Tartalomból:

Vissza a főlapra

Agyfogyatkozás

A világ vége váróinak újból befellegzett. A számításokba többszörös hiba csúszott: hiábavalónak bizonyult a sok készülődés, a bevásárlás, a redőnyök átalakítása, hogy jól zárjanak. A bespájzolt vízre és a konzervált élelemre sem volt szükség. A sötétség nem tartott még három percig sem, nemhogy három napig, ahogyan azt sokan várták. De nemcsak a világ vége várói tévedtek. Az egyszerű halandó újra meggyőződhetett arról is, hogy az "egzakt" tudományok sem mindig olyan egzaktak (értsd: pontosak és minden részletükben bizonyíthatók), s egy kicsi felhő is megzavarhatja a számításokat. Mert a kicsinek tűnő nagy dolgok nincsenek az ember kezében, más irányítja őket. A természet nem lázadt fel, nem jelentkeztek orkánerejű szelek, nem omlott össze a világ, nem rengett a föld - legalábbis nálunk. Ehelyett olyan nyugalom és csönd lett, mintha a furcsa sötétség magasztos pillanatában az egész természet suttogva imádkozta volna Assisi Szent Ferenccel: "Áldott légy, Uram, s minden alkotásod, legfőképpen urunk-bátyánk a Nap, aki a nappalt adja, és aki reánk deríti a te világosságod. És szép ő és sugárzó, nagy ragyogással ékes: A te képed, Fölséges."

Én mégis végtelenül sajnálom, hogy nem következett be a világ vége. Nem mintha a káoszt szerettem volna élvezni, amelyet a világ alapjainak megrendülése okoz, hiszen a zűrzavarban való gyönyörködésre anélkül is bőven adódik alkalom. Egyszerűen arra vágytam, hogy egy új világ szülessen. Az a nap, amelyen huszonnégy óra leforgása alatt kétszer lett reggel és kétszer este, egy kicsit szimbolizálja is ezt az óhajomat. Ezt a napot mindenki a maga módján élte meg. Voltak, akik kíváncsian és megdöbbenve nézték a Napot, mások viszont a pincébe zárkóztak, besötétítettek mindent, s ehhez még gyertyát is gyújtottak. Valami hasonlót ajánlottak nekik a mi informálva deformáló uraink is. Médiáinknak köszönhetően a Balkánon még mindig teljes az agyfogyatkozás. A napfogyatkozás sötétsége ezzel szemben tökéletesen ragyogó fényesség.

Úgy tűnt azon a napon, mintha az éltető Nap elbúcsúzott volna a keresztény Európától, ahol legtöbben várták az égi jelenséget. Vajon elege lett ebből a kereszténységből, ahol hívek és (fő)papok, laikusok és klerikusok belefáradtak az evangélium megélésébe és hirdetésébe, ahol a szeretetet könyörtelen törvények váltják fel, ahol a szolgálat a karrier hajhászásának légkörében történik, ahol a lelkipásztorkodás az adminisztrációban merül ki, ahol készülődnek ugyan az emberek a harmadik évezredre, de belső átalakulás nélkül, ahol ünnepelnek, de nem tudják mit? Vajon megelégelte a Nap azokat, akik Istenhez méltatlan módszerekkel hirdetik az Igét? Mit üzen ez az égitest a harmadik évezred küszöbén? Annyi mindent látott az Ember évmilliókra visszamenő története alatt. Biztosan nagy dolgokról tudna regélni: élet megjelenéséről és eltűnéséről, sorsok és életek kifürkészhetetlen tarkaságáról, egzisztenciák végzetes széthullásáról, a Teremtő nagyságáról és az ember törékenységéről. Látott ő már számtalan jótettet, igazak megcsodálandó életvitelét, látta a legnagyobb földi eseményt, az Isten Fiának megtestesülését, s örömében elárasztotta Őt is éltető sugaraival. Látta és nem feledi azokat, akik a krisztusi hitből merítettek erőt a tökéletességhez vezető út végigjárásához. Annyi mindent látott, amit nem is sejtünk.

