Tartalomból:

Vissza a főlapra

Teleszimpátia

Furcsa a mi helyzetünk a földön. Megszületünk, rövidebb vagy hosszabb ideig élünk. Öröm, boldogság, szenvedés, fájdalom és törések jellemzik életünket. És még bele sem kóstolunk igazán az életbe, máris itt kell hagynunk ezt a világot, melynek csodálatos jelenségeiből oly keveset fedezhetünk fel. Csupán látogatók, vendégek vagyunk, akik rövid időre betértek, s közben még azt sem tudják igazán, miért, ki miatt érkeztek. Sőt, azt a tényt sem mellőzhetjük, hogy sokszor nem is sejtjük, kivel „hoz össze bennünket a sors”, és milyenek lesznek ezek a találkozások: rövidek, hosszúak, fárasztóak vagy vigasztalók, fájdalmat okoznak-e vagy örömet szülnek.

Valamennyien úgy érezzük, hogy egyszerűen ide csöppentünk az élet forgatagába, amely könyörtelenül csiszol, alakít, és sokszor szinte az életet is kipréseli belőlünk. A létünk mélyén csírázásnak induló boldogságot minduntalan elfojtja valami, olyannyira, hogy néha-néha már nem is hiszünk létezésében. S ilyenkor is jogos a kérdés: ki küldött bennünket ebbe a vendégségbe, mi a célja látogatásunknak? A hívő ember számára csak egy válasz létezik: Isten akaratából kerültünk ide.

Azért vagyunk itt, hogy a másik embernek szolgáljunk. Véghezvihetünk nagy tetteket, lehetnek fontos „ügyeink”, rendkívüli kezdeményezéseink, ha azokból kizárjuk az embereket, az egész csak kiábrándulást szül. Ezért inkább úgy kellene fogalmaznunk, hogy azért „jöttünk ide vendégségbe”, hogy rámosolyogjunk másokra, különösen azokra, akiknek a jóléte és boldogsága tőlünk függ, vagy azokra, akiknek a sorsa összefonódott a miénkkel, néha láthatóan, de legtöbbször a szimpátia láthatatlan kötelékeivel. Ha nem tévedek, Dosztojevszkij írta: főparancsul adná minden embernek, hogy létezése folyamán teljes szívéből tegyen boldoggá valamiben legalább egyetlen teremtményt. Nem lehetetlen kívánság ez, hiszen nemcsak telepátia, hanem teleszimpátia is létezik. Még ha nem is gondolunk rá, akkor is megtörténik, hogy boldogságunk, mosolyunk valakinek a távolban erőt ad a mindennapi nehézségek során. Ez a fajta szimpátia túllép az időn, a halálon és minden egyében. S boldoggá tehet nemcsak bennünket, de olyanokat is, akikre sosem gondoltunk.

Naponta tapasztaljuk, hogy belső és külső életünk mások munkáján is nyugszik. De nemcsak az élőkén, hanem a holtakén is. Életük, munkájuk, tevékenységük bele van szőve a mi életünkbe. Ezért rá kell kérdeznünk arra, hogy mi vajon mivel járultunk hozzá ahhoz, hogy életünk és munkánk által mások élete boldogabb, gazdagabb, emberibb legyen. Ez viszont megköveteli a közömbösség felszámolását. Egész énem feladata a mások boldogságán való munkálkodás. Csak ennek van értelme. Még ha látszólag mások számára közömbös, sőt értéktelen munkát végzek is, a hatása annak is megvan. Lehet, hogy most még nem látom. Az is megtörténhet, hogy egész életemben rejtve marad előttem, hívőként mégis azt mondom, hogy majd Istenben látom meg igazán cselekedeteim eredményét.

De arra is gondolnunk kell, hogy hogyan adjuk vissza, amit mi kaptunk. Minden másfajta viselkedés hálátlanság. Ki kell fejlesztenünk érzékenységünket, hogy képesek legyünk felfedezni és viszonozni mindazt, amit kaptunk, mindazt, aminek köszönhetően saját magunk is sokat merítettünk életünkhöz és munkánkhoz. És ott, ahol találkozik a hála meg az ajándékozás, ott megszületik a boldogság is.

Harmath Károly OFM

Már csak a sötétség ölel körül

Uram, Istenem, nappal hozzád
fohászkodom, éjjel színed előtt panaszkodom.
Azok közé sorolnak,
akik sírba szállnak, olyan ember
vagyok, ki a végét járja.
Barátaimat távol tartod tőlem,
borzalommá tettél a szemükben.
Fogoly vagyok, nem szabadulhatok.
Szemem elhomályosult a nyomortól.
Uram, mindennap téged hívlak,
kitárom feléd a kezem. Haragod tüze
átjárt, a fájdalmak semmivé tettek.
Folyvást körülvesznek, mint az áradó
víz, mind együtt szorongatnak.
Barátomat, bizalmasomat elidegenítetted;
már csak a sötétség ölel körül.
(Zsolt 88,2.5.9–10.17–19)

Magányos vagy. Aki kedves volt számodra, elment: eltűnt az életedből, elhagyott. Barátaid egymás után elmaradoztak, megunták állandó vergődésedet. Néha hetekig senki sem nyit ajtót rád. Nem kellesz senkinek, nem hiányzol senkinek. Fölösleges vagy e világon. Ülsz a négy fal között, megsárgult fényképeket bámulsz s emlékezel: valaha te is éltél. A képekről fiatal, derűs arcok mosolyognak rád. Ez is elment… Ez tavalyelőtt halt meg, zuhogó esőben temettük, alig húszan álltuk körül a sírt, távoli rokonok és ismerősök, mert gyerekei nem voltak… Ez meg a földgömb túloldaláig meg sem állt, onnan küldözgeti – egyre ritkábban – leveleit. Egyedül maradtál.

A zsoltáros súlyos szavakkal érzékelteti az egyedüllét fojtogató szorítását: a magányos ember olyan, mint a halott, mint a rab, aki menekülne, de nem tud szabadulni börtönéből. Nem lát magában semmi értéket, és már remélni se képes, hogy valaha jobbra fordul sorsa.

Szükségünk van másokra, arra, hogy elfogadjanak bennünket. Ezáltal érezzük magunkat megbecsült személynek, akinek van helye e világon, mert van miért, van kiért élnie. Ha az élet megfoszt ettől a támasztól, akkor méltán látjuk úgy: a halál „sötét ölelésébe” taszítottak.

Van-e kiút ebből a nyomasztó állapotból? Mi a titka azoknak a nem csekély számban köztünk élő magányosoknak, akiktől soha senki nem hall egyetlen zokszót sem, sőt akik rendíthetetlennek tűnő derűvel fogadják el helyzetüket?

Nyilván azért keressük mások társaságát, mert szükségünk van a találkozásra. Az ember olyan lény, aki nem tud élni anélkül, hogy ne találkozna: másokkal, környezetével, a fákkal, a madarakkal, a napfénnyel s a záporral, a zenével, a szerelem melegével… Életünk találkozások sorozata, s ha ezek megszűnnek, úgy érezzük, végünk van. A magány is azért nyomasztó, mert úgy véljük, nincs senki, akivel találkozhatnánk, akivel valami módon gazdagítanánk egymást.

Magamra maradtam: csak önmagammal találkozom. Egyszeriben beszűkül körülöttem a világ, s ott állok a kietlen semmi közepén összes korlátommal. Kénytelen vagyok magamra figyelni, s ez nem mindig kellemes. A lelkiismeret sasszeme sok olyan dolgot hoz felszínre, ami nem illik bele a magamról festett hamis képbe.

A derűs magány titka: tudsz-e harmóniát teremteni illetve találni magadban? Tudsz-e találkozni önmagaddal? Ki vagy te? Ki az, akivel találkozol, ha önmagaddal találkozol? A keresztény imaéletbe be kellene vezetni a tükörbenézés gyakorlatát. Megtanulni mosolyogni magunkra és elfogadni saját mosolyunkat. Megtanulni elfogadni önmagunkat, mint ahogy Isten elfogad bennünket. Megtanulni, hogy ne azért szeressük magunkat, mert mi vagyunk a világon a legbájosabb lények, hanem mert jó, hogy vagyunk. Létünkkel csöppnyi melegséget lopunk a szívekbe, mosolyt a pénztárosnő arcára, s talán valaki éppen általunk találja meg újból az elveszettnek hitt reményt. Jó, hogy vagyunk. Ha nem lennénk, a föld akkor is forogna, és talán nem is lenne semmivel sem zordabb, mert valaki csak gondoskodna róla, hogy az égen mindig megjelenjen a szivárvány. Mégis jó, hogy vagyunk, mert a nagy Gondviselő általunk akarja a kék, a sárga, a lila, meg az összes többi színt felfesteni a felhőkre.

A tükörbenézés gyakorlata azért is nagyon kívánatos lenne a keresztények (ön)nevelésében, mert ráébresztene bennünket, hogy a magány nem a körülöttünk nyüzsgő emberek számával mérendő. Egy nagyváros lüktetésében is érezhetjük magunkat egyedül, lehet céltalan, terméketlen a létezésünk, viszont a mesebeli lakatlan szigeten is élhetünk békében önmagunkkal, a világgal és Istennel.

