Tartalomból:

Vissza a főlapra

Sátánkisugárzás

Elképesztő, hogy mi mindenre képes az emberi képzelet! Senki sem tagadhatja, hogy fantáziánk szinte korlátlan. Igaz, a filozófusoknak ezzel kapcsolatban is lenne mondanivalójuk, de tagadhatatlan, hogy képzelődésével az ember nemcsak az ábrándozások látszólag vigasztaló magaslataira tud eljutni, hanem még az értelmetlen dolgoknak is képes értelmet adni, vagyis megmagyarázza a megmagyarázhatatlant.

Manapság, amikor nem a vízözön, hanem a szóözön veszélyezteti az emberiséget, és különböző furcsa kiadványok is napvilágot látnak, nem könnyű válogatni a sokféle vélemény között. Nemzedékünk sokkal komolyabb kihívás előtt áll, mint sok régi nemzedék. Akkor ismert volt az irány, attól nem lehetett eltérni, abban megtartották az embert a társadalmi és erkölcsi berögződések. Az út biztosnak tűnt. Ma számtalan döntés előtt állunk nap mint nap. A helyes döntésekhez pedig kiforrott egyéniség és tartás kell. A bennünket elárasztó ötletek, gondolatok, képek s üzenetek őserdejében nehéz felnézni az égre, hogy vezércsillag segítségével vagy a Nap állását szemlélve szabjuk meg az útirányt.

Egy nemrégiben kezembe került kiadvány igen megdöbbentett. Nem is tudom, miként fogalmazzam meg a kedves olvasónak, hogy tulajdonképpen nem lenne szabad kezébe vennie ezt a folyóiratot, ezt, amiért annyit küzdünk, szerkesztők, újságírók és támogató olvasók egyaránt. Magyarán, önmagam ellen kellene dolgoznom, mert folyóiratunk előállításában olyan eszközt is használunk, ami a Sátán műve. Az említett kiadvány szerkesztői, akik Máriára meg az őrzőangyalokra hivatkoznak véleményük alátámasztásakor, azt szajkózzák, hogy a számítógép a Sátán találmánya. Ettől aztán még tar fejem néhány hajszála is égnek áll, s felszállásra készül, hogy a népi mondás értelmében bölcsként viselkedve minél előbb elhagyja a buta fejet. Azért nem mindegy azt hallani illetve olvasni, hogy az ördög találmányán gyártunk katolikus lapot. Ez olyan, mint szamárháton repülni. (Nem azt mondtam: szamárhátról lerepülni, mert az mindenkivel megtörténhet. Főleg, ha még csökönyös is a nagy fülű kedvenc).

A szóban forgó kiadvány szerkesztői még számításokat is végeztek. A komputer betűiből kiindulva és mindegyik számjegynek megfelelő számértéket adva, valamint hozzátéve a Jelenések könyvének 13. fejezetét, arra a következtetésre jutottak, hogy a Vadállat apja nem más, mint a számítógép. Hiszen a Vadállat sugallta a hitetlen tudósoknak, hogy fejlesszék ki a komputer-technológiát. Mi sem vagyunk mások, mint a Vadállat hódolói, hiszen rendkívül sok időt töltünk a képernyő előtt, ahonnan az élő sátáni erő vagy éppenséggel a lélek antikrisztusa sugárzik ki. Most már ezzel is okosabb vagyok. Eddig úgy gondoltam, hogy csak valamilyen elektromos vagy hasonló kisugárzás létezik, amelyről még nem lehet kellő bizonyossággal tudni, hogy mennyire káros.

Tovább nem részletezem, mert mindez már bele sem fér a fejembe. Én megrekedtem a második vatikáni zsinat kijelentésénél a modern kommunikációs eszközökről, miszerint azok az emberi szellemnek Isten segítségével létrehozott csodálatos eredményei, és nem a sátán eszközei. Hacsak nem tesszük magunkévá a pesszimista álláspontot, miszerint ha valami rosszra fordítható, akkor azt az ember rosszra is fordítja. Helyes használatukkal viszont hirdethetjük és megszilárdíthatjuk Isten országát. Rajtunk áll a döntés, hogy mire használjuk: sátán- vagy krisztuskisugárzásra.

Harmath Károly OFM

De jó, hogy van búcsú!

Egy plébániaközösség a jubileumi évben (6.)

Egy közeli ismerősöm a teljes elkeseredés állapotában távozott az élők sorából. A gyászhír hallatán mély aggodalom töltött el: vajon mi lesz ezzel a megdermedt, magatehetetlen lélekkel „odaát”?

Aznap éjszaka gyomorbántalmak miatt nem tudtam aludni. De ettől a rosszulléttől jobban foglalkoztatott szerencsétlen ismerősöm gyötrelmes állapota. Minden kínomat érte ajánlottam. Az a hit vezetett, hogy „a szeretetből felajánlott szenvedés hangja a legerősebb szó: betör az Égbe” (Ch. Lubich: Az ő miséje és a mi misénk), vagyis hogy az én önként vállalt szenvedésemmel valami módon segítek ennek a gyötrődő léleknek. Az éjszaka lassan múló percei alkalmat adtak arra is, hogy elmélkedjem ezekről a dolgokról. Megragadott a gondolat, hogy itt most arról a búcsúnyerési lehetőségről van szó, amit az én egyházam tanít. Tudniillik, hogy Krisztus és a benne hívők érdemeinek köszönhetően a bűnös lelkek „elbúcsúzhatnak” bűneik következményeitől, például attól a lelki bénultságtól, amibe szerencsétlen felebarátom juthatott. A felfedező örömével kiáltottam fel: De jó, hogy van búcsú! De jó, hogy létezik a búcsúszerzés lehetősége! Ez az én egész éjszakai szenvedésem nincs hiába, sőt, magasztos értelmet kap: hozzájárulok az emberek megváltásához!

Amint megvirradt, elővettem II. János Pál pápának a 2000. Év Nagy Jubileumát meghirdető A megtestesülés misztériuma című bulláját. Kikerestem azokat a pontokat, amelyek a búcsút tárgyalják. Meg akartam bizonyosodni, hogy vajon helyesen értelmezem-e a dolgokat.

A 9. pont nyitja meg a témát, s a búcsút „a jubileumi év lényeges elemének” nevezi. „A búcsúban nyilvánul meg az Atya irgalmának teljessége (…), aki lehajol minden emberi gyöngeség fölé, hogy irgalmának karjaiban fölemelje (…) egyháza szolgálata által (…) azzal a drága ajándékkal, amit (…) „búcsú”-nak nevezünk.” Mennyi vigaszt találtam ezekben a szavakban: lám, az irgalmas Atya most lehajol az én magatehetetlen felebarátom fölé is, és karjaiban fölemeli! Mennyire kívánom ezt neki!

A 10. pont fejti ki, hogy Isten a lelkek fölemelésében nekünk, embereknek is aktív szerepet szánt: Krisztus „bevon üdvözítő művébe, főként szenvedésébe. Erről szól a Kolosszei levél ismert sora: »Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik az ő testének, az egyháznak javára« (1,24)”.

Pontosan ez az, amit az elmúlt éjszakai virrasztásomban megéltem: örömmel szenvedtem azért a hittestvéremért, aki „a saját erejéből immár nem képes jóvátenni a bajt, amit bűnével magára és a közösségre hozott” (ahogyan VI. Pál pápa mondja a búcsúról szóló apostoli konstitúciójában). Ismét ujjongva ismételtem: De jó, hogy van búcsú! De jó, hogy létezik a szentek közössége! De jó, hogy Krisztus úgy összekapcsolt minket az ő Testében, hogy mi az imádságunkkal és szenvedésünkkel segíthetjük testvéreinket az Atyával való egyre bensőségesebb kapcsolat elnyerésében!

A plébániaközösségekben különösen időszerű a búcsúról szóló tanítás. Itt ugyanis – a testközelség miatt – jól láthatók „az összes emberi gyöngeségek és bűnök, melyekkel a hívők magukra és közösségükre jóvátehetetlen bajt hoznak”. Mindez aggodalmat és szomorúságot vált ki bennünk üdvösségüket illetően, főleg akkor, amikor a testi halállal megszűnik számukra a javulás lehetősége. De ha tudjuk, hogy tőlünk is függ a csekély életszentség következményeitől való „elbúcsúztatás”, akkor „nem szomorkodunk, mint a többiek, akiknek nincs reménységük” (vö. 1 Tessz 3,13), hanem cselekszünk: imával és a szenvedések örömteli vállalásával „búcsúztatjuk” elhunyt testvéreinket kínos állapotuktól. Nézzük csak meg az áprilisi Hitélet 16. és 17. oldalán, milyen sok lehetőséget kínál fel búcsúszerzésre ebben a szentévben az egyház! Engem különösen az lelkesít, hogy minden nap meg lehet nyerni a teljes búcsút.

