Tartalomból:

Vissza a főlapra

Így ítélünk mi

Nemcsak az étvágy jön meg evés közben, hanem a munkakedv is munka közben, az ima is ima közben, a jó ötletek is elmélkedés közben, az íráskedv is írás közben. Teremtőnk csodálatosan megalkotott bennünket, s még csodálatosabban vezet gondviselésével. Sosem foglalkoztam vele, de szívesen kielemezném egy-egy ötlet születésének útját. Másrészt tehetetlennek érzem magam, mert az ötlet „jön”, „kipattan” – de a szülése megmagyarázhatatlan.

Miközben készülő új könyvem összeállításánál Krisztus Urunk keresztre feszítésével foglalkoztam, különösen megragadott a tény, hogy keresztre feszítették, mint egy rablót. Barabásról azt írja az evangélium, hogy gyilkos volt. Olyan tettet vitt végbe, ami a világ legelítélendőbb cselekménye. Megfosztotta az embert életétől. Mai, értékeiben feldúlt világunkban ez talán nem is hangzik olyan riasztóan, hiszen már gyerekek is gyilkolják egymást csak azért, mert „a vétkes” „piszkálta” a másik gyerek maroktelefonját. Vagy azért, hogy lássák, milyen is az a gyilkosság. Az pedig már közhelynek számít, hogy az abortuszt még a keresztények sem tartják bűnnek. Igen találóan fogalmazott a szentatya, hogy a halál civilizációjának idejét éljük. Én már-már amondó vagyok, hogy mindig az ártatlan hal meg a rablógyilkos helyett. Mert így ítélünk mi: ha nem valaki akar konformista lenni, ha nem tud alkalmazkodni felfogásunkhoz, igényeinkhez, elképzeléseinkhez, önzésünkhöz, akkor pusztuljon bele!

Az egyénnek vannak elképzelései, s ha ezek találkoznak a másikéval vagy másokéival, akkor kialakul a közvélemény, amelyet ugyan lehet kívülről is formálni, habár csak nagy erőfeszítés árán. Formálódása ellenőrizhetetlenül zajlik a háttérben. A közvélemény aztán könyörtelenné válik: kegyetlenül lesújt arra, aki ellenáll. Nem tűri meg a máshogy gondolkodót. Micsoda ellentéte ez az isteni hozzáállásnak, aki mindenkit néven szólít, mindenki személyével külön foglalkozik. Nála a mérce nem a közvélemény, legkevésbé a kispolgári hozzáállás. Személy szerint ítél, s nem úgy, ahogyan azt az Istent is befolyásolni akaró közvélemény.

A közvélemény nem veszi emberszámba az egyént. Az egyén semmi és senki, különösen, ha másképp mer vélekedni. A közvélemény számára még az is jobb, aki egész életében hazudik. Az ilyen emberről mindenki tudja, hogy hazug, de inkább elfogadják így, mintsem hogy megengednék neki: törjön ki saját hazug világából és hagyja abba az állandó színészkedést. Ezért maradunk meg sokszor a bűn állapotában ahelyett, hogy mernénk újra kezdeni.

Jézus az ár ellen úszott. Számára nem az emberek véleménye volt a döntő, hanem az Atyáé. Ha konformista módon viszonyul a dolgokhoz, bizonyára nem a kereszten végzi. Hasonló magatartásért a közvélemény keresztre feszíti azokat is, akik inkább a lelkiismeretükre hallgatnak, mintsem a közvéleményre. Azt jól tudom, hogy az ilyen ellenálláshoz rendkívüli erő és bátorság kell, sokszor pedig kíméletlen és fájdalmas küzdelem a szokások és berögződések ellen. Nekünk azonban nincs más választásunk, mert a végső ítéletet nem a közvélemény fogja kimondani, hanem az, aki életre hívott bennünket.

És nem csoda, hogy a nem konformistát keresztre feszítik, hiszen az Isten Fiával sem bántak másképpen. De Isten igazolta őt, és jobbjára ültette. A „velem lesztek” ígéret nekünk is szól. De nem a közvélemény, az emberek sablonosított elvárásai ültetnek minket Isten jobbjára, hanem az Istennel való béke.

Harmath Károly OFM

A halál vermében

„Mutasd meg utadat, Uram,
hogy igazságod szerint járjak;
irányítsd szívemet, hogy félje nevedet!
Uram, Istenem, egész szívvel áldalak,
dicsőítem nevedet mindörökké.
Mivel nagy volt irgalmad irántam,
lelkem kimentetted a halál verméből.”

(Zsolt 86,1–13)

Dávid király zsoltára a bűnétől megszabadult ember lelkiállapotát mutatja be. Az ember érzi, hogy a bűn elszakítja Istentől, minden élet forrásától, mintegy hontalanná teszi, s ezt a hontalanságot úgy érzékeli, mintha bizonyos értelemben meghalt volna. Mert minden bűn egy kicsit magán viseli a halál jegyét: megszűnik valami ősi sértetlenség, ártatlanság; megromlik, ami romolhatatlannak tűnt. Fogadkozunk: Uram, sohasem hagylak el! S aztán, mire megvirrad, háromszor tagadjuk meg őt.

Mert gyengék vagyunk. Nagy dolgokat viszünk ugyan végbe: uralmunk alá hajtjuk a természetet, távoli csillagokat kémlelünk, a tengerek titkait fürkésszük. Ugyanakkor önmagunkkal szemben tehetetlennek bizonyulunk. A teremtés koronája, a világmindenség meghódítója, a büszke ember kiszolgáltatottan áll, a gonosz(ság) támadásainak kitéve, mint a széltépte vén fa, kétségbeesetten kapaszkodva gyökereivel a hegyoldalba.

A bűn az ember gyengeségére figyelmeztet. Arra, hogy egyedül milyen mérhetetlenül gyöngék vagyunk. Éltető eső nélkül kiszárad körülöttünk a talaj, a kertész gondos ápolása nélkül vadhajtások lepik el ágainkat, elszívják az életnedvet gyümölcseinktől. Ahhoz, hogy életben maradjunk és termést hozzunk, egyaránt szükség van az esőre, a napsugárra és a kertész munkájára. Hűtlenségünket látva ráébredünk, hogy egyedül tehetetlenek vagyunk, nem tudunk dacolni az ágainkat tépázó viharokkal. Ha magunkra maradunk, elveszünk.

Vajon beismerem-e, hogy gyönge vagyok? Bevallom-e, hogy Isten nélkül semmit sem érnek erőfeszítéseim? Hogy nélküle a halál felé haladok?

Megkísért ugyan a sátán, néha el is távolít az Úrtól, de mindig kérhetek segítséget attól, aki hatalmasabb, mint a világ valamennyi ártó hatalma – attól, aki így köszönti a porszem embert: „Ne félj!” Ne félj, mert megváltottalak, többé már nem a gonoszság hatalmai uralkodnak fölötted, hanem a szereteté. Bármennyire reménytelennek tűnik is helyzeted, nem az ármány mozgatja világodat, hanem a jóság. A szeretet melegsége szökkenti szárba a zsenge hajtásokat, az bontja ki a pipacs szirmait. Ne félj, mert veled vagyok, és többé nem hagylak el. Ha eltávolodsz tőlem, napsugarammal utánad megyek, és visszavezetlek az élet ösvényére.

Jól tudom – mondja az Úr –, hogy az ember tehetetlen, megbotlik, elgáncsolja a világ és saját, bűnre vivő hajlama. Mindezt jól ismerem – mondja az Úr –, hiszen szeretetből, érted magam is emberré lettem, hogy magamhoz emeljelek. Ismerem gyöngeségeidet, ismerem, és nem ítéllek el miattuk. Tudom, hogy nagy erők törekednek arra a világban, hogy az értékes kezdeményezéseket gyökerükben fojtsák el, a duzzadó bimbókra jeget leheljenek, hogy megfagyva, megrothadva lepotyogjanak. Mindezt ismerem, hiszen engem is megkísértett e világ fejedelme, és nap mint nap látom, hogy a hozzám tartozókban micsoda borzalmas kételyeket képes ébreszteni, csak hogy eltávolítsa őket tőlem. Rábeszéli őket, hogy a látszólag kényelmesebb ösvényt választva bűnt kövessenek el, majd amikor megtörtént a baj, gyalázatosan cserbenhagyja őket, tükröt tart eléjük, melyben kinagyítva láthatják cselekedetük romlottságát, és cinikusan nevet rajtuk. Ilyenkor megutálod magadat, mert azt hiszed, hogy többé már semmit sem érsz. Elfeleded, hogy számomra mindig fontos vagy. Ismét életre kelthetlek, ha hozzám fordulsz – mondja az Úr.

Dávid király, akit Isten bűnei és esetlensége ellenére Izrael nagy hatású politikai és szellemi vezetőjévé tett, tudta, hogy a legfontosabb: bízni Istenben, s ha szükség van rá, segítséget kérni tőle. Bűnösen, Istentől elszakadva is felkiáltott hozzá: „Mutasd meg utadat, Uram, hogy igazságod szerint járjak; irányítsd szívemet, hogy félje nevedet!”

Vajon megengedem-e Istennek, hogy segítsen, vagy egyedül akarok kilábalni a feneketlen gonoszság mocsarából?

Mária Magdolna, a bűnös nő, lerogyott a ragyogó Tisztaság láttán, könnyeivel öntözte és hajfürtjeivel szárítgatta az Üdvözítő lábát. Könnyei nem Krisztus lábát mosták tisztára, hanem saját lelkét. Meggyógyították szívét. Az álszeretet hajtásai lehullottak, és az asszony képes volt a legnagyobb szeretet ragyogásába tekinteni. A fényességtől mégsem vakult meg, hanem éppen ellenkezőleg: szeme felnyílt, és különbséget tudott tenni a jó és a rossz között. Mária Magdolna keservesen zokogott, mert felismerte, hogy beteg. Felismerte, hogy a szeretet eltorzulásai mély sebeket ejtettek szívén, s elárulta az igaz szeretet eszményét. Mégsem keseredett el, nem veszítette el a reményt, mint Júdás, nem is törődött bele megváltoztathatatlannak tűnő helyzetébe, hanem betegségére gyógyírt keresett és talált Jézus lábánál. Az Úr pedig felemelte, megvigasztalta és meggyógyította.

Mert igaz, hogy a bűn halált okoz, ugyanakkor az is igaz, hogy Isten nem hagy bennünket a halál vermében. Ahol elhatalmasodik a bűn, ott túlcsordul a kegyelem – hirdeti Pál apostol (Róm 4,20). Isten szerető szülőként lehajol gyermekéhez, az eltévedt emberhez, és hívja, hogy ölelő karjába zárhassa.

Kalacsi János

Tartalom

„Imádkozz érettünk halálunk óráján!”

Egy plébániaközösség a jubileumi évben (7.)

