Tartalomból:

Vissza a főlapra

A sárga karton

Nem kell különösebben magyarázni, mennyi bosszankodást jelent az embernek, amikor visszaküldik az országhatárról. Én sem örvendeztem, amikor a szomszédos ország vámosának kérésére, hogy mutassam fel az autó biztosításáról szóló „sárga kartonomat”, azt tapasztaltam, hogy nemcsak az említett karton, de még a kocsi dokumentumai sincsenek nálam. Gyorsan-frissen mindenütt áttapogattam a kocsi belsejét – milyen jó alkalom a portörlésre! – kétszer-háromszor odatekintettem, ahol a dokumentumok állni szoktak, s aztán nem volt mit tenni, mint konstatálni, hogy nyomuk veszett.

Az utazásnak persze lőttek. Vissza kellett fordulnom, mert ellenkező esetben még gyanússá váltam volna, hogy lopott kocsival utazgatok. Visszaindultam, persze lapulva, hogy a másik oldalon se kérjék a papírokat, mert akkor tényleg mindennek vége. S az egészet elölről kezdeni, mintha még a határt (amelyet az emberek egymás cukorszintjének emelésére, értsd: idegesítésére találtak ki) át sem léptem volna, miközben a már előre rögzített megbeszélések miatt főtt a fejem. De mindig akadnak jó emberek. Isten küldi őket, mert jó embert csakis ő küldhet, és senki más. Nekik köszönhetően aztán, habár sok izgalom közepette, mégis sikerült elintézni az aznapi teendőket, sőt még másoknak is lehetőséget teremthettem jótettek gyakorlására. Azt hiszem, néha ezt is meg kellene kérdezni önmagunktól: alkalmat adunk-e magunknak és másoknak a jótettek gyakorlására?

Másnap aztán, miután jól kialudtam magam, tovább folytattam a keresést szobámban, irodámban. Azt sem titkolom, hogy bizonyos általam szentnek tartott elhunyt személyeket is „aktivizáltam” reggeli imámban, s még a házbelieket is kifaggattam, csakhogy valahonnan előkerüljenek a papírok. Végül aztán úgy döntöttem, hogy újra „végigtapogatom” a kocsit. Ott kezdtem, ahol a papírok állni szoktak. S megrökönyödésemre ott is lapultak a kesztyűtartóban a helyükön, csak hat-hét centivel feljebb. Az ülésről, a szokásos szemszögből nem lehetett látni őket, de amikor a nyitott ajtóban szinte térdelve néztem felfelé, mindjárt szembeötlöttek. Nem tudtam, nevessek-e vagy sírjak. Azt már előbb megmagyaráztam magamnak, hogy ennek így kellett történnie, de azt még ma sem értem, miért. Mert Isten nem mindjárt mutatja meg a dolgok értelmét.

De még ettől is fontosabb felismerést jelentett számomra az új szemszög. Le kellett hajolnom ahhoz, hogy felfedezzem azt, ami valójában mindvégig a helyén állt. A szentek ugyan nem keresték a dokumentumaimat, mint ahogyan Páduai Szent Antal sem hagyja ott a mennyországot, hogy elveszett dolgainkat kutassa (habár rossz nyelvek szerint már a Szűzanya is hozzá fohászkodott, amikor a templomban elveszett a tizenkét éves Jézus), hanem rávezettek a dolgok új szemszögből való megközelítésére. S a felszabadító felfedezés nem maradt el: lentről felfelé nézve is lehet nagy dolgokat meglátni, nemcsak fentről lefelé tekintve.

Végül arra is rájöttem, hogy mi köze egy szerencsétlen határátkelésnek a nagyböjthöz: megtanít új szemszögből látni a dolgokat. Vajon a nagyböjti megtérés nem ugyanezt jelenti? Ez lenne a magyarázata az egésznek? Istenünk igen érdekes pedagógiai módszereket alkalmaz, csak nem mindig könnyű, ha az embernek a saját bőrén kell azokat megtapasztalnia…

Harmath Károly OFM

Betegágyam vagy, kedvesem

Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az egyháznak a javára.
Kol 1,24

A szenvedés, a nélkülözés, a betegség legyőzhetetlennek tűnő akadályt állít közénk és környezetünk közé. Úgy érezzük, egyedül maradtunk, égen és földön végtelenül egyedül: sem Isten, sem az emberek nem képesek megérteni fájdalmunkat. Tehetetlennek, magára hagyatottnak, fölöslegesnek érezzük magunkat. A szenvedés ágyhoz láncol, megakadályozza, hogy teremtő munkánkat folytassuk. Miként maradhatnánk krisztushívők a betegágyon is?

Pál apostol majd kétezer évvel ezelőtt írta a fenti sorokat a kolosszei keresztényeknek. Nem ismerte őket, nem járt városukban, csak azt tudta, hogy léteznek, és hogy keresztények. Súlyos megpróbáltatásai során mégis eggyé forrt velük a szenvedés krisztusi szolgálatában.

Első olvasásra valószínűleg megdöbbent merész kijelentése, hogy Krisztus áldozata mégsem lehetett teljes értékű, hiszen valami „hiányzik” szenvedéséből. Mi hiányozhat? Mi lehet az, ami elkerülte Üdvözítőnk figyelmét, s ami miatt üdvösségünkért hozott áldozata nem teljes?

A kérdés ilyen feltevése azonban téves. Krisztus üdvözítő áldozata teljes értékű és minden ember számára gyümölcsöző. Mégis hiányzik valami, hogy hatása az egész világ előtt nyilvánvalóvá váljon: a megváltás hatásának beérése, Krisztus „világvégi” dicsőséges megjelenése, a világ beteljesedése, a megváltás elfogadása. Az apostoli korban úgy vélték, a világ újjáteremtését jelentő „világvége”, Krisztus második, dicsőséges eljövetele már nem sokat várat magára. Üdvözítőnk hamarosan eljön, és újjáteremt mindent. És az a világ már mentes lesz minden romlástól, hiszen megváltása napnál is világosabban fog ragyogni mindenki előtt.

Ez ugyanakkor az egyház megdicsőülését is jelenti, hiszen beteljesül a jövendölés: „Istenük leszek, ők meg az én népem lesznek” (Jer 31,33). Pál szerint az egyház a keresztények közössége, titokzatos test, melynek feje Krisztus. Ennek a javára ajánlja fel „örömmel” minden szenvedését, hogy siettesse a megdicsőülést, Krisztus dicsőségének megnyilvánulását, hogy a világ mihamarabb felismerje Jézus Krisztusban az életet adó Urat.

Pál szinte azonosul Jézussal: „örömmel” szenved a világ megváltásáért. A megváltás is – miként a teremtés – folyamat. Isten ránk bízta, hogy időtlen, örök elképzelését beleszőjük az idő szövevényébe, értünk hozott végleges áldozatát mindenki éltető valóságává tegyük. Nem elég ugyanis maga a tény, hogy Krisztus megváltott – el is kell fogadnom a kegyelem ajándékát. Márpedig hogyan fogadhatnám el, ha nem tudok róla?

A keresztények ismerik a kereszt értékét, mert a szenvedés mindannyiunkat megtalál. Nem létezik földi nirvána, nincs olyan ember, aki ne tapasztalta volna meg a fájdalmat. Talán csak a nagyon betegek, akik semmit sem képesek érzékelni önmagukból és környezetükből. Talán… De ki állíthatná teljes biztonsággal, hogy tudja, mi játszódik le a lelkükben? Miféle vergődés, a tudat miféle kitörési kísérletei és kudarcai, gomolyoghatnak bennük? Nem, nincs földi nirvána, mert e világ alapjában romlott, és megtisztulásra, megdicsőülésre vár. Azért sóvárog az egész természet, hogy részesülhessen Krisztus üdvösségének fényéből, s a fény megtisztítsa felszínre hozza belőle mindazt, ami jó, ami a Teremtő terveinek megfelel. Akkor majd „új ég és új föld” lesz, és a megújult teremtmények, az újjászületett emberek boldog kórusa zengi Isten dicséretét.

Újjászületésünk azonban már most elkezdődött. Keresztségünk révén részesedtünk Krisztus megváltó áldozatában, ugyanakkor nagy feladatot is kaptunk: nekünk kell továbbadni ezt az ajándékot, elvinni a legsötétebb zugba is, ahova egyébként talán sohasem hatolhatna be Isten fénye, mert az önzés, a bezárkózás gőgje útját állja.

