Tartalomból:

Vissza a főlapra

Három majom

Mozgalmas időket élünk. A társadalmi nyugtalanság és bizonytalanság ugyan nemcsak a vajdaságiak "kiváltsága", de annyi biztos, hogy mi sokkal intenzívebben éljük át mindezt, mint azok, akik békésebb körülmények között élnek. De talán így van ez mindenkor, amikor az igazság legyőzhetetlen erővel felül akar kerekedni a hazugságon és a hamisságon. Az igazság nem maradhat rejtve, mert Urunk szerint minden titokra fény derül. Ha pedig a hazugságot mélyebbre temetik, akkor feltörése fájdalmasabb, de minden esetben megállíthatatlan és visszafordíthatatlan a folyamat.

Nem mindenki szereti az igazságot, hát még ha történetesen az egyház emeli fel szavát mellette. Ilyenkor megvádolják, hogy politizál. De hát mit tegyen? Hiszen enélkül nem élhet. Már a görögök megállapították az emberről, hogy zoon politikon, azaz a polisz ügyeivel foglalkozó egyén. A polisz a város, a közélet. Tehát a zoon politikon olyan lény, aki benne él a közügyekben. A pszichológusok egyöntetű véleménye, hogy aki magába zárkózik, és nem tud kilépni önmagából, az lelkileg beteg.

Nekünk, embereknek nem lehet megtiltani, hogy olyan témákkal foglalkozzunk, amelyek mindannyiunkat érintenek. Az egyház pedig emberekből áll. Nem templomok és falak gyűjteménye, nem is múzeum, de még rituális szertartások egyszerű kivitelezője sem, hanem élő személyek közössége. Logikus a következtetés: ha élő zoon politikonok közössége, akkor politikailag is meg kell nyilvánulnia. Nem játszhatja a három képre vitt vagy megszobrozott, egymás mellett ülő majom szerepét: az egyik első mancsát a száján tartja, a másik a szemét takarja el, a harmadik pedig a fülét dugja be. Ha nem foglalkozunk politikával, akkor egy személyben testesítjük meg mindhárom majmot. Három majom egy emberben? Nem mondom, szép teljesítmény!

Félreértés származik abból is, hogy a politizálást tiltó személyeknek homályos fogalmuk van az egyházról. Valahogy úgy vannak, mint az egyik igen jelentős magyar kulturális egyesület igazgatója, aki a magyar millennium évében éppen húsvét napjára tervezett be egy nagy, nemzetközi rendezvényt. Amikor arra emlékeztettem, hogy kétezerben ezen a napon éppen húsvét lesz, csodálkozva fordult oda titkárnőjéhez, hogy a húsvét vajon nem hétfőn szokott-e lenni. A magukat ezer éve kereszténynek való magyarok megfeledkeznek egy ilyen apróságról! Hát Istenem, tévedni emberi dolog. Csak ha kihagyjuk a húsvétot, akkor mi marad a kereszténységből? Vagy a magyarok is húsvét nélküli kereszténységet akarnak ünnepelni? Az emberek - beleértve az egyháztagok egy részét is - azt hiszik, hogy az egyház a pap, a püspök meg a római pápa. Pedig az egyház nem papok és püspökök egyvelege, hanem a Jézus Krisztusban megkeresztelkedett hívők közössége. A hívek pedig a legkülönbözőbb hivatásokat űzik: van közöttük pap is, de utcaseprő, egyetemi tanár, pártpolitikával foglalkozó egyén és miniszterelnök is.

Aki megtiltja az egyháznak, hogy politikával foglalkozzon, igen komoly diszkriminációt visz végbe. Mindaz, aki ezt követeli, súlyosan vét az emberi jogok ellen. Hiszen egy ilyen követelés megfosztja alapvető jogától az embert. A politikát ily módon tiltó személyek vagy csoportosulások nem az ember javát akarják, és széthúzást okoznak a közösségben meg a társadalomban. Az embereket két csoportra osztják, azokra, akik foglalkozhatnak politikával, és azokra, akik nem: van, aki kiabálhat, a többinek pedig jó a padon ülő majmok szerepe.

Egyházunk kezdettől fogva arra az álláspontra helyezkedett, hogy az egyháznak joga van a politizálásra, sőt a keresztény szeretet szellemében minden hívőnek kötelessége, hogy állást foglaljon és hozzászóljon a dolgokhoz. Az viszont más kérdés, hogy az egyház folytathat-e pártpolitikát. Itt közösségünk azt az álláspontot képviseli, hogy az egyháznak azok a tagjai, akik a papi rendben részesültek, nem foglalkozhatnak pártpolitikával, nem lehetnek semmilyen politikai pártnak tagjai, sem szekértolói. A kettő között pedig nagy a különbség. A világos megfogalmazásnak így kellene hangoznia: a papok ne foglalkozzanak pártpolitikával, de az egyház minden tagja - a pap is - foglalkozzon politikával.

dr. Harmath Károly OFM

Amikor meghal egy álom

"Olyan volt, mint amikor meghal egy álom. Láttam magam a tükörben, elképzeltem, milyen érzés lesz új kabátban járni, és most nincs semmi, mert a pénzt, amiért megdolgoztam, más bitorolja. Kértem tőle a saját keresetemet, de kinevetett. Miért engedi meg Isten, hogy ilyen szerencsétlen legyek?" - panaszkodott egy szegény sorsú fiatal lány.

Vannak, akiknek egy meleg kabát jelentené a boldogságot a téli fagyokban, és a becsületesen megszolgált kereset az igazságosságot. De valami idegen hatalom összekuszálta a szálakat, és kiveszett a világból az igazságosság, a boldogság pedig köddé foszlott, meghalt egy álommal.

Nem tudom, miért igazságtalan a világ. Nem tudom, miért bántják egymást az emberek. Tudom: létezik gonoszság, és létezik Gonosz. Létezik a személlyé vált Rossz. Tudom: egyedüli célja, hogy szívünkben fészket rakjon magának az önzés, az önteltség, a kíméletlenség rothadó trágyájából. Az enyémben, a tiedben, mindannyiunkéban. Senki sem kerülheti el az ő hálóját. De akkor sem értem, miért igazságtalan a világ. Ki érti meg a gonosz logikáját? Ki tudná megmagyarázni ennek a lánynak, miért kell csalódnia az emberekben, miért kell, hogy meghaljon egy álma?