– Miért van feketében? Kit gyászol?

– Hát nem tudja? A férjemet! A télen halt meg. Rettenetesen hiányzik, nem tudok belenyugodni.

– De hiszen súlyos beteg volt. Erre fel kellett volna készülniük!

– Mi sokat beszélgettünk a halálról. Mindent megbeszéltünk, mi hogyan lesz, bármelyikünk hal is meg előbb. Valóban felkészültünk. Most mégis nagyon szenvedek…

*

Tudták, mindent előkészítettek, lelkileg is felkészültek. Akkor miért ez a gyötrődés?

Aztán egyszeriben megértettem. A halálra mint elmenetelre fölkészültek, de mint hazaérkezésre nem. Pedig a hívő, jóra törekvő ember halála, mint az illetőé is, akit a felesége sirat, megérkezés az Atya házába. Ott teljesen szeretetbe öltözik, és – a szentek közössége révén – létrejön közte meg a földön maradt szerettei között a tiszta szeretetkapcsolat. „Mi távolinak fogunk tűnni egymásnak, mégis közel leszünk!”

Ezt azonban mintha a mi plébániaközösségünk tagjai nem tudnák. Egész biztosan azért is, mert jelenlegi lelkipásztorkodásunk erre nem készíti fel őket.

Olvasom a rendalapítók életét, írásait, és felfigyeltem rá, milyen sokat törődnek azzal, hogy követőiket felkészítsék a meghalásra. Az egyikük, akinek sok ezer követője van, legfontosabb feladatának tartja, hogy végigkísérje „fiait” életük befejező szakaszán. Amennyire csak teheti, ott van a betegágyuk mellett, és arra tanítja őket, hogy szent Alajos példájára „játsszák végig” az életet. (Amikor ezt olvastam róla, az a benyomásom támadt, hogy ez a magatartás jellemzi Máriát is, akitől az Üdvözlégyben kérjük: „Imádkozzál érettünk most és halálunk óráján”). Aztán, amikor ezek elutaznak, ő egységben marad velük, mert kiépült köztük a szeretetkapcsolat. Ő pedig rögtön megtesz mindent, hogy a teljes búcsút megszerezze számukra, és szentmiséket ajánl föl értük. Azután meg minden fontos tennivalója előtt kéri tőlük, hogy vele egyetértve imádkozzanak a mennyei Atyához a szükséges kegyelmekért. Így egy gyönyörű, soha véget nem érő kapcsolat épül fel közöttük. Valójában egy nagy család jön ezáltal létre, amelynek egyik része még itt van a földön, a másik része pedig odaát; s az itteniek várnak arra, hogy viszontláthassák az ottaniakat.

Mindezt végigolvasva az a vágy támadt bennem, hogy a mi plébániaközösségeinket is átszervezzük erre a mintára. Indítsunk el olyan tanfolyamokat, lelkigyakorlatokat, előadásokat, amelyekkel felkészítjük plébániaközösségünk tagjait „halálunk órájára”, hogy megbékélve fogadják akár saját akár hozzátartozóik halálát, és „ne szomorkodjanak, mint a többiek, akiknek nincs reményük” (vö. 1 Tessz 4, 13). Azután keressünk magunk között olyan elkötelezett hívőket, akik mint Mária, odaállnak a haldoklók mellé, hogy segítsenek nekik „végigjátszani” az életet. Majd minden egyes testvérünk számára, aki eltávozik, azonnal szerezzük meg a teljes búcsú kegyelmét, és ajánljunk fel érte szentmisét. És végül velük egyetértésben kérjük a kegyelmeket mennyei Atyánktól minél gyakrabban. Ennek az lesz a következménye, hogy egyre kevesebb szomorkodó gyászoló lesz közöttünk, és a plébániaközösségünk egyre inkább olyan családnak érzi majd magát, amely készül hazamenni övéihez, hogy „örökre együtt legyen az Úrral” (vö. 1 Tessz 4,17) és egymással.

Ez a szempont is segíthet minket abban, hogy – ahogyan a pápa írja a szentévet meghirdető levelében – a jubileumi évet úgy éljük át, „mint egy menyegzőre szóló meghívót. (…) A keresztény hit központi misztériuma megjelenésének 2000. évfordulója a megbékélés útja és az igazi remény jele legyen mindazok számára, akik Krisztusra és az ő egyházára úgy tekintenek, mint az Istennel való bensőséges egyesülés és az emberek egymás közti egységének szentségére” (11).

A halállal csak úgy békülünk meg igazán, ha abban egy menyegzőre szóló meghívót látunk. Erre pedig a plébániaközösségnek kellene felkészítenie bennünket.

Pósa László

Tartalom

Az eucharisztia fényei

Fiatal premontrei szerzetes érkezett vissza Amerikából az elmúlt napokban, és örömmel újságolta, hogy közelről szemlélve az észak-amerikai katolikus hívek élete egészen más, mint amilyenre az itthoni kereskedelmi televíziókban bemutatott tudósítások, filmek alapján következtethetnénk. Az egyik premontrei templomban például minden este szentségimádás van két teljes órán keresztül. Ezen a szerzetesek mellett a hívek is részt vesznek, és számuk oly nagy, hogy a fiataloknak nem jut hely a padokban, ezért ők a kövezeten térdelve végzik csöndes, néha-néha imádsággal vagy énekkel megszakított ájtatosságukat. Ezeken az áhítatokon a rendalapító Szent Norbert szelleme élőbb, mint valaha, s az oltáriszentségbe rejtőzött Krisztus néma diadala folytatódik minden este – fejezte be a gyors beszámolót fiatal barátom.

Mikor is kezdődött mindez? Nyilvánvalóan az utolsó vacsorán, amikor Jézus megtörte a kenyeret, és testeként adta az apostoloknak, majd a kehely bor fölött elmondta megdöbbentő kijelentését, és övéi ittak ebből a kehelyből. Az első mise, vagyis az utolsó vacsora óta nem volt keresztény közösség eucharisztia nélkül, vagy ha mégis, akkor szenvedett annak hiányától. A következő időkben fokozódó tisztelettel vették körül a hívek és a papok a szent színeket, hiszen az isteni jelenlétre felelni illik az embernek szóval és a tiszteletadás, imádás jeleivel.

Az egyház történelmében azonban voltak olyan időszakok, amikor szerzetesek, papok, püspökök, sőt még pápák sem álltak a helyzet magaslatán; nem is beszélve az egyszerű hivőkről, akikre a vissza pogányosodás veszedelme állandóan leselkedett. A 11. század végén, amelynek döntő küzdelme VI. Henrik császár és Szent VII. Gergely pápa között ez utóbbi győzelmével zárult, lelki megújulás kezdődött, s ennek vonulatában rajzolódott ki a 12. század első felében Szent Norbert és társai jóvoltából az oltáriszentség kultusza. Ekkorra az ünnepélyes, énekes, naponta bemutatott szentmiseáldozat lett valamennyi szerzetesi illetve papi közösség életének központi eseménye.

Szent Norbert minden áldott nap misézett, sőt néha napjában kétszer is, amint azt az akkori törvények engedélyezték. A szent áldozatot befejezve, az oltár lépcsőjén állva szeretett prédikálni, mert ilyenkor még teljesen áthatotta a valóságos jelenlét szent misztériuma. A würsburgi székesegyházban a szent könyörgésére az Isten közvetlenül a szentmise után adta vissza egy vak öregasszony látását. A premontreiek Norbert példáját követve, igyekeztek az oltárt minél nagyobb szépséggel, minél tökéletesebb művészi alkotásokkal körülvenni, mert Norbert szerint „az ember az oltárnál mutatja meg Isten iránti hitét és szeretetét”.

Az első premontrei szerzetesek örömmel és álmélkodással szemlélték az eucharisztia és a keresztáldozat kapcsolatát. Mindkettő hatékonyan segíti az egyház megújulását, megszentelődését, mert „az oltár szentsége, az eucharisztia és a szent kereszt ereje között igen nagy a megfelelés”. Ezt a gondolatmenetet is túlszárnyalták a szemlélődésben a premontreiek, amikor végső célként a Szentháromsághoz jutottak el. Az „angol” melléknevű Richárd írta le ennek gondolatsorát. A misében három dolgot-anyagot ajánl föl Istennek a pap: a kenyeret, a bort és a vizet (ez utóbbiból keveset a borhoz keverve). A kenyér, ami erőt ad az embernek, az Atya szimbóluma, aki mindenható és minden erősség forrása. A bor, ami az emberi szív számára az öröm forrása, a Fiút jelenti, aki a mi örömünk, akit tőlünk nem lehet elragadni. A víz, ami lemos és megtisztít, a Szentlelket idézi, akit a Szentírás többször ábrázol élő, elevenítő vízként, a bűnök megbocsátásaként.

Richárd választ keresett arra a kérdésre is, hogy az egyetlen egyszer kiszolgáltatott keresztséggel szemben az eucharisztiát miért lehet naponta megújítani. Az első feleletet az egyházatyáktól vette: mivel nap mint nap elesünk, újra meg újra föl kell kelnünk, s ebben segít az oltáriszentség. A második magyarázathoz a Biblia első lapjait, pontosabban a paradicsomkertet hívta segítségül. Amit ott ált középütt az élet fája, úgy található az eucharisztia az egyház középpontjában. Más bibliai példázat is segített föltárni ezt a mélységes titkot. Az egyház úgy siet az égi örömök felé, mint Izrael vándorolt az ígéret földje felé. Azért, hogy ne lankadjon el út közben, az egyház életmentő táplálékot visz magával, ám valójában ez a misztikus útravaló, eledel az, ami az egyházat hordozza. Az ószövetségben a Szent Sátor őrizte a Szövetség Ládáját, az újszövetségben az új szövetség záloga – Krisztus teste és vére – őrzi az új választott népet, az új szent templomot, Krisztus titokzatos testét, az egyházat.

Az oltáriszentség mindenekelőtt a hit misztériuma, és nem érzéki tapasztalások eredménye. Mégis, időről-időre egy-egy csoda mintha föllebbentené a hit fátylát e nagy titokról. A 12–13. század keresztényei számára a Krisztus valóságos jelenlétébe vetett hit döntő jele volt az apostolisághoz, az igaz hithez való ragaszkodásuknak.

Egy alkalommal Szent Norbert Namur egyik templomában misézett, és az áldozás előtt a paténán a szent vér jókora, gömb alakú csöppjét fedezte föl, ami a vér sötétvörös ragyogásával tündökölt. A diakónusként mellette szolgáló Rudolf testvér is tanúja volt ennek, s mindketten sokáig könnyeztek a döbbenetes vércsepp láttán. Máskor meg a Soisson melletti Viviers templomában az egyik szerzetes a mise folyamán a kelyhet és a paténát megközelítő fényességet látott, benne a Szentlelket, amint galamb képében alászállott. Ám ekkor hirtelen elvesztette a látását, amit később visszanyert.