A magány ugyanis az Istennel való találkozás lehetőségét is jelenti. „Kétségtelenül a magány egyike azoknak a gyökereknek – vallja Joseph Ratzinger bíboros (A keresztény hit, 1976, 56) –, amelyekből természetszerűen találkozás származik Isten és ember között. Ha az ember egyedüllétét tapasztalja, egyszersmind átéli azt is, mennyire igaz, hogy egész lénye a »Te« utáni kiáltás, és hogy milyen kevéssé alkalmas arra, hogy csak önmagába zárt »Én« maradjon.”

Lehet, hogy korlátok között vergődöm, lehet, hogy képességeim, türelmem, erőm véges. Lehet, hogy nem tudok halottakat feltámasztani, a múlt ködébe veszett szép dolgokat sem tudom visszahozni. Ugyanakkor azonban megadatott számomra a lehetőség, hogy szívem legbensőbb szentélyében találkozzam azzal, aki számára semmi sem lehetetlen, aki a sötétség ölelése helyett szerető szívére szorít és eláraszt gyöngédségével.

Kalacsi János

Tartalom

A Szentlélek aggregál

Egy plébániaközösség a jubileumi évben (8.)

Ma világunkat – többek között – kétfajta ellentétes áramlat jellemzi: az egyik az általános közömbösség, érdektelenség és inercia a lelki értékekkel szemben, a másik a Szentlélek aggregáló, azaz embereket csoportosító, erőteljes tevékenysége. Azokról a plébániai közösségekről, amelyek hallgatnak a Lélekre, lepattannak a közömbösség és az érdektelenség abroncsai és (a szentévi pápai bulla szavaival élve) „a Krisztusban megújítandó és Isten családjává alakítandó emberi közösség lelkévé és kovászává” (GS 40) válnak, és gyarapszanak a kommunióban (IM 4). Ez ma is a Szentlélek aggregáló hatására történik éppen úgy, mint a jeruzsálemi ősegyházban: „Az Úr pedig naponként vezetett hozzájuk olyanokat, akik hagyták, hogy megmentsék őket” (ApCsel 2,47 b).

Szeptember havában járunk, az új szociális év kezdetén. Az iskolákban, intézményekben, munkahelyeken megkezdték az új tanterveket, programokat. A plébániáknak úgynevezett lelkipásztori (pasztorális) tervvel kell indulniuk. Vajon a jubileumi év ebből a szempontból ajánl-e valami újat?

Ha az irányadó pápai bulla állandóan a Szentháromság erőteljes működését hangsúlyozza, akkor az a legokosabb, ha a plébániánkon nem annyira a saját, mint inkább Isten lelkipásztori tervét követjük. Hogyan? Ha mi a hívők körében befogadó csoportokat hozunk létre, akkor az Úr naponként vezetheti oda (és aggregálhatja) azokat, akik hagyják, hogy megmentsék őket (vö. ApCsel 2,47 b).

A plébániai közösség úgy teszi meg a maga részét az isteni pasztorális terv megvalósításában, hogy befelé kommuniót teremt, kifelé pedig mindenki iránt befogadó szeretetet nyújt.

Károly atya 5 éve lelkipásztor egy nagyvárosi plébánián. Az ott lakók zöme közömbös a templom, az egyház iránt. E tömeges közömbösség ellen a plébános úgy küzdött, hogy egyrészt a saját közösségét igyekezett befogadóképessé tenni, másrészt pedig minden kívülálló felé szeretetet tanúsított.

„A minap egy ember keresztszülői alkalmasságról kért igazolást tőlem. Rögtön hozzátette, hogy nem jár templomba, hitetlennek tartja magát, és hogy e tisztséget csak a nővére iránti szeretetből vállalja, aki őt erre nagyon kéri.

– Önnél tehát – mondtam neki – a szeretet az indíték. A szeretet az evangélium főparancsa. Ezek szerint ön nincs messze a keresztény életszabálytól.

Nagy figyelemmel hallgatott. Megkérdeztem tőle, akar-e továbbra is e szerint a szabály szerint élni. Igennel válaszolt. Kiírtam neki az igazolást, azzal a megjegyzéssel, hogy az alkalmasság alapvető feltételének eleget tesz. Egy baráti kapcsolat született meg így köztünk, ami az első lépést jelentette számára az egyházi közösségbe való visszatérés útján.”

Károly atya plébániája mindenki előtt nyitott. Otthon érzik magukat benne a különféle társulatok és mozgalmak is, és közösen egy nagy családot alakítanak ki. A jubileum lelkülete pedig első helyen éppen arra hívja a hívők közösségét, hogy teremtsék meg Isten gyermekeinek a családját.

Nálunk is szaporodnak azok a plébániák, amelyeken már jó néhány ilyen „otthonteremtő” csoport működik. Isten igéjének olvasása gyűjti össze őket, a kölcsönös szeretet gyakorlása meg építi, „családdá” alakítja. Van, ahol a város legkülönbözőbb pontjain havonként több mint 20 ilyen csoport jön össze mintegy 200 résztvevővel. De számuk állandóan növekszik, mert az emberek maguktól jelentkeznek. Itt is az Úr az, aki naponként vezet hozzájuk valakit…

Aki pedig tudja, hogy világviszonylatban is elindult egy ilyen folyamat, az arra a megállapításra jut, hogy megvalósulóban a pápa 2000. évre megfogalmazott imája: „Kegyelmedből, ó Atyánk, a jubileumi szentév legyen a (…) hozzád való örömteli visszatérés éve, legyen az emberek közötti megbékélés (…) ideje”.

Az otthonteremtés tehát az út, hogy sokan visszatérjenek az Istennel és a testvérekkel való bensőséges közösségbe.

Pósa László

Tartalom

„Csak nyisd ki szádat és én betöltöm”

A szentáldozás szertartása változatos formákat öltött a történelem folyamán. Egykor a hívek egymás mellett térdeltek az áldoztatórács előtt, és nyelvükre fogadták az oltáriszentséget. Külön ügyelni kellett a szigorú szentségi böjtre, vagyis arra, hogy éjféltől a szentáldozásig ne vegyenek semmi ételt magukhoz. A zsinat utáni években eltűnt az áldozatórács, a térdelés átadta helyét a sorbaállásnak, majd legvégül megjelent a kézbeáldozás gyakorlata is. Mindez komoly változást jelent, különösen, ha tudjuk, hogy a liturgia külső formája a legszorosabb kapcsolatban van a hit tartalmával, esetünkben azzal a meggyőződéssel, hogy a szentostyában valóságosan és nem pusztán szimbólumként jelen van Jézus testével és lelkével, istenségével és emberségével. Számos ellentétes magyarázat és történelmi okfejtés látott napvilágot a problémával kapcsolatban. Vajon hogyan fejlődött az eucharisztia vételének módja, és mi ma az egyház hivatalos álláspontja?

Ha vissza akarunk nyúlni egészen a gyökerekhez, az utolsó vacsoránál kell kezdenünk. Az apostolok az általánosan elterjedt ábrázolástól eltérően nem ültek az asztal körül, hanem díványokon feküdtek egy kézre támaszkodva, a korabeli keleti szokás szerint. Feltételezni szoktuk, hogy kézről kézre adták egymásnak a kenyeret és a kelyhet, amit megtehettek, hiszen Jézus kijelentése óta („Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”) már papok, sőt püspökök voltak. A közel-keleti vendéglátási szabályok azonban megkövetelték, hogy a házigazda saját kezűleg helyezzen egy kevés ételt vendégei szájába. Jézus ezt tette Júdás esetében, amikor „bemártotta a falatot és karióti Júdásnak, Simon fiának nyújtotta” (Jn 13,26). Vajon nem cselekedhetett hasonlóképpen a többi apostol esetében is?

Az ősegyház idejéből kevés idevágó adatunk van. Jeruzsálemi Szent Cirill (313-386) azt tanácsolja híveinek, hogy „kezükből trónt csinálva vegyék magukhoz a Királyok Királyát”. Vigyázzanak arra, hogy egy morzsa se essen a padlóra, mert ha aranyport öntenének kezükbe, bizonyára egy szilánkot se engednének kárba veszni. És mit ér az arany Urunk testéhez képest? Ezek után azonban furcsa a folytatás: „Amíg ajkad még nedves, érintsd meg kezeddel ajkaidat, majd jelöld meg szemeidet, homlokodat és minden érzékszervedet, hogy megszenteld őket.” Ez a különös, kissé babonás tanács arra vezette a kutatókat, hogy megkérdőjelezzék a szöveg hitelességét. Minden bizonnyal nem is az egyházatyától való, hanem utódjától, János pátriárkától, aki a nesztoriánus eretnekség követője volt. Más egyházatyák, így Nagy Szent Leó pápa (440–461), Nagy Szent Gergely pápa (590–604) és Nagy Szent Bazil (330–379) arról tanúskodnak, hogy az eucharisztiát mindig papok osztották ki az áldozók nyelvére. Csak az üldözések idején vihették a hívek a szentséget otthonukba, és áldoztatták magukat saját kezűleg. Ugyanez vonatkozott a pusztában lakó remetékre is. A roueni zsinat 650-ben így rendelkezik: „Ne tedd az eucharisztiát laikusok kezébe, hanem csak szájukba”.