A fenti kérdésekre nem tudok válaszolni. Abban viszont szilárdan hiszek, hogy itt az ideje a világ végének. Ez a fogalom sokakban a világkatasztrófa képét idézi: apokaliptikus jelenségeket. És a szörnyűségekhez félelemérzet társul. A világ azonban nem nélkülünk létezik, s nem is lehet az embertől független létezőként szemlélni. Valamennyien részei vagyunk, s éppen ezért ránk hasonlít. Ha gonoszak vagyunk, a világ is gonosz, ha jók vagyunk, a világ is jó. Tegyünk pontot, legyen vége eddigi világunknak. S akkor a Napnak sem kell szemet hunynia, hogy ne lássa tetteinket.

dr. Harmath Károly OFM

Minden nap tizenkét zarándok asztaltársaságában

16. század végén és a 17. század elején az egyház újra az európai népek érdeklődésének központjába került. IV. Henrik katolizálása csak erősítette az egyház tekintélyét. Mindez egyben bátorítást is jelentett ez ellenreformáció további fokozására. Ugyanakkor az egyház is igyekezett a különböző nemzeteknek kedvében járni. Gyakoribbá váltak a szentté avatások, melyek során egy-egy nemzet kimagasló tagját, s általa az egész nemzetet tüntette ki az egyház, s egyben szorosabban magához kötötte. Az 1600-as szentévtől kezdve napjainkig nem múlt el egyetlen jubileum sem anélkül, hogy ne történt volna valamilyen szentté avatás. A szentek erényeinek méltányolása erősíti a hitet Isten népében, de azt a meggyőződést is, hogy az evangélium minden korban megvalósítható.

Az 1600-as szentév alkalmával VIII. Kelemen pápának gondja volt arra, hogy méltó módon felkészítse az Örök Várost a zarándokok fogadására. Oltárokat emeltetett a szentek tiszteletére (pl. a Szent Péter-bazilika még ma is álló főoltárát), templomokat és utakat javíttatott, megkövetelte a zarándokok minőséges vendéglátását. Ez a pápa nemcsak szervező volt, hanem igen jámbor egyházfő is, aki magas kora ellenére is éjszakákat töltött a Szent Péter-bazilikában, ápolta a betegeket, kiszolgáltatta a szentségeket, minden nap megvendégelt tizenkét zarándokot, s még akkor is mosta a zarándokházban a betegek lábát, amikor egyik keze már béna volt. Ezért nem csoda, hogy Kálvin egyik rokona, Calvin István is a pápa elé járult, hogy az a bérmálás szentségében részesítse. Sajnos, a mintegy egymillió zarándok egy része szemtanúja volt Giordano Bruno elégetésének is, akin nyolc évi bírósági eljárás után február 17-én végrehajtották a halálos ítéletet.

Az 1625-ös szentévet a nagy építkezések jellemezték, amelyek folyamán a munkálatok áldozatául esett sok más régiség. A Panteonról például 150 tonna rezet és bronzot távolítottak el, amit beolvasztottak és különböző templomok díszítésére használtak fel. Róma népe nem nézte jó szemmel Barberini pápa (VIII. Urbán) effajta tevékenységét. Azért is maradt fenn a mai napig a korabeli mondás: "quod non fecerunt barbari, Barberini fecerunt" (amit nem tettek meg a barbárok, azt végbevitte Barberini), vagy a másik, miszerint "hanno fatto piú danni Urbano e nepoti che Vandali e Goti" (több kárt okozott Urbán és unokaöccsei, mint a vandálok és a gótok). ez a szentév lelki és vallási szempontból sem mondható sikeresnek. A hivatalos pápai tilalmak, amelyek segítségével távol akarták tartani Rómától a prostituáltakat, nem jártak sikerrel. És azok a rendelkezések sem, amelyek kimondták, hogy egyházi méltóságok ne közlekedjenek kocsikkal és viseljék a talárt, meg hogy ne dohányozzanak a templomokban. Ekkoriban Rómát elözönlötték a különböző országokból odasereglett művészek, akik inkább a humanizmus és a reneszánsz eszméi felé hajlottak, és az élet meg az élvezetek hajhászását hangoztatták. Mindez kihatással volt az 1650-es jubileumi évre is. Rómában nemcsak a zarándokok várt tömegei maradtak el, komoly feszültséget okoztak donna Olimpiának, a pápa özvegyen maradt sógornőjének intrikái is.

A 17. század utolsó szentévére szintén jellemző mindaz, amit a két korábbiról elmondtunk. E szentév kimagasló egyénisége volt svéd Krisztina, aki lemondott királyi méltóságáról és áttért a katolikus hitre. Az 1655-től Rómában élő megtért a szentév alkalmával minden nap megmosta tizenkét zarándok lábát, s egy-egy aranypénzzel ajándékozta meg őket. Egy fecske azonban - még ha szentről van is szó - nem csinál nyarat. A 17. század szentévei bizonyára sok egyénnek meghozták az Istennel való egyéni kibékülés lehetőségét, de összességükben nem tartoznak a kimagasló szentévek közé, kivéve a századnyitó szentévet, amelyet az őszinte hitbeli átélés, az ünneplés és a tömeges részvétel jellemzett.