Boldogok a szenvedők, mert övék Krisztus keresztje. S ha hittel fogadjuk és felajánljuk keresztünket, akkor mi is Krisztussá válhatunk mások számára, segíthetünk, hogy ők is megtalálják a nagy kincset: Isten országát.

Oly sokan vannak a rászorulók, és oly nagy az éhség a megváltás után! Háborúktól, erőszaktól, kizsákmányolástól, megaláztatástól, szenvedő, céltalanul bolyongó emberek sikolyaitól hangos a lég. Valahol mélyen beteg a világ, és akárcsak egykoron, most is a beteljesedett, mindenki által felismert és elfogadott megváltás „hiánybetegségében” szenved.

*

Ments meg, Uram, a meddő fájdalomtól!

Add, hogy felismerjem és megértsem, mekkora értéket jelent a szenvedés, ha hittel, reménnyel, és szeretettel fogadjuk.

Hittel, hiszen tudjuk, hogy véred árán menekültünk meg.

Reménnyel várva, hogy eljön a nap, amikor nem lesz többé sem sírás, sem fájdalom, s letörölsz szemünkről minden könnyet.

És szeretettel felajánlva szenvedésünket szeretteinkért, ellenségeinkért, a leginkább kegyelmedre szorulókért, hogy a szeretet győzedelmeskedjen, ne pedig a gonoszság, keserűség és istenkáromlás.

Óvj meg a meddő fájdalomtól! Amen.

Kalacsi János

Tartalom

A szentkapu az öröm kapuja

Egy plébániaközösség a jubileumi évben (3.)

„Hogyan kellene megünnepelni a szentév nagyböjtjét, illetve a szentév negyven szent napját?” – kérdezik tőlem gyakran. Én ezt szoktam válaszolni: „Örömben! Jézus örömében, vagyis az öröm teljességében!” Ez magának Jézusnak a kívánsága: „…az én örömöm legyen bennetek is, és teljes legyen az örömötök” (Jn 15,11).

De hogyan tegyünk szert az örömre, méghozzá a teljes örömre, Jézus örömére? Úgy, hogy átmegyünk az igazi szentkapun: Krisztuson! A Rómában megnyitott szentkapukhoz plébániáinkról csak kevesen zarándokolhatnak el, de az Atyához vezető élő kapun mindenki átmehet otthon is. „Én vagyok a kapu – mondta Jézus. – Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, ki-bejár…” (Jn 10,9).

Jézus életének volt egy „órája”, amikor ő minden ember számára egy teljesen kitárt kapuvá vált az isteni élet, az öröm teljessége felé. Ez kereszthalálakor történt, akkor, amikor úgy tűnt, hogy az Ég kapuja bezárult előtte, és ő úgy érezte, hogy Isten elhagyta. Azért történt ez, mert magára vette minden bűnünket (a bűn megfoszt minket az örömtől, elhagyatottá tesz!). De rögtön az Atya karjaiba vetette magát. A következő pillanatban meghalt, „bement Isten örömébe” (vö. Mt 25,21), és még aznap magával vitte a „paradicsomba”, az öröm teljességébe a kereszten megtért gonosztevőt (vö. Lk 23,43).

Ugyanez a Jézus, aki a kereszten örömtől teljesen megfosztva, elhagyottan függött, mindnyájunk számára a „szent kapu”, az öröm kapuja. Csak át kell mennünk, „ki-be kell járnunk rajta”. Amint fájdalmat vagy elhagyottságot élünk át, legyen az bármilyen, ahelyett, hogy sírnánk miatta, vegyük észre a benne rejlő hatalmas lehetőséget: most hasonlók vagyunk az elhagyott Jézushoz. Bízzuk őrá magunkat, és akkor az Atya karjaiban találunk menedéket.

A legkiválóbb alkalom ennek a gyakorlására a szentév nagyböjtje, a szent negyven nap. Ebben az időszakban mi, katolikusok általában Krisztus szenvedéséről elmélkedünk. Az idén ne maradjunk ennek puszta szemlélői, és ne tekintsük ezt kizárólag engesztelő áldozatnak. Mérhetetlenül több ez ennél: kapu, szent kapu, az örömhöz, az Atyához vezető kapu, amelyen mi is átmehetünk! Krisztus szenvedésében, főleg fájdalmának csúcsán, vagyis elhagyatottságában összekapcsolja az Atyával az emberiséget. Rajta keresztül mindegyikünk mindennap bemehet az öröm teljességébe.

A mi feladatunk napról napra az, hogy odalépjünk ehhez az ajtóhoz és átmenjünk rajta. Elsősorban olyankor, amikor ránk tör a csalódottság érzése, amikor valamilyen megrázkódtatás ér (szerencsétlenség, váratlan betegség stb.). Ilyenkor azonnal gondoljunk Jézus fájdalmaira a kereszten: ő ott mindezt elszenvedte, sőt összehasonlíthatatlanul többet. De arra is emlékezzünk, hogy ő most is itt szenved velünk, magára veszi ezt a fájdalmunkat is azzal a céllal, hogy átvigyen minket az ő örömébe, a mennyországba. Ő minden fájdalmunkban személyesen jelen van, és szeret bennünket. Tőlünk csak azt várja el, hogy mi is szeressük őt a bennünket érő fájdalmakban. Ha ezt megtesszük, átlépünk őrajta, a szent kapun, és bemegyünk az ő isteni örömébe.

Mi a plébániánkon az idei nagyböjtben ezt fogjuk gyakorolni. Jézusra úgy akarunk tekinteni, mint az örömhöz vezető kapura. Már az előző években is így tettünk, ezért közülünk sokaknak van ilyen jellegű tapasztalata. Ha csak a hittanosaink házi feladatait gyűjtenénk össze, egy egész kötetet tölthetnénk meg írásaikkal. Itt most az egyik legszebbet teszem közzé. Egy hetedikes lány nemrégiben így ment át a „szent kapun”, az elhagyott Jézuson keresztül az öröm teljességébe:

„Szombaton reggel anyu fél 7 előtt fölkeltett, hogy morzsolni kell. Nagyon mérges lettem, és nem akartam felkelni. De eszembe jutott Jézus, aki sokat szenvedett és magára volt hagyatva. Azonnal felugrottam, és egy pillanat alatt a morzsolónál voltam. Apu azt mondta, hogy »most egyedül fogsz morzsolni, nekünk más tennivalónk van«. Mivel ez nehéz munka, elszomorodtam, és könnyben úszott a szemem. Ismét eszembe jutott a magára hagyott Jézus. Rögtön boldogság árasztott el, mert így hasonlíthattam Jézusra. Anyu bejött, hogy megnézze, hogyan haladok. Álmélkodva állapította meg: »Kislányom, te csodálatos hangulatban vagy. Ilyen jó kedvvel sose láttalak dolgozni«”. (Tamás Klára)

Ha neki, egy gyereknek ez sikerült, mi többiek, sok más plébánia hívei, miért ne cselekedhetnénk hasonlóképpen? Csak ennyi kellene, hogy a jubileumi szentév „az Úr kegyelmének esztendeje” legyen számunkra.

Pósa László

Tartalom

A szabadság szellője

A 3. század során a kereszténység puszta léte is kockán forgott, és csak az volt a kérdés, hogy a római állam győzi-e kiirtani a Földközi-tenger partvidékén mindenütt elterjedt új vallás híveinek még az írmagját is. A szándéka megvolt hozzá, csakhogy már maguk a pogány rómaiak is kezdték megsokallni a kegyetlenkedéseket, amelyek még az ő szemükben is értelmetlennek tűntek, hiszen a vértanúk vérének vetéséből új meg új Krisztusban hívő nemzedék támadt. A helyzet gyökeres megváltozására azonban nem kellett sokáig várni.

A 4. század első évtizedében Keleten is ketten, Nyugaton is ketten uralkodtak. Ez – noha a társcsászárok jogkörei pontosan rögzítve voltak – eleve magában hordta a fegyveres küzdelem lehetőségét. 313-ban Kelet „egyenlőbb” ura, Galerius halálos ágyán, gyógyulása reményében engedélyezte a keresztények összejöveteleit, föltéve, ha azok nem zavarják a köznyugalmat. Ezzel a szabadság szellőjének első fuvallata végre valahára megérintette a keresztényeket.