A premontreiek eucharisztikus lelkülete, gyakori és hosszas elidőzése az oltáriszentség előtt előkészület volt az Úrnap ünnepének 13. századi megszületéséhez. Aquinói Szent Tamás foglalta himnuszokba az oltáriszentség diadalát, az emberszív imádatát, s megalkotta az úrnapi zsolozsmaszövegeket, hogy méltó szavakba lehessen foglalni a kimondhatatlan titkot. A távoli újvilág híveinek-szerzeteseinek példáját, okulva a történelemből, Európában is követni kell.

Török József

Mennyei kenyeret adott nekik

A végzetet csak késleltetni lehet,
de nem elkerülni

A reneszánsz főpap magyar típusa Bakócz Tamás bíboros, esztergomi érsek volt. Amikor tudomást szerzett róla, hogy a pápa súlyos beteg, Rómába sietett. Nem rejtette véka alá tervét, nyíltan kimutatta, hogy csakis ő lehet a halálosan beteg pápa utóda. Ám II. Gyula pápa a simóniás és idegen érdekeket jelentő magyar főpapot nem tartotta alkalmasnak az általa képviselt politikai vonal folytatására, így halálos ágyán arra figyelmeztette a bíborosokat, hogy ne válasszák meg utódául a magyar prímást. Az 1513. március elején összeült konklávéba huszonöt bíboros (18 olasz, 3 spanyol és 1–1 francia, angol, svájci és magyar) vonult be. Az első szavazás során a spanyol bíboros 13, Bakócz 8 szavazatot kapott. A második menetben azonban Giovanni Medici bíboros, Lorenzo Medicinek, az Il Magnificonak a második fia megkapta a szükséges kétharmados többséget, s X. Leó néven majdnem egy évtizedig kormányozta az anyaszentegyházat. Bakócz csalódottsága határtalan volt, ennek ellenére nemigen mutatott hajlandóságot az Örök Város elhagyására. Az új pápa, hogy megszabaduljon tőle, kinevezte pápai követnek, és megbízta, hogy szervezzen egy újabb nagy keresztes hadjáratot a törökök ellen.

Az Úr 1514. esztendejének virágvasárnapján hirdették ki a magyar templomokban a pápai bullát, amely bűnbocsánatot ígért a jövendő keresztes hadjárat minden résztvevőjének, a benne életüket vesztőknek pedig örök üdvösséget. A seregek élére egy székely vitézt, Dózsa Györgyöt neveztek ki, aki nem sokkal korábban párviadalban győzte le a szendrői török lovasok hadnagyát, s ezzel országos hírt szerzett. Egy hónap alatt mintegy negyvenezer ember, főleg jobbágyparaszt varrta fel ruhájára a keresztet. Latinosan kruciátusoknak nevezték őket, ebből a szóból alakult ki a nép száján a kuruc elnevezés. A bulla meghirdetésekor senki sem hitte, hogy ilyen töméntelen sokan verődnek majd össze, ezért a hűbérurak megtiltották jobbágyaiknak, hogy kereszteseknek álljanak. De még a karóba húzás sem volt eléggé elrettentő példa. Ekkor Bakócz megparancsolta Dózsának, hogy hagyja abba a hadak gyűjtését és bocsássa haza a táborból a népet. De már késő volt. A keresztesek uraik ellen fordultak. A korszak legnagyobb parasztháborúját véres megtorlás követte. A négy hónapig tartó felkelésben hetvenezren pusztultak el, ebből négyszázan nemesek, a többi jobbágy és zsellér, polgár és szegénypap.

„A végzetet csak késleltetni lehet, de nem elkerülni” – írta Mátyás király, s jóslata hamarosan valóra vált. „A török császár összegyűjtve minden erejét Ázsiából és Európából, ellenünk jön, és már nemcsak azért, hogy betörjön az ország határain, vagy valamelyik tartományomat elhódítsa, hanem egyenesen arra törekszik, hogy elfoglalja az én Magyarországomat és Budát, országom fővárosát. (…) Zuhanunk, zuhanunk, szentatyám” – siránkozik II. Lajos király a pápához intézett levelében. Az anyagi és erkölcsi erejét vesztett ország sorsa 1526. augusztus 29-én, a mohácsi csatatéren beteljesedett. A király mellett hét főpap, köztük az esztergomi érsek is elesett.

1541-ben Szulejmán szultán elfoglalta Budát. Magyarország három részre szakadt. Huszonnégy vármegyében megszűnt a katolikus hierarchia, a kalocsai, csanádi, pécsi, szerémi, váci, váradi püspökség nagy része török fennhatóság alá került. A megüresedett helyekre kinevezték ugyan a püspököket, de ők sosem laktak helyben. A püspöki birtokokban élő nagybirtokosok az egyház ingó vagyonára is rátették a kezüket. A kolostorok és káptalanok zsoldosok tanyájává váltak. Az egyházi birtokok szekularizálása és a török hódítás megfosztotta a katolikus egyházat anyagi bázisától. Az erőtlenné vált egyház helyett így az „új hit” tősgyökeres magyar származású prédikátorai nyújtottak a magyar tömegeknek magasabb életcélokat, vallási tartalommal és műveltséggel. Az anyagiak hiánya nagyban hozzájárult ahhoz, hogy pont abban az időben szűnt meg minden utánpótlás, amikor a katolikus egyház szervezetét a koráramlatok a legnehezebb erőpróbának vetették alá.

A protestantizmus rohamosan bontakozott ki, és szinte küzdelem nélkül terjed el a háborútól sújtott Magyarországon, s a csodával határos eredményeket hozott. Az új hit prédikátorai a Szentírásnak kiemelt szerepet juttattak a vallási élet minden vonalán, a vallásgyakorlatokat leegyszerűsítették és a nép nyelvén végezték. Tehát a reformáció egyik eredménye az anyanyelv kultuszának megteremtése. „A nemzeti nyelv a magyar állam széthullása után átvette a nemzeti együvé tartozás jelképének szerepét és képviseletét.” A magyar kultúra fejlesztése szempontjából a reformáció másik nagy történelmi érdeme a könyvnyomtatás végleges meghonosítása. Míg a protestánsok mintegy harminc nyomdát mondhattak magukénak, addig a katolikusok csak egy nyomdával rendelkeztek. A 16. században megjelent 275 vallási tárgyú könyvből a katolikusok 31-et írtak, míg a protestáns szerzők 244-et.

A reformáció első igehirdetőivé ferences papok váltak, akik a 16. század harmincas éveiben tömegesen utaztak Wittenbergbe. Az első nemzedék egyik legjelentősebb egyénisége Dévai Biró Mátyás volt ferences szerzetes, aki a wittenbergi egyetemről hazatérve az új hitet oly lelkesen és hatásosan hirdette, hogy a „magyar Luther” nevet érdemelte ki. A korai reformáció harcos terjesztői sorában találjuk még az alábbi (volt) ferences barátokat: Szkhárosi Horváth Andrást, Sztáray Mihályt és Kopácsi Istvánt. A lutheri vallás olyan viharosan és sikeresen terjedt, hogy szinte az egész országot meghódította. Nemsokára a kálvinizmus is elindult hódító útjára, s a magyar kálvinizmus fellegvára Debrecen városa lett. A reformáció helvét irányának leghatásosabb terjesztője Meliusz Juhász Péter, akit az utókor „magyar Kálvin” névvel tisztelt meg.

A három részre szakadt Magyarországon a 16. század második felére erős protestáns (evangélikus, református és unitárius) többség alakult ki. Az ország lakosságának mintegy 75–80 százaléka valamelyik protestáns egyházhoz tartozott. Akadtak szilárdan egyvallású vidékek: a Tiszántúl például református, az északnyugati Felvidék evangélikus volt. De mindhárom országrészre, egészen az ellenreformáció megindításáig jellemző volt a különféle felekezetek híveinek békés egymás mellett élése. Ekkor alakult ki a vegyes templomhasználat szokása is. A többségben lévők a templom nagyobbik felét használták, míg a kisebbségben levők rendszerint a kórus alatti részt. A soproni Szent Mihály-templomban például kora reggel katolikus misét mutattak be, délelőtt meg evangélikus istentiszteletet tartottak.

Szántó István apostoli gyóntató szorgalmazására XIII. Gergely pápa 1579-ben megalapította a Collegium Hungaricumot, amelyet azonban, anyagi okokra hivatkozva a rákövetkező évben egyesített a Collegium Germanicummal. Ez a papnevelő intézmény a magyar katolikus restauráció melegágyává vált, és 1600-ig mintegy félszáz magyar papot nevelt fel.

Szabó Judit

Boldogasszony anyánk, régi nagy patrónánk

Augusztus 15-én Nagyboldogasszony, (népiesen Nagyasszony) napján Mária mennybemenetelét ünnepeljük, és István király is e napon ajánlotta csaknem ezer évvel ezelőtt Mária oltalmába Magyarországot. Mária testét a Getszemáne-kertnél egy sziklasírba helyezték el. Holttestét angyalok emelték ki a sírból, és ragyogó fénytől övezve felvitték a mennyországba. Az üres sírt apostolok állták körül, a távolodó után tekintve. Az egyik legenda szerint a „hitetlen” Tamás apostol, aki megint későn érkezett, és ismét kételkedett, a látottak bizonyítékául megkapta Mária övét. Mivel a Szentírás nem említi ezt az eseményt, számos legenda született Mária haláláról és mennybemeneteléről, amely a középkori egyházi irodalom és képzőművészet egyik kedvenc témájává vált. E történetet adta elő az egykor közkedvelt katolikus népkönyv, a Makula nélkül való Tükör is.

A különböző magyar vidékeken sajátos módon keveredik a néphagyomány és a keresztény liturgia. Rábaközben a vigília estéjén az asszonyok a temetőben egy frissen ásott, de még üres sír körül elimádkozták a dicsőséges olvasót, majd elénekelték a mennybevételről szóló legendát. A tápéi asszonyok pedig a temetőkápolna oltára előtt készítették el virágból Mária koporsóját, és énekelve virrasztottak mellette. A virágokat három nap múlva széthordták és szentelményként tisztelték.

Ezen a napon szokássá vált a virágszentelés is. Fűben, fában hagyta Isten az orvosságot – tartja a régi mondás. Hogy még jobban hassanak, számos nővényt kapcsolatba hoztak Szűz Máriával: így lett az üröm népies neve máriaseprű, a zsályáé máriatenyere, a rezgőfűé máriakönny, az árnikáé máriafű . A boldogasszony ága a ciprusfélék családjába tartozó boróka népies elnevezése, amely a középkor óta széles körben használt gyógynövény. Bogyóját elsősorban légúti megbetegedések gyógyítására használják. A boldogasszony káposztája pedig a bogánccsal közeli rendszertani rokonságban lévő máriatövis egyik népi elnevezése. Egykor széles körben alkalmazták elsősorban mint étvágygerjesztő, hasfájást enyhítő, görcsoldó szert. Napjainkban virágjából és magjaiból májgyulladást gyógyító orvosságot állítanak elő.

