mit csinálok a következő hétvégén, még kevésbé, hogy mi lesz belőlem…

Pályaválasztási gondjaiddal kapcsolatban a Biblia nem nyújt konkrét választ, nem áll benne: „Isten akarata, hogy Attila pilóta legyen.” Viszont segít helyesen gondolkodnod erről a fontos kérdésről.

1. A kiválasztott szakmával Istent dicsőítsed (1Kor 10,31).

2. Haladj általa Isten országa felé („Ti elsősorban Isten országát és annak igazságát keressétek” – Mt 6,33).

3. Tegye lehetővé, hogy Istentől kapott képességeiddel másokat szolgálj („Aszerint, hogy ki-ki milyen lelki ajándékot kapott, legyetek egymásnak szolgálatára, hogy az Isten sokféle kegyelmének jó letéteményesei legyetek.” – 1Pét 4,10).

A választott szakma számodra nemcsak munka- és pénzszerzési lehetőség lesz. Általa felfedezheted érdeklődési körödet, ajándékaidat, jártasságodat, ügyességedet.

Kérdezd meg önmagadtól:

1. Mi a célom az életben?

2. Mire teremtett Isten?

3. Hogyan járulhatnék hozzá, hogy a világ jobb legyen?

Hetekig tépelődj ezeken a kérdéseken, közben imában kérd ki Isten útmutatását: „Istenem, tudod, hogy szeretnék neked számot adni az életemről. Ezen a héten igyekszem majd minden nap tanulmányozni a Szentírást. Jézus nevében kérlek, hogy a Biblia által fedd fel nekem életemmel kapcsolatos szándékaidat. Ámen.”

Ne hibázz!

Két barát beszélget.

– Annyi mindent hallottam Isten hívásáról. De mit is jelent ez? Én ugyanis nem hallom meg mindig… – kérdezte Róbert.

– Isten az Igén keresztül üzen – válaszol Zoltán.

– Én csak azokat látom, akiket Isten hirtelen nehéz útra hívott, például Ábrahámot – folytatja Róbert. – „Az Úr így szólt Ábrahámhoz: »Vonulj ki földedről, rokonságod köréből és atyád házából arra a földre, amelyet majd mutatok neked« (Ter 12,1).

– Azt hiszem, Isten szavát sokszor a szívünkben érezzük, amikor arra ösztönöz bennünket, hogy egyes dolgokat megtegyünk, máskor meg különféle helyzetek és események által kalauzol bennünket.

Tudod-e, hogy Isten szeret téged és életszentségre hívott meg (vö. Róm 1,7), hogy krisztusivá legyél (vö. Róm 8,28–30)

Mit tehetsz, hogy meghalld Isten hívását? Nyílj meg szava és világa előtt. Olvass újságot, missziós lapot, nézzél dokumentum- és játékfilmeket, s rájössz, mennyire fontos vagy hazádban vagy külföldön. Egy rövid ideig vállalj valamilyen missziós munkát. Ha kitartóan imádkozol (erre szüksége van a világnak is), és szembesülsz az emberiség szenvedéseivel, meg fogod majd érezni, hogy Isten téged sajátságos útra vezet. De sose felejtsd el: Isten elsősorban arra hív, hogy gyermekeként szeretetben élj (vö. Ef 5,1–2).

Minden baj gyökere

A napokban telefonált József:

– Mindig kedveltem a matekot. Élvezem egyetemi tanulmányaimat. Jó tanár lenne belőlem…

– Akkor csak előre! – biztattam.

– Mit képzelsz? Eszem ágában sincs! – válaszolta felháborodva. – Az egyik barátom, aki már diplomázott, tanárként fele annyit keres, mint előtte, és tízszer többet dolgozik.

Amikor a karrieredről gondolkodsz, megfontolásodban ne a pénz domináljon. Ha valami, akkor a sok pénz nem boldogságot, hanem csak fejfájást okoz. „Akik meg akarnak gazdagodni, kísértébe esnek, sok esztelen és káros kívánság kelepcéjébe, amelyek romlásba és kárhozatba döntik az embert. Minden baj gyökere ugyanis a pénz utáni sóvárgás” (1Tim 6,9–10). Ez, ugye, őszinte figyelmeztetés?

„Remélj az Úrban és tedd a jót, akkor megmaradsz földeden, és biztonságban élsz. Az Úrban leld örömed, s ő betölti szíved vágyait. Ajánld utadat az Úrnak, remélj benne, s ő irányít majd” (Zsolt 37,3–5).

1960-ban az Egyesült Államokban közvélemény kutatást végeztek az elsőéves egyetemisták között. Nagy részüket olyan pálya vonzotta, amelyen másoknak segíthettek, és csupán néhányuknak volt fontos, hogy sok pénzt keressen. A manapság végzett hasonló kutatások ennek épp az ellenkezőjét tárják fel. Csak kevesen szánják rá magukat olyan munkára, amellyel az emberiségnek szolgálnak, legtöbben olyasmivel szeretnének foglalkozni, ami gazdagságot hoz. Ha pályaválasztási terveidről érdeklődnének, te mit válaszolnál?

