Tartalomból:

Vissza a főlapra

A kereszténység nem üvegbúra

A szentírás-magyarázók számára talán az utolsó előtti kérés okoz legtöbb fejtörést a Miatyánk szövegében: Ne vígy minket kísértésbe. Hogyan egyeztethető össze a gyermeki bizalom légköre, amelyet ez az ima áraszt, azzal az elgondolással, hogy Isten kísértésbe viszi, netalántán bűnre csábítja az embert? Miféle Atya az, amelyik hűtlenségre akarja rávenni gyermekét?

Ez a fajta kérdésfeltevés természetesen téves. Ha Jézus szavait meg akarjuk érteni, akkor elsősorban (zsidó) hallgatóságát kell szemügyre vennünk. Azt kell megvizsgálnunk, nekik mit jelentett ez a kérés.

Az Ószövetség vallja, hogy minden Istentől származik. A korabeli földműves- illetve pásztornép bármerre tekintett, mindenben az ő keze nyomát fedezte fel. A természeti jelenségekben (eső, szél, nap, hold, csillagok, szivárvány), a gazdasági életben (a bő termés, a nyáj szaporulata, a szolgák nagy száma) felfedezték az Úr ajándékát. De ugyanúgy az emberi kapcsolatokban is: ő az, aki egymás iránti szerelemre gyullasztja a férfi és a nő szívét; és a történelemben is szüntelenül munkálkodik: vezeti népét, prófétákat támaszt, királyokat választ számukra; de még a természeti csapások mögött is ott látták Istent a zsidók (a sáskajárás, az éhínség a nép hűtlenségének büntetése, stb.).

Az ószövetségi ember a kísértést próbatételként fogta fel: Isten megkísérti, próbára teszi, kipróbálja. A számtalan példa közül elég csupán Ábrahám áldozatát (Ter 22,1-19) felidéznünk. Isten azt kívánja tőle, hogy áldozza fel egyetlen fiát. Ez a környező népek pogány emberáldozatának átvételét jelentette volna. Vajon Jahve bálványimádásra kényszeríti Ábrahámot? Azt akarja, hogy tagadja meg, s egy szörnyű pogány kultuszt kövessen? Nem. Ábrahám "megkísértése" próbatétel volt. Isten arról kívánt megbizonyosodni, mennyire szereti őt, kész-e érte feláldozni azt, aki a legdrágább számára - a fiát. Miután végigvezette őt a teljes odaadás útján, megfogta kezét, és a gyermek helyett egy kost mutatott neki, mintegy előre jelezve Krisztus áldozatát. Mintha azt mondta volna: "Látom, mindenre kész vagy értem, de nem akarlak megfosztani kincsedtől. Inkább én ajándékozlak meg: nézd, magam fogok neked áldozati állatot adni". Ma már tudjuk, hogy Isten szeretete mérhetetlen, és Ábrahám története az Újszövetségben teljesedett be, végső távlatait Jézus áldozata tárta fel.

Ne vígy minket kísértésbe!

Mit kérünk, amikor e szavakkal kiáltunk Istenhez? Milyen kísértés az, amely elől Istentől várjuk a menekvést?

Izsák, az ószövetségi pátriárka (ősatya) fia a kos vére árán a testi haláltól menekült meg. Mi, a mennyei Atya újszövetségi fiai Jézus vére árán az örök haláltól nyertünk megváltást. Atyánk felkínálja nekünk életet jelentő kegyelmét, és rajtunk áll, hogy elfogadjuk-e ajándékát. Isten kegyelme élet, a tőle elfordult ember bűne pedig halál.

Atyánk, őrizz meg minket a bűnre csábító kísértéstől! Őrizz meg a szívünk mélyén megbúvó gonosztól, annak mézesmázos suttogásától! Oly gyengék vagyunk, és oly erős a gonosz hangja. A külvilág hazug propagandája nap mint nap a könnyű, gondtalan élet lehetőségét szajkózza, azt viszont senki sem mondja, hogy ez a halálba, a semmibe taszít. Ne engedd, hogy a bűn útját válasszuk. Ne hagyj egyedül, légy velünk, amikor megkísért bennünket a világ. Őrizz meg minket a kísértéstől, őrizz meg az önmagunkba fordulástól, őrizz meg önmagunktól; hogy feléd fordulva felcsendüljön ajkunkon az új élet dala.

Válassz!

"...Életet és halált, áldást és átkot tártam a szemetek elé. Így hát válaszd az életet, hogy te is, utódaid is életben maradjatok, szeresd az Urat, a te Istenedet, hallgass a szavára és ragaszkodj hozzá. Mert ez jelenti számodra az életet s napjaidnak hosszúra nyúlását azon a földön, amelyre az Úr, a te Istened megesküdött atyáidnak, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak, hogy nekik adja" - így szólt Isten az ígéret földjének kapujában a választott néphez, amelyet kivezetett az egyiptomi rabságból és negyven esztendőn át segített, oltalmazott, nevelt a pusztában, amelyet óvott a mérges kígyóktól, táplált és vigasztalt (MTörv 30,19-20).

Mi, krisztushívők, az újszövetségi választott nép, szintén ígéretet kaptunk tőle és szabadságot, hogy válasszunk élet és halál, hűség és hazugság, kibontakozás és önzés között: "Légy hű mindhalálig, és életet adok neked győzelmi koszorúul" (Jel 2,10). Az ilyen ember, még ha próbatételek övezik is útját, "olyan, mint a víz partjára ültetett fa, amely kellő időben gyümölcsöt terem, és levelei nem hervadnak" (Zsolt 1,3).

*

A kereszténység valóban nem üvegbúra, amely jótékonyan beföd és minden káros sugárzástól megvéd. Tapasztaljuk, hogy oly sokszor összetörik valami a lelkünkben. Emiatt azonban nem szabad csüggednünk. A hit feltárja az ember nagyságát - megmutatja, hogy Isten mennyire tiszteletben tartja szabadságunkat, egyéni döntésünket, amikor megengedi, hogy válasszunk az üdvösség és a halál útja között. Sőt hatékony segítséget is nyújt kegyelmével, hogy az élet útján mindvégig kitartva, az örök boldogság örököseinek tudhassuk magunkat.

Kalacsi János

Minél rosszabb, annál jobb!

"Legnehezebb emberekkel dolgozni!" - mondják sokan nagyon keserűen. Ha ez igaz - márpedig igaz! -, akkor a közösségszervezők még inkább elmondhatják: "Leges-legnehezebb közösséget építeni!" Az összetartásra van ugyanis bennük a legkevesebb hajlandóság. "Maguk állandóan a szeretetről beszélnek - vetik nekem is gyakran a szememre -, és itt éppen az hiányzik leginkább!" Valóban, ha volna szeretet, nem kellene róla beszélnünk. Ha hajlandók volnánk szeretni, Jézusnak nem kellett volna kifejezetten parancsba adnia: "Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást..." (Jn 15,12).

