Tartalomból:

Vissza a főlapra

A munkásbarát

Mély teológiai üzenete miatt a jánosi evangélium bevezető szavait az egyház karácsonykor többször is felkínálja olvasásra és elmélkedésre, mert ahogy az Ige megtestesült Betlehemben, úgy kell életre kelnie a hívő ember életében is. A kereszténység kétezer éves történelme során a hívek megszámlálhatatlan sokasága tett eleget ennek a követelménynek, bizonyítva a ma emberének, hogy az evangélium megvalósítható. Igaz, sok energiát követel, de nem haladja meg az ember képességeit. De hát mit is érnek az olyan dolgok, amelyekért nem kell áldozatot hozni?

Szent János prológusát hallgatva sokszor eszembe jut az az egyszerű „munkásbarát” is, aki fizikai munkája mellett annyit elmélkedett az evangéliumon, hogy szinte fejből tudta, sőt alkalmazta is minden helyzetben. Bármi is történt a kolostor körül, ő azonnal egy szentírási mondattal kommentálta. A gvardián végül megelégelte ezt, mert a testvér sokszor kényelmetlen helyzetbe hozta a többieket, és még a rendház barátait, látogatóit is. Az elöljáró tehát egyik napon magához rendelte a barátot, és keményen megdorgálta. Éppen a büntetések lajstromát sorolta, amikor a kolostor szamara beiákolt az ablakon. Ez megzavarta a gvardiánt, aki így szólt a testvérhez: „Ha erre is tudsz mondani valamit, amikor elengedem büntetésedet.” Mire a testvér: „Övéihez jött, de övéi nem fogadták be.”

Az idei Frankfurti Nemzetközi Könyvvásár óta más miatt is gondolkodásra késztet a fenti jánosi idézet: Krisztus az övéihez, a magyar keresztényekhez is eljött, de azok nem fogadták be. Bizonyára a kedves olvasó jól tudja – minden ellenkező híresztelés ellenére –, hogy milyen csúfondárosan leégtünk. A szervezők nem gondoltak arra, hogy vallás is létezik. A frankfurti rendezvény látogatói pedig jól ismerik a nemzetközileg elfogadott szokást, hogy a vallás – religion – a könyvvásáron külön címszó alatt is szerepel. Mikor az előkészület idején megsejtettem, hogy a keresztény könyvek nem jutnak el Frankfurtba, felhívtam az illetékest, aki megmagyarázta, hogy a vallás a társadalomtudomány körébe tartozik, s közben elvette a kedvemet a részvételi szándéktól is. Pedig jól esett volna, ha a világ látja, hogy létezik magyar katolikus – és keresztyén – könyvkiadás is. De az ezeréves kereszténységét ünneplő magyarság Krisztus nélkül ünnepel, így mutatkozik be a kultúra igen jelentős területén. Magyarán: kereszténység Jézus Krisztus nélkül. Ezért most, karácsonykor ezt is jelenti nekem: „a tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be”.

Vajon a magyarságnak azzal kell dicsekednie, hogy ezeréves története alatt nemcsak elfogadnia, hanem kiirtania is sikerült a kereszténységet? Mert Frankfurtban ezzel hivalkodtunk ország-világ előtt, miközben nem keresztény vallási kiadók könyveit szép számban láthattuk a magyar pavilon ízléstelenül berendezett kartonpolcain. Pedig van egy olyan katolikus kiadónk, amelynek kora messze felülmúlja minden más kiadóét. Úgy látszik azonban, hogy a magyarságnak nem kell a kereszténység: kihagyja a kultúrából, a mindennapi életből, folyik a gettósítása. A keresztény könyv más kategóriába tartozik: a katolikus teológiai kézikönyv és hittankönyv Magyarországon nem tankönyv. És sorolhatnánk tovább. Európa e kérdésben is máshogy gondolkodik. Érdemes lenne erre is odafigyelni, ha már a csatlakozást keressük.

Számomra most – a 2000. Évi Nagy Jubileum és a Magyar Millennium ünneplésekor – ez rendkívül fontos kérdés. A keresztény értékek mellőzésével akarjuk ünnepelni ezeréves kereszténységünket? Ilyenre ugyan nem volt még példa, de tőlünk minden kitelik. A marcangoló kérdések ellenére hiszem, hogy van egy kis mag, egy nyáj, a hűségesek kitartó csoportja, amely észreveszi a rendetlenségeket, amelynek van bátorsága felemelni hangját a társadalmi visszásságok ellen, s elfogadja II. János Pál jubileumi buzdítását: „Nyissatok ajtót Krisztusnak”, mert ő ezen a karácsonyon is kopog szíved ajtaján. Te az övé vagy, hozzád jön.

Harmath Károly

A szentévekben bővelkedő száz év

Az ideológiai ellentét a „laikusok” és a katolikusok között nemcsak a 19. századra jellemző. Ebben a légkörben zajlott le ugyanis a 20. század első jubileumi éve is. A szentévet a befelé fordulás jellemezte. XIII. Leó pápának, aki hivatalos megnyilvánulásaiban is hangot adott szociális problémák iránti érzékenységének, külön gondja volt a zarándokok fogadására és elhelyezésére. A feljegyzések szerint 207 csoport zarándok látogatta meg az Örök Várost, s becslések szerint ugyanennyien jöttek egyéni szervezésben. A szentév nagy kihívása az olasz szabadkőművesség ellenzarándoklata volt, amit szeptember 20-án ejtettek meg „meglátogatván a laikus világ négy nagy bazilikáját: a Pantheont, a Janiculumot, a Porta Piát és a Campidogliót”.

1900-ban több szerencsétlenség is sújtotta az egyházat. Nemcsak a kínai bokszerlázadás okozott nagy veszteséget a katolicizmusnak, hanem az európai csapások sorozata is (zarándokok vasúti szerencsétlensége Róma mellett, a Tibéris áradása stb.). Közben egyre erősödtek a hangok, amelyek azt követelték, hogy béküljön ki egymással az egyház és az olasz állam. De erre csak 1929-ben került sor a Lateráni Paktum keretében.

Az 1925-ös szentév a világ katolikusai közötti egység és kibékülés jegyében telt. S közben nem feledkeztek meg azokról a nagy szándékokról sem a katolikusok, amelyeket a szentévet bejelentő bullájában fogalmazott meg XI. Piusz pápa. Ezek közül a legjelentősebb célok: a népek közötti megbékélés, a nem katolikusoknak egyházba való visszatérése és Palesztina helyzetének rendezése. A szentévben megszervezték a Missziós Kiállítást is mintegy 6500 négyzetméteren. A kiállítás anyagának értékes tárgyai ma a Vatikáni Múzeumban láthatók. Európában 25 nemzeti bizottság, a többi kontinensen meg 23 bizottság szervezte a zarándoklatokat, amelyeknek keretében több mint egymillió zarándok látogatott el Rómába. Ez a szentév képes volt újra a vallási és lelki értékek felé irányítani a katolikusok sokaságát.

