Tartalomból:

Vissza a főlapra

Bocsánatkérés

Ami a személyi kultuszt illeti, én nem vagyok egészen biztos abban, hogy az ilyenfajta csapás nem fogja újra meg újra felütni fejét a világon az előttünk álló évezredben. Egy kis reményt nyújt ugyan a demokrácia, de az még nem törli el az ember szívéből mindazt a rosszat, ami onnan származhat. De a kiemelkedő egyéniségek megcsodálását önmagában még nem tartom személyi kultusznak. Vannak, akik előtt nem tudunk mást, mint „emelni kalapunkat”. Rokonszenvek, ellenszenvek ide vagy oda, aki őszinte akar lenni önmagához, az elismeri, hogy II. János Pál pápa korunk egyik legkiemelkedőbb lelkivezetője és szellemi támasza.

Szilárdan meg vagyok róla győződve, hogy ha az ember nem szánja magát rá a forrás eldugítására, vagy a víz mérgezésére, akkor élőlények sokaságának biztosítja a létet. Úgy áll előttünk egyházunk törékeny, reszkető legfőbb papja, akit tiszteletből pápának, „apának” nevezünk, mint aki megtanulta, hogyan kell meríteni az élő forrásból. A zsoltáros ösztönző szavai minduntalan eszébe juttatják, milyen fontos a sóvárgás az élő vizek forrására. Nem tartom egyáltalán túlzásnak, ha azt mondom, hogy benne Isten csodás működése mutatkozik meg a kegyelem e szent évében.

Bocsánatot kérni nem könnyű dolog. A saját keresztény mivoltát komolyan vevő ember sem tud mindig bocsánatot kérni és megbocsátani. A kísértés, hogy „megbocsátok, de nem feledek”, rémisztő kulisszaként ott marad a szintér horizontján. Péter jelenlegi utódjának van bátorsága az egész emberiségtől bocsánatot kérni. Mindannyiunk nevében, az egyház népes családjának nevében – valamennyiünk bűneiért. Ő tiszta lappal akarja kezdeni az új évezredet. Igaz, voltak már előtte pápák, akik meakulpáztak, az egyikük, VI. Hadrián az elődjének hibáiért; a másik, VI. Pál az „elszakadt testvéreket” követte meg, azaz más keresztény egyházakat, de átfogó bocsánatkérést eddig csak II. János Páltól hallhattunk.

A bocsánatkérés felismerés. Az egyén és a közösség ráébred tévedéseire. Már az ószövetségi főpap is egészen elégő áldozatot mutatott be a kiengesztelődés napján, jelezve, hogy a bűnös múltat fel kell égetni, mint a tarlót, hogy levegőhöz és napfényhez jusson az új élet. Bár az égés fájdalmas, de kóré helyett majd nemes fű fog zöldelleni. Ugyanígy az egyháznak is meg kell könnyebbülnie, hogy a Lélek magával ragadhassa.

Nem könnyű feltámadni a bűn rabságából, s új életet kezdeni, hiszen a bűn árnyéka sokszor lehangol. Nincs olyan ember, aki szívesen emlékezik ballépéseire. Már a régiek megmondták, hogy amit megtettünk, nem lehet meg nem történtté tenni, vagy latinul: Factum infectum fieri nequit. Az ősi bölcsesség utal arra, hogy a tényeket nem lehet megváltoztatni, de Isten jóra fordíthatja azokat. Ezt remélem a jubileumi évi bocsánatkérés alkalmával is. Nem a múlt hibái fölött akarunk siránkozni, és nem is engedhetjük meg, hogy gyöngeségeink kedvünket vegyék. Pál apostollal valljuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik. A bűnt a szeretetnek kell felváltania, és a bizalomnak, hogy Isten szeretete a rosszat is jóra fordítja. Amikor azt érezzük, hogy erőnk fogytán van, akkor gondoljunk arra, hogy nincs helye a kétségbeesésnek, hiszen az isteni szeretet végtelen, és túlszárnyalja összes véges bűnünket.

A harmadik évezred küszöbének húsvétján én sem tudok mást kívánni – magam és munkatársaim nevében – minden kedves olvasónak, minthogy megszabadulva a bűn terhétől, örömben ünnepelje az új élet húsvétját.

Harmath Károly OFM

Két láthatatlan, meleg kéz simogatása

Egy plébániaközösség a jubileumi évben (4.)

Ebben a jubileumi évben Isten földre jövetelének 2000. évfordulóját ünnepeljük. Egyetlen és sokféle jelenléte itt a földön azonban felfedezésre váró kincs.

Hol találhatjuk meg ma őt olyan módon, hogy elmondhassuk János apostolhoz hasonlóan: „…a szemünkkel láttuk…, a kezünkkel tapintottuk” (vö. 1Jn 1–2)? Egész biztosan találkozunk vele a Szentírásban, embertársainkban (vö. Mt 25,40), azokban a testvéreinkben, akikben neki magának engedelmeskedünk (vö. Lk 20,16), és a szívünk mélyén is, amikor ott hallatja Hangját.

Van azonban jelenlétének még egy módja, amelyre ebben a szentévben jobban odafigyelhetnénk: ez az ő ottlakozása templomainkban, szentségházainkban, az Oltáriszentségben.

Jézus, a szentév ünnepeltje tehát itt van köztünk, de mi nem tudunk igazán leborulni előtte, hogy imádjuk! Pedig feltárná előttünk életünk misztériumát, ahogyan II. János Pál pápa írja az Incarnationis mysterium kezdetű bullájában, amellyel a szentévet hirdette meg:

„Hiszen az ő színe előtt zajlik az egész emberi történelem: jelenünket és a világ jövőjét az ő jelenléte világítja meg. Ő az »élő« (Jel 1,18), »aki van, aki volt és aki eljön« (1,4). Előtte meg kell hajolnia minden térdnek a mennyben, a Földön és az alvilágban, és minden szájnak meg kell vallania, hogy ő az Úr (vö. Fil 2,10–11). A Krisztussal való találkozásban fedezi föl minden ember saját életének misztériumát.”

Ha csendben odatérdelünk a színe elé, akkor meghalljuk hangját, amellyel életünk titkát fedi fel. A szentségimádás azt is jelenti, hogy Isten csendjébe vetjük magunkat. Ebben a csendben elhal életünk zaja, és szívének halk dobogása felszárít minden könnyet. Olyan csend ez, mely zengőbb minden angyali koncertnél; csend, mely az Igét közli az értelemmel, a szívnek pedig isteni gyógyírt nyújt; csend, melyben minden hang helyére kerül, minden fohász átalakul; ez a csend egyet jelent a megtestesült Isten titokzatos, de érzékelhető jelenlétével.

Plébániaközösségünk az idén az ilyen csendben történő szentségimádásban szeretne elmélyedni. Tesszük ezt a szentmiséken is, ahol több alkalommal rövid csöndbe merülve kérdezzük az Urat, mit mond most nekünk a lelkünk mélyén, de tesszük úgy is, hogy időről időre egy-egy csoport saját szervezésében elmegy egy rövid szentséglátogatásra. Nemegyszer olyan személyek is vannak ezekben a csoportokban, akik életükben nem tettek még ilyet. És megtörténik, hogy ők élik át legmélyebben Isten rendkívüli jelenlétét. Íme két példa:

Egy fiatalember, aki eddig az egyháztól távol élt, utólag így mesélte el élményét: „Mit keresek én itt? – kérdeztem magamtól. Láttam, hogy mindenki letérdel és magába mélyed. Követtem a példájukat, de nem tudtam, hogyan és mit imádkozzak. Az egész templomot nagy csend töltötte be. Nekem egyszer csak különös gondolataim ébredtek, lenyűgöző, felemelő gondolatok. Világossá vált előttem, hogy ezek magától Istentől jönnek. Annyira megragadtak, hogy észre sem vettem, amikor a többiek szép lassan kimentek, és már csak én maradtam ott. Később utánuk mentem én is, de legszívesebben ott maradtam volna.”