Az Ószövetségben Mózesnek kellett az Egyiptomból kivezetett gyülevész héber sokaságot közösséggé, Isten szent népévé tennie. Negyven éven át küzdött velük, majdnem hiába, mert állandóan pártütések történtek közöttük, amivel Mózes "lelkét megkeserítették" (Zsolt 106,33), olyannyira, hogy panaszra ment az Úrhoz: "...ennek az egész népnek a terhét a vállamra rakod?" (Szám 11,11). Az Újszövetség kendőzetlenül bemutatja Pál apostol gyötrelmeit az általa létrehozott keresztény közösségek tagjaival, "akik még nem nőttek fel Krisztusban"(1Kor 3,1), akik vetélkednek és civakodnak (vö. 1Kor 3,3) és akikhez talán vesszővel kellene elmennie (vö. 1Kor 4,21).

Az egyházakban ma is dívik "a civódás, irigység, harag, egyenetlenkedés, rágalom, árulkodás, kevélység, pártoskodás" (2 Kor 12,20). Az egyház tagjaiban nincs igazán hajlandóság egymás meghallgatására, értékelésére, elfogadására, elviselésére, felkarolására. Enélkül pedig nincs közösség. Ezért a közösségépítés leglényegesebb része éppen az, hogy ezt a hajlandóságot felébresszük, növeljük és megtartsuk a közösség tagjaiban. Hogyan?

Mit tett Krisztus azért, hogy "Isten szétszóródott gyermekeit egybegyűjtse" (Jn 11,52)? Meghalt értük a kereszten! Ott, az ő órájában (vö. Jn 12,27), amikor felemelték a földről, hogy mindenkit magához vonzzon (vö. Jn 12,32), ott, amikor "kilehelte a lelkét" (Jn 19,30), ott, az ő átszúrt oldalából az élő víz folyói fakadtak (vö. Jn 7,38), vagyis a Lélek, a Szentlélek kiáradása, erő a magasból (vö. Lk 24,49), akiben "a benne hívők részesülnek" (Jn 7,39), hogy hajlandók és képesek legyenek egymást szeretni. Ezzel a Lélekkel, ezzel az Erővel kell töltekeznie annak, akinek gondja a közösség létrehozása, és ezt a Lelket, Erőt kell neki is kiárasztania közössége tagjaira.

Pál apostol is az összes egyház rá nehezedő gondjaiban (vö. 2 Kor 11,28) Krisztus erejével töltekezik: "a gyöngeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje költözzék belém" (2 Kor 12,9)

Ez a megfeszített, vagyis Lelket árasztó Krisztus ma is ott van, ahol nincs szeretet. Ő ugyanis a kereszten, főleg elhagyatottsága pillanatában (vö. Mk 15,34) magához ölelte az emberiség minden szeretetlenségét, hogy a "kiszáradt" emberi lelkeket átitassa az ő isteni erejével, az ő Szent Lelkével, az ő Szeretetével. Bárhol jelentkezik is a keresztény közösség életében a széthúzás, ami a szeretetlenség következménye, Krisztus azonnal ott van, és adja a "benne hívőknek" (vö. Jn 7,39) az összetartó erőt, a Lelket. Az a közösségépítő, aki szereti ezt a szeretetlenség keresztjére rászegezett és az emberek elhagyatottságát átélő Krisztust, az nem áll meg semmilyen akadály előtt. Ellenkezőleg: éppen az akadályok láttán kap szárnyakat, mert tudja, hogy itt fog megnyilvánulni Krisztus ereje, itt maga Krisztus veszi kezébe közössége építését. Mert az isteni művek mindig fájdalomból születnek!

Ezért a lelkesedésben nem lankadó közösségépítőknek ilyen jelszavaik vannak: "Minél rosszabb, annál jobb!" Vagyis minél több a gond, annál inkább árad Krisztus ereje. Jól ismerjük Pál apostol jelszavát: "Kedvem telik a Krisztusért való gyöngeségben..., mert amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős" (2Kor 12,10).

A közösség létrehozása során jelentkező összes akadály és fal mindig a továbbfejlődés egy-egy lépcsőfoka, természetesen azzal a feltétellel, ha az Istentől és egymástól elszakadt emberek elhagyatottságát átélő Krisztus iránti szeretetből fellépünk a lépcsőfokra. Egy szilárd és életerős közösség létrehozásának és fenntartásának ő a titka: "Őérte van, hogy egymást keressük, hogy egymást szeretjük, hogy reménykedünk, hogy nem hagyjuk abba, bármennyire fáradságos is a vállalkozás" (Ch. Lubich).

Pósa László

Tartalom

Elmaradt látomás

Októberre már megtelnek az egyetemek padjai csakúgy, mint a papnevelő intézetek termei. Mindkét helyen vidám fiatalok hangoskodnak, de míg az egyetemeken egyre nagyobb arányban vannak jelen a lányok, addig a papnevelő intézetek férfinövendékei legföljebb egyes teológiai főiskolákon vagy egyetemeken, a tudományos képzés színhelyein tanulnak együtt a Biblia szerinti "gyengébb nemmel".

A vallásos egyetemisták gyorsan megszervezik imacsoportjaikat, néhány héten belül már jól ismerik egymást, és elkezdődik az igazi közösségi élet. Az új tantárgyak, tanárok, diáktársak lekötik a figyelmet, minden órának duplán megvan a maga tennivalója, ettől igazán lendületes az egyetemisták élete. A színes, érdekes nyüzsgés - amely komoly, tudományos jelleggel is rendelkezik - minden vonzása ellenére sem köt le igazán néhány fiatalembert, akik úgy érzik lelkük mélyén, hogy máshol kellene lenniük. Nem az egyetem padjaiban, hanem a papnevelő intézet falai között. Ezt persze még maguknak is alig merik bevallani, másnak meg végképp nem.

"Az aratnivaló sok, a munkás kevés!" - hallották középiskolás éveik alatt, s nem egyszer felelték is egy-egy áhítatos, összeszedett szentáldozás pillanatában: "Itt vagyok, Uram, engem küldj!" Majd másnap jöttek a barátok és feltették a kérdést: "Beadtad már a felvételi jelentkezést? Nem? Még mindig habozol ilyen jó bizonyítvány ellenére is? Miért olyan nehéz választanod a jog meg a közgazdaság között? Elvégre van közgazdasági jog is a világon!" A jó barátok értetlenül álltak a hímelő-hámoló felelet hallatán, s közben eszükbe sem jutott, hogy az érintett nem a divatpályák között ingadozik, hanem azon töpreng, hogy vállalja-e a legódivatúbb, sőt legidejétmúltabbnak kikiáltott hivatást. Megkeresse-e az egyházmegye püspökét és belépjen-e a szemináriumba, hogy megkezdje teológiai tanulmányait.

