Tartalomból:

Vissza a főlapra

Carpe jubilaeum!

2000-et írunk, pedig gyakran elhangzott a szólás, amelyet az időben élő, létében törékeny és bizonytalan ember szerkesztett meg: Ezret írtunk, de hogy kétezret írunk-e, nem tudni. Most már elmondhatjuk, hogy írunk. Igaz, nem saját erőnkből. Ezért ajándékként éljük meg, mert látjuk, hogy egész énünket törékeny cserépedényben hordjuk. S azt is, hogy ismerőseink, hozzátartozóink közül hányan nem élték meg ezt a napot, pedig emberi számítások szerint nyugodtan megélhették volna.

Egyéni és közösségi életünk a történelem színpadán zajlik, az idő felvonásai között. Az időről már többen megállapították, hogy relatív. Óráink, időmérő műszereink ugyan azt a látszatot keltik, hogy fel lehet osztani egyforma részekre, de tapasztaltunk ennek ellentmond, hiszen nincs két egyforma perc vagy másodperc, nem beszélve a napokról és a még nagyobb időegységekről. Csodálatos és egyben furcsa dolog az idő. Néha a történések intenzitásának függönye eltakarja előlünk gyors múlásának tényét, máskor a szenvedések mélyen átható fájdalma késlelteti tovatűnését. Így az eltűnés és a kötődés között szétfeszítve éljük életünket abban a reményben, hogy a keresztre feszítő idő egyszer majd az időn kívüliség nyugalmának ölébe helyez bennünket…

A kétezredik év mérföldköve kitűnő alkalom arra, hogy meglássuk és értékeljük létezésünket az időben, s közben rádöbbenjünk arra is, hogy az idő szent lehet. Tudatosan kell élnünk benne, mert csak így láthatjuk meg, hogy nem véletlenül kerültünk bele. Nem véletlenül élünk éppen ebben a korban, nem véletlen a nemünk, születésünkkor még a hajunk színét sem választhattuk meg, s azt sem tudakolták, milyen társadalmi körülmények között akarunk élni, vagy hogy melyik nemzet tagjai akarunk lenni. És sorolhatnánk tovább, mi mindenre nem hathattunk. A tények arra utalnak, hogy mindezt valamitől vagy valakitől kaptuk. Egész lényünk, minden képességünk ajándék. Ajándék vagyunk önmagunknak és embertársainknak. Az időnek ebbe a meghatározott periódusába sem magunk akaratából csöppentünk bele. Lehet, hogy száz évvel ezelőtt jobban éreztük volna magunkat, vagy esetleg kétszáz évvel később szerettünk volna e földre kerülni. Mégis itt vagyunk.

S mi a teendő? Szidjuk ezért a sorsot? Nincs értelme, mert a szidás olyan, mint a bumeráng: a kibocsátóhoz tér vissza, aki ha nem eléggé gyakorlott, megtörténhet, hogy ott találja el magát, ahol a legjobban fáj. Idegeskedjünk s méltatlankodjunk? De miért büntetnénk magunkat olyan dolgokért, amelyek nem tőlünk függnek? Marad tehát az, hogy az adott helyzetet hasznunkra fordítjuk. A bölcs ember a tőle független helyzetek kényszerítő erejének patakját is saját malmára hajtja. A régi rómaiak azt mondták: Carpe diem, azaz használd ki, élvezd a napot. Mára már sokak értelmezésében pejoratív a jelentése a régi szólásnak, amely eredetileg azt jelentette, hogy hasznosan töltsük el a napot, ragadjuk meg az élet minden pillanatát önmagunk fejlesztésére. Most a jubileumi év elején azt mondom: Carpe jubilaeum! Élj a jubileummal, használd ki kegyelmeit. Az ezredforduló ugyanis sokszor eszünkbe fogja még juttatni az elmúlást, és számtalanszor felvillantja a kérdést: mire is használjuk időnket.

Egyházunk szentévet hirdetett, amelynek kezdetét a szentatya a római bazilikák szent kapuinak ünnepélyes megnyitásával, a helyi egyházak főpásztorai pedig ünnepélyes liturgia keretében inauguráltak. Olyan év ez, amelyben az idő és az időbeni létezés megszentelése fontos feladattá válik minden hívő számára. Az ajándékba kapott időt megszentelve és életszentséggel telítve kell visszaadni az Ajándékozónak. Az év kezdetén nem is kívánhatok mást, mint hogy a kétezredik évi jubileumi szentév legyen mindannyiunk számára az Istenben való gazdagodás kiváltságos ideje.

Harmath Károly OFM

A plébániánk repülővel megy zarándokútra

Egy plébániaközösség a jubileumi évben (1)

Megkezdődött a 2000. Évi Nagy Jubileum. A mi plébániaközösségünk is meg akarja ünnepelni. Elsősorban úgy, hogy mindnyájan zarándokútra megyünk. Egész éven át zarándokúton akarunk lenni. Hogy hogyan?

Úgy, ahogyan egy gyönyörű zsoltárvers mondja: „Boldog az ember, aki tebenned bízik, s akinek szíve szent utazásra készül” (vö. Zsolt 83,6). Ez a gondolat tökéletesen kifejezi a keresztény hivatást: azt, hogy az egyházi közösségben állandóan úton legyünk Isten felé, nap mint nap feléje törekedjünk, hogy tökéletesek legyünk, mint mennyei Atyánk.

Ezek szerint az a hivatásunk, hogy állandóan törekedjünk Isten felé, a tökéletesség felé, az életszentség felé. Ez a törekvés egyfajta utazás, méghozzá szent utazás vagyis zarándoklat, mert minden nap neki kell indulni, megtenni egy útszakaszt, közelebb kerülni a célhoz. Tesszük ezt úgy, hogy napról napra új lendülettel és elszánt igyekezettel válaszolunk Istennek, aki a szeretetre hív mindnyájunkat. Erre a nagy zarándoklatra azonban nem külön-külön akarunk elindulni, hanem együtt, közösen, egymással karöltve: az egész plébániaközösség tagjaival és a közösségben lévő kisebb-nagyobb élő csoportokkal. Ez az együtt-haladás abban áll, hogy megosztjuk egymással gondolatainkat, elhatározásainkat, legfőképpen pedig a szent utazáson szerzett tapasztalatainkat.