Egy református fiatalasszony: „Engem is meghívtak, hogy menjek el szentségimádásra. Én nem tudtam, hogy ez hogy zajlik, mert nálunk ilyen nincs. A templomban nagy csend fogadott bennünket. Láttam, hogy mindenki letérdel és elkezd imádkozni. Én is hozzáfogtam, de gyorsan kifogytam a szóból, nem tudtam többé mit mondani. Közben előjöttek a megélhetésünk miatti aggodalmaim, mert egyedül kell nevelnem két gyermekemet. Ekkor egyszer csak olyan érzésem támadt, mintha két kéz simogatná az arcom, s egész lényemen átfutott egyfajta különös melegség (pedig ott a templomban nagyon hideg volt, és én fáztam), s közben világosan, tisztán hallottam egy hangot, amely pontosan hozzám szólt: »Ne aggodalmaskodj! Én szeretlek téged!« Tudtam, hogy ez az ő érintése, az ő hangja. Mélyen megrendülve jöttem ki a templomból, s alig mertem valakinek elmondani, ami történt. Azóta, bármikor megkörnyékez valamilyen gond, újra hallom magamban azt a meleg, bársonyos hangot: »Ne aggodalmaskodj!«, és tapasztalom, hogy mindig megkapom azt, amire szükségem van.”

Ebben a szentévben Jézus mindnyájunk arcát megsimogatná két meleg kezével, ha többször odatérdelnénk elébe némán, figyelmesen, csendben…

Pósa László

Tartalom

Angolok vagy angyalok?

A Földközi-tenger partvidékén mindenütt, de főként a legfejlettebb területeken (Itáliában, Galliában, Ibériában, Britanniában, Észak-Afrikában, a mai Egyiptom területén, Kisázsiában, a Keletrómai Császárságban) lendületesen terjedt a kereszténység a kisebb-nagyobb városokból a vidék, vagyis a falvak, tanyák irányába. A kereszténység jellegzetesen városi vallás volt, mert először a városokban jelentkezett, a helyi vezető, vagyis a püspök a városban lakott, és innen járta papjaival a vidéket. A helyi egyházak rátelepültek a fejlett birodalmi városhálózatra, s a provinciák székhelyein a metropolita-érsek fogta egybe a tartomány városai­ban működő püspököket.

A Római Birodalom úthálózata, közigazgatása, belső békéje, mindenütt beszélt nyelve: a görög, egységes jogrendszere mind-mind az evangélium terjedésének szolgálatában állt. Az egyes ember a pogány hitvilágból egyéni meggyőződése alapján, a beavató szentségek segítségével hitét elmélyítve lehetett kereszténnyé. Egész családok, rokonságok, kicsik-nagyok együttesen váltak az egyház tagjaivá, és a megtérni vágyók olyan számban áradtak a templomokba, hogy lehetségessé vált a katekumenátus, azaz hitjelöltség intézményének megszervezése. Azokat, akik a kereszténységre vágytak, a papok egy-két éven át gondosan felkészítették – oktatták, miközben az így készülők a keresztény erkölcsi élet követelményei szerint igyekezték élni mindennapjaikat. Voltak olya­nok is, akiknek egész addigi életvitelükkel föl kellett hagyni, mert az nem fért össze az evangéliumi tanítással, erkölccsel. Ez azonban nem szegte kedvüket, mert hittek az örök életben, ahol minden evilági lemondásért bőséges kárpótlást kaptak.

A 4. és az 5. században azonban egyre gyakoribbá váltak a hatalmas megtérési hullámok, amikor egész népközösségek váltak rövid idő alatt kereszténnyé. Az örmények tömegei a 4. század elején Világosító Szent Gergely püspök térítései nyomán lettek keresztény néppé, noha a jámbor hagyomány szerint már Szent Bertalan és Szent Tádé apostolok hirdették közöttük az evangéliumot, sőt: I. Agbar király megtérése a Megváltó személyéhez fűződik. A király követeket küldött Krisztus Urunkhoz, hogy betegségére gyógyulást nyerjen. Jézus a követ kendőjébe rejtve arcát, képmását csodálatosan átadta – mint Veronikának a keresztúton, és ezzel ajándékozott a királynak gyógyulást. Kétszázötven év múltán a pártus király fia, Gergely a kappadókiai Cézáreában végezte tanulmányait, majd megkeresztelkedett, hamarosan pappá (290-ben), majd püspökké (295-ben) szentelték, s visszatért az örmények közé. Az ő munkássága nyomán az egész nép egyöntetűen megtért, így Örményor­szág lett az első, amely az Evangéliumot ily átfogó módon elfogadta, és törvénykezését is annak szellemében rendezte.

Majdnem 300 évvel később, 590-ben a római születésű, előkelő származású Gergely lett Szent Péter apos­tol utóda, aki korábban hosszabb ide­ig tartózkodott a birodalom keleti központjának számító Konstanti­ná­poly­­ban, s képviselte a pápa meg a nyugati egyház érdekeit a császárral meg a hatalom napfényében sütkérező tisztségviselőkkel szemben. Gergely itt hallhatott az örmény Világosító Szent Gergely munkásságáról, meg az egész örmény nép megtéréséről. Ugyancsak itt, az akkori világ központjában értesült a távoli brit szigetek lakóinak hitbeli hiányosságairól és vallási körülményeiről is. Amikor pápa lett, egy találkozás indította el azt a folyamatot, amelynek végeredménye az angolszászok megtérése lett.

A találkozás a római rabszolgapiacon történt, ahová Gergely és kísérete a keresztény irgalmasság késztetése miatt időről időre ellátogatott. A rabszolgaság intézményét nem tudták eltöröltetni a császárral, de legalább egyedi esetekben igyekeztek segíteni a szerencsétleneken. Egy alkalommal Gergely szálas termetű, szőke angol ifjakat pillantott meg, s mivel nem tudta, mely néphez tartoznak, megkérdezte tőlük: „Mely nép fiai vagytok?” A válasz így hangzott: „Angolok (angli) vagyunk.” A pápa: „Legyetek inkább angyalok (angeli), és Isten országának örökösei.” Majd a kérdezést tovább folytatta: „Hol a hazátok?” Mire ők: „A messzi Deira.” Gergely: „Meneküljetek meg Isten haragjától (de íra)”. S végső kérdésként: „Mi a királyotok neve?” A felelet: „Aella.” Gergely erre is tudott mit mondani: „Ezután alleluját fogtok énekelni.”

A Péter-utódban a találkozás nagy tervezgetést indított el, amelynek eredményeként hamarosan elküldte a legfontosabb római szerzetesközösség apátját, Ágostont negyven társával együtt a távoli szigetországba, az angolszászok közé, hogy ott az egész népet elvezessék a keresztény hitre. Az angol király, Ethelbert megengedte nekik a letelepedést, és a római szerzetesek missziójának központja Cantenbury városa lett. Ágos­ton az Úr 597. évének pünkösdjén megkeresztelte a királyt, és a következő karácsonykor tízezren haj­tották fejüket a keresztvíz alá.

Nagy Szent Gergely pápa (590–604.) örömmel értesült arról, hogy az angolok igyekeztek az angyalok társaivá lenni, s nagy ünnepekkor boldogan allelujáztak. Valójában ezzel indult meg az a hittérítési folyamat, amit Krisztus földi helytartója Rómából kezdeményezett, és onnan irányított. Ettől kezdve sok nép vált így, pápai kezdeményezésre kereszténnyé a történelem során – közöttük a magyar is –, és ennek nincs vége, csak folytatása.

Török József

Tartalom

Messze van, mint Makó Jeruzsálemtől

Elődeihez hasonlóan Im­re király is hódításokkal terjesztette az ország határait déli irányban, Bosznia, Szerbia és az Al-Duna felé. A Balkán-félsziget ekkortájt az eretnekmozgalmak (bogumilok, patarének) melegágyává vált. Terjeszkedésük rövid idő leforgása alatt veszedelmes méreteket öltött, és közeledett a magyar területek felé. A pápa megbízásából a magyar királyok több ízben is hadjáratot indítottak a bogumilok ellen. A meghódított területen újjá­szervezték a bosnyák-diakóvári püspökséget, s a kalocsai érsekség alá rendelték.

