Tartalomból:

Vissza a főlapra

Bohóc

Néha eltöprengek azon, hogy milyen jó lenne, ha az egyházban is bevezetnék a bohóc vagy akár az udvari bolond intézményét, csakúgy, mint minden családban. Ezzel még nem azt állítom, hogy az egyházból hiányoznak a bohócok – hiszen (megáradt) Tiszát lehetne velük rekeszteni, annyian hemzsegnek – hanem csak az motoszkál a fejemben, hogy intézményesíteni kellene a dolgot. Természetesen mutatványaik kivitelezését nem a mise alatt kellene majd megvalósítaniuk, sem a gyóntatószék előtt a bűnbánati könnyeket ejtő penitensek vigasztalására.

Nem titkolom, hogy nemcsak gyermekkoromban, hanem manapság is szívesen elszórakozom a bohócokon, bár olykor egy kicsit naivnak tűnnek a mutatványaik. De nem labdaorruk vagy elálló fülük, esetleg tarka bohócruhájuk a vonzó, hanem egész egyéniségük. Mert nem lehet ám mindenki bohóc. És néha pontosan az a baj, hogy a bohóckodási talentumtól megfosztott személyek próbálják megjátszani a bohócot. A bohóckodáshoz rátermettség szükséges, sőt külön isteni adomány. Mert a bohóc életművész. Fiatalító szer nélkül is gyerekekké varázsolja a nagyokat, vidámságot csempész a szomorkodók szívébe, felfrissíti a gondterhelt agyakat-idegeket és fényt visz a búskomorság sötétjébe.

Azért annyira kedves számunkra, mert ismeri az ember szívét, és mégis szereti az embert. Ez pedig nem kis dolog, hiszen minduntalan tapasztaljuk, hogy e világ nagyjai mennyire nem figyelnek oda az emberre. A jó bohóc emberismerő. Tud törékenységünkről, sértődöttségünkről, ballépéseinkről, meggondolatlanságunkról, hibáinkról… Mint egy tükörben, magunkra találunk benne, és segítségével elszórakozunk saját magunkon, mégpedig könnyedén, észre sem véve, hogy tulajdonképpen nem a bohócon, hanem önmagunkon nevetünk.

A bohóc szeretete nem simító és mindent elkendőző szeretet, hanem olyan, amelyben önmagunkra találunk: hát, ez vagyok én. Aki pedig önmagára talál, az tud csak igazán nevetni. Nem emlékszem már, pontosan kitől olvastam a gondolatot, hogy az angyalok azért tudnak szállni, mert nem veszik magukat túl komolyan. Az ember meg az ellenkezőjét teszi: mindig súlyt fektet önmagára, saját személyére. Valahogy úgy jön ki, hogy könnyednek lenni nehezünkre esik. De az együttélést is csak nehezíti az az ember, aki saját énjének teljes súlyával ráfekszik a közösségre. Mennyi konfliktus keletkezik emiatt. Aztán, ha megnézzük, mi az, ami elégedetlenné, boldogtalanná tesz bennünket, mi az, ami nyomaszt, rájövünk, hogy túl komolyan vesszük saját véleményünket, saját ötletünket. Ilyenkor milyen jól jönne a bohóc, aki emlékeztetne arra, hogy dobjuk el ezeket a terheket, nevessünk rajtuk, s mindjárt könnyebb lesz.

A bohócban Isten is közel van hozzánk. Mintha azt mondaná: „Szeresd az embereket, mert ők is olyanok, mint te. Szeresd őket hibáik és gyöngeségeik ellenére. Engedd meg, hogy betörjenek életedbe és letörjék túlzott önértékelésedet. Ne csak magaddal foglalkozz. Lépj ki magadból, mint a bohóc. Én is kiléptem az örökkévalóságból, s időt szakítottam rád.” De erre csak akkor leszünk képesek, ha nem vesszük magunkat túl komolyan. A túlsúly nehezíti a lépéseket. Önmagunk túlértékelése pedig lehetetlenné tesz minden kísérletet a kimozdulásra.

Harmath Károly OFM

Bőség és nyomor

„Ne gyűjtsetek magatoknak kincset a földön, ahol moly rágja és rozsda marja, s ahol betörnek és ellopják a tolvajok. A mennyben gyűjtsetek kincset, ahol nem rágja moly és nem marja rozsda, s ahol nem törnek be és nem lopják el a tolvajok. Ahol a kincsed, ott a szíved is.”

Láttál-e már plafonról lógó jégcsapokat olyan szobában, ahol emberek élnek, egyéves kisgyermektől a meglett férfiig? Láttál-e már negyvenéves embert asztmás rohamban fuldokolni, mert nincs pénze gyógykezelésre? Láttál-e már kenyérért kolduló édesanyát? Összedőlt vályogputrit, amit újkorában is csak nagy adag jóakarattal lehetett háznak nevezni? Megfigyelted-e lakóinak arcát, amint a törmelék közül előkotornak egy iskolatáskát vagy egy nadrágot, és tanácstalanul forgatják kezükben, mert nincs hova letenni? Láttál-e már két citromért sorban álló kisnyugdíjast, amint félszeg pillantással tekint pénztárcája mélyére, fontolgatva, hogy e mérhetetlen luxus után holnap vajon meg bírja-e venni a kenyeret? Láttál-e befelé folyó könnyeket, rég elfojtott haragot, melynek helyén az indulatok furcsa ficamával nem marad más, csak önmagunk ellen irányuló szégyenkezés?

Ha semmi hasonlót nem láttál, akkor még nem láttad a nyomort. A nyomort, amely mindig igazságtalan, s amely ellen kinek-kinek a maga módján harcolni kell. Ezt egyaránt megköveteli Istennek a teremtés hajnalán elhangzott parancsa („Vonjátok uralmatok alá a földet”, Ter 1,28) és a belénk plántált természetes erkölcsi törvény, vágyódásunk az igazságosság, az erény, a fény felé.

S vajon láttál-e borzalmas, embertelen körülmények között élő, mégis derűs, elégedett embereket? Embereket, akik tudnak örülni egymásnak, s annak, hogy terem a dió és süt a nap. Ha nem találkoztál ilyen emberekkel, akkor nem tudod, mit jelent az evangéliumi szegénység.