A jubileumi évnek ez a lényeges eleme olyan szeretettel tölthet el minket plébániaközösségünk tagjai iránt, amely „mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel” (1 Kor 13, 7). Ennek a szeretetnek a gyümölcse pedig „az öröm teljessége” (vö Jn 15,11; 17,13), ami a krisztushívők megkülönböztető jele.

Pósa László

Tartalom

Emeljük fel szívünket

A szentmisét újra felfedező utazásunk során eljutottunk a csúcspontig, a szentmise szívéig, legbenső szentélyéig. Ez az a rész, amelyen egykor csak a megkeresztelt hívek vehettek részt. A hitjelölteket előtte áldással kiküldték a templomból: „Jelöltek, mindnyájan távozzatok, jelöltek, távozzatok, jelöltek, mindnyájan távozzatok! Senki a jelöltek közül ne maradjon! Mi pedig, hivők, mindnyájan, ismét és ismét békességben könyörögjünk az Úrhoz.” Hogy beavatatlan személyek ne zavarhassák meg a szent misztériumot, még az ajtót is bezárták. A keleti liturgiában ma is figyelmeztet a diakónus: „Az ajtókat, az ajtókat!” Eddig mi emberek cselekedtünk, most maga Krisztus lesz a főszereplő a pap szolgálatán keresztül. A pap azonban nemcsak Krisztust képviseli, hanem a híveket is, az áldozatot tehát Krisztus és az egyház egy testként nyújtja az Atyának. Az Atya elfogadja Fia áldozatát és vele együtt az egyházat, minden tagjával.

A keresztáldozat megjelenítése az eucharisztikus főimádság keretében történik. Az utolsó vacsorán Jézus is a zsidó húsvéti liturgiának megfelelően egy hálaadó imádságot mondott, és ennek keretében nyújtotta apostolainak a kenyeret, mint saját testét és a bort, mint saját vérét. Az eucharisztikus imádság egy párbeszéddel kezdődik a pap és a nép között. Nagyon mély értelmű a pap felszólítása: „Emeljük fel szívünket”. Arra figyelmeztet, hogy most el kell szakadnunk a földi gondoktól és gondolatoktól, félre kell tenni minden evilági elfoglaltságot, mert rövidesen átlépünk egy másik világba. A keleti liturgia nagyon szépen fejti ki ezt az igazságot: „Kik a kerubokat titkosan ábrázoljuk, s az elevenítő Szentháromságnak háromszor szent éneket ajánlunk, tegyünk félre mostan minden földi gondot, mert a mindenek Királyát fogadjuk, kit láthatatlanul környeznek az angyali rendek”. Ezután felszólít a pap: „Adjunk hálát Urunknak, Istenünknek!”, hiszen a szentmise nem más, mint nagy hálaadás Isten megváltó tetteiért. Ezt a hálaadást fogalmazza meg a prefáció, amely az ünnepnek vagy a szent időnek megfelelően kifejti, miért méltó és igazságos, illő és üdvös mindig és mindenütt hálát adni az Úrnak. A hálaadás végül dicsőítésbe torkollik, amelyben csatlakozunk a mennyei seregekhez: angyalokhoz, uralkodó szellemekhez, égi hatalmakhoz, mennyei seregekhez, az ég erőihez és a boldog szeráfkórusokhoz. Templomunk most felemelkedik, a mennyei templom részévé válik, mintha máris az üdvözültek társaságában lennénk.

A túlcsorduló hála és öröm a Sanctus (Szent vagy) éneklésében tör ki, mely Izajás próféta könyvéből származik. Izajás látomásban látta a mindenség Urát, kimondhatatlan tökéletességében és megközelíthetetlen szentségében, körülvéve mennyei udvartartásával, a kerubokkal és a szeráfokkal, akik szüntelenül zengték: „Szent, szent, szent a seregek Ura Istene, dicsőségeddel teljes az ég és föld”. Az égi seregek éneke azonban a jeruzsálemi gyerekek dicsőítő énekével vegyül, amelyet Jézus virágvasárnapi bevonulásakor énekeltek: „Hozsanna a magasságban, áldott, aki jön az Úr nevében!” Ég és föld eggyé vált annak köszöntésében, aki rövidesen le fog szállni mennyei dicsőségéből a földi oltárra, a kenyér és bor szegényes színe alá.

Lecsendesül az ujjongás és következik a legfontosabb imádság: a Kánon, amelyet egy igen szigorú szabály szerint kell mondania a papnak. Több mint 1500 éven át a római egyháznak csak egyetlen gyönyörű kánonja volt, amit most római kánonnak hívunk, és hosszúsága miatt sajnos ritkán hallunk. Hozzá csatlakozott a zsinat óta még néhány kánon: a második, melyet hétköznapokra szántak, egy 3. századi kánon igen rövid átdolgozása. Ezt halljuk leggyakrabban. A harmadik és a negyedik teljesen új alkotás, amely utóbbihoz a keleti liturgia szolgáltatott mintát.

A pap először lehívja a Szentlelket az adományokra (epiklézis), hiszen amikor Isten Igéje először leszállt a földre és megtestesült Mária méhében, ez is a Szentlélek műve volt, most pedig bizonyos értelemben újra testet ölt a kenyérben és borban. A pap megismétli Jézus szavait, vagyis maga Jézus beszél a pap száján keresztül, és megtörténik az átváltoztatás. Jelen van a Test és Vér, de elválasztva, mint az áldozati bárány esetében. Hiszen most a Golgotán vagyunk, ahol Jézus áldozatként van jelen. A pap misztikus módon szétválasztotta a testet és a vért, és így megújul a megváltó áldozat. Az úrfelmutatáskor valamennyien föltekintünk arra, akit átszúrtak és térdre hullva imádjuk.

Ezekben a drága pecekben Krisztus áll az Atya előtt, hogy mindnyájunkért közbenjárjon. Ezért az egyház megemlékezik az ő haláláról és feltámadásáról (anamnézis), lehívja a Szentlelket az áldozókra, majd felajánlja Krisztust az Atyának, Krisztussal együtt pedig az ő testének tagjait is (Commemoratio). Ezek közül első helyen áll a földön zarándokló, az egész világon elterjedt egyház, élén a pápával, majd a helyi egyház, élén a püspökkel, valamint a papság és a hivő nép. Kifejezzük egységünket a megdicsőült egyházzal, az Istennél élő szentekkel, akik szintén jelen vannak, hiszen Krisztus áldozata áttörte a tér és idő, a világok és dimenziók korlátait. Imádkozunk a tisztulás állapotában lévő elhunytakért is, akikkel Krisztuson keresztül szintén egységben vagyunk. Végül mindezt összefoglalja a záródicsőités (doxológia): Őáltala, Ővele és Őbenne ajánljuk az egyház és az emberiség háláját a Szentháromság egy Istennek.

Kovács Ervin

Tartalom

Déltájban háromszor kongassák meg a harangokat

A 15. század elején a gazdag egyház ellen harcoló valdensek eszméi magyar földön is termékeny talajra találtak. Mozgalmuk szálláscsináló lett a sokkal erősebb huszitizmusnak. A huszita eszméket a Prágában tanuló magyar diákok hozták be és terjesztették el az országban, a hűbéruraktól elnyomott lakosság pedig fogékonynak bizonyult az új eszmékre. A huszitizmus magyar fellegvára a Délvidék lett. 1436-ban IV. Jenő pápa Marchiai Szent Jakab obszerváns ferences inkvizítort küldte Magyarországra, hogy ha kell, tűzzel-vassal irtsa ki az eretnekséget, amely a Duna és a Száva folyók között elterülő Szerémség területén tombolt. Jakab városról városra, faluról falura járt, hogy felkutassa és visszatérítse a megtévelyedett nyájat az egyház aklába. Ha a titkos métely terjesztői netán meghaltak, sírjukból kiásatta őket, s máglyán égette el tetemeiket. A pápai inkvizítornak mintegy huszonötezer embert sikerült megtérítenie, ám azok számát, akiket máglyára küldött, a krónikák nem említik. Ennek ellenére szép számban voltak olyanok, akiknek nem szállt inukba a bátorságuk. Kamancon (ma: Sremska Kamenica, Jugoszlávia), a Duna két partján fekvő kisvárosban Szabó Bálint vonta ki kardját „János bíró ellen, midőn éppen a szent igazság cselekedetét hajtotta végre három visszaeső eretnekkel szemben, kiket akkor kötöztek karókhoz. És kergette őt az utcákon, majd sokadmagával eme bíró házához ért, feltörték a börtönt, ahol bilincsben volt bizonyos Bálint pap, akkor bácsi plébános, a Jakab inkvizítor által lefogott eretnek, kit amazok kiszabadítottak”. A máglyák elől számos eretnek a távoli Moldvában keresett menedéket. A hagyomány szerint a menekülteknek otthont adó települést Husztvár(os)nak (ma: Husi, Románia) nevezték.