Az 1933-as rendkívüli szentév, amelyet Urunk halálának 19. évszázada alkalmából hirdetett meg XI. Piusz pápa, volt az első, amelynek megnyitását a rádió hullámain is közvetítették. Húsvétra mintegy háromszázezer személy gyűlt össze Rómában, közöttük a kínai Wei is, aki 15 ezer kilométert tett meg gyalog.

Az 1950-es szentévet az a XII. Piusz pápa nyitotta meg, aki 1870 után elsőként hagyta el a Vatikán területét, hogy 1942-ben ellátogasson a San Lorenzo városnegyedbe, amelyet heves bombatámadások értek. Az 1950-es szentév fő gondolatát az egyházak közötti megbékélés képezte: a Szentszék, miután az ökumené gondolata új erőre kapott, szerette volna kibékíteni az egyházat és a kereszténységet. Ezért komoly liturgikus reformokra is sor került. Erre a szentévre a mintegy hárommillió zarándok érkezett különféle közlekedési eszközökkel, amelyek között első ízben szerepelt a repülőgép, de még mindig sokan voltak, akik a nagy áldozatokkal járó zarándoklatot részesítették előnyben, például a Galles-i Tom Scott és Lawrence Merlow, akik mint minden idők legtávolabbról érkezett zarándokaiként a mai napig tartják a rekordot a gyalogos zarándokok között. De említésre méltó az a 66 éves belga asszony is, aki 60 napon át megszakítás nélkül rótta az utat Róma felé, maga előtt tolva kis kocsiját útipoggyászával és azzal a kehellyel, amelyet azoknak az édesanyáknak a nevében nyújtott át a pápának, akiknek a fiai elestek a háborúban. Nem kevésbé volt megható az a találkozás sem, ami Hans Kreuter és Isak Sardjeck között ment végbe a szent kapu előtt. Kreuter Buchenwald SS-őre volt, Sardjeck pedig fogoly. Később mindketten rátaláltak az egyházra – az első a hitére, a másik az evangéliumra –, s az egyházban egymásra mint testvérekre. A szent kaput így testvérként léphették át.

Az 1975-ös, 25. szentévet VI. Pál pápa nyitotta meg azzal a vággyal, hogy a harmadik világ népei és egyházai minél közelebb kerüljenek Rómához.

II. János Pál pápa 1983-ra és 1984-re rendkívüli jubileumot hirdetett megváltásunk évfordulója alkalmából, 1987-et pedig Mária évévé nyilvánította. Ezek a szentévek már a 2000. Évi Nagy Jubileum előkészületéhez tartoztak. 2000-ben több mint húszmillió zarándokot vár Róma. Az Örök Város néhány kiemelkedő épületét már felújították, és világszerte megkezdődött a katolikusok lelki előkészülete a Nagy Jubileumra. Nemcsak Rómában, hanem a püspöki székesegyházakban is felkészültek, hogy karácsony vigíliáján ünnepélyesen megnyissák a 2000. Évi Nagy Jubileumot, a kegyelem évét, amit valamennyien hálával fogadunk Istenünk kezéből, mint kegyelmet és alkalmat keresztény életünk minőségének megváltoztatására.

Tartalom

Karácsony ezer éve

Milyen lehetett ezer évvel ezelőtt a karácsony szent ünnepe a Kárpát-medencében, a Duna-Tisza-Dráva-Száva vidékén, az akkori Magyarországon? Az ország fogalma ugyan némileg másként létezett; mégis a több mint száz évvel korábban ide érkezett, és itt a honfoglalást követően sikeres honalapítást véghezvitt magyar népnek, meg a már jó ideje itt élő keresztény avaroknak és a kicsiny létszámú, szintén keresztény hitű szláv néptöredékeknek volt áldott karácsonyuk. Talán fehér, mert havas, talán fekete, vagy csak szürkés-deres, mert ködös és saras. De erről a krónikák elsárgult pergamenlapjain a koromtintával megrajzolt, mára már megfakult sorok nem tudósítanak.

Milyen volt a nagyfejedelemség, melynek élén az ifjú és keresztény István állt, aki apja, Géza elhunytakor, 997-ben vette át az irányítást és a hatalmat? A Dunántúlon, a veszprémi várhegyen, melynek közelében az új uralkodó a pogány múltat képviselő Koppánnyal szemben Szent Márton zászlaja alatt megvívta a döntő küzdelmet, ott tanyázott az a térítő püspök, aki egyházmegyét még nem mondhatott magáénak, ám tavasztól őszig, ameddig az időjárás engedte, járta a dunántúli falvakban lakó magyarokat, s hirdette nekik Krisztus tanítását – egyházát. Telente el-elimádkozgatott a Szent György-kápolnában, ami ekkor már néhány évtizede állt, s várta, hogy majd 1020 táján Imre, a trónörökössé lett másodszülött fiú tisztasági fogadalmat tegyen falai között, éjszakai sötétben, gyertyaláng mellett, amikor a lobbanó lángocska fénye a Fényre figyelmezteti a fiatalember lelkét.

Lent délen, a Maros folyó partján, meg Erdélyben néhány görög szerzetes és pap hirdette az evangéliumot, s időről időre megpihent a marosvári görög monostorban, ami később, 1030-ban királyi akaratból új helyre, Oroszlámosra telepedett át. Szent Márton fél köpenyegét az égből ráterítette a nevét viselő hegyre, meg az ottani építkezésekre, hiszen a még Géza idejében, 996-ban lerakott fundamentum joggal elvárta, hogy rajta mielőbb falak magasodjanak, boltozatok tetőzzenek. A félig kész épületben Szent Benedek szabályzatát követő szerzetesek éltek, Szent Adalbert egykori prágai társai. Köztük volt Asztrik is, a későbbi koronahozó, majd kalocsai püspök-érsek, s ekként pályájával a magyar történelem egének csillagai közé ívelő monachus, aki egy-két éven át ideje java részét a pécsváradi fejedelmi udvarházban töltötte, hogy ott is megtelepítsen egy újabb benedeki regulát követő szerzetesi közösséget. A Szent Márton-monostor szerzetesei javarészt maguk faragták és cipelték az épülő templom köveit, csak éppen az ünnepnapokat szentelték meg a pihenéssel. Az öttemplomú Pécs városáról sem szabad megfeledkezni, melynek latin neve (Quinque ecclesiae) is azt sugallja, hogy ott ekkor évszázadok óta működő – egy vagy több – templom állt. És Zalavárott is ott magaslott a 850-es években föl- vagy újraszentelt templom, karácsonyonként tágasra nyitott ajtajával, mert a keresztség előtt álló, és a pogányságtól egyre jobban távolodó avarok-magyarok jogot formáltak arra, hogy hallják a karácsonyi éneket, ami kiáradt a szentélyből némi tömjénillattal egyetemben.

A fejedelmi udvar több helyen is tanyát üthetett volna az ünnepekre, hiszen Kalocsa birtokközpontnak számított, csak ekkor még nélkülözte a kőegyházat. Fehérváron már állt a Szent Péter-templom, ami 972-ben föltehetőleg tanúja volt Géza és Vajk megkeresztelkedésének. A magyar vezér tudta, miért nem megy kisfiával idegenbe keresztelkedni: a keresztséget elfogadja, de a politikai függőséget nem.

