Tartalomból:

Vissza a főlapra

Címbenga

Ha nem lenne túl komoly a helyzet ahhoz, hogy nevessünk rajta, vállalkozó szellemű egyéneknek azt ajánlanám, hogy nyissanak munkaügyi tanácsadót munkanélküliek számára. Persze itt az igazi munkanélküliekre gondolok, nem pedig azokra a kiérdemesült naplopókra, akik már embriókoruk óta krónikus munkaundorban szenvednek, s különböző nedűkkel gyógyítják magukat napkeltétől a következő napkeltéig, a megmaradt időben pedig váltig bizonyítgatják, hogy ők a legjobb munkaerő ezen a világon, csakhogy a munkaadók nagyon válogatósak, s annyira pimaszok, hogy még azt is megkövetelik, hogy a munkavállaló dolgozzon.

Ez a tanácsadó ügynökség felmérhetné a piaci igényeket, s ehhez ajánlhatna megfelelő munkaerőt. Különös figyelmet kellene fordítania a címbenga jelenségre. Címkórnak is nevezhetnénk. Helyi zsargon szótárban ez annyit jelent, hogy beleüt az emberbe a benga, betegség „szállja meg”. Nem vagyok az orvostudományok szakértője, de szerintem kétfajta betegség létezik: az egyik magától jön, a másikat az ember okozza önmagának. Mindkettő veszélyes lehet, de ez utóbbira különösképpen érvényes a népi kifejezés, miszerint „nagy baj az agybaj”. Az első fajta gyógyítható, de a másikkal úgy áll a helyzet, mint az egyszeri emberrel, akitől megkérdezték, hogy mit választana szívesebben: a butaságot-e vagy a szépséget, mire az készségesen rávágta: „A szépség mulandó.” A címbenga szerintem az utóbbi kategóriába tartozik.

A címbengások dolgozni ugyan nem szeretnek, tehát nem nekik kellene munkahelyet keresni, de a különböző címek iránti rajongásban és önmaguk nagyságának fitogtatásában senki sem múlja felül őket. S a végén még azt képzelik magukról, hogy ők az égi seregek földi helytartói, más szóval a világ szentjei. Néha gondjaik is vannak a fejük fölött lebegő képzeletbeli aureolával. És itt jön be a munkanélküli! Felcsaphat e földi szentek aureolájának fuvarozójává. Munkája lesz bőven, még aludni sem marad ideje, a fizetésről viszont ne kérdezzen senki, mert a címbengások nem azért léteznek, hogy másoknak is juttassanak a javakból. Egzisztenciájuk egyetlen oka, hogy a többi halandót sárba tiporják, nehogy valaki is fölemelje fejét, mert még őt is megfertőzi a címbenga.

Kétezer évnyi kereszténység ide vagy oda, mégsem tanultuk meg, hogy az ember annyit ér, amennyit az Isten szemében ér. Felmagasztaljuk magunkat, felértékeljük egyéniségünket, mindig a központba tolakszunk. Semmibe vesszük azt a Szent Pál-i gondolatot, hogy mindenünk Istentől van. Ezért jó lenne, ha rákérdeznénk, hogy mi is az, amit mi hoztunk magunkkal az életbe. Tehetségünket, talentumainkat, a betegséggel szembeni ellenálló képességünket, természetünket mind ajándékba kaptuk. Vannak, akik nem tudják, kitől származik ez az ajándék. Sőt, maguknak tulajdonítják!

Az a hívő ember, aki ennek tudatában van, alázatos, ezért nem kell félnie a címbengától. Ő nagyon jól tudja, kitől származnak képességei, mit kell velük tennie, és kinek kell megköszönnie őket. Azt is tudja, hogy nem érdemes az életet cím- és ranghajhászásra pocsékolni, mert a címek itt maradnak. Csak puszta önmagunkat visszük Isten elé. Ezért azt ajánlom, hogy most, a szentévben gondolkozzunk el azon, milyen címekre vágyunk. Számomra egyik igen vonzó és tartósnak ígérkező cím: az Atya választottja. Mennyire különbözik ez az emberek választottjai címtől! De az evangélium szerint ezt ki is kell érdemelni. Parazita címbengások tehát ne számítsanak rá. Ezt a kitüntetést és címet az adja át, akitől örök dolgok származnak: „Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek a világ kezdete óta számotokra elkészített országot. Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok, mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljöttetek hozzám” (Mt 25,35–37).

Vajon nem hangzik szebben minden más címnél? És megmarad mindörökre.

Harmat Károly OFM

A szentév iránytűje

Egy plébániaközösség a jubileumi évben (2.)

Sikerült! Megtörtént a felszállás! Karácsonykor, a szentév megnyitásakor elmondtuk, hogy ebben a nagy jubileumi évben mindnyájan egy „szent utazásra”, egy Isten felé tartó állandó zarándoklatra kaptunk meghívást, de nem külön-külön, és még csak nem is kis csoportokban, hanem egész plébániák együtt, aminek akkora magasba röpítő ereje van, hogy az a repülőgéppel való utazáshoz hasonlítható (lásd januári számunk Plébániánk repülővel megy zarándokútra című cikkét!). Január első napjaiban találkoztunk mi, négy-öt animátor (= lélekhordozó, lelkesítő – hagyományos egyházi szóhasználatban: lelkipásztor) és plébániaközösségeink huszonvalahány elkötelezettje (= akik nekünk kimondják: „Számíthat rám!”), és „közösbe tettük”, hogyan induljunk a mi lelki zarándoklatunkra. És megtaláltuk: egy megújított reggeli imával!

Miért éppen ezzel? Mert a reggeli imádság a nap kulcsa: ha jól imádkozunk, az pozitívan befolyásolja egész napunkat. Erre az egyik animátorunk világított rá, amikor elmondta, hogyan imádkozik a szentévben reggelente:

„Reggelenként, ébredéskor, mielőtt még igazából fölkelnék, megpróbálom a saját szavaimmal Istent dicsőíteni. Kimondom neki, hogy szeretném, ha ezen a napon mindenben Ő lenne az első helyen, én pedig mindenben az Ő akaratát kívánom teljesíteni. A rám váró keresztekre is gondolok, és kérem a kegyelmet, hogy azokban a megfeszített és elhagyott Jézust lássam és szeressem. A továbbiakban a szeretetemet konkrét személyekre irányítom, név szerint megnevezem őket, és a mennyei Atya szívébe helyezem, s ezzel újból elkötelezem magam értük. Nekem az ilyenfajta reggeli ima csodálatos: az egész napomat bearanyozza.”

Ez a tapasztalat a találkozónk mindegyik résztvevőjét föllelkesítette. Elhatároztuk, mindnyájan elindulunk ezen az úton, és másokat is buzdítunk erre. A legközelebbi vasárnap a szentbeszédeink is erről szóltak, és főleg a gyerekeknél meg a fiataloknál találtak visszhangra. Az egyik ministráns fiú másnap azt mondta plébánosának: „Atya, ma reggel úgy imádkoztam, ahogy tegnap mondta, és higgye el, hogy nagyon jó volt!” Egy nagylány pedig: „Amióta így imádkozom, nagyon szépek a napjaim.” Egy paptestvér levélben fogalmazta meg az élményét: „Azelőtt a reggeli imában az első dolog az volt, hogy kimondtam Jézusnak: »Itt vagyok, rendelkezz velem!« A második lépésként pedig tudatosítottam magamban, hogy Jézusnak melyik igéjét törekszem majd aznap tettekre váltani. Azóta pedig, hogy a találkozón erről beszéltünk, az imám harmadik részeként bevezettem a veletek való indulást: egyenként kimondva neveteket, megújítom irántatok a szeretetemet, majd a napi munkámat, terveimet belehelyezem a veletek való egységbe. Ez az újdonság az eddigi napok során sokat segített, hogy nyugodtabban, összeszedettebben éljek. Így pihentetőbb az élet…”

E néhány visszhang is igazolja, hogy néhányunknak valóban sikerült „a felszállás”, ami sokakat arra indíthat, hogy reggelenként ők is nekilendüljenek. Miután pedig egy repülőgép felszáll a magasba, már könnyű irányítani.