Hasznos útbaigazítást jelent számunkra ebből a szempontból VI. Pál pápa kijelentése: „Korunk embere szívesebben hallgatja a tanúságtevőket, mint a tanítókat…”. Ma az emberek ösztönösen visszautasítanak mindenféle ideológiát és hitelességre vágynak. Ez minket arra ösztönöz, hogy megújult, hamisítatlan formában testesítsük meg az evangéliumot. Ily módon mindnyájan hősiesen megélt hétköznapokról számolhatunk be egymásnak.

A lelki tapasztalatok megosztása ösztönöző és lelkesítő: aki a szívében még nem döntött a szent utazás mellett, az hallva mások törekvéseit, nekilendül; aki meg már elindult erre a zarándoklatra, még inkább felbátorodik és felgyorsul.

Valójában ma egymás támogatása nélkül nem is haladhatunk Isten felé. Isten ugyan gondol ránk, azonban nekünk is gondolnunk kell egymásra. Véget ért az a korszak, amikor elég volt csak a saját lelkünk üdvösségével törődni (ez a gyalogos zarándoklat!). Ma csak akkor haladunk előre, ha valakit előre mozdítunk. Csak akkor leszünk tökéletesek, ha mást tökéletessé teszünk. Életünk szent utazásán csak akkor érünk célba, ha minél több embert eljuttatunk ebbe a célba (ez a gépjárműves zarándoklat!). Aki mást nem „tuszkol”, maga is leáll. Aki mást nem erősít és bátorít, maga is elgyengül és elbátortalanodik.

Az én plébániaközösségem ezzel a törekvéssel kezdte a 2000. Évi Nagy Jubileum ünneplését. Karácsonykor, az éjféli misén összejött híveknek bejelentettem, hogy az Úr születésének 2000. esztendejében minden vasár- és ünnepnapi összejövetelünk felhívás lesz a szent utazás melletti döntésre, amire majd saját tapasztalataink megosztásával adunk ösztönzést. Továbbá az elmúlt hónapban folytattuk, és az eddigieknél szélesebb körűvé tettük a testre szabott kiscsoportok kialakítását fiatalok és felnőttek körében, ahol megvalósul a személyes összekapcsolódás és tapasztalatcsere, amiből aztán merítünk a templomi „nagyközösség” számára. Így indultunk el plébániai szinten a szent utazásra, a jubileumi nagy zarándoklatra.

Tapasztalatainkat szívesen megosztjuk más plébániákkal is. Akik együtt akarnak velünk haladni, csak jelentkezzenek: minden támogatást megadunk, ami tőlünk telik. A közreműködés keresésében az a meggyőződés vezet bennünket, hogy ma egy plébániaközösség csak akkor juthat célba szent utazásán, ha más plébániaközösségeket is magával visz. Amikor már plébániák haladnak együtt, egymást támogatva, akkor az repülőgéppel való zarándoklat. És mi éppen ezt a legmodernebb, leggyorsabb, legelőnyösebb szállítóeszközt választottuk plébániaközösségeink számára.

Pósa László

Tartalom

Apostolok lendülete

Az apostolok Jézus Krisztus tanítását örömmel, lelkesen hallgatták, szavait szinte itták, csodáit ámuldozva látták, próféciáin törték a fejüket, s időnként a világvégéről faggatták. A tizenkét kiválasztott férfiú néha egymással vetélkedett, miközben a kicsinyekkel és a gyermekekkel szemben szigorúnak mutatkozott, a fenyegetőző farizeusokkal szemben meg félénknek.

Az apostolok elfogadták a Mester akaratát, és Pétert tartották vezetőjüknek, aki hol túlzottan lelkes volt – mint az utolsó vacsorán –, hol hősieskedő, amikor a főpap szolgájának a fülét a Getsemáne-kertben lenyisszantotta, hol meg áruló a szolgálólánynak adott válaszával; s végezetül gyáva, hiszen árulását megsiratta, de mégsem volt mersze követni a keresztet vonszoló Krisztust a Golgotára. Rajta kívül árulóvá vált Júdás is, aki vele ellentétben nem tudta bűnét megsiratni, s öngyilkosságával az Isten irgalmának tagadását példázza azóta is. Ha Júdás akkor könnyekre fakad, akkor ma bizonyára a szent apostolt tiszteli az egyház benne, akinek emlékét Rómában és sokhelyütt székesegyházak és templomok hirdetnék. Ám ő megátalkodott bűnében, s azóta egyedül a ráérő teológusok vitáznak rajta: vajon elkárhozott-e vagy sem? A hivatalos válasz máig késik.

A maradék tíz apostol közül egyedül János mert hűségesen ott állni a kereszt alatt, tanúskodni a Fiú halálánál és osztozni az anya fájdalmában.

A feltámadás után Péter és János lelkesen futottak az üres sírhoz, de estére már valamennyi apostol félve bezárkózott, és közülük Tamás ugyancsak hitetlenkedett, miközben a többiek boldogan mesélték neki találkozásukat a feltámadt Üdvözítővel.

Magyarán: az apostolok, tele emberi gyarlósággal, lelkesedésüket felülmúló félelemmel, emberileg nem voltak a legalkalmasabbak arra, hogy az örömhírt, a megváltás üzenetét, az új és örök szövetség megkötésének jóhírét szétvigyék a pogány nemzetekhez, az akkori világ legtávolabbi sarkaiba is.