Ez egészen a II. vatikáni zsinat utánig így volt. Ekkor jelentkezett néhány európai országban (Németország, Hollandia, Franciaország) a kézbeáldozás gyakorlata. A Szentszék egy ideig hevesen tiltakozott, majd 1969 márciusában szavazásra bocsátotta a kérdést. A püspökök szavazatai a következőképpen alakultak: jóváhagyólag 567-en, ellenezően 1233-an és jóváhagyólag, de fenntartásokkal 315-en voksoltak. Ezek után a VI. Pál pápa úgy döntött, hogy az egyház hagyományos gyakorlatát meg kell tartani. Azokban az országokban azonban, ahol az új szokás már elterjedt, a püspöki kar engedélyt kérhet a Szentszéktől a kézbeáldoztatásra, vigyázva, hogy a szentség iránti hódolat és tisztelet ezzel ne szenvedjen kárt, és elejét vegyék minden téves felfogásnak. Azóta a kézbeáldozás rohamosan elterjedt az egész világon, habár a jelenlegi szentatya is többször kijelentette: „A pápai levél alapján ez a különleges engedély érvényes. De mondom nektek, én nem kedvelem és nem is javaslom!” Korunk másik tekintélyes egyházi személye, Kalkuttai Teréz anya is előírta nővérei számára, hogy kötelezően maradjanak a hagyományos gyakorlatnál, sőt lehetőleg térdelve áldozzanak.

Mi az oka az egyházi hagyomány és a jelenlegi előírások egybehangzó tanúságának? Az újkori egyház hitét, különösen korunkban, veszélyezteti az elvilágiasodás és a szent iránti érzés elvesztése. Ezért mindent meg kell tenni a szent színek iránti lehető legnagyobb tisztelet, az ünnepélyesség és méltóság megőrzéséért. Az ember nem szokott hozzányúlni puszta kézzel az értékes és tisztelt evilági tárgyakhoz sem. Még az étkezésnél is csak a másodrangú eledelt esszük puszta kézzel: a pattogatott kukoricát, a napraforgómagot mozizás közben stb. A papok kezét azért is kenik meg krizmaolajjal, hogy méltó legyen érinteni a Legszentebbet, és másokat táplálni vele. Amikor kinyitjuk szánkat Krisztus testének fogadására, kifejezzük ezzel, hogy Isten gyermekei vagyunk, akik önerőből képtelenek fenntartani magukat, és rászorulnak arra, hogy az Úr saját kezűleg táplálja őket, mint madár a fiókáit (bibliai kép). Ezen kívül gondoljunk vissza Szent Cirill aranyporos figyelmeztetésére. Nem fordulhat elő túl könnyen, hogy a drága morzsák tenyerünkről a földre essenek és eltapossák? Vagy hogy babonás, esetleg rossz szándékú személyek (például sátánisták), ki tudja, milyen célból hazavigyék a szentostyát, miközben a pap nem figyel rájuk? Elképzelhető, hogy valakinek indokolt egészségi oka van a kézbeáldozásra, de ne feledjük, hogy ez csak kivételes eset. Valahányszor pedig az egyház évszázadok óta ragaszkodik egy gyakorlathoz, ezt nem ok nélkül teszi.

Kovács Ervin

Mindennapi élet Jézus idejében

A gyermek az Úr ajándéka, a test gyümölcse, jutalom

Keleten ősidőktől fogva sorscsapásnak tekintették a gyermektelenséget, ezért a gyermek születése nagy örömet jelentett az egész család számára. A szülésnél bábaasszony segédkezett, aki megfürdette a kisbabát, testét sóval dörzsölte be, hogy erősítse, majd szorosan bepólyálta, hogy végtagjai egyenesen nőjenek. A fiúknak abban a korban is jobban örültek, mint a leányoknak, mert a fiúk a család anyagi erejének növelését jelentették, és ők biztosították a családfa továbbélését, a lányokban csupán a munkaerőt becsülték.

A gyermek nevét aprólékos körültekintéssel választották meg. A héber nevek rendszerint Isten nevét rejtik magukban, de növényekre és állatokra is utalhatnak: Dániel (Isten a bírám), Jónás (galamb), Ráhel (juh), Debóra (méhecske), Sosana (Zsuzsanna = liliom) stb. Nyolc nap elmúltával minden fiúgyermeket körülmetéltek. Izraelben a körülmetélés mint vallási szertartás igen korán az Istenhez és a zsidó néphez való tartozás bélyege lett. Kezdetben az apa mint a család papja végezte el a szertartást, később azonban a szertartás helye a zsinagógába tevődött át, és orvosok végezték.

A zsidó gyerekek a világ többi gyermekéhez hasonlóan örömteli játékban töltötték gyermekéveiket. Testi-szellemi fejlődésüket a különböző játékszerek (labda, korong, csiga) és társasjátékok (kockázás, labdajátékok) segítették elő. Ötéves korig a gyermeket az anyja nevelte, ezután a fiút az apa hitbeli oktatásban részesítette, s bevezette a mózesi törvények rejtelmeibe. A gyermekeknek meg kellett tanulniuk, hogyan fognak „járni az Úr útjain”. A leányoktól, mivel a közéletben semmilyen jelentősebb szerepre nem számíthattak, a társadalom csupán azt várta el, hogy jó feleségekké, gondos édesanyákká váljanak. Ők a családi környezetben tanulták meg a háztartás irányítását, a szövést, fonást, varrást.

Az ókorban az oktatás sokban különbözött a mai oktatástól, hiszen elsődleges célja a vallásgyakorlásra való felkészítés volt, hogy a tanuló minél tökéletesebben szolgálhassa Istent. A kisgyermekek oktatása a zsinagógában, „a Könyv házában” történt. A gyermek Jézus is itt hallotta először a próféták és a Törvény szavát, itt tanult meg írni és olvasni, itt ismerkedett meg a zsidóság szent nyelvével. A zsinagóga iskolájának egyetlen tankönyve a Szentírás volt. Ebből tanulták a történelmet, a földrajzot, az irodalmat és persze a Törvényt. A tanítás élőszóban történt, ismétlések, mesék vagy hasonlatok segítségével. Ezeket Jézus is alkalmazta tanításában. A tehetségesebb tanulókat Jeruzsálembe küldték, hogy valamelyik rabbi iskolájában mélyítsék el ismereteiket. A Törvénnyel való megismerkedés mellett a fiúknak szakmát is kellett tanulniuk. De ez már az apa hatáskörébe tartozott, mint ahogyan az ő feladatát képzete a vallási ünnepek jelentőségének megmagyarázása is.

Amikor a fiúgyermek betöltötte a tizenharmadik életévét, a „Törvény fia” lett, és vallási szempontból érettnek tekintették. Ezután az első szombaton, héber nyelven felolvasott egy szakaszt a Törvényből, és részesült a zsinagóga elöljáróinak áldásában. Húszéves kortól nagykorúaknak számítottak az ifjak.

Igazi felmagasztalás

Szeptember 14. a szent kereszt felmagasztaltatásának ünnepe. A keresztényeknek van – többek között – egy szép szokásuk. Útszéleken, útkereszteződéseknél, emlékezetes helyeken keresztet állítanak hálából, tiszteletből. A kereszt azután emlékezteti őket és másokat is Isten szeretetére, jóságára és gondoskodására. Tiszteletet vált ki az arra járókból. És felmagasztalódik a kereszt az emberek, a hívő emberek életében…

Egy alkalommal két nyugdíjas pap kiment meglátogatni az egyik kollegát a tanyavilágba. Gyalog indultak útnak, pedig mehettek volna autóbusszal vagy autóval is. De az idősebb nem szerette ezeket a járműveket, sőt még a vonatot sem. Inkább gyalog járt vagy legfeljebb kerékpáron. Ezúttal gyalog tették meg az utat oda is, meg vissza is. Pedig tél volt, és az utat jégpáncél borította. Amikor elindultak visszafelé, már kezdett sötétedni. Ez azonban csöppet sem zavarta őket, szép lassan ballagtak.

Egyszer csak mindketten azt veszik észre, hogy ülnek az úton. Egyszerre „ültek le” mind a ketten. Az idősebb visszanéz, s észreveszi, hogy nem messze tőlük egy kereszt körvonalai bontakoznak ki a szürkületben. Megszólal:

– Te, Dezső, köszöntünk mi annak a keresztnek?

Az is visszanéz, majd elgondolkodva feleli:

– Azt hiszem, nem.

– Látod, ezért estünk el!

Fölkeltek és visszamentek. Köszöntek a keresztnek. Aztán már minden baj nélkül érkeztek haza. Ez igazi keresztfelmagasztalás volt!