„Akkoron két deák ember ugyanazon Kamenic városából, tudniillik Tamás és Bálint, némely eszelős emberekkel és asszonyállatokkal összebeszélvén, éjnek idején megszöktek, és Moldvába mentek, hol ama két pap a mondott eretnekséget tovább terjesztvén, mind a két szövetség írásait magyar nyelvre fordították” – jegyezte le Szalkay Balázs ferences krónikás. A két deák nem más, mint Pécsi Tamás és Újlaki Bálint, Kamanc mezőváros papjai, akik 1430 körül magyarra fordították a Szentírást, amelyet Huszita Biblia néven ismer az utókor. Az eredeti kézirat nem maradt fönn, legkorábbi másolatait a 15. század első feléből a Bécsi, a Müncheni és az Apor Kódex őrizte meg. Annak ellenére, hogy a Biblia fordítóit eretnekekké nyilvánították, korszakalkotó művük a középkori magyar irodalom páratlan jelentőségű darabja, amely a magyar irodalmi nyelv létrehozatalának terén kulcsfontosságú szerepet játszott.

A huszita fordítás mellett a 15. században még egy magyar bibliafordítás készült. Báthori László pálos szerzetes a Nagyhárshegy tetején levő kis barlangban remetéskedett 1437-től 1457-ig. Ez alatt az idő alatt fordította le állítólag a teljes Bibliát. Bibliafordítása oly értékes és szép volt, hogy Mátyás király a könyvtárában, a híres Corvinák közt őriztette. De a török hódoltság idején nyoma veszett.

III. Calixtus pápa az 1456. június 29-én kelt Bulla Orationum nevű bullájával elrendelte, hogy a kereszténység minden templomában mondjanak el meghatározott szövegű imát a pogányok (törökök) ellen; továbbá, hogy a kereszténység valamennyi templomában naponta, az addig szokásos reggeli és esti harangszó közt, déltájban háromszor kongassák meg a harangokat. A déli harangszó tehát eredetileg nem egyebet hirdetett volna, mint azt, hogy a hívők imáikkal segítik azokat, akik a török ellen harcolnak. 1456 júliusában Nándorfehérvárhoz (ma: Belgrád) igen erős török hadsereg érkezett. A magyar főurak közül az ország védelmét egyedül Hunyadi János vállalta. Legfőbb segítője a pápa küldötte, a lánglelkű ferences, Kapisztrán János volt. A maroknyi keresztény had világra szóló diadalának a híre futótűzként terjedt. Így mire sor került a pápai bulla kihirdetésére, az már egészen új értelmezést nyert. A keresztény templomok minden délben megkonduló harangjai ma is Nándorfehérvár neves és névtelen hőseinek az emlékét hirdetik. Ám a diadal harangjainak vidám csendülését rövidesen a lélekharang bús kondulása váltotta fel. A keresztény katonák a török túlerőnek ellenálltak, de a fekete halálnak, a pestisnek már nem tudtak megálljt parancsolni. Akiket a török nem vágott le, azokat most a dögvész kaszálta sűrű rendekben. Alig három héttel a diadal után magát Hunyadi Jánost is leterítette. Hűséges bajtársa, Kapisztrán János pedig október 23-án az újlaki (ma: Ilok, Horvátország) ferences kolostorban adta vissza lelkét a Teremtőnek.

„Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek, s most Pannónia is küldi a szép dalokat” – írja egyik versében Janus Pannonius pécsi püspök, a középkor egyik legnagyobb latin nyelvű költője. A korai reneszánsz felvirágzása magyar földön a humanista műveltségű uralkodó, Mátyás király nevéhez fűződik. Nagyszabású művészetpártoló munkájában elsősorban az ország főpapjai: Vitéz János, esztergomi érsek, annak unokaöccse, a fent említett Janus Pannonius, Váradi Péter főkancellár és püspök, Bakócz Tamás esztergomi érsek, valamint más magas rangú egyházi személyiségek támogatták. Székhelyeiken új templomokat, palotákat építettek, könyvtárakat létesítettek, számos fiatalt tanítattak a külföldi egyetemeken, és ők maguk is igyekeztek humanista köntösbe öltöztetett műveket alkotni. Vitéz János esztergomi érsek, hogy megszüntesse a tanulni vágyó magyar ifjak százainak külföldre áramlását, 1467-ben egyetemet alapított Pozsonyban. Híres külföldi előadókat hívott meg az Academia Istropolitanára. Ezek között találjuk Regiomontanust (Johannes Müller), a kor egyik legjelentősebb tudósát. Mátyás király kultúra iránti szeretetének híre csábította Hess Andrást Budára, ahol 1472-ben megnyitotta az első magyar nyomdát, amely időben hét évvel megelőzte Londont, négy évvel Antwerpent, öt évvel Prágát és kilenc évvel Bécset.

A humanista irodalom azonban korántsem szorította háttérbe a vallásos kolostori irodalmat. A papság, hogy hivatását minél eredményesebben töltse be, és kellőképpen felkészüljön Isten igéjének hirdetésére, különböző mintaprédikációs gyűjteményeket használt föl. A kor hazai prédikációs irodalma igen gazdag volt. Legjelesebb képviselője Temesvári Pelbárt és Laskai Osvát ferences hitszónok volt. Temesvári prédikációit egész Európában buzgón olvasták, művei 1496 és 1521 közt külföldön mintegy 120 kiadást értek meg.

A 15. század építészetében már nem a szerzetesrendeké a vezető szerep, hanem az erősödő városi polgárság körében tűnik fel az a reprezentációs igény, amely templomában akarja szemléltetni a polgárság anyagi hatalmát. A fellendülő városi élet, a gazdagodó városi polgárok igényeit követve bővítik, átalakítják a városi plébániatemplomokat, és sok helyütt új templom épül a régi helyén. A korábbi bazilikák, szerzetesi hatásra megépített egyhajós, lapos fedésű teremtemplomok helyébe hatalmas csarnokok épülnek. A templomépítéssel együtt jár a templombelső díszítése is, és a freskók mellett egyre nagyobb szerepet kapnak a szárnyas oltárok.

Szabó Judit

Mindennapi élet Jézus idejében

Mit a vér nem fest rőtre, befesti a kéz

A tisztaság fél egészség – tartja a közmondás. Palesztinában a víz hiánycikknek számított. Míg a gazdagabbak nyilvános fürdőkbe jártak, addig a lakosság túlnyomó többsége folyóban, tóban, esetleg a kertjükben levő tavacskában tisztálkodott. Fürdés után előkerültek az alabástromból készült illatszeres tégelyek. Testüket olajbogyó- vagy nárduszolajjal kenték be, hogy bőrük fényes és rugalmas legyen, meg hogy a perzselő napsugarak ellen védekezzenek.

Az ókori hölgyek jól ismerték a sminkelés, a hajfestés és a szépítkezés megannyi más fogását. A szemhéj sötét árnyalatú színekkel való festését az egyiptomiaktól tanulták el, akik ily módon védték meg szemüket a perzselő nap sugaraitól. A szemhéjat eleinte hamuval, később különféle festékkel árnyalták, amelyet úgy kaptak, hogy egy kis kézi mozsárban a különböző színű ásványokat szétmorzsolták, olajjal vagy növényi eredetű gyantával összekeverték, az ujj, illetve egy falapátka vagy ecset segítségével felkenték a szemhéjra. A szájrúzs vörös vasoxidból, a körömlakk pedig a canna nevű trópusi nővény összemorzsolt leveléből készült.

A történelem során a dús haj nemcsak a nők, hanem a férfiak dísze is volt. A férfiak természetesen igen büszkék voltak ápolt szakállukra is. Az ószövetségi időben a zsidó férfiak is hosszú hajat és szakállt viseltek, melyet szigorúan tilos volt akár leborotválni, akár elhanyagolni. Ha valakinek leborotválták a szakállát, azzal nagy szégyenbe hozták. Idővel a görögök és a rómaiak hatására a rövid haj jött a divatba, és már nem mindegyik férfi viselt szakállt.