Esztergom adhatott otthont a fejedelmi családnak 999 karácsonyán, a várerődítménnyel a hegyen, meg a Szent István első vértanú tiszteletére emelt kőegyházzal, a Duna fölötti meredély szélén meg a Szent Vidre, Prága védőszentjére emlékeztető kisded kápolnával. István nagyfejedelem szerette itt a csöndben felidézni a kápolna építését tanácsoló Szent Adalbert prágai püspök emlékét, aki ifjúkorának lelki gyámola volt, és aki két évvel korábban, 997-ben a pogány poroszok gyilkos kezétől szenvedett vértanúhalált.

A nagyfejedelem és családja a Szent István-templomban vett részt az éjféli meg az ünnepi misén, mert ez a templom eléggé tágas volt a papság, az uralkodó és hozzátartozói, meg az udvarban tartózkodó, már keresztény magyar urak számára. István mellett felesége állt, Gizella, aki néhány éves házasságuk alatt már több gyermekkel ajándékozta meg férjurát. Ottó, az elsőszülött fiú, a trónörökös, az európai uralkodó családok szokása szerint az egymást követő három német-római Ottó császártól kapta nevét örökül, hiszen anyai ágon rokonságban állt velük. Egy-két leánygyermek is jelen lehetett, hiszen a fejedelmi párnak több leánya született hiteles források szerint. A másodszülött Imre ezen az ezredvégi karácsonyon még nem lehetett jelen, ő valószínűleg csak 1000 után néhány évvel született meg. Az egyházi pályára szánt Imre ugyanis – nehogy trónkövetelő váljék belőle! – a 999 karácsonyán már kisfiúként jelen levő Ottó bátyjának serdülőkori halála után lett csak trónörökös, és hamarosan a bihari földvár ura. A fejedelmi pár, kisgyermekeik meg alattvalóik hallgatták a latin éneket: Puer natus est nobis! – Fiú született nekünk – mintha angyalok énekeltek volna. Valóban azok lehettek, akik a következő karácsonyra koronát hoztak Rómából, II. Szilveszter pápától – igaz, Asztrik közreműködésével – István nagyfejedelemnek, hogy koronázott keresztény királya legyen a magyaroknak.

Édességes minden karácsony, ám a 999-es különösen az volt a magyarok fejedelmének és az egész népnek is: a Fiú születésének ünneplésekor várták, hogy megszülessen a keresztény Magyarország.

Török József

Tartalom

Szalmaszál abból a jászolból

• Nagy Gáspár magyarországi költővel a pannonhalmi Médiatalálkozón beszélgettünk el a költészetről:

– Visszagondolva nagy ajándéknak tartom, hogy itt, Szent Márton hegyén tölthettem legszebb diákéveimet, ahol a bencés szerzetesek már több mint ezer éve letelepedtek. Kitűnő tanáraimnak köszönhetően nemcsak hitéletemben gazdagodtam, de átadták nekem a történelem mélységes szeretetét is. Pannonhalmán diákként naponta szembesültem ezer éves történelmünkkel. Gondoljuk csak el, hogy az altemplomot még Géza fejedelem kezdte építtetni. Szent István adott alapító levelet 1001-ben, és fiával, Imrével többször is járt itt… Ehhez kapcsolódik a bencés atyák és a kiváló főapátok története is, akik nemcsak építettek, hanem ha kellett, fegyverrel is védték az apátságot, és például a II. világháborúban befogadták a menekülteket. Mindez azt az érzést erősítette meg bennem, hogy valóban kiváltságos helyzetben voltam, amikor a bencés atyák „vendégeként” tölthettem el négy olyan évet, amely döntően befolyásolta későbbi életemet, költővé érésemet.

• Mi a legnagyobb inspirációs erő költészetében?

– Talán az, hogy szolidáris vagyok az emberekkel, és próbálom ezt naponta megélni. Egyrészt igyekszem figyelni a lélek rezdüléseire, bár minden költő a maga módján önző és egy kicsit magamutogató is. De mégis figyelnem kell, ha az a vágyam, hogy közöljek valamit. Az emberi érzésekre való nyitottság azt is jelenti számomra, hogy észreveszem valakinek a szemében a csillanást, de azt is, hogy gazdag-e vagy szegény, és hogy mire szorul rá. Ezen kívül nagyon izgat az is, hogy valamiképpen kifejezzem azokat a történelmi igazságtalanságokat, amelyek a múltban vagy a jelenben történtek illetve történnek. Úgy érzem, a költő feladata, hogy ezeket mások helyett is megfogalmazza.

• Ön szerint mi a szerepe a költőnek a keresztény remény ébrentartásában az ezredfordulón?

Az igazi irodalom és igazi költészet valamilyen módon mindig reményt sugalló. Illyés Gyula mondta nagyon bölcsen, hogy nincsen pesszimista vers. Minden vers, még a legkeserűbb is, életigenlő. A mi számunkra égetően fontos, hogy mindig valami olyat sejtsünk meg ennek a világnak a bonyolult összefüggésrendszerében, amit a tudomány, a technikai fejlődés keres. Hiszen Isten bízta ránk, hogy kutassuk az ő titkait, és hogy olyan életet éljünk, amely neki tetsző, bár tudjuk, hogy ettől milyen messzire vagyunk. A költő ebben adhat reményt. Megerősíthet minket abban, hogy minden nap újra kezdhetjük az életünk rendbetételét, hogy majd egyszer nyugodtan állhassunk az örök bíró elé. A Tudom, nagy nyári délután lesz című versemben ezt úgy fejeztem ki, mint egy nyugodt, nyári délelőtt képét, amikor minden ember, mint főszereplő találkozik a Nagy Rendezővel, legyen az költő, rádiós, vagy bármilyen más foglalkozású ember. Erre, hogy mindannyian teremtmények vagyunk, egy jó vers képes ráfigyelni. Egy jó versből még annak is át kell csillannia, hogy csak Isten kegyelméből születhetett meg. Pontosan tudom, hogy a kezemet nem mindig én futtatom a papíron. Ha ez a ráhagyatkozás nincs meg, ez a bizonyos „utolsó szalmaszál”, amibe bele lehet kapaszkodni, akkor nem sok értelme van az egésznek. Sőt, a költészetnek sincs semmilyen értelme, és nem fog sokra menni, ha ez ellen próbál kapálózni.

Katona Marianna

Minden értünk van

Az évek múlásával kezdtünk mi is „átlagkeresztényekké” válni. Egy fokoláre-találkozón azonban felismertük az utat, amelyen nekünk Jézus felé kell haladnunk...

– A közösségen belül megosztjuk a tapasztalatokat, megtanuljuk kikerülni a hibákat, botlásokat, csiszolódik, tökéletesedik életünk. A közösségben megkapjuk az irányelveket, hogy Isten felé tudjunk haladni – mondta a zentai fokoláre-találkozón (1999. október 3-án) a moholi Madarász-házaspár.