Könnyű dolga van a teológusnak. Azt mondják, bárhonnan indul is ki, mindenhonnan el tud jutni Istenhez. Mármint szavakban. Csakhogy az élet képes összegubancolni a szálakat. Talán egy edzett teológus ki tudná bogozni a csomót. De vajon az lenne-e a helyes út?

Jób példájára gondolok, aki a porban fetrengve, sebeit vakargatva, mindenkitől elhagyatva kiáltott Istenhez. Szemére vetette, hogy igazságtalanul sújtja, erejét meghaladó csapást mért rá. És jöttek a "teológusok", és megmagyarázták neki, hogy csak üljön békésen a hamuban, és derűs lélekkel vakargassa tovább sebeit, hiszen Isten jól tudja, mit csinál, és bizonyára nem ok nélkül bünteti. Ámde Istennek nem tetszett a beszédjük...

És azokra a feleségekre és szülőkre gondolok, akiket Isten részeges, kicsapongó férjjel, vagy szellemileg fogyatékos gyerekkel "áldott meg". És hozzájuk is jönnének a "teológusok", és fennkölt szólamokkal elmagyaráznák nekik, hogy mekkora áldás érte őket. De ők továbbra is úgy érzik: tönkrement, zsákutcába jutott az életük. Ki hallgatja meg, ki érti meg őket? Az emberek irtózva húzódnak el tőlük. Aki pedig megmarad mellettük, az semmiképpen sem érti, honnan a derű mindennek ellenére szemükben.

Hányszor gondoltunk már rá napi imádságunk közben, mit jelent a Miatyánk utolsó kérése: Szabadíts meg a gonosztól? Vajon próbáltuk-e megfejteni a gonoszság titkát? "A gonoszság titka már munkálkodik" - írja Szent Pál (2Tessz 2,6). Miért a gonoszság a szívemben? Miért a gonosz a világban? Miért rossz a világ? Panaszkodni, keseregni nyilván mindenki tud - nem kell hozzá nagy hit. De ahhoz már hit kell, nem is kevés, hogy szeressünk egy sérült gyereket. Hogy szeressünk mindennek ellenére.

Hányszor gondoltunk rá, milyen elkeseredett harcot folytatott Jézus a Gonosszal? Ismerte gondolatait, belelátott szándékaiba, tudott "szívének" minden rezdüléséről, hiszen a bukott angyal is az ő teremtménye volt! Még mielőtt az önteltség megfertőzte és fellázadt ellene, ő is ott állt a Szentháromság trónja mellett, és dicsőítette Istent. Jézus ismerte az önimádat hatását, amely még a szellemi teremtményt is a sárba taszította a mennyei trónus mellől. Minden teológusnál jobban látta azt is, mi lakik az ember szívében. "Virrasszatok és imádkozzatok (...) A lélek ugyan készséges, a test azonban erőtlen" - intette tanítványait (Mt 26,41).

Jézus tudta, hogy Isten országába a tiszta szívűek léphetnek be, akik "ruhájukat fehérre mosták a Bárány vérében" (Jel 7,14). Tisztában volt azzal, hogy aki a Magasságbeli fia, annak makulátlanul tisztává kell mosnia köntösét, és azzal is, hogy önerőnkből erre nem vagyunk képesek, ezért hogy mennyei Atyánk gyermekei lehessünk, saját vérével mosott bennünket hófehérre.

Az Atya országában nincs helye a gonoszságnak, a sátánnak. Ezért küzdött ellene olyannyira az Üdvözítő, ezért űzte ki a tisztátalan lelkeket, hogy megmutassa: ahol ő van, ott semmi keresnivalójuk nincs. Ezért küzd ellene a világ végi kozmikus méretű végső csatában is, amikor végleg legyőzi és "kénköves, tüzes tóba" (Jel 19,19) veti azt, aki most még "e világ fejedelmeként" (Jn 12,31), "e világ isteneként" (2Kor 4,4) bűzös fészket rak magának az emberek szívében.

Én sem vagyok okosabb a teológusoknál, én sem tudom, miért igazságtalan a világ. Végső soron ők sem. Valami magyarázatfélével persze szolgálhatnak, mindannyian tudjuk azonban, akik Szent Pál csodálatos szeretethimnuszát olvastuk, hogy eljön az idő, amikor megszűnik mindaz, ami kezdetleges, részleges, ami most még csak szenvedés. Eljön az idő, amikor új, teljes élettel, tiszta, romlatlanságtól mentes szeretettel ajándékoz meg Isten, a mi mennyei Atyánk. Eljön a boldogság pillanata, és megáll az idő; és az a pillanat az örökkévalóságba tágul, és egy örök életen át nem lesz más, csak a legtisztább, ragyogó szeretet: "Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre. Most még csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek mindent, ahogy most engem ismernek. Addig megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három, de közülük a legnagyobb a szeretet" (1Kor 13,12-13).

Kalacsi János

Tartalom

Én beleszerettem

Hogyan jön létre a közösség? (10)

Mikor épül fel a közösség, mikor nevezhető késznek? Mikor jön el az a nap, amelyen a közösség egy házzá (egyházzá!) válhat, vagyis sokak lakóhelyévé, otthonává?

A közösséget Krisztus építi fel: "...erre a sziklára építem egyházamat" (görögül: ekklézia = szent, vallásos gyülekezet) (vö. Mt 16,18). Ezt a művét úgy hozza létre, hogy a benne hívőkre kiárasztja a Szentlelket, aki az Isten szeretete, amely kiárad a szívünkbe (vö. Róm 5,5). Ezek szerint egy közösség akkor épül föl, ha betölti a Szentlélek, ha áthatja és formálja a felülről jövő Szeretet.

Ez a Szeretete: Fény. A fény önmagában fehér, de amikor a tárgyakon megtörik, akkor hét alapvető színre bomlik, és e hét szín "játéka" teszi színessé, széppé a mi világunkat. Ugyanezt a csodát valósítja meg az isteni Szeretet is a Krisztus nevében egyesült tanítványokban. A közösség ekkor a béke és az egység jeleként ragyog az emberek között, éppen úgy, mint a szivárvány a vízözön után (vö. Ter 9,12-17).