A két Boldogasszony köze (augusztus 15. – szeptember 8.) a gazdasági életben és a háztartásban számontartott szerencsés időszak. Az ilyenkor ültetett tyúk az összes tojását kikölti és csirkéit fölneveli, ezekből lesznek a legjobb tojók. A kétasszony közti tojás tavaszig eláll. Ezekben a napokban kell a téli ruhát szellőztetni, mert így nem esik beléjük a moly. Doroszlón ekkor vetik a lóherét, és pelcelik a muskátlit. Székely szokás a „holdvilágon való aratás”. A gazda háza népével sötétedés után kimegy a határba. Éjfélre végeznek a munkával, majd vidáman hazahajtanak.

A nap időjárása egyben termésjósló is: ha Nagyboldogasszony hajnalán felhős az ég, bő termés várható.

Mindennapi élet Jézus idejében

Dicsérjétek az Urat zengő hárfával,
dobbal, furulyával és cintányérral

Az ókori zsidók munkanapja nem volt órára és percre meghatározva, mint az manapság szokás. Kora reggeltől estig dolgoztak, ami azonban korántsem jelentette azt, hogy nem tudtak időt szakítani a pihenésre, a szórakozásra. A zsidók élénk közösségi életet éltek. Az emberek a város terein, a kútnál vagy forrásnál találkoztak, ott értesültek a legújabb hírekről. Köszönéskor legegyszerűbb üdvözlésük a „Sálom” (Béke!) volt. Ha úton találkoztak, leszálltak állatukról (a tevéről, a lóról, a szamárról). Ezt követően csókot váltottak, ami a tisztelet egyik formájának számított. A férfiak egymás szakállát csókolták meg. A különleges tisztelet jeleként az öregeknek a lábát is megcsókolták. A barátok az üdvözlés után hosszasan elbeszélgettek. Csak az idősebbeket és a neves embereket szólították uramnak, önmagukat pedig szolgának.

A zsidók minden alkalmat megragadtak az ünneplésre. Egyébként is minden korban vendégszerető nép hírében álltak. Családi lakomákon ünnepelték meg a házasságkötést, a gyermek születését, körülmetélését és elválasztását. A nagyobb vallási ünnepeket több család közösen ülte meg. Az áldozati lakomákra a szegényeken kívül meginvitálták az özvegyeket és a szolgákat is. A lakomákon ünnepi ruhában kellett megjelenni. A vendégfogadás íratlan szabálya szerint a házigazda az érkező vendég elé sietett, megölelte, megcsókolta, karonfogva bevezette házába, ahol az érkezőnek a lábát megmosta, vizet adott neki, hogy kezet mosson, és megtisztelő helyre ültette az asztalnál.

Ha valaki látogatóba akart menni, azt előre be kellett jelenteni, vagy legalább az ajtón kopogtatással jelezni. A vendég csak akkor lépett be, ha a szolga kijött, és ajtót nyitott. Az ajándékozás szokása eleinte nem volt gyakori az egyenrangúak között, csak ha előkelőekhez mentek látogatóba, akkor kellett ajándékról (arany, ezüst, ékszer, élelem, fegyver stb.) gondoskodni, amit rendszerint szolgákkal küldték el. A prófétáknak, a bíráknak és a tanúknak viszont tilos volt ajándékot küldeni.

A zsidók külön ünnepséget és lakomát rendeztek az aratás, a szüret, a birkanyírás, valamint a nyáj zsengéinek feláldozása alkalmából. Általános népünnepélynek számított a király trónralépésének az évfordulója, és a háborúból való hazatérés, ha győzelemmel ért véget.

Egyetlen ünnep sem múlhatott el zene nélkül, amely a polgári és a vallási életben is előkelő helyet foglalt el. A zsidók hangszeres kísérettel énekeltek. Hangszereik három csoportja: fúvós hangszerek (furulya, fuvola, kürt, trombita), húros hangszerek (lant, hárfa) és ütőhangszerek (cintányér, csörgő, dob).

„Akit Isten egyszer rajtakapott a munkán”

Nyár van, július. Az aratás ideje. Az Úr Jézus is beszélt az aratásról, csak más értelemben. Az egyik alkalommal, látva a köréje gyűlt népet, így szólt: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat az aratáshoz” (Mt 9,37–39). Egy másik alkalommal pedig ezt mondta apostolainak: „Igaza van a szólásmondásnak: Más vet és más arat. Nos, azért küldtelek benneteket, hogy learassátok, amit nem ti munkáltatok. Mások fáradoztak, s ti az ő munkájukba álltatok bele” (Jn 4,37–38).
Ez utóbbit élik át sokszor a fiatal misszionáriusok, a fiatal papok. Munkájuk, elfoglaltságuk, tennivalójuk mások munkájának, befektetésének a learatása. Ezt érezte az egyik új-guineai fiatal misszionárius is. Erről írok most páter Norbert Cuypers beszámolója alapján.

Vasárnap reggel van, hét óra. A Szent Pál-templom „harangjai” az első szentmisére hívogatnak. A harangok nem igaziak, szalagról szólnak, a kis „doboz”-ból. A közösség nem képes igazi harangokat venni, de tiszta szívből örül minden vasárnapi szentmisének. Nincs olyan munka vagy elfoglaltság, hogy miatta elmaradna róla! A 800 nő, férfi és gyermek az utolsó helyig megtölti a templomot.

A Szent Pál plébánia Pápua Új-Guinea harmadik legnagyobb városában, Mount Hagenben van. A város 25 ezer lakosának több mint a fele katolikus. Hatvanöt évvel ezelőtt ezt a területet még őserdő borította, és kis települések. Sok helyen még mindig így van. Akkor még a „kőkorszakban” éltek, azóta viszont már sokat fejlődtek, főleg a városokban, ahol a fűszoknyát a legmodernebb ruhák váltották fel.

Kilenc órakor kezdődik a második szentmise. Jó néhány embernek nem jutott hely a templomban. Ők az ajtóban igyekeznek együtt ünnepelni a többiekkel. Feszülten figyelik a pap szavait, aki a napi evangéliummal hozza kapcsolatba az országos nehézségeket: a férfiak iszákosságát, az ebből származó családi bajokat, a városi bandákat, a nagyszámú nemi erőszakot, a kábítószer használatát. Az egyház feladata, hogy a nehézségekkel küzdők mellé álljon.

A legnehezebb helyzetben az ifjúság van, amely már nem tud mit kezdeni a szülők hagyományos szokásaival. Az újabb értékrend viszont még nem alakult ki bennük. Mount Hagenban számtalan szupermarket és bár van, amelyben a nyugati fogyasztó társadalom szellemét terjesztik. A szellemi táplálékot pedig 30 különböző keresztény egyház, közösség és szekta kínálja, amelyek mindegyike a maga módján akarja az embereket Istenhez vezetni.

Páter Norbert Cuypers a legfiatalabb verbita az érsekségben: 1997 őszén érkezett újmisésként. Garry-vel, ír rendtársával, Binipas-szal, a bennszülött diakónussal, aki papszentelésére készül, valamint Uli-val, az „ideiglenes misszionáriussal” együtt igyekszik a helyi egyházat kiépíteni és vezetni.

A tízórai szentmise után a plébánia különböző csoportjai találkoznak. A következő hét teendőit beszélik meg. A Mária Légió női és férfi tagjai Mária példáját követik: az időseket és betegeket akarják meglátogatni, hogy velük imádkozzanak. Az asszonyok csoportja megszervezi a böjti étrendet. Az Antióchiai Ifjúság Csoport, mely az ősegyház virágzó közösségének nevét viseli, előkészíti a megújulási hétvégét, amelyre újabb fiatalokat is meghívnak. Egy másik csoport a jövő vasárnapi liturgiát, istentiszteleti rendet készít elő.

Közben állandóan kopognak a plébánia ajtaján: „Páter, mikor jössz már végre az imaóránkra?” „Páter, kölcsön tudnál-e adni 5 kinát a buszra? Meg fogom adni!” „Páter, nem jöhetnél gyorsabban a kórházba? Anyám haldoklik.” Bizony nem könnyű minden pillanatban kitárni a szív és a plébánia ajtaját!

Délután elered az eső, ez nyugodtabb vasárnap estét ígér. A fiatal misszionáriusnak legalább alkalma lesz arra, hogy szépen átgondolhassa a jövő heti teendőit: „Mi is az, amit már előre tudok? Először is a vasárnapi perselypénzt befizetem a bankba. Ezzel is távol tartjuk a plébániai tolvajokat…” A tervezgetést azonban meg kell szakítani. A zuhogó esőben két fiatal érkezik, akik arra kérik, hogy temesse el meghalt anyjukat, akit a kórházban látott el szentségekkel a páter. „Ezt majd a diakónus, Bonipas végzi el az anyanyelvükön – dönti el a pap. – „Nekem délfelé a titkárnőképző kollégiumban kell miséznem. És meg akarom látogatni a tavaly AIDS-ben meghalt Martina családját is. Útban hozzájuk megveszem majd az újságot, meg átveszem a postán a küldeményeket…”

Másnap az egyik európai folyóirat címlapján ezt olvasta: „Akit Isten egyszer rajtakap a munkán, annak állandóan újat küld.” Ekkor határozta el, hogy meglátogatja délután a földijét, az itt működő osztrák fejlődéssegítőt, Angélát, akinek nehézségei támadtak a munkájában. Kávé mellett, anyanyelven ezt is könnyebben elintézhetik.

Ez egy szokványos új-guineai vasárnap volt, máskor még több is összejön, főleg hétköznapokon. Annyi a munka, hogy nincs idő sem a betegeskedésre, sem az öregedésre.

Imádkozzunk a misszionáriusokért, hogy legyen mindig idejük és erejük nemcsak az aratásra, hanem a vetésre is!

Suhajda Lajos SVD

Mit jelent(ett) (első)áldozásod?

Elsőáldozás után már nem fontos?