József egy magán géplakatos-műhelyben dolgozik. Ilona, a felesége textilipari középiskolát végzett. Pillanatnyilag három gyermekük – Dániel (10), Mónika (4) és Melinda (2) – nevelésével tölti napjait.

Ilona: – Találkozásunk első pillanatától éreztük Isten jóságát és szeretetét. Ő segített, hogy megértsük igazságait, és tisztán lépjünk a házasságba. Nagyon nehéz volt az árral szemben úszni, mert környezetünkben pont az ellenkezőjét tapasztaltuk meg.

Esküvő után igyekeztünk Isten törvényei szerint élni, de az évek múlásával kezdtünk mi is „átlagkeresztényekké” válni. Vasárnaponként eljártunk a templomba, de ez nem adott elég erőt a hétköznapok nehézségeihez.

Egy házaspár révén jutottunk el egy fokoláre-találkozóra. Ott felismertük, ez az az út, amelyen nekünk Jézus felé kell haladnunk. Rendszeresen eljártunk a találkozókra, s az ott hallottakat megpróbáltuk megélni a gyakorlatban. Kezdetben ez nem ment könnyen. Mivel Isten szeretete végtelen, Isten mindig megmutatta, hogyan növekedjünk a szeretetben. Hogy mindennapi életünk minőségesebbé váljon, ehhez még most is nagyon sokat kell változtatni életmódunkon. Mi az eredmény? Megpróbálunk mindenkit szeretni, kisebb-nagyobb sikerrel.

Sok nézeteltérés (volt) fiam és köztem

József: – Mélyen megérintett bennünket az új életforma. Én is megpróbáltam a saját életemben alkalmazni. Fiam és köztem sok nézeteltérés volt. Szüleit nem tisztelő gyermeknek tartottam. Erősen meg akartam változtatni, mert ki tegye ezt, ha nem az apa. Próbálkoztam szép szóval, de nem használt. A környezetem is elvárta, hogy ha nem megy szép szóval, akkor gorombán, de úgy legyen, ahogy én akarom. Később rájöttem, hogy erőszakkal még semmit se oldottak meg.

Az egyik találkozón elhangzott: „Isten maga a szeretet. Mindenkit végtelenül szeret, akár jó, akár rossz.” Ekkor döbbentem rá, hogy én is csak szeretettel tudom megváltoztatni a fiamat. Elhatároztam, ezentúl többet foglalkozom vele, türelmesebb, engedékenyebb leszek, végtelenül szeretni fogom. Amikor így tettem, lassan-lassan kezdett javulni a kapcsolatunk. Minél jobban szerettem, annál inkább láttam rajta a változás jeleit. Egy alkalommal Az én édesapám címmel fogalmazást írtak az iskolában. Meglepődtem és boldogság töltött el, mert egész sor jó tulajdonságomat sorolta fel benne. Fogalmazásából érződött, mennyire szeret és büszke rám. Ekkor hálát adtam a mennyei Atyának, hogy segített nekem megtenni a lépést, hogy igazi agapé-kapcsolatban legyek gyermekemmel.

Rám telepedett az egyhangúság

Ilona: – Férjem lakatosműhelyben dolgozik reggeltől késő estig. Én egész nap egyedül maradtam a háztartással meg a gyerekekkel, és férjemmel igen kevés időt tudtam tölteni. Eleinte könnyebben, később egyre nehezebben vettem az akadályokat. Minden napon egyformán, egyhangúan múlott: főztem, mostam, takarítottam és a gyermekeinkkel foglalkoztam. Rám telepedett az egyhangúság. Kezembe került Chiara Lubich, a fokoláre-mozgalom alapítójának egyik írása, amelyben arra buzdít bennünket, keresztényeket, hogy mindenért adjunk hálát a mennyei Atyának és mindenkiben Jézust lássunk. S bármit teszünk, mondjuk: „Jézusom, ezt most neked teszem!” Elhatároztam, hogy egész nap megpróbálok mindent Jézusért tenni, és hálát adni mindenért, ami velem történik. Így már könnyebb volt, sőt boldog voltam, hogy szeretettel tudtam tenni a dolgomat. Majd azon gondolkodtam, mivel tudnám még jobban kifejezni szeretetemet férjem és gyermekeim iránt is.

Eszembe jutott, hogy minden jelentéktelennek tűnő dolog nagy értéket kap, amikor azt szeretettel tesszük.

Megvacsoráztattam, megfürdettem és lefektettem a gyerekeket. Este kilenc órakor nekifogtam a burgonyasütéshez. „Éppen sült krumplit kívántam” – mondta férjem, amikor belépett. Én annyira megörültem ennek a szeretet-tettemnek, hogy még fáradtságomat is elfelejtettem. Vacsora után sokáig beszélgettünk, és nagyon szép estét töltöttünk. Hálát adtam Istennek, amiért erőt adott, hogy férjemet még jobban tudjam szeretni.

Építkezés – még egy próbatétel

József: – Házunkhoz egy vécét és egy ebédlőt számítottunk hozzáépíteni. Mikor eladtuk a gabonát, csak az egyik felét fizették ki nekünk készpénzben, a másik részért értékpapírokat adtak, amelyeket bevásárláskor nem mindenütt fogadtak el. Ezért gyorsan kellett dönteni, hogy hol mit vásárolunk rajta. Feleségemmel megbeszéltük, hogy ha találok vécéhez szükséges felszerelést, levásárolom az értékpapírokat. Így is történt. Megvettem a vécécsészét és egyebet. Nagy örömmel raktam be az árut az autóba, és boldogan indultam haza.

Már várt a család apraja és nagyja. Feleségem is nagyon megörült, amikor megtudta, hogy sikerült megvennem a tervezett dolgokat. A vécécsészét nagy dobozban, óvatosan bevittem a szobába, nehogy összetörjön. Megmutogattam a családomnak, mi mindent hoztam. A vécécsészét kiemeltük a dobozból, megcsodáltuk, és nagyon boldogok voltunk. A következő pillanatban, ahogy hozzáért kislányunk, feldőlt és darabokra tört. Felségemmel szinte egyszerre mondtuk: „Hát ez összetört…” A nagy örömből nagy fájdalom lett. Abban a pillanatban éreztük, hogy ez egy próbatétel, Isten valami miatt megengedte, hogy ez megtörténjen. Tudtuk, nem hibáztathatjuk sem Istent, sem magunkat, sem kislányunkat, mert minden értünk van. Könnyes szemmel szedtük össze a darabokat, a fiunk még sírt is. Egész este mindannyian szomorúak, bánatosak voltunk. Akkor közösen hálát adtunk mindenért, ami aznap velünk történt. Megköszöntük Istennek, hogy segített megtartani közöttünk az egységet, vagyis hogy nem vesztünk össze. Sőt ezáltal még növekedett bennünk az egymás iránti szeretet. Úgy éreztük, ez a legfontosabb, amit a gyerekeknek nyújthatunk. Hittük, hogy fájdalmunkból a mennyei Atya valami jót fog kihozni. Ekkor megkönnyebbültünk, s feleségemmel együtt nagy nyugalmat éreztünk. Egy későbbi találkozón elmeséltük ezt a tapasztalatunkat.