Nem arról a szegénységről beszélek, ha aggaszt, hogy nincs pénzed kéthónapos világkörüli útra, a reklámokban hirdetett kozmetikai szerekre, melyektől mindenki egyszeriben Claudia Schiffernek illetve Sylvester Stallonenek képzeli magát, vagy egy vagyont érő, autónak csúfolt, négy keréken járó technikai csodára. Jézus valószínűleg nem erre gondolt, amikor országának programjában boldogságot ígért a szegényeknek.

Egészen másról van itt szó. Miért tud mosolyogni, az éhhalál peremén tengődő koldus, és miért érzi úgy egy újgazdag, hogy üres az élete, miért veszi magát körül kétméteres falakkal, riasztóberendezéssel és dühödt vérebekkel? Ki ellen védekezik? Ha az utca emberét kizárja házából, a falakon belül nem marad semmi más, csak a bankózizegésű űr. Valóban annyit érek, amennyi pénzt felhalmozok? Ki vagyok én, hogy értékem számokban kifejezhető? És ha egy váratlan infláció, mint valami örvény, magába szippantja meseautóimat, palotáimat és platinaszőke szeretőimet, akkor semmit sem fogok érni? Mi lesz velem, ha elveszítem anyagi „biztonságomat”?

Az ördögi kör magával ránt, és nagyon nehéz belőle kikerülni. Hogy létbizonytalanságomtól szabaduljak, még nagyobb vagyont igyekszem felhalmozni. Ez viszont tovább fokozza rejtett meggyőződésemet, hogy mint ember, csak annyit érek, amennyi pénz van a zsebemben, s további – lehet, hogy sohasem tudatosuló – félelmet szül bennem, mert sejtem, hogy minél magasabbról esem, annál jobban össze fogom törni magam.

A másik oldalon viszont azok állnak, akiknek szinte semmijük sincs, de képesek a legapróbb dolognak, sőt egymásnak is örülni. Észreveszik az olyan hétköznapi csodákat is, amelyek fölött mások elsiklanak. Tudnak önfeledten gyönyörködni a szivárványban, és hálát adni a sikeres halászatért.

Az értékek cserélődtek fel. Vajon mi a fontos számomra? Az élet, a szeretet, a mosoly, Isten vagy pedig a pénz, a vagyon, az anyagiak, az anyag? Kitárulkozom-e mások felé, meglátom-e bennük az embert és az Istent, vagy befelé fordulva, önmagamnak élek? Tudok-e elfogadni – ajándékot és ajándékozót –, vagy pedig görcsös igyekezettel magam próbálom biztosítani a jövőmet? Megnyílok-e, beengedem-e házamba az Ajándékozót, felismerem-e jóságában Istenemet, vagy önmagamat tartom istennek, élet és halál, jelen és jövendő teljhatalmú urának?

A szerzetesek fogadalmai közt szerepel az önkéntesen vállalt szegénység. Vajon mi a titka a koldulórendeknek, a mosolygós ferenceseknek? Miért sanyargatják magukat a nélkülözéssel? Talán mazochisták, akik a szenvedésben gyönyört találtak? Mi lehet oly vonzó a mezítlábas saruban meg a kopott csuhában, hogy még manapság, a mobiltelefonok és a hitelkártyák világában is sok-sok fiatal inkább ezt az életformát választja?

Fontos tudni, hogy merre indulunk. „Válassz!” – szólít fel Isten. Válassz köztem és a világ között, a szeretet és a könyörtelenség logikája között, a görcsös, ijedt, a tolvajoktól reszkető kuporgatás és megajándékozottságod felszabadult érzése között.

Mert van derűs nyomor és nyomorúságos jólét.

Uram, gyönge vagyok
– te légy az erőm!
Uram, szegény vagyok
– te légy minden kincsem!
Uram, beteg vagyok
– te légy egészségem!
Uram, meghalok
– te légy az életem!

Kalacsi János

Tartalom

Harangzúgás Európa tájain

Nagy Szent Gergely pápa az ókor végén, vagy ha jobban tetszik, a középkor küszöbén az angoloknak azt tanácsolta, hogy legyenek inkább angyalok. Mellettük a többi új keresztény nép is igyekezett – bár nehezen ment nekik – angyalibbá válni, s erre a levegőégből mind gyakrabban hallottak figyelmeztetést. Az angoloknak, íreknek, skótoknak, frankoknak, alemannoknak, – és még hosszan lehetne sorolni, kiknek – nem angyali karok jelentek meg és szóltak hozzájuk zengedezve, hogy megjavítsák erkölcseiket, hanem harangok szava kondult, egyre több toronyban és templomban, eleinte csengőként, majd mind nagyobb és ércesebb zengésű, igazi öntött harangként. Európa levegője nyugati, majd északi részének keresztény hitre térésekor telt meg harangzúgással, zengéssel-bongással.

A keresztények üldözésének korában az egyházat csak titokban lehetett egybegyűjteni. Ezek megszűnte után a keleti szerzetesi közösségek használtak először harangjelet az időpontok közlésére és figyelmeztetésre. A fadarabok összeverése és a fakalapács dobálása deszkán száraz, tompa, szomorú hangot adott, ezért már a 4. század derekán néhány monostorban megjelent a kürt, melynek vidám, harcias hangja a szerzeteseket úgy gyűjtötte egybe imádságcsatára a gonoszlélek ellen, mint valaha a választott népet.

A pogányok gyakran használtak kicsiny, fémből készült csengőket varázslásaikhoz. Ezért a keresztények vártak néhány nemzedéknyi időt, hogy a csengő használatához fűződő pogány képzetek elhalványuljanak, majd szinte egyszerre mindenütt, Nyugaton kisebb-nagyobb csengőket, majd néhány éven belül harangokat kovácsoltak és öntöttek. Ezek eleinte a szerzeteseket, majd városok, falvak templomainak tornyaiban zengve a híveket hívták egybe, hogy imádják a Mindenhatót, az ő Egyszülöttét és az elevenítő Szentlelket: a háromszemélyű egy, igaz Istent.

Nursiai Szent Benedek életének első szakaszában, amikor remetéskedett, a csengő használatának gyakorlati oka volt. A neki élelmet vivő Romanus a kötélre, amelyen a kenyeret lebocsátotta a barlangba Benedekhez, csengőt kötött, hogy annak hangja figyelmeztesse a szentet: megérkezett a napi kenyéradag. Benedek életútjának második felében a Regula lapjain rögzítette a csengő-harangocska közösséget egybegyűjtő szolgálatát.