Pünkösd azonban csodát tett, a félénk apostolok bátrakká váltak, és az első keresztény közösség Jeruzsálemben folyamatosan gyarapodott. A negyvenes években elkezdődött üldözések felgyorsították a jeruzsálemi közösség szétszóródását. Fülöp diakónus a szamaritánusok között működött, a tanítványok közül néhányan először Antiochiában fordultak közvetlenül a nem zsidó pogányokhoz, s itt kapták a krisztusi vagyis keresztény nevet. Közismert, hogy Egyiptom, Kürénaiké és Róma ekkortájt már szintén a keresztény igehirdetés színhelyei voltak. Pál, a nemzetek apostola tekintélyes rabbinikus kultúráját a kereszténység szolgálatába állította. Minden idejét és energiáját arra fordította, hogy Jézus tanítását terjessze. Három útjának emlékét levelei, és az Apostolok Cselekedetein kívül helyi élő közösségek őrizték. Péter apostol Pálhoz hasonlatosan szintén Rómába került, és a két apostolfejedelem, „egyetlen szentség kettős olajága” (Babits Mihály), ott is szenvedett vértanúhalált.

András apostol ősi hagyomány szerint az Úr mennybemenetele után Szkítiába utazott, Máté pedig Mirmidonában prédikált. Az Úr angyala egy szép napon megjelent Szent Andrásnak, és felszólította, hogy menjen Szent Mátéhoz Mirmidonába. András azt válaszolta, hogy nem ismeri az utat, de nem tudott az égi parancs elől kitérni. Az angyal megmondta neki a legszükségesebb tudnivalót: menjen a tengerparthoz és szálljon föl az első hajóra, amit talál. Az apostol engedelmeskedett, a széljárás kedvező volt, és a dagadó vitorlájú hajó gyorsan Máté városába röpítette, ahol ő folytatta társa munkáját, mert az meg időközben Antiochiába távozott.

Tamás apostol Caesareában tartózkodott, amikor megjelent neki a feltámadt Úr és megparancsolta neki, hogy menjen Indiába. Ő először tiltakozott, majd engedelmeskedett. Mátyás, akit Júdás helyébe választottak meg apostolnak, Júdeát kapta meg működési területül. Júdás apostol, akit Tádénak is mondanak, Edessza után Mezopotámiában és Pontusban prédikált, Simon pedig Egyiptomban. És még lehetne hoszszan sorolni az apostolokat és működésük színhelyeiket.

Hatalmas, apostoli lendület vitte őket szét a négy égtáj minden irányába, mintha pünkösd tüzes lángú szélvihara sodorta volna őket újabb helyekre. A kereszténység földrajzi elterjedése az első század végére a következőképpen alakult: Palesztina, Szíria tengerparti és szárazföldi városai, Ciprus, a kisázsiai tengerpart, Pompeji, Puteoli, Róma, Gallia, Alexandria, Karthágó bizonyíthatóan keresztény közösségeknek, helyi egyházaknak adtak otthont. Mert a félénk apostolok bátran kiálltak a világ színe elé, és hirdették Krisztust.

Török József

Tartalom

Ha magas hegyre akarsz felhágni,
kezdd lassú léptekkel

A nomád magyarok pogányok voltak, de nem hitetlenek. Hitvilágukat több évszázadon át a samanizmus és totemizmus alkotta (az ősök, a halottak és a megszemélyesített természeti erők tisztelete). A kereszténységgel minden bizonnyal a kazárokkal való együttélés idején, a 8-9. században ismerkedtek meg. Feltehetően a Cherson vidékén élő őseink még a szlávok apostolával, Szent Cirillel is találkoztak. A keresztény hatásoknak a magyarság tárgyi hagyatékában is nyoma maradt. A bezdédi tarsolylemezen, mely még Levédiában készült, a pogány hitvilágra utaló mitikus alakzatok mellett a kereszt szimbóluma is feltűnik.

A Kárpát-medencébe való letelepedés után a keresztény hatások intenzitása még jobban fokozódott. Az itt élő szlávok már keresztények voltak, s ezeknek a népeknek a magyarok keresztény hitre térítésében jelentős szerepe lehetett, ugyanis egyházi szókincsünk számos szláv jövevényszót tartalmaz: apáca, barát, bérmálni, feszület, oltár, pap, keresztény, püspök, remete, vecsernye, tömjén, zsolozsma stb.

„A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!” – imádkozták Nyugat-Európa népei a 10. század első felében. Portyázó eleinkben Isten ostorát látták (mint egykor Attila seregében), akiket Isten a keresztények kicsapongásainak megbosszulására hívott el ősi lakhelyükből a nyugati tartományokba. Ezek a büszke és bátor harcosok bizony nem voltak rokonszenvesek áldozataik előtt, pedig a magyar kalandozások nem sokban különböztek a többi nomád nép (germánok, szlávok, arabok és vikingek) hadjárataitól. Őseink kedvesebb arcát Ekkehard barát leírásában hagyta ránk. Az Úr 926. esztendejében a magyar csapatok felkeresték a Szent Gallen-i kolostort. Jövetelük hírére a szerzetesek elmenekültek, csak egy Heribald nevezetű, kissé ügyefogyott barát maradt ott, aki jóllehet igen kalandos módon élte túl a találkozást, mégis ily módon vélekedett róluk: „A magyarok nekem nagyon is tetszettek. Higgyétek el nekem, hogy soha vidámabb embereket nem láttam a kolostorunkban.”