III. Béla király Szent László példáját követve, maga is a Szentföldre készült, de 1196. tavaszán bekövetkezett halála meghiúsította a terv megvalósításában. Végrendeletében másodszülött fiára, Andrásra hatalmas pénz­összeget hagyott, azzal a kikötéssel, hogy ezt a pénzt a Szentföld védelmére irányuló keresztes hadjáratra fordítsa. Fia a fogadalmat csak húszévi halogatás után váltotta be. A monda szerint a királynak volt egy Makó nevű keresztes vitéze, aki már nagyon vágyott arra, hogy eljusson a Szentföldre, s egy alkalommal mély álmából felriadva azt hitte, hogy már Jeruzsálemben van, pedig igazából még csak a dalmáciai Spalatóban lehorgonyzott hajón aludt. Ekkor születhetett a napjainkban is használatos szólás: Messze van, mint Makó Jeruzsálemtől. András 1217-ben lépett a Szentföldre. Számára a hadjárat sokkal inkább „turistautat” jelentett, semmint katonai akciók sorát. Nagylábon élt, bőkezűen adományozott, ereklyéket vásárolt, s miután kiürült a tarsolya, áruba bocsátotta Gizella királyné koronáját, amit a veszprémi püspökségtől kért kölcsön. Három kisebb csetepaté után, körüljárva a Genezáreti-tavat – a pápa legnagyobb felháborodására – elhagyta a bibliai tájakat.

A szentföldi útról hazatérő királyt „egy elgyötört, feldúlt és minden kincstári jövedelmétől kifosztott ország” várta. A királyi birtokok tömeges eladományozása miatt meggyengült a királyi hatalom, és megerősödtek a nagybirtokosok. András 1222-ben kiadta az Aranybullát, az aranypecsétes királyi kiváltságlevelet, melyben kötelezte magát a törvények betartására és bizonyos királyi jogok korlátozására. A bulla záradékában az állt, hogy a kiváltságok megsértése esetén az esztergomi érseknek joga van őt kiközösíteni. A király makacs javíthatatlansága miatt 1232 hamvazószerdáján Róbert esztergomi érsek interdiktum alá vetette az országot. A király megijedt, és 1233-ban a főpapsággal megkötötte a beregi egyezményt. De András nem lett volna András, ha ismét meg nem szegi az egyezményt, emiatt újból kiközösítették, udvarát pedig tilalom alá helyezték. A kiközösítés alól maga a pápa oldozta föl, mégpedig abból az alkalomból, hogy András leányát, Erzsé­betet 1235-ben a szentek sorába iktatta.

A középkori új szerzetesrendek rövid időn belül megtalálták az utat Magyarországra. Különösen a kolduló rendek terjedtek el gyorsan, hiszen igazi szegény életmódjuk, derűjük és prédikációik által nagyon közel jutottak a nép lelkéhez. A ferencesek első háza Egerben létesült 1229-ben. Magyar földre az első domonkosokat Paulus Hungarus, azaz Magyar Pál, a bolognai egyetem leköszönt jogtudomány professzora vezette. Pál és 90 hittérítő társa a Havasalföldön, a kunok körében térítő munkát végzett, melynek eredményeként mintegy 15 ezer kun keresztelkedett meg. A prédikátor rend merész felfedezőket is nevelt. Julianus egyike volt azoknak a barátoknak, akiket a baskíriai őshazában, a Magna Hungáriában maradt magyarok felkutatására küldött a magyar király. Julianus két hírt is hozott Keletről: hogy igenis ott élnek a régi magyarok, teljesen egy a nyelvük az itteniekével, meg azt, hogy Batu kán, a nagy Dzsingisz kán egyik utódja készül meghódítani a nyugati világot. A mongol áradat 1241-ben érte el Magyarországot. A muhi csatában a magyar egyház is súlyos sebet kapott. A csatatéren veszett el a magyar főpapság színe-java: Mátyás esztergomi érsek, a hadvezér Csák Ugrin kalocsai érsek, a győri, az erdélyi és a nyitrai püspök is.

A tatárok kivonulása után IV. Béla király a rommá vált ország újjáépítését szorgalmazta, nagy földterületeket adományozott a nemeseknek, és azt kívánta, építsenek ezeken várakat, s erős kőfallal vegyék körül őket. A falvakban és a városokban vastag falú, erős templomok épültek, hogy az ellenség támadásakor ezek is menedékül szolgáljanak. A hálás utókor Béla királyt a második ország­alapító névvel illette. A fellendült vallási élet központja a királyi család volt. Béla király és felesége tagja lett a Ferences Világi Rendnek. Margit leányuk a Nyulak szigetén levő női domonkos kolostorban élt. Példáját számos előkelő leány követte.

A kolduló rendek mellett nagy népszerűségnek örvendtek a lovagrendek (johanniták és templomosok). Európa más vidékeihez hasonlóan virágzásnak indult a remeteség, mind többen a társadalom megszokott keretein kívül, elhagyatott helyeken szegődtek Isten nyomába. Boldog Özséb esztergomi kanonok felismerve Isten akaratát, egye­sítette a Pilis hegységben elszórtan élő remetéket, s az új közösséget Remete Szent Pál oltalma alá helyezte. Így született meg az egyetlen magyar alapítású szemlélődő férfi szerzetes közösség, a pálos rend. A fehér kámzsás remeték ekkor még nem játszottak jelentősebb szerepet a század lelkipásztori életében.

Kun László király uralkodására a társadalmi és egyházi élet általános hanyatlása jellemző. Az általános eldurvulás és fejetlenség szelleme megfertőzte az egyháziakat is. III. Miklós pápa megbízásából Fülöp fermói püspök 1279-ben Budán nemzeti zsinatot hívott össze, amelyen a magyar katolikus egyház vezetőivel megtárgyalta az eláradt bajok orvoslásának módját. A zsinat sok üdvös intézkedést hozott a papság és a nép erkölcsi életének megjavítására. Többek között leszögezte, hogy az esztergomi érsek a pápa akaratából és a király jóváhagyásával az ország és magyar egyház prímása. Prímási jogai közé tartozott a királykoronázás, a királyi tanácsban mindenkit megelőzött, nemzeti zsinatokat hívhatott össze, s ő voltak a királyi család plébánosa.

A kulturális életnek az előbbi században megindult fej­lődése tovább virágzott. A latinul jól tudó és kellő humán műveltséggel rendelkező papi rétegnek és a számban szaporodó világi értelmiségnek műveltségi színvonala és kultúrigénye előmozdította az irodalom fejlődését, amely el­sősorban latin nyelvű volt. A 13. szá­zadban született meg a kö­zépkor legszebb magyar verse az Ómagyar Mária-siralom, amely a Halotti beszéd után a legrégebbi nyelvemlékünk. Valószínűleg domonkos szerzetes munkája. IV. László ki­rály jegyzője, Kézai Simon mester 1283. körül fejezte be latin nyelvű Chronika Hungarorum című művét, melyben Ano­nymus gondolatát tovább­fejlesztve bizonyítgatta a magyar és a hun nép azonosságát.

Szabó Judit

A budapesti (káposztásmegyeri) Szentháromság Egyházközség jól működő közösség, amelybe te is szívesen tartoznál, és mégis

Jézus nélkül az egész nem működik, –
s akkor mehetünk haza...

– mondta látogatásomkor Szende Attila (gépészmérnök, 40 éves, házas, 3 gyermek), Farkasné Pataky Katalin (tanárnő, 27 éves, házas, 1 gyermek), Dóczyné Nagy Veronika (gyógypedagógus, 43 éves, házas, 6 gyermek), Hlavacska Ilona (tanítónő, 49 éves, 5 gyermek, 1 unoka) és dr. Tomka Ferenc, akit mindenki csak Feri atyának szólít. A kö­zösségről videófelvétel is készült.

– Az Istent akarják lefilmezni – je­lentette ki egy kislány. Feri atya pedig megkérdezte:

– Lefényképezhető-e a Jóisten?

– Olyan alakban nem lehet lefényképezni, mint engem vagy bárkit közülünk, de ha köztünk szeretet van, jóság és bé­ke, ha segítünk egymáson, akkor látható Isten – mondta a kislány.