Már őelőtte Szent Patrik, az írek apostola és annak tanítványai térítőútjaikra kezükben kereszttel és kézi csengővel mentek. A soha nem hallott, vidáman zenélő fémes hang hallatára a pogányok kíváncsian vették körül a hittérítőt, s ámulva hallgatták szavait Isten szeretetéről, a Fiú megváltó haláláról és az örök életről. A derűs csengettyűszó is segítette szívük-lelkük megnyílását a fentről áradó kegyelem előtt. A frankföldi (francia) Tours városának püspöke, Szent Gergely (†594) megszokott eszközként emlegette a harang használatát a szerzetesek hajnali ébresztésekor, a hívek vasárnapi egybegyűjtéséhez, a püspök ünnepélyes bevonulásához. Az írek lelkes apostola, Szent Dega életében háromszáz harangot öntött, háromszáz keresztet kovácsolt és háromszáz evangéliumos könyvet másolt.

Szent Eligiusról (588–660.) a frank Noyon város püspökéről csodás emléket őrzött meg a jámbor emlékezet. Egy kiközösítés fenyítékével sújtott pap misézni akart, és a harang kötelét minden erejét összeszedve próbálta meghúzni, hogy a harangkongás a híveket a templomba hívja. Ám hiába próbálkozott, mert a harang meg nem szólalt. A papot ez mélyen megdöbbentette: égi jelnek vette a harang némaságát, és bűnbánatot tartott. Erre Szent Eligius visszavonta a kiközösítést, mire a harang késedelem nélkül magától megcsendült. A harangszó ekkoriban már valósággal kegyelemközvetítő eszközként, szentelményként jelentkezett, annál is inkább, mert a harangokat ettől a kortól kezdve használatba vételük előtt ünnepélyesen megáldották. Majd a harangok védőszentek nevét kapták; igen gyakran az arkangyalokét, hiszen ők szárnyalnak-suhannak ott, a magasságban, ahol a harangszó szintén szárnyal.

A harangok védelmeztek is, amint az kitűnik a krónikák elsárgult lapjairól. Chlotár frank király 610-ben katonái élén megtámadta Orleans városát, a lakosok már-már megadták magukat, amikor a város püspöke, Szent Lupus (Farkas) meghúzatta a Szent István első vértanú tiszteletére épült templom harangját. Az erőteljes, szép, zúgó harang valósággal megigézte Chlotár seregét, s az félelmében megfutamodott.

Nagy Károly császár (†814) egy harangöntőnek száz font ezüstöt adott, hogy azt felhasználja az új harang készítéséhez. A mester azonban elsikkasztotta öntéskor az ezüstöt, noha a császár előtt ennek az ellenkezőjét állította. A harangszenteléskor a papok nem tudták a harangot megkondítani, mire a mester odaugrott, hogy maga húzza meg a kötelet. A harang nyelve kiszakadt, és a csalót halálra zúzta. A harang tehát a bűnösre, a bűnökre fényt derített. Az erőszakkal elvett harangok elnémultak, s csak akkor szóltak újra, ha visszakerültek a jogos tulajdonosukhoz.

Mindezt jámbor, ma már mosolyt fakasztó legendának lehetne tartani, ám történelmi valóságtartalma lényegesen több. A középkor első századaiban Európa új népei kereszténnyé lettek, és tájai benépesedtek templomokkal, kápolnákkal. Ezek tornyaiban rendszeresen megszólaltak a harangok, hogy zengésükkel átjárják a levegőeget, messze szálljanak a vidéken, csengő hangjukkal kereszténnyé tegyék az addig néma, pogány tájakat, és figyelmeztessenek az angyalibb élet felé törekvésre, s az evangélium tanításának terjedésére. A keresztény Európa harangzúgástól visszhangos századokban született s növekedett a krisztusi hitű népek térséges-tágasságos befogadó otthonává.

Török József

Tartalom

Mindennapi élet Jézus idejében

Aki elveszi köpenyedet,
attól köntösödet se tagadd meg

Bár nem a ruha teszi az embert, abból, hogy hogyan öltözködik egy nő vagy férfi, mindig lehet következtetni a jellemére is, korára is. A test védelmét szolgáló ruha lehet a politikai és hatalmi erőviszonyokat megjelenítő öltözék, amellyel hatalmat és szegénységet, örömet és bánatot is ki lehet fejezni. A zsidó nép állattenyésztéssel és földműveléssel foglalkozott, öltözködésében a mediterrán éghajlathoz és a foglalkozásukhoz való célszerű alkalmazkodás nyilvánult meg. Legáltalánosabb viseletük a köntös (tunika), az öv és a köpeny volt. Alsónadrágot nem viseltek, csak a főpapok áldozatbemutatás közben.

A köntös egy hatalmas zsákra hasonlított: egy hosszú vásznat félbe hajtottak, és a két szélét összevarrták, úgy, hogy helyet hagytak ki a karok számára és kivágták a fejnyílást. Eleinte ujjnélküli köntöst használtak, de idővel a hosszú ujjú lett a divat. A köntös hossza a két nemnél eltért: a nőknél a bokáig ért, a férfiaknak lábszárközépig vagy térdig. A ruha nyakát, néha az alját is színes hímzéssel díszítették. Ezt az ingruhát textíliából vagy bőrből készült öv fogta a derékon össze. Az övvel szabályozták a hosszúságot is oly módon, hogy a tunikát az öv felett kihúzták, és lazán visszahajtották. Az öv egyébként tarsolyként is szolgált, és erre akasztották fel a tőrt és más apróságokat, például a tintatartót és a tollat.

A köntös fölött hordták a kecske- vagy teveszőrből készült köpenyt, amely egy négyszögletes ruhadarab volt. Általában a vállukon átvetve viselték, s egy csattal fogták össze, így mindkét kezük szabad maradt. A térdig érő élénk színű köntöst kockás, gyakrabban csíkos mintájúra szőtték. Az ókorban még nem használtak külön hálóruhát, hanem a köntösben háltak, a köpeny pedig éjjeli takaróként szolgált, ezért ha valamely szegény ember szorult helyzetében zálogba adta azt, este vissza kellet, hogy adják neki. A férfi még az utcára sem mehetett ki köpeny nélkül.

A zsidók nemcsak a testüket fedték, hanem a fejüket is. A tűző nap hevétől fejkendővel védekeztek, amelyet úgy csavartak a fejükre, hogy annak egy része a vállukra lógott, ezzel törölték le arcukról az izzadságot (manapság a beduinok fejkendője ilyen). A nők derékig érő fátylat viseltek, s a hajadonok nem léphettek ki a házból fátyol nélkül.