Egy pilóta elmagyarázta egyszer, mi a fontos a repülőgép irányításához: az egyenes és biztos utazáshoz mindenekelőtt az iránytűt kell jól ráállítani a célpontra. Később, a repülés során, éberen vigyázni kell, hogy a repülőgép sose térjen el a meghatározott iránytól.

E magyarázat alapján párhuzamot vonhatunk az evilági repülőút és az Isten felé tartó utazás, a szent utazás között. Itt is arra van szükség, hogy már reggel, a nap indulásánál pontosan beállítsuk lelkünk helyes irányát: szeretni Istent (az emberré lett Istent: Jézust) és embertársainkat (mert Jézus bennük él). Aztán a nap folyamán csak egyetlen dologra ügyeljünk: hogy hűségesek maradjunk Hozzá. Az út, amire Isten ebben a jubileumi szentévben mindannyiunkat hív, egyedül ez: szeretni a Földre jött, emberré vált Istent, vagyis Jézust, hogy születésének 2000. évében ne érezze magát elhagyottnak sem bennünk, sem közöttünk. Ez a szentév iránytűje.

Kezdjük el mindnyájan. Reggel, amint felébredünk, állítsuk iránytűnket a bennünk, emberekben élő, de nem szeretett, elhagyott Jézusra, és mondjuk neki: „Itt vagyok, Jézus! Ma téged akarlak szeretni a testvéreimben, a hozzátartozóimban, a szenvedőkben (név szerint is nevezzük meg néhányukat!). Itt vagyok, Jézus, teljesen megújultan, amilyennek Te akarsz a mai napon is…”

Ha aztán napjaink szent utazását Jézus társaságában tesszük meg, akkor mi is megismételhetjük Assisi Szent Klára híres mondását: „Menj biztonságban, lelkem, mert utadon jó társad van. Menj, mert aki megteremtett téged, mindig rajtad tartja a tekintetét és megszentel!”

Pósa László

Tartalom

Vértanúk vérének vetése

A tanítványoknak nem lehet más sorsuk, mint Mesterüknek. Az apostolok tudták ezt, Jézus Krisztus kereszthalála nem hagyott semmi kétséget jövendő sorsuk felől, mégis meglepte őket, hogy szinte átmenet nélkül kellett vállalniuk az életveszéllyel járó helyzetet, és életük kockáztatása árán is terjeszteni az evangéliumot. A megváltó kereszthalál után félénk apostolok és tanítványok még a Feltámadott bátorításait is alig merték meghallgatni. A Szentlélek leszállása kellett ahhoz, hogy félelmük fellegeit lelkük egéről a pünkösdi szélvihar eloszlassa. Ám ez olyannyira sikerült, hogy ettől kezdve semmi veszedelem nem tántoríthatta el őket hivatásuk teljesítésétől. Szent István diakónus vértanúsága, Saul ellenséges magatartása arról tudósít, hogy a zsidóból lett keresztényeknek először saját testvéreiktől kellett félni. Majd amikor Saul Pállá változott, már a nem-zsidók részéről megnyilatkozó ellenségesség is a keresztények osztályrésze lett.

Az apostolfejedelmek, Péter és Pál vértanúsága közismert, s a Quo vadis? legendája, illetve regényes feldolgozása bevilágít az első vértanúk lelkületébe. Idősebb Jakab apostolról közismert, hogy lefejezték, ám annak mikéntjére csak a szentek életrajzait és legendáit buzgón forgatók emlékeznek: amikor Heródes parancsára lefejezésre vezették Jakabot, ő az út szélén fekvő bénát meggyógyította. Erre föl az írástudó, Josias, aki kötélen vezette Jakabot, az apostol elé vetette magát, és bocsánatért esedezve kérte, hogy ő is kereszténnyé lehessen. Ezzel a halálos ítéletet önmagára is kiterjesztette. Mikor a többiek mindkettőjüknek fejét készültek venni, Jakab a hóhértól kért egy korsó vizet, és ott helyben megkeresztelte Josiást, mielőtt mindketten vértanúhalált haltak.

Ha agg apostolt X alakú kereszttel látunk, legyen az akár szobor, akár festmény, azonnal tudjuk, hogy Szent Andrást ábrázolja, aki hálóit az Úr kedvéért otthagyta. Az viszont kevésbé ismert, milyen úton jutott a kereszthalálig. A helytartó előtt András hiába bizonyította öt érvvel, hogy Krisztus szabad akaratból szenvedett, a pogány nem hagyta magát meggyőzni, s amikor az apostol utolsó érveként hozzátette, hogy nagy a kereszt titka, a cinikus válasz csak ennyi volt: „Nem hittitok az, hanem büntetés. Ha nem engedelmeskedsz, megismered a titkot.” Másnap reggel a szót tett követte. András, amikor meglátta keresztfáját, így üdvözölte: „Üdvözlégy, kereszt, kit Krisztus teste szentelt föl, s tagjai, mint gyöngyök ékesítettek. Örömmel vállallak! Végy el engem az emberektől, és adj át Mesteremnek, hogy általad fogadjon el engem, aki általad váltott meg engem!”

Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, gondolnánk a legkisebb áldozattól is irtózó korunkban. Pedig a történelem számtalan hiteles forrása arról tanúskodik, hogy az apostolok önfeledt lendületéhez hasonlóan a vértanúk vérének ontása ellenállhatatlanná tette a keresztény hit mellett tett tanúbizonyságot. A vérükkel tanúskodók minden szónál meggyőzőbb erővel hirdették Isten országának közelségét.

Antiochia püspöke, Szent Ignác hét levelet írt 110 táján a kisázsiai egyházaknak, Szent Polikárpnak és a római híveknek élete utolsó utazásakor Szmirnából és Troászból. A római híveknek ezt írta: „Örvendek a vadállatok fölött, melyek számomra készíttettek, kívánom, hogy röviden végezzenek velem. Csalogatni fogom őket, hogy gyorsan faljanak fel, nehogy – mint néhány esetben megtörtént – megijedve hozzám se érjenek. Most kezdek tanítvány lenni! Jöjjön tűz, kereszt, harc a vadállatokkal, szétszabdaltatás, feldarabolás, a csontok összetöretése, a test tagjainak levágása, az egész test felőrlése, a Sátán gonosz kínzásai, csak Jézus Krisztushoz érjek!” A püspök leveleinek hitelességéhez kétség nem férhet, s a kívánt vértanúságot is elnyerte. Traianus császár parancsára vetették vadállatok elé. „Odament két bősz oroszlán, de csak megfojtották, húsához nem nyúltak. Traianus ezt látva szerfölött elcsodálkozott, és távozóban megparancsolta, hogy ha valaki el akarja vinni a testet, ezt senki se akadályozza meg. A keresztények meg is szerezték a testet, és tisztességgel eltemették.”