Tartalom

A Felkelő Napra várva

A legszembetűnőbb változás a megújított liturgiában talán a nép felé fordított oltár volt. A zsinat után rövidesen minden templomunk belsejét átalakították, új oltárt, ambót építve, püspökeink pedig járták a falvakat meg a városokat, és szentelték az új oltárokat. Maga a zsinat liturgikus dokumentuma egy szóval sem említi az oltárt, de a zsinat utáni utasítások elrendelik, hogy a főoltár legyen elválasztva a faltól, legyen körüljárható, és lehessen rajta a néppel szemben is misézni. Az új szokás világszerte nagy sikert aratott, és szinte teljesen kiszorította az addigi gyakorlatot, amelyben az egyszerű emberek csak azt látták, hogy a pap misézés közben hátat fordított a népnek, eltakarta a kelyhet és a szentostyát, mintha féltékenyen őrizte volna a titkot, a népet pedig illetéktelen beavatkozóként kirekesztette. Ezzel szemben az új szokás a nép közelébe hozza a legszentebb cselekményt, kiemeli a szentmise közösségi jellegét és segíti a hívek bekapcsolódását, mintha csak egy nagy család jött volna össze közös lakomára.

A kérdés azonban korántsem ilyen egyszerű. A liturgiakutatók az utóbbi évtizedekben egészen meglepő dolgokat tártak fel az első századok istentiszteletéről. Kiderült például az is, hogy a zsidó szokást követve keresztény őseink mindig kelet felé fordulva imádkoztak. Szent Ágoston írja: "Amikor fölkelünk imádkozni, kelet felé fordulunk, ahonnan a menny emelkedik. Nem mintha Isten ott lenne, és a többi égtájat elhagyta volna, hanem hogy figyelmeztessük a lelket, forduljon a magasabb Természethez, vagyis Istenhez." A felkelő napban ugyanis Krisztusnak, az Igazság Napjának jelképét látták. A napkelte eszükbe jutatta az Úr feltámadását, az Atya hatalmát és a Szentlélek világosságát. De még ennél is fontosabb volt, hogy újra meg újra felélesztette bennük a reményt és a vágyakozást Jézus második eljövetele után. Ezért az imádság színhelyéül szolgáló magánházak keleti falát kereszttel jelölték meg. Imádság közben mintha már látták is volna az Emberfia jelét, amint feltűnik az égen, jelezve a győzelem végső napját.

Az üldözések megszűntével, amikor épülni kezdtek az első templomok, a szentély mindig kelet felé nézett, és az oltár mellett vagy fölött, később pedig magán az oltáron egy drágaköves aranykereszt tartotta ébren a második eljövetel reményét. A hívek a mai szokástól eltérően nem a középhajóban, hanem az oldalhajókban foglaltak helyet, férfiak és nők elválasztva. A középhajót az ünnepélyes bevonulásokra tartották fenn. Az igeliturgia alatt a pap természetesen a nép felé fordult, de amikor közösen imádkoztak (főként az áldozatbemutatás közben a diakónus felszólítására: "Forduljatok az Úr felé!"), valamennyien kelet felé fordultak. Ha a templomnak nem a szentélye, hanem a főbejárata nézett kelet felé, akkor az oltár a nép felé volt ugyan fordítva, de imádság közben a nép is a bejárat felé fordult. A pap és a nép csak az igehirdetés és az áldoztatás közben állt szembe egymással, egyébként pedig kelet felé nyitott félkört alkotva imádkoztak. Mint a rangos vendég fogadására öszszejött díszküldöttség, úgy várták Uruk eljövetelét most még kenyér és bor színben, de rövidesen majd hatalommal és dicsőséggel.

A középkor folyamán a nép már a templom főhajójában helyezkedett el, az oltár viszont eltávolodott a szentély messzeségébe, szorosan az apszis falához illeszkedett és magas, díszes felépítményt kapott, melyet az oltárkép, valamint a szentek és angyalok szobrai díszítettek. A kelet és a nap szimbolikája feledésbe merült, de a hagyományos misézési irány nagyon is megfelelt a pap szerepéről vallott felfogásnak. A pap közvetítő Isten és emberek között. Amikor Isten nevében szól az emberekhez, például az igehirdetésben, a nép felé fordul. Ha pedig az emberek nevében szól Istenhez mint közbenjárójuk és képviselőjük, az oltár felé fordul a néppel együtt. Ez a gyakorlat a mai napig fennáll a keleti egyházakban és az evangélikus egyházban, de néhány római katolikus templomban is.

A zsinat mindenesetre mindkét misézési módot helyesnek tartja, és lehetővé is teszi. A néppel szemben bemutatott szentmise segít az egész közösségnek megérteni, hogy nem a pap magánszertartásáról van szó, hanem közös áldozatunkról, melyben valamennyiünknek feladata és szerepe van. Ez komoly értéke. Veszélye viszont az, hogy függőségi viszony jöhet létre a pap és a hívek között. A hívek túlságosan a pap személyére összpontosítanak, elvárnak tőle egy minőségi, esetleg szórakoztató produkciót. A papban viszont ez feszültséget, illetve túlzott szereplési vágyat vált ki, mivel arra törekszik, hogy az elvárásoknak megfeleljen. Mindkét esetben háttérbe szorul a szentmise igazi lényege, illetve Az, Aki miatt a szentmisére összejöttünk.