A nyilvános helyeken a zsidók bőrből készült sarut hordtak, s csak a gyász alkalmával mehettek mezítláb. Mivel a lábbeli nyitott volt, a por gyorsan belepte az ember lábát, ezért mielőtt beléptek a házba, levetették lábbelijüket. Amikor vendég jött a házhoz, a házigazda szolgái oldották meg a látogató saruszíját, és megmosták a lábát. Otthonában mindenki mezítláb járt. Adásvételi szerződés alkalmával a volt tulajdonos levetette saruját és átadta azt a vevőnek annak jeléül, hogy többé nem tart semmilyen igényt az eladott birtokra.

A tunika és a köpeny hossza, anyaga és színe a divat szerint változott. A ruházati cikkek többsége gyapjúból, csak a legszegényebb zsidók öltözéke készült állati bőrből. Hogy gyönyörű szép fehér gyapjút kapjanak, egyesek juhaikat nem engedték ki a tűző napra, hanem az akolban tartották őket. A kitűnő minőségű öltözékek apáról fiúra szálltak. Csak a gazdagok engedhették meg maguknak, hogy selyemből és más drága kelméből készüljön ruházatuk.

A szövés művészetét igen nagyra becsülték a régi Izraelben. A zsidók olyan nagy jelentőséget tulajdonítottak e mesterségnek, mint más népek a festészetnek és a szobrászatnak.

Ez feltámadás volt!

A húsvéti időben vagyunk: Jézus feltámadásának örömében és fényében élünk. De legalább szentmiséinken átéljük a feltámadás boldogságát. Mert fontos, hogy átéljük, hiszen ebből kapunk erőt a mindennapi élethez.
A feltámadást többször is átélhetjük. Egy-egy jó szentgyónás után érezhetjük az igazi felszabadultságot, és egy-egy jó szentáldozás nyugodt boldogsága során a feltámadás nyugalmát tapasztaljuk meg. Amikor megoldódik valamilyen nehéz élethelyzet, akkor is átéljük a feltámadást.
Szent Pál írja: „Krisztus az Atya dicsőségéből feltámadt a halálból… ha halálának hasonlóságában egybenőttünk vele, úgy leszünk föltámadásában is… Ha Krisztussal meghaltunk, hisszük, hogy vele együtt élünk is. Tudjuk, hogy Krisztus feltámadt a halálból, többé nem hal meg, a halál többé nem lesz úrrá rajta. Halálával egyszer s mindenkorra meghalt a bűnnek, élve azonban Istennek él. Ezért tekintsétek magatokat is úgy, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek Jézus Krisztusban” (Róm 6,4–11).
Hogyan élték ezt át Brazíliában? Egy fiú, Marcelo elbeszéli ezt.

„Marcelo a nevem. Redencao közelében lakom, ez Brazília Bahia szövetségi államában van. Házunkat apám építette fából és földből. Kívül-belül barna, mert festékre nem futotta. Mégis szeretem. Ha süt a nap, néha hanyatt fekszem, a tetőre nézek és látom az eget. Az esőt kevésbé szeretem, mert akkor a tetőn át becsepeg az eső. Apám szeretné a tetőt újra befedni. De ha van pénzünk, az mindig másra kell. Kevés földünkön ami terem, nekünk kell. Csak keveset adhatunk el belőle.

Iskolába hetente háromszor megyek. Sokszor szívesebben otthon maradnék, mert két órát kell gyalogolnom az iskoláig, meg kettőt vissza. Nyugodtan ülni, meg a tábláról másolni nem szeretek. Tanítónkat viszont kedvelem, mert a labdáját kölcsön adja nekünk. Így naponta legalább egy órát játszhatunk. A plébánosunk is tetszik nekem. Évente csak négy-ötször jön hozzánk, mert sok falut lát el. Azt mondja, hogy Isten nem akarja, hogy nekünk rossz sorunk legyen. Ezért sokszor összetűzésbe kerül a nagybirtokosokkal is, akik azt állítják, hogy lázít bennünket. A plébános és a tanító is pártol bennünket akkor is, ha ez veszélyes. Ez az igazság.

Két évvel ezelőtt a nagybirtokos gondnoka el akart bennünket űzni a földünkről, pedig már régen itt élünk. Azt mondta: »Földetek uratok birtokán fekszik. Egy hónap alatt tűnjetek el innen, mert különben baj lesz!«

Persze nem mentünk el. Hová is mentünk volna? Néhány hét múlva újra megjelent a gondnok. »Majd meglátjátok!« – mondta. Néhány nap múlva tehéngulyát hajtott keresztül a földünkön néhány ember. Az egész termés odalett. »Két nap múlva egy géppel jövünk, és akkor eltoljuk a házatokat!« – fenyegetőztek. Erre már megijedtünk. Apám Redencaoba küldött segítségért. Úgy rohantam, hogy fele annyi idő alatt odaértem, mint máskor. Szerencsére találkoztam a tanítóval. Ő gondolkodóba esett, majd ezt mondta: »Megyek a plébánoshoz.« Időközben apám beszélt a környékbeli földművesekkel. Egyesek mindjárt eljöttek, hogy őrt álljanak vele.

Másnap reggel motorkerékpáron megjött a tanító, meg egy teherkocsi is sok emberrel. A plébános is köztük volt. A teherkocsi még kétszer fordult. Körülbelül száz ember jött össze. Ennivalót, edényeket is hoztak. Együtt ebédeltünk velük, aztán a házunk köré ültek, gitároztak és énekeltek. Éjszakára is ott maradtak.

Alighogy megvirradt, megjelent a gondnok. Szitkozódott és kommunistáknak nevezett bennünket. A plébánost is megfenyegette: »A miseruhádba lyukat lövök, de csak akkor, ha rajtad lesz!«

Délután porfelhő jelezte, hogy autó közeledik. Először a tanító szállt ki a terepjáróból, majd egy férfi és egy nő. Plébánosunk azt mondta, hogy ez a püspök és egy ügyvédnő, aki segít a földműveseknek. Ők is velünk maradtak.