Nyugaton már öt évvel korábban kezdett el szinte észrevétlenül változni a kereszténység helyzete. 306-ban, Constantinus halála után ugyanis a katonai csapatok az ő törvénytelen fiát, a népszerű és tehetséges Constantius hadvezért emelték pajzsukra s tették császárrá, aki a katonai pajzsok fizikailag csekély magasából messzi történelmi távlatokba tudott tekinteni. Lelki szemei előtt jól körvonalazódó célok bontakoztak ki: a birodalom külső és belső békéjének megteremtésével az egység megőrzése. Már pedig ez csakis az által vált lehetségessé, ha az egyre jelentősebb számú keresztény hívek nem üldözöttnek érzik magukat a Mare Nostrum körül, hanem a pogány hívekkel együtt örvendeznek mindannak a gyümölcsén, amit a rómaiak állam-, sőt birodalomalkotó képessége teremtett meg az úthálózatokkal, a hatékony államigazgatással, a jól működő római joggal, s mindezek királynőjeként a római békével (pax romana). Ám ehhez előbb meg kellett szerezni a kizárólagos hatalmat. Constantinus a milviusi hídnál 312. október 28-án lett Nagy Konstantin, amikor a társcsászárt legyőzve Nyugaton egyeduralkodó lett. A győzelemben sokat segített neki az, hogy a keresztények mellé álltak, mert benne látták a jövő emberét.

Életrajza szerint Konstantin a milviusi csata előtt látomásban részesült, az égen hatalmas tündöklő Krisztus-monogramot látott, körülötte lángoló betűjű fölirattal: E jelben győzni fogsz! A császár győzött a hadszíntéren, a keresztény hívek tömegei pedig a társadalom csataterein lezajló küzdelemben kerekedtek felül. Néhány hónap múltán ugyanis Milánóban Nyugat ura, Konstantin és Kelet ura, Licinius megtárgyalták a keresztények helyzetét: számukra is, mint bármely más vallás követői számára, biztosítandó a lelkiismereti és kultusz-szabadság; valamint visszajuttatandók a tőlük előzőleg elkobzott javak, ingatlanok, még akkor is, ha azokat az állam esetleg már el is idegenítette.

A híres milánói ediktum 313. június 13-án látott napvilágot, nevével ellentétben nem Milánóban, hanem Nicomedia kisázsiai városban, Licinius császár székhelyén. A keresztény hívek mámorosan élvezték a szabadságot, s a római polgártársakkal való egyenrangúságot. A keresztény hit a bevett vallások törvényekkel körülírt és védett státusára emelkedett. A megtérők száma rohamosan nőtt. Többé nem kellett titokban, katakombák mélyén vagy magánházakban gyülekezni, hanem lehettek templomaik, ahol elegendő tér állt a papság és a hívek rendelkezésére. A vértanúk sírja fölé – de most már a felszínen! – kisebb-nagyobb memoria vagy martyrium nevű épületeket emeltek, hogy azok őrizzék az elődök emlékét, akik Krisztusért vérüket ontották. Szent Péter sírja fölé maga a császár, Nagy Konstantin emeltetett bazilikát. A már eddig is gyülekezőhelyként szolgáló magánházakat átépítették templomokká, sőt a császártól kapott csarnokok sokasága is keresztény templommá lett. S ha még ez sem volt elég, a rohamosan csökkenő látogatottságú pogány templomok némelyikét is elfoglalták a keresztények, majd gondos és hosszas megtisztító jellegű imádságok és rítusok után saját szentélyükké alakították át. Jeruzsálemben és a többi szent helyen a császár édesanyja, Szent Ilona állíttatott szebbnél szebb templomokat, hogy a zarándokoknak még nagyobb kedvük legyen a pompás, mozaikkal, márvánnyal, arannyal ékes bazilikákban, az Úr földi életének színhelyein az imádsághoz, Isten és egyszülött Fia dicséretéhez. Néhány évtized alatt keresztény templomok sokasága lepte el az egész birodalmat, hitjelöltek seregei készültek egy-két éven át a keresztségre, hogy a nagy ünnepek során már teljes jogú tagjai lehessenek a keresztény közösségeknek. A hívek örömét tovább fokozta, hogy a császár 321-es rendeletében biztosította a keresztények ünnepnapjának, a vasárnapnak a munkaszüneti jellegét. Amikor pedig Nagy Konstatin megtiltotta a kivégzések egyik módozatát, a keresztre feszítést, valamint a véres cirkuszi játékokat, az újszülöttek kitevését és meg gyilkolását, a velük való kereskedelmet, az ágyasságot meg a rabszolgák gyilkolását, a keresztény erkölcs törvényeit juttatta érvényre a birodalmi törvényekben.

A szabadság szellője tavaszt hozott a keresztényeknek, igaz, némi áprilisi kellemetlen szelekkel is az ariánus hittévedés formájában. Ám ezt dogmatikailag a niceai zsinat 325-ben rendezte, s a következő évtizedben a megtestesülés két nagy ünnepének, a karácsonynak és a vízkeresztnek az elterjedése minden tévedést elsöpört: Jézus Krisztusban maga Isten öltött embertestet, „bár benne két természet él, mégis egy isteni személy” – énekelték birodalom-szerte. A szabadság szellője fényt és meleget, békét és kegyelmek özönét hozta a 4. században élt híveknek.

Török József

Boszorkányokról, minthogy nincsenek, szó se essék!

A Gergely-féle reformeszméknek a gyakorlatba történő átültetése az egyházi élet általános felvirágzását eredményezte. Az 1104. és 1112. évi Esztergomban tartott zsinatokat már nem a király, hanem az esztergomi érsek, mint a magyar egyház feje hívta össze. Eldőlt az is, hogy a zsinatokon a jövőben csak a papság vesz részt, és csak egyházi kérdéseket tárgyal. Az I. esztergomi zsinat a papi nőtlenséggel kapcsolatban megtiltotta a papok jövőbeni házasságát, míg a korábban házasságot kötöttek házas állapotát megtűrte. A következő zsinat azonban már föltétel nélküli nőtlenséget kívánt a papoktól. Noha István király törvényei megengedték a világiaknak a válást és az újbóli házasságkötést, az 1112. évi zsinat kimondta, hogy sem szökés, sem házasságtörés nem bontja föl a házasságot. A keresztény élet központja a szentmiseáldozat volt. A zsinat a misemulasztó nemest tizenegy-, a jobbágyot hétnapi vezekléssel sújtotta. A törvény értelmében a laikus hívek évente háromszor (karácsonykor, húsvétkor és pünkösdkor) voltak kötelesek gyónni és szentáldozáshoz járulni.

A szálfa termetű László után egy „nyomorék” ült a magyar trónra. A krónikák tanúsága szerint Kálmán jelentékeny külsejű ember volt, de ravasz és tanulékony, borzas, szőrös, félszemű, púpos, sánta és hebegő. Csakhogy ez egy kicsit túlzás, mert ilyen külsővel még püspök sem lehetett volna, nemhogy király, és legfeljebb egy távoli kolostorban éldegélhetett volna csöndesen. László király már gyermekkorában papnak szánta Kálmánt, aki, ami az utódlást illeti, ekkor még valóban csak a dinasztia sokadik tagja volt. Ez idő tájt a középkori Európában egyházi pályára a dinasztia azon férfitagjait küldték, akik a trónöröklés szempontjából ún. „felesleges” (másod- vagy harmadszülöttek voltak, vagy pedig testi illetve szellemi fogyatékos) gyermekeknek számítottak.

Kálmán király a korszak legműveltebb európai uralkodói közé tartozott, nem ok nélkül került neve elé a „Könyves” jelző. Kánonjogi ismereteiről még II. Orbán pápa is igen elismerően nyilatkozott: „Beszámolt nekünk (…) Odilo, Saint Gilles apátja munkálkodásodról, kiváló világi tevékenységed mellett az egyházi írásokban való jártasságodról, és ami a legnagyobb előny a bírói hatalom számára, erős vagy a szent kánonok tudományában…”

Kálmán törvénykezésével enyhített I. László drákói ítéletein. Elkülönítette a világi és egyházi bíráskodást, és babonás korának általános hiedelmeivel szemben felvilágosult szellemmel hirdette, hogy „De strigis vero, qae non sunt, nulla qaestio fiat”, vagyis a boszorkányokról, minthogy nincsenek, szó se essék.