Az élet DNS-e

Feri atya: – Hogyan lett szinte a semmiből valami? Élt itt néhány keresztény család, amely elment a püspökhöz és papot kért. Ők voltak az első mag. Hittük, hogy a köztünk levő Jézus csinálni fog valamit, ugyan­azt, amit megtett az őskeresztényeknél is. Az emberek képesek kicsinységek miatt „kettészakadni”, ez itt is így van. Mi azonban a fokoláre lel­kiségből azt a fényt kaptuk, hogy a köztünk lévő Isten az első. Nincsen más titka a mi plébániaközösségünknek. Ez az „élet DNS-e”, a prob­lé­ma is, a megoldás is: vagy elkezdünk újra szeretni, vagy szétszakad a plé­bá­nia. Nálunk is meg-megjelenik a kísértés, egy sértés, egy seb, de semmi sem olyan fontos, mint a szeretet. Abbahagyok akármit, de a szeretetet helyre kell állítanom. Közben kinek-kinek kibontakozik a képessége, mindenki mást fog tenni, de ez másodlagos kérdés. A fontos az, hogy a világi ember rájöjjön: ő is felelős, ő is sok mindent megtehet. A papoknál nagy probléma, hogy arra nevelődtek: nekik kell minden feladatot elvégezniük és mindenben dönteniük.

Veronika felnőtt korában tért meg:

– Azóta segít a közösség nekem és családomnak a tudatosabb keresztény életben. A felnőtt hittant nyolcan vezetjük, egymás közt felosztva a témákat. Kéthetente két óra alapozó a kezdő, ke­re­ső vagy újrakezdő emberek számára, akiket be próbálunk kapcsolni a közösségbe és az egyház életébe.

Egy hétig tart az éden

Itt mindenkinek szüksége van a másik szeretetére. A nagycsaládosoknak, a szegény, gondokkal küszködő időseknek, a sok pici gyermeknek, a munkacsopor­toknak (hitoktatói, karitász, templom­épí­tői, mozgássérült testvérek gyógytor­náját szervező csoport, kórházlátogató csoport, komatálasok).

Veronika annak idején más kisma­mákkal együtt a hét egyik napján a plébánián őrizte az óvodás kor alatti gyermekeket. A közösség szülés után is gondol a kismamákra, ezért elevenítette fel a komatál nevű szokást.

– Egy hétig más-más főz és visz ebédet a kismamának és családjának. Minden nap annyit, amennyire szükség van. Egy hétig tart ez paradi­csomi állapot – mesélte Veronika. Ez jó alkalom arra is, hogy közelebb­ről is megismerkedjenek egymással a fiatalasszonyok.

– Az időseket „korábban született testvérek”-nek nevezzük. Karácsonykor, húsvétkor nemcsak mint család, közösség ünnepelünk együtt, hanem ezt meg­pró­báljuk továbbadni a Baross utcai kórház elfekvő osztályán is azoknak, akik nem tudnak hazamenni. Szaloncukrot, sü­teményt, valamint mosolyunkat, szeretetünket és énekünket visszük nekik.

Mintegy harminc különféle csoport működik a plébánián. Létezik karitász bolt, amelyben nagyon olcsón, sőt in­gyen is kaphat ruhát, élelmet, bútort a rászoruló.

Ahhoz, hogy egy csoport megmarad­jon, éljen, sugározzon, a csoportban lennie kell két-három embernek, aki arra köt szövetséget, hogy Jézus nevében legyen együtt. Teljesen kiüresedjen önmagából, hogy teljesen befogadja a másikat. Ha kell, lemond az akaratáról, az igazáról, hogy el tudja fogadni a másik embert, hogy tudjanak közösen imádkozni, s így köztünk van Jézus.

Mintegy 17 világi hitoktató segít a papoknak a lelkipásztori munkában. Egy hitoktató legfeljebb két hittancsoportot kap, hogy jusson ideje személyes, mély kapcsolat kialakítására a gyerekekkel és szüleikkel. Gyakran morgolódnak a pa­pír-keresztények, mert Káposztásmegyeren csak az lehet elsőáldozó, akinek legalább az egyik szülője vállalja a közös felkészülést. A szülőkkel havonta két­szer találkozik a hitoktató, s a kapcsolatot különféle közösségi és hittanórákon kívüli rendezvényeken (kirándulás, közös színházlátogatás, templomtakarítás) mé­lyíti. Csak a 18 évesek bérmálkozhatnak, akik a komoly felkészülés után nem „bérmálkoznak ki” az egyházból, hanem keresztény életükkel bizonyítják, hogy Jézus tanítványai. És az egyházi házasságot se lehet csak úgy szokásból megkötni, s azután egykettőre elfeledni, hogy Isten színe előtt mire esküdött meg egy­másnak menyasszony és vőlegény.

– Még új voltam az ifjúsági hittanon – emlékezik vissza Attila. – Farsang előtt Feri atya megkérdezte a 17–20 éves fia­taloktól: „A szülőket is meghívjuk?” – „Mit keresnek a szülők a bulin?” – gondoltam én. A fiatalok azonban azt mondták: „Miért ne hívnánk meg őket…” És szépen kommunikált egymással idős-fia­tal. Nem páros, hanem közösségi táncok szerepeltek, amelyekben korhatár nélkül mindenki részt vehetett.

– A szilveszteri bulit misével kezdtük – mesélte Veronika. – Mindenki elhozta vacsoráját, amelyet együtt fogyasztottuk el. Vidám vetélkedőt szerveztünk, hogy mindenki részt vehessen benne. A szilveszterezésben nekem legjobban az este 11 körül kezdődő szentségimádás tet­szett. A nagyteremben körben ültünk sötétben, gyertyák mellett, s aki akart, há­lát adhatott han­gosan is Istennek.

– Délelőttönként a fiatal anyukák ta­karítják a plébániát, a hétfő estét vi­szont egy fiúcsapat vállalta – árulta el a titkot Attila. – Itt nemcsak arról van szó, hogy nekiállnak és suvickolnak, hanem hogy ez lelki együttlét legyen, még ha nem is beszélgetéssel, hanem közös munkával telik az idő.

Örökös megbocsátásban és újrakezdésben

– Hogy a szeretetért éljünk, és mindig tudjunk újrakezdeni – a szenvedések ellenére is, fontos, hogy Isten maga működjön közöttünk – hangsúlyozta Feri atya. – Van egyfajta frissesség a közösségünkben, mert olyan lakótelepen indultunk, ahol nem voltak elrontott vallási hagyományok, ame­lyek­ről már senki sem tudja, miért vannak, csak azt, hogy úgy kell csinálni. És ezek megváltoztatása sokszor a falusi papok legnagyobb kálváriája. De nem volt könnyű elkezdeni hagyományok nélkül sem, amelyek bizo­nyos értékeket hor­doznak magukban. Törekszünk, hogy az evangélium törvé­nyei érvényesüljenek a dolgokban. Lé­nye­­gében ez könnyedségünk titka.

Katya férjével együtt vezeti a 14–18 évesek számára a hittant, azok számára, akik újak a közösségben. Már két éve járnak ide a katekumenek, öten a ke­reszt­ség, hárman pedig a bérmálás, azaz a keresztény nagykorúság szentségére készülnek.

– Hittanórán kihúzzuk egymás nevét. Így derül ki, két-három héten belül kit látogatunk meg azért, hogy egymást jobban megismerjük. Nagyböjtben be­szá­moltunk elhatározásainkról („rendet rakok magam körül”, „Istennel együtt ta­nulok” stb.), s egymástól sokat tanulunk. Mély, őszinte légkör alakul ki, amikor kitárjuk egymás előtt szívünket. És ebből nem lesz pletyka. Bízunk Istenben, elmondjuk, hogy mit alkotott bennünk, milyen kegyelmeket adott; azt is, milyen gondokkal, nehézségekkel küszködünk. És azt, hogy milyen lényegesek az apróságok is, például hogy rámosolyogjunk a rosszkedvű boltosnőre…

– Házasságunk előtt tértünk meg. Itt, a közösségben megtapasztaltam, hogy Isten nem távoli, az Igék életre válthatók, valóban „működnek”, ha tényleg megtesszük, ami le van írva a Bibliában. Ne­künk, keresztényeknek, amikor nehéz, akkor is könnyebb, mint másoknak, mert mindig újrakezdhetjük, és a Szentírásban mindenre megkapjuk a választ.