A megtelepedett magyarok körében görög hitű papok kezdték meg a térítést. Bizánc politikai érdekei úgy kívánták, hogy jószomszédi viszonyban legyen a magyarokkal, ezért császáruk több magyar vezért is meghívott Konstantinápolyba, s szorgalmazta a kereszténység felvételét. Bulcsú vezér 948-ban keresztelkedett meg. Loannés Szkylitzes krónikája erről az eseményről így számol be: „Megkereszteltetvén Konstantinosz császár lett a keresztapja és a patrikioszi méltósággal megtiszteltetvén sok pénz uraként tért vissza hazájába. Nem sokkal utóbb Gyula is, aki szintén a türkök (magyarok – a szerző megj.) fejedelme volt, a császári városba jött, megkeresztelkedett, s ő is ugyanazon jótéteményekben és megtiszteltetésekben részesült. Ő magával is vitt egy jámborságáról híres Hierotheosz nevű szerzetest, akit Theophilaktosz pátriárka Turkia (Magyarország – a sz. m.) püspökévé szentelt, s aki odaérkezvén, a barbár tévelygésből sokakat kivezetett a kereszténységhez.” Egyes történészek ezzel a missziós tevékenységgel hozzák kapcsolatba több bizánci védőszenttel bíró templom építését a Maros–Tisza környékén, pl. a titeli Szent Bölcsesség és a szegedi Szent Dömötör-templom elődjeit. Bizánc nem rejtette véka alá, hogy térítő politikájának egyedüli célja, hogy a magyarokat beolvassza a keleti birodalom népei közé. Géza fejedelem tudta, hogy népét csak úgy mentheti meg a pusztulástól, ha végrehajtja a Nyugat felé való „nyitást”, melynek egyik feltétele a kereszténység felvétele volt.

„Ha magas hegyre akarsz felhágni, kezdd lassú léptekkel, ne ugrásokkal. Így tette az Isten Egyiptomban a zsidókkal is” – utasította a pogány népek közé induló hittérítőket Nagy Szent Gergely pápa. Pannóniában a hit magvainak elhintésében több nyugati misszionárius fáradozott, többek között Wolfgang einsiedelni bencés szerzetes (igaz, rövid ideig), majd pedig Bruno verdeni és Adalbert prágai püspök. Piligrin passaui püspök 974-ben VII. Benedek pápához intézett levelében a térítés első eredményeiről ezt írta: „A nemesebb magyarok közül férfiút és nőt mintegy ötezret nyertek meg a Krisztusnak… maguk a barbárok, bár egy részük még a pogányság bilincsében van, a Mindenható Isten kegyelméből senkinek sem tiltják alattvalóik közül a megkeresztelkedést…” Természetesen a fejedelem megkeresztelkedése még nem jelentette azt, hogy a nép is azonnal keresztény lett. Hiszen ezt még magáról a fejedelemről sem lehet elmondani. Amikor egy alkalommal Géza szemére vetették, hogy keresztény létére továbbra is a pogány hagyományokhoz ragaszkodik, azt felelte: „Elég gazdag és elég hatalmas vagyok ahhoz, hogy két Istent szolgáljak.”

Az első egyházi intézmény Pannónia szent hegyén, Pannonhalmán létesült. Géza 996-ban monostort alapított Szent Márton tiszteletére. A bencés apátság nemcsak a magyar kereszténység bölcsője lett, hanem a korszerű mezőgazdasági és ipari termelés műhelye, azonkívül a középkori műveltség és iskoláztatás központja is.

Szabó Judit

Súlytalanul

Advent idején hittanosaimmal egy rövid bábjelenettel jártuk végig az idős, ágyhoz kötött betegeket, hogy hozzájuk is elvigyük a karácsony örömét a szentírási történet szavain keresztül. Egyik délután egy értelmi fogyatékos és erősen mozgáskorlátozott fiút is meglátogattunk.

– Látjátok, Adorján mennyire örül nektek! – biztatott minket az édesanya, szeretettel átfogva fia bizonytalan mozdulatokkal hadonászó kezét. – Tapsolni szeretne örömében, csak még nem sikerül neki – folytatta legkisebb lányomhoz, a kicsi Katihoz fordulva, aki látogatásaink elmaradhatatlan részesévé vált.

Kati nem szólt semmit, nem is igyekezett másfelé fordítani tekintetét a nagyok szégyenlősségével, akik úgy menekülnek a felfoghatatlan, mintegy lázító elesettség látványától, hogy elrejtőznek előle, nem vesznek tudomást róla. A négyéves gyermek átható, tiszta tekintetével úgy pásztázta körül a fiút, mintha egy értékes, de csak az ő szeme számára látható művészi alkotást csodálna.

Este, elalvás előtt, mikor végre elcsendesedett a ház, az elmaradhatatlan mese után elmondtuk az esti imát.

– Tudod, anyu – kezdte Kati újra a beszélgetést, csendben hozzám bújva –, én úgy szeretem azt a kisfiút!

– Melyiket? – kérdeztem.

– Hát azt, aki nem tudott tapsolni. Ugye milyen kedves volt a szeme? Én úgy megszerettem. Az se baj, hogy nem tudott tapsolni! Máskor is meglátogatjuk? – záporoztak a kérdések.

Meghatottan hallgattam, eltűnődve azon, hogy csak a gyermeki ártatlanság képes megérezni a másik elesettsége mögött rejlő lelki fényességet és a lélek tisztaságának kegyelmét. A rokon vonások pedig megcsillantják a vonzalom szerető aranyszálait: „…mert ilyeneké a mennyek országa” (Mt 19,14b). „Mindig elbűvöl a gyerekek jelenléte köztünk – írja Pilinszky János egyik írásában. – Látnivalóan még nincsenek itt egészen. Tájékozatlanabbak, súlytalanabbak, ártatlanabbak még nálunknál is. Titokzatos módon többek és kevesebbek. Még inkább tartoznak a mindenséghez, mint a földhöz. Ártatlanságukban mindentudás szunnyad, gyengeségükben a mindenség súlytalan ereje. Ahogy az égboltnál egyetlen kis földi kavics is súlyosabb.” Jézus tudja ezt, és ismer minket, „jól nevelt” felnőtteket, akik már túlságosan „elnehezültünk”, engedelmesen belesimultunk az általunk alkotott, földi törvények szövevényébe. Ezért is figyelmeztet mindannyiunkat: „Bizony mondom nektek, aki Isten országát nem fogadja úgy, mint a gyermek, nem megy be oda” (Lk 18,17).