A magyar katolikus buzgóság növekedését előmozdították a Gergely-féle reformeszmékért küzdő premontreiek és ciszterciek is. Annak ellenére, hogy kezdetben nem kapcsolódtak be a falusi lelkipásztorkodásba, életük nagyszerű példája és a magyar írásbeliségben, jogi és gazdasági életben betöltött szerepük jelentős erkölcsnemesítő hatást gyakorolt úgy a hűbérurakra, mint a jobbágyságra.

László királynak csak egy Piroska nevű lánya született, aki korán árvaságra jutott. Az ország és a dinasztia érdekeit szem előtt tartva Kálmán a kis királyleányt a bizánci udvarba adta férjhez. A bizánci egyház Piroskát, görög nevén Irénét, férjével, II. Komnenosz János bizánci császárral együtt szentként tiszteli. Nevéhez fűződik a konstantinápolyi Pantokrator monostor alapítása. Házasságukból hét gyermek született, a legismertebb I. Mánuel, aki örökölte nagyapja, László király daliás termetét, bátorságát, erejét. A trónra kerülve szemet vetett Magyarországra is, de elfoglalnia mégsem sikerült. Ezért megpróbált beleszólni az itteni trónviszályokba. Minthogy nem volt örököse, úgy gondolta, hogy a magyar rokonok, az Árpád-háziak közül választ magának utódot, s ily módon fűzi magához Magyarországot. Választása III. István öccsére, Bélára esett, aki trónörökösként az Alexios (Elek) nevet kapta. A sors furcsa fintora, hogy a jelöltből végül is nem bizánci császár, hanem III. Béla néven magyar király lett.

Bánfi Lukács (1158–1179) esztergomi érsek személyében a középkori magyar egyház egyik kiváló egyéniségét tiszteljük. Tanulmányait a párizsi egyetemen végezte, ahol Becket Szent Tamással együtt koptatták az iskola padját. Bánfi érsek az egyház érdekeit védve nem egy magyar uralkodóval szembeszegült, emiatt több ízben is bebörtönözték. Szentség hírében halt meg, de szentté avatási eljárása a tatárdúlás miatt félbeszakadt.

A tudósok a 12. századi magyar írástudó elit lélekszámát mintegy kétszáz főre teszik. Írni, olvasni még a királyok, hűbérurak sem tudtak. Az analfabéta arisztokrata keze vonását, a keresztet címeres pecsétje pótolta. Ha írnivaló akadt, papi tollforgatóiknak mondták tollba a mondandójukat. A papok és szerzetesek segítettek, hogy magyar földön is elterjedjen az írásbeliség. A kolostorok másolóműhelyeiben leírták, lemásolták a törvényeket, rendeleteket, imádságokat és más szövegeket. Az első iskolák is templomokban, kolostorokban működtek. III. Béla a szervezett és áttekinthető ügyintézés híveként 1181-ben elrendelte, hogy minden olyan ügyet, amelyet jelenlétében tárgyalnak meg, „az írás bizonyságával erősítsék meg”. Az uralkodó esztergomi kancelláriáját bizánci és francia mintára szervezte meg. A kancelláriában a korábbinál több jól képzett, művelt emberre volt szükség. Ezzel is magyarázható, hogy ebben az időben megszaporodott a külföldön tanult klerikusok száma. Béla király jegyzőit, klerikusait a párizsi egyetemen iskoláztatta, de szívesen tartott magánál idegen földről jött klerikusokat is. Így a művelt Perugiai Bernátot, aki 1192-ben, I. László király szentté avatása alkalmából kísérte magyar földre a pápa legátusát. Ő lett a királyfiak, Imre s a későbbi II. Endre nevelője. Munkássága jutalmául később elnyerte Spalato (ma Split, Horvátország) érseki székét.

Az írásbeliség terjedése, a papság műveltségének nagymérvű növekedése hatott az írott irodalom fejlődésére is, amelynek „termékei” közé tartoztak a különféle legendák, krónikák és geszták. A legendairodalom fellendülését mozdította elő László király 1192-ben történt szentté avatása is. A 12. század végén keletkezett az első ismert összefüggő magyar szöveg, a 32 soros Halotti Beszéd.

III. Béla király Párizsban tanult diákjai közül került ki P. magister, vagyis az a királyi nótárius is, akit – nevét nem tudva – az utókor csak Anonymusként emleget. P. mester 1200 körül írta latin nyelven A magyarok cselekedeteiről (Gesta Hungarorum) című munkáját, amely a honfoglalás regényes elbeszélése. Krónikája révén ismeretlenségében is olyan nevet szerzett, mint kortársai közül igen kevesen.

Szabó Judit

Igen, te az én csontom és húsom vagy

A család a társadalom alappillére. Az ókorban az egyén szerepe eltörpült a családé mellett. Több család együtt törzset alkotott, amelynek hatalma annál nagyobb volt, minél több családból állt. Egy-egy család kiválhatott a törzsből, de az egyén sohasem szakadhatott ki a családból, mert tagjai a test tagjaihoz hasonlóan egységes egészet alkottak, összekapcsolták őket a vérségi kötelékek. Ha a család valamely tagját meggyilkolták, úgy vették, mintha a család vérét ontották volna ki. A férfi a család teljhatalmú uraként nemcsak asszonya, hanem gyermekeinek élete felett is rendelkezhetett. A családfő óriási hatalma abból fakad, hogy őt tekintették a család papjának.

A házasságkötésnél nem az érzelmek, hanem a szülők akarata jutott kifejezésre. A lány sohasem dönthette el, kihez megy férjhez, helyette az apa, illetve annak elhalálozása után a fivére döntött. A vőlegénynek is szülei beleegyezésére volt szüksége, ugyanis a fiatalok nem saját családot alapítottak, hanem szüleik családját növelték. A menyasszonyt általában mindenki saját törzséből választotta. Jegyességre akkor lehetett lépni, ha a leány betöltötte tizenkettedik, a fiú pedig tizenharmadik életévét. Amikor a szülők megegyeztek a fiatalok házasságáról, megírták a házassági szerződést, majd Isten színe előtt esküvel erősítették meg, miután a vőlegény átnyújtotta a menyasszony szüleinek a jegyajándékot, az ún. mohart (meghatározott pénzösszeget). A lakodalmat többnyire ősszel, a szüret után rendezték meg, s a vigadalom egy hétig tartott. A menyegzőnek nem volt külön vallási szertartása, a szülők megáldották az ifjú párt, bőséges gyermekáldást kívánva nekik.

A feleségek számát sokáig semmilyen írott szabály nem korlátozta (az őskereszténység korában a zsidó törvények négy feleséget engedélyeztek). Mivel a lakosság viszonylag szegénységben élt, a férfiak többsége csupán egy-két feleséget engedhetett meg magának. Háremmel csak a gazdagok dicsekedhettek, mint például Heródes, akinek kilenc asszonyra tellett. A nő legfontosabb feladata az utódok szülése volt. Ha netán terméketlen maradt, a férj még egy feleséget vagy ágyast hozhatott a házba, noha nem mindig volt ez a valódi ok: ugyanis abban a korban a keleti nők rendkívül gyorsan megöregedtek, s emiatt vált szokássá, hogy a férfi egy fiatalabb és szebb nőt vett magához, akivel rendszerint a perpatvar is beköltözött a családi fészekbe.

„Ha jó az asszony, boldog ember a férj, s kétszer annyi lesz napjának száma. A férjnek öröm a derék asszony…” A zsidó családot a nő tartotta össze. Látástól vakulásig dolgozott, gyermekeket szült és nevelt, a mezőgazdasági munkából is kivette részét, ellátta vízzel a házat (egy férfinak nem illett kútra menni). Ha megözvegyült, férjétől semmit sem örökölt, csak az maradt az övé, amit a házasságba magával hozott. Ha nem született gyermekük, férje halála után vissza kellett térnie atyja házába, vagy újabb házasságot kellett kötnie. Ebben a korban a házasságot nemcsak a nő „félrelépése” esetében lehetett felbontani. Válóokként szolgált például az is, ha az asszony nem tudott jól főzni. Ellenben a nő sosem kezdeményezhette a válást, amit úgy intézték, hogy a férj „válólevelet” adott az asszonynak, amellyel az később új házasságot köthetett.