Miközben a fiatalember ezen töpreng, esetleg bizalmas lelki atyját, gyóntatóját is megkérdezi, a látszat kedvéért - hiteti el magával - beadja az egyetemre is fölvételi kérelmét. Legalább a többiek hagyjanak nyugton - gondolja -, meg egyébként is több helyre lehet jelentkezni manapság. Én is ezt teszem, beadom az egyetemre, majd megfelelő pillanatban elküldöm kérvényemet a püspökhöz, aztán a szemináriumot választom, ha kapok valami jelet - töpreng tovább a hivatásával tusakodó fiatalember. Ha számos helyen egyszerű hívek látomásokban, rendkívüli égi kegyelmekben részesülhetnek, akkor én, a papság felé törekvő, miért ne lehetnék közöttük? - fűzi tovább a megkezdett gondolatokat és elhatározza, hogy amint biztos, félreérthetetlen jelet kap, azonnal postára adja a püspökhöz írt levelét. Ám az egyetemhez nem kell égi jel, meg a határidő is lejár, onnan nem lehet lekésni. Különben sincs tétje az egésznek, mert pap akarok lenni - nyugtatja meg lelkiismeretét, és elküldi az egyetemre a kitöltött felvételi ívet.

De az égi jel, a látomás, amire az ifjú várakozott, elmaradt, s vele együtt az egyházmegye kispapjai közé történő jelentkezés is. Az egyetemi felvételi viszont sikerült. A nyáron pedig a hittantáborban vagy a kisközösségi lelkigyakorlaton még az imádság is jobban ment, amikor fiúk-lányok körbeállták a lobogó tábortüzet és kezüket egymás kezébe kulcsolták, hogy a kegyelem és a bioáram egyszerre áradjon. Csak a legjámborabbak nem vették észre, hogy az imakör formálása előtt néhányan rendkívül megfontolt helycseréket alkalmaztak, hogy a kezek összekulcsolásának pillanatában a kiválasztott személy mellett legyenek.

Mi maradt őszre, az egyetemkezdésre? Az ébredező hivatásból alig valami, legföljebb némi kesernyés szájíz - ez nem sikerült, nem kaptam jelet! -, mint egy ritkán dohányzónál cigaretta után. A nyári ismeretség meg, ha folytatódik, gyorsan elfeledteti az ódivatú hivatás iránt érzett vonzalmat; ha nem, akad új a helyébe. De csodák csodájára az is megtörténhet, hogy a fiatalember egyetemi tanulmányai elején rájön: tényleg kevés a munkás az aratásban, és az aratás Ura mégis csak várja őt, minden külön égi jel, látomás nélkül is.

Ez utóbbi, ritka esetet erősíti meg a "rendíthetetlen hitű" XI. Piusz pápa (1922-1939) tanítása, amelyben nem egyházi bölcsesség, hanem az egyház közösségi tapasztalata összegződik: "A papi hivatás nem annyira a lelkiismeret belső szózatán vagy érzelmi hangulatokon alapszik, amelyek sokszor egészen hiányozhatnak, hanem inkább a papságra őszinte és nyílt szándékon, ha ez azokkal a testi és lelki adottságokkal párosul, amelyek a papi szolgálatra való alkalmasságnak előfeltételei. Aki azzal az önzetlen szándékkal akar pap lenni, hogy önmagát Isten szolgálatára és a hívek üdvösségére áldozza, azon kívül jóra törekvést és kellő tanultságot mutat föl, nyilvánvalóan hivatást kapott Istentől a papságra."

Azok az egyetemista fiatalemberek, akik néhány hónapja még töprengtek-tépelődtek papi hivatásuk fölött, de külső jel, hívás hiányában nem merték a legtúlhaladottabbnak kikiáltott hivatást választani, gondolkozzanak el a bölcs pápa józan, egyszerű szavain, s a most megkezdett egyetemi évet - a tanulmányokat komolyan véve! - tekintsék Istentől kapott egyéves haladéknak, amelyben ki lehet és ki is kell imádkozni a papi hivatást, hogy a következő ősz már a szemináriumban találja őket.

Török József

Tartalom

"Isten őrizzen a szomorú arcú szentektől!"

"Szavára durva kámzsát öltött sok pap.
Apáca dobta dísz-cipője selymét.
Alázatosak lettek gőgös elmék,
És új ajakkal új Kármelt daloltak.
Mint ékes gyöngysor, épültek a zárdák.
A szebb hazát a Várkastélyban várták,
Mit ő emelt a nagy spanyol vadonban."

(Harsányi Lajos)

Október 15-e Avilai Nagy Szent Teréz ünnepnapja. Teréz nemcsak az egyház egyik legnagyobb női szentje, hanem a világirodalom legnagyszerűbb íróinak egyike is. Érdemeit elismerve VI. Pál pápa 1970-ben egyházdoktorrá nevezte ki.

Élete úgy indult, mint egy korabeli szép lovagregény, melynek Teréz volt a hősnője. Nemes családfáját ősi címer díszítette, ő pedig ráadásul nemcsak szép volt, hanem műveltség tekintetében is messze felülmúlta korának úrilányait. Óriási tudásvágy égett benne, ezért mindig újabb és újabb könyvekhez akart jutni. Személyének, szellemességének, beszédének és magatartásának varázsa sok embert vonzott köréje. Nagy szeretetkészség élt benne, arra törekedett, hogy az embereket megvidámítsa, és nevetésre késztesse. Környezetében nem tűrte meg a szomorú arcot, s gyakran mondogatta is: "Isten őrizzen a szomorú arcú szentektől." Ezért ő maga is gyakran pengette a tamburint, énekelt, verselt és mókázva mindenkit jókedvre derített. Szerette volna, ha ilyen vidám hangulat uralkodik az összes kolostorban. Egy alkalommal emiatt ellenségei szemrehányást tettek neki, de Teréz ezt válaszolta: "Jobban félnék egy savanyú apácától, mint egy sereg gonosz lélektől."

Teréz rendkívüli kegyelmek egész sorában részesült. Nemcsak nagy író volt, hanem nagy misztikus és a lelkiélet tanítómestereként az egyház nagy megújítója is. Betegsége ellenére haláláig tizenhét női és tizenöt férfikolostort alapított a sarutlan karmeliták számára (sarutlan = nem bőrsarut, hanem fonott háncsból készült lábbelit viseltek). Rendje gyorsan terjedt, az egykori Habsburg Birodalom területén is több karmelita kolostor jött létre. Ennek révén a Teréz keresztnév igen divatos lett, eleinte azonban csak az osztrák uralkodócsaládban, és Mária Terézia nyomán először az udvari arisztokrácia körében, de később a társadalom minden rétegében elterjedt.