Bözsi néni, még nem késő

Vendégünk: Szarvas Péter szenttamási plébános

Állítólag kisfiúként ígéretet tettem, plébános leszek, hogy megmondhassam Kati néninek, aki szakácsnő volt a plébánián, hogy vágja le a pulykát! Sőt rászóltam másokra: „Ne káromkodj az én társaságomban!” „Hát nem vagy te pap…” – felelték. „Még lehetek!”

Udvaroltam egy lánynak, akinek az édesanyja azt mondta nekem: „Péter, ha ennyire szeretsz ministrálni, miért nem mentél papnak?” „Bözsi néni, még nem késő” – válaszoltam én. Dolgozott bennem a meghívás, de még nem hallottam meg. Azon az estén, amikor döntöttem, még egyszer elmentem táncolni. Kilenckor azonban hazaindultam. „Fiam, talán beteg vagy?” – kérdezte aggódva édesanyám. Éjjel nem aludtam. Másnap közöltem szüleimmel, hogy pap szeretnék lenni. Születésem előtt nagybeteg édesanyámnak azt tanácsolták, vetéljen el. Ő viszont eltökélte, ha életben maradok, felnevel. Ha fiút szül, papnak, ha meg lányt szül, azt nővérnek nevelik édesapámmal együtt. De erről zágrábi teológiai tanulmányaim előtt soha nem beszéltek nekem, mert döntésemben nem akartak befolyásolni.

„Jó szakember lesz belőled, de üzletember soha”

Temerinben születtem. Már négy éves koromban ministráltam. 1944-ben nővérem iskolába indult, sírtam, hogy én is megyek. Óvoda nem nyílt, így indultam első osztályba. Kis érettségi után, mivel alacsony termetű és csak 12 éves voltam, nem vettek fel sehova. Akkor, mintha „ismételtem volna”, újra jártam a nyolcadikat, de szerb iskolában, hogy megtanuljam a nyelvet. Utána Verbászra indultam, majd Újvidéken kötöttem ki az üveges szakmában. A mester ismerte a bátyámat. Azt hitte, én is olyan vagyok, mint ő, akinek be nem állt a szája. Sokszor egész nap dolgoztam, s közben egy mukkot sem szóltam. „Jó szakember lesz belőled, de üzletember soha” – jegyezte meg a mesterem.

Kitanultam a mesterséget, és rendszeresen ministráltam. Amikor Szabadkán megnyílt a Paulinum, megboldogult Vondra Gyula atya feltette nekem a kérdést: „Péter, nem mennél el papnak?” Kerekperec azt mondtam: „Nem. Öreg vagyok én már ahhoz.” Huszonnégy éves voltam. Egy év múlva azonban jelentkeztem nála. Kérvényt írtam Mátyás püspöknek, s elutasító válasza ellenére Szabadkára utaztam. A püspök később azt mondta, hozzam be az iratokat, majd megpróbálja elintézni, hogy más püspökségen felvegyenek.

Másnap hajnalban vonatra ültem, és reggel Szabadkán voltam az iratokkal. Akkor találkoztam először dr. Marin Šemudvaraccal, a szabadkai Paulinum Klasszikus Gimnázium igazgatójával. „Ez az a fiú, akiről beszéltem neked” – mondta neki a püspök. Vallatni kezdtek, vajon nem szerelemi csalódás vezérelt-e ide. Megkérdezték, mekkora fizetést kapok a vállalatban. Nagyon jó fizetésem volt. „Soha nem lesz ekkora fizetésed, ha pap leszel” – figyelmeztettek. „Nem számít, én pap akarok lenni!”

„Felvettek próbaidőre. De biztosan maradhatok” – újságoltam Vondra atyának. „Akkor megmondhatjuk az asszonyoknak, hogy új papnövendékünk van?” – kérdezte. „Megmondhatjuk.” Az asszonyok találgatták, kiről van szó. Végül az atyának kellett elárulnia. „A Péter? Pont oda való” – jelentették ki.

Szüleim kikísértek a vasútállomásra. Ott összefutottak egykori osztályfőnökömmel, és elújságolták neki, hogy papnak tanul majd a fiuk. „Hát mégis? – kérdezte a tanár. – Hetedikes korában írta az írásbelijében, hogy pap lesz.” Én erre sem emlékszem, de az osztályfőnököm, aki magyar szakos volt, megjegyezte. Úgy látszik, sokszor ígértem magam Istennek, aztán 25 éves koromban ezt számon kérte tőlem.

A 25 éves diák

Azt hittem, Szabadkán minden olajozottan fog menni. Osztálytársaim, akik tíz évvel fiatalabbak voltak tőlem, magáztak, a tanulással meg egyáltalán nem haladtam. A tanulószobában legidősebbként a legfiatalabb mellé ültettek. Szungyi László mellé, aki most temerini plébános. Tanulás után kikérdeztettem magam. Este ment, de másnap az órán mintha mindent kitöröltek volna emlékezetemből. Első negyedévben olyan gyönge voltam, hogy le sem osztályoztak. Én tovább iparkodtam, mert mindenáron pap akartam lenni, és lassanként belezökkentem a kerékvágásba. Utólag tudtam meg az igazgatótól, hogy már el akartak tanácsolni.

Huszonhat éves koromban megkaptam a katonai behívót, de négy hónap után hazaküldtek a katonaságból. Megállapították, hogy süket vagyok! Így a második évet Szabadkán rendesen kezdhettem osztálytársaimmal.

„Fiúk – szólt hozzám meg a másik temerini kispaphoz (Horváth László, bácsföldvári plébános – a sz. m.) a plébánosom –, végezzetek kilencedet a Szentlélek tiszteletére, az én szándékomra.” Nyári szünidőben éppen testvérem fürdőszobáját csempéztük. Egyszer csak beállított Vondra atya két ministránssal. „Jancsi, mit hoztunk a Péternek?” – kérdezte az egyiktől. „Reverendát.” Engem hidegen hagyott válasza. Plébánosom mindig azon volt, hogy a szeminaristák is kék reverendában járjanak, mint az ő idejében. Biztosan ezt járta ki most” – gondoltam. „Hova megy a Péter őszre iskolába?” – kérdezte a másik kisfiútól. „Zágrábba”. Akkor esett le a tantusz. „Látod, ezért végeztétek a kilencedet.”