Legkisebb testvéreink:

Akik „megállj”-t parancsolnak a világnak

December 18-án tanúi lehettünk egy csodálatos eseménynek. A halasi úti Kisboldogasszony-templomban a szabadkai sérült testvérek egy csoportja, a Mécses Közösség tagjai (a Hit és Fény Közösség fiatalabb korosztálya) először járultak az Úr oltárához. Szungyi Károly atya a délutáni ünnepélyes szentmisén kiosztotta a szentségeket azoknak, akiket az előző hónapokban erre felkészítettek. Megkeresztelte Kis Violát, aki azután Varga Szilviával, Kovács Krisztiánnal, Milanković Ilonkával, Csikós Róberttel, Csikós Krisztinával és Birgés Zoltánnal először járult szentáldozáshoz. Az elsőáldozók és Varga Lajos, Kollár Emese valamint Váradi Elvira részesültek a bérmálás szentségében is. Sőt, ezen a szombati délutánon még egy örömteli eseménynek lehettünk tanúi: Varga Mária és Varga Lajos Isten előtt is megerősítette egymásnak tett ígéretét a házasság szentsége által.

A kis plébániatemplom e szentmise alatt meleggé vált, felforrósította az isteni szeretet.

– Igyekszünk majd lehetővé tenni, hogy szombatonként szabaddá váljon a hittanterem. S amikor van lehetőség, szentmisét tartunk számukra – ígérte Szungyi Károly atya.

A szentmise után a plébánia hittantermében egy kis agapén vettek részt az ünnepeltek, legközelebbi hozzátartozóik és hitbeli testvéreik, a Mécses Közösség tagjai, valamint a karizmatikus imacsoport tagjai, akik a szentmisén énekeltek.

– Szellemileg fogyatékos testvéreink megbecsülést és megkülönböztetett figyelmet érdemelnek. Az emberi élet a legnagyobb érték, amely méltóságát a Teremtőtől kapta – mondta Mészáros Csaba régióvezető. – Teljesítményközpontú világunkban, ahol oly nagy a tolakodás, szükség van olyan emberekre, akik „megállj”-t parancsolnak a világnak. Ők azért vannak köztünk, hogy gyógyítsák az emberek szívét. Isten akarja, hogy ezek a testvérek valóban közénk szülessenek. Ez öröm akkor is, ha nagyon nagy keresztet jelent a szülők számára.

Mészáros Csaba is egészen másképp látja a világot, amióta a sérült testvérekkel foglakozik, barátkozik.

– Hálás vagyok Istennek, hogy ismerhetem Emesét, Szilvit, Krisztit és a többieket. Mi, akik egészségesnek érezzük magunkat, megbecsüljük az okos, alkotóképes embert, de valójában sokszor nem tudunk mit kezdeni azzal, aki gyenge, aki a mi mércéink szerint nem képes semmire, akiből nem lehet hasznot húzni. A világ visszautasítja a gyengeséget, nem fogadja el saját hibáit sem. Amikor találkozunk legkisebb testvéreinkkel, akkor derül ki, mennyi sebet hordozunk a szívünkben, és hogy képtelenek vagyunk elfogadni azokat a testvéreket, akik mindig nyitottak. Gyakran begubózunk önmagunkba, és csodálkozunk, ha a sérültek egyszerűen a nyakunkba ugranak. Hogy merik ők ezt megtenni, s mi miért nem merünk szeretni? Tulajdonképpen mi vagyunk a sérültek, a szív sérültjei, akiknek tanulniuk kell a szeretetet!

– E testvéreink másképp fejezik ki érzelmeiket – mesélte Gojić Kinga. – Ha összefutunk az utcán ilyen emberekkel, adjuk át nekik mosollyal, kéznyújtással az Örömhírt. Ne féljünk tőlük akkor sem, ha durván reagálnak. Ez azért van, mert ezt látták tőlünk, s ők csak minket utánoznak.

Havonta egyszer, minden hónap első szombatján találkoznak a Mécses Közösség tagjai. Az úgynevezett munkadélutánokon a gyerekek játszanak, gyurmából érdekes játékokat formálnak. A születésnapokat is közösen ünnepelik meg. Nyáron pedig egész napos kirándulásokra mennek majd: lesz gyaloglás, sportolás, sütés-főzés.

– Mindez nagy lelki növekedést jelent úgy a gyerekeknek, mint szüleiknek. Elfogadva, szeretve érzik magukat – tudtuk meg Kingától.

Rajta és Kőszeghy Róberton kívül ebben a munkában részt vesz/vett Varga Attila, Richter Erzsébet, Kovács Klára, Nagy Mónika, Csikós Krisztina, Gyurcsik Róbert, Csehák Krisztina, az alapító Szabó Gyula, Lóri Csaba, Andrasity Mónika és mások. Sőt egyre több szülő – Birgés Teréz, Váradi Rózsa, Kollár Emese, Varga Mária – is bekapcsolódott már animátorként ebbe a szolgálatba. Összetett, felelősségteljes a feladata nemcsak a közösség vezetőjének, a lelki vezetőnek, hanem az animátor koordináló-csoportnak is, amely megszervezi és vezeti a találkozókat, sőt a kisegítőknek is.

A közösség örömmel vár mindenkit, aki szeretetével, idejével, ráfigyelésével meg szeretné ajándékozni „legkisebb testvéreinket”.

(Érdeklődni lehet Gojić Kingánál, tel.: +381 24 31 908.)

Smidt Valéria

A béke tanúja és munkatársa

Szentév és nagyböjt. Kettős ok a megbékélésre, a békén való munkálkodásra. Nekünk mindnyájunknak a béke tanúivá és munkásaivá, misszionáriusaivá kell válnunk. Hiszen Jézus hívei vagyunk, ő pedig búcsúbeszédében ezt ígérte: „Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a szívetek, s ne csüggedjen” (Jn 14,27). És természetes is volt, hogy így beszéljen, hiszen már születése hírüladásakor ezt énekelték az angyalok a pásztoroknak: „Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön az Istennek tetsző embereknek” (Lk 2,14). Vagyis ezt a békét csak az Istennek tetsző emberek kapják meg. Hogyan gondolkodott az Úr Jézus a békéről? Felvette a boldogok közé a béke tanúit és munkásait: „Boldogok a békességben élők, mert Isten fiainak hívják majd őket” (Mt 5,9).

A béke ilyen misszionáriusáról írok most Brigitte Veinfurter cikke alapján.

„Minden nézeteltérés, összetűzés megoldható békésen” – állítja a 70 éves bécsi Hildegard Gross-Mayr. Meggyőződése olyan szilárd és meggyőző, hogy a háborúk és összetűzések ellenére is hihető. Az elmúlt 40 év alatt férjével, aki 1991-ben hunyt el, nem is egyszer igazolta ezt. A 80-as években például tanfolyamot tartottak az erőszakmentes ellenállásról a Fülöp-szigeteken, mely lényegesen hozzájárult Ferdinand Marcos elnök vértelen megbuktatásához.

Hildegard 1930-ban született. Édesapja a Nemzetközi megbékélési mozgalom vezető tagjai közé tartozott. Leányát is ebben a szellemben nevelte, aki tanulmányai befejeztével a mozgalom munkatársa lett. Sőt 1966-tól 1985-ig elnöke volt, majd pedig tiszteletbeli elnöke.

Első megbízatását a hidegháború idején a Kelet és Nyugat közelítése képezte. Ennek során kapcsolatot keresett a szovjetunióbeli békemozgalmakkal. Többször utazott a vasfüggöny mögé, így a kölcsönös félelmeket és előítéleteket sikerült csökkenteni, leépíteni.

Munkája végzése közben ismerte meg a francia békemozgalom egyik tagját, Jean Gross-t. Visszaemlékezve erre, hálásan írja: „Egy nő és egy férfi, akiben ugyanaz a vágy égett – az embereket és világot Isten forradalmi szeretetével újjáalkotni.” Találkoztak, megszerették egymást, és 1958-ban – hosszas tanakodás után – elhatározták, hogy mint házastársak állnak a béke szolgálatába.

A II. vatikáni zsinaton is részt vettek. Számtalan beszélgetéssel és írásbeli beadvánnyal igyekeztek meggyőzni a zsinati atyákat arról, hogy az emberiségnek mekkorák az elvárásai a zsinat békeüzenetével kapcsolatban. Teológiai megszövegezésük és tanúságtételük eredményes volt: bekerült a zsinati határozatokba.