A következő nap reggelén 10 pisztolérosz (a nagybirtokos fizetett fegyverese) jelent meg. Mi a földre ültünk és elkezdtünk énekelni. Csak a püspök állt fel. Feketében volt, a nyaka körül volt valami piros, a mellén meg kereszt. Az ügyvédnővel, aki egy papírt tartott a kezében, a fegyveresek elé ment. Azok a levegőbe lőttek. A püspökék megmutatták nekik az írást. A pisztoléroszok idegesek voltak, megint a levegőbe lőttek. Majd mint a vadak, egészen közel lovagoltak hozzánk, tele lettünk porral. Ezután elmentek, de egy óra múlva ismét jött a gondnok és a püspökkel akart beszélni. A gondnok, ez az alattomos kutya, csak ennyit mondott neki: »Mindez tévedés volt!« Majd elment.

A püspök apámnak adta a pecsétes írást a földünkről meg a házunkról, azután beült a terepjáróba és ő is elhajtott.

A következő év húsvétja előtt meglátogatott minket a plébánosunk. Szentmisét mutatott be a környékbelieknek. Azt mondta: »Ne csak a nagypénteket ünnepeljétek, hanem a feltámadást is«. Majd megkérdezte: »Még sohasem éltetek meg olyat, mint a feltámadás?« A többiek hallgattak, de én megszólaltam: »De igen! Amikor tavaly a földbirtokos el akart zavarni bennünket, és a tehenek mindent letaroltak, ti mindnyájan a segítségünkre siettetek. Ezért apám az első eső után újra vethetett babot. Amikor a bab kikelt, a földre feküdtem és a zöldellő határra néztem. Ez feltámadás volt!«”

Imádkozzunk a megfélemlítettekért, a jogfosztottakért, hogy mindig legyenek olyanok, akik melléjük állnak: hogy a küzdelmes jelenben reménykedve várhassák a nyugodtabb jövőt.

Suhajda Lajos SVD

Ki kell válrni az embernek,
nehogy elrontsa az egészet

„Egyik paptanáromnak (aki azóta sajnos meghalt) megtetszettek gimnazista rajzaim, és eljuttatta őket az Agapé Kiadóba. Ezek akkor készültek, amikor ízületi gyulladásomat kezeltettem a kórházban. A későbbi munkák tiszteletdíjából vásároltuk meg a jegygyűrűket.”

Vukovári Panna olyan egyszerű és bájos, vagy egyszerűen bájos, mint gyermekrajzai, amelyek a képeslapokról, naptárakról, könyvjelzőkről mosolyognak ránk.

– Horváth Attila – mutatja be vőlegényét. – Május 20-án esküdünk.

Egy cukrászdában beszélgetünk hármasban.

– Már kora gyermekkoromban megbetegedtem – meséli Panna. –Az ízületi betegség állandó jellegű, nem lehet kigyógyítani. De nem keseredtem el, Isten felé fordulva kerestem, mi az, amit betegségemben is tudok csinálni. Az embernek néha ki kell magából rajzolnia gondolatait, érzéseit, amelyek foglalkoztatják, hogy fizikailag felépüljön.

A szentendrei ferences gimnázium után Panna az Eötvös Lóránt Tudományegyetem (ELTE) magyar szakára jelentkezett. Aztán felvette a finn nyelv és kultúra szakot. A szorgalmas lány hamarosan mindkettőn végez.

– A ferences szellem meghatározta mindennapjainkat. Már a nagyszüleim is a budapesti pasaréti ferences templomba jártak. A pasaréti ferencesek védőszárnyai alatt, a hittancsoportban találtam meg jövendőbeli férjemet, Horváth Attilát. Öccse és az én öcsém nagy ministránsok, előbb ismerték egymást, mint mi. Az első pillanattól kezdve egyértelműen éreztem, hogy Isten ilyen személyt szeretne az én egyéniségem mellé, mint Attila, hogy csiszoljon és segítsen.

Attila az ELTE biológia-kémia szakán diplomázott.

– Ötévi járás után összeházasodunk. Így nagyobb kedvvel tanulok majd. A műszaki egyetem biomérnöki szakán még két évem van.

– Nagy segítség és jó példa mindkettőnk vallásos családja. Ők is segítettek felkészülni a házasságra, hogy semmilyen szinten ne hozzunk felelőtlen döntéseket. Megtartanak keresztény ismerőseim, barátaim, akik a pasaréti hittancsoportokból és volt osztálytársaimból kerültek ki.

– Így fel sem merült bennünk, hogy esetleg már a házasságkötés előtt összeköltözzünk, ami divat mostanában – fűzi hozzá Attila.

– Mindennek sora van: az udvarlásnak, a házasságnak – teszi hozzá Panna. – Ki kell várni, mert különben az ember elrontja az egészet. A szerelmi kapcsolat mélysége nem a nemiségen múlik. Ez olyan, mint a karácsony. Ha az ember megnézi előre az ajándékot, akkor nem tud igazán örülni, amikor eljön az ünnep. A Biblia szerint is megvan az ideje úgy az ölelésnek, mint az öleléstől való tartózkodásnak.

Legfontosabb, hogy anya meg feleség legyek. Diplomázás után azonban szeretnék az egyetemen maradni, és irodalommal kapcsolatos kutatómunkával foglalkozni, de a rajzolást sem szeretném abbahagyni. Istenre bízom a dolgok alakulását.

Panna még nem rajzolta le Attilát.

– Sokan azonban azt állítják, hogy Jézus-rajzaim feltűnően emlékeztetnek rá. De ez nem szándékos.

A 24 éves lány nagyon sok mindennek tud örülni.

– Fontos mindenben megkeresni, aminek örülni tudunk, s akkor minden sokkal könnyebb. Egy jó könyvnek igazán tudok örülni. Viszont bosszant a kicsinyesség, a szűklátókörűség, ha az emberek nem tudják nagyvonalúan kezelni a problémákat, s ha nem tudják felfogni, hogy az ő gondjaiknál sokkal nagyobb gondok is vannak az életben. Ezért bízzuk dolgainkat az Istenre, ahelyett, hogy mindenki a saját kis dolgán próbálna segíteni. Ha nagyon szomorú vagyok, megbeszélem Attilával vagy édesanyámmal, vagy pedig rajzolok. Nálunk a családban nagyon nyitottak vagyunk egymás problémáira.