A nők még több gonddal ápolták frizurájukat. A sok-sok hajviselet közül a leggyakoribb frizura a választék és a hajfonatoknak a tarkóra tűzése volt, amely a rómaiak által meghonosított egyéb frizurákkal párhuzamosan sokáig tartotta magát. A tarkón rögzített hajfonatot vagy kontyot díszes elefántcsontból készült hajtűvel tűzték fel. Az előkelő hölgyek igyekeztek lépést tartani a római divatsikolyokkal. Középen elválasztott hajukat kétoldalt hullámosan a fülükre fésülték, vagy turbánszerűen a fejük tetejére tornázták fel, és egy pókháló vékonyságú, aranyszálakkal átszőtt hálóval fogták össze.

A régészeti leletek tanúsága alapján elmondható, hogy a zsidó nők és férfiak szívesen ékesítették magukat különféle aranyból, ezüstből, elefántcsontból és drágakőből készült ékszerekkel. A nők nemcsak a kéz ujjain viseltek gyűrűt, hanem a lábujjukra is húztak egyet, vagy láncra fűzve a nyakukban hordták. A férfiak pecsétgyűrűt viseltek, melynek lenyomata egy-egy szerződésen, okiraton az aláírást helyettesítette.

A nők még orr- és lábkarikát is viseltek. Ez utóbbi arra szolgált, hogy a nők apróbbakat lépjenek, mert azt előkelőbbnek tartották. Fülbevalót kizárólag a nők viseltek, mivel az átfúrt fülcimpa a férfiakat a rabszolgaságra emlékeztette.

A mindennapi ékszerek közé tartoztak még a különböző karkötők, nyakékek és amulettek (babonás tárgyak).

Mindig szerelmesnek lenni

Névjegykártya:

Név: Bognár Attila.
Születési helye, ideje: Topolya, 1975. április 9.
Foglalkozása: Római katolikus pap, bajmoki káplán.
Szülei: Bognár Attila (mezőgazdasági gépszerelő), Faragó Erika (varrónő).
Testvérei: Nincsenek.
Iskolái: A kishegyesi Ady Endre Kísérleti Általános Iskola, 2 év a topolyai Testvériség–Egység Gimnáziumban, a szabadkai Paulinum Klasszikus Gimnáziumban érettségiztem, a szegedi Hittudományi Főiskolán szereztem oklevelet.
Kedvenc tantárgyai: Irodalom és történelem.
Mindig papnak készült? Hetedikes koromban nagymamám unszolására magántanulóként elvégeztem a hittant. A hívó szóra ott született meg az igen a lelkemben, melyet jóemberek ápoltak bennem tovább. A teológián mindaz, amit előzőleg gondoltam és tudtam, lerombolódott, és a bennem levő meg a teológusok istenképének harcából valami csodálatos épült fel.
Miért lett pap, s nem például mérnök? Bennem sokszor megfogalmazódott, hogy talán inkább más vállalja ezt, s ne én. Az evangéliumi példázatban, mikor az apostolok el akarnak menni, mellbe vágó Jézus kérdése: „Ti is el akartok menni?” De a legnagyobb válságban megújul hitünk, még ha nem is tudunk erről.
Volt-e már szerelmes? Állandóan az vagyok, mert egy papnak mindig szerelmesnek kell lennie – Istenbe, emberbe, virágba, fába, mindenbe. Ez benső hozzáállás, egyfajta életigenlés, pozitív valóságlátás. Belülről mindig szeretnék szerelmes lenni, de nem mindig sikerül, mert én magam vagyok az akadálya. A szerelem másik formáját, az érzéseket, amellyel egy emberhez viszonyulunk, a papnak nem szabad elfojtania. Ezt az isteni ajándékot meg kell tanulnia normálisan kezelni: önmagáért szeretni a másikat, önzetlenül.
Miért nem házasodott meg? A jelenlegi egyházfegyelem a katolikus papoktól megköveteli a cölibátust, azaz a papi nőtlenséget. Ezzel ki kellett békülnöm, ha vállalni akartam a papságot. De el tudnám képzelni magam családapaként is, habár néha beleborzadok ebbe a gondolatba.
Pappá szentelésének helye, ideje: Tornyos, 1999. október 10.
Újmiséje: Kishegyes, 1999. 10. 16.
Papi jelmondata: „Csak Jézus Krisztus keresztjével” (Gal 6,12).
Akik pályáján segítették: Az a láthatatlan tíz-száz emberre, akik mindig mögöttem voltak és vannak. Ez adja azt az erőt, ami képessé tesz erre a szolgálatra.
Hobbija: Versírás és olvasás (Fény vagy te is c. verseskötetem 1999-ben jelent meg).
Mit jelentenek önnek versei? Számomra nagyon fontos kifejezőeszköz az írás. A belső rezdüléseket, amelyeket nem tudok másképp kifejezni, leírom. Örülök, hogy az Isten megpendítette bennem ezt a húrt, és állandóan lelki finomságot kényszerít ki belőlem: hozzá csak ilyen nagyon csendes hangon lehet közelíteni.

Mintha minden mögött te lennél.
Amikor már azt gondolom,
hogy túl távolra sodródtam.
Váratlanul rád találok.
Olyankor szeretnék mindvégig
veled lenni.
Letörlöd homlokom
verejtékcseppjeit és
megsimogatod fejem.

(Bognár Attila: Valamit súgtál)

Természete: Kívülről szangvinikus, belülről melankolikus.
Minek örül a legjobban? A felcsillanó szemnek.
Mi szomorítja el a legjobban? Mindaz, ami nehéz, amit nem tudunk megoldani –, hogy fáj az élet.
Kedvenc évszaka: Az ősz.
Kedvenc színe: Zöld, a reménység színe, mely emlékeztet a nemzeti lobogóra.
Kedvenc írója: Pilinszky János.
Kedvenc színésze, énekese: Nincs.
Mit használ szívesebben, rádiót, tévét, videót vagy komputert? Komputert.
Istenen kívül ki áll szívéhez a legközelebb? Az ember. Emberben mérem az Istennel való kapcsolatomat.
Barátai: Az egyik pap, a másik papnövendék. Ezen kívül van egy világi barátom még általános iskolás koromból.
Hogyan szólítják a hívek? Mivel káplán vagyok, elsősorban „tisztelendő”-nek, a gyerekek között elterjedt rövidebb változata a „tiszti” is. Van, aki Attilának szólít.
Mit tesz, ha szomorú? Kivárom, kiheverem. Ahogy felvirrad a másnap, úgy felvirrad rám is a szebb, boldogabb pillanat.
Milyen pap, lelkipásztor szeretne lenni? Nem szeretnék nyüzsgő pap lenni. Számomra az az ideális mester(-kép), akihez már jönnek tanítványai, de nem azért, mert bölcs dolgokat mond, hanem mert már megélt sok mindent az életben, és tud segíteni. Olyan ember szeretnék lenni, aki körül mozgásba jönnek a dolgok anélkül, hogy ő nyüzsögne.
Mit tesz, hogy ne savanyodjon bele hivatásába? A hittanos gyerekek szeretik, ha sok időt velük töltök. Emellett családokat látogatok, és rendszeresen találkozom hasonló gondolkodású paptársaimmal, akikkel szeretnék együttműködni.
Mennyire háborgatják az emberek? Mindenki kérdése nagyon fontos nekem, ezért elsősorban odafigyelek. Nem mindegy, ki milyen szájízzel távozik a plébániáról. Mégsem sikerül mindig teljes odafigyeléssel, odaadással segítenem.
Hány kilót hízott pappá szentelése óta? Hát… mindenki dicsér, hogy milyen szép esperesi kinézetem lesz… De megvettem a tréningruhát, a sportcipőt. Rendszeresen fogok kerékpározni és futni.
Kedvenc étele: A töltött paprika.
Hogyan készítették fel, hogy munkája, élete során megfelelően kommunikáljon a nőkkel? A főiskolán megtanultuk, hogyan működjünk együtt hitoktatónőkkel. De tanulmányaim nem készítettek fel az egzisztenciális egyedüllétre. Mindennapos feladat és kereszt, hogy este, mikor rám szakad az egyedüllét, úgy oldjam fel, hogy az ne járjon lelki deformációval. Szándékosan nincs tévém, különben szépirodalmat biztosan nem vennék a kezembe.
Tervei, vágyai? Elsősorban a lelki magányosokért izgulok. A nyelv, amelyen szólok, érthető-e számukra? Ezért a gyerekekkel Orwell Állatfarmját próbáljuk színre vinni. Általuk szeretném elérni azokat a szülőket, akik talán kiábrándultak az egyházból és a papokból, de él bennük a vágy, hogy Istenért valamit tegyenek.