Teréz Spanyolország, Avila és több város, érsekség, püspökség (többek között a szabadkai egyházmegye) patrónája. Hajdanában Szabadka város polgárai is Avilai Terézt választották városuk, és hatalmas késő barokk plébániatemplomuk védőszentjéül. Teréz, mint a város patrónája ott látható a város 1743. és 1779. évi címerén is. Az elsőn apácaruhában a Szentlélek által besugározva fohászkodik a piros ruhával fedett oltáron álló feszület előtt, amely mögött egy nyitott könyv áll. Az újabb címerpajzson a felhők közül a Boldogságos Szűz Mária tűnik elő skarlátszínű ruhában, karján a kis Jézussal, előttük áll karmelita apácaruhában Szent Teréz, karjait Jézus felé tárva.

Teréz napjához mindössze néhány népszokás fűződik. Dologtiltó napként tartották számon, az asszonyok ezen a napon nem mostak és kenyeret sem sütöttek. A bortermelő vidékeken Teréz hetében kezdődött a szüret. Egerben ezt Teréz-szedésnek nevezték.

Élet az élet peremén

Október végén ünnepli az egyház a missziós vasárnapot, a Világegyház Napját. Ezen a napon, de az egész hónapban is, többet imádkozunk az Úr Jézus missziós parancsának teljesüléséért: "Hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!" És mivel anyagiak nélkül semmit sem lehet tenni, ezért pénzadománnyal is hozzájárulunk ehhez.
A szentírási gondolatot az Úr Jézus názáreti beszédéből vesszük (Lk 4,18-19).
"Az Úr lelke rajtam, mert fölkent engem" - legyen minden hithirdetőn is az Úr lelke. "Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek" - a testi-lelki szegényeknek, akik az élet peremén élnek, akiket mindig hátrább tolnak, akikkel ténylegesen alig törődnek, akiknek az örömből alig jut. "S hirdessem a foglyoknak a szabadulást" - azoknak, akiket a bűn, a szenvedélyek, az elnyomatás, a kizsákmányolás tart fogságban; "a vakoknak meg a látást" - azoknak, akiket a világ csillogása, a féligazságok, az ígérgetések, a médiák, a félrevezetések elvakítanak. "Hogy felszabadítsam az elnyomottakat!" - azokat, akiket saját vagy mások önös érdekei, kiszolgáltatottságuk, a lelkiismeretlenség elnyom; "és hirdessem: elérkezett az Úr esztendeje" - nem kell várni, nem szabad tovább várni, nincs többé halogatás, itt az ideje: cselekedni kell! Ezt nyújtja az Isten! Így kell tennünk nekünk is! Mi valósul meg ebből Dél-Mexikóban? Ursula Jahn-Howorka írása alapján ezt nézzük most meg.

Hatalmas felirat fogadja a zarándokokat Dél-Mexikóban, Chavajeval indián település bejáratánál: "Katonáknak tilos a belépés, kábítószer termesztése, forgalmazása és fogyasztása megtiltva". Kora reggel értünk ide, előtte két órát gyalogoltunk esőáztatta csúszós, meredek úton. Közben minden irányból indián férfiak és népviseletbe öltözött indián nők érkeztek. Az indián település népe sokat szenvedett: 1998. június 10-én a központi hatalom katonái házaikat lerombolták, tartalékolt élelmiszerüket (kukorica, bab, kávé) elrabolták, a baromfit és a disznókat leöldösték. A templomban meggyalázták az Oltáriszentséget, az új, indián nyelvű Szentírásra rávizeltek. Amikor kikezdtek a nőkkel, a férfiak ellenálltak, akik közül hármat ki is végeztek.

Az évfordulóra meghívták a környező falvak lakóit. A falu ugyanis "emlékező ünneplést" akar tartani. Lobogókkal, fakereszttel, a Guadelupe-i Szüzet ábrázoló képpel, a három meggyilkolt férfi fényképével, egy dobbal és sok-sok tömjénnel halad a néhány száz indián, akikkel együtt mi is felkapaszkodunk a szakadékon, hogy megáldjuk azokat a helyeket, ahol a három férfi holttestét megtalálták. Az egyik kávébokrok között halt meg, a másik egy meredek, sziklás kukoricaföldön, a harmadik egy lombhullató erdőben. A menet politikai megnyilatkozás és körmenet is egyben. Az éneklést újra meg újra megszakítják a felkiáltások: "Éljen a Guadelupe-i Szűz!" "Éljen!" "Éljen Zapata!" "Éljen!"

Chavajeval Dél-Mexikóban, Chiapas szövetségi államban van. A kilenc indián törzs közül a coci indiánok élnek itt, ezen a gyönyörű, buja növényzetű hegyvidéken.

Szandra nővér a Segítők Társaságának tagja. Megkértem, mondja el, milyenek az indiánok életfeltételei. Ekkor egy gumigyűrűt húzott a kezére, amit maximálisan kifeszített: "Ilyen feszültségben élünk és küszködünk mi itt. Megpróbálunk politikai, szociális és vallási konfliktusok közepette igazságosságért, békéért és megbékélésért dolgozni".

Chiapasban 70000 "biztonsági erő" állomásozik, amióta a zapatisták 1994. január 1-jén nyilvánosan szabadságot, demokráciát és szociális igazságosságot követeltek. A vidék püspökének, Samuel Ruiznak a közvetítésével hamarosan megkezdődtek a tárgyalások a felkelők és a hivatalos hatalom között. Ezek azonban 1997-ben megszakadtak, és a zapatisták meg a kormány közötti ellentétek kiéleződtek.

A szociális helyzet ma elszomorító. Az állam a jövedelem nagy részét a katonaságra költi. Így teret hódít a kábítószer és a prostitúció. A lakosság 80 százaléka napi 4 német márkának megfelelő összegből kénytelen megélni - családonként. A lakosság kétharmada éhezik, több mint a fele, főképpen a nők, írástudatlanok. Pedig a természeti gazdagság adott: évente 20 millió hordó kőolajat termelnek itt ki, a terület hatalmas vízierőművei az ország fontos energiaforrásai. Csak a jövedelemelosztással van nagy baj. Ehhez járulnak még a vallási súrlódások a katolikusok és más felekezetek között, akik a pápát antikrisztusnak tartják, a politikai elkötelezettséget meg kommunistáskodásnak.

A szentmisét a futballpályán tartjuk, mert a kápolna nem képes befogadni az összegyűlt 800 hívőt. A plébános bátorítja az embereket: "Az imént a Szentírásból a zsidók egyiptomi kivonulásáról olvastunk. Mi ma éljük ezt át. Együtt haladunk a reménység útján. Ahogy Krisztus minden emberért meghalt és feltámadt, ugyanígy Cristobal, Antonio és Maximino is életét adta a közösségért, értetek. Ma az ő feltámadásukat ünnepeljük!"