Nézzük, hogyan festi meg a Szentlélek a maga hét színével az egyház isteni képét, amely az isteni szivárvány a világban:

1. Piros: a szeretet vagyonközösséget teremt. A Szeretetből vágy fakad a nagyobb társadalmi igazságosság után. Nekem van, neked nincs? Önkéntesen megfosztom magam attól a kevéstől vagy soktól, ami feleslegem van és odaadom neked, aki nélkülözöl. És te is, ő is ezt teszi a maga részéről. A közösség ezért olyan, mint az ősegyház, ahol "a híveknek... közös volt mindenük" (ApCsel 2, 44) és "nem akadt közöttük szűkölködő " (ApCsel 4,32).

2. Narancs: a szeretet kisugárzik. A Szeretet természeténél fogva kiárad. Ha egy közösségben van Szeretet, akkor az kiterjed a kívülállókra, meghódítja és odavonzza őket. A közösség ezért állandóan növekszik, új tagokkal bővül. Éppen úgy, mint az ősegyház, ahova az Úr naponként vezetett megtérőket (vö. ApCsel 2,47).

3. Sárga: a szeretet fölemel istenhez. Mivel a Szentlélek éppen az Isten iránti szeretetet árasztja szívünkbe (vö. Róm 5,5), a közösségben és a közösség által megszületik és növekszik a tagokban az Istennel való egység, az imádság szelleme. Éppen úgy, ahogyan az ősegyházban történt: "Mindannyian egy szívvel, egy lélekkel állhatatosan imádkoztak" (ApCsel 1,14).

4. Zöld: a szeretet gyógyít. Ez a Szeretet testvéri szeretet, ami az együttérzést és az egymásról való gondoskodást teremti meg. Ennek nyomán a közösségben a legkülönfélébb karitatív tevékenységek jönnek létre a szegények, a betegek, a bajbajutottak felkarolására. Éppen úgy, mint az ősegyházban, ahol mindennapos volt az alamizsnaosztás és az özvegyekkel való törődés (vö. ApCsel 6,1) és amely a diakonátus létrehozásával intézményesíti az asztal szolgálatát (vö. ApCsel 6,2-3).

5. Kék: a szeretet összhangot teremt. A közösség a legkülönbözőbb embereket gyűjti egybe, és teszi őket egy néppé, Isten népévé. Ebből a harmonikus összeillesztésből mindig valami új keletkezik: új viselkedésmód, új öltözködési és lakásberendezési mód, egyszóval új kultúra. E közösségek ezért mindig új nevet kapnak annak kifejezéseként, hogy itt egy új társadalom, egy új közösségi életforma valósult meg. Éppen úgy, mint Krisztus tanítványainak esetében, akiket Antiochiában keresztényeknek neveztek el (vö. ApCsel 11,26).

6. Indigó: a szeretet bölcsességgel tölt el. Akik a közösségben eltelnek a Szentlélekkel, az Igazság lelkével, azok a gyülekezetben szólásra nyitják ajkukat, s olyan bölcsen, lélekemelően beszélnek, hogy körülujjongják őket és mindenkinek nagy lesz az öröme (vö. Sir. 15,5-6). Az őskeresztény egyházban is sorra támadtak olyan lelkes tanítók, próféták, mint például Barnabás, aki "...mindenkit buzdított ... és nagyon sokan az Úrhoz tértek" (vö. ApCsel 11,23-24).

7. Lila: a szeretet eggyé tesz. A közösségben minden kegyelem mindenkié, ezért állandó a kommunikáció, a hírközlés, a levélváltás. Ez a kapcsolatápolás tartja fenn a világban szétszóródott, egymástól távol élő tagok egységét. Pál és a többi apostol mindig beszámolóval fejezte be és levélírással tette teljessé minden közösségteremtő munkáját: "Mihelyt megérkeztek, összehívták az egyházat, és elbeszélték, mi mindent tett az Isten általuk..." (ApCsel 14,27).

A közösség tehát az egyház kicsiben. Az egyház pedig egy nagy család, Isten gyermekeinek a családja. A közösség tehát kis egyház és nagy család, ahol árad a szeretet, a Szentlélek (vö. Róm 5,5). A közösség az Isten hajléka az emberek között, ahol Ő népe szeméről minden könnyet letöröl (vö. Jel 21,3-4). A közösség ezért a lehető legszebb dolog ezen a világon. Én beleszerettem. Én erről álmodom - nappal! És életem hátralevő részében azért veszek minden lélegzetet, hogy ezt építsem.

Pósa László

Tartalom

Sokfélék a szolgálatok, de a Lélek ugyanaz

Az egyházat szent Pál az élő szervezethez, a testhez hasonlítja: sokfélék a tagok, a szervek, mindegyiknek megvan a maga sajátos szerepe. A test mégis egyetlen, szerves, összehangoltan működő egység. Az egyházban sokfélék a szolgálatok, a Szentlélek adományai, de a különféle szerepkörök és életállapotok mégis harmonikusan kiegészítik egymást, és így építik fel Krisztus titokzatos Testét. Az egyháznak ez a tagoltsága a liturgiában is kifejeződik. A liturgia ünneplésének irányítója a püspök, mint Krisztus papságának teljes jogú hordozója, aki egyházmegyéjében az egész szentségi élet forrása, hiszen csak ő képes Krisztus papi hatalmát más személyeknek továbbadni. Az egyház legtökéletesebb képe az a liturgia, melyet a püspök vezet papságával együtt, körülvéve az Isten népével. Az egyházközségek nagy száma miatt azonban nem lehetséges, hogy minden szentmisét a püspök vezessen, ezért az áldozópapoknak is hatalmuk van arra, hogy Krisztus képviselőiként bemutassák az áldozatot és létrehozzák az Eukarisztiát. Erre csak a papnak van hatalma a hivőközösségen belül. Nem mintha a hívek megválasztották és megbízták volna őt ezzel a feladattal, hanem azért, mert az isteni kiválasztás és a papszentelés által maga Krisztus ruházta fel őt ezzel a hatalommal saját maga és a hívek javára. Így tehát, ahol nincs pap, nincs Eukarisztia sem, ahol pedig nincs Eukarisztia, nincs egyház sem. A szentmise vezetője és legfontosabb, nélkülözhetetlen szereplője ezért természetszerűleg a pap. A szentmisét méltósággal és alázattal kell bemutatnia, hogy magatartásával Krisztus élő jelenlétét érzékelhetővé tegye a hívek számára.