Smidt Valéria

Katolikus és nemzetközi

Pünkösd. A Szentlélek kiáradásának ünnepe. Az egyház kilép a nyilvánosság elé, nem a saját erejéből, nem a saját kedvére, nem a saját nevében. Alapítója, a mennybe ment Jézus Krisztus mondta magáról: „Nem magamtól jöttem, hanem ő (az Atya) küldött” (Jn 8,42). Ez érvényes egyházára is: az Atyától Jézus által kapott Szentlélek indítja, vezeti a nyilvánosságra. Ez megegyezik Jézus ígéreteivel: „Ha eljön a Vigasztaló, az Igazság Lelke, aki az Atyától származik, ő majd tanúságot tesz rólam. Tegyetek ti is tanúságot rólam… az Igazság Lelke örökké veletek marad… megtanít benneteket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek… Nem magától fog beszélni, hanem azt mondja el, amit hall, és a jövendőt fogja hirdetni nektek. Megdicsőít engem, mert az enyémből kapja, amit majd hirdet nektek” (Jn 15,26–27; 14,16.26; 16,13–14).
Hogyan valósul meg mindez Oroszországban, Moszkvában? Erről írok most Christina Bramkamp tudósítása alapján.

„Itt, Oroszországban a Szentlélek keményen dolgozik. Én meg vele dolgozom!” Marianni Wisang nővér, ha a Szentlélekről beszél, mosolyog. Különös kapcsolatban van vele: „Nagyon nehezemre esik megtanulni a nyelvet. Néha vitatkozom is a Szentlélekkel: »Segíts már szegény nyelvemnek! Végeredményben rólad akarok beszélni, a te elgondolásod szerint akarok dolgozni«.”

Marianni Wisang nővér 1994-ben érkezett a moszkvai háztengerbe Indonéziából, a tél kellős közepén. „Borzasztóan hideg és zajos volt minden! Az a sok autó, vonat! A repülők pont a lakásunk fölött húztak dörögve fehér csíkot az égre. Ha magam lettem volna, biztosan rögtön visszafordultam volna.” Rendtársai melegsége és szívélyessége győzött: Marianni nővér maradt. A hosszantartó, alacsony hőmérsékletet végigdideregte, az orosz nyelvvel vergődött, miközben igyekezett kapcsolatot teremteni az emberekkel. „Nehezen értettem meg az embereket. Nemcsak a nyelvük, hanem a kultúrájuk és a mentalitásuk is egészen más. A liturgia olyan, mint az épületek: hatalmas, fönséges és személytelen.”

Időközben megszerette a várost és lakóit. „Barátságosak velem, kíváncsiak és büszkék arra, hogy egy idegennel közeli kapcsolatban lehetnek.” A kis közösség főnöknője, a lengyel Celina Wojciechowska nővér örül, hogy Marianni nővér most már otthon érzi magát: „Gazdagít bennünket, hogy egy indonéz nővér él velünk. Ez igazán katolikus és nemzetközi. Meg akarjuk mutatni, hogy különböző nemzetiségűek együvé tartozhatnak. Itt a példa nagyon fontos.”

A Szentlélek Szolgálói missziós nővérek 1991 óta dolgoznak Moszkvában. Celina nővér a rendszerváltás nehéz éveiben kezdte meg itteni tevékenységét. „Amikor 1991-ben idejöttem, az emberek nagyon féltek Istenről nyíltan beszélni. Meglátogattam egy idős asszonyt. A falon Jézus és Mária képe lógott. Unokája nem tudta, kit ábrázolnak a képek. Ezen elcsodálkoztam. Az idős asszony akkor könnyek között elmondta, attól félt, hogy elveszik tőle a gyerekeit, ha Istenről, hitről beszél nekik. De ma az emberek már szabadon beszélnek a hitükről is.”

Az ortodox (görögkeleti, pravoszláv) egyház ellenszenvéhez hozzászoktak. „Mi éppen »azok a nyugatiak« vagyunk. Nemrég egy katolikus felhívta a moszkvai pátriárkátust, hogy megkérdezze, van-e Moszkvában katolikus templom. »Igen – hangzott a válasz –, igaz, hogy nagy kár, de van egy.« Ezen a feleleten még ma is mosolyog.”

A szlovák Lucia Slusá nővér a Szent Lajos-templom hitoktatója. Tanítványainak meg kell tanulniuk, mit jelent katolikusnak lenni. Aki meg akar keresztelkedni, vagy elsőáldozó akar lenni – akár fiatal, akár idős –, annak a hitoktatáson részt kell vennie. „Sokan nagy lelkesedéssel jönnek hozzánk. Mindjárt mindent akarnak. Ha azt mondjuk, hogy előbb oktatásra kell járniuk, és fel kell készülniük, akkor azt mondják, hogy ők már mindent tudnak!” – mosolyog Lucia nővér.

Marianni nővér, mivel tanárnő, a moszkvai indonéz követségen tanít. Részt vesz a fiatalok hitoktatásában is. Nemcsak a hit kérdéseit magyarázza: „A keresztelendőket jó modorra is tanítom. Ez furcsán hangzik, de itt ez is szükséges. Az emberek olyan tapintatlanok. Csak saját magukra gondolnak. Hogy az étkezésnél a tálat a másiknak is oda kell nyújtani, vagy hogy a mozgólépcsőn mást előreengedjünk, az számukra idegen.”

Marianni nővér fontos feladata a fiatal nőkkel való foglalkozás. „Az áldott állapot és az abortusz kérdése sokaknak nagy gondot okoz. Azért jönnek hozzám, mert a férfi nem akarja elvenni őket, vagy nem akarnak gyermeket, vagy mert már annyiszor abortáltak… Egyesek sírnak, mert meggyilkolt gyermekük hangját vélik hallani. Sok idő és nagy türelem kell ehhez a munkához” – vallja a nővér. Szomorú, mert csak keveset tehet az asszonyokért. „Tudjuk, hogy erőnk véges, és hogy nem tehetünk meg mindent. A város nagy, a távolságok óriásiak. Pedig annyit kellene tenni!” – sóhajt az indonéz missziós nővér.

Imádkozzunk azokért, akik az elkereszténytelenedett keresztény országokban dolgoznak, hogy a Szentlélekre hallgatva eredményesen működjenek.

Suhajda Lajos SVD

A legfiatalabb boldogok az egyházban:

Jácinta és Ferenc

Május 13-án, a Szűzanya jelenésének évfordulóján a portugáliai Fatimában a pápa boldoggá avatta a Marto testvéreket, Jácintát és Ferencet, aki 1917-ben ma is életben lévő unokatestvérével, Lucia dos Santossal tanúja volt Szűz Mária jelenéseinek és őrzője a rábízott titkoknak.

A két portugál gyermek boldoggá avatása nagy újdonságot jelent az egyházban. Nem először történik ugyan, hogy egészen fiatalkorúak az egyház boldogai közé kerültek, de eddig ez mindig olyan esetekben fordult elő, amikor azok vértanúként vesztették el életüket.

A két testvér üldözést, sőt börtönt is szenvedett, amellyel rá akarták venni őket, hogy fedjék fel azt a titkot, amelyet a Szűzanya rájuk bízott. Marto Ferenc 1908-ban született és 1919-ben hunyt el, húga, Jácinta pedig 1910-ben született és 1920-ban halt meg. Szentként haltak meg, szenvedéseiket és halálukat a világ bűneinek megváltására ajánlották fel. A fatimai gyermekek iránti tisztelet az évek múlásával egyre szélesebb körben elterjedt, olyannyira, hogy 264 levél érkezett a Szentszékhez 62 ország püspökeitől, amelyekkel boldoggá avatásukat kérelmezték.

A Szűzanya 1917 május 13-án jelent meg a három gyermeknek először. Kis nyájukat legeltették Cova da Ira – a mai Fatima – környékén. Délben szokásuk szerint elimádkozták a Rózsafüzért, majd játékba kezdtek. Egyszer csak nagy fényességet láttak, és egy örökzöld tölgyfa fölött megpillantottak egy „napnál is fényesebben tündöklő Hölgyet”, aki fehér Rózsafüzért tartott kezében. Azt mondta a gyermekeknek, hogy imádkozzanak sokat és öt hónapon keresztül térjenek vissza mindig ugyanazon a napon, 13-án és ugyanabban az órában. Az utolsó jelenésre 1917. október 13-án már 70 ezer ember jelenlétében került sor.