Újabb szokás az is, hogy a hívek teljesen körbeveszik az oltárt, esetleg egymás kezét is megfogják. A fentiek alapján világos, hogy egy zárt kör nem jelképezheti az egyházat. Ahol a közösség tagjai csak egymásra figyelnek, ott elvész a természetfeletti tartalom. Ha a közösség csupán önmagát ünnepli, akkor semmit sem ünnepel. Nem lehetünk elegendőek önmagunknak. Az egyház mindig nyitott az eljövendő Úr felé. Pusztában vándorló nép vagyunk, amely a felkelő nap, az elveszett Paradicsom felé menetel. "Várjuk reményünk boldog beteljesülését és üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőséges eljövetelét".

Kovács Ervin

Tartalom

Kispap küzdj és bízva bízzál

A papi és a szerzetesi hivatás különös fényben jelenik meg azoknál, akik fiatalon haltak meg. E sorok írója is, amikor hazalátogat szülővárosába és kimegy a temetőbe, mindig ellátogat a családi sírok közelében nyugvó fiatal pap sírjához, noha a Zoltán névre keresztelt áldozópapot soha nem látta. Fiatalon, néhány évnyi papság után 1931-ben halt meg gyógyíthatatlan betegségben.

A szegedi szemináriumnak azok a növendékei, akik az 1950-es években tanultak ott - manapság őszülő plébánosok -, máig megindultan emlegetik azt a fiatal papot, aki másfél évvel az első miséje után megtartotta utolsó miséjét. Amikor ugyanis érezte, hogy bekövetkezik a végső küzdelem, s egyik karját már amputálták a gyilkos kór miatt, megszervezte azt a búcsúmisét, amelynek keretében liturgikus papi tevékenységét befejezte, hogy Isten kifürkészhetetlen szándékából áttérjen az áldozati papság betű szerinti megvalósítására. Nem az oltár mellett, hanem a halálos ágyon, a kereszt tövében. "Kedves nővér, ne azt a kelyhet készítse elő, ami az újmisén szolgált, mert azt már nehéz lenne fölemelni az úrfelmutatáskor" - mondta a mise előtt a sekrestyében buzgólkodó apácának -, "hanem csak azt a könnyű, kis kelyhet, az úti készletből". A nővér könnyeit nyelve engedelmeskedett, s amikor a szentmisében elkövetkezett az utolsó áldás, apácák, kispapok, elöljárók mindannyian könnyeztek. Az utolsó evangélium, Szent János prológusa után ismét fölsorakoztak áldásra - mert akkor még volt! -, egyenként, a pap elébe. Bizony, ő már olyannyira elfáradt, hogy a kispapministránsokkal széket hozatott, s ülve osztotta a személyre szóló áldást. Utolsó miséje után többé nem tudott lábra állni, s néhány héten belül csöndesen elhunyt. Halálos ágyát, koporsóját kispapok meg újmisés társai állták körül, s aki életében ismerte, holta után sokat beszélt róla. Igaz története a kegyetlen, papgyalázó, hívőüldöző ötvenes években szájról szájra terjedt, és sokan a jezsuita Kaszap István meg Torma Kálmán utódát látták benne.

Hozzájuk hasonlatos, fiatalon elhunyt olasz pap Giovanni Coassini (1887-1912), aki a római Német-magyar Kollégium növendéke volt, és huszonöt évesen halt meg gyors lefolyású betegségben. Velük, e fiatalon elhunyt papokkal kapcsolatban felvetődik a kérdés, Isten miért nem engedte, hogy hosszú évtizedeket töltsenek az ő szőlőskertjében, miért kellett hamarjában távozniuk? De erre a kérdésre csak odaát adatik válasz. Ám föl lehet tenni a hivatásukkal kapcsolatban is a kérdést: ők soha nem haboztak, soha nem tétováztak, gyermekkoruktól kezdve nyílegyenesen követték az Úr által mutatott utat?

Az említett olasz pap, Giovanni naplója választ ad erre a kérdésre. Még a legkiváltságosabbaknak is folyamatosan küzdeniük kell. Először a papi hivatás fölismeréséért, majd elfogadásáért. Utána, amikor a fiatalember átlépi a szeminárium küszöbét, a hivatás megőrzéséért. S a szentelések előtt testet-lelket egyaránt megviselő küzdelem folyik a döntő, egész életre, sőt az örökkévalóságra szóló elhatározásért.