Noha a pap egymagában is képes teljes értékű áldozatot bemutatni az Istennek, ezt a hatalmat a hivő nép javára kapta. A hívek nemcsak Isten igéjének hallgatói és a kegyelem befogadói, hanem szent nemzet, királyi papság, tulajdonul lefoglalt nép, akik maguk is hozzácsatolják saját életüket, minden imádságukat, jótettüket és szenvedésüket Krisztus áldozatához. A hívek általános papsága lényegében különbözik a felszentelt papok szolgálati papságától, de ugyanúgy megvan a méltósága és nélkülözhetetlen szerepe. Ezért a hívek kerüljék a szentmisén az egyénieskedést és az elkülönülést, kapcsolódjanak be az imákba és énekekbe, az egyszerre végzett mozdulatokba és egységes testtartásba, az ige figyelmes hallgatásába és lehetőleg a szentáldozásba is.

A hívek közül egyesek külön értékes szolgálatokat is ellátnak az oltár közelében. A segédkezők között az első helyet a diakónus (szerpap) foglalja el, akit a püspök részesített az egyházi rend szentségének első fokozatában. Szolgálata külön szentségi rend, egy életre szólóan a klérus tagjává teszi. A szentmisében az ő feladata az evangélium olvasása és magyarázása a szentbeszédben, az áldozópap segítése a szent áldozat bemutatásában és az Eukarisztia kiosztásában, valamint a közösség tevékenységének és magatartásának irányítása.

A püspök által felavatott szolgálattevő a lektor, vagyis felolvasó, aki felolvassa a nem evangéliumi olvasmányokat, a hívek könyörgését, és a zsoltárt is énekelheti; és az akolitus, akinek feladata az áldozópap és a diakónus segítése az oltár szolgálatában, az oltár és a szent edények előkészítése, valamint szükség esetén az Eukarisztia kiszolgáltatása. Közülük kerülnek ki a gyertyavivők (ceroferáriusok) is, a tömjénvivők (turiferek), keresztvivők, könyvkezelők (libriferek), kézmosók (lótorok), a pásztorbot és a püspöki süveg hordozói (bakulisták és infulisták), valamint a szertartásvezetők (ceremonáriusok). A diakónusénál alacsonyabb szolgálatokat elláthatnak világi férfiak is, sőt kisfiúk is, akiket közismerten ministránsoknak nevezünk. A felolvasói feladatra nők is felkérhetők.

A szentélyen kívül is akad számos nélkülözhetetlen szolgálat. Első helyen említendők az előénekesek (szkóla) és az énekkar, valamint az orgonista és a karvezető, illetve ezek hiányában az ének egyetlen vezetője, a kántor. Az ő feladatuk a hívek énekének vezetése, de a díszesebb, magasabb zenei képzettséget igénylő énekrészek előadása is. A sekrestyés a pap és a kántor után hagyományosan a templomi "személyzet" harmadik állandó tagja, akinek csendes, háttéri munkáját csak akkor szokták észrevenni, ha nincs elvégezve. Jórészt tőle függ a templom és minden felszerelésének tisztasága, rendezettsége, gondozottsága, a ministránsok betanítása és fegyelemre szoktatása, a szertartások zavartalan lefolyása. Egykor ezt a szolgálatot a papság felé vezető első lépcsőként tartották számon az osztiáriusok rendjének keretében. Alkalmi, de nem lenézendő feladatokat látnak el a perselyezők és a rendezők, akik főleg nagyobb ünnepeken gondoskodnak a rend fenntartásáról és segítenek a híveknek a helyfoglalásnál, valamint nagy közös megmozdulásoknál, például körmeneteknél.

A szent szolgálatokat végzők és a hivők egyaránt tegyék meg mindazt, de csak azt, ami rájuk tartozik, mégpedig a liturgia szellemével és szabályaival összhangban, őszinte áhítattal és fegyelmezetten, kellőképpen felkészülve és begyakoroltan. Így lesz templomaink liturgiája valóban annak a mennyei liturgiának képmása és elővételezése, melyet az angyalok és szentek örökké énekelnek a Fölséges trónja előtt.

Kovács Ervin

A filozófus és a papi hivatás

Idén tavaszán távozott az örökkévalóságba az a 98 éves francia filozófus, Jean Guitton, aki VI. Pál pápa (1963-1978) személyes barátjának és a II. vatikáni zsinat (1962-1965) olyan világi megfigyelőjének mondhatta magát, aki a zsinati aulában a világegyház püspökei, a ma apostolutódai előtt beszédet mondhatott.

Most megjelent életrajzában - amelynek borítóján, bordó szalagon nagy betűkkel olvasható: az utolsó katolikus bölcselő - érdekes részlet olvasható a papi hivatással kapcsolatban. Ennek megértéséhez tudni kell, hogy Guitton 47 éves korában nősült meg, néhány évvel azután, hogy az öt évig tartó német hadifogságból kiszabadult, s elvette azt a lelkiekben hozzá illő hölgyet, aki rövidre fogott, ám mély együttérzésről tanúskodó leveleivel a rabság nehéz évei alatt lelkileg támogatta. Házasságuk mindvégig boldog volt, és felesége 1974-ben bekövetkezett halála után komoly gondolatként vetődött föl benne az, amivel már huszonévesen kacérkodott: papnak kellene lennie. Miközben ezen töprengett, az egyik nagytekintélyű párizsi pap a következő tanácsot adta neki: "Ön a Francia Akadémia tagja, a negyven »halhatatlan« egyike. Legyen pap, szenteltesse föl magát, hiszen különb teológiai műveltséggel rendelkezik, mint sokan közülünk. Gondoljon a példa erejére. Önt látván a példaképeket nélkülöző fiatalok megtöltenék újra a sajnos egyre nagyobb ütemben kiüresedő szemináriumokat."

Ez az érvelés komolyan hatott Guittonra, hiszen ő is fájdalommal szemlélte hazájában a papi hivatások rohamos fogyatkozását. Az 1950-es években évente 900 egyházmegyés kispap állt püspöke elé, hogy kérje fölszentelését, s emellett több száz szerzetesnövendékből lett pap. Az 1970-es években ez a szám 100 alá csökkent, s a mélypontot évi 50 szentelés jelezte, kiegészülve nagyjából ennyi szerzetespappal. Erről az ijesztő statisztikáról az egyházi fórumok hallgattak, a nem egyházi napilapok meg hideg közömbösséggel vagdosták olvasóik fejéhez a kérlelhetetlen számokat. Ezt a helyzetet tovább súlyosbította a hivatásukhoz hűtlen, aposztata papok számának emelkedése.