Felejts el téveszméidet

Ne hidd el a következő két téveszmét:

1. Csak néhány pálya felel meg a keresztény embernek.

2. A keresztény számára a legjobb pálya a teljes keresztény szolgálat, s ehhez viszonyítva minden más kevésbé értékes.

Ezek a kijelentések azonban ellentétben állnak a zsoltár igazságával: „Az Úré a föld és ami betölti, a földkerekség és minden lakója” – Zsolt 24,1). Sokféle tevékenységgel dicsőítheted Istent („Akár esztek, akár isztok vagy bármi mást tesztek, tegyetek mindent Isten dicsőségére” – 1Kor 10,31).

Gondold végig, ha csak a teljes keresztény szolgálat lehetne a lelkiség legmagasabb foka, akkor Jézus miért várt 30 évet arra, hogy nyilvánosan elkezdje tanítani az embereket? És miért volt oly sok szent embernek világi foglalkozása?

Beszélj pályaválasztási tanácsadóval! A szakmákkal kapcsolatban gyűjts össze minél több információt, és gondoskodj arról, hogy legyen elég időd a döntésre.

Bármilyen foglalkozást választasz, vésd szívedbe: „Bármit tesztek, tegyétek szívből, mintha az Úrnak és nem embernek tennétek” (Kol 3,23).

Vágyaink és Isten terve

Márta egy pályaválasztási tanácsadó katalógust lapozgat. A több száz szakma láttán elkeseredve kérdezi:

– Honnan tudjam, mit tegyek? Túl nagy a választék…

Andrea mosolyogva kérdezi tőle:

– Segítsek?

A Szentírás ad legjobb támpontot a pályaválasztáshoz:

1. Tanulmányozd jó tulajdonságaidat és figyelj vágyaidra („Mindenki a saját tetteit tegye mérlegre, dicsekvését pedig tartsa meg magának, ne tárja mások elé” – Gal 6,4).

2. Fogadd el a bölcs tanácsot („A bolond egyenesnek véli útját, az okos ember hallgat a tanácsra” – Péld 12,15).

3. Figyelmesen ítéld meg, mit vár el tőled Isten az életben (1Kor 6,19–20).

Gondolatban egészítsd ki ezt a mondatot: „Szeretnék egy jó ………….. lenni.” Vajon ehhez mit szólnának barátaid?

(A Youthwalk c. könyv alapján összeállította: sv)

Anyámnak, az egyháznak a szívében a szeretet leszek

A Kármel eredete a galileai Kármel hegyén a 12. században, a keresztes hadjáratok idején megtelepedett remetékre vezethető vissza, akik a magányosan imádkozó, szegény és önmagát kiüresítő Jézust akarták követni. 1210 körül keletkezett Regulájuk szerint életük legalapvetőbb feladata „éjjel-nappal az Úr törvényéről elmélkedni és virrasztani az imában”. A Kármel – a szent illési örökséget követve – létével az élő Istenről kíván tanúskodni, az ő abszolút primátusát hirdeti, Mária mintájára pedig imájában közbenjár minden emberért az Úr színe előtt, akiről tudja, hogy ő a Szeretet. A keresztes hadjáratok lelki fölismerései is – a földi élet zarándokút, az idő és a történelem eszkatológikus, prófétai szemlélete; a jó harc megvívása az ellenséggel, a sötétség erőivel – beépülnek lelkiségébe.

Az ősi karmelita rend női ágát Boldog Soreth János generális elöljáró hívta életre a 15. század derekán. V. Miklós 1452-ben kiadott Cum nulla kezdetű bullájával hivatalosan elismerte a karmelita rend női ágát, amely csak Avilai Szent Teréz reformja útján lendült föl. Teréz a 16. században misztikus kegyelmeinek ösztönzésére megreformálta a Kármelt, mely ekkor már az enyhített Regula szerint él, s mind a női, mind a férfiágban ún. „sarutlan” kolostorokat hívott életre. Teréz és a reformba bekapcsolódó Keresztes Szent János két évtized alatt tizenhat kolostort alapított. A sarus és sarutlan (nem bőrsarut, hanem fonott háncsból készült lábbelit viselő) karmeliták jogilag 1593-ban váltak szét. Az első sarutlan karmelita apácák életeszményét A tökéletesség útja című könyvében fejtette ki Teréz.

A sarutlan karmelita nővér tisztán szemlélődő életformájában az imádságot és az életáldozatot az egyház iránti szeretet és a lelkek üdvéért érzett égő vágy tüzesíti át. A Kármel kis közösségei a szüntelen ima csendjében kapcsolódnak a megváltás művéhez. Keresztes Szent János tanítása szerint Istennek nem annyira a műveinkre, mint inkább a szeretetünkre van szüksége. Három évszázaddal később Lisieux-i Szent Teréz is hasonlóképpen fogalmazza meg a karmelita hivatás summáját: „Anyámnak, az egyháznak szívében a szeretet leszek”.

Magyarországon 1892-ben jött létre az első karmelita kolostor Sopronbánfalván, majd ezt követte a szombathelyi és a pécsi alapítás. 1950-ben, a szerzetesrendek feloszlatásakor hatvankilenc nővér volt kénytelen elhagyni a szombathelyi és pécsi kolostorokat. Az újrakezdés lehetősége után 1989-ben a pécsi Kármelben indult meg a szervezett rendi élet.

Jelenleg mintegy 13 ezer karmelita apáca él a világ minden táján található több mint 850 kolostorban. Szent Teréz magyar leányainak száma 21 (örökfogadalmas: 9, ideiglenes fogadalmas: 7, újonc: 2, jelölt: 3). Külső apostoli tevékenységet nem folytatnak.