Giovanni ezt a csatát hősiesen kezdte és folytatta: "Isteni Megváltónk - írta naplójában - az ég és föld Királya, a testet öltött Jóság és Igazságosság hív bennünket, hogy zászlaja alatt harcoljunk, és a sötétség országát megdöntsük. Arra is példát mutatott nekünk, miként harcoljunk". Az 1907-es esztendő előző napján, akkor még Jézus körülmetélésének ünnepén, a következő sorokat vetette papírra: "A szentáldozásban magamhoz veszem Jézust, és az ő nevében kezdem meg az újesztendőt. Érte akarok dolgozni ebben az évben. Neki ajánlom minden munkámat, különösen, ha akarja, hogy itt maradjak és papja legyek. Küzdeni akarok, s győzni, egy örökkévalóság áll előttem". A mondat: "Ha Isten akarja, hogy papja legyek" - gyakran visszatér, s bizonyítja azt a belső küzdelmet, ami csak a szentelés előtt dőlt el véglegesen a hivatás elfogadásának javára.

Mire tanítja mindez a mai kispapokat? Arra, hogy ne lepődjenek meg, amikor a szemináriumban kételyek támadnak bennük hivatásukat illetően, talán jobban, mint bármikor belépésükig. Isten akaratát kell kutatni, s ez nem megy küzdelem, sőt szenvedések nélkül. A legkiváltságosabbak még jobban átérezték a papi hivatás egyszerre fölemelő és lesújtó hatását. Fölemeli az embert a kereszt magasába fölfeszített Krisztus felé, s közben lesújtsa saját kicsinységének meg gyöngeségének tudata. Mindez nem egyszerűen az ember önmagáért vívott küzdelme, hanem a jövőben rá, mint papra bízottakért folytatott csatája is. Érdemes megvívni? Meg lehet nyerni? Igen, ha a hivatást egyszer már meghalló és elfogadó ember előre tekint.

Az említett példák vajon elégséges választ adnak a mostanság tépelődőknek? Nem biztos, hiszen Isten a papságot vállalóknál nem valamiféle közösségi, kollektív döntést vár, hanem személyes választ. Egy azonban bizonyos: ezek a fiatalon elhunyt papok (Kaszap István még csak a szerzetesség küszöbén állt) a legbuzgóbb támogatói odaát a papságra készülőknek.

Török József

A hátsó traktus

"Csak várunk mindnyájan, zsidók is, keresztények is;
vár az egész földgolyó és sokakra már csak a halál vár."
Anne Frank

Anne Frank német-zsidó család második gyermekeként született 1929. június 12-én Frankfurt am Mainban. Hitler hatalomra jutásának évében, 1933-ban Hollandiába települtek át, ahol apja a Travies R. T.-nél kapott igazgatói állást. 1940 májusában véget értek a Hollandiában töltött nyugalmas idők: előbb kitört a háború, majd jött a kapituláció, s a németek bevonultak az országba. Az ország katonai leverése és megszállása után Seyss-Inquart birodalmi helytartó elrendelte az ország mintegy 150 ezer zsidó lakosának regisztrálását. Szabadságukat alaposan megnyirbálták.

Megjelölve Dávid csillagával

Sárga csillagot kellett viselniük ruhájukon, be kellett szolgáltatniuk kerékpárjukat, nem utazhattak villamoson, nem járhattak autón. Csak délután három és öt óra között vásárolhattak, akkor is csak zsidók számára kijelölt boltokban. Este nyolc után nem járhattak az utcán, még a kertjükben, sőt ismerőseik körében sem tartózkodhattak. Nem járhattak színházba, moziba és egyéb szórakozóhelyekre. Nyilvánosan nem sportolhattak, nem mehettek uszodába, tenisz-, hoki- és más sportpályákra. Tilos volt átlépniük a keresztények házának küszöbét. És még megannyi szégyenletes, megalázó rendelkezés.

A katolikus püspöki kar hevesen tiltakozott: pásztorlevelet bocsátott ki az antiszemitizmus, a zsidóüldözés és a deportálás ellen. Egymást követték a tüntetések, melyeket a résztvevők tömeges letartóztatása követett. A németek nem fukarkodtak a megtorlással, a holland népre kollektív bírságként 18 millió korona büntetést szabtak ki, s 1942 nyarán megkezdték a holland zsidók tömeges deportálását.