Suhajda Lajos SVD

Mobiltelefon nélkül is hűségesen

Sokkal többet kellene tenni, hogy a katolikus egyház történelme ismertebbé váljon, így sok félreértést el lehet oszlatni, s az emberek jobban el tudják fogadni az egyház üzenetének a lényegét – mondta dr. Török József, akit nemrég Stephanus-díjjal tüntettek ki. Ezt az elismerést a történelmi tárgyú munkásságáért kapta.

Az emberi gyarlóságokat, a valós tényeket nem kerülhetem meg

– A Hullazsinat c. írásával (Hitélet, 1998 januárja, 6. o.) nagy port vert fel. Olvasóink hónapokon át küldözgették be véleményüket (Az olvasó rovata, 19. o.) arról, hogy mi a jobb, ha az egyház elhallgatja, vagy ha elismeri tévedéseit.

– Két évvel ezelőtt a Hitélet egyháztörténelmi rovatában egyházunk árnyoldalait vettem számba. Az olvasóknak az írásaimmal kapcsolatos viszszajelzései mindig jóindulatúak voltak, én pedig remélem, hogy senki érzékenységét nem sértettem. Történészként az egyházban nemcsak az istenit kell meglátnom, hanem az emberit is számba kell vennem, csak így számolhatunk le múltunk negatívumaival. Erre példát mutatott nekünk a szentatya, aki a jubileumi esztendőben bocsánatot kért az egyház történelmi mulasztásaiért, ugyanakkor bátran megkérdezte, vajon az egyháztól ki kér majd bocsánatot. Amikor történelmi alapokon bocsánatot kérünk, a megértésen munkálkodunk.

Elsősorban katolikus pap vagyok

– Posztgraduális tanulmányait Párizsban végezte. Jelenleg a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán a Közép- és Újkori Egyháztörténelmi Tanszék vezetője, egyháztörténelem tanára. Örömmel ad elő magyar egyháztörténelmet a Szabadkai Teológiai–Katekétikai Intézet hallgatóinak is. Megindulása óta szerkeszti a Hans Urs von Balthasar szellemi örökségét gondozó és a világegyház legkiválóbb teológusainak írását megjelentető Communio c. nemzetközi folyóirat magyar változatát. Továbbá nemcsak lapunk, hanem más lapok, folyóiratok (Új Ember, Vigília…) valamint a Duna és a Magyar Televízió külmunkatársa. Könyveket fordított magyarra, számos tanulmányt, cikket írt. Valójában kicsoda ön, Török József?

– Személyesebb jellegű írásaimat a Tengernek Csillagában, a Mária-tiszteletet előmozdító lapba és a Magyar Egyházzene Kántorlapok rovatába szánom. Elsősorban azonban katolikus pap vagyok. Számomra az imádság, a zsolozsma végzése, a szentmise bemutatása az elsődleges. Tanári kötelezettségeim miatt hétköznapi szentmiséimet csak hívek jelképes jelenlétében végzem, hivatalos plébániai misét nem tudok vállalni. Viszont – húsz év óta minden vasárnap – két budapesti templomban, délelőttönként Máriaremetén misézem és gyóntatok, este pedig a Krisztinavárosi templomban, a vesperás vagy litánia vezetése után bemutatom a fél hét órási misét. A vasárnapi lelkipásztori szolgálat életem biztos sarokpillére.

Az evangéliumot azoknak is, akik nem jönnek el a templomba

– Egy évtizede, amióta Magyarországon megindult a vallásos televíziózás, több száz műsorban vett részt.

– Minden tevékenységemet egységben látom. Egyháztörténelemmel, főként a középkorral, s ezen belül liturgia- és szerzetesség-történettel foglalkozom, az egyházzenéhez pedig a liturgia kapcsán van közöm. Papként az evangéliumot a maga sokszínűségében próbálom továbbadni folyóiratokban, a képernyőn stb. azoknak, akik nem jönnek el templomba, de újságot szívesen olvasnak, és televíziót néznek. A 120 részes Kánon című sorozatban például nagyon sokszor jelen lehettem, nem mindig a képernyőn, hiszen a műsor kigondolásában is gyakran részt vettem. Az ökumenikus jellegű műsorral, az Útmutatóval azokhoz az emberekhez szeretnénk szólni, akik a kifejezetten vallásos üzenetre még nem kapják fel a fejüket a televízió előtt, de ha szellemileg „megpatkoljuk”, akkor, már felfigyelnek rá. A Duna Televízióban havonta egyszer az Élő Forrás című műsorban egy-egy középkori templomot mutatunk be, most tartunk a negyvenediknél. Horváth Tamás, a kiváló rendező gyönyörű képsorokat készít középkori kis, falusi templomokról, amelyekhez örömmel írok szöveget. E templomokat a hívő emberek hittel, lelkesedéssel építették, A következő nemzedékek pedig megőrizték. Az ötperces templomismertetőkbe belelopom a hit nagy gondolatait is.

– Van-e mobil telefonja?

– Nincs, és nem is lesz! Legalább útközben hagyjanak nyugodtan gondolkozni. Nem itt a tanszéki szobámban dolgozom, ahol beszélgetünk, hanem otthon. Ott nem érhetnek el telefonon, különben még a rövidebb írásaimat sem tudnám tető alá hozni.

– Szigorú tanárnak tartják-e hallgatói?

– Nem vagyok elég szigorú, de nem túl könnyű nálam levizsgázni. Habár azt hiszem, legfontosabb feladatom, hogy hivatásukhoz hűséges, jó papokat neveljek.

Együtt papok és hívek

– Számára mi a legnagyobb öröm?

– Amikor a hívek között működő fiatal papok hűségesen megmaradnak hivatásukban, és mindent megtesznek a hívekért. Azt egyház akkor teljes, ha papok és hívek együtt dolgoznak. A Hitéletben egy éven keresztül a lelki hivatásokról cikkeztem, mert a hívek igénylik a teljesen hivatásuknak élő papokat. Mint papnak hivatásom a jövendő papi nemzedékek felkészítése egyháztörténelemből. Tanítok a nappali tagozaton, a levelező tagozaton, ahol világiak tanulnak, akik hittantanárnak készülnek. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola egyházzenei tanszakán én oktatom a katolikus liturgikát. Időnként óráim vannak a budapesti Ward Mária Hitoktatóképzőben, valamint a székesfehérvári hitoktatóképzőben. Három doktorkurzusnak is tanára vagyok más budapesti egyetemeken.

Pápaközelben

– Ön két ízben a szentatya magyarországi látogatásának televíziós kommentátora volt.

– Ezt a Gondviselés ajándékának tartom, mert egyháztörténészként sokat foglalkoztam a pápaság történetével. Nemcsak a szentatya személye és a sok hívő jelenléte miatt volt számomra csodálatos élmény 1991. évi látogatása, hanem mert Cigány György barátommal külön helikopterre ültettek, amelyet két katonatiszt vezetett. Így bejártuk a pápa útvonalát, és Magyarországot felülnézetből is megismertük A szentatya látogatását öt különféle könyvvel készítettem elő (A 20. század pápái; Péter vándorúton; André Frossard II. János Pál arcképe című könyvének fordítása; Magyar föld szentjei és a Katolikus templomok Magyarországon c. kiadvány, amely 1992-ben elnyerte az Év Legszebb Könyve címet, és a spanyol kiadást is beszámítva öt nyelven jelent meg). 1996-ban is jelen voltam a közvetítéseken, amikor a pápa újra Magyarországra látogatott.

– Sokfelé utazik, de általában nem egyedül…

– Jó, ha nem egyedül megyek. Ha elfáradok, átadom a kormányt a velem utazó kispapok egyikének. Hosszabb útjaimon megtárgyaljuk azokat a gondokat, amelyekkel napjaink egyháza szembesül. Például, hogy a harmadik évezredben az egyháznak miként kell Krisztus üzenetéhez hűségesnek maradnia. És azt hiszem, ez a folyamatos hűség fontos szempont a lelki életben és az egyházi élet minden területén. Viszont ha csak Székesfehérvárig megyek, a szabad helyeket akkor is felajánlom kispapoknak. Amíg tanítok, hadd ismerkedjenek meg a koronázó várossal.

– Kivel osztja meg gondjait?

– Lelkivezetőmmel, egyes paptestvéreimmel vagy régi barátaimmal, sok gyermekes családapákkal, akik fiaikat, lányaikat katolikus szellemben nevelik, és hűségesek az egyházhoz. Megpróbálom vidáman elfogadni gondjaimat. Ha én nem találok rájuk megoldást, segít nekem az Úristen. Papi hivatásomhoz az ő kegyeleme ad erőt.

Smidt Valéria

Nyaralás – mások javára

Isten jellemző tulajdonsága, hogy jó másokhoz, jó mindenkihez. Ez jellemzi az Úr Jézust is. Kortársai megjegyezték róla: „Csupa jó tett” (Mk 7,37). Az apostolok is erre tanították tanítványaikat, az első keresztényeket. Tanították szavukkal és példájukkal: jót tenni mindenképpen! Ezzel a lelkülettel mondta Szent Péter a bénának: „Aranyom, ezüstöm nincs, de amim van, neked adom: a názáreti Jézus nevében járj!” (ApCsel 3,6).
Szent Pál is emlékezett Jézus szavaira: „Szegények mindig vannak veletek. Akkor tehettek velük jót, amikor akartok” (Mk 14,7). Ezért buzdította a híveket: „Ne fáradjunk bele tenni a jót” (Gal 6,9). Timóteust pedig erre tanította: „Az e világ gazdagjait figyelmeztesd… Tegyenek jót, gazdagodjanak jótettekben, szívesen és együttérzéssel adakozzanak. Így biztos alapot gyűjthetnek a jövőre, és elnyerik az igazi életet” (1Tim 6,17.19).