Ebben a helyzetben 1974. szeptember 8-án, az évi rendes vatikáni látogatáson Jean Guitton föltette a kérdést VI. Pál pápának:

- Szentatya, feleségem halála folytán megözvegyülve, nem kellene pappá lennem? A papi hivatás gondolata gyermekkorom óta foglalkoztat.

VI. Pál pápa meghökkenve így felelt:

- Hétfőn diakónussá szentelnék, szerdán pappá, csütörtökön püspökké, pénteken bíborosi rangra emelkedne, szombaton már ön lenne a pápa. A becsvágy dolgozik önben. Soha ne legyen pap.

A francia "halhatatlanok" közé tartozó Jean Guitton leajtotta fejét, és így szólt:

- Engedelmeskedem önnek, Szentséges Atya.

Ez a szószerinti idézet a J. J. Antier által írt életrajz 310. oldalán olvasható.

Ahelyett, hogy VI. Pál pápa szavait betű szerinti értelemben véve megütköznénk az elutasításon, inkább lapozzuk fel Jean Guitton másik könyvét, amely a Nyitott levelek címet viseli. Ebben a szerző konkrét személyekhez írott, ám némileg "képzeletbeli" leveleit tette közzé, s az egyik a pápának címezve a papságról szól. Ennek a gondolatmenete a múlt századi La Cordaire dominikánus szerzetes mondatával kezdődik: "Amice, ascende superius!" (Barátom, igyekezz magasabbra!) A lét misztériuma összegződik e fölszólításban, hiszen az élet átmenet az örökkévalóságba, amikor Isten színe előtt már nem kell magasabbra törekedni, mert már nem is lehet. Guitton szavaiból kitűnik, hogy a jelenlegi pápa kérésére mint világi akar tanúskodni a papi hivatás kegyelméről.

Élete alkonyán a filozófus újra fölteszi magának a kérdést: vajon a papságra érzett-e igazán hivatást? Hiszen vallja, a papi hivatás semmihez sem hasonlítható. S beismeri, sokáig egyedi esetnek, ritka kivételnek vélte, hogy hosszasan töprengett, pap legyen-e. Ám a Francia Akadémia többi tagjával, a leghíresebb írókkal, filozófusokkal beszélgetve legnagyobb meglepetésére nagyrészük bevallotta, hogy fiatalon sokáig foglalkoztatta a papi hivatás gondolata. A papi hivatás mégsem volt elég erős, az érintettek akadémikusok lettek, nem papok.

"Nagy kérdés vagyok magam számára" - idézi Szent Ágostont a szerző, majd kifejti, hogy a papság misztériumának megértésénél figyelembe kell venni a szív bátorságát is, ami szintén szükséges. Az elmúlt évtizedekben ugyanis sokkal több bátorságra volt szükség a papság vállalásához, mint bármikor. Az utolsó zsinat után pedig egyenesen hősies vállalkozássá vált ez. A pap a világi embertől élesen különbözik, hiszen a papság pecsétje örökre rajta van, és a kettős hatalom birtokában föloldozhat és konszekrálhat. Vagyis Krisztus nevében, sőt személyében cselekedhet. Ez a papi hatalom pedig a pap személyes gyöngeségét még jobban kiemeli, persze a kegyelem még a nehézségeken is felülemelhet. A pap Isten előtt egyszerre áll egyénileg mint bűnös, és a rábízottakért mint megszentelő és megszentelt. Ez a papság misztériuma. A filozófus Guitton egy pap szájából hallotta: "A zsolozsma mellett minden reggel elimádkozom az 50. zsoltárt (Mizerere, vagyis: Könyörülj rajtam, Uram) és a Magnificat hálaéneket.

Török József

Aki Szent Ferenc köpenyét többre becsülte
II. Frigyes koronájánál

Az Erzsébet keresztnév nemcsak a magyarság körében közkedvelt és ismert, hanem az egész világon. Évszázadokon át tartó népszerűségének köszönhetően több történelmi személyiség is viselte. Több Árpádházi hercegnőt is így hívtak: Szent Erzsébet (1207-1231) II. András leánya, Tössi Boldog Erzsébet (1292-1338) III. András leánya, Portugáliai Szent Erzsébet (1271-1336) II. András dédunokája és Boldog Erzsébet (†1320 k.) V. István leánya. A magyarok egyik legnépszerűbb királynéja (I. Ferenc József császár neje) is az Erzsébet nevet kapta a keresztségben.

November 19-e Árpádházi Szent Erzsébet ünnepnapja. A rózsacsoda szentje a sárospataki (vagy a pozsonyi) királyi várban született 1207-ben, II. András magyar király és Merániai Gertrúd királyné leányaként. Nem sokáig élvezhette a családi otthon melegét, mert négyéves korában eljegyezték a thüringiai tartománygróf fiával, és ettől kezdve vőlegényével együtt Wartburg várában nevelkedett. Miután jegyese váratlanul elhunyt, annak öccséhez, IV. Lajos őrgrófhoz adták feleségül. Erzsébet már kicsiny gyermekkorától különös örömét lelte az alamizsnaosztásban. Igazi szamaritánussá csak házassága után vált. De házassága és boldogsága nem sokáig tarthatott. A keresztes hadjáratba induló férje félúton megbetegedett és meghalt. Az özvegyet minden vagyonától megfosztották, és három gyermekével a Marburg közelében fekvő birtokon igen nagy nyomorúságban tengődött. Elutasította II. Frigyes császár házassági ajánlatát, s magára öltötte a ferences harmadrend darócruháját. Menhelyet alapított a betegek és szegények számára. Mindössze huszonnégy éves volt, amikor földi életét befejezte. IX. Gergely pápa négy év múlva, 1235-ben a szentek sorába iktatta. Szent Erzsébet a lelki nemesség, az irgalmasság és a jótékonyság mintaképe. A pékek, koldusok, özvegyek, árvák, csipkeverők és fátyolkészítők védőszentje.