Szent öngyilkosság lenne Ignác halála, és a számtalan keresztény mártír halála kollektív önmészárlás? A választ maga Ignác adta meg, amikor a kínzások elfogadásának okát kimondta: „csak Jézus Krisztushoz érjek”. Lelkében egyszerre munkált az, hogy jó tanítványként Mesterével legyen, valamint a vágy, hogy Krisztusba vetett hitét hathatósan átadja. Tudta, hogy a hitért önként felvállalt mártírhalál a szavaknál ékesebben, hatékonyabban hirdeti a Jézus Krisztus által megígért örök élet reményét. Följegyezték még tőle azt a mondást, amely a kereszténység szabaddá válásáig, 313-ig minden új nemzedék számára beteljesedett: „Krisztus gabonája vagyok, a vadállatok foga őröl meg, hogy tiszta kenyér legyek”. A vértanúk vérének vetéséből sok-sok gabonaszál sarjadt, szárba szökkent, majd zöld, életteli nedvektől gazdag kalászt hozott, és amikor a kalász beért, a hit gabonája jóltartotta a következő hívő nemzedéket.

A Jézus Krisztus halála után bő egy évtizeddel kitört jeruzsálemi üldözéseknek, majd Rómában, Néró idején, a keresztények ellen folytatott hajtóvadászatoknak sok áldozata volt. A második század helyi keresztényirtásai eleinte egyedi esetekre szóltak, de a 3. század elején a keresztényellenes törvényeket koherens rendszerbe gyűjtötték, és hatályosságukat az egész Római Birodalomra kiterjesztették. Így a Decius császár (249–251) nevével fémjelzett vérengzések, és a 4. század elején elkövetett gonoszságok is számtalan áldozatot követeltek szerte az akkori világban.

A tudósok vitatkoznak a számokon, és egyesek igyekeznek kisebbíteni a kezükben pálmát lengető győztesek sokaságát. Lehetséges, hogy régebben néha tényleg eltúlozták a vértanúk számarányát. Az meg egyenesen vitathatatlan tény, hogy nem mindenki nézett szembe a halállal olyan emelkedett lelkülettel, mint az idézett apostolok, vértanúk, s nem csekély a megtántorodók, sőt hittagadók száma sem. De nem ez utóbbiak példája győzött, hanem a vértanúké. A kereszténység rohamos elterjedését nem lehet mindössze észokokkal magyarázni, sem a keresztények derűs lelkiállapotát a számtalan üldöztetés közepette, ha nem vesszük figyelembe Jézus Krisztus tanításának lényegét a keresztről. Ez a tanítás átjárta három évszázadon keresztül az igehirdetésnek, de még inkább a vérükkel tanúskodóknak köszönhetően a keresztények szívét, s meghozta bőséges termését.

Török József

Tartalom

Énekeljetek az Úrnak új éneket

Az egyház nemcsak az imádságok és a szent olvasmányok szövegét rögzítette, hanem minden egyes szentmise számára előírja a bevonulási, valamint az áldozási ének szövegét is. A kezdőének (Introitus) egy antifónából, egy vagy több zsoltárversből, dicsőségből és a megismételt antifónából áll. Szövege legtöbbször zsoltárrészlet, néha más bibliai szöveg. A kezdőének sohasem arról szól, hogy kezdődik a szentmise, hanem megadja a napi szentmise alapgondolatát, bevezet az ünnep misztériumába. A karácsonyi éjféli szentmise például így kezdődik: „Az Úr mondá nékem: én Fiam vagy Te, én ma szültelek téged.” Az örök Atya és a Fiú párbeszédét halljuk. Megrendülünk azon, hogy a Betlehemben született, látszólag magatehetetlen kisgyermek nem más, mint a második isteni személy. Az, aki az időben anyától született atya nélkül, ugyanaz, mint aki az idő kezdete előtt Atyától született anya nélkül. Ugyanő fogja most, a karácsonyi első misében megtestesülésének szent titkát feltárni, abban minket is részesíteni.

Hasonló a szerkezete és a szerepe az áldozási éneknek (Communiónak) is. Eredetileg csak egy áldozási ének létezett, a 33. zsoltár: „Ízleljétek és lássátok, milyen édes az Úr!” Később minden szentmise saját Communiót kapott, s miközben a hívek az oltárhoz járultak, az énekesek szinte nekik énekelték el a napi liturgia gondolatait. Húsvét napján így szól a Communio: „A mi húsvéti Bárányunk, Krisztus feláldoztatott. Üljük tehát e lakomát a tisztaság és igazság kovásztalan kenyerével, alleluja.” Van-e bármilyen emberi költemény, mely ily tökéletesen összekötné a húsvét, a szentmiseáldozat és a szentáldozás gondolat- és érzelemvilágát?

Templomainkban nem igen van alkalmunk hallani a hivatalos kezdőénekeket, áldozási énekeket, mivel mindenütt élnek az egyház engedményével, és jóváhagyott népénekekkel helyettesítik a hivatalos szövegeket. Ez a szokás az elmúlt néhány száz évben fejlődött ki, mivel a legtöbb templomban nem volt elegendő képzett énekes, akit a díszes gregorián dallamú és latin szövegű liturgikus énekeket képes lett volna megtanulni. Így a liturgia kincse csak a pap tulajdona volt, aki az oltárnál csendben imádkozta a hivatalos szövegeket, miközben a nép lelkesen énekelte a szép és értékes, de a liturgikus énekekkel össze nem mérhető népénekeket. A II. vatikáni zsinat kívánsága az, hogy a hívek magának a liturgiának a kincseiből merítsenek, az énekeket is beleértve. Mivel a latin nyelv és az eredeti gregorián dallamok bonyolultsága az átlaghivő számára elsajátíthatatlan, ezért a zsinat után külön latin énekeskönyvet szerkesztettek, egyszerűbb dallamokkal, Graduale Simplex címmel. Ez alapján kellett elkészíteni az új liturgikus énekeskönyveket a különféle népek nyelvein.

Tízévi munka után elkészült a magyar énekeskönyv, az Éneklő Egyház. Tartalmaz liturgikus énekeket, közismert és régi, már elfelejtett, de felújított népénekeket, imádságokat, elmélkedéseket, hittani és liturgikus tanításokat, a szentmise, a szentségek és különféle régi és új ájtatosság szövegét. Igazi kézikönyv, mely nemcsak a liturgiába való bekapcsolódásunkat segíti, hanem hittudásunkat, lelki életünket is táplálja. Ezt az énekeskönyvet a Magyar Püspöki Kar 1983-ban hagyta jóvá nem kötelező használatra, mint az 1931-ben kiadott Szent vagy Uram (Hozsanna) énekeskönyvnek a zsinat szellemében megújított változatát. A korábbi énekeskönyvekhez képest ez egy teljesen újszerű, sokak számára első látásra idegenül ható kiadvány. Újszerűsége abban áll, hogy a 17–19. századi, olykor túlságosan érzelmes és szubjektív lelkiség helyett alapvetően az őskeresztény és az első századok egészséges és átfogó szemléletű teológiájára alapozza a hívek liturgikus, lelki és imádságos életét. Zeneileg is egyensúlyra törekszik a magyar hagyományok és az egyetemes egyház liturgikus hagyományai között, olyan dallamokat téve közkincsé, melyek egyszerre szépek, hagyományosak és könnyen megtanulhatók.

Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a közkedvelt népénekek kiszorulnának templomainkból. Énekelhetők a szentmise kezdete előtt gyülekező énekként, felajánláskor, áldozáskor a Communio után, kivonuláskor, és mindenekelőtt szentmisén kívüli ájtatosságokon. Arra is ügyelni kell, hogy a népének megfeleljen a liturgikus időnek és a szentmisében betöltött helyének. Nem énekelhető például húsvéti időben évközi ének, sem áldozásra Mária-ének. A hivatalos bevonulási és áldozási éneket csak szükség esetén volna szabad helyettesíteni népénekkel. A zsoltár, alleluja és a szentmise állandó részei (Uram irgalmazz, Dicsőség, Hiszekegy, Szent, Isten Báránya) pedig soha, semmilyen indokkal nem helyettesíthetők, hiszen ezek teológiai mélységét meg sem közelíti más ének. Több helyet kellene biztosítani a lehetőségekhez mérten a többszólamú kórusműveknek és önálló orgonadaraboknak, valamint az eredeti latin gregorián tételeknek, hiszen ezek növelik az ünnepélyességet, az áhítatot és a hívek zenei kultúráját. Nem feltétlenül szükséges mindenkinek mindent énekelni a templomban, ehelyett fel lehet osztani az énekrészeket a celebráns, a diakónus, a felolvasók, az előénekesek, a kórus és a hivő nép között. Mindez persze feltételezi, hogy a liturgikus éneket fontosnak tartjuk, időt és energiát áldozunk jó kántorok, énekesek kiképzésére, és gondot fordítunk a gyermekek énektanítására, valamint a hivő közösség tanítására a szentmise előtt rövid, öt perces próbák keretében. Noha az emberi gyarlóság visszariad az újtól és a tanulás fáradalmaitól, a liturgikus ének elsajátítására áldozott igyekezet minden bizonnyal sokszoros gyümölcsöt hozna.

Kovács Ervin

Adjátok meg a császárnak, ami a császáré,
és Istennek, ami Istené

István nem akart sem a német, sem a bizánci császár uszályhordozójává lenni, ezért a pápától kért koronát. II. Szilveszter a koronaküldéssel és a királyi méltóság adományozásával a magyar államnak és egyháznak minden államtól való függetlenségét ismerte el. 1000. december 25-én vagy 1001. január 1-jén, Istvánt fényes ünnepség keretében királlyá koronázták Esztergomban.

A koronázást a vármegyerendszer és az egyházi szervezet kiépítése követte. Az 1001. évi ravennai zsinaton a pápa jóváhagyta a magyar egyháztartomány felállítását, Esztergomot a magyar egyház élére állította mater et caput (anya és fő) minőségben. Az önálló magyar érsekség (esztergomi Szent Adalbert érsekség) létrehozásával elhárult annak a veszélye, hogy a magyar egyház német érsekség uralma alá kerüljön.

István király a térítés és egyházszervezés eredményeit törvényekkel biztosította, melyek egyúttal a kialakulóban levő hűbéri osztályrend védelmét is szolgálták. Törvényei szigorúak, de sokkal emberségesebbek voltak a korabeli Európa törvényeinél. Elrendelte, hogy minden tíz falu építsen templomot, melyhez adományozzanak még két házat és ugyanannyi szolgát, lovat és kancát, valamint hat ökröt, két tehenet és harminc aprómarhát. A ruhákról és a térítőkről maga a király gondoskodott, papról és könyvekről pedig a püspökök. Törvény mondta ki, hogy mindenki köteles templomba járni, kivéve azokat, akik a tüzet őrzik. István a kötelező heti pihenőnapra tette a vásárokat, és helyüket a templom melletti téren jelölte ki. Innen származik a heti ünnepnap, (vásár nap = vasárnap) elnevezése is. A papok eltartására kötelezővé tette, hogy terményeinek tizedrészét mindenki az egyháznak adja. Ez volt a papi tized vagy dézsma.

István király sosem jutott el a szent helyekre, de gondját viselte az idegenbe tartó magyar zarándokoknak, szálláshelyeket építtetett számukra Konstantinápolyban, Jeruzsálemben, Ravennában és Rómában. A keresztény világ tehát nyitva állt a magyar nép előtt, de Magyarország is megnyílt a keresztény zarándokok számára. Miután híre ment, hogy rend és béke honol a magyarok országában, a zarándokok egyre gyakrabban választották a Duna mentét a Szentföldre tartó útjuk során.

István király tudta, hogy az erőszakos térítés kevés az üdvösséghez, ezért nyugatról papokat, szerzeteseket hívott, arra azonban nagyon ügyelt, hogy ne akármilyen egyházi emberek jöjjenek. A velencei származású Gellértet, aki nem is Magyarországra készült, hanem zarándokként a Szentföldre, maga a király tartóztatta itt. Felismerte benne a kivételes egyéniséget, és fia, Imre herceg nevelőjévé tette. De maga István is munkálkodott fia szellemi képességeinek csiszolásán, és igyekezett keresztény uralkodói erényekkel felvértezni. Intelmek címmel megírta számára politikai végrendeletét.

István negyvenkét évi uralkodás után, Mária mennybevitelének napján lett a mennyei Jeruzsálem lakója. Mielőtt átlépte volna az örökkévalóság küszöbét, a Szent Szűzre hagyta koronáját és országát. Halála után felbolydult az ország. Az őt követő uralkodók nem törődtek sem a nemzettel, sem az egyházi érdekekkel, csupán saját hatalmukat tartották szem előtt. A magyarok egy része ismét hajlott arra, hogy a kereszténységet levetve magáról, fehér lovakat áldozzon és pogány isteneket tiszteljen. Vata vezetésével hatalmas lázadás tört ki, melynek igen sok pap (köztük Gellért püspök), hívő és templom esett áldozatul.

I. András folytatta István király monostorépítő tevékenységét. 1055-ben, Tihanyban bencés apátságot alapított Szent Ányos tiszteletére. Az apátság alapítólevele a magyar nyelv legrégibb írásos emléke, amelynek latin oklevélszövegében 58 magyar szó található.

VII. Gergely pápa 1083-ban elrendelte, hogy „emeljék fel azok testét, akik Pannóniában a keresztény hit magvát elvetették, és az országot a hit hirdetésével öntözték, hogy őket a legnagyobb tiszteletben tartsák, és méltó tisztelettel illessék”. 1083. augusztus 20-án a magyar püspökök, apátok és világi előkelőségek jelenlétében László király oltárra emeltette István király földi maradványait. Ez akkor egyenértékű volt a szentté avatással. Úgyszintén oltárra emelte Gellért püspök és Imre herceg földi maradványait is, s ily módon a magyar népnek a saját fajtájából adott szenteket, példaképeket.

A magyarországi szentek kultuszát megteremtő király Zágrábban Szent István király tiszteletére új püspökséget alapított, melyet a kalocsai érsekségnek rendelt alá. A bihari püspökség székhelyét Váradra helyezte, Szerémséget pedig a kalocsai főegyházmegyéhez csatolta, és a főegyházmegye második székhelyévé Bácsot tette. Dél-Franciaországból bencés szerzeteseket hívott Magyarországra, és Somogyvárott apátságot alapított számukra.

László király elnökletével az ország főpapjai, apátjai és világi előkelői 1092. május 20-án nemzeti zsinatot tartottak Szabolcson. Részletesen szabályozták az egyház működését, a papság és a hívek életét. Intézkedtek a papok nősülésével kapcsolatban, elismerték első házasságukat, de már teljes szigorúsággal léptek fel a másodszor nősült papok ellen. Határozat született az elpusztult templomok újjáépítéséről, az egyházi javak elidegeníthetetlenségéről, az elszéledt falusi lakosság visszatelepítéséről, a tizedszedés módjáról is, megállapították a kötelező ünnepek számát és megparancsolták méltó megülésüket.

Miután a pápa meghirdette a keresztes hadjáratokat, megindultak az első seregek a Duna mentén a Szentföld felszabadítására. A keresztesek Magyarországot sem kímélték, raboltak és fosztogattak, emiatt Kálmán király keményen bánt el a garázdálkodó hadinéppel. Amikor a Godefroy de Bouillon vezette lovagi sereg megérkezett a határra, Kálmán a Lajta partján várta be, és Godefroyt Pannonhalmán megvendégelte. Itt megállapodtak az átvonulás feltételeiben, és Kálmán saját seregeivel egészen a szávai átkelőig, Zimonyig kísérte a kereszteseket, nehogy kárt tegyenek az ország területén.