Hogyan értették ezt az osztrák fiatalok, és mit tettek? Erről írok.

„Sok kis ember, sok kis helyen, sok kis dolgot tesz: és megújítja a föld színét.” Ezzel az afrikai mondással kelt útra kilenc osztrák fiatal és egy nyugalmazott tanárnő Sri Lanka-i szolidaritási munkára, egy óvoda építéséhez, amelynek során megismerték a tamil teaszedők életét is.

Malcolm Ranjith, ratnapurai püspök egy óvodát kért a missziós szervezetektől. Kérésének teljesítését a Világegyház Munkacsoport vállalta magára. Szervezésében 1998. augusztus 2-án kilenc nemrégiben érettségizett fiatal (hat lány és három fiú) indult útnak. Az utazás költségeit maguk fedezték megtakarított pénzükből. A repülőút 12 órát vett igénybe. A repülőtérről rögtön folytatták útjukat a püspöki székhelyre, Eheliyagodába, majd innét útjuk végcéljához: Hemingford Estate-ba. Ez körülbelül 20 km-re van a püspöki várostól. Elszállásolásukról egy keresztény szingaléz gondoskodott. „Csalódottak voltunk, mert igen előkelő házban kellett laknunk. Igazi bungaló volt, a gyarmatosítók stílusában. Rengeteg szoba, gyönyörű berendezés, kellemes hűvös és kényelmes ülőhelyek. Az alkalmazottak mindent ragyogó tisztán tartottak. Mi pedig arra számítottunk, hogy a földön alszunk matracokon, és együtt élünk a teaszedőkkel” – meséli Heidi. De hamar belátták, hogy ez nem lett volna jó sem nekik, sem a tamiloknak, mert azok csak szégyellték volna szegénységüket.

A tamilok lakása egy hálóhelyiség és egy tűzhely. A nők a teaültetvényeken dolgoznak, a férfiak pedig leginkább a városban kapnak munkát. Hetenként egyszer vagy rosszabbik esetben szinte sohasem járnak haza. „A gyermekek közül a legkisebbek a bölcsödében vannak, az idősebbek az iskolában, a 3–5 évesek pedig az utcán” – magyarázza a tanárnő.

Az óvoda a templom mellett épült fel. Igaz, a helybelieknek volt már eddig is egy ideiglenes „óvodájuk”, amit a plébános a templomban rendezett be. A gyermekek őrzését egy helybeli lány vállalta, akinek sem képesítése, sem szemléltető eszköze nem volt, csak szeretete a gyermekek iránt. Az új óvoda viszont egy nagy teremből és két kisebb helyiségből áll. A falakat egy mesterember húzta fel és a fiatalok voltak a segédmunkások. Az emelődarúkat meg a gépeket nélkülözniük kellett, ezért az építőanyagot kézről kézre adták. Néha a falubeliek is segítettek, de legtöbbet mégis a gyerekek tettek. Állandóan az európaiak körül lábatlankodtak. A nyelvi nehézség ellenére sikerült kapcsolatot teremteniük a felnőttekkel. „Mivel néha túl sokan voltak, külön foglalkozást, játékot szerveztünk nekik” – emlékezik vissza Dieter.

A közös munka, a külföldi fiatalok jelenléte a különböző vallási közösségekhez tartozó lakosokat összekovácsolta. Eleinte azt hitték, hogy az óvoda csak a lakosság mindössze 7%-át képező katolikus gyerekek számára épül. De meg kellett tanulniuk, mi az ökumenizmus. Heidi legszebb élménye az volt, amikor egy tizenkét éves fiú az egyik beszélgetés során kijelentette: „Én hindu vagyok, a barátom buddhista, te meg keresztény, mégis barátok vagyunk.”

Az épület ünnepélyes átadása és szentelése mély benyomást tett mindenkire. A teremben tüzet raktak, majd feltettek egy fazék tejet. Feszült figyelemmel várták, hogy felforrjon és kifusson. Ekkor a jelenlevők örömujjongásba törtek ki és tapsoltak, mert a kifutó tej annak a jelképe, hogy a házban nem lesz élelemhiány. Majd ima és fényszertartás következett. Egész éjjel együtt maradtak, és még szorosabbra fűzték az építkezés alatt kialakult barátságot.

A fiatalok számára ez nemcsak egy különleges nyaralás jelentett. Tanultak is belőle. Ahogy Niki mondta: „Könnyű azt állítani, hogy szívesen segítenék a szegényeken! De mennyivel nehezebb azt mondani: most teszek valamit. Mint fiatal nem elégedhetek meg az adakozó szerepével.” Dominik véleménye is hasonló: „Az az érvelés, hogy az útiköltséggel (ha nem utaztunk volna oda, hanem csak a pénzt küldjük el) milyen sokat lehetett volna segíteni, engem nem győz meg. Ha megint csak pénzt küldtünk volna, akkor megmaradt volna a »gazdag első világ«-ról alkotott hiedelem, és erősödött volna a vélemény: igaz, hogy nagylelkűen adakoznak, de nem akarnak tudni rólunk. Így viszont mindnyájan éreztük, sőt átéltük: testvérek, barátok vagyunk, akik felelősek egymásért, és ehhez is tartjuk magunkat!”

Imádkozzunk, hogy ezt minél többen megértsék, boldogan átéljék és így kovácsolódjék eggyé az emberiség!

Suhajda Lajos SVD

15. Ifjúsági Világtalálkozó

Legnagyobb, legszínesebb és legvidámabb

Augusztus 15. és 20. között Róma több mint egymillió fiatal előtt nyitotta meg kapuit. A fiatalokat Rómában és a környező egyházmegyékben helyezték el plébániákon, szerzetesi intézetekben, iskolákban, családoknál, kollégiumokban… Maga II. János Pál pápa is vendégül látott 15 fiatalt castelgandolfói nyaralójában. Példáját követve a bíborosok és prelátusok szinte egymással versengve fogadtak be fiatalokat rezidenciájukba. A találkozó folyamán városszerte 350 mozgóterem és 25000 önkéntes fiatal (köztük 8000 külföldi) gondoskodott a zarándokok ellátásáról. 160 előre kijelölt helyen 323 bíboros és püspök tartott a résztvevőknek 32 nyelven katekézist.

A jubileum kezdő napján, augusztus 15-én több mint 700 ezer fiatal ünnepelt. Az életkorukat jellemző tisztasággal és készséggel fogadták a felhívását, hogy erősítsék meg barátságukat Krisztussal és tegyenek tanúságot hitükről. Augusztus 16-ának reggelétől azután óránként 20 ezer fiatal lépte át a Szent Péter-bazilika szentkapuját. A bazilikát reggel héttől éjfélig nyitva tartották, hogy minél több fiatalnak biztosítsák a lehetőséget a szentkapun való áthaladáshoz.

Az Örök Város, amely talán épen azért örök, mert a történelem viharai során mindig meg tudott újulni, még nem látott ennyi fiatalt együtt, akik a pápa köré gyűlve nyilvánosan megvallották Jézus Krisztusba vetett hitüket. Róma valóban szerencsés, boldog – amint a pápa mondta a megnyitó szertartáson, Mária mennybevétele ünnepének estéjén –, hogy ennyi tiszta arcú, lelkes, hívő, példaadó fiatalt láthat vendégül, az öt világrész 160 nemzetének gyermekeit, akik énekeikkel, a melegtől és kialvatlanul elcsigázottan bár, mégis töretlenül, élettel töltik meg a város ódon tereit, utcáit, szent helyeit. Ezek a fiatalok reményt és bizalmat sugároznak. A város lakosai és vezetősége némi aggodalommal tekintett a békés invázió elé. A félelem jogos volt, hiszen közismert, hogy ez az ősi és többmilliós város komoly közlekedési, közigazgatási, infrastrukturális gonddal küszködik. Az a csodálatos meglepetés történt azonban, hogy a város jól bírta a fiatalok rohamát. Róma ezekben a napokban élettel, színekkel, lelkesedéssel telt meg.

A római napok délutánjain az Örök Város különféle pontjait ifjúsági fesztiválok, imatalálkozók tarkították, amelyeket a résztvevők tetszés szerint kereshettek fel.

Augusztus 17-én fiatalok delegációja – Camillo Ruini vikárius bíboros kíséretében – ellátogatott az olasz köztársasági elnök Quirinaliszi palotájába, és egy üzenetet nyújtott át Carlo Azeglio Ciampi elnöknek. A világ fiataljainak gondjairól, örömeiről szóló dokumentumot 300 főből álló fórum készítette.