Bár igen népszerű név az Erzsébet, nem fűződik hozzá gazdag néphagyomány. Ismert az az időjóslásra utaló szólás, mely szerint Erzsébet megrázza a pendelyét/dunyháját, azaz általában ezen a napon leesik az első hó. Ellenben ha eső esik, lágy tél lesz, nem kell félni a téli zimankótól. A népi hiedelem szerint a schröcki kút, amelyben Erzsébet a fehérneműjét mosta, pünkösd táján csodálatos tisztítóerővel rendelkezik.

Az Erzsébeteket fehér ciklámennel, apró krizantémmal, lila orchideával, tarka gerberával vagy zörgő szalmavirággal köszöntsük.

A "tűzföldi indián"

Az emberek könnyen azt gondolhatnák, hogy a misszionáriusnak csak az a dolga, hogy prédikáljon és a szentségeket kiszolgáltassa. Pedig nem így van. Maga az, aki a missziós hivatásokat szétosztja, másképpen határozta meg. Hiszen ő különböző talentumokat, adottságokat adott a misszionáriusoknak. És elvárja tőlük is, mint mindenkitől, hogy kamatoztassák is.
Szent Pál így ír erről: "A nekem adott kegyelem segítségével azt mondom mindegyiketeknek: ...ahogy egy testben több tagunk van, s minden tagnak más a szerepe... a nekünk juttatott kegyelem szerint adományaink is különböznek" (vö.: Róm 12,3-8). Az efezusiaknak pedig ezt írta: "Mindegyikünk Krisztus ajándékozásának mértéke szerint részesült a kegyelemben... ő az, aki az egész testet egybefogja és összetartja a különféle ízületek segítségével, hogy a tagok betöltsék az erejükhöz szabott feladatkört. Így növekszik a test, és építi fel saját magát a szeretetben" (Ef 4,7.16).
Most egy olyan misszionáriusról írok, aki vallási etnológiával foglalkozott.

Martin Gusinde Breslauban született, 1886-ban. Az ausztriai St. Gabrielben lépett be az Isteni Ige Társaságába (SVD) 1905-ben. Teológiai tanulmányait is ott végezte. A teológia mellett érdekelte az orvostudomány is. Papszentelése után Chilébe került, ahol a Santiago-i középiskolában, a Liceo Alemánban (Német Líceumban, azaz középiskolában) hittant, franciát, németet, matematikát, valamint növény- és állattant tanított.

Szabadidejének nagy részét a Néprajzi Múzeumban töltötte, és Chile őslakóinak gyógyászati szokásait kutatta. De öt évet kellett várnia, hogy életfeladata elvégzéséhez hozzákezdhessen. Erre 1917-ben került sor, amikor Dél-Chile szaléziánus püspöke megbízta a tűzföldi indiánok felkeresésével, és életük tanulmányozásával, hogy segíthessenek rajtuk, mert akkor már a kihalás veszélye fenyegette őket. De emellett volt a kutatásnak egy tudományos oka is: a hitetlen világnézetű etnológusok a tűzföldi indiánokkal igyekeztek bizonyítani azt a tételt, hogy a vallás, az istenhit emberi találmány. Ezeknél az indiánoknál ugyanis semmilyen vallási szertartást nem tudtak megfigyelni. P. Gusinde azonban megtalálta ennek az okát: a vallási szertartásokon ugyanis csak a törzs tagjai vehettek részt. Ő is csak akkor lehetett jelen ezeken a szertartásokon, amikor befogadták a törzsbe.

A tűzföldi indiánok három törzsre osztva élnek. Legnépesebb és legveszélyeztetettebb az "ona" törzs, amelynek mindössze 300 tagja volt abban az időben. Ők magas növésűek és vadászatból élnek. A másik törzs a "yagan". Tagjai vízi nomádok és halászatból élnek. A harmadik törzs az "alakaluf" . Ők szintén vízi nomádok.

Az expedíció sikeres volt. A misszionárius leginkább gyógyászati tudásával tudta megközelíteni és megnyerni az embereket. De nem maradhatott sokáig közöttük, mert az iskolában nem tudták nélkülözni jelenlétét.

Második expedíciója során vele ment egy yagan asszony is: Nelli Lawrance, akinek közvetítésére befogadták a férfivá avatandók közé. Tíz napon keresztül az indián fiatalokkal együtt részt kellett vennie a szokásos kemény próbatételeken, hogy a törzs teljes jogú tagja lehessen. Ettől kezdve részt vehetett a vallásos ünnepléseken, szertartásokon.

Martin Gusindét csak harmadik expedíciója után mentették fel tanári állásából. Negyedik, legtermékenyebb útja 1923 februárjától 1924 márciusáig tartott. A yagan törzs ekkor már csak 70 emberből állt. A misszionárius elvégezte a gyógyászati iskolát, és részt vett a szertartásokon. Megfigyelte és leírta a törzs vallási felfogását: a yaganok hisznek egy legfőbb lényben (tehát egyistenhitűek), tartják az egynejűséget, nagyra becsülik a magántulajdont és nagy, hetekig tartó vallási ünnepléseket tartanak. A harmadik törzsnél, az alakalufoknál szerzett tapasztalatai voltak a legkiábrándítóbbak. Ezek már találkoztak a "civilizáció"-val. De csak az alkoholt vették át belőle, és csak azt használták. A törzs mindössze 250 embert számlált ebben az időben. Az expedíció befejeztével Martin Gusinde visszatért St. Gabrielbe. Ledoktorált, majd nyilvánosságra hozta kutatási eredményeit. Három könyvet és számos szakdolgozatot jelentetett meg. Sokfelé tartott előadást is.

Rendtársával, a Magyarországon született P. Schebestával 1934-ben Kongóba utazott, hogy a törpe pigmeusokat tanulmányozza. Több mint 900 pigmeust vizsgált meg. Ezeknél 50 féle vizsgálatot végzett el: kéz-, ujj-, láblenyomat- és vérvizsgálatot, fényképeket stb. Hasonló méréseket végzett még Dél-Amerikában a törpe indiánoknál, Dél-Afrikában a hottentottáknál és a busmanoknál, valamint Új-Guineában.