Ösztönöz, hogy másokhoz jobb legyek

Kovács László (nyugalmazott hentes, plébániai kisegítő és hitoktató, két gyermek édesapja): – Elsőáldozásom napjára édesanyám új ruhát vett nekem. Akkor még nem fogtam fel a szentség lényegét, hogy a feltámadt Krisztust veszem magamhoz. Most már érzem, hogy szükségem van minden szentmisében az oltáriszentségre, Jézus titokzatos testére, ami fellendíti lelki világomat, és megszabadít testi bajaimtól. Áldozáskor tudatosan emlékezetembe idézem: Jézus van bennem és felebarátomban. Az áldozás lendületet ad a következő napokra. Ösztönöz arra, hogy ha bűnt követek el, a gyóntatószékben rendezzem kapcsolatomat Istennel, őszintén megbánva bűneimet és gyarlóságaimat, megtapasztalva az Atya megbocsátó szeretetét. Mielőtt magamhoz veszem az Oltáriszentséget, arra gondolok: Jézus ott áll az ajtóm előtt, és kopogtat. Ha kitárom szívem ajtaját, akkor fogadom be. Néha én is elutasítóan viselkedem a másik emberrel szemben, de újra és újra törekszem arra, hogy máskor kész legyek segíteni felebarátomon. Cselekedeteimmel igyekszem jó tanítványa lenni Jézusnak. A plébánián a karitatív és egyéb munka által segítjük egymást, továbbá támogatjuk Kornélia nővér munkáját.

Tisztának éreztem magam

Mraznica Márta (magyartanárnő, két gyermek édesanyja): – Elsőáldozásom után összekulcsolt kézzel mentem haza a templomból. „Most már nem kell…” – figyelmeztetett anyu. De én úgy éreztem, így, összekulcsolt kézzel kell végigmennem az utcán. Azon a napon könnyűnek, tisztának éreztem magam. Most nem járok rendszeresen templomba, nem áldozom, de gyermekeimet küldöm, mert alázatot, szelídséget tanulnak, amire mi nem tudjunk nevelni őket az iskolában. Kornélia nővér szépen foglalkozik velük. Árad belőle a nyugalom. Nem szól rá a gyerekre: „Legyél jó, mert különben egyest kapsz!” Hanem hűvös nyugalmával, intelligenciájával szépen megnyugtatja őket.

Nekem mást jelent a vallás, ezért nem járok rendszeresen szentmisére. Kedvelem a templomokat, a kolostorokat, a gregorián énekeket, de egyedül szeretek lenni abban a nyugalomban, amelyet egy üres templom áraszt, amikor nincs mise. Ilyenkor beülök, s egyedül vagyok… Csendben összeszedem gondolataimat, s akkor bennem érzem az Istent. Én így szeretem, de lehet, hogy nem így az igazi.

Nehéz, ha sokáig másfajta életet éltünk

Urbán Jolán (közgazdász, két gyermek édesanyja): – Szüleim nem küldtek hitoktatásra, meg se kereszteltek, és elmaradt az egyházi esküvőm is. Néhány konzultáció és három hittankönyv egyszeri elolvasása után egy plébános kikérdezett, és 28 éves koromban megkeresztelt. Később elrendeztem az elsőáldozást, a templomi esküvőt és gyermekeink keresztelését. A gyors felkészülés után sok minden homályos maradt. Mi valójában a gyerekek révén indultunk el öt évvel ezelőtt az egyház felé. Én eleinte a vasárnapi főzésre hivatkozva otthon maradtam. Később átszerveztem vasárnapi teendőimet, hogy eljussak a szentmisére. Ez tudatos döntés, megtérés volt. Amióta férjem gyónáshoz járul és áldozik, egész családi életünk átformálódott, ő is nagyobb szeretettel van irántunk és mások iránt. Én eljárok misére, de nem gyónok és áldozom. Látom, hogy a keresztény élet sok lemondással jár, az ember pedig egyes dolgairól valójában nem akar lemondani. Miért? Mert fél, hogy változtatnia kell életstílusán. Például nemcsak a jólétben élők barátságát kell keresnie, hanem lépnie kell az elesett, szegény emberek felé is. Nagy alázat szükséges ahhoz, hogy megváltozzunk, s ez különösen akkor nehéz, ha húsz-harminc évig másfajta életet éltünk.

Erőre kapok

Juhász Piroska (takarítónő, két gyermek édesanyja): – Egy kis faluban, Szanádon voltam elsőáldoző bátyámmal és mintegy tíz, különböző korú gyermekkel együtt. Nagyon messze laktunk, és az egész család gyalog sétált le a templomba. Gyónás után izgultam. Édesapám gyakran mondta, ha az ostya felragad a szájpadlásodra, az azt jelenti, hogy bűnös vagy. Csak később fogtam fel, hogy viccelődött. Férjhezmenetel után hanyagságból csak nagyobb ünnepkor mentem misére. Lányaim áldoznak, hívnak, s örülnek, ha velük megyek. A gyermekmise jobban leköt, mert a szentbeszédbe beleszólhatnak a gyermekek. Én csak akkor áldozok, amikor előtte meggyónok. Áldozás után nyugodtabb vagyok, minden gondom-bajom kisebbnek tűnik, erőre kapok, nagylelkűbb vagyok a megbocsátásban, a másikban inkább a jó tulajdonságokat keresem.

Sok személynek az elsőáldozás emlék arról, hogy milyen fidres-fodros, drága ruhában jelent meg. Itt, Csókán a lányok virágot tűznek hajukba. Fehér ministránsruhához hasonló öltözékben veszi magához először a szentségi Jézust fiú, lány, szegény és gazdag. A fehér ruha tiszta lelküket jelképezi.

Az a szép, aki jó

Both Erzsébet-Mária Kornélia, SSND (Miasszonyunkról Nevezett Szegény Iskolanővér): – Hogy a gyerekek igazi gyerekek maradjanak, a szülőkkel megbeszélve vezettük be Padén, majd később Csókán a fehér „egyenruhákat” és az egyszerű hajviseletet. Ők is segítettek elsőáldozásra felkészíteni gyermekeiket. Beszélgettünk arról, hogy az a szép, aki jó. S aki szép szeretne lenni, gondoljon minél többet a Szépség Forrására, rendszeresen imádkozzon hozzá, naponta tartson lelkiismeretvizsgálatot az önkontroll és a jó gyónás érdekében, és törekedjen a jóra. Az előkészület végén az egyik kislány boldogan újságolta: „Anyu mondta, hogy ilyen elsőáldozó csoportot még nem látott. Mi leszünk a legszebbek, mert mi vagyunk a legjobbak.”

Jézus tényleg veled van

Both István (esperesplébános): – Az eredeti bűn és személyes bűneink testileg-lelkileg megbetegítenek bennünket. Jézus azért jött, hogy gyógyulást hozzon, azért alapította az eucharisztiát, hogy örök életet adjon nekünk. „Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek” (Jn 6,53) – mondta.

Fontos minél hamarabb megismertetni és megízleltetni a gyerekekkel Jézust. Amikor a gyermek a kenyér és bor színében az élő Krisztust magához veszi, először érzi, hogy most Jézus tényleg vele van. Megtapasztalja azt, amit a hittanórákon megtanult. Ha továbbra is fenntartja kapcsolatát az egyházközösséggel, akkor ez az érzelmileg átélt esemény később segíti, hogy értelmi síkon is eljusson Jézushoz. Annál is inkább, mert az eucharisztia, a szentmise keresztény életünk forrása és csúcsa. Jézus főpapi imájában mindannyiunkért imádkozik a mennyei Atyához, hogy olyan egységben legyünk, mint ő és az Atya. Ezt az egységet az eucharisztiában lehet megélni, megtapasztalni. Az a gyermek, aki elsőáldozás után megtartja kapcsolatát az egyházközösséggel, szentmisére jár, megáldozik, nemcsak testileg-lelkileg gyógyul, hanem fokozatosan beépül egy valódi közösségbe, amelyben Jézuson keresztül mindjobban megtapasztalja a szentháromságos egy Istent. A rendszeres áldozás alakítja, formálja a keresztény embert. A családban növekszik a szeretetet. A hívő igyekszik igazi keresztény lelkülettel és megbecsüléssel fordulni a másképpen gondolkodó családtagok felé. Egyesek leszoknak például a káromkodásról, másoknak sikerül megfékezni magukat a pletykálkodásban. Sok hívőtől hallom: „Nem haragszom a szomszédomra, de ha az utcán látom, elfordítom a fejem”. Keresztény számára ez az út nem járható. Haragtartó, gyűlölködő vagy polgárilag elvált és újraházasodott személy nem áldozhat.

Jómagam tíz-tizenegy évesen áldoztam először Székelykevén. Plébánosom mondta, hogy mielőtt elsőáldozás előtt gyónni jövünk, kérjünk szüleinktől bocsánatot. Bizony nem volt könnyű eléjük állni, mert sokszor megbüntettek, amikor rosszalkodtam. És húgomtól is bocsánatot kellett kérnem, mert sokszor elpüföltem. Sajnos, hitoktatóként, lelkipásztorként én elmulasztom erre biztatni a gyerekeket.

A szentmiseáldozat bemutatása számomra mindig konkrét találkozást jelent Jézussal, és ebben sokat segítettek nekem az egyházban élő különféle lelki mozgalmak, noha egyiknek sem vagyok tagja. Így a misében és azon kívül is sokkal többször megélem a Jézussal való együttlétet, mint korábban. Vajon gondolok-e arra, hogy amikor a szent ostya, Jézus van a kezemben, valójában az élő Istent tartom? Igen, és bevallom, szeretetétől néha szinte megremegek: „Lám, mit tett az Isten velem, a kezembe adta önmagát?” A híveket szeretném arra buzdítani, hogy gondolják át: a szentmise, a nagycsütörtöki esemény Jézus isteni szeretetének a megnyilvánulása. A szülőket pedig arra kérem, ne mondják gyermeküknek, hogy elsőáldozásig járjon hittanra, aztán már nem fontos. Ez nagy kárt tesz a gyermek lelkében, s egyszer pont e szavak lesznek azok, amelyek gyermekeik révén visszaütnek a szülőkre. S akkor nem a pap vagy a hitoktató fog sírni, hanem a szülő.

Smidt Valéria

Elfogyunk… Mi lesz velünk?

Mögöttünk az elsőáldozások időszaka. Az idén is örültünk nekik. Sajnos a legtöbb egyházközségben évről évre kevesebben vannak. Az ismert okok miatt ugyanis mind kevesebb a gyermek. Az utóbbi évtized történései is megtették a magukét: a keresztelések száma rohamosan csökken. Amikor mi papok egymással találkozunk, már elkerülhetetlen téma számunkra: mennyi volt eddig az idén a keresztelés egyik-másik hívőközösségben. Népünk a hívő szokásokhoz továbbra is ragaszkodik, nem ott a baj, hogy nem kérik a keresztelést, hanem a gyermekek számának csökkenése a lesújtó. Még ennél is elszomorítóbb, hogy vidékünkön az első osztályba iratkozó gyermekeink száma is drasztikusan csökken. Olyannyira, hogy az már komoly aggodalmakat ébreszt bennünk: Mi lesz velünk? Elfogyunk?