Mindketten fontosnak tartották a tanfolyamokat. A 60-as és 70-es években Latin-Amerikában, majd a 80-as és 90-es években Afrikában tevékenykedtek. Ahogy a Fülöp-szigeteken, missziójuk újabb állomásain is az Evangéliumon alapuló erőszakmentességre fektették a fő hangsúlyt.

Az utóbbi években Hildegard főleg Ruandában és Burundiban dolgozott. A két népcsoport véres összeütközései miatt 1 millió embernek kellett elhagynia otthonát. „A gyilkosságok és elűzetések miatt az emberek elkeseredtek, félnek és bosszút akarnak állni” – ecseteli a helyzetet Hildegard, aki elmesélte, hogy a tanfolyamokra mindkét népcsoportot meghívták: „Az első három napon a résztvevők elmondták egymásnak szenvedéstörténetüket. Kezdetben mindenki csak a maga fájdalmát érzi, saját fájdalma börtönében él. De ha elmondja történetét, szinte megnyílik börtönének ajtaja, és az, aki hallgatja (és eddig szintén saját fájdalma börtönében élt), sorsközösséget fedez fel »ellenfelében«. Az emberek így képesek kilépni saját gyászukból, és megértik egymás szenvedését.”

A következő fontos lépés a megbocsátás. „Ezt mindig magamnál kell kezdenem. Felkínálhatom a másiknak, de nem erőszakolhatom rá” – hangsúlyozza Hildegard. Erre építhető a békés jövő, a közös otthon megteremtése, a másik törzsbeli gyermekek visszafogadása az iskolába… „Ebben fontos a szerepe a Biblia megbocsátásról szóló tanításának: József és testvérei, Jákob és Ézsau történetéből sokat tanulhatunk.”

A jövőre nézve ez a kívánsága: „A világvallások minden embere együtt küzdjön a békéért, hiszen mindannyiunkat Isten teremtett, aki szeret bennünket és bennünk él. Ebben a tudatban kell erőszakmentes magatartásunknak érvényt szerezni a politikában, a gazdaságban és a társadalomban.”

Befejezésül álljon itt Hildegard vallomása misszionáriusi hivatásáról: „Éppen a legnehezebb időkben érezteti Isten felszabadító és gyógyító, erőszaktól mentes erejét, és ehhez embereket hív, hogy legyenek ennek az erőnek »bábái«. Férjemmel és velem is ez történt. A nemzeti szocializmus és a II. világháború borzalmai közepette mindkettőnkben más és más összefüggésben tudatosodott, hogy a világháborúra és a szörnyű elembertelenedésre a válasz csak az emberek kivételt nem ismerő tisztelete lehet: a barát és az ellenség tisztelete, az áldozat és a gyilkos, az elnyomott és az elnyomó tisztelete, úgy, ahogy az Jézus önmagát ajándékozó, megváltó szeretetében kifejezésre jut.”

Imádkozzunk, hogy ez a lelkület minél többünkben meglegyen!

Suhajda Lajos SVD

Mit tennél, ha kiderülne:

Ütött az utolsó órád

Mihalec József földműves: – Biztosan nagyon megijednék, mert nemrég halt meg a nagymamám, s láttam szenvedéseit. Tudta, hogy mennie kell, de nem akart menni. Remélem, én nem dacoskodnék így az utolsó percig, mert hitünk szerint életünk folytatódik az örökkévalóságban.

Elbúcsúznék szeretteimtől is. Ha akadna közelben pap, akkor meggyónnék, megáldoznék. Továbbá, mivel földműves vagyok, átadnám tapasztalataimat az öcsémnek, hogy tudja, mit, hogyan és mikor csináljon a szántóföldön. Éreztetni próbálom majd, hogy érdemes volt idáig is, ő pedig folytassa a megkezdett munkát.

Beer Miksa, az Info Szerviz igazgatója: – Nem siránkoznék, nem gondolnék magamra, hanem igyekeznék családom jövőjét megkönnyíteni, úgy itthagyni a világot, hogy ne legyen gond utánam. Fiamnak, lányomnak átadnám azoknak az ismerősöknek, becsületes embereknek a telefonszámát, akik rajtuk is tudnak majd segíteni. Továbbá megpróbálnám befejezni a megkezdett beszélgetéseket, amelyek környezetemnek hoznak hasznot, hogy munkámat mások folyathassák. Rengeteg megkezdett ügyem akad, apró mozaikkockák, amelyeket össze kell rakni, hogy aztán az összeálljon az életben.

Végül pedig meditálnék: azaz számba venném azt, ami várható. Gondolkoznék azon, hogy mit csináltam jól, mit rosszul. Próbálnám leszűrni a tanulságot abból a vonatból, amely elment. Sokat olvastam a túlvilági életről. Ha van, az már egy másik kategória, amit én nem ismerek. Ezt a zajló földi életet azonban ismerem és igen szeretem. Elégedetlenségem és szomorúságom ellenére megpróbálnék lelkileg felkészülni az utolsó percre. De elfogna a félelem is, mert melyik ember nem fél a nagy ismeretlen előtt?

Faragó Ilona, a Topola Universal tisztviselője, a Topolyai Rádió vallási műsorának munkatársa és a Hitélet külmunkatársa: – Azt hiszem, nem érne olyan tragikusan, mint férjem hirtelen betegsége és halála. Amikor ő megtudta, hogy gyógyíthatatlan beteg, gyermekeink kicsik voltak, és én nem éltem Istennel. Az első sokk után belegondoltam, vajon mit csinálnék az ő helyzetében. Akkor elsősorban gyermekeink sorsát rendeztem volna, mintha helyzetük tőlem függne.

Nehéz szembesülni az utolsó órával, de most már el tudnám fogadni a nagy találkozást Istennel. Előtte vele rendezném azt, amit elmulasztottam azokban az években, amikor lefoglalt a karrier, a pénzkeresés, a házépítés, a fészekrakás. És néhány anyai tanácsot adnék egyetemista fiamnak, valamint lányomnak, aki harmadik gyermekét várja. Végül arra a gondviselő Istenre bíznám sorsukat, aki annyiszor jelét adta, hogy törődik velünk.

Majlát Ágota, a gimnázium első osztályos diákja: – Ha egy órám lenne csak hátra? Nagyon váratlanul érne, megijednék. „Miért pont most ér véget életem? – kérdezném kétségbeesve Istentől. – Túl fiatal vagyok, sok-sok tervvel.” Megingana-e a hitem? Talán nem. Hiszen erre készülni kell, készenlétben kell lenni. Ebben az utolsó órában megköszönném szüleimnek, hogy mindent megtettek értem és vallásosan neveltek. Utoljára pedig még elmennék valahová barátaimmal, osztálytársaimmal.

Verbászi András, a Jugoszláv Teleház Szövetség elnöke: – Annak ellenére, hogy fent vagyok egy bizonyos szamárlétrán, kiváltságos helyzetemet igyekszem úgy kihasználni, hogy jól érezzem magam, az embereknek pedig segítsek. Ha megtudnám, hogy még csak egy órám maradt az életemből, akkor két dolgot tennék: magam köré gyűjteném azt az egy-két embert, akinek átadom a munkámat, valamint megköszönném családomnak az együtt töltött éveket, és kifejezném óhajomat, hogy továbbra is így éljenek, és őrizzenek meg szép emlékeikben. Ne siránkozzanak, hanem higgyenek magukban. Ateistaként egy örök katolikus gondolat kísér: „Segíts magadon, s akkor majd az Isten is megsegít”.

Jugović Katalin nyugdíjas: – Elvégezném a szentgyónást, magamhoz venném az Úr Jézust, felvenném a betegek kenetét és elbúcsúznék családomtól. Sajnálnám itt hagyni hozzátartozóimat, de öröm töltene el, ha arra gondolnék, elhunyt szeretteimmel majd a mennyek országában találkozom.