– A pasaréti hívők már nagyban készülnek esküvőnkre. A ferencesek szeretetből két jegyesoktatást is szerveztek. Az esküvő számunkra közösségi ünnep lesz. A hittanosok énekelnek és feldíszítik a templomot. Nálunk nagyon sok ifjúsági csoport van. Örömünket másokkal, elsősorban a sok ifjúsági csoporttal is meg szeretnénk osztani. Különben nem tudunk, nem szeretünk táncolni. A százötven vendég (család, ministránsok, papság, énekkar és a barátaink) számára hidegtál-fogadást szervezünk a Szilfa utcai ferences házban. A Balatonra megyünk nászútra. Utána vár rám még az államvizsga.

Örülnek, mert lakást biztosított a családjuk. Csak a megélhetéssel meg az útkereséssel kapcsolatban lesznek gondjaik. Mégis derűlátók. Attila a tanulás mellett munkát vállal, Panna rajzol (is), és majd így összejön, amennyi szükséges.

A menyasszonyi ruha már elkészült.

– Legyen számára meglepetés – nevet huncutul Panna. – Én viszont láttam esküvői öltönyét – segítettem is kiválasztásában!

A feltámadott útja

Az idősek és betegek nagyböjti házi látogatása alkalmával az idén egy olyan képeslapot osztogattam, amelyen a keresztút 14 állomása látható, középen a feltámadt Krisztussal. Mindenki nagyon megörült neki. Egyesek forró puszit nyomtak a közepébe, mások kifejezték, hogy ez olyan szép, hogy érdemes berámáztatni. Gondoltam, hogy meglepetést okozok nekik e kedves képeslappal, de a vártnál sokkal jobb fogadtatásra talált. Az idősek gyengeségtől vagy súlyos betegségtől meggyötört arca egy pillanatra felderült, szinte felragyogott, s szelíd mosoly jelent meg rajta. Ha nem is mondták ki, látszott rajtuk, hogy azt érzik: „Ez az!…” Végre egy olyan kép, amely a húsvéti titok megértéséhez segít, mert a keresztút és a feltámadás ábrázolása egyszerre jelennek meg rajta. Bár gyötrelmes, és olykor talán kibírhatatlannak tűnik életünk keresztútja, de a végét már ismerjük. Hitünkből tudjuk, s lelkünket betölti a biztos remény, hogy életünk keresztútja végén a megdicsőülés áll. De mivel mi emberek nagyon szeretjük képekkel érzékelni még a hit-titkokat is, ezért örülünk egy sokatmondó, jó képnek.

A keresztutat végző hívő mindig is tudta, hogy Jézus története nem végződik a 14. állomással, s amikor sírba helyezik, akkor éled a remény, hogy harmadnapra feltámasztja őt az Atya.

Az utóbbi évtizedekben, már a keresztút 15. állomásáról is tudunk: Jézus dicsőségesen feltámadt a halálból.

A 2000. Évi Nagy Jubileum római központi bizottsága még a tavalyi év során közétette a zarándokok hivatalos imakönyvét. Ebben megtalálható a Via crucis (latin), vagyis a Keresztút elnevezésű ájtatosság mintájára született Via lucis (magyarul szó szerint: a Fény útja). Az újszövetségi szentírás megfelelő részein alapuló imádkozó elmélkedés ez Urunk dicsőséges misztériumairól, azokról az eseményekről, amelyek Krisztus feltámadása és az első pönkösd között történtek, és amelyek arra tanítanak bennünket, hogy hogyan éljünk a világban a „fény gyermekeiként”, tanúságot téve a feltámadt Krisztustól kapott új életről.

A Fény útja elnevezés nyilvánvalóan a latin crucis-lucis jó csengésű hangzáspárhuzam miatt született. Magyar nyelvre ezt nem lehet megfelelően átültetni, mert a „fény” túlságosan elvont. Az „öröm útja” talán szerencsésebb volna, de sajnos nem fejezi ki jól a tartalmat. Az üdvösségtörténet feltámadással kezdődő eseménysorozata több, mint örömteli, örvendetes esemény. Itt a krisztusi megváltás művének nagy beteljesedéséről van szó, húsvéttól pünkösdig. A legalkalmasabb elnevezésnek talán „A Feltámadott útja” bizonyulna. A szenvedő Krisztusra csak emlékezünk. A ma élő Krisztus a megdicsőült, faltámadt Megváltó, aki övéivel marad a világ végezetéig. Nem vagyunk magunkra hagyatva, igazából vele járjuk életutunkat. Saját életünk keresztútján is át kell ragyognia a feltámadás örömének, fényének. Ez az ájtatosság a Feltámadott útjáról nagyon időszerű figyelmeztetés nekünk, ma élő embereknek: újra fel kell fedeznünk, élményünkké kell tennünk hitünk igazságát életünk Istenbe való beteljesedéséről.

A Mária-tisztelet új útjai

Isten Anyját, a Boldogságos Szűz Máriát úgy tiszteljük, mint a szentek sorában a legnagyobbat. Tőle, a keresztény hit és élet legtisztább forrásából származik Jézus Krisztus. Sok jel arra mutat, hogy az egyházban és a teológiában a Mária-tisztelet új korszaka kezdődött el.

A századfordulón úgy tűnt, hogy a Mária-tisztelet a csúcsponton van. Úgy beszéltek erről a századról, mint Mária-korszakról. XIII. Leo, X. Piusz, XI. és XII. Piusz pápa enciklikáival, leveleivel és beszédeivel igyekezett a Mária-tiszteletet ébren tartani a hivőkben. XII. Piusz pápa hitigazságként hirdette ki, hogy Mária testestől-lelkestől felvétetett a mennybe. A II. vatikáni zsinat Lumen gentium (A népek világossága) cimű okmányának 8. fejezetében pedig az áll, hogy az Istenanya egyben az egyház Anyja is, s ezt VI. Pál pápa 1964-ben hirdette ki.

De a teológusok közt felmerült a kérdés: „Miért kell Máriának olyan jelentős helyet elfoglalnia a hittételek között?” És megjelent egy sajátos formája az Isten iránti buzgóságnak: Egyedül Isten a szent, minden más elvetni való. Isten egyedülállóságának nincs konkurense, a szenteket, de még Máriát is mellőzni kell.

Századunk közepétől napjainkig egyfajta elhidegülés érezhető a Mária-tisztelet és ájtatosságok tekintetében. Eltűnnek a Mária-ünnepek, a májusi és októberi ájtatosságok elnéptelenednek, válságos helyzetben a rózsafüzér társulatok. Mind kevesebben írnak és prédikálnak Máriáról. A nép azonban megmaradt a Mária-tiszteletben, és tömegek látogatják a kegyhelyeket.