Telt-múlt az idő. „Két dobozt hoztam – mondta barátunk. – Valaki küldte nektek.” Kibontottuk. Az egyikben egy vécécsésze, a másikban pedig egy mosdó volt. Nem is tudom, mit éreztünk abban a pillanatban: megdöbbenést, hálát vagy boldogságot? Meg is köszöntük Istennek, hogy ennyire szeret minket: egy dolgot „elveszítettünk”, helyette azonban kettőt adott. Mennyire igaz az, hogy a mennyei Atya minden rossz dologból valami jót hoz ki.

Elrabolt gyermekkorok

Decembert a karácsony teszi olyan széppé és meghitté. Hogy mi történt ekkor? Izajás próféta így válaszol erre: „Gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk; az uralom az ő vállán lesz” (Iz 9,5). Szent Lukács evangélista így tudósít erről: „Fölment tehát József is… hogy összeírják Máriával, eljegyzett feleségével… Amikor ott voltak, eljött az ideje, hogy szüljön, és megszülte elsőszülött fiát. Pólyába takarta őt és jászolba fektette, mert nem kaptak helyet a szálláson. Azon a vidéken pásztorok tanyáztak… Egyszer csak ott termett mellettük az Úr angyala… ezt mondta nekik: »…nagy örömet hirdetek nektek, melyben része lesz az egész népnek. Ma született nektek az Üdvözítő… találni fogtok egy kisdedet pólyába takarva és jászolba fektetve.« …a pásztorok… elmentek sietve, és megtalálták Máriát és Józsefet, és a jászolban fekvő kisdedet” (vö. Lk 2,1–20).
Isten egyszülött Fia emberré lett. Nem kerülte meg a kisdedkort és a gyermekkort. Vállalta szegényen, kivetetten, száműzötten. Istállóban született, jászolba fektették, kétéves sem volt még, amikor idegenbe kellett menekülnie. Munkáscsaládban két kezével kellett dolgoznia a megélhetésért. Így akarta megváltani a szegény gyermekeket is a hasonló megpróbáltatásoktól. Így akarta meggyőzni a felnőtteket a kisded- és gyermekkor megbecsüléséről. Így akarta visszaadni a gyermekeknek az elrabolt gyermekkort. Sajnos azonban sok felnőtt nem törődik sem vele, sem a mai gyermekekkel. Ők tovább rabolják a gyermekek életéből a gondtalan, boldog gyermekkort!

Az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) 1948-ban elfogadta az emberi jogokról szóló nyilatkozatot, és ehhez csatolta 1959-ben a gyermekek jogairól szóló nyilatkozatot. A gyermekeknek többek között joguk van az erőszakmentes, boldog gyermekkorra, a tanulásra. Egy gyermeket sem lenne szabad olyan munkára fogni, amely testi vagy lelki fejlődését gátolja. Világszerte mégis 250 millió 5–14 éves gyermek dolgozik embertelen körülmények között.

Zahid (Pakisztán) két hónapja jár iskolába, pedig már 12 éves. Édesanyjával és testvéreivel nap mint nap futball-labdákat varr már négy éve. Rajta kívül még sok gyermek teszi ezt Pakisztánban. Egy labda 32 bőrdarabból készül, amit 650 öltéssel varrnak össze. Azok a gyermekek, akik kénytelenek segíteni szüleiknek ebben a munkában, nem is tudják, hogy másutt az ilyen korú gyerekek jót játszanak ezekkel. Ők nem érnek rá erre.

Carlos (Ecuador): „Hordár vagyok. Tavaly eltörtem a karomat. Barátom elkísért a legközelebbi egészségházba. De mivel nincs biztosításom, nem akartak ingyen kezelni. A többi dolgozó gyermek adta össze a szükséges pénzt. Sőt családomat is segítették, hogy legyen miből megélnünk.”

Kisun (India): „Egy évvel ezelőtt még egy kis faluban éltem szüleimmel és testvéreimmel. A gyapotültetvényeken dolgoztunk, hogy legyen miből megélnünk. Az a kevés, amit kaptunk, nem sokra futotta. Később jött a városból egy idegen, és felajánlotta apámnak, hogy engem megtanít a szőnyegcsomózásra. Sok pénzt kereshetek, jó ellátásom lesz, még moziba is járhatok majd, ígérte. Nagyszerű lesz! – gondoltuk mindnyájan.

Apám egy kis pénzt is kapott értem. De azóta semmit, sem ő, sem én. Vasárnaptól szombatig napi 10 órát egy sötét teremben ülök a nagy keret előtt, és szőnyeget csomózok sok sorstársammal együtt. Fáj a hátam, és kiütést kaptam a poros levegőben röpködő rovaroktól. Reggel és este egy pár apró lepényt és lencselevest kapok enni. Szabadnapom nincs, hazamenni nem tudok, mert nincsen pénzem. El sem tudom képzelni, hogyan kerülök el innen!”

Jarina (Szenegál): „Tizenegy éves vagyok. Reggelenként a piacon gyümölcsöt árulok. Délután iskolába megyek. Negyedik osztályba járok. Mindkét helyen nem könnyű helytállni. Sokszor előfordul, hogy nem tudom elkészíteni a házi feladatot, mert nincs időm tanulni. Délben nagyon sietek, hiszen az iskolából nem késhetek el. Sokan vagyunk testvérek, a pénzből nem futja a legszükségesebbre sem. Néha azon gondolkodom, hogy abba kellene hagynom a tanulást. Pedig nem szeretném.”

Lilly és Rupali (Banglades): „Reggel 6-kor kezdünk dolgozni, és este 6-kor hagyjuk abba, amikor már sötétedik. Naponta 12 hosszú órán át dolgozunk mi, gyerekek is, anyánkkal együtt a téglagyárban. Ezért a nehéz munkáért 14 pfeningnek (0,14 német márka) megfelelő összeget kapunk fejenként egy napra. Szívünk vágya, hogy ne kelljen egész életünkben itt dolgozni! Mi nem járhatunk iskolába, és jobb életet nem is remélhetünk!”

Imádkozzunk az Úr Jézushoz, hogy erősítse a gyermekeket, hogy tudjanak gyermekek is lenni, és világosítsa meg a felnőtteket, hogy ne rabolják el a gyermekektől gyermekkorukat.

Suhajda Lajos SVD

Az egység felé

Katolikus-lutheránus közös nyilatkozat a megigazulásról

Október 31-én, vasárnap, a reformáció emléknapján írták alá a Katolikus Egyház és a Lutheránus Világszövetség képviselői a megigazulásról szóló közös nyilatkozatot. Katolikus részről Edward Cassidy bíboros, a Keresztény Egységtörekvés Pápai Tanácsának elnöke és Walter Kasper püspök, a Tanács titkára látta el kézjegyével a dokumentumot, míg a másik fél részéről Christian Krause püspök és Ismail Noko lelkész, a Lutheránus Világszövetség elnöke és titkára.