II. János Pál pápa május 12-én érkezett meg a portugál fővárosba. 13-án a fatimai szentély környékén hatszázezer zarándok várt rá. A szentmisén jelen volt a 93 éves Lucia karmelita nővér, a látnok gyermekek unokatestvére. A boldoggá avatási szertartás posztulátora, vagyis ügyvivője Paulo Molinari jezsuita atya, vice-posztulátora pedig Kondor Lajos verbita atya volt.

„Áldalak téged, Atyám..., mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és a kisdedeknek jelentetted ki” – a Szentatya e szavakkal kezdte homíliáját. – Isten kifürkészhetetlen terve szerint egy asszony, kinek öltözete a nap volt, a mennyből leszállt a földre, hogy megkeresse az Atya kedveltjeit, a gyermekeket. A napba öltözött asszony egy édesanya szívével és hangjával szólítja meg őket, és azt kéri tőlük, hogy ajánlják fel életüket áldozatul, hogy aztán Istenhez vezesse őket. És íme, a gyermekek azt látják, hogy kezéből fény árad, mely eltölti lelküket és teljesen elmerülnek Istenben – az ő szavaikkal –, »úgy, mint amikor valaki tükörben szemléli önmagát«”. A kis Jácintára emlékezve a pápa így folytatta: „Itt, Fatimában, ahol a gyötrelmeknek ezt az időszakát előre bejelentették és ahol a Szűzanya imát és bűnbánattartást kért, a mai napon szeretnék köszönetet mondani a mennynek a tanúságtétel erejéért, amely annyi hitvalló életében felragyogott. És szeretném újból ünnepelni az Úr irántam tanúsított jóságát, hogy 1981. május 13-án, amikor súlyosan megsebesültem, megmenekültem a haláltól. Kifejezem hálámat Boldog Jácintának is az áldozatokért és az imádságért, melyet az oly sokat szenvedő Szentatya javára tett”.

A szentmise végén Angelo Sodano bíboros, államtitkár felfedte és elmagyarázta az ún. harmadik fatimai titok értelmét és jelentőségét. Prófétai látomásról van szó – mondta –, amelyet a Szentírás látomásaihoz lehet hasonlítani, és amelyet jelképesen kell értelmezni. A fatimai látomás mindenekelőtt az ateista rendszerek egyház- és keresztényellenes küzdelmeire vonatkozik, leírja a második évezred utolsó évszázadában a hit tanúinak szenvedéseit. Véget nem érő keresztútról van szó, amelyet a 20. század pápái vezetnek. A kis pásztorok értelmezése szerint, amelyet Lucia nővér is többször megerősített, a „fehérbe öltözött püspök”, aki imádkozik minden hívőért, a pápa. Miközben nagy fáradsággal halad a kereszt felé a vértanú halált halt püspökök, papok, szerzetesek, szerzetesnők és világi hívek holtteste között, ő is halottként hull a földre, lőfegyver golyóitól megsebesítve.

Azért, hogy a hívek jobban befogadhassák a fatimai Szűz üzenetét, a pápa megbízta a Hittani Kongregációt azzal a feladattal, hogy hozza nyilvánosságra a titok harmadik részét, miután azt megfelelő magyarázattal látta el.

Az 1981. május 13-ai merénylet után a Szentatya számára világos volt, hogy egy „anyai kéz vezette a golyó pályáját”, lehetővé téve, hogy a „haldokló pápa megálljon a halál küszöbén”. Amikor Leiria, Fatima akkori püspöke Rómában járt, a pápa elhatározta, hogy neki adja a merénylet után a dzsipjén maradt golyót, hogy őrizzék azt meg a Mária-szentélyben. A püspök kezdeményezésére a golyót belefoglalták a fatimai Szűzanya szobrának koronájába.

Bár azok az események, amelyekre a fatimai titok harmadik része vonatkozik, már úgy látszik, hogy a múlthoz tartoznak, a Szűzanya megtérésre és bűnbánatra szóló hívása, amellyel a 20. század elején fordult az emberekhez, ma is időszerű.

Megbérmálkoz(t)unk vagy
kibérmálkoz(t)unk az egyházból?

A megpróbáltatásokban derül ki

Rajsli Attila (az informatikai főiskola hallgatója): – Nyolcévi hittan és ministrálás után bérmálkoztam. Csak utólag értettem meg, hogy a felnőttek a társadalom cselekvőképes tagjai. Én a bérmálás szentsége által lettem nagykorú, az által nyertem állampolgárságot a katolikus egyházban. Péter apostol háromszor tagadta meg Jézust. Nekem is voltam gyenge pillanataim: kellemetlenül érintett, mikor ismerőseim firtatták, miért járok templomba, mégsem tagadtam meg hitemet. A megpróbáltatásokban derül(t) ki, keresztényként mit érek. Egyébként rendszeresen részt veszek a szentmisén, és számíthatnak rám a plébánián. A velem együtt megbérmáltak közül az ujjamon megszámolhatom azokat, akik gyakorolják vallásukat. Hatnak rájuk a nem nagyon vallásos szülők és a „csak mának éljünk”-elv. Ha hosszabb ideig készülnének a szentségek vételére, talán később is járnának templomba.

Segítünk egymásnak

Beretka Csábi Éva (közgazdász, pasztorális tanácstag, egy gyermek édesanyja): – Osztálytársaim előtt nem szégyelltem, hogy megbérmáltak, később a munkahelyemen sem titkoltam: keresztény vagyok. Ehhez és a különféle megpróbáltatásokhoz Isten adott erőt. A bérmálkozás után az ifjúsági hittanosok Rokay Zoltán atyához fordulhattak gondjaikkal. Jó kis közösség alakult ki. Mi nem bérmálkoztunk ki az egyházból. Gyermekeinkkel együtt – édesapák és édesanyák – sokan ott vagyunk a templomban vasárnaponként. Figyelünk egymásra és segítünk egymásnak. Jómagam egy időben besegítettem a bérmálkozó csoport felkészítésébe is.

Egy tágabb közösséghez tartozunk

Lengyel László (okleveles agrármérnök): – Apuék az ifjúsági zenekarban muzsikáltak, így óvodás korom óta eljártam a templomba. Szerintem senki sem a bérmálkozás miatt marad itt vagy morzsolódik le. Én bérmálás után is jártam különféle ifjúsági csoportokra. Ma az ilyen csoportokat nehéz megszervezni, többek között a rohanó, pénzhajhász életmód miatt. Az emberek, akik nem tudnak fizetésükből megélni, vasárnap is dolgoznak. Nekünk, fiatal házasoknak sincs olyan közösségünk, amellyel például együtt mehetnénk cukrászdába, de van egy tágabb közösségünk. Ha hetente összefutunk a Tisza-parton, odamegyünk egymáshoz, beszélgetünk. Tudjuk egymás nevét, foglalkozását és hogy egy plébániához tartozunk.

Ne szégyelld magad!

Magyar Sándor (nyugalmazott szövőmunkás, két gyermek édesapja): – Megbérmált lányomat olykor zavarják a különféle vélemények. „Neked kell döntened – mondtam. – Ne várj arra, hogy más menjen a templomba. Ha te mész, meglátod, más is veled tart.” Több műszakban dolgoztam, de ünnepkor főnököm kiengedett szentmisére, körmenetre. Szláv szomszédaink megdicsérnek bennünket, amikor látják, hogy együtt igyekszünk a templomba. Remélem, gyermekeink felnőttként nem fordítanak hátat Istennek és az egyháznak. Gabriella lányom bérmaszülője dolgos, templomba járó, ő is a keresztény életre neveli lányomat. Gabriella pedig vállalta, hogy hetente egyszer felolvassa a Szentleckét.

Itt valami hiányzik

Natyuk Erzsébet (háziasszony, két gyermek édesanyja): – Bérmáláskor még nem értettem, mennyire fontos személy a Szentlélek, felnőttként viszont naponta kérek tőle feladataimhoz erőt, bölcsességet, hogy hitben neveljem gyermekeimet.