Így kerültem két év középiskola után a zágrábi teológiára. Aztán megint a fülemmel, a hallásommal bajlódtam: „Fiatalember, változtasson szakmát!” – mondta az orvos, aki annyit tudott, hogy a katolikus papnak szüksége van a fülére is, amikor gyóntat.

A tizenkettedik szemeszter végén mellékeltem szakmabeli diplomámat és kérvényeztem, hogy ismerjék el eddigi előmenetelem alapján (mellékeltem a teológiai leckekönyvemet is) középiskolai végzettségnek. Az inasiskola ugyanis nem számított középiskolának. Így diplomázhattam Zágrábban, a teológián 1972-ben. Amikor megmutattam püspökömnek a diplomámat, azt kérdezte: „Hát ezt hogy csináltad?” És abban az évben hetünket pappá szenteltek...

Smidt Valéria

Kitüntetés, hogy az Örömhír általunk is terjed

10 kérdés – 10 válasz:
Villáminterjú Gryllus Dániellel, a Kaláka együttes vezetőjével

December folyamán a Vajdaság több városában és falvában koncertezett a budapesti Kaláka. „Karácsonyi” műsorként a Szabad-e ide bejönni betlehemmel? című, 1987-ben megjelent lemezük anyagából válogattak. Díjtalanul léptek fel, mert a karácsonyi műsor szívügyük.

1. Mit tart legnagyobb ajándéknak? – kérdeztük Gryllus Dánieltől az újvidéki Szent Erzsébet-templomban való fellépésük előtt.

– Nekünk, muzsikusoknak nagy ajándék, hogy koncerttel járhatjuk be nemcsak hazánkat, hanem az egész Kárpát-medencét. Az elmúlt években, adventkor a betlehemes koncertek mintegy egyharmadával bejártuk a határon túli magyar falvakat és városokat Felvidéken, Erdélyben, Kárpátalján. Amikor lehetett, elmentünk a Dráva-szögbe, Horvátországba. A szeretetteljes fogadtatás számunkra egyformán nagy ajándék Budapesten, a Vajdaságban és mindenütt a világon.

2. Sokfelé zenéltek, Brazíliában, Dániában, Hollandiában, Svájcban… sőt Japánba is eljutottak. Hogyan élték meg a Kaláka zenéjét például az ázsiai emberek?

– A más kultúrában élő, másfajta gondolkodású és lelkületű emberek az öröm, a szeretet és a szomorúság érzése által válnak hozzánk hasonlókká. Ha szerelmes dalt énekelünk, megértik, átérzik annak líraiságát. Ha vidám, tréfás gyermekdalt adunk elő, a tolmács elmondja nekik, milyen lelkülettel hallgassák, aztán a zene attraktivitása munkálkodik bennük.

3. Hogyan szokta ünnepelni a karácsonyt?

– Családi körben, feleségemmel és két gyermekemmel. Szenteste összejön a család: édesapám, édesanyám, öcsém és gyermekei. Délután elmegyünk a templomba. Fél nyolc tájban meggyújtjuk a gyertyát, kilenc-tíz óra tájban megvacsorázunk. Mivel én evangélikus vagyok, feleségem pedig katolikus, általában ezen a napon kétszer megyek templomba.

4. Kicsoda az Ön számára Jézus?

– Valóságos Isten és valóságos ember egy személyben. Hitünk alapja. Jézus feltámadása a kereszténység lényege.

5. Ebben az esztendőben mit köszön(t) meg neki?

– Annyi fontos dolgot a Kaláka életében: gyönyörű anyanyelvünket, szép verseinket, a dalcsinálás képességét, amelyet tőle kaptunk, hogy ezzel sokaknak szerezzünk örömet. És nem utolsósorban megköszönöm neki a közösséget, a közönséget, akiknek ez velünk együtt sokat jelent.

6. Vajon ezekkel a szép dalokkal meg lehet-e szelídíteni a sokak számára nehéz, szomorú hétköznapokat?

– Nekünk könnyű dolgunk van, mert a muzsika mindig egy kicsit ünnepi hangulatot varázsol. Az újvidéki koncertünk a hetedik fellépésünk a vajdasági turnén, amelyet Zentán kezdtünk meg. A szenttamási templom zsúfolásig megtelt, Adán gyönyörű templomban énekeltünk, zenéltünk.

7. Ezek pozitív élmények. Van-e azonban olyasmi, ami lehangolja, elkeseríti?

– Nem keseredem el, sőt, a különféle nehézségek és „kreált” akadályok kemény ellenállásra és fogadkozásra késztetnek. Nincs lelkiismeret furdalásom, ha jó cél érdekében ugyanazzal a kéréssel többször zaklatom az embereket. Mert a turnék (például ez a vajdasági) pénzelése, támogatása se megy egyik napról a másikra, aztán végül csak összejönnek a dolgok.

8. Ha e decemberi esten csak egyetlenegy dal eléneklésére nyílna alkalom, melyikkel ajándékozna meg bennünket?

– Nehéz csak egyet választanom, mert a műsorban mindegyiknek – a régi templomi énekeknek, népdaloknak és a mi karácsonyi szerzeményeinknek is – megvan a szerepük. Mégis, ha választani kellene, azt énekelnénk el, amelyben felhangzik a legfontosabb üzenet, az angyali szózat: „Dicsőség a mennyben Istennek, és békesség a földön az embereknek!”

9. Milyen érzésekkel jöttek a Vajdaságba, és milyeneket gyűjtöttek össze hangversenykörútjuk első napjaiban?

– Sokan (biztonsági okokra hivatkozva) le akartak bennünket beszélni arról, hogy ide jöjjünk. Mi azonban tudtuk, hogy vigyáznak ránk több oldalról: alulról, felülről is. Ha nincs is még idilli állapot, amelyre vágyunk, e szempontból nem fenyeget bennünket veszély. Számunkra pedig nagy kitüntetés, hogy az Örömhír általunk is terjed.