A megigazulás témája a reformáció kezdete óta a legvitatottabb kérdés volt századok során egészen napjainkig. A lutheri felfogás szerint csak Krisztus üdvözítheti a bűn által teljesen megromlott embert. Az Isten pedig az „egyetlen igaz”, vagyis Krisztus érdemei miatt nem számítja be az emberek vétkeit, hanem Fiára való tekintettel igaznak tartja őket. Az üdvösség e művéhez az ember a maga részéről nem tehet semmit. Ugyanakkor maga Luther is beszélt a megigazult új teremtményről, a jó cselekedetekről, mint a megigazulás gyümölcséről.

A katolikus egyház az 1545 és 1663 között tartott tridenti zsinat első dekrétumával válaszolt a lutheri felfogásra. A zsinat első megállapítása az emberi önmegváltás lehetetlenségéről megegyezik a lutheri elvekkel: az üdvösség csak az Istennek Krisztusban adott ingyenes kegyelme által nyerhető el. De a tridenti zsinat nyomatékkal hangsúlyozza az Isten által felkínált kegyelem szabad elfogadását az ember részéről. Ez a kooperáció, közreműködés azonban nem önálló, hanem már a kegyelem gyümölcse. Továbbá a zsinat beszél az ember benső átalakulásáról, amit a kegyelem művel az emberben, vagyis a megigazulás nemcsak a bűnök bocsánatát jelenti, hanem a benső ember megszentelődését és megújulását is.

Ezek a tanbeli különbözőségek végül egymás kölcsönös elítéléséhez és kiközösítéséhez vezettek. Az évszázadok során a kétféle megigazulástan összeegyeztethetetlennek látszott. A protestánsok szerint az emberi közreműködést hangsúlyozó katolikus felfogás Krisztus egyedüli megváltó művének értékét kisebbíti, míg a katolikusok elvetették Luther megközelítését, mely szerint a megigazulás így csak külsőleges marad az ember számára, és nem érinti őt lénye legmélyén.

A II. vatikáni zsinat megújult ökumenikus szellemében azonban több teológus felfedezte a közös pontokat, és elkezdték a Szentírás és az egyházatyák írásainak kritikus újraolvasását. A katolikus és lutheránus teológusok 35 esztendőn át fáradoztak azon, hogy egyre világosabban fogalmazzák meg a közösen elfogadott tételeket, és egyre pontosabban tudták körülírni a még megmaradó, korántsem lényegtelen elemeket. Különféle munkacsoportok és vegyesbizottságok lassanként egyre több részeredményt mutattak fel, bár a közös munka sokszor megtorpant, mert mindkét fél részéről akadtak olyanok, akik ellenezték a keresést, mivel saját egyházuk önazonosságát féltették.

Lutheránus részről az idén nyáron elhunyt Johannes Hanselmann püspök volt az ökumenikus párbeszéd atyja. Ő mint a Lutheránus Világszövetség elnökhelyettese, majd elnöke, húsz éven át vezette a tárgyalásokat, amelyet katolikus részről a német származásánál fogva a problémára különösen is fogékony Joseph Ratzinger bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusa sürgette, illetve irányította. Ilyen előzmények vezettek a megigazulástanról szóló közös nyilatkozathoz, mely szerint a katolikusok és lutheránusok között létrejött a megegyezés a megigazulástant illető alapvető igazság kérdésében, következésképpen a „történelem során egymást sújtó elítélések már nem érintik a nyilatkozatban elfogadott közös álláspontot”.

Eszerint a Szentháromság által szerzett megváltás művét az ember csak a hit által tudja befogadni, mely hit maga is már kegyelem. Így a megigazult ember – noha állandóan harcolnia kell a bűnnel szemben – békében él az Istennel, a Szentlélek tevékenysége által bensőleg megújult.

A közösen elfogadott felismerések mellett azonban még nyitott maradt a kérdés a bűnre való hajlam, illetve az isteni kegyelemben való közreműködés kérdésében. De még ezekben a témákban is látható a továbblépés, mert a nyilatkozat megállapítja: „Isten kegyelmének műve nem zárja ki az emberi tevékenységet. Isten ad mindent, akaratot és tettet, mindazonáltal arra szólít fel, hogy cselekedjünk”. A dokumentumban egyértelműen olvasható az emberi cselekedet fontossága, és a jótettek szükségessége, melyek Isten ajándékai.

A reformáció valójában 1517. október 31-én kezdődött Luther 95 tételének kihirdetésével. 1530-ban pedig éppen Augsburgban tették közzé az ágostai hitvallást, mellyel megszülettek a lutheránus egyházak. Most éppen a szakadás évfordulóján és a helyszínén került sor erre a jelentős lépésre. Ahogy a szakadás egykor lassú folyamatként bontakozott ki, úgy a közeledés is folyamat, de reménnyel teli, mert a Krisztus nevét viselő hívek mind többet tudnak hitükből közösen megvallani, így tanúskodva a világ előtt – mind hitelesebben – a Megváltóról.

A nyilatkozat legfontosabb megállapítása

„A lutheránus világszövetség és a katolikus egyház együtt jelenti ki a következőket: az evangélikus egyházak tanítása, amint ebben a közös nyilatkozatban kifejezésre jutott, nem esik a trentói zsinat elítélő határozatai alá. az evangélikus hitvallások elítélő nyilatkozatai nem illetik a római katolikus egyház tanítását, amint az ebben a közös nyilatkozatban kifejezésre jutott. (…) együtt valljuk meg: egyedül kegyelemből, krisztus üdvözítő munkájába vetett hit által, és nem a mi részünkről meglévő bármely érdem szerint fogad el minket isten, és kapjuk a szentlelket, aki megújítja szívünket, és egyúttal fölkészít és felhív a jó cselekedetekre.”

Körforgás

Egy régi közmondás szerint jobb adni, mint kapni. Ezért amikor otthonunkban ráakadunk valamilyen tárgyra, amire nincs szükségünk, örömmel mondjuk: „Fenséges ajándék lesz!” Így már egész raktárra való gyűlt össze a félretett dolgokból, szépen kiválogatva és elrendezve. Ha bárki valamivel megajándékoz minket, szépen megköszönjük, az ajándékot pedig félretesszük.

A gyermekholmikat külön rakjuk, a nagyobb formátumú könyvek, különösen a héber klasszikusok, külön fiókba kerülnek, „Bar-Mitzvah” felirattal, a cinezett tányérkák „Esküvő” feliratot, az olcsó vázák „Születésnap”, a lehetetlen alakú hamutálcák meg „Új lakásba költözés” megjelölést kapnak, s mindegyik más-más helyre kerül.

Egy napon aztán meglátogatott bennünket Ben-Cion Ziegler barátunk, és feleségemnek hatalmas doboz csokoládét hozott celofáncsomagolásban, úgyhogy szépen látszottak a piros rózsák a doboz tetején. Nagyon boldogok voltunk, mert ilyen csokoládédesszert bármilyen alkalomra megfelelő ajándék. Már éppen be akartuk csúsztatni a „Különféle” feliratú fiókba, amikor hirtelen hatalmába kerített bennünket az édesség utáni vágy, amelyet csak csokoládéval lehetett csillapítani. Mohón letéptük a celofánt, felnyitottuk a csokoládédesszertet és – visszahőköltünk. A dobozban egy tucatnyi barna, kőkemény golyócskát találtunk, amelyet ellepett a penész.