Szabó Judit

Az álarcosbál nem tart örökké

Február van, a macskák hónapja. Az álarcosbál, a farsang ideje. És az a hónap, melyben egy teljes nap a szerelmeseké. Ezt az írást e napnak szentelem, február 14-ének, amikor a Valentinok és Valentinák névnapjukat ünneplik. Hát boldog névnapot!

Február van… És talán már eljárt felettem az idő. Mégis, Valentin napján minden évben visszagondolok az általános és középiskolai évekre, amikor reménykedtem, hogy levelet találok a füzetemben, vagy ajándékot a táskámba csúsztatva. Jelet, hogy valaki gondol rám, valakinek tetszem, valaki titokban szeret. Most kissé elszomorodom, mert hiába nyomozok ilyen árulkodó apróság után. Talán az évek az okai ennek…, vagy az álarcok…, vagy a félelmek…, vagy…? Megőrjít, amikor februárban teleragasztják piros és rózsaszín szívekkel a kirakatokat, és amikor pont ezen a napon beszélnek rá, hogy valamit vegyek.

Érdekes… A SZERELEM a legnagyobb dolog a világon! Annyi költőt, írót, festőt és más híres és kevésbé híres művészt ihletett meg. Minden probléma mintha a szeretet hiánya miatt születne, abból az érzésből, hogy nem szeretnek, nem fogadnak be és nem értenek meg bennünket. Szeretet, a szó, amelyet mindig nagy SZ-szel írunk. Ez a mindenhol szent szó, melyet annyi féle érzéssel mondanak ki, az év 365 napjából csak egyetlenegy napot érdemelt meg. És mintha ezen az egyetlenegy napon, Valentin napján, egyszerre csak felfedeznénk, hogy valaki mellettünk él, hogy fontos számunkra, és hogy pont ezen a napon kell megajándékoznunk, bizonyítva, hogy nem felejtettük el, és hogy még szeretjük.

A fenti gondolatok kifejezhetik lázadásunkat, elfojtott érzelmeinket, szeretetre való éhségünket, de engem, bevallom, a macskák nyávogása általában csak arra emlékeztet, hogy február van, a kirakatok pedig arra, hogy közeledik a Valentin-nap.

Pedig az a személy, akit szeretünk, sokkal többet érdemel. Hogy sokkal gyakrabban hallja tőlünk a „Szeretlek!”-et, hogy ne felejtse el e szó dallamát, hanglejtését, jelentését. Mert ő, akit szeretek, megérdemli a szerelmemet, szeretetemet minden nap. A figyelmemet is. A gondolataimat. Az érzéseimet. És engem. Hogy minden reggelt, minden délelőttöt (mert néha délelőtt ébredek) ne azzal az önző énemmel kezdjem, hanem önmagam odaajándékozásával.

Azt hiszem, mindannyian nyernénk, ha ezt az egy napot széthúznánk egész évre. Az emberek éreznék, hogy van, aki szereti őket, ha a figyelmesség jeleit tapasztalnák. Hát még a kereskedők! Megnövekedne az üzletekben a forgalom, s kirakataikat nem kellene folyton átrendezniük. Egész évben szívek – rózsaszínű, lila és piros szívecskék – mosolyognának ránk. Sőt, talán előkerülnének a kék színűek is. És arra bátorítanának bennünket, hogy gyakrabban vegyük le álarcainkat (mert úgy látszik, elfelejtettük, hogy az álarcosbál nem tart örökké), és megmutassuk, amit valójában érzünk.

Persze a szerelmet és a szeretetet nem szavakkal és különböző színű, szív alakú, olcsó ajándékokkal kellene kimutatnunk. Ugyanakkor legtöbben képtelenek vagyunk különféle félelmeink miatt (nehogy valaki kinevessen, elutasítson) kimondani ezt a bűvös szót. Hány ember elhallgatja, hogy bizonyos személy fontos számára, és meg van róla győződve, hogy annak magától rá kellene jönnie, hogy „érdeklődésünk középpontjába került”.

És végül nekünk, akik mindig megelégszünk azzal, amit a szűk keretek nyújtanak, melyeket magunk is egyre szűkítünk, be kell érnünk legalább ezzel az egyetlenegy nappal (mert mi lenne, ha még ez sem volna?!). Ha ebbe belenyugodtunk, igyekezzünk helyesen eltölteni ezt a napot. Úgy, ahogyan tudtuk még akkor, amikor nem gondoltunk cselekedeteink következményeire, amikor az álarcot csak évente egyszer tettük fel, amikor gyakran fájóan őszintén viselkedtünk, és amikor még hajlandók voltunk, ha nem is kimondani, de legalább leírni: „Szeretlek” (ami a bíróságon még bizonyíték is lehetne, míg a kimondott szóhoz legalább két tanú szükséges), amikor…

Amikor nagyon fiatalok és bolondosak voltunk, és iskolába jártunk. Lehet, hogy épp ezért a Valentin-nap előtt gondolatban visszatérek az iskolába. De vajon nem ezt kellene tennem minden nap?

(Matija Z., Pomak 98/2. Ford.: sv)

A történelem órája fontos időt jelez

1999. december 24.: „Felmegyünk az Úr házába” – csendült fel karácsony vigíliáján a Szent Péter-bazilika átriumában a kórus éneke, amint éjjel 11 órakor II. János Pál pápa az asszisztencia kíséretében a bazilika szent kapujához vonult, hogy megnyitásával megkezdje a 2000. Évi Nagy Jubileumot. Nyolcezer hívő a bazilikában, ötvenezer a Szent Péter téren, valamint közel kétmilliárdnyian a tévékészülékek előtt követték figyelemmel a történelmi jelentőségű eseményt. A szent kapu megnyitása ezúttal különleges szertartás keretében történt a pápa szándékának megfelelően, mivel a szentévek 700 éves történetében első alkalommal került sor millenniumi évfordulóra. Ezért a bűnbánati jelleg helyett most inkább örömteli hangulatot sugárzott a megújított pápai liturgia. Karácsony napján a világ összes egyházmegyéjének székesegyházában a megyéspüspökök ünnepi szentmise keretében nyitották meg a jubileumi szentévet.

1999. december 31.: Az 1900-as esztendők utolsó napján az egész világ a 2000. év érkezését üdvözölte. A szentatya délután hat órai kezdettel vesperást vezetett és évvégi hálaadó Te Deumot tartott a Szent Péter- bazilikában. A szertartáson homíliájában a következőket mondta: „Adjunk hálát Istennek mindazért, ami ebben az évben, ebben az évszázadban, ebben az évezredben történt. Különösen köszönjük meg a szüntelen lelki előrehaladást, az évezred szentjeit, azokat, akik az oltár dicsőségére emeltettek és azokat, akik számszerűleg még többen vannak, de számunkra ismeretlenek. Adjunk hálát az emberiség minden sikeréért és felfedezéséért a tudomány, a technika, a művészet és a kultúra területén.”

2000. január 1.: Az esztendő első napján, Isten Anyja liturgikus ünnepén, a Béke Világnapján kezdődött a Santa Maria Maggiore-bazilika szent kapuját megnyitó pápai szertartás. A Szent Péter- és a lateráni Szent János-bazilika szent kapuinak megnyitása után a pápa immár a harmadik patriarchális bazilika szent kapuját nyitotta meg. Majd az ősi bazilika főoltárához vonult, mely alatt a bazilika kincse, Jézus betlehemi jászla található. Az Istenanya ünnepén tehát az egyház a bölcső, a kezdet elé térdelt, melyben egykor az Anya ringatta gyermekét.