– Nem hívő férjem mások elfoga­dá­sában segít – meséli Ilona. – Harmincévi házasság után megújultunk a szeretetben. A megszokásból falak épültek fel, amelyek most a szeretetben lebomlanak. Nagyon szép ez az újfajta szeretet, amelyet most élünk. Valamikor azt hittem, ha az ember szerelmes lesz valakibe, az a világ közepe. Később feltört bennem a vágy, hogy engem ne így, hanem másképp szeressenek. Itt, a közösségben a fiatalokat megtanítják, hogy másképpen viszonyuljanak a szeretet-szerelem kér­déséhez. Akkor fejezd ki a szeretetedet, ha tényleg elkötelezted magad a másik iránt, s hogy mindennek, egy kézfogásnak, egy simogatásnak is jelentősége van. Ha felfedezzük a másik emberben Jézust, akkor örökös megbocsátásban élünk. Számomra nagy újdonság az, hogy itt nincsenek megszakadt kapcsolatok. Megbántjuk néha ugyan egymást, de megpróbálunk mindent újrakezdeni. Em­beri erővel nem tudnám elérni, hogy amikor nehéz, akkor arra gondoljak, a má­sik emberben Jézus él.

Attila: – Igen, mert mindannyian egy­más által megtapasztaltunk valamit abból a szeretetből, ahogyan Jézus szeret minket. És mindannyiunkban él a vágy, hogy Istent itt tartsuk közöttünk, mert egyébként az egész nem működik, és akkor mehetünk haza.

Feri atya: – A szeretet mindennél fontosabb. Nem állunk meg annál, hogy legyél jó, hanem akarod-e Jézus Krisztust követni egészen a keresztjéig? Ez vonatkozik házasságokra, kiscsoportok­ra, kapcsolatokra. Hihetetlenül gyö­nyö­rű há­zaspárjaink vannak a fiatalabbak és az idősebbek kö­zött is, akik Krisztus sze­retetében közelednek egy­más felé, és nem mere­vednek meg egy fokon vagy válnak el egymástól.

Smidt Valéria

Mi is az a teljes búcsú?

A szentév hatalmas ajándék, a lelki megújulás ideje és lehetősége számunkra. Ennek a megújulásnak lényeges eszközei közé tartoznak a szentévi búcsúk. Az alábbi összefoglalás segítségedre szeretne lenni, hogy elkezdj mélyebben Jézussal élni (a búcsú elnyerése által is), és mélyebb kapcsolatba kerülj az evilágon „küzdő” és a másvilágon „szenvedő”, illetve „megdicsőült” egyházzal.

A bűnbánat, illetve a gyónás visszavezet a kegyelem állapotába, az isteni életbe. De a bűn „nyomai”, a kialakult rossz szokások megmaradnak bennünk (lelkünkben, pszichénkben, reflexeinkben); ezért van szükségünk megtisztulásra, vezeklésre, illetve ezért jutnak emberek az ideig tartó büntetésre, azaz a tisztítótűzbe. A teljes búcsú az ideig tartó büntetéstől, vagyis (ha most meghalnánk) a tisztítótűztől szabadit meg minket, illetve a tisztítótűzben szenvedőket a mennybe juttatja.

A teljes búcsút így felajánlhatjuk a tisztítótűzben szenvedőkért vagy önmagunkért.

a) Minden esetben alapfeltétel (természetesen a búcsú elnyerésének vágya és):

– a szentáldozás aznap; szentgyónás (bizonyos időn belül);

– a szív megtérése: vagyis hogy Isten első helyre kerüljön életünkben, s mentesek legyünk még a bocsánatos bűnökhöz (bármilyen hibához) való szándékos ragaszkodástól is;

– imádság a pápa szándékára, hogy ezzel is megéljük az egyházzal való egységünket (egy Hiszekegy, egy Miatyánk, egy Üdvözlégy).

b) A fentiek mellett az alábbi jócselekedetek valamelyike:

– Elzarándoklás a kijelölt templomokba (lásd keretes írásunkat!), és ott odaadó lélekkel részvétel a szentmisén vagy más liturgián; vagy pl. fél órás magán szentségimádás;

– betegek, öregek, szenvedők meglátogatása és szolgálata: úgy hogy „lélekben Krisztushoz zarándokolunk, aki ezekben az emberekben jelen van” (Mt 25,40);

– komolyabb pénzösszeg felajánlása (a fenti lelkülettel) szegények, rászorulók javára;

– szabad időben a közösség javára végzett munka (a fenti lelkülettel, vö. Mt 25,40);

– egyéni vállalások: például egynapi böjt (dohányosok­nak tartózkodás a dohányzástól);

– legalább félórás szentségimádás; vagy félórás elmélkedő szentírásolvasás; vagy 5 tized rózsafüzér elimádkozása közösségben; vagy keresztút elvégzése.

A tisztítótűzben szenvedők magukon már nem tudnak segíteni, de a kegyelem állapotában vannak. A bú­csú által megnyilvánul irántuk is az egyház szeretete.

Földön élő embertársainkért imádkozhatunk, de bú­csút nem nyerhetünk számukra. Aki szeretne búcsúban részesülni, annak – amíg a földön él – magának is van módja búcsú nyerésére.

Aki nem áldozhat, az nem nyerhet teljes búcsút. De ha Isten szeretetében él, ő is „kiegé­szítheti testében, ami hiányzik Krisztus szenvedéséből” (Kol 1,24), és hozzájárulhat embertársai, illetve az egyház kegyelmi életének növekedéséhez. Tehát számára is különösen kegyelemszerzők mind­azok a gyakorlatok, amelyeket az egyház a szentévben, illetve búcsú feltételeként ajánl; hiszen ezek ál­tal ő is az egész egyház közös imájához csatlakozik.

A pápa szándékai az egyház nagy szándékai. Szentévi szándékait megfogalmazza ő maga Incarnationis mysterium c. bullájában. Ezek:

– a megváltás nagyságának felismerése és érte való hála a hívek szívében;

– az eucharisztikus Jézus tisztelete;

– az életszentség növekedése;

– az egyházi közösségekben a szeretet (communio) meg­erősödése;

– s ez által az új evangelizáció megvalósulása;

– a keresztények közötti egység (ökumené) előrehaladása és ápolása;

– minden istenhivő vallás közötti egység és minden jó­akaratú ember közötti párbeszéd megerősödése;

– a szegényeknek és hátrányos helyzetűek számára emberhez méltó körülmények biztosítása.

Minden nap, de naponta legfeljebb egyszer.

Eredeti neve „elengedés” (latínul: indulgentia) volt. Ez azt fejezte ki, hogy Isten az egyház által elengedi az ideig tartó büntetést.

A magyar „búcsú” kifejezés arra utal, hogy az ember búcsút vesz a rá váró büntetéstől, Jézusnak az egyház révén közvetített kegyelme által.

– Mivel törekszünk arra, hogy a legkisebb bűn szándéka se maradjon bennünk (hiszen ez a teljes búcsú feltétele), lélekben megújulunk.

– Segítünk a tisztítótűzben szenvedőknek, hogy a mennybe jussanak.

– Kapcsolatba kerülünk a túlvilággal (a szenvedő és a megdicsőült egyházzal): a tisztítótűzben szenvedőkkel (akikért imádkozunk); és a mennyben levőkkel is, hi­szen oda kerülnek azok, akikért a búcsút felajánlottuk. A megdicsőült lelkeknek pedig kérhetjük közbenjárásukat. (Megéljük az örömöt, hogy bekapcsolódhatunk Krisztus megváltó művébe (vö. Kol 1,24), hogy segíthetünk egymásnak; hogy élők és holtak együtt tartozunk Krisztus titokzatos Testébe.)

– Elmélyül a kapcsolatunk a földön élő (küzdő) egyházzal: hiszen az egyház közvetítésével lehetünk részesei a búcsúnyerés kegyelmének. Magunk erejéből erre sose volnánk képesek. Tehát hálával, s az egyházzal együtt érezve, imádkozunk a pápa szándékára.

– Bensőségesebb kapcsolatba kerülünk Jézussal: hiszen ő minden kegyelem és búcsú forrása – a kegyelmeket az egyház is csak általa kaphatja.

– Feltámad bennünk a vágy, hogy ha ma ilyen értelmesen és hasznosan is élhettünk, akkor mindig értelmesen éljünk, Jézusnak átadva életünket.