10. Megosztaná-e velünk egyik szép élményét?

– Két évvel ezelőtt történt, hogy a zentai Jézus Szíve-templomban tartott hangversenyünket megörökítették a televízió munkatársai. A tévéműsor után egyes szerb ajkú nézők betelefonáltak a szerkesztőségbe. „Mi ez a gyönyörű?” – kérdezték. Feleletül az illetékesek megismételték a műsort: a magyar dalokat ezúttal szerb feliratozással. Számunkra ez volt a legnagyobb elismerés.

Smidt Valéria

Milyen lesz a keresztény jövőnk?

Elértük a bűvös 2000. évet. Olyan ez, mintha egy magas csúcsra érkeztünk volna, amely felé közelítve úgy véltük, hogy a végtelen határához érkezünk, ahonnan talán nincs is tovább. Most, hogy időszámításunk jelzésénél mind a négy számjegyet újakra váltottuk, és túl vagyunk a nagy fordulón, az az érzésünk, mintha az elért csúcsról szélesebb panoráma tárulna elénk. A prognózisok újabb ideje köszöntött be.

Az idősek és betegek karácsonyi látogatása alkalmával tapasztaltam, hogy egyesek nem is tudják felfogni, hogyan lehetséges az élet a kétezredik évben. Gyermekkoromban a felnőttek párbeszédéből kihallottam, papként pedig szemembe is mondták néhányan, hogy „ezret írtunk, de kétezret már nem írunk”! Egyesek az ilyen jellegű kijelentéseiket a Bibliára vezették vissza, nem gondolva arra, hogy ezzel a Szentírás-ismeretük hiányosságát bizonyítják. Sőt, mintha még a papoktól is elvárták volna, hogy helyesnek tartsák véleményüket. Elvégre, ha valakinek, akkor nekik ezt tudniuk kell. Az idő kereke pedig tovább forog, s a jövő Isten kezében van. Erről immár mind többen megbizonyosodhatnak, mert a különböző előrejelzésekkel ellentétben a világ vége nem a 2000. esztendővel köszöntött be. Jó lenne, ha végre az üdvösséget jelen feladatnak tekintenénk, s magunkat jövőnkkel együtt Istenre bíznánk.

De a jövő előrevetítése természetszerűen érdekli az embert még akkor is, ha nem túlságosan kíváncsi. Eszembe jut egy harminc évvel ezelőtti eset. 1969 utolsó napjaiban kaptuk kezünkbe a Zágrábban megjelenő KANA katolikus családi magazin első számát. Boldogan lapozgattuk az ízléses külsőben, minőséges papíron megjelenő, gyönyörű illusztrációkkal ellátott, olvasásra csábító új folyóiratot. Tartalma is igen érdekes volt, egyes cikkek a kíváncsiságunkat is felkeltették. Az egyik írás például arról jövendölt, hogy milyen lesz a kereszténység 2000-ben. Teológiai tudományaim kezdetén álló kispapként meglepődve értesültem arról, hogy jövendő papi életem a prognózisok alapján nem kecsegtet valami nagy jövővel. Bár választott hivatásom akkoriban mifelénk sem ígért biztató jövőt, mégsem mondhatom, hogy hidegen hagyott az állítás, miszerint a templomok kiürülnek és múzeumokká válnak, puszta emlékét őrzik majd annak, hogy egykor istentiszteletek színhelyei voltak. Szentmiséket nem tartanak majd, a hívek sem gyülekeznek bennük, csak a turisták látogatják őket. A cikk írója neve alapján olasz származású lehetett, s akkor azt gondoltam, ha nálunk más is a helyzet, akkor sem nem lenne szabad ilyen borúlátóan tekintenie a jövőbe.

Az ezredforduló közeledtével sokat foglalkoztam ezekkel a gondolatokkal, meg is kerestem az említett cikket, melyet akkor érdemesnek tartottam eltenni, hogy egykor – ha megérem a kétezret – újragondoljam a dolgokat. Ma örömmel állapítom meg, hogy ezen a téren sem teljesedetek be a „jóslatok”, bár más vonatkozásban sok mindent előre sejtett az író. Ez is bizonyítja, hogy a jövőt illetően a jelek alapján sok mindent lehet feltételezni, de igazából nem ránk tartozik ez a téma.

Ma újra feltehetjük a kérdést nemcsak kíváncsiságból, hanem kötelességből is: lesz-e, s milyen lesz a keresztény jövő kétezer után? A harmadik keresztény évezred tőlünk elvárja, hogy a keresztény életértékeket tanúságtevőként adjuk át a jövőnek. Nem annyira szavakkal, hanem inkább élettel! Isten majd megteszi a magáét, úgy, mint eddig is. Az ő ügyét mi, emberek még tönkretenni sem tudjuk. Neki mi nem tudunk ártani. Vele szembeszegülni lehetetlenség. Ha netán megpróbálnánk, akkor saját kárunkra, pusztulásunkra tennénk. A történelem során, az elmúlt évszázadban is, megkísérelték ezt tőlünk sokkal hatalmasabbak. Rajtunk áll, hogy melyik oldalra állunk, építjük-e hatékonyan Isten országát. A jelszó csak ez lehet: Krisztussal a harmadik évezredbe!