Az Ifjúsági Világtalálkozó két főszínhelye a Szent Péter-bazilika és a Circus Maximus. 18-áig az összes résztvevő csoportosan egymást váltva ezeken a helyeken végezte a világtalálkozó lényeges mozzanatait: a jubileumi zarándoklatot és a kiengesztelődés szentségéhez való járulást. A Palatinus és az Aventinus közötti hosszúkás völgyben elterülő Circus Maximusban az I. században 380 ezer néző fért el a színház lelátóin. Az ókori lovasversenyek pályája ezúttal a bűnbocsánat ünnepének színterévé alakult át. Fehérvászon sátrakban több mint 300 gyóntatószék működött. Így nem maradt egyetlen olyan fiatal sem, aki ne végezhette volna el gyónását, hiszen a legkülönbözőbb nyelveken beszélő kétezer pap ált rendelkezésükre kora reggeltől éjfélig.

A találkozó csúcspontját az augusztus 19-ei imavirrasztás és a 20-ai szentmise jelentette. II. János Pál pápa mindkettőn részt vett. A fiatalok hat irányból, 10 kilométert gyalogolva közelíthették meg a találkozó színhelyét, a Rómától délre fekvő Tor Vergátát, a Castelgandolfo, Frascati és némi hegyvidék által övezett hatalmas völgyet, ahol a pápával együtt megújították a keresztény hitvallást, és küldetést kaptak az új évezred evangelizálására.

Mintegy 2300 magyar fiatal is részvett a találkozón, akiket Róma délnyugati részén, a Via Portuensen, a paulinus nővérek hatalmas és modern lelkigyakorlatos centrumában és Róma délkeleti részén, a Via Casilina mentén fekvő Borghesiana község iskoláiban helyeztek el. Ezek a fiatalok az augusztus 15-ei emlékezetes fogadási ünnep után, szerdán este lépte át a Szent Péter-bazilika szent kapuját. Örömteli tény, hogy az utazásukat a Magyar Katolikus Püspöki Kar, egyes állami hivatalok és sok magánadakozó tette könnyebbé. Számukra a visszaérkezést követően hálaadó szentmise lesz szeptember 24-én 19 órakor a budapesti Egyetemi Piarista kápolnában.

A család mint a Szentháromság ikonja (2.)

Az Atya kezdeményezően szeret, a Fiú pedig az Atya kezdeményező szeretetét befogadja. A Fiú az elfogadó szeretet. Ha a képmásai akarunk lenni, nem elég szeretnünk, hanem meg kell tanulnunk elfogadni a másik szeretetét. Ez a két vonás minden igazi kapcsolatban megvan. De a szeretet „tárgyának” lenni sokszor nehezebb, mint a szeretet „alanyának”.

A szolgálat három foka

Az egyik teológus szerint a szolgálatnak három foka van. Az első: fölismerni egy képességemet, amivel örömmel állok mások rendelkezésére. A második fok: kezdem fölismerni, hogy nem vagyok méltó arra, hogy szolgáljak. S a harmadik fok: fölismerem, hogy igazából nem az szolgál, aki cselekszik, hanem aki elfogadja a szolgálatot. Valójában sokkal nehezebb elfogadni a szolgálatot, mint szolgálni. Egyesek szerint Jézus nagy szenvedése a kereszten nem is a saját kínja volt, hanem az, hogy miatta mások szenvedtek, és ezt is el kellett neki fogadnia. Mi sokszor azt hisszük, hogy szeretünk, miközben szeretetünkön keresztül (ha ez egyáltalán szeretet) egyszerűen magunkhoz akarjuk láncolni, le akarjuk igázni a másikat. S ha az föllázad, akkor nem értjük, hogy mi baja, hiszen mi csak „jót” akartunk: uralkodni fölötte.

Egy igazi kapcsolatban nem elég a szeretet alanyának lenni, egyidejűleg a szeretet elfogadójává is kell változnunk. Nem lehetünk csak főszereplői a szeretetnek, legyünk a szeretet elfogadói is. Amikor a család a Fiú mintájára a befogadás, az elfogadás közösségévé válik a szeretetben, akkor visszatükrözi a Fiút. És oly mértékben tükrözi vissza, azaz annyira nevezhető emberinek, amennyire befogadja az utolsókat. A régi világban volt olyan, hogy a gazdag rokon nem örült a szegény rokonnak. Lassan lehet, hogy megint elérkezik ez a világ. Pedig befogadni a szeretetet azt jelenti, hogy befogadom azokat is, akik rászorulnak a szeretetemre.

A szeretet extázisában

A Fiú nemcsak befogadó, hanem megtestesülő szeretet is. A szentségi házasságban történő egyesülés így nem valami gyengesége az embernek, hanem kifejezi, megvalósítja és beteljesíti két ember egymás iránti szeretetét. A szeretet extázisában két személy legyőzi testi-szellemi korlátait, és bensőséges egységbe kerül egymással. Jézus, a megtestesült szeretet fölvette a mi emberi testünket, a test ezért önmagában nem rossz, ha a szellem uralma alatt áll, ha engedjük, hogy egészen átjárja a Lélek. Amikor a szerelem tettében két ember valóban szeretet-tettként egyesül, akkor legyőznek minden korlátot, és ketten egészen eggyé válnak, az egyik szerző így mondja: maradandó egzisztenciává növekszenek. Ez az egyesülés egyrészt sejtetni enged valamit a Szentháromság egységéből, Isten és Isten, de Isten és ember egységéből is. Ugyanakkor, hogyha megsejtjük ennek az egységnek a mélységét, akkor világossá válik számunkra az is, hogy minden hűtlenség, újabb és újabb partnernek való „önátadás”, minden szexuális kicsapongás hazugság, mert hiányzik belőle az igazi önátadás: az állandó elköteleződés. Így az egyesülés már nem a szeretet tette, hanem két ember önzése csupán.

A megtestesülés titka, hogy az Ige fölvette a mi emberi természetünket, és így az emberi testet is fölemelte. De ha a test nem a személlyel egyesülten cselekszik, akkor a testi egyesülésben nem két ember egysége valósul meg, és hazugság maga az egyesülés is. A mai embernél túlhangsúlyozódik a testi dimenzió, elfelejtjük önmagunk lelki-szellemi valóságát, pedig éppen ebből fakad, hogy az ember odaajándékozhatja magát a másiknak. Tehát testvérek, amikor az ember csak a testi dimenzióját hangsúlyozza, és elfelejti a maga lelki-szellemi dimenzióját, azaz személy voltát, és így éli meg a testi mivoltát, akkor föladja emberségét, és csak a testét adja oda a másiknak, nem pedig önmagát. És ez már nem emberi. A megtestesülés titka viszont éppen arra hívja meg az embert, hogy mindig egész emberként forduljunk oda a másikhoz, mert ez az emberi.

„Figyelek, csak mondd!”

Jézus szeretetének jellemző vonása, hogy az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát (vö. Fil 2,6–7.). Hogyan jelenik meg ez az önkiüresítés a házasságban? Kiüresítjük önmagunkat, amikor egymásra figyelünk, amikor igyekszünk egymást megérteni. Ilyenkor félretesszük saját érdekünket úgy, ahogy Jézus is félretette a maga istenségét. Tehát Jézus szeretetének ikonja vagyok, amikor odafigyelek a másikra.

Sokszor elmondtam már a következő kis történetet: Hazajött a férj, és a felesége ebédet adott neki, közben elkezdte mesélni, hogy mi minden történt aznap otthon. A férj meg kiterítette maga elé az újságot, bekapcsolta a rádiót és evett. Közben odaszólt a feleségének: „Figyelek, csak mondd!” A feleség jól tudta, hogy nem figyel. Aztán egyszer csak elkezdett számolni, de éppen olyan hanghordozással, ahogy előtte beszélt. És huszonhétig elszámolt, mire a férje észrevette. Ez az, mikor az ember nem teszi félre önmagát, hogy a másik számára jelen legyen, hogy a másikat befogadja. A kiüresítő szeretet pedig éppen az, hogy félre tudom tenni magamat a másikért. És miközben ezt teszem, valójában önmagammá leszek. Ez a keresztény önmegvalósítás. Hogy merjük így kiüresíteni önmagunkat, vagyis merjünk meghalni önmagunknak, ahhoz hinnünk kell abban, hogy Jézus nemcsak meghalt, hanem fel is támadt.

Húsvéti szentség

Jézus szeretete befogadó szeretet, megtestesült szeretet, önmagát kiüresítő szeretet, értünk meghalt és feltámadt szeretet… Igazából minden szeretet-tettben kiüresítjük önmagunkat, meghalunk önmagunknak, és éppen ezáltal támadunk föl. Ezért a szentatya sokszor húsvéti szentségnek nevezi a házasság szentségét. Mert amikor merünk meghalni a másiknak, hogy egészen jelen legyünk számára bármilyen formában, hogy odaadhassuk magunkat neki, akkor valójában Krisztus húsvéti szeretetét is megjelenítjük. Amikor merjük Krisztus húsvéti szeretetét megjeleníteni, jelenvalóvá lesz az az erő, amely valamikor átformálta a világot, és ma is képes erre! A Szentháromságban gyökerező házasság, amely próbálja visszatükrözni az Atya és a Fiú szeretetét, átformáló erő. Ha élnék a házasok a szentségben gyökerező energiát, környezetünk átváltozna. Átalakító erőnek vagyunk a birtokában.