A szentmisét követően a pápa délben megjelent dolgozószobája ablakában, és a téren összegyűlt ötvenezer hívő jelenlétében elimádkozta az év első Úrangyala imádságát. Beszédében mindenki számára Isten kegyelmét és oltalmát kérte, és boldog új évet kívánt. Majd köszöntötte Róma maratoni futóversenyének résztvevőit, akik a déli imádságot követően indultak a Szent Péter téren felállított startállomástól. A pápa megáldotta a verseny résztvevőit. Hangsúlyozta: az élet hasonlít egy hosszú maratoni távhoz, amelyet mindnyájunknak meg kell futni, mindenkinek saját körülményei és ritmusa szerint.

2000. január 9.: II. János Pál pápa a Sixtusi kápolnában szentmisét mutatott be, amelynek során megkeresztelt 18 újszülöttet, nyolc leánykát és tíz kisfiút, azon a napon, amikor az egyház az Úr Jordán folyóban történt megkeresztelkedésére emlékezik. A gyermekek többsége olasz, de volt közöttük egy brazil, spanyol, svájci és egy az Egyesült Államokból. A pápa kifejezte reményét, hogy a kicsinyek az évek múlásával növekednek a most kapott hitben és maguk is mielőbb bekapcsolódnak az egyház életébe.

2000. január 18.: II. János Pál pápa megnyitotta a Falakon Kívüli Szent Pál-bazilika szent kapuját ökumenikus szertartás keretében. Az ökumenikus szertartás a bazilika szabályos négyzet formájú, oszlopos előcsarnokában kezdődött. A római kúria négy bíborosa, 22 keresztény egyház és egyházi közösségek képviselői fogadták a pápát, aki imádsággal nyitotta meg a szertartás első részét, a „stációt”. A bevezető imádság után az ökumenikus imahét Szent Pál-i szövegét olvasták felváltva hárman. Az újszövetségi kantikumot maga a pápa kezdte olvasni, majd a Metodista Világszövetség elnöknője és a finn ortodox egyház érseke folytatta a lectio felolvasását. A felolvasás ilyen jellegű megosztása is szimbolikus volt: Isten Igéjének közös hirdetése a katolikus egyház, az ortodox egyházak, továbbá a protestáns egyházi közösségek igeszolgálatában betöltött egységét jelképezte.

Az akklamációk után a Szentatya jobbján George Carey canterburyi érsekkel, balján Athanaziosz metropolitával közösen megnyitotta a szent kaput. Amint a hat kéz nyomásának engedve feltárult a két ajtószárny, a bazilikát zsúfolásig megtöltő hívek tapssal köszöntötték a történelmi jelentőségű eseményt. A pápa, az anglikán érsek és a konstantinápolyi ökumenikus pátriárkát képviselő metropolita letérdeltek a szent kapu küszöbére rövid hálaadó imádságra. Majd az evangeliáriumot felmutatták a négy világtáj felé. Először a pápa emelte magasba a négy evangélium díszes könyvét, és kifelé fordulva a bazilikából felmutatta azt a híveknek, majd elsőként lépte át a szent kapu küszöbét.

A szentévek történetében először fordult elő, hogy a pápa más egyházak és egyházi közösségek képviselőivel együtt nyitotta meg a szent kaput.

A kaputól a konfesszió oltárhoz vonuló körmenet Isten népét jelképezte a maga tágasságában és sokféleségében. A bazilika főoltára előtt az evangéliumot hordozó ortodox diakónus intronizáció gesztusával a trónszerű díszes aranyozott emelvényre helyezte az evangéliumok könyvét, amely Krisztus jelenlétét jelzi népe körében. Ezt az ökumenikus szertartás utolsó része, az igeliturgia követte.

Ezzel az ökumenikus szertartással, amely kétségtelenül az egész szentév egyik legfontosabb egyházi eseménye volt, kezdetét vette a jubileumi keresztény egységhét. A közel-keleti ökumenikus bizottság javaslatára a 8-ig tartó imahetet a keleti húsvéti hagyomány jelképes rítusa zárta le: a hívek kezükben égő gyertyával távoztak a templomból, azt hangsúlyozva, hogy elviszik a világba Krisztus világosságát.

„Rászedtél, Uram! S én hagytam, hogy rászedj”

Két újdonsült diakónus a szabadkai egyházmegyében:
Varga József és Pásztor Béla

KÖZÖS ISMERTETŐJEGYÜK:
Házasok,
három gyermekük van (a „felállítás” is teljesen megegyezik: lány, fiú, fiú),
főiskolai végzettségű teológusok,
a fokoláre-mozgalom tagjai
és mindketten Jeremiás próféta gondolatát választották szentelési emlékképükre (lásd riportunk címét!), hiszen évekkel ezelőtt egyikük sem álmodott arról, hogy 1999. december 19-én a zentai Jézus Szíve-templomban dr. Pénzes János szabadkai megyéspüspök diakónussá, azaz szerpappá szenteli őket.

Szentelés előtt megszületett a harmadik

Varga József, aki a szegedi Hittudományi Főiskolán diplomázott, 25 éves korában ministrált először. Öt éve házas. Danica, horvát ajkú felesége gyógypedagógus. Írásban adta beleegyezését férje diakónussá szenteléséhez, mert a szentelés előtt hozta világra harmadik gyermeküket, Mátét, a 4 éves Teréz és a 2 éves Dávid öccsét. A „háromszoros” boldog édesapa szentelés után ezt mondta a Hitélet olvasóinak:

– Isten valóban rászedett a papi hivatásra engem, aki mindig csak a házasságra gondoltam. Sokáig várakoztam, és e szándékért mások is imádkoztak, mire Isten megmutatta, kit szán nekem. Az ifjúsági hittanról ismertem Danicát, de sokáig nem mertem neki udvarolni, mert hallottam, hogy szerzetesnő szeretne lenni. Mégis barátkozni, majd járni kezdtünk, és végül – egy kemény próba kiállása után – megházasodtunk.

Autómechanikus a szakmám. Fémmarósként dolgoztam a Zastava gyár zentai kirendeltségében, amikor Nagy József atya, akihez ifjúsági hittanra jártam, felajánlotta, hogy ugyanannyi fizetésért lelkipásztori kisegítőként alkalmaz. Komoly megfontolás után otthagytam biztos állásomat.

Beilleszkedtünk-e már a felsőhegyi falusi életbe? – kérdezgetik tőlünk. Feleségem egyre inkább támogatja munkámat, ebben is társam, és sok jó szándékú helybeli segítségére is számíthatok. Gondjaimat meg tudom beszélni a fokoláre közösséggel, amelynek tizenöt éve vagyok tagja. Ez fontos, mert megesik velem, hogy nem igazán figyelek az emberre. Helyette az órát lesem, mert nekem már mennem kellene, az illető pedig csak beszél, beszél… Mi a fő nehézség Felsőhegyen? Nehezen jönnek ki az emberek egymással, mindenki másképp rendezné a dolgokat. Kihelyezett lelkipásztorként nemcsak igeliturgiát tartok nekik minden nap, hanem megpróbálom majd közösséggé formálni őket.

Remélem, nem fogok belefásulni

– Csendes öröm él bennem, amióta Ilonkával tavaly novemberben diplomáztunk a szabadkai teológiai főiskolán. És öröm számomra, amikor hirdetem az igét, áldozáskor osztom Krisztus testét. Tehát hagytam magam rászedni, és remélem, nem fogok belefásulni, beleunni munkámba – mondta Pásztor Béla. – Diakónussá szentelésünkkel lehetővé válik a keresztelések, temetések zökkenőmentes lebonyolítása, plébánosunknak pedig több ideje marad a lelki élet vezetésére a plébánián.