A Frank család 1942 júliusában kénytelen volt búvóhelyre vonulni. A rejtekhely Otto Frank amszterdami irodaépületének hátsó traktusában volt. Rövidesen a csatornaparti házba költözött a Van Daan család is. Balra tőlük egy nagy üzletház, jobbra pedig a bútorgyár épülete állt. Munkaidő után a személyzet nemigen tartózkodott ezekben az épületekben, de azért mégis állandóan lábujjhegyen jártak és suttogva beszélgettek, nehogy valaki meghallja őket. "Nekünk itt aránylag jól megy a sorunk. Jobban, mint sok millió embertársunknak. Nyugodt és biztos helyen gubbasztunk" - jegyezte le naplójába a tizenhárom éves leányka. Anne 1942. június 14-e és 1944. augusztus 1-je között vezetett naplójában a rejtőzködés időszakának eseményeit örökítette meg. Holland nyelven írt naplója egy embertelen kor fontos dokumentumává vált. Ezt a megfigyelésekben gazdag, akaratot, életkedvet sugárzó, egyszerűségében megkapó művet számos nyelvre lefordították, s még film és színdarab is készült belőle.

Elhatároztam, hogy majd más életet élek

Egymást követték a szürke hétköznapok, s a búvóhelyen sajnos igen egyhangú volt az élet. Anne gyakran volt szomorú, de azért sosem esett kétségbe. Mint a többi tizenévesnek, neki is voltak vágyai és álmai, amelyek néha oly megvalósíthatatlannak tűntek. Annak ellenére, hogy a háború vége távolinak és valószínűtlennek tűnt, nem hagyta el a remény, még mindig hitt az emberi jóságban, és képtelen volt elfogadni, hogy a világon minden halálba, nyomorba, zűrzavarba torkollik. Jövőjéről így vélekedett: "El sem tudom képzelni, hogy úgy éljem le az életet, mint anya, Van Daanné és mindazok a nők, akik elvégzik a házi munkát, és idővel feledésbe merülnek. Én ennél többre vágyom. Nekem a férjemen és a gyermekeimen kívül is szükségem lesz valamire, amiben kiélhetem magam. Én a halálom után is szeretnék tovább élni! Ezért vagyok hálás az Istennek, hogy olyan adottságokkal jöttem a világra, amelyek segítségével tanulhatok, írhatok, papírra vethetem mindazt, ami bennem él. . Aki még nem próbálta, nem is sejti, milyen felemelő érzés írni. . Elhatároztam, hogy tanulni fogok. Nem maradok műveletlen. Fejlődnöm kell, hogy újságíró lehessen belőlem. Mert újságíró szeretnék lenni! Az írás megnyugtat, elmulasztja bánatom, s visszaadja bátorságom. Persze, nagy kérdés, tudok-e majd valami nagyszerűt alkotni, s lesz-e belőlem valaha is író vagy újságíró."

Alighogy Anne felismerte ideáljait, álmait, vágyait, máris elsorvasztotta őket a szörnyű valóság. Több mint két évi rejtőzködés után, 1944. augusztus 1-jén a Gestapo felfedezte a rejtekhelyet, és lakóit koncentrációs táborba hurcolta, akik közül csak Anne apja érte meg a felszabadulást. Anne 1945 márciusában, két hónappal Hollandia felszabadulása előtt, a bergen-belseni haláltáborban fejezte be életét.

Szabó Judit

E jelben győzni fogsz

"A kereszt az a kulcs, mely a mennyország kapuját megnyitja,
s beereszt azon bennünket. Szeresd a keresztet,
a világ világosságát, és Krisztus vezéred lesz mindörökké."
Szent Bonaventura

A kereszt mint fogalom és jelkép, jóval a kereszténység megjelenése előtt, még a kőkorszakban megjelent. A történelem előtti időkben élt népeknél a kereszt (füles kereszt, kerékkereszt, horogkereszt stb.) a Napot, a boldogságot, az életet, a termékenységet és az egészséget jelképezte. A keresztény ember számára a kereszt Jézus Krisztus jele.

A keresztre feszítést, a szokásos szégyenteljes büntetést i.e. a 17. században, az ókori Egyiptomban alkalmazták először. Eleinte csak a holttestet emelték a keresztre mint elrettentő példát, és csak később vált szokássá az élő ember keresztre feszítése. A rómaiak törvényeiben a keresztre feszítés már a legszigorúbb büntetésként szerepel. Teljes jogú római polgárt nem is vetettek ennek alá, hanem karddal végezték ki.

Mintegy kétszáz évvel Jézus kereszthalála után Nagy Konstantin császár édesanyja, Ilona császárné Szentföldi zarándoklata során a Golgotához közel, egy mélyedésben megtalálta Jézus keresztjének maradványait. Szép templomot építtetett, s a keresztet arany- és ezüstlemezekkel díszítve a templom egyik kápolnájában helyeztette el. A templomot 335. szeptember 13-án szentelték fel. Másnap ünnepélyes tiszteletadásra felmutatták a népnek a megtalált szent keresztet. Ez a nap, szeptember 14. a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepe.