Az egykézés a második világháború után kezdődött. Emiatt a népszaporulat annyira lecsökkent, hogy a hatvanas évek végétől közösségeinkben évről évre több a koporsó, mint a bölcső. Saját sírunkat ássuk. Ha ez továbbra is így folytatódik, akkor ki lehet számítani, milyen kevesen leszünk tíz év múlva. Több évtizedre előre nem is merünk gondolni. Vigasztaljon bennünket az a tény, hogy mi emberek bizonyos statisztikai adatok alapján messzemenő következtetéseket vonunk le, de a történelem Ura nem ilyen adatokkal dolgozik. A mi számításainkat áthúzhatja, mert ő kiszámíthatatlan, és nem a mi prognózisunk szerint „működik”. A jövő végül is Isten kezében van, akinél minden lehetséges.

A gyermekvállalási kedv hiányát leginkább a pénztelenségben keressük. Bár a pénz nélkülözhetetlen az emberséges élethez, a tények mégis azt mutatják, hogy akkor kezdett divatba jönni az egykézés, amikor erre mifelénk még viszonylagos jólétben éltünk. A kényelemszeretet, az élvezetvágy sokakon eluralkodott, és a születendő gyermek veszélyt jelentett a kitűzött tervek megvalósulására nézve. Őseink viszont a szegénységben is sok gyermeket vállaltak és neveltek fel, ha kellett nagy lemondások árán, de áldozatos szeretettel.

Egyes hívek a papokkal szemben bizonyos elvárásokat támasztanak. Szerintük a papoknak kellene hatni a fiatal házasokra, hogy több gyermeket vállaljanak. Engem is megkérdeztek már, miért nem sürgetem jobban a több gyermek vállalását. A múltban hallottunk olyan példáról is, hogy a papok a meg nem született gyermekekért meghúzatták a harangokat. Egyesek közülük úgy vélik, hogy a szószékről kell „dörgedezni” erről a témáról. Én azonban nem vagyok meggyőződve arról, hogy eredményesek az ilyen lelkipásztori próbálkozások. Legtöbbet a házasságra készülőkkel való találkozások folyamán tehetünk. A jegyes tanfolyamokon, a fiatal családokkal való beszélgetéseim során fontos feladatnak tartom e téma feldolgozását. Gyakran hangoztatom a fiataloknak: „A szeretet, a szerelem legszebb »emlékműve« a gyermek. Kívánom, hogy minél több ilyen »emlékművet« emeljetek!” Esküvőkor, a családi könyvecske átadásánál megmutatom nekik, hogy van elegendő hely (egészen pontosan hat) a születendő gyermekek bejegyzésére. Amikor fiatal házasokkal találkozom, és szó esik a gyermekvállalásról, olykor tréfásan biztatom is őket: „Írjatok a gólyának!” Egykori hittanosom megengedte magának ezt a választ: „Nem tudjuk a gólya címét!”

A papok mindig is felhívták a családok figyelmét arra, hogy a gyermekvállalás feladata milyen fontos. Olyannyira, hogy egyes családokban a harmadik vagy a negyedik gyermek születését az illető lelkipásztor buzdításának tulajdonították. De ma már a szavak nem hatásosak, mert problémákkal teli világunkban a gyermekekről való későbbi gondoskodás során az egyház a mi tájunkon nem sokat tehet. Pedig akadt olyan ajánlat is, hogy a harmadik gyermekről gondoskodjon az egyház. Az illetőnek megpróbáltam elmagyarázni az egyház fogalmát. Ki is valójában az egyház? Kik alkotják? Mi is a feladata? Ha figyelembe vesszük, hogy mi megkereszteltek mindannyian alkotjuk az egyházat, akkor ennek a társadalmi és családi problémának megoldását anyagi szinten az egyház nem vállalhatja, és nem is ez az elsődleges feladata. Amit az egyház tehet, és amit rendületlenül tennie is kell küldetéséből kifolyólag, hogy mindenkor, bármilyen ínséges, nehéz és alkalmatlan időben hirdesse az élet evangéliumát. A pusztítás, a megsemmisülés és a halál civilizációjával szemben az élet kultúráját kell erősítenie a népben.

Jézus Krisztus küldetésének lényege, hogy életünk legyen és bőségben legyen. Hitünk a szeretet civilizációjának építését várja el tőlünk. Ahol szeretet van, ott lesz élet is. Ahol élet, ott gyermek is. Ahol gyermek, ott jövő is.

Szungyi László

Pöttyös Panni és a többiek

Pünkösdhétfőn szőke, virgonc virágok nyiladoznak, sütkéreznek a Máriaremetei Kegytemplom kertjében. A szőke virágok – András, Péter, Mária és Anna – szüleikkel együtt érkeztek Kaposvárról a Magyar Katolikus Karizmatikus Megújulás 9. Országos Találkozójára.

– Ki a ti védőszentetek? – kérdezi tőlük anyu, amikor letelepedek a pokrócukra.

– András apostol – mondja a legidősebb, a nyolcéves András.

– Az enyém meg Péter apostol – szólal meg sorrendben a második fiú, a hat esztendős Péter.

– És Panni, neked ki a védőszented?

– Mária – vágja rá habozás nélkül a hároméves Mária.

– Nem, hanem Anna! Máriának az anyukája – javítják ki a többiek kórusban a legkisebbet. – Mária Marcsié, az ő védőszentje.

Panni Eszti babával játszik. Ruhájában igazi „Pöttyös Panni”. A fiúk kedvenc mesehőséről kapta a nevét. Ugyanis amikor anyu áldott állapotban volt, a fiúk kijelentették, hogy a kistestvér Panni lesz.

Bíró László előadása alatt a Horváth csemeték kedvükre játszadoznak. Legmerészebb közülük az ötéves Marcsi, aki, hipp-hopp, már apu vállán feszít.

– A püspök atya arról beszélt, hogyan kell a családot a Szentháromság mintájára megélni – meséli Mária, az anyuka. – Nekünk családosoknak sokat jelent, hogy Isten ennyire fontosnak tartja a családot, nem csak a papi és szerzetesi hivatásokat. Andrást és engemet gyermekkorunktól katolikus szellemben neveltek, gyakoroltuk is hitünket, de a karizmatikus lelkiségben ébredtünk rá, menynyire távol állunk még Istentől.

– Ezért tovább képeztük magunkat a Szentlélek-szemináriumon – mondta András. – Lelki életünk további fejlődésében sokat segít Varga Laci atya, a kaposvári Szent Imre plébánia plébánosa.

Máriára most a Szentírás szava erőteljesebben hat, mint régebben, és világosabban felismeri, mit kér tőle Isten.

– Törekszünk az evangélium szerint élni, és amire igent mondunk, még ha nehéz is megtenni, annak meglesz gyümölcse.

Esténként együtt imádkoznak a gyerekekkel.

– Külön-külön csendben beszélgetünk Jézussal. Megpróbáljuk meghallani, mit üzen számunkra. S azt utána elmondjuk egymásnak. A gyerekek már eléggé jól tudják „meghallani” Jézus szavát.

András négy évvel idősebb testvérével nevelkedett együtt, Mária három fiútestvérrel dicsekedhet.

– Nagyon örülök, hogy négyen nőttünk fel. A testvérek között nagyon jól éreztem magamat, ezért terveztem minimum négy gyermeket. Házasságunk kérés volt Istenhez, hogy mi együtt tölthessük az életünket. Nagyon jó a társammal élni – mondja Mária.

– Itt, a máriaremetei kegyhelyen, a mögöttünk lévő szeretetotthonban ismerkedtünk meg – fűzi hozzá társa. – Csoda volt, ahogyan ide kerültünk az ország két végéből. Ebben az egyházi szeretetotthonban időseket és elfekvő betegeket ápoltunk, és minden alkalommal, amikor találkoztunk, leendő házasságunkért elmondtunk egy teljes rózsafüzért. Azóta is napi imáink közé tartozik a szentolvasó, és ápoljuk kapcsolatunkat Szűz Máriával és Szent Józseffel. Építkezéskor József számtalanszor megsegített bennünket, különben mások segítsége nélkül haladtunk volna. Kértük a karizmatikus imacsoport tagjait, hogy imádkozzanak értünk, ez meg is erősítette családi életünket.

– Nem vagyunk túl gazdagok. Mégis úgy érezzük, ez a jubileumi év új feladatokat tartogat számunkra. Négy gyermekünk mellé szeretnénk örökbe fogadni azokból a gyerekekből, akik nem sajátjaink. Hisszük, hogy az ilyen gyerekek lelkileg gazdagíthatnak bennünket, s talán mi is őket. Az örökbe fogadás ügyét szeretnénk teljesen Istenre bízni, hogy elfogadjuk azt a gyermeket, akit ő küld nekünk. Bízunk kegyelmeiben. Eddig is mindig jól megvoltunk. Plébániánkon a nagycsaládosok sokat segítenek egymásnak, ellátnak bennünket gyermek- és felnőtt ruhákkal, így öltözködésre nem költünk pénzt.

Abban a reményben búcsúztam a Horváth család aprajától és nagyjától, hogy hamarosan megérkezik Pöttyös Panniék testvére…

Smidt Valéria

A család mint a Szentháromság ikonja

Legfőbb méltóságunk

Hogy az ikon szó ízlelgessük, hadd meséljem el egyik élményemet. Egyszer egy görög katolikus kispap bejött hozzám, és elmondta: szerinte olyan kár, hogy elhagytuk a régi ortodox füstölési szokásokat a liturgiában. Rákérdeztem, mi volt az? S elmagyarázta a kispap, hogy a pap először mindig megfüstölte a Krisztus-ikont, az ikonosztázon (a képállványon), mert ő az Atya képmása, ikonja. Azután a pap megfüstölte az Istenanya ikonját, a Szűzanya képét, mert ő sajátos értelemben képmása Istennek. Aztán megfüstölt minden egyes szentet az ikonosztázon, mert ők mindnyájan kiemelten Isten képmásai. Ezután megfüstölték a papot, mert ő is Isten ikonja. Majd körüljártak, és a templomban minden egyes embert megfüstöltek, mert mindegyikük Isten képmása. Még a falu bolondját is megfüstölték minden liturgiában, mert ő is Isten képmása. Tehát Isten ikonjai, Isten képmásai vagyunk.

A füstölési szokás azért megmaradt a mi liturgiánkban is. A népet mindig megfüstöljük a nagymisén, az ünnepi misén egyetlen aktussal, és ebben a füstölésben még őrizzük hitünket, mely szerint az ember legfőbb méltósága, hogy Isten képmása. A mai ember igazából ezt a méltóságát és nagyszerűségét felejti el. Az egyik teológus így fogalmaz: „Az Isten az ember bensejét olyan mérhetetlenül nagynak alkotta, hogy elfér benne az, akit az ég és a föld nem képes befogadni: a Szentháromság dicsősége.” Az ember méltósága valójában ez, hogy Isten ikonja. Aki föladja ezt a méltóságát, az sem tud lemondani önmaga nagyságáról, és elkezdi keresni valahol másutt: abban, amit birtokol, amit tesz vagy élvez.