Szentmise után az egyik család meghívott bennünket ebédre a nővérekkel együtt. Itt mesélte Izabel nővér: "Missziós munkánk sokrétű. Alapítónőnk nagy szabadságot engedélyezett nekünk, amikor felajánlotta, hogy minden jóban közreműködhetünk, bármi is legyen az". Erről az egyik itteni plébános szavai jutnak eszembe: "A nővérek valóban úgy élnek, ahogy mondják. Kár, hogy nincsenek többen!"

Imádkozzunk, hogy legyenek elegen, akik a missziós küldetést vállalják, élik és végzik!

Suhajda Lajos SVD

Milyen lesz az egyház 2000-ben?

Milyen lesz az egyház a 21. század elején? Mi marad meg gazdag örökségéből? Domenico Agasso, katolikus gondolkodó 25 évvel ezelőtt tette fel ezeket a kérdéseket. Előrejelzéseit vessük össze napjaink valóságával, amikor II. János Pál pápa a harmadik évezred előkészületeként az egész egyházat lelki megújhodásra serkenti.

A keresztények száma egyre csökken - véli Domenico Agasso katolikus gondolkodó. A hívek kicsiny közösségeit a teljesen elvilágiasodott környezet és a közömbösség hatalmas tengere veszi körül. A 2000. év társadalmát teljesen a fogyasztói mentalitás jellemzi. Hitüket régen elfeledve, legtöbben az anyagi értékeket, a kényelem és a jólét forrásait istenítik. A keresztények azonban erkölcsi törvényeik alapján megkérdőjelezik az ilyen bálványimádó társadalmat.

Igazi kereszténynek lenni sohasem volt könnyű, és nem lesz az 2000-ben sem. De számtalan vonatkozásban sokkal egyszerűbbé válik, mivel régen a múlté lesz az egyházi és világi hatalom sokféle összeszövődése, minden kínos kompromisszumával együtt. A püspökök például egyszerű, polgári öltözetben érkeznek lelkipásztori látogatásra a lakótelepeken kialakított templomtermekbe. Senki sem fogja őket ünnepélyesen, harangzúgással fogadni, és senki sem mond előre megfogalmazott patetikus köszöntő beszédet. A püspök úgy érkezik majd hívei közé, mint öregebb testvér, mint igazi atya.

És mi történik a pápával? Domenico Agasso szerint sokat fog utazni, egyre több időt tölt a világban szétszórt egyházi közösségekben. Ez annyira hétköznapi eseménnyé válik, hogy apostoli látogatásainak "hírével" nem foglalkozik sem az írott, sem az elektronikus sajtó. Fogadtatására nem készül külön szertartási programrend és forgatókönyv. A pápa és a püspökök szó szerint fogják értelmezni Jézus utolsó parancsát: "Menjetek, tegyetek tanítványommá minden népet!" Járjni fogják a falvakat, városokat, vidékeket, kontinenseket, amint ezt az apostolok tették. A legfőbb pásztor székhelye azonban továbbra is Rómában marad az egyház egységének jeleként.

Agasso szerint egyre kevesebb lesz a papi hivatás, de a papjelölteket nem vallásos légkörű "kaszárnyákban" fogják képezni, hanem kint az életben, a hívek élő közösségeiben.

A hitoktatás hangsúlyozott témakörei és módszerei is átalakulnak az adott kor, az űrhajók és a mérhetetlen éhezés, a szabadság és a felelősség tükrében. Mindörökre a múlté az idő, amikor a keresztény fiatal a bérmálkozással befejezheti hitének megismerését. A hitbeli továbbképzésnek egész életen át kell tartania mind a papság, mind a világi hívek számára.

Változáson megy át a szentté avatási eljárás is 2000 után. Az eddigi gyakorlat szerint többnyire papokat, szerzeteseket, misszionáriusokat, közülük is főként olaszokat és spanyolokat avatott szentté az egyház. Pedig az életszentség nem a kiválasztottak kiváltsága. Jézus Krisztus mindenkihez intézte felszólítását: Legyetek szentek, mint ahogy szent a ti mennyei Atyátok!

A 2000 utáni hitélet ezek szerint nem öröklött társadalmi struktúrákra, szokásokra, sem pedig a múlt lelki és kulturális örökségére épül, hanem az élet belső ritmusából fakad. Természetesen csak azok számára, akik megőrzik hitüket.

Hol vagyok otthon?

Hittanórán történt a hatodikosok csoportjában, röviddel a tavaszi bombázások előtt. Nem a legújabb anyagot kérdeztem vissza, hanem kísérletként az első lecke katekizmusi kérdéseit. Érdekelt, hogy emlékeznek-e még a gyerekek, mit is válaszol a hívő keresztény arra a kérdésre, hogy miért vagyunk a világon. A váratlan kérdés meglephette őket. Egy pillanatra szinte elállt a lélegzetük. De látszott rajtuk, hogy a téma érdekli őket. Valószínűleg időközben korban is felnőttek ahhoz, hogy a kérdés fontosságát másként ítéljék meg, mint néhány hónappal korábban. Rövid töprengés után az egyik leány kivágta: "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk." Ekkor én lepődtem meg a nem várt feleleten, hiszen a katekizmus nem így fogalmaz. A következő pillanatban már megértettem, hogy ez az irodalomunkból ismert megfogalmazás arra vall, hogy a tanuló odafigyel az anyanyelvórákon, s az adott pillanatban a feltett kérdésre ez a válasz jutott először eszébe. Ez a gondolat bizonyára közel áll hozzá, és számára sokatmondó. De a hittanos leány válasza bennem is gondolatokat ébresztett.

A mi vidékünkön az áldatlan állapotok következtében különben is már jó ideje időszerű a kérdés: hol is vagyok otthon? Az életkörülmények lehetetlenné válása és a munkanélküliség miatt, a háborúban való részvétel elkerülése végett vagy nyugtalanító megfélemlítések folytán főként a fiatalabbak vágnak neki a nagyvilágnak. Jobb, békésebb, emberibb életet remélnek. "Itt nincs jövő!" - hangoztatják. Megértem őket. E téren adhatunk ugyan tanácsot, de dönteni mindenkinek egyedül kell. Ebbe beleszólni nem lehet. Ugyanakkor sajnálattal vesszük tudomásul, hogy közösségeink fogynak, a családok szétszakadnak. Lehet, hogy a távolba kényszerülők máshol jobb megélhetést tudnak maguknak és övéiknek biztosítani, az életfeltételek is valószínűleg sokkal kedvezőbbek, de otthonra találni mégsem könnyű. Távolba szakadt hazánkfiai szeretnek "haza"jönni, mert sok minden ide köti őket. Nemrégen mondta egy külföldön élő fiatal pár: "Tisztelendő atya, mi még sokáig itt leszünk otthon." Ezen a nyáron többen is hazajöttek esküvőjüket megünnepelni, gyermekeiket a keresztség szentségében részesíteni. A mieink ők, s azok is maradnak.