A kereszt a különböző korok kedvelt díszítőmotívuma és szimbóluma. Címertani és díszítő szempontok miatt több fajtája is kialakult. A leggyakrabban előforduló változata a görög illetve latin kereszt, ezenkívül gyakori formái még a villás, az András-, a Szent Antal-, a pápai, máltai, érseki, kettős, jeruzsálemi stb. kereszt. Manapság ismét nagy "divat" lett a kereszt. Sokan keresztet vetnek, sőt nyakláncként, fülbevalóként, kitűzőként viselik a keresztet, csak sajnos az értelmével nem igen törődnek. "Isten az Ő jegyében cselekvőket akar, nem olyanokat, akik csak rajzolják azt (vagy divatból viselik - a sz. megj.) - vélekedik Szent Ágoston. - Ha Krisztus alázatának jelét viszed fel a homlokodra, akkor a szívedben is utánozd Krisztus alázatát."

Halottaiból feltámadt

A heroin álreményt táplált bennem, szívem azonban üres maradt. Amikor kijózanodtam az álomvilágból, rám szakadt a magányosság.

o Miért nyúltál kábítószer után?

Gábor: Úgy éreztem, hogy a családban nem értenek meg. Szüleim igyekeztek keresztény módon nevelni, de én már kora gyermekkoromban tévútra léptem. Otthon pénzt loptam, majd elszöktem hazulról, dohányoztam és italoztam. De ez sem elégített ki, valami erősebbre vágytam. A könnyebb drogokat 14 évesen próbáltam ki, 17 évesen már a heroinnál tartottam.

o Ez iskolatársaid körében történt?

Gábor: Az általános iskolában azért ittam, hogy kitűnjek. Idősebb, erősebb akartam lenni, mint a többiek. Ez vitt el később a mélybe. Most már tudom, hogy téves dolgokban kerestem örömet.

Endre: Felejthetetlen nyár volt. A strandon élveztük az életet. Gitározó barátaim társaságában próbáltam meg először a joint. Aztán újra meg újra megkívántam. Amikor szerelmes lettem, még kevésbé érdekelt a tanulás, s a naplóba gyenge osztályzatok kerültek. Egy alkalommal rendőrök jöttek értem az iskolába. Kilenc éven át kábítottam magam azzal, hogy mások váltak szenvedélybeteggé, nem én. Azt hittem, akkor hagyom abba, amikor akarom.

o Miért kellett neked a kábítószer?

Gábor: Belső biztonságot adott nekem: erősnek, férfinak éreztem magam, aki mindent megtehet szüleivel, barátnőjével, otthon és a munkahelyen.

Endre: A heroin álreményt, illúziót keltett bennem, a szívem azonban üres maradt. Amikor kijózanodtam az álomvilágból, rám szakadt a magányosság. Szenvedtem, szüleim még többet. Nem szégyelltem semmit sem megtenni, csakhogy heroinhoz juthassak. Sokszor azt kívántam, bárcsak meghalnék. Később értettem meg, hogy az élet a legnagyobb kincs.

o Hogyan szerezted be a drogot?

Gábor: Dolgoztam, ami egyébként kivételnek számít a kábítószerélvezők között. A legtöbb fiatal az utcára kerül, és lop, hogy megvehesse a kábítószert, ami nélkül nem tud élni.

o Agresszíven viselkedtél?

Gábor: Amikor volt bennem kábítószer, akkor nem. Amikor nem tudtam megszerezni az adagot, akkor - különösen szüleimmel szemben -, gorombáskodtam. Minden kábítószer-élvező hasonlóan viselkedik, ha elfogy az adagja.

o Szüleid tudták, hogy drogon élsz?

Gábor: Gyanakodtak, de azzal hitegették magukat, hogy nincs nagy baj, hiszen dolgozom és barátnőm van.

Endre: Gyermekkoromban szüleim soha semmire nem mondtak nemet. Mindent megadtak nekem, de nem tanítottak meg arra, hogyan kommunikáljak. Ezt az utóbbi időben tanultam meg Elvira nővér közösségében. Most boldog vagyok, hogy meg tudom osztani másokkal gondolataimat és érzéseimet.

o Hogyan gyógyultál meg?

Gábor: Hosszú és kínos a gyógyulás útja, nagyon sok lemondással járt, de megérte. Sok szépet kaptam egy közösségtől, amely a Cenacolo Közösségnek (1983-ban, Saluzzóban alapították a kábítószer-élvezők gyógyítására) afféle kirendeltsége. Valamennyien elhalmoztak szeretetükkel, így adtak erőt gyógyulásomhoz. Csak a kezelés idején ébredtem rá, milyen következményei lehettek volna téves életmódomnak. Korábban a vendéglő előtt ücsörögve elnéztem, milyen "bolondok" azok, akik templomba járnak. Azt kérdeztem magamtól: vajon mi jót találnak ott? Most már tudom, hogy drogos "barátaim" csak érdekből barátkoztak velem. Mi, drogosok soha nem bízhattunk meg egymásban, senkinek sem tárhattuk fel gondjainkat...