A zentai Kis Szent Teréz plébánia lelkipásztori kisegítőjét Jézus fokozatosan készítette fel a diakónusi szolgálat vállalására:

– A fokoláre-mozgalom és a Házas Hétvégés közösség is, amelybe párommal egyre komolyabban bekapcsolódtunk, nagy lelkierőt, támogatást jelentett. A közösség szeretetében megtapasztaltuk Isten szeretetét. Plébánosom javasolta, végezzem el a szabadkai teológiai főiskolát. Szabadkoztam, hogy nincs rá szükségem, mégis beiratkoztam én is, feleségem is. Három gyermek, munka és háztartás mellett tanultunk, és sokat áldoztunk időnkből meg anyagi javainkból, de közben jobban megismertük Istent, megtapasztaltuk gondviselését, és megszerettük testvéreinket, felebarátainkat.

Most úgy tűnik, az sem volt véletlen, hogy éveken át a zentai Ferminben dolgoztam – élesztővel a csomagológépen, s közben magam is egyre jobban átitatódtam vele, kovásszá lettem. Az élesztőgyár nem multimilliomos konszern, de bácskai viszonylatban előkelő helyen áll. Amikor fél évvel ezelőtt felmondtam, és Nagy József, a plébánosom lelkipásztori kisegítőjeként jelentett be, életem anyagi részét is rábíztam Istenre.

Új feladataimról sokat beszélgettünk Ilonkával. A házasságban nem az a lényeg, hogy mennyit, hanem hogy hogyan vagyunk együtt. Mert „együtt-töltött” időnek lehet nevezni a veszekedést meg a közös tévézést is. Mégis fontosabb úgy lenni együtt, hogy azt az időt kettőnknek illetve a gyerekeknek szenteljük. A plébániai élet nem pontosan hattól kettőig tartó munka, de plébánosommal igyekszünk majd egymáshoz alkalmazkodni.

És mit szól mindehhez 18 évi házasság után Ilonka, a csinos asszonyka, a bölcs feleség, aki meleg otthont varázsolva neveli a gyermekeket (Mónika harmadikos gimnazista, Sanyika az általános iskola második osztályába jár, Peti pedig hamarosan betölti második életévét)?

– A nyilvánosság előtt adom beleegyezésemet, hogy Béla vállalja ezt a szolgálatot, amelyet én nyugodt családi légkör megteremtésével segítek – mondta. – A magam részéről igyekszem Bélát az apró-cseprő házi munkákban még kevésbé igénybe venni, és úgy élni, hogy a közösségben érződjön, mennyire szeretjük egymást.

Smidt Valéria

A téli „felszerelés”

Tél volt, február vagy talán március, már nem tudom. A ferences atyák Ausztriából utaztak hazafelé két autóval – baj nélkül, pedig az utat vastag, összefüggő jégpáncél fedte. (Gondolom, ez mindnyájunk számára ismerős tapasztalatból is, nemcsak mások elbeszéléséből!)

Az atyák látják, hogy jó messzire előttük egy autó áll az út mellett. Két integető alakot is megpillantanak. Közelebb érve aztán felfedezik, hogy nem bajba jutott emberek azok, hanem rendőrök. Ezért lassítanak, és pontosan a rendőrkocsi mögött állnak meg: egymás után, sorban, szabályosan. Csúszás nélkül. Majd kiszállnak mindnyájan, nemcsak a vezetők. Elülték már nagyon a lábukat, hát kicsit megmozgatják.

Közben a rendőrök az első kocsinál mindent rendben találnak. Már a második felé közelednek. De még oda sem érnek, amikor borzadva veszik észre, hogy az autó négy kerekén nincsen egyetlen rece sem! Teljesen „kopaszak”. Szinte nem is lehet tudni, kit kérdeznek: önmagukat vagy a vezetőt:

– Ilyen időben, ilyen gumikkal?!

A vezető szerényen feleli:

– Csak ezek vannak.

– De hát láncuk sincsen?

– Nincsen.

– Lapátjuk?

– Nincsen.

– Vontatókötelük?

– Nincsen.

– Nincs semmi téli felszerelésük?!

– De van – kiáltja most boldogan a ferences atya, s kiegyenesedik, mert a kérdések súlya alatt már egészen „öszszezsugorodott”.

– Micsoda?

– Hát a hosszú gatya!

Suhajda Lajos SVD

Az igazság erősebb a hazugságnál

Háromszor rövidet csöngetnek a lakásajtón. „Ez csak az a pletykafészek Szabóné lehet. Most igazán nincs időm rá” – dünnyögi anyu, és a kis Imrét küldi az ajtóhoz: „Mondd, hogy elmentem bevásárolni.”

Imre így megtanulja, hogy egy kis hazugsággal bizonyos nehézségeket meg lehet oldani. Idővel még arról is meggyőződik, hogy hazugság nélkül alapjában véve nem is élhet az ember. Ehhez fogja tartani magát. Nem csoda, hogy a világ olyan hazug.

Egyáltalán nem kell azonban elfogadni azt a látszólagos tényt, hogy a hazugság igazgatja a világot. Egyvalaki meggyőzően bizonyította az ellenkezőjét: a Názáreti Jézus. Igaz, akkoriban is hazudtak és alakoskodtak az emberek, és kiforgatták a törvényt. Jézusnak is voltak pillanatai, amikor egy kis kényszerhazugság átmenetileg megoldotta volna a gondjait. A hazugság látszólagos eredményeinél azonban nagyobb hatást gyakorolt rá Isten hűsége. Ezt nemcsak népének, Izraelnek a történetében, de saját életében is tapasztalta. Mint ahogyan „a hazugság atyjától” nem várt mást, mint hazugságot, Istentől sem számított másra, mint a teljes igazságra. Erre hagyatkozott, és ebből fakadt példa nélküli bizalma Istenben. Csak így tarthatta Istent az atyjának és magát az ő fiának.

Fiúként magától értetődő volt számára, hogy ugyanolyan hűséggel tegyen tanúságot az igazságról, mint az Atya (vö. Jn 18,37). Valóban, ő felülmúlhatatlan módon tett tanúságot az igazságról (Jn 1,14.17), így őszinte szívvel mondhatta magáról: „Én vagyok az igazság” (Jn 14,6).

Jézus saját kompromisszum nélküli igaz voltát szuverén szabadságként élte meg. Számára minden hazugság béklyó lett volna. Ezért tudott példátlan erővel síkraszállni az igazságért, noha ez nem volt egyszerű. Magatartása sokakban nemcsak ellenszenvet, hanem gyűlöletet keltett. A nép vezérei mindent megtettek, hogy megfélemlítsék, elhallgattassák és – mivel ennek nem volt eredménye – megöljék. Feltámadása által azonban nyilvánvalóvá vált, hogy az igazság mégis erősebb a hazugságnál. Isten állja a szavát. Ő nem ámít és nem csal; ő senkit sem hagy cserben.

Ez az igazságosság imponáló, mégis mást jelent eszerint cselekedni is. Ebben már fenntartásaink vannak. Mindannyiunknak volt már sikerélménye a hazugság segítségével: örültünk, hogy egy kis valótlansággal megmentettünk valamilyen helyzetet. De tegyük csak fel magunknak a kérdést: Valóban annyira jól jártunk a hazugsággal, mint ahogy gondoltuk? Nem zúdított-e ránk már kiúttalanságot, borzalmas félelmet és vigasztalan bizalmatlanságot? Nem értük már meg életünkben, hogy végül is csak az igazság szabadít fel és teremti meg a bizalmat meg az igazi boldogságot?