Fazekas Ferenc plébános: – Megtapasztaltam, hogy azok után, akiket kikísértünk, sok dolog marad rendezetlen. Ezért utolsó órámban végiggondolnám az apró tennivalókat, melyeket nem fejeztem be, s azokból néhányat elintéznék. Azután megmondanám munkatársaimnak, mit hol keressenek. Ha lenne alkalmam, meg is gyónnék, összeszedném magamat, mielőtt az Úr elé megyek. Ha erre nem lenne alkalmam, akkor is komoly bűnbánatot tartanék. Búcsút vennék azoktól, akiket nagyon közel érzek magamhoz. Megköszönném nekik, amit értem tettek. A küzdelmes földi életet nem lenne nehéz itt hagynom. De végső soron az a pillanat meglepetés lesz, és úgy vélem, lesz benne szorongás is. Ki tudja, milyen érzések fognak majd el? Ha azonban Jézussal halunk meg, akkor ő lesz a társunk.

Smidt Valéria

Farsangolás és kereszténység

Lassan lejár a vígság ideje, vége felé közeledik a farsangi időszak. Csúcspontját a farsangot lezáró „háromnapok”-on éri el (farsang vasárnapján, farsanghétfőn és húshagyó kedden), amikor szinte tobzódássá fajulnak a mulatságok, a felszabadult életörömöt hirdető dramatizált játékok, utcai felvonulások. Tájunkon a „háromnapok” leglátványosabb része a húshagyó kedd esti bálat követő bőgőtemetés szertartása volt, aztán éjféltől a zajos mulatságok már elcsitultak, s kezdetét vette a nagyböjt. Felénk ez a legidősebbek elbeszélésein keresztül maradt csak ránk. Az utóbbi évtizedekben elhanyagoltuk e népszokások ápolását, bár újabban vannak próbálkozások újraélesztésükre.

A farsang őshazája Olaszország, ahol a régi római Saturnália ünnepekből származott. A jókedvű mulatozás eredetileg a tavasz közeli eljövetelén érzett öröm archaikus kifejezése volt. Ezeket a régi, pogány ünnepeket később az egyház keresztény tartalommal töltötte meg. Az ősi tavaszelőző ünnepség a keresztény hagyományban máig fellelhető, de a világhírű riói karneváltól sok helyen, így vidékünkön is, sokkal szerényebb formában élt. A farsangi bállak és népszokások felújítása vidékünkön is kedvező fogadtatásra talált. Szeretünk mi bálakba járni, kell is a kikapcsolódás, a szórakozás. Ránk fér a jókedv, a nevetés, a tánc, mert úgyis gondterheltek vagyunk, sok nehézséggel küszködünk. Jó is lenne önfeledten vidám mulatságoknak átadni magunkat, szomorú valóságunk azonban összeférhetetlennek tűnik azzal, amit a farsang valójában jelent. Az utóbbi évtizedben, rendkívüli nehéz helyzetünkben szinte elfeledtük a gondtalan nevetést, mulatozást. Ennek ellenére mind több bált rendeznek itt is, ott is. Pénzszegény világunkban erre még sokan áldoznak, de nem kevés azoknak a száma sem, akiknek szűkös anyagi lehetősége nem engedi meg a vidám kikapcsolódást nyújtó társas esteket.

Az egykori pogány színezetű szokások a kereszténységben új tartalmat kapva honosodtak meg, ma viszont annak vagyunk tanúi, hogy a farsangolást a keresztény hittől függetlenül szemlélik a szórakozásra vágyók. Ezt az állítást legjobban az igazolja, hogy a bálak és a mulatságok látogatói közül nagyböjt kezdetén igen kevesen fogadják homlokukra a megtérésre szólító hamut. Ők valószínűleg nemigen elmélkednek a farsang befejeztével Jézus megváltó szenvedéséről, nem végeznek bűnbánati gyakorlatokat, sem keresztutat. Sőt, nem törődve azzal, hogy a zajos mulatságok ideje lejárt, egyesek még a nagyböjt folyamán is vigadoznak. És a magukat kereszténynek valló fiatalok sem mondanak le a diszkózásról nagyböjtben. Olykor még lakodalmakat is rendeznek, s értetlenkedve fogadják az egyház részéről azt az ajánlatot, hogy az ünnepélyes esküvői szertartást halasszák húsvét utánra. A napokban magam is kaptam egy meghívást olyan lakodalomba, amely nagyböjtben lesz, s emiatt nem tudok majd neki eleget tenni. A tömeg járatlansága, informálatlansága folytán a farsang keresztény értelmezése veszendőbe megy. Ezért hasznos keresztény szemmel megvizsgálni a farsang valódi üzenetét.

A kemény napirendhez, örökös hallgatáshoz szokott karthauziak mondják, hogy a beszédtől lehetséges huzamosabban tartózkodni, a mosolygástól azonban nem: az időnként megjelenik a legkomolyabb arcon, és az élet bájos derűje a szemek gyémántját ragyogóra csiszolja, az arcok vonásait megenyhíti, meglágyítja. Az ember az idő gyermeke: beborul és kiderül, sír és mosolyog, mint öreg, ráncos édesanyja, az idő. A Szentírás legborongósabb könyve, a Prédikátor is ezt írja: „Van ideje a sírásnak és van ideje a nevetésnek, van ideje a kesergésnek és van ideje a táncolásnak” (Préd 3,4). A farsangi nevetés, vidám dalolás, táncolás, bohóckodás, olykor a féktelen hahotázás, mulatozás megfér-e a keresztény lelkülettel, melynek legszentebb jelvénye, a kereszt egyúttal a fájdalom jele is? A bűnös, féktelen orgiák érthetően távol állnak a szív azon tiszta vidámságától, ami a farsang értelme. A kereszténység az örök boldogság világnézete. Ennek az örök boldogságnak földi visszfénye az az optimista lelkület, az a nemes életderű, mely a szentéletű emberek társaságát oly vonzóvá teszi. Az élet komoly királya, Krisztus egyúttal az örömnek is fejedelme. Jézus az Isten országáról szóló nagy beszédét nyolcszoros boldogsággal kezdi, első csodáját éppen az örömért műveli a kánai menyegzőn, és az Oltáriszentséget is lakoma alakjában rendeli. Egész tanítása evangélium, örömhír. Szenvedésére, kereszthalálára következik a feltámadás örömét kifejező ujjongó allelujás diadalének. Jézus tőlünk is azt kívánja, hogy vidámságunk ne a szenvedély nyugtalansága, tiltott örömök féktelen izgalma legyen.

A farsang ezért juttassa eszünkbe, hogy létezik tiszta életderű. A kereszténység a nemes vidámság világnézete. Ennek feltételeit teremti meg azzal, hogy az élet sötét kérdéseire megadja az egyedüli megnyugtató választ, másrészt a tiszta lelkiismeretben megnyitja a vidámság igazi forrását és megadja annak helyes mértékét is. Az élet olyan folyamat, amely még a szomorú sorsban, a gyászban sem tűr megállást. A fájdalomba temetkező lelkek maguk is meghalni vágynak. Azok viszont, akik örvendezni akarnak, erősen hisznek az életben, s az élet teljességében bízva reménykednek.

Szungyi László

A „pirítós” zokni

Az egész kalamajka a szobacipőkkel kezdődött. Azok a „huncut bajkeverő” lábbelik sehogyan sem akartak kis gazdájuk lábain maradni. Hol az ebédlőasztal alá bújtak, hol az ágy mögött rejtőzködtek, de az is előfordult, hogy megkívánva a kényelmes szundikálást, a párnák közé furakodtak.

– Már megint nincsen mamusz a lábadon? – hangzott fel ismét a szoprán hangra és tenorra írt kétszólamú, néha kánon jelleget öltő szülői figyelmeztetés.

– Tudom! – csilingelt vissza komolykodva egy vékony hangocska. És az ügyes kezek máris a cipők keresésére indultak. De az nincs sehol sem! Valamit azonban mégis tenni kell!

– Kislányom, mit csinálsz? – kukucskál be a gyanús csendre felfigyelve apuka. – Te jó ég! Meg akarsz égni? Hiszen szinte izzik a zoknid! Már meg is égett! Fölgyújthattad volna a lábad, sőt az egész lakást is! Normális ez a gyerek?!

Az apa előre látva a lehetséges, de hála Istennek meg nem történt következményeket, dühösen fortyog. A kislány elgondolkodva nézi a vastag fehér frottír zokni barna, égett csíkokkal tarkított talpát, majd hirtelen elhatározással az asztal alatt keres menedéket. Nem félelmében, hiszen apja haragja már el is párolgott, inkább szégyenében.