A Mária-tisztelet hanyatlásának okát sokan abban látják, hogy az túlságosan is nyugati színezetű volt, erősen szentimentális és romantikus. A ma emberének, aki hangsúlyozza a tudomány létjogosultságát, az ember önállóságát és érettségét, ez már nem felel meg. A mai ember életképesebb, fokozottabban bibliai ájtatosságra illetve lelkületre vágyik, azt igényli.

Tatjana Goričeva szerint „Mária, az Istenanya alakja a pravoszlávoknál, a Kelet egyházában sohasem hajlott a romantika és a szentimentalizmus felé, mint ahogyan az megtörtént Nyugaton. Szigorúan, távolságtartóan néz alakja az orosz ikonokról, mintha nem is ebből a világból való lenne, de mégis, ha tovább, hosszasabban szemléljük, az ő alakja leírhatatlan varázzsal kelt életre mindent. Simogató tekintettel néz ránk, kicsit még nevet is, nagyon természetes és vidám”.

Mások szerint a hanyatlás oka az, hogy a Mária-tisztelet nem eléggé megalapozott, hiányzik a teológiai-bibliai alapja. Ismét mások véleménye az, hogy Istent a háttérbe szorítjuk, amikor azt mondjuk, az út hozzá Márián keresztül vezet, s nem közvetlen módon. Ez árnyékot vet Krisztusra, aki az egyedüli közvetítő Isten és ember között, és a Szentlélekre is, aki egyedül képes a megszentelésre. Így egyes teológiákban és ekleziológiákban Máriának már nem jut hely, mert ha a hit csak elvonatkoztatott dolgok világa, akkor ennek a világnak nincs szüksége Anyára (Ratzinger). Ez minden válság legmélyebb oka. A katolikusok gyakran terjedelmes könyveket írnak, de függetlenül az üdvösségtörténettől és a megváltástól. A teológia nem ritkán úgy szól Istenről, mintha ő csak önmagában és önmaga számára létezne. Az üdvösségtörténet viszont éppen arról szól, hogy miként mutatkozik be Isten és nyilatkoztatja ki magát, mint az ember Üdvözítője és Megváltója. Ezen a ponton különbözik a Kelet és a Nyugat, a katolikus és ortodox istenhit. II. János Pál pápa, aki szívén viseli mindkét egyházat, Nyugatot és Keletet is, őket a tüdő két szárnyához hasonlítja, s azt tanítja: Mindkét szárnyunkon lélegezzünk!

Napjainkban az egyház, a katolikus teológia tudatára ébred annak, hogy mindaz, amit mi Isten titkairól mondhatunk, csak a gyermek gagyogásához hasonlítható. Ezért igyekszik erőteljesebben a Biblia felé fordulni, s annak üzenetét hitelesen közvetíteni a híveknek. Hiszen a Szentirás Isten olyan kinyilatkoztatása, amely nem valamiféle titkos isteni igazságról szól, hanem a történelemben megvalósult eseményekről. Ezeken keresztül vezeti be Isten az embert az Üdvösség titkaiba (vö. Kol 1,26). Ezek a titkok nem a történelmünktől független, elvont igazságok, hanem az Isten terve, mely az üdvösségtörténetben fokozatosan bontakozik ki, és Jézus Krisztusban beteljesedik. Ebbe az üdvösségtörténetbe lép be Mária mint Jézus és a hivők, valamint az egyház anyja.

Mária élete szorosan összefűződik az isteni Üdvözítő életével. Nemcsak úgy, mint azoké, akiket az Úr szeret, hanem mint az anya élete a Fiáéval. Mária, aki méhében foganta, megszülte és egészen a keresztig kísérete Jézust, vele elválaszthatatlanul összekapcsolódik. Mária ott van a betlehemi jászolnál és a kereszt tövében, a tehetetlen gyermek Jézusnál és a megfeszített Krisztusnál. Mária most is ott van, hogy megszülessen Jézus, ahol még nem született meg, hogy növekedjen, ahol nehéz megmaradni, hogy kibírja, ahol megfeszítik. Ott van nemcsak az egyes hivőkben, hanem az egész egyházban. Nem is beszélhetünk egyházról, ha nincs ott Mária, az Úr Anyja az ő testvéreivel.

Ha mi, katolikusok Máriát újra fel akarjuk fedezni, akkor elsősorban a Szentírás segítségével tehetjük ezt. A II. vatikáni zsinat (Lumen gentium, 8. fejezet) így szól róla: Máriát a hit, a remény és a szeretet példaképéül választjuk. Ezért említsük meg még II. János Pál pápa enciklikáját, a Redemptoris Mater kezdetűt (1987), mely éppen azt kívánja elérni, hogy újra és mélyebben olvassuk és értelmezzük a II. vatikáni zsinat anyagát és a Szentírást. De nem elégségesek a helyes ismeretek, máriás lelkületű életre van szükség. Így lesz Mária a kulcs számunkra, hogy Krisztus és az egyház titkát jobban megértsük.

Dobó Tibor

„Kicsi vagyok én, majd meg növök én,
én leszek a legjobb anya a föld kerekén”

Balassa Brigitta (4. oszt.): – Én olyan anyuka szeretnék lenni, aki nem túl szigorú, de nem is túl engedékeny. Amit csak tudnék, megadnék a gyerekeimnek. Csak háziasszony lennék, és mindenben segítenék nekik. Sokat kirándulnék velük, és sok mindenre megtanítanám őket. Például arra, hogy Isten szeret minket. Templomba is elmennék velük minden vasárnap. Hittanra is rendszeresen járatnám a gyermekeimet, és sose hagynám őket egyedül otthon. A sok játék mellett vigyáznék, hogy ne hanyagolják el a tanulást sem. Én szeretném a világon legjobban őket.

Zubán Ernesztina (4. oszt.): – Ha én anyuka leszek, akkor mindig elengedem a gyerekeimet, ha el szeretnének menni valahova. Hittanra és templomba is fogom járatni őket. Ha valamiben szükségük lesz segítségre, akkor segítek nekik. Megpróbálom a rendre és az igazmondásra tanítani őket, és arra, hogy segítsenek másokon. Igyekszem majd kitartásra nevelni őket, mert az élet sok nehézséget hoz.