„Ez abszolút rekord” – mondta a világ legjobb felesége, s csak úgy remegett az indulattól. – „A legrégibb csokoládédesszert, amit életemben láttam!” Azonnal elrohantunk Zieglerhez. Ránézett a dobozra, elpirult, majd elsápadt, és izzadva, küszködve magyarázta meg nekünk, hogy a csokoládét tavaly kapta Bar-Honigtól, a barátjától. Felhívtuk telefonon Bar-Honigot, és letámadtuk. Eleinte hebegett-habogott valamit, később aztán beismerte, hogy ő meg Gluecktől kapta születésnapjára. Tovább nyomoztunk. Gluecknek a desszertet négy évvel korábban ajándékozta felesége unokahúga, amikor nekik ikrei születtek. Az unokahúg pedig még jól emlékezett arra, hogy az ajándékot Goldsteintól kapta 1963-ban. Goldstein pedig Glasertől, Glaser Steinertől, Steiner pedig – nem fogják nekem elhinni – az én aranyos Ilka nagynénimtől 1960-ban. És ekkor eszembe jutott, hogy előző évben, amikor Ilka néni beköltözött új lakásába, a fiókjainkban éppen nem volt semmi rezervában, ezért nehéz szívvel megváltunk piros rózsás csokoládédesszertünktől.

Így járta be aztán az széltében-hosszában a világot, és részt vett minden lehető ünnepségen – hogy aztán újra a mi kezünkbe kerüljön. S ha nem bontjuk fel, talán megélt volna még ötven évet, mielőtt teljesen széthullott volna.

De most kötelességem közhírré tenni, hogy a csokoládédesszertet, amely Izraelben az ajándékozás tartós eszközeként szolgált, bevontuk a forgalomból. Valakinek majd újat kell vásárolnia. Igazán sajnálom.

(Részlet Ephraim Kishone: Otthon a legrosszabb című könyvéből, ford.: sv)

Ünnep

– Édesanya már százszor megmondta, hogy nem szabad az ágyra felállni! Ha leesel, betörheted a fejed! De jól van, csak rosszalkodjál, majd semmit nem kapsz a Mikulástól! Ha volna egy csöpp eszed, akkor legalább ilyenkor jól viselkednél! – förmedt rá Gyopár kipirult arcú, lihegő kisöccsére, Ugribugrira.

– Tényleg, nemsokára jön a Mikulás – csillant fel Ugribugri szeme, és mintha csak ez lett volna a varázsszó, menten bebújt az ágyba. Még a takarót is eligazgatta, ahogyan a jó kistörpékhez illik. – Milyen jó lenne, ha már holnap elkezdene esni a hó! – sóhajtotta – De az se nagy baj, ha nem esik, most már akkor is „Mikulás-időben” járunk.

Másnaptól kezdve mintha kicserélték volna. Nem feleselt a szüleivel, ebéd előtt felszólítás nélkül kezet mosott, szó nélkül megcsinálta a leckéjét, és az iskolában is példásan viselkedett. Mindezt olyan örömmel tette, hogy az arcocskája szinte ragyogott tőle. Annál szomorúbb lett, mikor az ünnep elmúltával édesanyja kivetette vele az ablakból a csokoládé-mikulásokat, mert akadályozták a szellőztetést.

– Most már igazán vége a Mikulás-időnek! – mondta búsan Ugribugri, de szomorúsága nem tartott sokáig. Egyik délután, mikor éppen a kis Mákszem szánkóját igyekezett felborítani, Gyopár utána kiabált:

– Jól van, Ugribugri! Úgyis Nemsokára úgyis karácsony lesz. Csak rosszalkodjál, majd legalább nem kapsz semmit a karácsonyfa alá! Ha volna egy csöpp eszed, akkor legalább ilyenkor jól viselkednél!

– Igaz! Már „karácsony-idő” van! – kiáltott fel Ugribugri és már szaladt is, hogy bocsánatot kérjen Mákszemtől. Másnap már csak a leckeírás után ment ki szánkózni, esténként pedig szó nélkül megmosdott és indult lefeküdni. Még a járása is megváltozott ezekben a napokban. Ünnepi lett. Úgy lépdelt, mintha ragyogó felhőkön járna, szinte lebegett. Január elején azonban, amikor Gyopár és Moha a lekopasztott karácsonyfát kicipelték a fáskamrába, a boldog lebegésből ismét szomorú vánszorgás lett.

– Rettenetes, hogy most milyen sokáig kell várni, amíg húsvét lesz, és megint örülhetek, hogy ünnep van! – motyogta komoran. A következő hetekben a rosszalkodás mellett Ugribugri egyre mogorvább lett. Gyakran üldögélt szótlanul és morcosan, látszott rajta, hogy erősen töri valamin a fejét.

– Talán azon töprengsz, hogyan iktathatsz újabb ünnepeket a naptárba? – kérdezte tőle gúnyosan Moha.

– Ne tréfálj ezzel, Moha. Igenis több ünnepnek kéne lenni, hogy folytonosan örülhessen az ember.

Moha csak mosolygott, néhány nap múlva azonban még a száját is eltátotta a meglepetéstől. Ugribugri szokása szerint nekifogott, hogy az ágyon tegye próbára ugráló tudományát, mikor hirtelen meggondolta magát.

– Jaj, elfelejtettem, hogy nem szabad felállni az ágyra! – mondta ijedten.

– Hát te mitől vagy ilyen jó újabban? – kérdezte csodálkozva Moha.

– Nem vagyok én jó, Moha. – mosolyodott el szégyenkezve Ugribugri – Csak fortélyból teszem. Tudod, beszéltünk a múltkor az ünnepekről. Hát én kitaláltam egy fortélyt, de még nem biztos, hogy jó. Hagyj is most békén, hogy figyelhessem, beválik-e.

Másnaptól kezdve Moha még furcsább dolgokra lett figyelmes. Ugribugri, mihelyt valami csintalansághoz kapott kedvet, mindjárt meg is gondolta magát. Ahelyett, hogy rátaposott volna Mákszem kioldódott cipőfűzőjére, figyelmeztette, hogy el ne essen.

– Én törtem össze a poharat – kiáltott egyik nap Ugribugri rémülten Gyopár után, aki éppen Mióka cicát akarta ráncba szedni. – Én engedtem szabadon a lepkét és törtem össze a poharat, mert el akartam hitetni veled, hogy Mióka ette meg a lepkédet. De mégis inkább megmondom, hogy én engedtem el.

Gyopár és Moha csak most nézett igazán nagyot. Azt már tudták, hogy miért engedte el az öcskös a lepkét. Azért, hogy ne féljen szegényke, mialatt nézegetik. Azonban miért vallotta ezt be, ha már úgyis olyan jól elhitette velük Mióka vadászkalandját?!