Bérmálásom után, dr. Teleki atya idejében tagja voltam az ifjúsági csoportnak. A problémákat szakelőadás és tapasztalatcsere formájában beszéltük meg, és lelki gyakorlatokra jártunk. A csoporton belül többen házasságot kötöttek. Keresztény módon élünk, húsz év után is barátkozunk. Középiskolás lányom bérmálási csoportjából viszont alig öten járnak templomba. Lányom lelki gyakorlatokon megismerkedett fiatalokkal, velük tartja a kapcsolatot. Viszont itt valami hiányzik, hogy létrejöjjön a közösség. Biztatni kellene a fiatalokat, hogy vegyenek részt az ifjúsági lelki gyakorlatokon, lelki napokon, és merítsenek erőt belőlük. A helyes út kiválasztásában kérjék a Szentlélek és a közösség segítségét. Különösen bérmálkozás előtt kellene azért imádkozniuk, hogy a Szentlélek világosítsa meg értelmüket, hogy helyesen döntsenek pályaválasztási és egyéb fontos kérdésben.

Hadd lássák, hogy ragaszkodunk Istenhez

Nagy Klára (a FADIP Gyár nyugalmazott ellenőre, 2 gyermek édesanyja, 4 unoka nagymamája): – A gyermekek, ha látják, hogy szüleik, nagyszüleik valóban ragaszkodnak Istenhez, akkor bérmálás után nem maradnak el a templomból. Mindig tudtukra kell adni, hogy milyen helyzetben hogyan segített meg bennünket Isten. Nősülés után egyik fiam nem járt rendszeresen vasárnapi szentmisére. De nem kritizáltam őket, nehogy rontsak a helyzeten. Ebben az ügyben nagy bizalommal kértem a Szűzanya közbenjárását. Rövid időn belül rendeződött vallási életük. Mindig megvolt a reményem: fiunkat vallásosan neveltük, majd meglesz ennek a gyümölcse. És valóban így történt.

Inkább később bérmálni

Fuderer László (a Nagyboldogasszony Plébánia plébánosa): – Magyarországon, Szlovákiában és Nyugaton többnyire az idősebb, komolyabb fiataloknak szolgáltatják ki a bérmálás szentségét. Azoknak, akik hitből, komolyan vállalják küldetésüket az egyházban. Nálunk, Becsén viszont hatodikosok, hetedikesek és nyolcadikosok bérmálkoznak. Az utóbbi zűrzavaros években minden szempontból igen engedékenyek voltunk. A tömegesség viszont sokszor a minőség romlásához vezet.

Fontos, hogy a megbérmáltak otthon érezzék magukat a plébánián és a templomban, hogy a vallás ne csak egyes alkalmak tartozéka legyen, hanem része mindennapjaiknak. Érezniük kell, hogy feladatuk van az egyházban, és mi számítunk rájuk, hogy megtalálják itt a helyüket. Mise előtt vagy után mi egész évben névsorolvasást tartunk a templomban. Ellenőrizzük, részt vesz-e a bérmálkozó a szentmisén. Így megismerkednek vele a hívők, figyelemmel kísérik viselkedését. Misén és szentségimádáskor pedig a hívek könyörgésében imádkozunk értük.

Nemcsak az a fontos, ki mennyire sajátította el a hittananyagot, hanem hogy mennyire akar keresztény módon élni, mennyire tudja magát a Szentlélek vezetésére bízni, meg meri-e vallani hitét. A bérmálás szentsége ugyanis tanúságtételre készíti fel a fiatalokat, s ehhez ad erőt.

A bérmálási előkészület során három tematikus szülői értekezletet tartottunk, amelyen rámutattam: a családnak van elsődleges szerepe abban, hogy a gyereknek később is fontos legyen a hite és az, hogy keresztény módon éljen. Bérmálás után a további hitoktatástól fontosabbnak tartom, hogy a közösségi szellem megőrzésére neveljük őket. A fiatalok ugyanis sok mindent kérdeznek, de türelmetlenek, rövid útmutatást, gyorsmegoldásokat várnak. De ha szépen megkérjük őket, akkor sok fiatal hajlandó segíteni olyasmiben is, ami egyébként nehezére esne. Nálunk már a tisztelendő nővérek tudják, ki karitatív, kit lehet egyéb tevékenységbe beszervezni, én viszont a számítógépes munkába próbálom őket bevonni. Jól működik a Schola Cantorum ifjúsági kórusunk is. A miséken a tizennyolc évesektől a hetvenévesekig mindenki kiveszi részét. A fiúk és a férfiak ministrálnak, a lányok inkább felolvasnak és énekelnek. Mindenki besegíthet, hozzájárulhat, hogy helyi egyházunk szép legyen és jól működjön.

Hát a Fiú hol maradt?

A plébános elgondolkodott. De komolyan: „Pap vagyok. Tehát nem elég, hogy a szegény család anyagi gondjaival törődöm, a lelkükért is felelős vagyok. A lelkükkel is törődnöm kell. Az kevés, hogy munkát adok, és a munkát kifizetem, sőt a fizetséget még meg is toldom. Többet kell tennem.”

A gondolkodást tett követte, amikor a szegény ember megint eljött. A plébános elmondta neki a gondolatát:

– Nektek lelketek is van. Szoktatok-e imádkozni? Tudtok-e egyáltalán imádkozni?

A szegény ember őszintén megvallotta:

– Plébános úr, mi nem szoktunk imádkozni. Nem is tudunk, senki se tanított minket.

A plébános előkeresett egy régi hittankönyvet. Megmutatta, hol található benne a keresztvetés, a Miatyánk, az Üdvözlégy, a Hiszekegy. Majd közösen elolvasták. A szegény ember meg is ígérte, hogy megtanulják. A plébános búcsúzóul így szólt:

– Ha megtanulod, gyere el, és felmondod nekem. Malasztott (kegyelmet) nyertek vele.

Pár nap múlva ismét megjelent a szegény ember a plébánián.

– Plébános úr, megtanultam.

– Jól van. Akkor kezdjük a keresztvetéssel.

A szegény ember szépen hozzákészülődött az imához és elkezdte:

– Az Atyának és Szentlélek Istennek nevében. Ámen.

Mire a plébános csodálkozva megkérdezte:

– Hát a Fiú hol maradt?

A szegény ember szégyenlősen válaszolta:

– Az kint vár, és tartja a zsákot a malacnak – mert a malasztot bizony malacnak értették.

Suhajda Lajos SVD

Az ötödik bazilika

A jubileumi szentévben a világ minden tájáról tömegesen zarándokolnak a hívek a Szentföldre és Rómába, hogy lelki épülésük céljából és az elhunytak üdvösségéért a megfelelő feltételek teljesítésével búcsút nyerjenek. De az elszegényedés és pénztelenség következtében a távolabbi zarándokhelyek sajnos sokak számára még távolabbivá, sőt elérhetetlenné váltak. Az előző szentévben egyik-másik plébániáról a mi vidékünkön is több autóbusznyi hívő látogatott el Rómába. Most azonban fájó szívvel, de helyzetünket elfogadva a szentévi búcsú elnyerésének más lehetőségeivel kell beérnünk. Előkerülnek a szent helyekről készült felvételek, diaképek vagy jobb esetben videofilmek, melyeket a családban, közösségeinkben megtekinthetünk. Ily módon lélekben zarándokolunk el az elérhetetlen szent helyekre. Bár ez természetesen nem pótolja a valódi zarándoklatot, és annak nagyszerű élményét.

A szentévi búcsú elnyerésének feltételei között szerepel Róma patriarkális bazilikái közül az egyiknek a meglátogatása. Az örök város négy legfőbb templomát nevezzük így. Mind a négynek a főbejárata mellett jobbról a legszélső a „szentkapu”. Ezeket a szentév kezdetén II. János Pál pápa nyitotta meg. Legelőször, karácsony éjjelén a Vatikáni Szent Péter-bazilika szentkapuját, majd karácsony napján a Lateráni-bazilikáét és a Santa Maria Maggiore-bazilikáét, s végül január 18-án a Falakon Kívüli Szent Pál-bazilika szentkapuját.