Hadd utaljak még egy aspektusára Jézus szeretetének: Jézus szeretete eucharisztiában itt maradó szeretet. Ezt az önmagát kiüresítő szeretetet, amely a húsvéti misztériumban gyökerezik, csak akkor tudom megjeleníteni a családomban, hogyha élek Krisztus eucharisztikus szeretetével. Az oltáriszentség egyszerre mondja ki Krisztus szeretetét felénk, hiszen ennél jobban már nem lehet elmenni a másikért való létben, és ad erőt ahhoz, hogy tudjunk úgy szeretni, mint ő. A szentháromságos szeretetet hitelesen élni lényegében csak az oltáriszentség és a bűnbánat szentségének erejében lehet. Ezek a szentségek szüntelenül megújítják egységünket az Istennel, mert ebbe az egységbe emelt föl bennünket a házasság szentsége.

Az egység örök kötelékével

Az Atya a kezdeményező szeretet, a Fiú a befogadó szeretet, a Szentlélek meg a kölcsönös szeretet. Ő az egység örök köteléke Atya és Fiú között, akiben egyrészt az Atya és a Fiú válik eggyé, és akiben mi eggyé lehetünk a szentháromságos Istennel. Családjaink annyiban tudják tükrözni a Lelket, amennyiben tagjai eggyé válnak a kölcsönösségben. Ez annyit jelent, hogy az egyik családtag terve, óhaja nem abszolutizálható. Az egyéni elképzeléseknek mindig át kell menniük az átmenetiség alázatán, a megkülönböztetés fáradságán.

A kölcsönös szeretetben élőket, akik a Léleknek ezt a kölcsönös szeretetét akarják megjeleníteni, a Lélek egyszerre ösztönzi és fékezi. Miről van itt szó? Egyszer egy feleség eljött hozzám panaszkodni a férjére, aki egyik pillanatról a másikra elhatározta, hogy átköltözik egy másik városba, mert ott jobb állást kínáltak neki. A felesége és a családja megkérdezése nélkül mindjárt igent is mondott az ajánlatra. Ebben az esetben nem volt meg a kölcsönösség. Volt egy lehetőség valamiféle karrierre, és a férj egymagában döntött. Az ilyen fajta szeretet, még ha objektíve a családnak akart is jót, nem jeleníti meg Szentlélek kölcsönös szeretetét. Akár házastársakról van szó, akár szerzetesközösségről, nem követelhetjük azt, hogy ha támad egy hirtelen ötletünk, akkor mindenki igazodjon hozzánk. Odavisszük-e a Szentlélek elé ötletünket, oda merjük-e vinni a másik elé kontrollra, hogy megjelenítsük a Szentlélek kölcsönös szeretetét?

A Szentlélek egyszerre ébreszti bennünk a kezdeményezést és az ötleteket, de szűri is azokat, és ehhez a szűrőhöz fölhasználja azt a társat, akihez a házasság szentsége köt. Tehát a Szentlélek tulajdonképpen arra hív mindenkit, hogy kommunikáljon a másikkal. A keresztény házasságainknak nem az a baja, hogy nem szereti egymást a két ember, hanem hogy nem jut el a szeretet egyiktől a másikig, mert nem tudnak egymással kommunikálni.

Ne mi fabrikáljuk!

A Lélek teremtő Lélek. A házasság meg felülről való intézmény, a Szentlélek műve. A kánai mennyegző jelenetét valójában nem azért szoktuk idézni, mert olyan bájos, hogy Jézus ott van egy lakodalomban, hanem azért, mert ezen a mennyegzőn a víz átváltozik borrá. Ahol pedig átváltozás van, ott mindig ott a Szentlélek. És a házasság szentségénél mi is történik? Adott két ember egymás iránti szerelme, ami önmagában határtalan érték és ajándék, és ezt az éroszt, ezt a szerelmet a házasság szentsége szeretetté változtatja, miközben megőrzi szerelemnek. Ez a házasság szentségének titka. A Lélek teremt, úgy is mondhatjuk, hogy a házasság új teremtés, és a házasság szentségének a kiszolgáltatása valójában pünkösdi pillanat, a Szentlélek eljövetele, mert ahol átváltoztatás történik, ott mindig jelen van a Szentlélek.

A házasság szentségében a teremtő Lélek a házastársak testi egységét még teljesebb horizontba helyezi, úgy hogy a kettő – a szeretet és a szerelem – semmiképpen sem lesz ellentétes egymással, hanem egymásra épül, együtt bontakozik ki. Így mélyíti el a szerelmet a Szentlélek.

Azoknak, akik a házasság szentségében élnek, nem fabrikálniuk kell valamiféle egységet, csupán az a dolguk, hogy egymás számára tegyék megtapasztalhatóvá azt az egységet, amit a házasság szentségében a Szentlélek mint teremtő Lélek hoz létre.

A Lélekre nyitottan

A teremtő Lélek ugyanakkor éltető, életadó Lélek is. A házasság szentségében az életadó Léleknek különleges működési tere van. Hiszen az két ember életközössége, amely új élet forrásává válik. Tehát az éltető Lélek által a kettő eggyé lesz. És akik nyitottak a Lélekre, azoknál ez az organikus egység szüntelenül jelenvaló.

Az éltető Lélek működik a házasságban akkor is, amikor a szülők nemcsak testi értelemben lesznek apává és anyává, hanem lelki értelemben is. Amikor a hit továbbadói lesznek a házasság szentségében, amikor megtanítják a gyermeket imádkozni. Viennai Szent János szerint korunk legnagyobb jogtalansága, hogy a gyermekeket nem tanítjuk meg imádkozni. Egy brazíliai konferencián mesélte el az előadó érsek, hogy megkérdezték a gyerekeket, mikor érzik magukhoz közel az Istent. És az egyik így válaszolt: „Akkor, amikor anyukám imádkozik.” Ez hiányzik, és ez is az éltető Léleknek a műve.

A házasság szentsége azonban nem látszik az emberek életében. Miért? Mert akik házasulnak, nem a Lélekre nyitottan élnek. Az az organikus egység, amit a Lélek meg tudna adni a házasság szentségében, nem születik meg, nem lesz megtapasztalható. Pedig két ember egységét csak a Lélek tarthatja elevenen, és ebből az eleven egységből fakad az új élet. Mintegy megtestesül újra a Léleknek ez az eleven egysége az új életben. Tehát a Lélek mint éltető ott van, amikor életben tartja két ember egységét, amikor fakad az új élet, amikor a házasok tisztelik, ajándéknak és szentnek tekintik az életet. Így van ott a kölcsönös szeretetnek a Lelke, a teremtő és éltető Szentlélek a házasság szentségében.

Bíró László püspök,
a Magyar Katolikus Püspöki Kar családreferense

Néma dicséret

Ismét elérkezett az ősz. Újra benépesültek az iskolák, kezdődik a tanárok és gyerekek közös munkája, a tanulás. Ez azonban nem mindig felhőtlen. Miért? Talán a következő kis történet rávilágít erre is. Biztosan te is sokat tudnál mesélni az iskoládról, kedvenc tanáraidról. Tedd is meg! Ragadj papírt és tollat! Írd le, szerinted milyen a jó tanár? Mutasd be legkedvesebb tanárodat! Ha teheted, küldj rajzot is hozzá, vagy fényképet! A legjobb írásokat közöljük és meg is jutalmazzuk! Jó munkát!

Az egész osztály nyüzsgött, mint egy méhkaptár. Mindenki azt találgatta, milyen lesz az új osztályfőnök. Margit néni ugyanis kisbabát vár és ezért az idén már nem tanít minket. Az osztályból néhányan kifaggatták az öreg pedellust, és most azt mesélték, hogy az idén felköthetjük azt a bizonyos alsóneműt. Az új „oszink”, dr. Veres Vilmos nagyon tudós ember, de legalább annyira szigorú is. Már szinte láttuk is a naplóban sorakozó intők hosszú sorát. Én is megpróbáltam elképzelni, milyen lesz az új tanár. Talán magas és mély hangú. Vállas, nagy fekete bajusszal és fekete keretes szemüveggel…

Annyira elméláztam, hogy észre sem vettem, mikor csöngettek be. Egyszerre csak felpattant az ajtó, és begurult rajta egy gömbölyű emberke. Kicsi volt, kövér és olyan kopasz, hogy szinte csillogott a feje búbja, mikor a halvány őszi nap rásütött. Az arcán is minden kerek volt: a szemüvege és még az orra is. Mint mikor Gabi szülinapján biciklipumpával felfújtuk a lufit és arcot rajzoltunk rá. Nem bírtam tovább, kitört belőlem a nevetés. Erre a mellettem ülő Krizsán Lívia is – akit még tavaly ültettek mellém, hogy kicsit megkomolyodjon – vihogni kezdett. Az előtte ülő Varga Timi hátrafordulva, a pad alá bújva igyekezett elrejteni kacagását. Szinte már fájt, ahogyan igyekeztünk legyűrni a bennünk tomboló nevetést, de ez már csak így szokott lenni. Timiék olyanok, hogy ha én elnevetem magamat, ők is rögtön röhögni kezdenek, és akkor már én sem tudom abbahagyni. Szóval elég kínos volt.