A betegek és azok, akik nem tudják lakásukat elhagyni, a szentévi „búcsúkat elnyerhetik oly módon, hogy lélekben csatlakoznak azokhoz, akik a megszabott cselekedetet rendes módon teljesítik, és hogy imádságaikat, szenvedésüket, nélkülözéseiket felajánlják Istennek”.

Minden kegyelem Krisztustól származik. Az egyház mint Krisztus teste, részesedik Krisztus kegyelméből, a hivő keresztények és szentek pedig abban az isteni kitüntetésben részesülnek, hogy valamiképpen „kiegészíthetik testükben” a megváltás kegyelmeit (vö. Kol 1,24). E kegyelmek összességét hívjuk „az egyház kegyelmi kincstárának”. A búcsú elnyeréséért imádkozni azt jelenti, hogy belépünk az egyház lelki közösségébe, s megnyílunk az egyház kegyelmi kincstára felé.

Jézus Péternek és apostolainak hatalmat adott: „Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyben is, és amit feloldasz a földön, fel lesz oldva a mennyben is” (Mt 16,19). Erre a felhatalmazásra alapozva engedélyeznek az egyházi elöljárók bizonyos kegyelmi alkalmakkor a hívőknek búcsút, amely által részesedünk az egyház kegyelmi kincse­iből, s feloldozást kapunk az ideig tartó büntetések alól.

Elhatározhatod, hogy hetente legalább egyszer szeretnél teljes búcsút nyerni egy ismert vagy ismeretlen elhunyt javára. A fenti feltételeket hetente egy nap bizonyára tudod teljesíteni. (Ha bármi kérdésed van, beszéld meg lelkiatyáddal vagy tapasztaltabb testvérekkel!)

Tomka Ferenc

Bűnös az egyház?

Gondolatok a történelmi bocsánatkérés margójára

A hívek általában tisztelik az egyházi személyeket, és megvédik a rágalmaktól. Előfordul azonban, hogy gyengeségeik és hibáik láttán azt kell mondaniuk: „A pap is ember!” Ez alatt azt értik, hogy ő sem tökéletes, ő is a bűnre hajló emberiség tagja. Az egyik bérmálkozó hittancsoportban meg­­kérdezték tőlem: „A pápának is van bűne, ő is végez szentgyónást? De kinél?”

Az idei nagyböjt első vasárnapján, március 12-én, a világ közvéleményét meg­rendítő esemény játszódott le Rómában. Délelőtt fél tízkor kezdődött a Szent Péter-bazilikában az a pápai szentmise, melynek során – az egyetemes könyörgések alkalmával – II. János Pál pápa és a hívő közösség az egész egyház nevében bocsánatot kért Istentől az egyház gyermekeinek múltbéli és jelen vétkeiért. A Szentatya történelmi bo­csánatkérése rendkívüli esemény, mert ehhez hasonló nem történt nemcsak a kereszténység kétezer éves múltja folya­mán, de más történelmi intézmény életében sem. Nem véletlen, hogy a hírköz­lő eszközök, mint szenzációs eseményt, azonnal világgá kürtölték.

A Szentatya már a 2000. Évi Nagy Jubileumot meghirdető bullában, illetve a jubileumi előkészületekről szóló apos­toli levelében szólt a bocsánatkérés szükségességéről. A Nemzetközi Teológiai Bizottság pedig évekig tartó alapos tudo­mányos kutatatásának eredményeként az Emlékezet és kiengesztelődés című dokumentumával alapozta meg. Ezt a megfontolt, jól előkészített gesztust sokféleképpen lehet értelmezni. Helyeslői mellett az egyházon belül is akadnak, akik nem igen lelkesednek érte, sőt olyanok is, akik egyenesen ellenzik. A kívülállók közül sok különböző világnézetet való és más-más valláshoz tartozó, jó szándékú ember belátja a bocsá­natkérés po­zitív hatását az emberek, né­pek, vallások közötti viszony alakulására. Mások meg kárörvendően dörzsölik a kezüket: „Vég­re az egyház is bűnvallomásra kénysze­rül.” A hívek némelyike viszont úgy érzi, hogy ez a gesztus meg­ingatja az egyház szentségébe vetett meggyőződését.

A pápa már a jubileum előkészí­tése­kor kifejtette: az egyház „nem lép­heti át az új évezred küszöbét anélkül, hogy ne sürgetné gyermekeit, hogy tisztul­janak meg a bűnbánatban a tévedésektől, a hűtlenségtől, az állhatatlanságtól és a ké­se­del­mes szívűségtől. A tegnap bukása­inak beismerése a hűség és a bátorság tet­te, mely segít erősíteni hitünket, s figyel­mesebbé és készségesebbé tesz a ma ne­héz­ségeinek és kísértéseinek leküzdésére”.

Az egyház sajátos kettősségére s en­nek következményeire a II. vatikáni zsinat is felhívta a figyelmet: „Az egyház, mely bűnösöket foglal magába, egyszerre szent és folytonosan megtisztulásra is szo­rul, a bűnbánat és a megújulás útját járja szüntelen” (LG 8). Az egyház nem azért szent, mintha tagjai, a hívő embe­rek már elérték volna a tökéletesség leg­ma­ga­sabb fokát, hanem azért, mert a Szent­lé­lek vezeti. Valamennyien meghívást kaptunk a tökéletességre, s e cél elérésére minden erőnkkel törekednünk kell. Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg esendő, gyarló, bűnre hajló emberi ter­mésze­tünkről, mely akadályozza az élet­szent­ség elérését.

A történelem megerősíti ezt a kettősséget. Hány és hány ismert, szentéle­tű krisztuskövetőről tudunk! És sokkal többen vannak, akik ismeretlenek a nagy­világ előtt, de családjuk, környezetük na­gyon is jól ismeri egy­szerű, erényes, hívő életüket. Példás csa­ládapák és családanyák, a szeretet tetteit megvalósító hősi­es lelkű, Istennek szentelt férfiak és nők, özvegyek, fiatalok és idősek, szegények és gazda­gok, tudósok és tudatlanok ta­núskodtak a múltban, és tanúskodnak a jelenben Is­­ten kegyelmének csodálatos, embert átformáló erejéről, sugározva Krisztus szeretetét környezetükben. A kereszté­nyek tehát a kívülállók szerint is hatottak önfeláldozó életükkel a társadalomra. Mindezért ebben a szent évben különösen hálát adunk a történelem Urának, a Szentháromságos egy Is­tennek, hiszen minden kegyelem tőle származik, ő vezeti egyházát az üdvösség útján. Néki örök hála és dicsőség!

Az éremnek azonban van másik oldala is. Ahogyan a Szentatya mondta, „be kell látnunk, hogy a történelem sok olyan eseményt is följegyzett, melyek a kereszténység ellen-tanúságai. (…) De mi magunk is – akik az egyház fiai és leányai vagyunk – vétettünk, és akadályoz­tuk, hogy Krisztus menyasszonya teljes szépsé­gében ragyogjon. A mi bűneink aka­dá­lyozták a Szentlélek működését sok em­ber szívében. Hitünk gyöngesége sokakat közömbösségbe taszított, és távol tartott a Krisztussal való igaz találkozástól. (…) Mint Péter utóda, sürgetem, hogy az egyház bo­ruljon térdre Isten előtt az irgalmasság ezen évében, és kérjen bocsánatot gyermekei korábbi és jelenlegi bűneiért. Mind­nyájan vétkeztek, és Isten előtt senki sem mondhatja magát igaznak.” A bo­csá­natkérés szentmiséjének homiliájában II. János Pál pápa hangsúlyozta: „Kérjünk bocsánatot a keresztények közötti meg­osz­lásért, az erőszakért, amelyet egyesek alkalmaztak az igazság szolgálatában, a más vallások követőivel szembeni bizalmatlanságért és ellenségeskedésért. (…) Az ateizmussal, a vallási közömbösséggel, a szekularizmussal, az etikai relativizmussal, az élethez való jog megsértésével, sok ország szegénységével szemben meg kell vizsgálnunk felelőségünket. Miközben meg­­­valljuk vétkeinket, megbocsátunk az el­lenünk vétkezőknek.”

Nemde ezt tanítja hitünk? Nemde valóban Isten nagy ajándéka és kegyelme ez a történelmi bocsánatkérés ebben a jubileumi szent évben?