Kispap koromban, a hetvenes évek közepén alkalmam volt Kerényen (Kljaićevón) orgonálni egy szentmisén, melyen az ottani, a második világháború után hazájukat elhagyni kényszerülő, Németországban élő hívek egy csoportja vett részt. Felejthetetlen élményt jelentett számomra a velük való találkozás. S azóta is, amikor az "otthon" kerül szóba, mindig eszembe jut ez az esemény. A honvágy "haza"vezette őket. Mivel egykori házaikat már hosszú ideje mások lakták, a templom maradt nekik. Ott gyűltek össze, s onnan látogatták meg szeretteik sírját a temetőben. Megtöltötték a padokat, s csendben, buzgón imádkozva várták a mise kezdetét. Amikor beharangoztak, újra hallhatták a harangok ismert kongását, majd amikor becsengettek és megszólalt az orgona, zokogni kezdett az egész templom, alig tudtak az emberek énekelni, imádkozni. Magam is meghatódtam, s próbáltam belegondolni, mit is érezhetnek. Később elmondták, hogy kimondhatatlan érzés újra ott lenni, abban a templomban, amelyben keresztelték őket, ahol szentségekhez járultak meg esküvőjüket tartották, és annyi sok szép ünnepet átéltek. Példájuk is bizonyítja, hogy az "otthon" megéléséhez nagyon sok köze van a templomnak. Azóta jobban megértem azokat, akik a messzi távolból szabadságukra hazatérve lelkesen hangoztatják, mennyire örülnek itthoni templomuknak, mert "ilyen máshol nincs!" Miért? "Mert ez a mi templomunk!"

Hol vagyok otthon? A válaszadásom személyes, de remélem, nem tűnik személyeskedőnek. Érthetően nem először kényszerülök arra, hogy megfogalmazzam magam előtt válaszomat e kérdésre. Amíg szüleim éltek, nem volt vitás, hogy igaza van a jól ismert, közkedvelt dalnak, mely szerint "ott, ahol él anyám, ott van az én hazám..." De miután szüleim meghaltak, és édes testvérem nincs, mit is jelenthet számomra az "otthon"? Hivatásomat a világon bárhol betölthetném, idegen nyelveket is beszélek, és úgy érzem, a világ más pontjain is feltalálhatnám magam. Hívtak, hívnak, én mégis itt maradtam. Ide kötődök, ahol papi szolgálatomat teljesítem, és itt vagyok otthon. Ez így természetes a számomra. Más hazám nincs széles e világon. "Itt születtem én, ezen a tájon," őseim földjén, ahol "sírjaik domborulnak". Itt ringatta bölcsőmet édesanyám, és itt tanított imádkozni. Itt nőttem fel szeretetben, és tapasztaltam meg, hogy úgy szeretnek engem, mint sehol máshol. Itt tanultam meg magam is szeretni másokat...

Azért írom le ezt, mert nemcsak én érzem ezt így, hanem valószínűleg azok is, akik e sorokat olvassák. És helyettem mindenki maga folytathatja ezeket a gondolatokat, sorolhatja, hogy mi minden köti ahhoz a tájhoz, ahol otthon van. A öreg templom, a benne rendszeresen gyülekező közösség, annak magasba ívelő, messziről szembetűnő tornya, a régi szülői ház, a poros utca, a rokonok, az egykori játszótársak, pajtások, jó barátok, a szomszédok, a munkatársak, de az ismerős emberek is, a szokások, az emlékek, a kukorékoló kakas, az érkezésemnek örvendő, farkát csóváló kiskutya, a fák és a mező, meg az illatok és az ízek - a krumplistészta és a csirkepaprikás! - is. Ott vagyok otthon, ahol szeretnek és szeretek, ahol az utcán rám köszönnek, és kedvesen mosolyognak, s én ezt barátságosan viszonozhatom, ahol szeretetteljesen hazavárnak... Felsorolni is képtelenség, mi minden köt ide. Isten gondviselő szeretete e részébe ültetett virágoskertjének, az a feladatom, hogy itt teljesítsem az ő akaratát. Mégis, a kedvezőtlen élethelyzet indokolttá teszi a kérdésfeltevést még akkor is, ha a választ életérzésünkkel adjuk meg. De jó lenne itthon otthon érezni magunkat!

Szungyi László

A "vadalma"

- Nehéz az élet! - állapítjuk meg sokszor sóhajtva. Ilyenkor persze elsősorban a saját életünkre gondolunk, mert az már csak természetes, hogy "a szomszéd rétje mindig zöldebb".

- Mennyivel könnyebb lehet egy szép kertes házban, mint itt, az emeleten összezsúfolva! A szomszédasszonyon pedig már megint új ruha van és a haja is frissen bodorítva! Könnyű neki, a férje jól keres! - És már fel sem lehet tartóztatni az egyre keserűbbé váló gondolatokat, amelyek, mint a kukacos vadalma, megakadnak a torkunkban és megmérgeznek, mint egy mesebeli Hófehérkét. A különbség csak az, hogy nem a testünk burkolózik egyfajta látszólagos dermedtségbe, hanem a lelkünk. Ilyenkor sokkal nehezebb a csomag, a gyerekek csevegése fejfájdító ricsajnak tűnik, és a legkiesebb nehézségek is leküzdhetetlen akadályként tornyosulnak tovább borzolva az önsajnálattól megrongyolódott idegeket.

- Anyu!! - hangzik a panaszos sírás a fürdőszobából.

- Már megint mi történt? - hallom saját ingerült hangomat, amely mindjárt a szívembe is hasít: Te jó ég, ez én voltam? Miért kellett kiabálnom? Mire a "tett" színhelyére érek, haragomból már csak a szégyen marad. Ott áll kicsi Kati megszeppenve a vécé előtt, kisnadrágja letolva, körülötte hatalmas tócsa.

- Ejnye, kislányom, megint elfelejtettél időben kijönni! - simogatom meg szöszi fejét.

- Nem felejtettem el! - hangzik az öntudatos válasz. - Csak úgy akartam pisilni, mint apa!