Ebben a mondatban tehát, hogy „a család a Szentháromság ikonja”, egyrészt ott rejlik az ember méltósága, másrészt a család méltósága. A szentatya hangsúlyozza e nagy jubileumi évben a következőt: „Jézus azáltal, hogy megmutatja az irgalmas és könyörületes Atyaistent, és elküldi a Szentlelket, kinyilvánítja a Szentháromság szeretetének misztériumát”. Tehát Jézus azzal, hogy kinyilatkoztatja az Atya jóságát és irgalmát, egyúttal a Szentháromság szeretetének titkát is kinyilatkoztatja. „Ezért – kéri a pápa tőlünk, – legyen a szentév Szentháromságot dicsérő szakadatlan ének. Szálljon fel tehát az Atyaistenhez a Szentlélekben most és mindörökké az egyház dicsérő éneke, mert megadta nekünk az üdvösséget Krisztusban”. A szentatya a 2000. Évi Nagy Jubileumot meghirdető bullájában fejezi ki a következő kérését is: „mert Jézus Krisztus kinyilatkoztatta nekünk a szentháromságos Isten szeretetét, ezért az egész nagy jubileumi év legyen a Szentháromságot dicsőítő himnuszszá számunkra”.

Mi köze az élethez?

Hadd idézzek most egy másik pólusból! Emmanuel Kant szerint a „Szentháromság dogmája semmit sem jelent a gyakorlati élet számára. Ha a teológiai könyvekből eltávolítanák azt, ami a Szentháromságról szól, szinte semmi sem változna a keresztények gondolkodásában, életében”. Valóban így lenne ez? Hogy a Szentháromságnak semmi köze nincs a gyakorlati élethez, mindennapjainkhoz? Remélem, hogy elmélkedésünk végére Kant e cinikus megjegyzése megfelelő választ kap.

Mi is a kapcsolat a Szentháromság és a házasság között? Figyeljünk most egy kissé az egyházi megnyilatkozásokra! „Jézus a házasság szentségében lehetővé tette a házasoknak, hogy osztozzanak a Szentháromság dicsőségében, abban a dicsőségben, amelynek részese Jézus öröktől fogva, mint Fiú.” Tehát a házasság szentsége, testvérek, nem egy ceremónia, nem a polgári házasság „megfejelése” egy újabb papírral. A házasság szentsége beleemel bennünket a Szentháromság dicsőségébe, ebben a szentségben ajándékba kapjuk a szeretet Lelkét; részesülünk abban az önátadásban, ami a Szentháromság személyeit eggyé teszi, és amellyel Jézus szereti az ő egyházát, az ő menyasszonyát, minket. Így a házasság szentsége, miközben belekapcsol bennünket a Szentháromság titkába és dicsőségébe, részesít bennünket a szeretet Lelkében, Jézus odaadó szeretetében. Ez a szeretet mindazokat, akik a házasság szentségét fölvették, arra indítja, hogy legyenek képmásai a szentháromságos szeretetnek.

A Magyar Katolikus Püspöki Kar A boldogabb családokért c. körlevelében, amely 1999-ben jelent meg Szentcsalád vasárnapján, ez áll: „A családnak maga a Szentháromság a mintaképe. A Szentháromság már az emberi személy titkában tükröződik. Az ember is úgy szeretne egy lenni azzal, akit szeret, hogy közben nem akarja elveszíteni önmagát. A Szentháromság személyeinek lényege ugyanis az egymásnak mindent átadó szeretet, amelyben nem veszítik el önmagukat, hanem éppen ez a létük. A házasfelek, a férfi és a nő közötti igazi egységet a Fiú által az Atyától belénk árasztott Szentlélek valósítja meg. Őáltala lesznek a szülők a Teremtő társai az élet továbbadásában, a gyermekek világrahozatalában. Hisszük tehát, hogy a házasság a Szentháromságnak sajátos földi képmásává válhat, amelyben a felek a teljes átadás és a teljes befogadás készségével fordulnak egymás felé. Ebben nem vesztik el személyiségüket, hanem éppen ellenkezőleg: megtalálják kiteljesedett emberségüket. ” Tehát a házasság szentsége a házas embert beleemeli a Szentháromság titkába, részesíti abból a dicsőségből, ami Jézus dicsősége, és képessé teszi a házastársakat arra, hogy Szentháromság ikonjaivá, képmásaivá legyenek.

Nem megtűrt gyengeség

A katolikus katekizmusban ez áll: „A házastársak kölcsönös szeretete képe mása lett annak az abszolút és megfoghatatlan szeretetnek, amellyel Isten szereti az embert.” Testvérek, ha belegondolunk abba, hogy mi a házasság szentségében élőknek a hivatása, akkor megremegünk ettől. A katekizmusnak szavával élve: annak az abszolút és megfoghatatlan szeretetnek a képe mása lehet a házasság szentségében élő, amellyel az Isten szereti az embert. Ez a keresztény házasság. A szentségi házasság nem egyenlő a templomi esküvővel; a templomi esküvőben elindul két ember, hogy szüntelenül kiszolgáltassák egymásnak a házasság szentségét, vagyis megjelenítsék kifelé Isten emberek iránti szentháromságos szeretetét.

A II. vatikáni zsinat szemében a hitvesi szerelem nem valami megtűrt emberi gyengeség, hanem isteni küldetés. A házastársak Isten szeretetének munkatársai és tolmácsolói lesznek, akiknek az a hivatásuk, hogy tanúskodjanak annak a szeretetnek a misztériumáról, amelyet Urunk nyilatkoztatott ki a világnak halálával és feltámadásával. Élni a házasság szentségét tehát azt jelenti, – állítja a II. vatikáni zsinat, – vállaltuk, hogy tolmácsai leszünk annak a szeretetnek, amelyet Jézus az ő halálával és feltámadásával nyilvánított ki számunkra. Tudjuk, hogy Jézus halála és feltámadása nemcsak saját szeretetéről beszél, hanem a Szentháromság szeretetéről is. Jézus azért jött, hogy kinyilvánítsa nekünk az Atya és a Lélek szeretetét. A házasság szentsége így Isten szeretetében gyökerezik, tanítja az egyház, és arra hivatott, hogy megjelenítse és visszatükrözze Isten szeretetét.

Ennyit a hivatalos egyházi megnyilatkozásokról. Most térjünk át arra, hogy a Szentháromság szeretetét hogyan sugározhatja a keresztény házasság. Ezt két féle módon tekinthetjük át. Egyrészt úgy, hogy együtt nézzük a Szentháromság belső életét, másrészt úgy, hogy külön figyelünk az Atya, a Fiú és a Lélek szeretetére. Maradjunk most ennél a második, hagyományosabb megoldásnál; szemléljük először az Atya, a Fiú majd a Lélek szeretetét, így kapva indítás arra, hogy ikonjai legyünk az Atya, a Fiú és a Lélek szeretetének.

A kezdeményező szeretet

Ejtsünk néhány szót az Atya szeretetéről! Az Atya kezdeményezően szeret. Az Atya maga a forrás: a kezdetek nélküli kezdet, az eredet nélküli eredet, a szeretet örök forrása. Aki az Atyának ezt a kezdeményező szeretetét szeretné visszatükrözni, annak az a feladata, hogy ő maga is merjen kezdeményezően szeretni, legyen kezdeményezője a szeretetnek. Az egészséges család csak úgy létezhet, ha olyan személyek alkotják, akik egyenként a szeretet forrásai. Ha ez megvalósul a családban, akkor mint családi közösség együtt is a szeretet forrásaivá lesznek.

Nem tükrözi viszont az Atya kezdeményező szeretetét az olyan család, melynek tagjai nem szeretik egymást megelőzően, melynek tagjai nem találkoznak igazán egymással ebben a megelőző szeretetben. Testvérek, Jézus így beszél: „Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást” (Jn 13,34). És a Szentírás arról tanít, hogy Isten már akkor szeretett bennünket, amikor még bűnösök voltunk.

Van két szentírási mondat, amit gyakran fölcserélünk. Hol az egyik jut eszünkbe, hol a másik. Az egyik így hangzik: „Amit magadnak nem szeretnél, azt másnak se tedd” (Tób 4,15). Ez az Ószövetségből való. Az öreg Tóbiás ezt a tanácsot adja a kis Tóbiásnak útra bocsátva őt. Ez ennyit jelent: nem akarom, hogy nekem ártsanak, ezért én sem ártok a másiknak. De ezzel nem történt semmi a földön! Csak annyi, hogy nem bántottuk egymást. Jézus ellenben mit kér? „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük!” (Mt 7,12). Ez a megelőző szeretet. Ez az a megelőző szeretet, amellyel az Atya szereti az embert. Ha merik a keresztény család tagjai ezzel a megelőző szeretettel szeretni egymást, akkor a családban, sőt az egész társadalomban is szüntelenül növekszik a szeretet. Ez a krisztusi norma, így tanít Krisztus az Atyáról, aki a kezdeményező szeretet, aki előbb szeretett bennünket, mint mi őt, mert ő már akkor szeretett bennünket, amikor még bűnösök voltunk. Ez a kezdeményező szeretet nem fárad el újra meg újra elindulni a másik felé. Így lesz a keresztény házasság a szeretet forrásává a társadalom felé.

Testvéreim, a társadalom ma nem erről beszél. A megelőző szeretet alig létezik. Ha mi keresztények az Atya kezdeményező szeretetére figyelve és abba belegyökerezve merünk családunk tagjaiban megelőzően szeretni, akkor a társadalomban jelen lesz ez a megelőző szeretet, és szebb lesz ebben az országban az élet. De ha mi keresztények sem merünk már családi szinten sem vállalkozni arra, hogy ikonjai leszünk ennek a megelőző szeretetnek, akkor a szeretet egyre biztosabban fogy el világunkból. Hadd hangsúlyozzam még egyszer: egészséges család csak úgy létezhet, ha olyan személyek alkotják, akik egyenként a szeretet forrásai. Ha egy család tagjai egyenként a szeretet forrásai, akkor mint családi közösség, az élet és a szeretet forrásává válnak az egész társadalom számára.

Az Atya tehát a kezdeményező szeretet, de ezzel a kezdeményező szeretetével nem igáz le bennünket, hanem fölemel, nem tesz bennünket adósaivá, csak meghív a viszontszeretetre. Erre a kezdeményező szeretetre való odafigyelés megakadályoz bennünket, családtagokat abban, hogy a uralkodjunk egymás fölött. Mert a kezdeményező szeretet nem igáz le, hanem fölemel és meghív a szeretetre.