Jézus ismeri aggodalmas habozásunkat. Tudja, hogy nem foghatjuk fel és nem élhetjük egyszerre a teljes igazságot. Azt akarja azonban, hogy „az Igazság Lelke” egyre inkább elvezessen bennünket a teljes igazságra (Jn 16,13). Neki kell segítenie, hogy egyre jobban megértsük, Jézusnak valóban igaza volt, az ő útja a mi utunk is lehet, sőt kell is, hogy legyen. Ez általában nem máról holnapra történik, hanem hosszú folyamat eredményeként.

Az egyháztörténet az igazság számos tanúját ismeri. Többnyire átélték a tétovázás hosszú időszakát, amely bizonyára tele volt jó szándékkal és meghátrálásokkal, mire képesek voltak elfogadni és élni az igazságot, mint egyetlen járható utat. Közelmúltunk is számtalan hitvallót és vértanút ismer, aki felismerte a nemzetiszocializmus rafinált hazugságát, miszerint megmenti a kereszténységet a bolsevizmustól. Azon áldozatok sorát is nehéz lenne felsorolni, akik az ateizáló kommunizmussal mertek szembeszállni megingathatatlan hitük csendes ellenállásával. Megmenekülhettek volna a meghurcoltatásoktól, ha a hazugságot, nem pedig Isten Lelkét választották volna.

Az ezekhez hasonló mártírok azonban nem potyognak az égből, előbb meg kell érniük, hogy hittel vallhassák: az igazi segítség csakis Isten Igéjéből, az Evangéliumból eredhet. Egyvalami azonban biztos: mi is felismerhetjük az igazságot, és vállalásával teljes életet élhetünk – a Szentlélek által.

Peter Hinsen (Ford.: Pálics M.)

A rosszaság súlya

Odakint hűvös szél rángatta a zöldre meszelt ablaktáblákat, a fák pedig, miközben hajladoztak, mintha még jajgattak volna is. De az is lehet, hogy csak Mohának tűnt úgy, aki legszívesebben maga is együtt sírt volna a tépett, téli fákkal.

– Hogy lehet Gyopár ilyen szívtelen? Tudom én, hogy nem a kis Mákszemnek akart örömet szerezni! Azt szerette volna, ha megint sírni lát, mint amikor a megkérdezésem és beleegyezésem nélkül a kis Puliszkának ajándékozta a csöngettyűmet. Aztán még édesanyámék is rám nehezteltek: „Ejnye Moha, csak nem sajnálod a kis Puliszkától azt a régi játékot?” Pedig ha tudták volna, hogy nem is a csöngettyűt siratom, hanem a jogtalanság fakaszt sírásra. Borzasztó, hogy el kell tűrnöm, hogy a tulajdon bátyám hatalmaskodjon rajtam! Hiszen az a játék nem is az övé volt, hogy adhatta hát oda másnak? Ez nem igazságos!… Nem akarok sírni! – mondogatta magában Moha, és szemeit tágra meresztve bámult a nyitott meséskönyv színes lapjaira. Könnyei azonban, mint feltartóztathatatlan folyam, törtek utat maguknak.

– Hát te meg mit búsulsz itt magadban? – kérdezte Földigszakáll bácsi belépve. Botjára támaszkodva az ágyhoz lépett, és Moha mellé telepedett. Moha odasimult hozzá és szorosan átkarolta.

– Én csak azt szeretném tudni, hogy van-e csak egyetlen olyan mese is, amelynek a végén nem bűnhődik meg, aki gonosz? Mert én úgy emlékszem, hogy a sárkány is, a vasorrú bába is, a rossz testvér is mindig megbűnhődik a mese végén. A valóságban miért nincs így? Ismerek valakit, aki mindig rosszalkodik, de soha nem bűnhődik meg érte.

– Megbűnhődik az is, Mohácska – simogatta meg Földigszakáll bácsi a sírástól maszatos arcocskát. – Gondoskodik róla a természet, hogy minden rosszalkodó érezze a rosszasága súlyát. És ez bizony tetemes súly. Már az is nehéz lehet, hogy ezt állandóan cipelniük kell. Csak azért hiszed, hogy nem bűnhődnek, mert persze titkolják a rosszalkodók, hogy mekkora terhet kell vonszolniuk. Hanem tudod mit, fiacskám? Menj le holnap reggel a tanító bácsitokhoz, és hozz fel nekem egy csomag könyvet. Mire felérsz, elkészül a finom reggeli.

Moha úgy megörült a komoly megbízatásnak, hogy bánatáról is megfeledkezett. Végre Gyopár bátyja is megtudja, mennyire megbecsüli őt Földigszakáll bácsi, hiszen ilyen komoly feladatot bíz rá.

– Jó, hogy említetted ezt a csomag-ügyet – villant fel a gonoszkás mosoly Gyopár arcán –, úgyis le akartam menni holnap a tanító bácsihoz, és meg akartam látogatni Földigszakáll bácsit. Helyesebb, ha ilyen fontos ügyet én intézek el. Átveszem a megbízatást, te pedig nyugodtan felejtsd el!

Moha megdöbbenésében még sírni is elfelejtett. Hanem a következő pillanatban nagyszerű ötlete támadt. Másnap reggel hét óra tájban, amikor Gyopár kilépett a szobájából, első pillantása egy kosárra esett. Kisebbfajta négyszögletes utazókosár volt, vastag zsineggel átkötve.

– Szóval Moha mégiscsak meg akart előzni! – tapogatta végig bosszúsan a kosár fedelét Gyopár. – Már el is hozta a könyveket a tanító bácsitól, és most ő akarta felvinni a dombra. Na, majd én megmutatom neki! – azzal se szó, se beszéd, fogta a nagy csomagot és megindult vele a domb felé.

Földigszakáll bácsi házáig körülbelül negyedóra az út. Gyopárnak és a kosárnak egy óra kellett rá. Szinte méterenként kénytelenek voltak megpihenni. A kosár a földre ült, Gyopár a kosárra. Gyopár szuszogott, a kosár nyikorgott, aztán megint nekidurálták magukat az útnak, és ha tíz pár keze lett volna Gyopárnak, azt is kevesellte volna a cserélgetésre.

– Ennyi könyv? – kérdezte csodálkozva Földigszakáll bácsi a belépő Gyopártól. – Hiszen csak három kötetről beszéltünk. Csak nem küldte fel az egész könyvtárát a tanító bácsi? – kérdezte kíváncsian, miközben kioldotta a kosár körül feszülő zsineget, és felkattintotta a két zár bádognyelvét.

– Tessék, Földigszakáll bácsi! – bújt ki a kosár mélyéről Moha, kezeiben egy kis csomagot szorongatva. – Felhoztam!

És még mielőtt Gyopár dühe kitörhetett volna, Moha mesélni kezdte, hogyan került a kosárba.

– De hát miért? Miért cipeltetted fel magad szegény bátyáddal? – kérdezte mosolyogva Földigszakáll bácsi.

– Azt tetszett mondani: gondoskodik róla a természet, hogy minden rosszalkodó érezze a rosszasága súlyát – kezdte Moha a magyarázatot. – Az én „szegény bátyám” elvette tőlem a megbízatást. De én keveslem azt a súlyt, amelyet ő érezni szokott, ha rosszalkodik. Segítettem hát egy kicsit a természetnek…

Gyopár most már annyira dühbe gurult, hogy el akart rohanni. De Földigszakáll bácsi karon ragadta:

– Nem oda Buda! Aki nekem könyvet is hoz, és felcipel nekem egy kis bölcset is, az nem mehet el tőlem éhen!

És csakugyan. Már szállongott is a konyha felől a reggeli pompás, vendégmarasztaló illata.

Leszkai András meséje nyomán írta Katona Marianna