- De hiszen az lehetetlen! - szorítom magamhoz nevetve a még mindig szepegő kislányt. Szívemben azonban egyre világosabban érzem, hogy legalább olyan lehetetlenek azok az irigy kívánságok, amelyekkel egész délelőtt mérgeztem magam, és hogy valójában mindkettőnknek ugyanaz a "vadalma" akadt meg a torkán. Azt akartuk megtenni, amit a másik megtehet, de mi nem, ahelyett, hogy a saját adottságainknak örültünk volna. Most már legalább olyan csacsiságnak tűnik a mások sikerei, jobb életkörülményei utáni sóvárgás, mint Katica kívánsága. Neki csak a ruhája lett szennyes, melyet könnyű kicserélni, nekem azonban a lelkemet itatta át az irigység gusztustalan epéje, amelytől sokkal nehezebb a szabadulás. A Szentírás azonban így vigasztal: "Megbocsát az Úr és hűséges, megmutatja az utat a bűnösnek. Az engedelmeseket igazságban vezeti, az alázatosakat megtanítja ösvényeire" (Zsolt. 25,8-9).

A csoda

- Itt látható Ofiel, a mágusok királya! Páratlan csodákra képes! Bárkit fölemel a levegőbe, anélkül, hogy hozzáérne, pusztán az ujjából kisugárzó delejes erő segítségével! Tapsot a világhírű bűvésznek! - rikkantotta a vásári kikiáltó a kopott deszkaemelvényen állva.

A törpeházi kis csapat: Bérci Berci, Kökörcsin, Kutykurutty és Moha izgatottan ütögette össze tenyerét. Kökörcsin még a száját is eltátotta a kártyamutatványok láttán, hát még mikor a cilinderbe rejtett nyúl helyett egy galamb sétált ki a fekete selyemmel borított kalap alól. Csak Moha nézegette bizalmatlanul a "páratlan mestert", aki éppen ekkor fektette társát a két székre támasztott deszkalapra. Majd a deszkalap mögé állt és úgy tett, mintha nagy erőt gyűjtött volna, aztán föléje terpesztette ujjait és lassan, mintha óriási megerőltetésébe kerülne, emelni kezdte a kezét. Ahogy emelte a kezét, úgy emelkedett a deszka is a rajta fekvő fiatalemberrel. Aztán óvatosan süllyeszteni kezdte kezét, s vele együtt szállt alább a deszka is. Végül teljesen leereszkedett a székre, a kikiáltó leugrott róla és fölcsattant a taps.

"Vajon hogyan csinálta? - gondolkodott magában Moha, miközben hazafelé ballagtak - Vékony huzallal? Vízszintes vasléccel?" Éppen a pajtásai véleményét akarta megtudakolni, mikor Kökörcsin felsóhajtott:

- Jaj, de jó lenne, ha nekem is delejes erő lenne az ujjaimban! Nem kéne a patakról vizet cipelni, hanem intenék egyszerre akár tíz vödörnek is, és már röpülnének is utánam!

- Ostoba vagy! - szólt közbe Kutykurutty. - Attól is ugyanúgy elfáradnál! Nem láttad, Ofiel mester is mennyire kifáradt?

- Mindketten buták vagytok! A csodatévő, delejes erő nem is az ujjaiban van, hanem a szemében! Nem láttátok, hogyan nézett?! - Tette hozzá Bérci Berci.

Moha döbbenten pillantott rájuk. Barátai tényleg elhitték, hogy Ofielnek valami titokzatos, delejes ereje van? Hát nem látják, hogy csak szemfényvesztés volt az egész?! Moha elszomorodott, majd komoly elhatározásra jutott. "Majd én megmutatom nekik, milyen az igazi csoda!" - gondolta magában, de hangosan csak ennyit mondott:

- Gyertek el délután a forráshoz!

Úgy is történt. Délután Moha ünnepélyes lassúsággal egy könyvet nyomott a három barát kezébe:

- Olvassátok!

És Bérci Berci már betűzte is hangosan a címet:

- Bűvészkönyv!

Mindhárman lehasaltak, összedugták buksijukat, és mohón olvasni kezdtek. A könyvben minden mutatványnak, melyekkel Ofiel mester ámulatba ejtette őket, megvolt a részletes magyarázata. Utolsó mondata pedig így hangzott: "Még a legcsodálatosabb bűvészmutatványnak is megvan a fizikai magyarázata, a bűvészek nem vihetnek csodákat végbe, hanem csak fölhasználják céljaikra a természet ismert törvényeit."

- Akkor nincsenek is igazi csodák? - sóhajtott szomorúan Kökörcsin. Moha, noha csak néhány évvel volt idősebb kis barátjánál, úgy simogatta meg fejecskéjét, mintha a nagyapja lenne:

- De vannak, Kökörcsin! Vannak igazi csodák!

Bérci Berci és Kutykurutty szeme fölragyogott:

- Mit beszélsz? Mégis léteznek? A természeti törvények ellenére?

- Nem éppen a törvények, de a természet ellenére! - válaszolta Moha. - És ezt be is mutatom nektek!

- Most? Itt előttünk? És mit fogsz csinálni? - kérdezte izgatottan Bérci Berci.

- Meg fogok nőni a szemetek láttára! - mondta Moha és elővett egy kis üvegecskét. A címkén ez állt: csukamájolaj. A borzadály moraja futott végig a háromtagú nézőközönségen. A csukamájolaj akkoriban közismert gyermekvitamin volt, de egyúttal a gyerekek réme is, rossz íze miatt.

- Brr! - rázkódott össze Bérci Berci, akivel Moha megszagoltatta a folyadékot, hogy bizonyítsa, valóban csukamájolaj van benne.

- Változtasd át málnaszörppé! - kérlelte Mohát Kökörcsin.

- Inkább vaníliakrémmé! - erősködött Kutykurutty. Moha azonban csendet intett:

- Nem vagyok vegyész, hogy át tudjam alakítani. Nem vagyok bűvész sem, hogy csaljak vele. Csodát azonban tudok tenni, és igenis a természet ellenére, az én idegenkedő, viszolygó természetem ellenére. Így! - azzal jókorát húzott az üvegből. Társai döbbenettől tátott szájjal, mozdulatlanul nézték.

- Nőttem-e hát kicsit a szemetekben? - kérdezte ezután Moha.

- Tölts, Moha! Én is nőni akarok! A ti szemetekben is, de főként a magaméban! - lépett elő Bérci Berci, és átvette Mohától az üveget.

Ha látta volna valaki az alkonyatban büszkén hazafelé lépegető négy törpécskét, csak azt mondta volna: "Nini, négy törpécske." Ők azonban már azon sem csodálkoztak volna, ha azt mondja: "Nini, négy óriás." Hiába kurjongatott a távolban a rekedt hangú kikiáltó, ők már tudták, hogy annak az erőnek a neve, amely bárkit fölemel és megnöveszt, nem delejes erő, hanem akaraterő.

Leszkai András meséje nyomán Katona Marianna

Ki beszél itt egyenlőségről?