A második világháború után már csak előadásokat tartott. Néprajzot tanított a washingtoni Katolikus Egyetemen (1949-57), majd a tokiói Nanzan Egyetemen egy évig. Tudományos megalapozottsággal vallotta: nem létezik véletlenre támaszkodó evolúció, hanem a fejlődés Istentől elgondolt és céltudatos. Még fiatalon elvként fogalmazta meg maga számára: "Igazi, valós tudományos munkával megismerni az embert és megvilágítani az ember viszonyát Istenhez." Ezt hűségesen és sikeresen meg is valósította. St. Gabrielben halt meg 1969. október 18-án. Ott is van eltemetve a kolostor temetőjében. Sírjánál már többször jártam, ő volt gyermekkorom nagy ideálja.

Imádkozzunk azért, hogy legyenek követői!

Suhajda Lajos SVD

Múlóban az idősek éve

Vége felé közeledik ez az év is, amelyet az ENSZ az idősek nemzetközi évévé nyilvánított. Egyházunk támogatta e nemes elgondolást, mint más alkalmakkor is, amikor e rangos nemzetközi fórum hasonló kezdeményezést indítványozott. Hiszen általánosan elfogadott tény, hogy szükséges az idősek helyzetével foglalkoznunk.

A témával kapcsolatban a Szentatya is nyilatkozott, és az év folyamán többször is hallatta szavát. Néhány egyházi és világi megemlékezést tartottunk mi is, Napsugaras őszt rendeztek itt is, ott is, olvashattunk néhány jó írást az újságokban, folyóiratokban, és néhány rádió- illetve tévéműsort is tetszéssel kísérhettünk figyelemmel. De lényegében megváltozott-e valami? Semmi rendhagyó, s így van ez máskor, mással is. Érezzük ugyan, mennyire fontos lenne őszintén szembesülni az idősek világával, régóta megoldásra váró problémáikkal, bajaikkal. Mert mindenki számára nyilvánvaló, hogy az öregeknek sok nehézséggel kell megküzdeniük, amihez igénylik is segítségünket. Mi viszont megelégszünk azzal, hogy évente meghívjuk őket - főként ilyenkor ősszel - a tiszteletükre rendezett kedves kis műsorra. Ekkor, érthetően, jó érzés számukra a figyelmesség, könnyekig meghatódnak és végtelenül hálásak. Mi is elérzékenyülünk, s magunkban elhatározzuk, hogy a jövőben jobban odafigyelünk rájuk, több szeretetet nyújtunk nekik. Olyan rendezvény is akadt, amelyet az idősek készítettek a fiatalabbaknak. Nem ártana, ha ilyenkor ők juttatnák kifejezésre véleményüket rólunk, annál is inkább, mert sok mondanivalójuk lenne számunkra.

Ha a nap 25 órából állna!

Egyszer egy idős bácsi éppen akkor keresett fel, amikor azt kívántam, hogy a nap 25 órás legyen, mert annyi dolgom volt. Mivel neki bőven akadt ideje, gondolta, meglátogatja a papot, hogy "jól kibeszélgessük magunkat". Rögtön átfutott az agyamon a gondolat, milyen jó is lenne nyugodtan leülni, s elbeszélgetni vele úgy, ahogy ő azt elvárná. Ha nem lett volna rengeteg elintézni valóm, és semmi más feladat nem várt volna rám, több időt szenteltem volna neki. Ő úgy vélekedhetett, hogy a pap, ha nem misézik vagy nincs temetése, biztosan ráér. Mikor elbúcsúzott, megígérte, máskor is felkeres, hogy ne unatkozzam.

Mindannyian érezzük, hogy jó lenne több időt szentelni az időseknek, egy kicsit jobban odafigyelni rájuk. A mindennapok kapkodó rohanásában talán okkal úgy tűnik számukra, hogy mellőzik őket a fiatalabbak, a még erejük teljében lévők. Egyesek visszahúzódó magatartásukkal mintha azt sugallnák: "Bocsássátok meg, hogy még élünk". Talán valóban akkor legnehezebb keresztjük, ha terhére vannak környezetüknek, miközben erről nem is tehetnek.

Amikor valakinek születésnapjára, esküvőjére, különböző évfordulója alkalmából gratulálunk, rendszerint hosszú életet kívánunk. Közben nem is sejtjük, hogy nem könnyű idősnek lenni. Házilátogatások alkalmával mi, papok gyakran halljuk, főként a 90 éven felüliektől: "Nem élet ez már!" Amikor fogytán az erő, a kezek remegnek, a lábak összecsuklanak, a betegség kikezdi a szervezetet, amikor valaki már nem tud dolgozni, és mozgásképtelen, a család számára talán tehernek érzi magát. Lehet, hogy érzékenyebbé válik az ember, s azért tűnik ez így? Ilyenkor mindenképpen jól teszik a családtagok, ha tisztelettel és sok szeretettel veszik az időseket körül, s nem a "hasznosság" szempontjából értékelik őket, hanem örülnek puszta jelenlétüknek is. Ha kerül egy kis üzemanyag, nagy örömet szerezhetünk idős rokonainknak, ha elvisszük őket a templomba, temetőbe vagy egy régen látott, szeretett személy meglátogatását tesszük számukra lehetővé.

Egyszer te is megöregszel?

Egy lourdes-i zarándoklat alkalmával csoportunk legfiatalabb tagja, egy kilenc éves leány a hotelban reggelente telefonon keresztül mindannyiunkat felébresztett. Egy-egy fáradságos nap után a mély alvásból jóleső érzés volt egy kedvesen csengő gyermekhangra ébredni. A legidősebb néni meg is dicsérte a kislányt mindannyiunk nevében, majd megkérdezte tőle: "Mit gondolsz, egyszer te is megöregszel?" A gyermek értetlenül nézett rá, erre biztos sosem gondolt. Ki is gondol gyermekként az öregségre? A fiatal nem is sejti, mily gyorsan elszállnak az évek, s ha megéri, megöregszik ő is.

Azt kérdi a szólás: "Ki látott még jó gyermeket és szép öreget?" Pedig az öregségnek is megvan a maga szépsége, csak észre kell venni. Megcsodáltunk-e már valaha egy idős bácsit vagy nénit? Hogy tud csillogni a szemük, mennyi nyugalmat sugároz ráncos arcuk! Ősz hajuk a hosszú életről tanúskodik, hajlott testtartásuk, kérges kezük a sok, jól elvégzett munkáról árulkodik. És milyen bölcs a tekintetük! Mennyi jóság árad belőlük! És hogy tudnak örülni, ha az unokákat, dédunokákat ölükbe vehetik, dédelgethetik, játszhatnak velük, tanítgathatják őket. Kevéske nyugdíjukból csak apró meglepetésekre, ajándékokra futja, de azt nagy-nagy szeretettel adják. De az unokáknak is boldogság a nagyapával együtt lenni, társalogni és meséit hallgatni! Meg aztán van-e ízletesebb keltkalács annál, amit a nagyi süt?