Szungyi László

Úgy néz ki, mint egy normális ember!

Munkahelyemen gyakori ­ös­szehasonlítási alap a Katolikus Egyház és a szekták tevékenysége, valamint a pa­pi nőtlenség, a papok élete és viselkedése. Nem hívő kollégáim ellenérvére, bírálatára néha nehéz higgadt, tárgyilagos magyarázatot adni, hisz külső meglátásuk sokszor bennem is a keserű felismerés fanyar szájízét eredményezi, hogy bizony lenne ám mit tennünk…

Nemrégen egy ilyen jellegű be­szélgetést követően külföldi segély­cso­magokat kapott egyházközösségünk, hogy a rászorulókat megsegítse. Tapasztalat híján nem kis feladat egy többezres hívőközösségű plébánia számára a szétosztás megszervezése. A kérdés mindig az: kin segítsünk? Mikor és hogyan juttassuk el az adományokat? Amikor már minden megoldottnak tűnt, akkor jöttünk csak rá, hogy szükséges lenne némi külső segítség is a megvalósítás­­hoz. Hirtelen jó ötletem támadt. Elhatároztam, hogy megkérem az egyik hangadó és minden vitá­ban ak­tívan résztvevő munkatársamat, legyen a segítségünkre. Nem titkolom, ebben a döntésemben nemcsak a kényszer, de a bizonyítási vágy is ben­ne volt. Először is, hadd lássa, ­nálunk is kapnak csomagot karácsonyra, húsvétra az idősek, betegek és rá­szorulók. Másodszor, legalább meg­ismeri személyesen is a papunkat. Amikor megkértem, döbbenten rám nézett és megkérdezte:

– Te most viccelsz velem? Vagy hü­lyének nézel? Én a templomba?! Azt sem tudom már, hogyan kell keresztet vet­ni vagy köszönni! Szó sem lehet róla! Rám ne számíts! Keress mást!

– Nem a templomba kell menned, hanem a plébániára. Ott nem szükséges keresztet vetned. Köszönni meg úgy köszönsz, mint máshol, mikor bemész. Különben keresztet vetni így kell – és megmutattam. – És köszönni még mindig úgy szoktunk, mint gyermekkorodban: Di­csértessék a Jézus Krisztus! Ha egyéb kételyed és kérdésed nincs, akkor kérlek, légy szíves menj, mert az atya már vár. Bejelentettem neki, hogy egy korrekt, mindenben segí­tőkész kollégámat küldöm. Kö­szö­nöm ne­ked, hogy most sem hagysz cserben, és hogy rád bármikor, bármiben számíthat az ember.

– Isten az Atyám, te nem vagy komplett! Pont engem szúrtál ki? Hát ez nem igaz… Hol van a kocsi kul­csa? Idióta nők…

Ahogy elment, csak néhány pillanatnyi egyedüllét maradt számomra, hogy a Szentlelket segítségül hívhassam, s máris jöttek az irodámba. Egy idő után mosollyal az arcán érke­zett az „emberem”.

– Ilonka, te nem is mesélted, hogy ez az atya milyen nagyszerű! Nem is úgy néz ki, mint egy pap, hanem mint egy normális ember!

Kitört belőlem a nevetés:

– Miért, szerinted milyen a pap? Az nem egy normális ember?

– Ez igen. Vidám, közvetlen, fiata­los, jó a haja is, és képzeld, még számítógépezik is! Az előtte levő idős pap mindig fekete, papi öltözetet viselt, fogatlan, rövid hajú, szende ké­pű, halk beszédű volt. Valahányszor temetést kellett rendeznem, mindig ilyennek láttam. Azt hittem, mind ilye­nek. De ezt a mos­tanit nevezem!

– Akkor ugye ezentúl már nem igyekszel mindenkit meggyőzni arról, hogy ilyenek meg olyanok a papok, anélkül, hogy egyet is ismernél közelebbről? És nem lenne kedved néha elbeszélgetni vele?

– Majd egyszer! De ne lelkizz már! Bár sokszor azért igazad van! Láttam a csomagjaitokat. Sok ember­nek szép ünnepe lesz általatok. Hát ti valóban nem tétlenkedtek!

Érdekes, de ezen eset óta egé­szen más hangvételűek a vallást érin­tő beszélgetéseink.

Szentlélek Isten! Köszönöm, hogy életem minden pillanatában jelen vagy és működsz, még ha én képtelen vagyok is rá, hogy mindenkor felismerjelek!

Faragó Ilona

Kiben bizakodhatsz?

Ne az emberekben bízzál!

A Szentírás szigorúan figyelmeztet bennünket, hogy biztonságunk ne függjön az emberektől: „Hagyjátok tehát az embert, mert neki csak lehelet van az orrá­ban. Hiszen mire lehet becsülni?” (Iz 2,22); „Átkozott az ember, aki emberben bízik, és testet tesz támaszává, de az Úrtól eltá­vozik szíve!” (Jer 17,5).

Vajon biztonságérzeted mások viselkedésétől függ? Mit gondolsz, ebben a bű­nös világban reális-e elvárnod, hogy majd találsz valakit, aki nem hagy cserben? Ha a következő állításokra őszintén válaszolsz (igennel vagy nemmel), megtudod, hogy te az emberekbe veted-e bizalmadat.

1. Elkeseredek, ha a barátaim hirtelen lefújják azt, amit terveztünk. igen nem

2. Nem tudom elviselni, ha nincs valaki velem. igen nem

3. Nehezen emésztem meg, ha osz­tály­társaim többet tudnak és me­sél­nek rólam, mint másokról. igen nem

4. Nem szeretek egyedül. igen nem

5. Nem vagyok boldog, kivéve családom vagy barátaim társaságában. igen nem

6. Nem lenne kedvem élni, ha meghalna közeli hozzátartozóm, vagy ha válnának a szüleim. igen nem

Ha egy vagy több állításra igennel vá­laszoltál, akkor a te biztonságod az em­berektől függ. Az Úr azonban erről így vélekedik az Iz 31,1-ben: „Jaj azok­nak, akik Egyiptomba mennek le segít­ségért, lovakra hagyatkoznak, harci ko­csikban bíznak, mert sok van azokból, és lo­vasokban, mert nagyon erősek, de nem tekintenek Izrael fényére, és az Urat nem keresik!”

Ne számíts a pénzedre!

Sokan azt hiszik, a pénz megoldja minden problémájukat. Ez téves nézet. A pénz sosem hoz biztonságot. „Vajon az aranyat tartottam-e erősségemnek, És mondtam-e a színaranynak: Te vagy birodalmam! Örültem-e annak, hogy bőven volt vagyonom, és hogy sokat szerzett kezem? (…) Igen nagy gonoszság lett volna ez is. Tagadása a fölséges Istennek!” (Jób 31,24–25.28).

A pénzre számítasz, hogy boldogulj az életben? A neked megfelelő életstílust, úgy véled, a pénz fogja biztosítani? A pénzt tartod életedben a legfontosabbnak? El tudod-e hinni, hogy a gazdagság nem olyan biztonságos, mint amilyennek látszik, és hogy gyorsan el is tűnhet?

Harcolj az ellen, hogy a pénzben ke­resd biztonságodat. A következő taná­csok segítenek majd abban, hogy helye­sen viszonyulj az anyagi javakhoz:

1. Minden Istené.

2. A pénz csupán eszköz, hogy eleget tegyél más kötelezettségeidnek.

3. Költs kevesebbet, mint amennyit keresel, és ha van rá mód, legalább egy keveset tegyél félre.

Isten elve a hűség, nem pedig a mohóság. Ha kapzsi vagy, végül is felemészted magad, még ha a pénz összekap­csolja is a nemzedékeket. Ha azonban hűséges vagy, Isten megáld téged, gyermekeidet és unokáidat. „Fiakra és unokákra hagyja a jámbor az örökségét, de a bűnös vagyona az igaznak van eltéve” (Péld 13,22). „E világ gazdagjainak hagyd meg, hogy ne legyenek fennhéjazók, ne bizakodjanak a csalóka gazdagságban, hanem az élő Istenben, aki bőségesen megad nekünk mindent, amire szükségünk van” (1Tim 6,17).