A zarándokok számára a művészi alkotások megcsodálása mellett igen fontos a lelki tartalom is. Igyekeznek elmélyíteni önmagukban, hogy a mi egyházunk Krisztustól ered, és az apostolokra alapozódik. Hogy elfogadjuk a kinyilatkoztatást, melyet az Úr az apostolokra bízott. Az első állomás a Lateráni-bazilika, az összes templom anyja és feje, Róma püspökének a székesegyháza, amely több mint ezer éven keresztül a pápák székhelye volt. A zarándok második gondolata az, hogy amint a Boldogságos Szűz Mária készségesen befogadta és hordozta Isten Igéjét, úgy mi is készséges lelkülettel tudjuk magunkba fogadni Krisztust. A legnagyobb római templom, amelyet Mária tiszteletére szenteltek, a Santa Maria Maggiore-bazilika, mely ezért kiválóan alkalmas a második állomásnak. Csak ha saját életünket egészen Krisztushoz igazítottuk, akkor lehetünk a világ evangelizációjának hathatós munkatársai. Ezek után a megtérésről elmélkedhetünk a Falakon Kívüli Szent Pál-bazilikában, a népek apostolának példája nyomán, aki miután megtért, szívügyének tekintette az örömhír továbbadását minden jó szándékú embernek. Az apostoli lelkület megszilárdítását követően a Vatikáni dombon fekvő Szent Péter-bazilikába, az egyház szívébe zarándokolunk, ahol a múltbeli bűneink bocsánatáért esdeklünk, hogy teljesen megtisztultan megfeleljünk a jövő kihívásainak Krisztus szellemében. Felejthetetlen élményt jelent ezen a helyen összeszedetten elmondani a Hitvallást. Római tanulmányaim során tapasztalhattam, hogy megboldogult Mátyás püspök atyánk a hosszú utazás után az örök városba érkezve legelőször ide látogatott el, Szent Péter apostol sírjához, hogy megújítsa a hitvallását és imádkozzon a szabadkai egyházmegye híveiért. Hiszen Péter apostol közbenjárására a hit megszilárdítása lelki megújulásunk biztos alapja.

Nemrégiben ugyancsak meglepődtem, s velem együtt valószínűleg a nézők sokasága is, amikor a rendkívül nagyra becsült, vatikáni lelkészként is emlegetett Raniero Cantalamessa kapucinus atya egyik tévéműsorában kijelentette, hogy az „ötödik bazilika” mindenki számára lehetővé teszi a szentévi búcsú elnyerését. A négy fő bazilika mellett melyik lehet az ötödik, amely mindenki számára elérhető? – vetődött fel bennem a kérdés. Közben a kapucinus atya kifejtette, amit valamennyien tudunk a búcsú elnyerésének feltételeiről, csak erről az „ötödik baziliká”-ról nem sejtettem, hogy melyik lehet. Pedig egyszerű a megoldás: Bármely szükséget szenvedő vagy nehéz helyzetben levő embertestvér, beteg, öreg, szenvedő meglátogatása és szolgálata úgy, hogy lélekben Krisztushoz zarándokolunk, aki ezekben az emberekben jelen van. Ez az ötödik bazilika! Amikor ugyanis a keresztény útra kel, hogy a „templomba” menjen, valójában Jézushoz megy, ő a templom. Szent helyekre is azért indulunk, hogy hozzá menjünk, aki az Atyától jött a mi világunkba, hogy rajta keresztül eljussunk Istenhez. Egész életünk zarándokút Jézus követésében az Atya felé. Ez a közös mozgás tart együtt bennünket. Ezen az úton nem kerülhetjük el a rászoruló, nélkülöző, szenvedő testvéreinket, sőt: bennük fedezhetjük fel Krisztust. Az „ötödik bazilika” ezért valóban reális lehetősége az üdvösség útján való haladásnak.

Szungyi László

Jóvátehetetlen állapotban

A keresztények számára a házasság felbonthatatlan. Ha valaki rövid házasság után elválik, s nincs gyermeke, vajon miért ne kezdhetne kettesben új életet? – kérdezzük. Vagy: – Hogyan éljen tovább szexuális vágyaival, érzéseivel magányosan, amikor a magányos életforma nem az ő választása? Ha a gyilkosnak, az édesanyának, aki elvetélte magzatát, meg lehet bocsátani, akkor miért kell az elvált férfinak, nőnek élete végéig szenvedni saját hibájának, tévedésének következményeit? És ott a múltbeli poligámia, azzal mi van?

Ha válásra rövid ideig tartó közös élet után került sor, gondolhatunk arra is, hogy e házasságban kezdettől fogva létezett valami, ami étvényteleníti a szentségi házasságot. Emiatt az ügyet az egyházi püspökségi bíróság elé kell vinni, amely azt nagy megértéssel fogja kivizsgálni.

Manapság könnyebben történnek hibák, mint a múltban, s ezek megkérdőjelezik a házasság érvényességét. Ha a házasságot megsemmisítik, akkor az illetőtőt elvárják, hogy sokkal felkészültebben induljon egy esetleges új házasságba, és sokkal jobban tudatosítsa önmagában kötelezettségeit, illetve a keresztény házasság feltételeit. Logikus lenne, ha a hívő elfogadná az egyház határozatait, még ha nincsenek is az ő szájíze szerint. Vagyis azt, hogy ne házasodjon meg újból, hanem keresztény lelkülettel fogadja el a maga helyzetét. Ez nagyfokú vallási és erkölcsi érettséget követel az embertől, valamint szoros egységet az egyházzal. De általában éppen ez az egység az, ami hiányzik, így az ember túl hamar határozza el magát válásra, és lép új életközösségre. Érthető, hogy ezt az egyház nem nézi jó szemmel, és nem hagyhatja jóvá. Az egyház próbálja megérteni az elváltakat, és nem akarja őket magától eltávolítani, azok örökre tagjai maradnak, még ha meg is szakították vele a teljes egységet. Életének minden területén (hitoktatás, karitatív tevékenység, imatalálkozók, gyermekeik vallási nevelése, vasárnapi és ünnepnapi szentmise) az egyház számít együttműködésükre. Megvonja azonban tőlük a bűnbánat szentségét és az Oltáriszentséget, Jézus testét és vérét, mert ezek a szentségek megkövetelik az egyházzal való teljes egységet.

Az elvált és újraházasodott személyeket nem szabad diszkriminációval fogadnunk, vagy büntetéssel, amelyet életük végéig hordoznak, hanem úgy, hogy megértsék: helyzetük annak az állapotnak a következménye, amelyet maguk választottak.

És a múltbeli poligámia? Valószínűleg arra gondolsz, amelyet Isten megengedett az Ószövetségben, a pátriárkák idejében. Ez már az Ószövetségben, Krisztus előtt néhány évszázaddal túlhaladottá vált az isteni pedagógiának köszönhetően. Mi pedig már az Újszövetségben élünk, Krisztus idejében. Krisztus pedig megmutatta nekünk teljes pompájában és szépségében Isten tervét a házasságról, sőt kiimádkozta hozzá a kegyelmet, hogy meg is tudjuk valósítani.

(Forrás: Reč života 2000/05, 7–8. o. Fordította: sv)

Jézus a Lelkét, a Szentlelket ajándékozta nekünk

Jézus a Lelkét, a Szentlelket ajándékozta a barátainak is. Bennünket Lelkével különös módon ajándékoz meg a keresztség és a bérmálás szentségében.

• A Szentlélek segítségével ismerhetjük meg Istent,

• és fedezhetjük fel, hogy Isten valóban szeret bennünket.

• A Szentlélek képessé tesz bennünket, hogy mással együtt tudjunk örülni,

• hogy a másik embert valóban tudjuk szeretni,

• hogy képesek legyünk úgy élni, alkotni és szeretni, ahogy azt Isten elvárja tőlünk…

• A Szentlélek Jézusban volt és vezette őt minden tettében, szavában, gondolatában és szeretetében.

Vezette és biztatta:

• Amikor Istenhez, az édesapjához imádkozott: „Itt vagyok, Apám, azt akarom tenni, amit te akarsz…”

• Amikor az embereknek az Örömhírt hirdette egy új világról, az isteni békesség, szabadság és öröm világáról…

• Amikor nem sajnálta idejét, és különös figyelemmel fordult a szegények, az egyszerűek, az igénytelenek és a gyermekek felé…

• Amikor megbocsátott például Zakeusnak, Péternek vagy annak az asszonynak, aki lábát könnyeivel mosta, és más bűnösöknek…

• Amikor visszaadta az embereknek az önbizalmukat és az Istenbe vetett bizalmukat, miközben tanított a jó pásztorról, a jó édesapáról, és amikor más történeteket mesélt…

• Amikor meggyógyította a betegeket és megvigasztalta a szomorkodókat…

• Amikor szerette az ellenséget, és amikor haldoklása közben a keresztfán értük imádkozott…

• Amikor a Lélek ereje által halottaiból örökre feltámadt.

• Amikor megígérte, hogy nem hagy bennünket egyedül, hanem elküldi nekünk a Lelkét, és örökre velünk marad…

• Amikor megígérte, hogy mi is feltámadunk, s vele együtt majd boldogan élünk Istennel együtt…

• Amikor…

(Összeállította: sv.
Forrás: J. Baričević–A. Zelić–Turčinović: Pozvani na gozbu.
Kršćanska sadašnjost, Zágráb, 1989)