– Nem jóságból mondtam meg – szabadkozott Ugribugri. – Fortélyból tettem. De most már biztos, hogy jó a fortélyom. Én nagyon szeretem az ünnepeket, és ünnepek idején jól kell viselkedni, hogy minél többet kapjon az ember. Ezért nem ugrálok többé az ágyamon, és nem bosszantom Mákszemet, és ezért akarok igazat is mondani.

– De most nem lesz semmilyen ünnep. Mit kapsz most érte, hogy jó vagy? – kérdezte hüledezve Gyopár. Ezen a kérdésen viszont Ugribugri bámult egy nagyot:

– Az ünnepet kapom. Nem azért viselkedem jól, mert ünnep lesz, hanem attól lesz ünnep számomra, hogy jól viselkedem. Tudom, hogy ez ravaszkodás, de nem tehetek róla, nagyon szeretem érezni, hogy ünnep van – mosolygott szégyenlősen Ugribugri, és már szaladt is a falinaptárhoz, hogy kiszámolja, hány „ünnepnap” vár még rá az évben.

Leszkai András meséjéből írta Katona Marianna

A te méhednek gyümölcse

Hittanórán az Üdvöz légy Máriát tanulják a gyerekek. A hitoktató igyekszik minden szót megmagyarázni. Azt szeretné elérni, hogy a gyermekek ne csak mondják a szavakat, hanem értsék is. Minden nehézség nélkül eljutottak már majdnem a közepéig. Ott tartanak, hogy „áldott a te méhednek gyümölcse”.

A hitoktató egymás után mondja a példákat:

– Láttatok már kismacskát?

– Igen! – zúgja az egész csoport.

– Van a kismacskának anyja?

– Van! – hangzik a válasz.

– A kismacska tehát a nagymacskának a gyereke.

– Igen.

– Ezt úgy is mondjuk, hogy a kismacska a nagymacska méhének a gyümölcse. Értitek?

– Igen.

– Ki tehát a nagymacska méhének a gyümölcse?

– A kismacska – jön a pontos válasz.

– Láttatok már kisborjút? – kérdi ekkor a hitoktató.

– Igen.

– Kisborjú a tehénnek a gyereke. Ezt úgy is mondhatnánk, hogy a tehén méhének a gyümölcse. Tehát ki a tehén méhének a gyümölcse?

– A kisborjú – feleli egyszerre az egész csoport.

Majd a hitoktató sorra veszi még a kiskutyát, a kiskecskét, a nyuszikát is. Végül rátér a lényegre:

– Az Úr Jézus Máriának a fia. Ezt úgy is mondjuk, hogy Mária méhének a gyümölcse. Ki tehát Mária méhének a gyümölcse?

Teljes csend. A gyermekek hallgatnak, mint a sír. Még egymásra sem mernek ránézni, mindenki megszeppenve ül a helyén. A hitoktató próbálja bátorítani őket:

– No, mondjátok csak bátran.

Az egyik fiú megmozdul. Lassan, szégyenlősen nyújtani kezdi fölfelé a kezét.

– Mondd csak bátran! – biztatja a hitoktató.

– Hát a kisméhecske – vágja ki a kisfiú.

Suhajda Lajos SVD

Küldetésük a szabadság

Mathai Szent János jómódú nemesi család gyermekeként látta meg a napvilágot. Szülei igen gondos nevelésben részesítették. A teológiai tanulmányok elvégzése után Párizs püspöke szentelte pappá. Első szentmiséjén történt, hogy hirtelen elragadtatásba esett. Két rabláncra fűzött fogoly között álló fehér ruhás, mellén kék-vörös keresztet viselő angyal jelent meg neki. Mivel nem tudta megfejteni a látomást, egy szentéletű remetéhez, Valois Félixhez (a francia királyi ház egyik jámbor tagjához) fordult tanácsért. Itt, az erdőben feleletként egy szarvas jelent meg, agancsai között kék és vörös kereszt ragyogott. Ekkor értette meg, milyen hivatást szánt neki Isten. Félix remetével együtt három évig munkálkodtak egy új közösségnek, a trinitáriusok rendjének megszervezésén. III. Ince pápa 1198-ban jóváhagyta a rendet, amely a pogányok fogságába esett keresztes vitézek kiszabadítására jött létre.

A rabkiváltás a váltságdíj összekoldulásával kezdődött, majd a pénzt kellett biztonságosan eljuttatni rendeltetési helyére, ami egyáltalán nem volt veszélytelen feladat. Első útja során János és Félix testvér 186 keresztény foglyot szabadított ki a mórok rabságából. A rabkiváltó szerzeteseknek azonban nemcsak a váltságdíjhoz szükséges összeget kellett előteremteniük, hanem gondoskodniuk kellett a hazahozottak egészségének helyreállításáról is. Emiatt a későbbiek során a két alapító megosztotta a feladatokat: János inkább utazott, a rabkiváltást szervezte, Félix viszont az új rendtagok képzését biztosította. A trinitáriusok első házai Marseille-ben, Arles-ban és Saint-Gilles-ben épültek fel, azokon a csomópontokon, ahol a francia, spanyol, itáliai és észak-afrikai hajók találkoztak. Rendházaik mellé a kiszabadított rabok ápolására kórházakat, menhelyeket építettek. Az évszázadok folyamán kiváltott rabok száma több százezerre tehető (egyike ezek közül a híres spanyol író, Miguel de Cervantes, a Don Quijote szerzője, akinek szabadulásáért a rabkiváltó szerzetesek 1580-ban 25 ezer livrét fizettek). Több mint hétezer trinitárius szerzetes adta magát önként rabszolgának, hogy egy embertársa visszanyerhesse szabadságát (negyedik fogadalmuk értelmében, ha a helyzet úgy kívánta, saját magukat is oda kellett adni váltságul).

A reformáció, majd a francia polgári forradalom súlyos csapást mért a rendre: több tartomány és kolostor szűnt meg. A 16. század alkonyán rendi megújulás következett be, és a szigorúbb irányzat, a reformált vagy sarutlan trinitáriusok újabb lendülettel folytatták a munkát.

A rend tagjai magyar földön a 17. század végén telepedtek le. A török hódoltság idején számos magyar rab nekik köszönhette szabadulását. Ezért a törökök kiűzése után Széchenyi György, esztergomi érsek 1693-ban, Illaván megalapította számukra az első kolostort. Ezt követte a sárospataki, pozsonyi, komáromi, nagyszombati, egri és óbudai rendház megnyitása. A magyar trinitáriusok is mintegy négyezer foglyot hoztak haza a török rabságból. II. József császár 1783-ban föloszlatta a rendet. Tettét azzal indokolta meg, hogy a rabkiváltó szerzetesek kiviszik a pénzt az országból, s ezzel jelentős károkat okoznak az államkasszának.

A trinitáriusok száma napjaikban mintegy hétszázra tehető. Ők a modern kor rabszolgapiacán is megtalálták a rabkiváltás lehetőségeit. Apostoli célkitűzésük az alkohol és kábítószer rabjainak, a társadalom peremére szorult embereknek, a veszélyeztetett hitű keresztényeknek lelkipásztori szolgálata, és a Szentháromság tiszteletének terjesztése.