Keresd meg biztonságod forrását

Nem nagyszerű az, hogy van egy földi apukád, aki vigyáz rád? És ettől is nagyobb dolog, hogy van egy mennyei Édesapád, aki tökéletesen vigyáz rád: „Szüntelenül az Úr van szemem előtt, meg nem ingok, hisz ő áll jobbomon. (Zsolt 16,8) „Bizalommal mondhatjuk: »Az Úr az én segítőm, nem félek, ember mit is tehetne ellenem?«” (Zsid 13,6). Ezeknek a szentírási részeknek az az üzenetük, hogy biztonságunk végső forrása az Úr, a mi Istenünk!

Az természetesen rendben van, hogy problémáiddal barátaidhoz vagy családtagjaidhoz fordulsz. De emlékezz arra, hogy az emberek akár cserben is hagyhatnak. Elég, ha rossz napjuk van, vagy ha a maguk gondjai foglalják le őket. Ha csak bennük bízol, előbb-utóbb teljesen kiábrándulsz. Ezért ha darabokra törik világod, először az Úrhoz fordulj.

Biztonságát az ember különféle dolgokban keresi: romantikus kapcsolatokban, családjában, munkájában, melyet szeret, ígéretes jövőjében, különleges képességeiben, baráti körében, anyagi javaiban, vonzó küllemében, jó megjele­né­sében… Nagy problémát jelent, ha az ember teljesen ezek egyikére alapozza biztonságát. Ha úgy érzed, hogy a fent említett személyekben, dolgokban, képességekben stb. jobban bízol, mint az Úrban, kérd meg, mutassa meg ne­ked, hogyan változzál meg.

Cselekedeteink mindig meghatározzák, vajon biztonságban érezzük-e magunkat vagy sem. Megleljük biztonságunkat és nyugalmunkat, ha

• engedelmeskedünk Istennek: „Mert mindenki, aki hallgatja ezeket a szavaimat és követi azokat, hasonló az okos emberhez, aki a házát szik­lára építette. Szakadt a zápor, jöttek a folyamok, fújtak a szelek és nekiindultak a háznak. De az nem dőlt össze, mert alapjait sziklára rakták” (Mt 7,24–25);

• ha bölcsen élünk: „Balga az, aki saját eszére hagyatkozik, az menekül meg, aki bölcsességben jár-kel” (Péld 28, 26).

Megtapasztaljuk azonban a bizonytalanságot, amikor

• büszkén, gőgösen viselkedünk: „Aki tehát azt hiszi, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék” (1Kor 10,12);

• amikor nem engedelmeskedünk Istennek: „Mindaz pedig, aki hallgatja ezeket a szavaimat, de nem cselekszi meg azokat, hasonlít majd a balga emberhez, aki a házát homok­ra építette. Szakadt a zápor, jöttek a folyamok, fújtak a szelek és nekizúdultak a háznak. Az összedőlt, és nagy lett a romlása ( Mt 7,26–27).

Építsd ki saját „biztonsági rend­szeredet”:

1. Engedelmeskedj Isten szavának (A parancsolatok, amelyeket negatív tartalmúnak tartasz – semmilyen szennyes beszéd, semmilyen csalás, házasság előtt és házasságon kívül semmilyen szex stb. – tulajdonképpen pozitív beállításúak, mert ha meg­tartod őket, a te biztonságodat alapozzák és védik meg).

2. Bástyázd magad körül olyan emberekkel, akik Istennek akarnak élni (A lázongó, bizonytalan emberek téged is lehúznak, elbizonytalanítanak).

3. Törekedj arra, hogy megismerd Jézus Krisztust, az istenembert, aki földi élete során, hozzánk hasonlóan, mindenben kísértést szenvedett. Jézus szeret, és teljesen elfogad téged, soha nem vet meg, rá mindig számíthatsz.

A 46. zsoltárban arról a biztonságról olvasunk, amelyet az Úr ad nekünk, aki a mi erős várunk: „Menedékünk és erőnk az Isten, a ránk zúdult számos bajban ő a mi segítőnk. Nem félünk tehát, rendüljön bár meg a föld…” Biztonságunk, segítségünk forrása Isten, „boldog az az ember, aki az Úrba vetette reményét, s aki nem tart a gőgösöktől, a hazugságra vetemedőktől” (Zsolt 40,5). „Bár én koldus vagyok és szegény, az Úr majd gondoskodik rólam. Segítőm és szabadítóm te vagy, Istenem, ne késlekedj!” (Zsolt 40,18).

(A Youthwalk c. könyv alapján összeállította: sv)

Életszentség és bátorság

Az első ciszterci apácamonos­tor a franciaországi Dijon és Citeaux közelében fekvő Tartban jött létre. Az új alapítást, „Cistercius édes leányát” Harding István citeaux-i apát vette gondjaiba. Tart az összes ciszterci apácamonostor anyamonostora lett. A középkorban az apá­cák többsége nemesi családból került ki, az apátnőket pedig gyakran királyi hercegnők közül vá­lasztották.

A folytonos háborúk, a protestantizmus, majd a forradalmak több száz apácamonostor pusztulását okozták. Később az apácák vá­rosokba költöztek, ahol ­betegápolást vállaltak, taní­tottak és árvákat neveltek. A szigorúbb fegyelmű ciszterci apácák (trappisták) kimondottan szemlélődő életet élnek, a ciszterci apácák tevékenységi köre viszont magába foglal iskolákat, árvaházakat, de kiterjed a me­zőgazdaságra, kertészetre, gyümölcstermesztésre, kézműves és művészi alkotások létrehozására is.

Magyar földön a középkorban öt ciszterci apácamonostor létéről tudunk. Az első Pozsonyban létesült 1235-ben, ezt követte Brassó, Veszprémvölgy, Ivanić és Szávasziget. De a történelem viharai, a tatárok és a törökök véget vetettek életüknek. A női ág újjáéledésére a II. világháború után került sor. Az első jelentkezők 1945. június 11-én költöztek be a nagyesztergári plébániára. Ez év szeptember 29-én Mindszenty József veszprémi püspök jóváhagyta az új közösséget. Monostorukat egy romos istállóból alakították ki, és a Világ Királynőjének (Regina Mundi) oltalma alá he­lyezték. 1950-ben a szerzetesrendek feloszlatásakor a Regina Mundi eltűnt a világ szeme elől. A közösség P. dr. Naszályi Emil atya vezetésével titokban tovább folytatta életét Érden, s ez a rejtettség biztosította a szerzetes­élet új útjainak kibontakozását. A so­rorok munkát vállaltak, fizetésükből építették fel szerény házukat, amelynek egyetlen nagy szobája oratórium, kapitulumterem, refektórium és munkaterem egyben, sőt es­te, amikor a matracok a föl­dön sorakoznak, dormitórium is. Az apácák művelték a kertet, s terményeik egy ré­szét eladták. A mindent tudni akaró ÁVÓ hosszú időn át figyelte a nővéreket, zaklatta és provokálta őket, de Isten szeretete megóvta a kis csapatot.

A rendszerváltás nagy fordulatot hozott. Felépült az új monostor és templom. Milyen az élet a Regina Mun­di monostorában ma? Ősi és modern egyszerre. A nővérek Szent Benedek Regulája szerint kezük mun­ká­jából élnek, s napjainkban csak kevesen járnak ki dolgozni. Hittant, zenét és nyelveket tanítanak. A régi házakat modern vendégszobákká alakították át, melyek lelkigyakorlatokra, el­csen­desedésre nyújtanak lehetőséget.

A nővérek élete az alábbi napirend szerint zajlik: 4.00 ébresztő, 4.30 latin zsolozsma (Matutinum, Laudes), 6.00 Tertia és szentmise, 7.00 reggeli, majd munka, 11.45 szentírásolvasás, Sexta, Nona, ebéd, utána munka, 17.00 vacsora, 17.30 lectio divina, 18.00 Vesperas, énekpróba vagy e­gyéb tanítás, majd Completorium és Sal­ve Regina, 20.30 lefekvés.

Napjainkban az öt világrész kilenc­venkét monostorában másfél ezer ciszterci apáca él és imádkozik azok helyett is, akik már nem tudnak vagy nem akarnak Istenhez szólni.