Ha bátorítjuk, kivirágzik

Szeretném az Atya szeretetének egy másik vonására is odairányítani a figyelmeteket: az ő szeretete teremtő. Az ember élete nem más, mint folytatása az Atya teremtő szeretetének. Már az Ószövetség első lapjain is ott áll: „Töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá” (Ter 1,28) Lett is ebből sok baj, mert tényleg uralmunk alá hajtottuk és kizsákmányoltuk a földet. De ahogyan a mindennapi életben dolgozunk, az mégis a teremtés folytatása. Bár az Atya teremtő munkáját másként is folytathatjuk. Az Atya, amikor teremtett, mintegy belehelyezte a maga jóságát a teremtésbe, és örömében így kiáltott föl: Jó az, amit alkottam! Így a teremtés munkáját folytatja az is, aki észreveszi mindazt a jót a teremtésben, amit az Isten belerejtett.

De az Isten nemcsak a halott világba helyezte bele jóságát, hanem minden egyes emberbe is. Ezért az Isten teremtő munkáját csodáljuk meg és visszük tovább, amikor családtagjainkban észrevesszük és tudatosítjuk azt a jóságot, azt az értéket, amit Isten belerejtett. Amikor valakiben bízunk, amikor valakit bátorítunk, akkor kivirágzik! Ezzel a másik jóságát észrevevő szeretetünkkel folytatjuk tulajdonképpen az Atya teremtő munkáját.

Az Atyára figyelve csak két dolgot mondtunk el: az Atya megelőző és kezdeményező szeretet. Határozd el: „Én is szeretnék a családomban, a közösségemben kezdeményező szeretet lenni.” A másik, amiről beszéltünk: az Atya teremtő szeretet, aki jóságát belehelyezte a teremtésbe. Határozd el: „Családom tagjaiban nemcsak a hibákat veszem észre, hanem a jóságot is. Felfedezem és értékelem a másik jóságát és pozitívumait.” Ha ezzel az elhatározással tudnánk hazamenni, otthon megújulna családi életünk.

Bíró László püspök,
a Magyar Katolikus Püspöki Kar családreferense

Köss békét apuval és anyuval!

Szüleinkhez való viszonyunk életünk során állandóan változik. Kisgyermekként szinte bálványozzuk őket („Az én apukám gyorsabban fut, mint a tied!”), kamaszkorban viszont elégedetlenek vagyunk velük, minden hibájukat látjuk. Reméljük, hogy e cikk segíts neked, hogy okosan viselkedj velük ebben a számodra és számukra is nehéz időszakban.

Ha úgy érzed: szüleid gyűlölnek

A múlt heti események után Zsolti torkig volt anyukájával. Hétfőn anya igazságtalanul őt vádolta meg, hogy az új szőnyeg sáros lett. Kedden és szerdán Zsolti munkaszokásairól tartott „előadást”. Csütörtökön a nyiratkozással gyötörte, pénteken pedig barátait szapulta. Hétvégén terveiről faggatta-nyaggatta.

Ugye, ismerős az a szentírási rész, amely a szülőkkel kapcsolatos viszonyhoz ad tanácsot: „Gyermekek, engedelmeskedjetek szüleiteknek az Úrban, mert így van az rendjén. »Tiszteld apádat és anyádat«; ez az első ígérettel egybekötött parancs: »hogy jó dolgod legyen, és hoszszú életű legyél a földön«” (Ef 6,1–3).

Mindig, amikor szüleid megjegyzéseket tesznek viselkedésedre, küllemedre, unalmaskodnak vagy gyötörnek, fogadj szót nekik és mutasd ki tiszteleted irántuk. Tedd meg ezt. A Szentírás ugyanis megígéri: így áldott leszel, azaz áldás kíséri életed.

Az idegeidre mennek a szüleid, úgy érzed, hogy gyűlölnek? Mit tegyél?

Képzeld magad Zsolti helyébe. Gondolkozz el, az utóbbi időben vajon mit mondhatott vagy tett, amivel elrontotta a dolgokat? És mit tehetett volna, hogy a dolgok ne csússzanak ki a kezéből?

Ha gyűlöletet táplálsz szüleid iránt:

• Vizsgáld meg életedet. Igaz-e mindaz, amit szüleid állítanak rólad? Próbáld meg a dolgokat az ő szemszögükből nézni, légy tárgyilagos.

• Beszélgess el velük a problémáról. Érzelmeidről nyíltan, becsületesen, de szelíden beszélj. „Semmiféle gonosz beszéd ne kerüljön ki szátokból, csak olyan, amely, ahol szükséges, alkalmas az építésre, hogy kegyelmet közöljön a hallgatókkal. Ne szomorítsátok meg Isten Szentlelkét, aki által meg vagytok pecsételve a megváltás napjára. Minden keserűség és harag, indulat, szóváltás és szitkozódás legyen távol tőletek minden gonoszsággal együtt. Egymás iránt legyetek inkább jóságosak, könyörületesek, bocsássatok meg egymásnak, ahogy Isten is megbocsátott nektek Krisztusban” (Ef 4,29–32).

A konfliktust legjobban gúnyos, kritizáló viselkedéseddel tudod elmérgesíteni. Ehelyett fogadd el szüleidet olyanoknak, amilyenek – nem érdemes harcolnod furcsa viselkedésük ellen, például ha apukád nevetséges cuccokban jár, vagy ha anyukád tapintatlan barátaid előtt. Apró bosszúságok miatt ne gerjedj haragra, ehelyett összpontosítsd figyelmedet azokra a pozitív dolgokra, amelyeket szüleid mondanak vagy tesznek, mert a „szelíd felelet megtöri a haragot, sértő szó pedig szítja az indulatot” (Péld 15,1). A kolosszei levél pedig arra int bennünket, hogy: „gyermekek, fogadjatok szót mindenben szüleiteknek, mert ez kedves az Úrnak! Apák, ne keltsétek fel a haragot gyermekeitekben, hogy kedvüket ne veszítsék!” (3,20–21).

Ha szüleid nem bíznak benned

Anna: – Majd megesz a méreg! Képzeld, anyu feltúrta a szobámat…

Edit: – Az én apukám viszont megjátssza, hogy ő Sherlock Holmes. Valamilyen készüléket szerelt az órához. Az jelezte, hánykor kapcsoltam fel a villanyt, illetve hánykor léptem be a szobámba. Így hiába mondtam neki, hogy már este 11-kor hazajöttem a találkáról, az óra éjfélt mutatott.

Vajon, mennyire bíznak meg benned szüleid?

• Légy becsületes. „Igaz ajkak helytállnak örökké, de a felelőtlen tanú hazug nyelvet kohol” (Péld 12,19). Te sem égsz a vágytól, hogy megbízzál abban, aki a múltban hazudott neked. Miért várod el akkor a szüleidtől, hogy megbízzanak benned?

• Viselkedj éretten. „Amikor gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek, úgy éreztem, mint a gyermek; amikor pedig férfivá lettem, felhagytam azokkal a dolgokkal, amelyek gyermekhez valók” (1Kor 13,11). Te meg tudnál-e bízni egy komolytalan, felelőtlen gyermekben?

• Légy irántuk tisztelettel. „Átkozott, aki nem tiszteli apját és anyját!” (Mtörv 27,16). Ha megbízható vagy, végül elnyered mások bizalmát.

Mit tehetsz, hogy szüleid megbízzanak benned?

• Alázatosan ismerd be, hogy nem volt igazad. Például így: „Anyu/apu, becstelenül (szemtelenül vagy éretlenül) viselkedtem.” Vagy: „Nem viselkedtem irántatok kellő tisztelettel, amikor _______________.”

• Kérj tőlük bocsánatot. „Ne haragudjatok. Nem volt igazam. Meg tudtok-e bocsátani?”

• Kedvesen add tudtukra, hogy szándékodban áll megváltozni: „Szeretném visszanyerni tiszteleteteket. Ugye, megmondjátok, hogyan tegyem?”

• Komolyan törekedj arra, hogy megmutasd őszinteséged. Tartsd meg szavad, s apránként visszanyered bizalmukat.

Miért fontos ez? Mert „amilyen a hűsítő hó az aratás hevében, olyan a megbízható követ a küldőjének: megnyugtatja gazdája szívét” (Péld 25,13).

(A Youthwalk c. könyv alapján)

A szegénység úrnői

Aligha akad olyan ember, aki legalább egyszer életében ne hallott volna Assisiről. Két szentnek az emléke elválaszthatatlanul kötődik e város nevéhez: Ferencé és Kláráé. Két név, két hivatás, amelyek a szeretet, a szegénység, a tisztaság, a lelki barátság, az ima és a béke evangéliumi értékeire emlékeztetnek.

Klára a város egyik legelőkelőbb családjának az elsőszülött leánya volt. Fogékony lelkére nagy hatást gyakorolt Ferenc, akit Klára a szent életben és a szegénységben követni szándékozott, s ezért tizennyolc éves korában szülei akarata ellenére elhagyta fényes otthonát. Ferenc útmutatása alapján az Assisi közelében fekvő bencés apácák kolostorában élt igen szigorú életet. Később a San Damiano kolostorban külön szerzetet alapított, ezért őt és követőit eleinte damjanitáknak nevezték, s csak Klára halála után terjedt el a klarissza elnevezés. A klarisszák kontemplatív életmódot folytatnak, imáik, szemlélődésük Krisztus életének misztériumaira irányul. Klára nem a „női ferencesség” megtestesítője, karizmája nem egyszerű női utánzata Ferenc férfi karizmájának, hanem eredeti és elengedhetetlen része, a női pólusa a ferencességnek. Ő az első nő, aki szabályzatot állított össze nők számára, ezt megelőzően kizárólag férfiak szabályozták a női szerzetes közösségek életét.

Magyar földön a klarissza apácák 1239-ben telepedtek meg. Első házuk Nagyszombaton jött léte, Árpádházi Szent Erzsébet szentté avatásának emlékére. Ezt követte a pozsonyi, óbudai, nagyváradi, sárospataki, kolozsvári, budai, pesti és zágrábi alapítás. Az apácák megjelenésük óta századokon keresztül fontos hivatást töltöttek be a leánynevelés és a szegények segélyezésének területén. A klarissza kolostorokban nevelkedtek a legelőkelőbb magyar főurak leányai, idővel pedig az alacsonyabb néposztály leánygyermekei is. II. József osztrák császár és a magyarok „kalapos” királya 1782-ben feloszlatta a klarisszákat. Utolsónak a pesti kolostor néptelenedett el. 1782. szeptember 9-én a feloszlató bizottság huszonegy apácát utasított ki. Templomukat lebontották, kolostorukból szeminárium, majd zálogház lett. Ismertebb magyar származású klarissza szentek: Árpádházi Kinga és Jolán, valamint Csehországi Ágnes.

A történelem folyamán többféle irányzat alakult ki a klarisszák nagy családjában. Az „eredeti” klarissza apácák száma napjainkban tizenegyezerre tehető (kolostoraik száma körülbelül ötszáz). Corbie Szent Colette reformját számos németalföldi és francia kolostor fogadta el. Ezek az apácák ma 94 kolostorban élnek, számuk ezerkilencszáz.