– Gyertek ki! Igen, ti hárman! – intett felén az új oszi felemelt mutatóujjal.

Kicammogtunk a tábla elé. Már nem vihogtunk, inkább lógattuk a fejünket. Most jön a „lelkifröccs”. De nem jött.

– Üljetek le ide, az első padba! Vegyetek elő papírt és írjátok le, min nevettetek! – szólt határozott hangon dr. Veres Vilmos.

Ennyi volt az egész. Hátat fordított és nem is törődött többet velünk. Az osztályt kérdezgette a múlt évi tananyaggal kapcsolatban. Mi meg sültünk a saját zsírunkban. Min nevettünk? Jó vicc. Mintha nem tudná mindenki, miért vihorásztunk. De azt azért mégsem lehet leírni. Jobb oldalamon Lívia rágta a tollat, balomon Timi kaparászott valamit a papíron teljes elmélyüléssel. Én is nekifogtam az írásnak. Körülbelül negyedóra telhetett el, mikor elénk állt a tanár úr:

– Lássuk a dolgozatokat! Olvassátok fel! Hogy hívnak?

– Krizsán Líviának – nyelt egyet Livi, és elpirulva olvasni kezdett. – „A tanár úr azt a parancsot adta, hogy írjuk le, miért nevettünk. De én nem is nevettem, csak tüsszentettem, mert meg vagyok fázva. Anyukám is bizonyíthatja. Egészen véletlenül hangzott úgy, mint a nevetés”.

– Mese – legyintett megvetően dr. Veres Vilmos, és Tímea felé fordult. Ő falfehéren megköszörülte a torkát és belekezdett:

– „Én azért nevettem, mert eszembe jutott valami nagyon vicces, ami tegnapelőtt történt”.

– Aha! – bólintott gunyorosan a tanár. – Jobbat is kitalálhattál volna. Na mindegy, halljuk a harmadikat.

Olvasni kezdtem:

– „Az igazság az, hogy a tanár úr írtóra kitolt velünk, amikor leíratta ezt a dolgozatot, mert nagyon jól tudja, hogy miért nevettünk, sőt még azt is tudja, hogy ez nagy butaság volt. Persze ezt most már én is tudom. Mert, ugye, ki tehet arról, hogy milyen a külseje? Az ember csak arról tehet, milyen a belseje. De amikor mi összevissza vihogtunk, akkor azt bizonyítottuk be, hogy nincs semmi okos a fejünkben, hogy kész szamarak vagyunk, és inkább mirajtunk lehetne nevetni. Ez az igazság”.

Dr. Veres Vilmos nem szólt, csak a vállamra tette a kezét. De én szó nélkül is megértettem, miért, és velem együtt az egész osztály is. Még bele is pirultam ebbe a néma dicséretbe. Azóta is dr. Veres Vilmos az én legkedvesebb tanárom, de nemcsak nekem, hanem az egész osztálynak, még Krizsán Líviának és Varga Timinek is.

Méhes György ötlete alapján írta Katona Marianna

Ha hiszed, ha nem, szükségük van rád!

Szüleinkhez való viszonyunk életünk során állandóan változik. Kisgyermekként szinte bálványozzuk őket, kamaszkorban viszont általában elégedetlenek vagyunk velük. Te milyennek látod szüleidet? Cikkünkkel segíteni szeretnénk, hogy okosan viselkedj velük életednek ebben a szakaszában is.

Ha szüleid bánatot, fájdalmat okoznak

A szülő-gyermek viszony sok fájdalommal jár. Józsira például a mostohaapja gyakran tesz sértő megjegyzéseket. Dávidot viszont szülei mindennel elhalmozzák, de soha nincs idejük rá, ezért érzelmileg sérülékeny.

Mit tehetsz, ha evilági szüleid megsértenek? Gondolj a mennyei Atya szeretetére:

• A mennyei Atya lát mindent. „Az Úr szeme mindenütt jelen van, a rosszakat is, a jókat is meglátja” (Péld 15,3).

• Ő gondoskodik rólad: „Bízzátok rá minden aggodalmatokat, mert gondja van rátok” (1Pét 5,7).

• Megvigasztal: „Meggyógyítja a megtört szívűeket, sebeiket bekötözi” (Zsolt 147,3).

• És igazságot ígér: „Igaz dolgokat cselekszik az Úr, és igazságot szolgáltat minden elnyomottnak” (Zsolt 103,6).

A gyermekeket megbántják szüleik, ha elhagyják őket. Kevés dolog annyira fájdalmas, mint amikor elválnak szüleid, és elhagynak. El tudod-e mesélni ezt a helyzetet barátaidnak, akik hasonló nehézségekkel küszködtek, küszködnek? Amikor ilyen szomorúság ér, kérj segítséget. Telefonon hívd fel például lelki vezetődet, az ifi csoport vezetőjét, vagy beszélgess el kedvenc tanároddal… Ezt elsősorban magad miatt kell megtenned, mert nem élhetsz úgy, hogy állandóan hordozod magadban ezeket a sebeket, fájdalmakat. Ha barátaid győztesen kerültek ki ilyen helyzetekből, támogasd őket és szeresd. Ajánld fel segítségedet és imádkozz értük.

Ha szüleid szeretnek

A világon sok gonddal-bajjal küszködnek a családok. Ezért öröm, ha olyan apukád, anyukád van, aki komolyan veszi a Szentírás tanítását a szülő-gyermek kapcsolatról. „És ti apák, ne ingereljétek haragra gyermekeiteket, hanem neveljétek őket fegyelemben és az Úr intelmével” (Ef 6,4). „Derék asszonyt ki talál? Becse a korallokét messze meghaladja! Még tart az éjjel, és máris felkel, eleséget ad háza népének, s élelmet szolgálóinak… Derekát jól felövezi és erős karral lát a dolgához” (Péld 31,10.15.17). Ha szüleid hasonlítanak hozzájuk (gyöngéd édesapa, bőkezű édesanya), akkor hihetetlenül áldott vagy! Ha szüleid nem halmoztak el mindennel, akkor is szentelj nekik öt percet, és fejezd ki megbecsülésedet. Öleld meg őket, vagy egyszerűen telefonálj nekik, s mondd meg, hogy szereted őket, vagy tegyél bármi mást, amivel ki tudod fejezni háládat irántuk. Olvasd el, hogy a Szentírásban mi a válasz az édesanyai (vagy édesapai) szeretetre: „Kiállnak fiai és boldognak hirdetik, a férje is magasztalja. Sok nő gyűjtött már vagyont, de te túltettél valamennyin” (Péld 31,28–29).

Ha szüleidnek szükségük van rád

A tizenöt éves Sári szülei néhány hónapja váltak el. Anyukája folyton sírdogál, szomorkodik, szinte hasznavehetetlen lánya számára. Apukája viszont telefonon háborgatja efféle kérdésekkel: „Kicsikém, ugye szeretsz még?”, vagy: „Csöpikém, mikor jössz el megmutatni, hogyan kell inget vasalni?” Sári úgy érzi, kettészakad. Szülei viselkedése olyan, mint két magatehetetlen gyermeké.

Ha hiszed, ha nem, anyunak és apunak szüksége van tizenéves gyermekeire. Ez nemcsak az olyan szülőkre vonatkozik, akik rossz házasságban élnek vagy elváltak. Hogyan segíthetsz rajtuk?

• Imádkozz értük. „Mindenkor esedezzetek a Lélekben minden imádságban és könyörgésben, őbenne virrasszatok teljes állhatatossággal könyörögve az összes szentért” (Ef 6,18).

• Hallgasd meg őket: „Legyen minden ember gyors a hallásra és késedelmes a szólásra, s késedelmes a haragra!” (Jak 1,19)

• Légy segítségükre: „Hordozzátok egymás terhét, s így teljesíteni fogjátok Krisztus törvényét” (Gal 6,2).

Gondold át:

• Vajon szüleid szembesültek-e váratlanul valamilyen komoly problémával a munkahelyükön, vagy talán munka nélkül maradtak?

• Küszködnek-e egészségi problémákkal?

• Esetleg magukra vállaltak a munkahelyükön vagy a plébánián valamilyen plusz felelősséget jelentő feladatot?

• Talán depresszióba estek vagy egyéb érzelmi nehézséggel harcolnak?

Néhány ötlet arra az időszakra, amelyben szüleidnek fokozottabban szükségük van rád:

• Látogasd meg elvált szüleidet.

• Önként mosogass el.

• Lepd meg őket vacsorával.

• Mondd meg anyunak, apunak, hogy szereted őket.

• Öleld meg és/vagy puszild meg őket.

• Ezen kívül olvasd el a témával foglalkozó szentírási részeket: Péld 23,22; Lev 19,3 és Péld 6,20–23.

(A Youthwalk c. könyv alapján)