Kiss Henrietta (4. oszt.): – Én nagyon jó anya szeretnék lenni, legfőképpen megértő. Azért akarok megértő lenni, hogy a gyerekeim megbeszélhessék velem, ami őket bántja. Igyekszem majd mindenben a kedvükre tenni: a kedvenc ételüket főzöm, és nem etetem meg velük, amit nem szeretnek. Gyakran fogok velük játszani és sétálni. A magánügyeiket is megbeszélhetik velem. Sokat szeretnék a gyermekeimmel együtt lenni, velük tanulnék és elkísérném őket az iskolába.

Jezsovity Angéla (4. oszt.): – Én nem szeretnék túl szigorú lenni a gyerekekhez és megverni őket, ha csintalankodnak. Azt sem szeretném, ha túl elfoglalt lennék, és a gyerekekre nem jutna időm. Nem akarok olyan anyuka lenni, aki nem főz, mert nincs ideje, és „száraz” ételt ad ebédre. A gyerekeket nem fogom nagyon elkényeztetni, csak amennyire lehet.

Erdélyi Eszter (6. oszt.): – Én megértő és állandóan kedves anyuka akarok lenni, aki mindig gondoskodik a gyerekeiről. Nem fogom eldobni egyiket sem. Gondoskodom a taníttatásukról, és segítem őket a bajban is.

Brindza Zsuzsanna (6. oszt.): – Amikor én anya leszek, sok-sok szeretetet adok majd a gyerekeimnek, és arra nevelem őket, hogy megbecsüljük és tiszteljük egymást. Szeretném, ha ők is annyira hinnének Istenben, mint én, és ha Isten lelki támaszt nyújtana nekik is.

Újhelyi Beáta (6.oszt): – A gyerekeimmel mindig kedvesen beszélnék, nem kiabálnék rájuk, és sosem verném meg őket, hanem megbeszélném velük, hogy mit miért csináltak rosszul. Otthont nyújtanék nekik, és sosem hagynám cserben őket, semmilyen bajban.

Seregély Tímea (6.oszt.): – Én azt szeretném, ha egyszer majd lesz lányom, hogy ő ne csak anyjának tekintsen, hanem a legjobb barátnőjének is. Minden titkát meg merje mondani nekem, és ne féljen a büntetéstől.

Pintér Hédi (8. oszt.): – Ha egyszer anya leszek, nem leszek sem túl szigorú, sem túl engedékeny, mert az sem jó, ha elkényeztetjük a gyerekeinket, mert akkor beképzeltek és kényesek lesznek. De az sem jó, ha túl szigorúak vagyunk, mert akkor esetleg szenvedhetnek. Gondoskodni fogok róluk és vigyázom rájuk. Nem engedem, hogy csavarogjanak, mert sajnos vannak olyan szülők, akik kicsapják a gyerekeiket az utcára. Ha férjhez megyek, akkor már soha nem fogok elválni, mert ez árthat a gyermekeimnek, érzelmileg és értelmileg is. Hogy ezt megelőzzem, jól meggondolom, hogy kihez megyek hozzá… Ha a gyerekem néha valami rosszat tesz, nem fogom felpofozni, hanem leülök és megbeszélem vele, hogy amit tett, az miért nem jó, és segítek neki, hogy megváltozzon. Szeretnék olyan anya lenni, hogy ha a gyerekem megnő, ne kelljen szégyenkeznie miattam, hanem büszkén mondhassa: „Ez az én anyám”.

Mindent a megfeszített Jézusért!

1498 nyarán az akkor huszonnégy éves Merici Angélának csodálatos látomásban volt része: Egy létra kötötte össze a földet az éggel, minden fokán egy-egy szűz állt ragyogó ruhában, ékes koronával a fején, liliommal a kezében, mindkét oldalán egy-egy angyallal, s a hosszú sor könnyedén szállt az ég felé. Az egyik szűz ajkáról ez a szózat hangzott: „Angéla, nem távozhatsz a földről, amíg meg nem alapítod a szüzeknek most látott társaságát”.

Angéla 1535-ben hozta létre a Szent Orsolya Társaságot, amelyet a 4. században vértanúhalált szenvedett ír királylánynak, Szent Orsolyának az oltalma alá helyezett (innen ered az orsolyiták elnevezés). Társulata akkor még nem volt szerzetesrend, ugyanis Angéla elgondolása szerint a lányok Isten és az egyház szolgálatának szentelték magukat, de a világban maradtak, továbbra is családjukkal együtt éltek, rendi ruházat nélkül, koruk viseletében járva végezték munkájukat az iskolában és a plébániákon. Kezdetben csak a szegény lányok hitoktatása volt a szándéka, de lassan a nők teljes nevelésére és formálására is kiterjedt érdeklődése.

III. Pál pápa 1544-ben jóváhagyta Merici Angéla Szabályát. Idővel e szabályokon kívül elfogadták Szent Ágoston szabályait is, és a három ünnepélyes fogadalomhoz (tisztaság, szegénység, engedelmesség) negyedikként az ifjúság nevelésére vonatkozó fogadalmat csatolták. A társaság gyorsan elterjedt Itália-szerte, majd a 17. század folyamán egymás után alakultak meg házaik Franciaországban, Németalföldön, a Német-római Császárságban, a Habsburg Birodalomban és Magyarországon. A 18. században pedig letelepedtek a Balkánon, Írországban és az Újvilágban is.

1566-ban a Szentszék elrendelte minden olyan női rend feloszlatását, amely nem klauzúrás és nem ünnepélyes fogadalmas. Az orsolyiták is kénytelenek voltak szerzetesruhát ölteni. Merici Angéla műve halála után három évtizeddel Borromeo Szent Károly buzgólkodására szerzetté, majd később ünnepélyes fogadalmas tanító renddé nőtt.

XIII. Leó pápa egyesülésre hívta fel az orsolyita közösségeket, és 1900. november 28-án jóváhagyta a Szent Orsolya Rend Római Unióját. Napjainkban a világ öt kontinensén 280 házban mintegy háromezer-kétszáz orsolyita „egy szívvel és egy lélekkel szolgál”.

Magyar földre Szent Angéla leányai 1675-ben Szelepcsényi György prímás meghívására érkeztek. Első iskolájuk Pozsonyban működött. 1950-ben a szerzetesrendek feloszlatásakor a magyar uniós orsolyiták száma háromszázötven, a független orsolyiták száma pedig százötven volt. Magyarországon a rendszerváltást követő években előbb Egerben és Sopronban, majd Győrött is megkezdték a közös életet. A nővérek összlétszáma (az erdélyiekkel együtt) kereken nyolcvan.