Habár egyre több szó esik a nemek közti egyenlőségről, a férfiak és a nők egymástól mégis teljesen különböznek. A számos bizonyítékból csak tizet említünk meg, nemcsak jegyeseknek.

Kézírás

A férfi nem díszítgeti, szépítgeti kézírását. Általában csak firkál.

A nő kedveli a színes levélpapírt, a pont helyett az i-re gyakran köröcskét vagy szívet rajzol, így kész művészet kiböngészni írásbeli üzenetét. Képes mosolygós arcot rajzolni a levélre, melyben tudtul adja, hogy többé nem szereti udvarlóját.

Fürdőszoba

A férfi általában hat dolgot tart a fürdőszobában: fogkefét, fogkrémet, borotvakrémet, zsilettet, szappant és törölközőt (amelyet legtöbbször egy szállodából "hozott" emlékbe).

Egy jellegzetes női fürdőszobában legalább 437 tárgy van. A legtöbbjüket azonban nem tudja azonosítani a férfi.

Élelmiszer

A nő előbb összeállít egy lajstromot a szükséges élelmiszerekről, majd elmegy bevásárolni.

A férfi előbb megvárja, hogy a hűtőszekrényben ne maradjon más, csak egy fél citrom és egy üveg sör, akkor szánja rá magát a vásárlásra. És megveszi mindazt, ami szemre vonzó. Mire a pénztárhoz ér, bevásárlókocsiját jobban meg sem pakolhatta volna.

Kimenő

Ha a férfi azt mondja, hogy elkészült, akkor az azt jelenti, hogy elkészült.

Ha a nő mondja, hogy elkészült, az azt jelenti, hogy kész lesz, amint megtalálja a fülbevalóját és befejezi a sminkelést.

Macska

A nő szereti a macskát. A férfi csak állítja ezt, de ha a nő nem látja, akkor a kedvencet "finoman" kitessékeli a szobából.

Utód

Ah, a gyerekek! A nő mindent tud gyermekeiről. Számon tartja, mikorra beszélték meg a fogorvost, mikor lesz a foci-mérkőzés, ismeri gyermekei legjobb barátait, szerelmeit, kedvenc ételeit, sőt titkos félelmeit, reményeit és vágyait is. A férfi tudomást vesz róla, hogy házában kis emberek is laknak.

Szépítkezés

A nő szépítkezik, mielőtt bevásárolni megy, mielőtt meglocsolja a virágot vagy kiviszi a szemetet, sőt telefonálás előtt is.

A férfi is szépítkezik: esküvő és temetés előtt.

Esküvő

Amikor az esküvőre emlékeznek, a nők a szertatásról beszélnek, a férfiak a legénybúcsúról...

Játék

A kislány szeret játszani. Tizenegy-tizenkét éves korban azonban ez már nem érdekes neki. Ezzel szemben a férfi sohasem veszíti el a játék iránti szenvedélyét. Minél idősebb, játéka annál költségesebb, bolondosabb és egyáltalán nem praktikus. Az átlagférfi játéka: miniatűr televízió, mobiltelefon, bonyolult szörpfacsaró, mixer vagy videojáték, plusz minden egyéb, ami fénylik, hangot produkál, és aminek a működéséhez legalább 6 elem szükséges.

Tükör

A férfiak hiúk. Mindig megnézik magukat a tükörben.

A nők nevetségesek - megnézik magukat minden fényes felületben: kanálban, kirakatban.

Szűz Mária szolgái

A 13. század első felében Firenze városa hosszabb-rövidebb megszakításokkal állandóan hadat viselt szomszédai, Píza, Siena és Pistoia városok ellen. Firenze polgárai azonban nemcsak a külső ellenség ellen viseltek hadat, hanem időnként egymással is igen élénk vitákba és viszályokba keveredtek. Két táborra oszlottak: a guelfek pártjára, melynek tagjai a pápai pénzügyek kezelésében gazdagodtak meg, illetve a ghibellinek pártjára, akik a német-római császárt támogató posztókereskedelemben vagyonosodó polgárok voltak.

A szerviták rendjét hét firenzei előkelő kereskedő, név szerint Bonfiglio, Bonagiunta, Manetto, Sostegno, Amadio, Uguccione és Alessio alapította a Szent Szűz tiszteletére 1233. augusztus 15-én. Ők gyakori külföldi utazásaik alkalmával felfigyeltek azokra a károkra, melyeket a vallási elvadulás okozott, másfelől azonban tapasztalták a vallási élet új felvirágzását is, különösen a laikusok körében, akik testvérületekbe tömörültek. Mint a világban élő, a világtól azonban bensőleg elszakadt keresztények arra törekedtek, hogy vezeklésben és szegénységben Krisztust kövessék. Később szakítottak családi kötelékeikkel, és előbb a város kapui előtt lévő Cafaggióba, rövidesen azonban a várostól 18 km-re fekvő Monte Senarióra vonultak vissza, hogy remeteéletet élve nagyobb szabadságban szentelhessék magukat a szemlélődésnek, miközben az irgalmasság cselekedeteit végzik felebarátaik javára.

Az ágostonos szabályzatú új rendet 1304-ben XI. Benedek pápa hagyta jóvá. V. Márton pápa 1424-ben a szervitákat a kolduló rendek közé sorolta.

A szerviták közösségi életének középpontjában a "lectio divina" (lelkiolvasmány, elmélkedés), a mise, a zsolozsma és a szegények szolgálata áll. Krisztus követésével egyre erősebben összekötötték az ő Anyjának követését is. Minden liturgikus cselekmény, sőt a közösség minden cselekedete Ave Mariával vagy Salve Reginaval kezdődik.

1310-ben, Falconieri Szent Elek halálakor, aki a hét szent alapító közül utolsóként halt meg, a szervita rendnek mintegy tízezer tagja volt, nem számolva a közben megalakult női rend és a harmadrend tagjait.

A reformáció idején a rend legtöbb kolostora megszűnt, ugyanakkor több reformága is született.

Magyar földön a szerviták 1649-ben, a nyugat-magyarországi Lorettomban (ma Burgenland) építették fel első kolostorukat. Később Pesten és Egerben alapítottak házat. II. József rendeletével megszűnt a lorettomi kolostor, a pesti és az egri ház pedig 1950-ig működött, a megszűnéskor a magyar szervita rendtartománynak 40 fogadalmas tagja volt, napjainkban mindössze hat szervita építi Isten országát: három örökfogadalmas, két novícius és egy jelölt.

Manapság a rendnek kétszáz háza van szerte a világban, és ezekben mintegy ezerszáz szervita él. Apostoli célkitűzésük a lelkipásztori szolgálat és evangelizálás, életpéldájuk és igehirdetésük által a Fájdalmas szűz tiszteletének terjesztése.