Keresztény jövő pedig lesz, ezt nem e sorok írója állítja, nem is valami jövőbe látó jós, hanem Krisztus maga. Ő azt ígérte, hogy övéivel marad a világ végezetéig. Nélküle pedig nem lehet jövőt építeni, Ő a kezdet és a vég. Hogy milyen lesz a keresztény jövő? A jelek szerint van okunk az aggodalomra. A elvilágiasodás, elkereszténytelenedés, az önzés, a haszonlesés, az erkölcsi értékek válsága, az egyre jobban elhatalmasodó rossz… mind-mind a kereszténység nagy ellensége. De ha megújulunk hitünkben, ha szemléletünkkel Isten felé fordulunk, ha a Szentírást életre váltjuk, egyházi életünket az Úr akarata szerint rendezzük, embertestvéreink igényeivel szemben együttérzést, szolidaritást, segítőkészséget táplálunk magunkban, ha felkaroljuk a szegényeket és elhagyatottakat, akkor remélhetünk. A templomaink nem ürülnek ki a jövőben sem, ha mind többen lesznek olyanok, akik azért mennek a templomba, az Isten házába, hogy onnan visszatérve az életbe, élhessék küldetésüket embertársaik felé.

Szungyi László

Melyiket adjam??

Ez a történet még abban az időben esett meg, amikor az emberek jobban gondoskodtak beteg és idős hozzátartozójukról. Törődtek nem csak a testével, hanem a lelkével is. És nem féltek attól, hogy a beteg megijed, ha az Úr Jézus eljön hozzá. Nem gondoltak arra, hogy mit szólnak majd ehhez a szomszédok. Nem terhelni akarták a papot, hanem segíteni, hogy egyik legszebb szolgálatát, a betegek és idősek ellátását teljesítse. Ez az eset még abban az időben történt, amikor nem volt még annyi autó, és az emberek lovas kocsival jártak. Az Úr Jézust meg az egész család látogatójának tartották: s a család minden tagja otthon várta őt…

Egy alkalommal szállásra hívták a plébánost a nagymamához. A pap lovas kocsin jött. A nagymama elvégzett mindent szépen, miközben az egész család körülvette.

A plébános végül elbúcsúzott, majd felszállt a kocsira. Ekkor a gazda, a nagymama fia megszólalt:

– Plébános úr! Elfogadna-e egy kismalacot?

– Szívesen, fiam!

A gazda erre odasúgta a legidősebbik fiának:

– A tizenharmadikat.

„Az a legkisebb, és mindig is az lesz!” – gondolta a gazda. De hozták is már a malacot, szépen zsákba téve. A pap átvette és meg is köszönte:

– Adjon az Isten érte ezerennyit!

A gazda hirtelen a fejéhez kapott. „A tizenharmadikból? Inkább az elsőből legyen ezerannyi! Hiszen az a legnagyobb!” – villant át a fején, s megszólalt:

– Plébános úr! Ne haragudjon, de adja csak vissza azt a zsákot!

A pap visszaadta a zsákot, a gazda meg a fiának. De most ezt súgta oda neki: „A legelsőt! A legnagyobbat!” Mert ha az Isten meghallgatja a pap kívánságát, abból legyen ezerannyi!

Suhajda Lajos SVD

A szeretet tüzét másokban is lángra lobbantani

A Nagy Szent Bazil Rendi Nővérek az egyház egyik legősibb női szerzetesrendje. A bazilita nővérek a szerzetesség atyja, Nagy Szent Bazil (Baszileiosz, Vazul) szerzetesi életszabályainak alapelvei szerint élnek; alapítóként őt és nővérét, Szent Makrinát tisztelik. Szent Bazil Regulái mindmáig az ősi görögkatolikus szerzetesség alapokmányát jelentik. A szerzetesi élet célja: Isten dicsőítése, az embertárs szolgálata és saját megszentelődésük, amit az imádság, a böjt és az alamizsna gyakorlásával törekszenek megvalósítani, hogy Krisztus Urunk imádkozó, gyógyító és életadó jelenléte legyenek a világban.

Magyar földre István király telepítette le a görög szerzetesnővéreket. A veszprémvölgyi apácakolostort az Imre herceg bizánci feleségével együtt Magyarországra érkező görög apácák számára alapította. Hosszú időn át híres hímzőműhely működött itt. Innen került ki a bizánci művészet legszebb magyar terméke, az a miseruha, amelyet III. Béla király óta koronázási palástként használtak. A művészettörténeti szempontból is páratlan értékű paláston mind a keleti, mind a nyugati egyház kiemelkedő szentjei megtalálhatók. A másik bazilita apácakolostor Dunapentelén épült, s azt Szent Panteleimon tiszteletére emelték. A történelem viszontagságai következtében a 13. században megszűntek a bazilita nővérek kolostorai. A későbbi alapítású kolostorok pedig az első világháború után, a trianoni békeszerződés következményeként kialakult új országhatárokon kívül maradtak. Visszatelepülésük 1935-ben történt. Dudás Miklós bazilita rendfőnök, később hajdúdorogi püspök ismét letelepítette a bizánci szertartású görögkatolikus bazilita nővéreket. Máriapócson zarándokházat és árvaházat alapítottak, tanítottak, miseruhákat készítettek, egyesületi és ifjúsági munkát végeztek, lelkigyakorlatokat szerveztek. Sátoraljaújhelyen árvaházat, Hajdúdorogon pedig internátust alapítottak. Az 1950. évi feloszlatáskor mintegy harminc bazilita nővérnek kellett elhagynia a rendházat és apostoli szolgálatát. A rend működése 1950–1989 között államilag be volt tiltva. Jugoszláviában hat, Lengyelországban három kolostoruk maradt. Magyarországon a rendszerváltást követően éledt fel ismét a szerzetesi élet. A bazilita nővérek közösségének jelenleg tíz örökfogadalmas tagja és egy novíciája van. Máriapócson harminchat személyt befogadó női szeretetotthont tartanak fenn, templomi szolgálatot végeznek és lelkigyakorlatokat szerveznek. Sátoraljaújhelyen 1996-ban nyílt meg a szeretetotthonuk.

1951-től a bazilita nővérek egyházjogi státusza: központi vezetésű, pápai jogú női szerzetes intézmény. Az 1995-ös adatok szerint Nagy Szent Bazil Rendi Nővérek közösségeihez tizenkét ország több mint hatszáz nővére tartozik.