– Nahát, micsoda butaság… – ül az asztal melletti fotelbe az apa. – Nem akarunk mi vacsorára pirítós zoknit enni! – és játékosan megcsipkedve ölébe veszi a kislányt. S miután megbeszélték a dolgot, hogy máskor ilyen ne forduljon elő, ki-ki megy a maga dolgára. Az apa egyenesen a számítógépéhez, a kislány bicegve a kisszobába.

– Miért nem lépsz rá rendesen a lábadra? Hiszen a talpadnak szerencsére semmi baja nem lett!

– Igen, de a zoknim megégett, és ha rálépek, megégeti a lábam!

– Dehogy égeti! – nevet az apa, és elmagyaráz mindent a kis szőke copfosnak, majd még egyszer megkérdi:

– Érted?

– Igen – veti oda a kislány, de már biceg is tovább, csak amúgy öregesen, ahogyan a dédi mamától látta. Hiszen most már neki is van oka erre, mert ha nem is a lába, de a zoknija „megsérült”, és ezt nem lehet „csak úgy” elfelejteni.

Bizony, időben meg kell tanulni, hogy a bűn végleges, maradandó nyomot hagy maga után. De talán egyszer azt is megtanulja majd, hogy ki az, aki még a bűn szennyét is képes letörölni, és semmivé foszlatja a gonoszság átkát. Mert „van szószólónk az Atyánál: Jézus Krisztus, az Igaz. Ő az engesztelő áldozat bűneinkért, nemcsak a mieinkért, hanem az egész világ bűneiért is” (1Jn 2,2).

Manna

Ha elönt a méreg

Dávidnak pocsék napja volt. Most Bélával pikádózik. Bélának jó napja volt, de lassan az idegére ment rosszkedvű barátja. Igaz, ő is piszkálta, és Dávid egyre mérgesebb lett.

– Fogd be a szád! – ordította végül, s a nyilat Béla combjába dobta…

• Mit mond a dühről, a haragról a Biblia?

A harag veszélyes érzelem, gyakran pusztít, tarol. Harapj a nyelvedbe! – szólnak rád, mert a nyelv „…az a tagunk, amely egész testünket beszennyezi, lángba borítja változékony életünket, maga meg a pokoltól fogott tüzet” (Jak 3,6). A haragos gondolatok keserűséget, gyűlöletet szülhetnek. A dühös cselekedet tetőpontja pedig a gyilkosság (vö. Ter 4,3–8).

• Mit tegyél, hogy megold problémádat?

1. Imádkozz akkor is, ha mérges vagy. Félelem nélkül fogalmazd meg, amit érzel, s ez majd segít megnyugodnod.

2. Kérd ki egy érettebb keresztény testvéred tanácsát.

3. Bocsáss meg annak (vagy azoknak), aki(k) megbántott(ak). Ha nem is tudsz uralkodni érzéseiden, vagy nem tudod kitörölni a fájdalmas emléket, akkor se tegyél semmit a másik személy ellen.

4. Bölcs tanácsot kapsz problémád megoldásához, ha elgondolkozol Jézus szavain: „Én pedig azt mondom nektek: »Már azt is állítsátok a törvényszék elé, aki haragot tart embertársával. Aki embertársát ostobának nevezi, állítsák a nagytanács elé. Aki azt mondja neki, hogy te bolond, méltó a pokol tüzére. Ha tehát ajándékot akarsz az oltáron felajánlani, és ott eszedbe jut, hogy embertársadnak valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, s menj, előbb békülj ki embertársaddal, aztán térj vissza és ajánld fel ajándékodat«” (Mt 5,21–23).

Hogy lehetsz egyszerre jó is és dühös is?

– Megőrültél? – sziszegte Béla és megsebzett combjához kapott.

Dávid dühe „megengedett”.

– Ne haragudj – mondta Bélának. – Jól vagy?

De nem kapott választ.

– Béla, nem tudom, hogy miért robbantam. Sajnálom.

Végül Béla kezet fogott Dáviddal.

– Ne légy ilyen indulatos. Honnan tudhatnák mások, hogy az idegeidre mennek, ha nem mondod meg nekik? Még megölsz valakit, ha nem tanulod meg elmondani, mi a bajod…

Béla válasza a legjobb példája annak, hogyan kell kezelni a haragot. Mit gondolsz, ő dühös maradt? Szívesen megtorolta volna sérelmét? (De még mennyire!) Neheztelhetett volna robbanékony barátjára? (Biztosan, és sokan ezt is teszik.) Ő azonban megfogadta a tanácsot: „Ha elfog is benneteket az indulat, ne vétkezzetek. A nap ne nyugodjék le haragotok fölött. Ne adjatok teret a sátánnak” (Ef 4,26–27).

• Gondolkozz!

A Szentírás szerint lehetsz-e dühös anélkül, hogy vétkeznél? Mely helyzetekben nem okvetlenül rossz a harag? Mennyi idő kell, hogy elbánj haragoddal? Mi történik, ha ellenséges helyzetben túl lassan határozol? Még Jézust is elfogta a méreg. Olvasd el a templom megtisztításáról szóló szentírási részt János evangéliumából (2,13–17).

• Dühösek vagyunk:

– Amikor a büszkeségünket megsebzik (Szám 22,24–29).

– Amikor tanúi vagyunk, hogy Isten jóságos és könyörületes a „bűnösökhöz” (Jn 3,10–4,4 és Lk 15,28–32).

– Amikor szembesülünk bűneinkkel (vö. Péld 9,7–8).

Mindig Istenre haragszol? „Hogy engedhette meg Isten, hogy ez velem megtörténjen?” Ez az általános reagálás, különösen akkor, amikor az ember elveszít valakit szerettei közül. (De van-e jogunk haragudni a mennyei Atyára, aki mindig tökéletesen jó és szeret bennünket? Lásd a Róm 9,20–21). Isten türelmes, amikor a bánkódó emberek megkérdőjelezik jóságát.

• Oldd meg a problémádat:

Ellenségesen viselkedtél valakivel? Ha igen, akkor ehhez hasonlóan fogalmazd meg imádat:

„Atyám, tudom, nem szükségképpen bűn a düh, de bocsáss meg nekem, amikor (ebben és ebben a helyzetben) ideges voltam. Segíts, hogy a jövőben keresztényi legyen a viselkedésem, jobban, mint akkor. Köszönöm, hogy szeretsz és tudod, hogy ezt nem készakarva tettem. Amen.”

Állítsd le nyomban haragodat!

Amikor Robi fel-alá sétált a folyosón, egyik „barátja” kitette a lábát, s ő elvágódott. Mindenki röhögött rajta. Szerinted erre hogyan reagált Robi? Hasonló helyzetben te mit tettél volna? Misi egy pimasz hazugságot terjesztett el Attiláról. Te hogyan viselkedtél volna ezek után Misivel? Isten Szava sok jó tippet ad, hogyan fegyverezzed le mérgedet, haragodat:

1. Ha egy mód van rá, kerüld az ellenségeskedő embereket. „Mérges emberekkel ne tarts barátságot, és aki forrófejű, azzal ne érintkezz. Hátha eltanulod különben útjait, és kelepcét állítasz a saját életednek” (Péld 22,24).

2. Nézd el a kisebb sértéseket. „A férfit türelmessé teszi okossága, de a legszebb benne, ha elnézi a hibákat” (Péld 19,11).

3. Dühös embernek ne válaszolj haragosan, mert „a szelíd felelet csillapítja a haragot, a sértő szó felkorbácsolja az indulatot” (Péld 15,1)

4. Mielőtt bármit tennél, gondolkozz! „Ne siess a bosszankodással, mert a bosszúság a balgák bensejében fészkel” (Préd 7, 9).

5. Ha dühös vagy, számolj tízig, mielőtt megszólalnál. Ha pedig nagyon dühös vagy, akkor százig.

Gondolkozz el, kikkel fogsz találkozni a mai napon, és milyen nehéz vagy kellemetlen helyzetekben. Imádkozz ezekért a személyekért. Kérd meg Istent, adjon az ő türelméből, szeretetéből. Elmélkedj az Efezusi levél 4,31–32. versén: „Legyen távol tőletek minden keserűség, indulat, haragtartás, szóváltás, káromkodás és minden egyéb rossz”. Végül elmélkedj Jakab 1. fejezetének 19. és 20. versén („Értsétek meg, kedves testvéreim: Legyen minden ember készen a hallgatásra, de késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra. Mert haragjában az ember nem azt teszi, ami az Isten előtt igazságos”).