Hogy megszépítsük az öregkort

Már csak az emlékeinkben élnek az egykori kopott nadrágos, gyűrött fehér ingű, fekete kalapos, bajszukat pördörgető idős bácsik. Ritkán látni bekötött fejű fekete kendős, piros arcú, kikeményített blúzú, ráncos szoknyás idős mamát is. Változó világunkból eltűnőben vannak a "régi öregek", és újabb korosztályok váltják fel őket. A tegnap még jó erőben lévők azon veszik észre magukat, hogy eljárt felettük is az idő. A viselet változhat, de az idő kerekét nem lehet visszafelé forgatni. Elnézem az élet alkonya felé közelítőket. Kibírták, túlélték ők az élet viharait. Sok nehézséget elviseltek, a bajok leküzdésében jól megedződtek, a sok nehéz munkában megfáradtak. Megérdemlik a gondtalan, békés, nyugodt öregkort. De vajon megadatik-e nekik?

Az idei, nekik szentelt év akkor éri el célját, ha nemcsak ebben az esztendőben figyelünk jobban reájuk, hanem ezentúl azzal a tudattal élünk, hogy elválaszthatatlanul hozzánk tartoznak. Osszuk meg velük az életet, mindig gondoskodjunk róluk és segítsük őket. Legyünk figyelmesek hozzájuk és hálásak irántuk, mert ha szeretetünkbe fogadjuk őket, megszépítjük öregkorukat. Hiszen az idősbarát kultúra fejlesztése mindannyiunk feladata.

Szungyi László

Hívők vagy jelenlévők?

Idős papunk, aki már évek óta teljesít szolgálatot városunkban, az ősszel megbetegedett és súlyos műtéten esett át. Így múlt év októberében új, fiatal plébános atya érkezett hozzánk. Mint ahogyan az ilyenkor lenni szokott, egyeseknek azonnal a szívébe lopta magát közvetlenségével, humorával, lelkiismeretesen előkészített tömör elmélkedéseivel, míg mások bírálták, nehezen barátkoztak meg vele.

Ő olyan ember, aki nemcsak lélekben, de külsőleg is nagyon készül mind a karácsonyra, mind a húsvétra. Állhatatosan, kitartóan készítette fel hónapokon át a katekumeneket is a nagyszombat esti keresztelőre. Nem tudom, hogy máshol ez hogy van, de nálunk valahogy "sikk" ott lenni az éjféli szentmisén és a nagyszombati feltámadáson. Én évek óta most először éltem át a húsvéti vigíliát úgy, ahogyan már régóta vágytam. Az atya belső öröme, gondosan előkészített liturgiája nemcsak ünnepélyes volt, de személyén át az ünnep üzenete is beragyogta a hatalmas templomunkban jelenlévő hívők seregét.

Azonban ezt a bennem valósággá váló örömünnepet megzavarta valami. A mellettem helyet foglalók késve és zajosan érkeztek 4-5 különböző korosztályú gyerekkel. Már az első pillanatban látszott, hogy csak jeles alkalmakkor (keresztelő, esküvő, bérmálás stb.) szoktak templomba menni. Meg is beszélték azonnal, hogy hol is ül a keresztelendő nagylány és a fiúja, hogy mennyibe is került a lány cipője, a fiú zakója, hogy hogyan sikerült az áramszünet ellenére frizurát csináltatni, meg hogy mi lesz az ünnepi menü ez után a "hosszú akármi" után. Hirtelen pillanatnyi csönd állt be körülöttünk. "Olyan jó!" - gondoltam, és örültem, hogy végre követhetem a szertartást, élvezhetem az atya csodálatos szavait és átszellemült szolgálatát. De ismét megszólalt a mellettem ülő, frissen dauerolt hajú asszony:

- Képzeld, ma délelőtt eljöttünk gyónni! Pap meg sehol! Egy sem! Sem az öreg, sem a fiatal! Nézelődök, keresem, mert azt mondták, hogy egész délelőtt lesz gyóntatás. Egyszer csak megpillantom a fiatal papot, ahogy bolyong le-föl a szentképek előtt a templomban (tudniillik a keresztutat végezte).

Ezt követően már megtörtént a keresztelés is, és így hasonló ricsajjal, mint ahogyan érkeztek, távoztak is, hogy mint mondták, megteríthessenek a vendégeknek, mire haza érnek a Feltámadásról, vagy ahogyan ők fogalmaztak, erről a "hosszú akármiről".

Faragó Ilona

Az asszony

Egy napon az Éden kertjében Ádám szólongatta Istent:

- Uram, van egy problémám.

- Nos? - kérdezte az Úr.

- Tudom, Uram, hogy te teremtettél meg, és te ajándékoztad nekem ezt a gyönyörű kertet és ezeket a csodálatos állatokat, de én egyszerűen mégsem vagyok boldog.

- Mi bajod, Ádám? - hallatszott az égből a kérdés.

- Uram, tudom, hogy ezt a helyet számomra te teremtetted, ezt a sok növényt és állatot, én azonban magányos vagyok.

- Ha csak ez a gondod, Ádám, van egy tökéletes megoldásom. Megteremtem neked az "asszonyt".

- Mi az az "asszony", Uram?

- Ez az "asszony" lesz a legintelligensebb, legérzelmesebb, leggondosabb és legszebb teremtmény, amelyet valaha is megalkottam. Olyan intelligens lesz, hogy előre tudja majd kívánságaidat; páratlanul okos, aki felismeri minden hangulatodat, és tudja majd, hogyan tegyen boldoggá. Szépségének nem lesz határa sem a földön, sem az égen. Mindenben tökéletes társad lesz.

- Csodálatosnak hangzik az ajánlatod, Uram...

- Tökéletes is lesz, de neked is majd kerül valamibe, Ádám.

- Mennyibe fog kerülni nekem ez az "asszony", Uram?

- Ára: az egyik kezed, lábad, szemed és füled.

Ádám mélyen elgondolkodott. Végül megkérdezte az Urat:

- Mondd, Uram, mit kaphatnék az egyik oldalbordámért?