Nehezen fogadtam el Krisztus tanítását. Azt hittem ugyanis, hogy a családomban van a hiba, nem pedig bennem. Aztán megértettem, hogy ezzel valójában magamat csapom be. Megtanultam magamat elfogadni erényeimmel és fogyatékosságaimmal együtt. Elvira nővér gyakran mondta, hogy meg kell tanulnunk Isten törvényei szerint élni.

Endre: A közösségben arra nevelnek bennünket, hogy ne legyünk önzők. A probléma ott kezdődik, amikor elégedetlenek vagyunk magunkkal. Most éppen azt tanuljuk, hogyan mondjunk le egy-egy apróságról. Ha nem vagyunk képesek ellenállni a dohányzásnak, akkor nem tudunk majd igent mondani és örülni a szülőkkel való beszélgetésnek sem. Megtanultuk egymást elfogadni olyannak, amilyenek vagyunk. Tíz évvel ezelőtt kinevettem azokat, akik figyelmeztettek, ma azonban hálás vagyok nekik. Legjobb barátaim azok lettek, akikkel legtöbbet ellenkeztem. Most látom, hogy a kábítószer szinte egyenlő az öngyilkossággal. Boldog vagyok, amiért Isten megengedte, hogy halottaimból feltámadjak. Ebben a közösségben újra élek, művelem a földet, sőt még főzök is. Délutánonként sportolunk, utána együtt imádkozzuk a rózsafüzért és olvassuk a Bibliát. Nincs cigaretta, ital, sőt még televízió sem.

o Szerinted ki a legfelelősebb a fiatalok drog-függőségéért: a társadalom. a család vagy az egyén?

Gábor: Részben mindenki, de a legfontosabb, hogy a család együtt legyen, szeretetben éljen, mert minden onnan ered. Ahogy otthon nevelnek bennünket, úgy viselkedünk majd kint, a világban is.

o Mi lesz veled, ha kikerülsz ebből a közösségből, amely kigyógyított?

Gábor: Ez alatt a három év alatt tanultam meg, hogy szeretetből tegyek valamit másnak. Ez tölt el a legnagyobb megelégedéssel. Szeretnék családot alapítani, és keresztényként élni.

Endre: Teljes gyógyulásuk után egyesek missziós munkát vállalnak a hontalanok, az árva gyerekek vagy a különféle szenvedélybetegek körében. Az emberi gyengeség miatt nem ajánlatos, hogy visszatérjenek abba a környezetbe, amelyben drogos korszakukban éltek.

o Mit üzentek a fiataloknak?

Gábor: Kényelmesebb a jó helyett a rosszat választani. Az embereket csak a szép ruha, jó autó érdekli, a szórakozás és a könnyelmű élet. Sok értéket fedezhetnének fel a fiatalok, ha olyan helyekre járnának el, ahol valami szépet láthatnak, hallhatnak és tanulhatnak, ahol jó tanácsot kaphatnak. Ilyen hely a templom és a plébániai közösség.

(Silvana Dragun interjúja - Pogled 1999/5 - ford. sv)

Rejtett hősök

Szeptember. A tanítás kezdete az északi féltekén. Ilyenkor a gyermekek állnak az élet középpontjában, s nálunk ez olyan természetes. De így van-e ez mindenhol? Sajnos, nem.
Az Úr Jézusnál azonban így volt. Egy alkalommal, amikor tanítványait oktatta, ezt jelentette ki nekik: "Aki befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki engem küldött" (Mt 9,37). Elképzelhető-e ennél nagyobb megtiszteltetés, jutalom?
Hogyan valósítja ezt egy katolikus tanító házaspár Thaiföldön? Erről írok most Ernst Strummer egyik cikke alapján.

Mint derült égből a villámcsapás, úgy érte leányuk halála a Vijitravong tanítóházaspárt, Luksaneet és Tawilt. Mélyen megrendítette őket az evilági múlandóság. Elhatározták, hogy ezentúl a családon kívül keresik a "legközelebbit".

Thaiföld katolikus egyháza 1987-ben, éppen lányuk halálának évében megalapította a Thai Missziós Társaságot, papok, szerzetesek és világi hívek részére a nemkeresztények evangelizációjáért. Luksanee és Tawil beléptek ebbe a miszsziós társaságba. Az ország északi részére, a legnehezebb terepre küldték őket. A legendás és hírhedt arany háromszögben, a hegyvidéki népek között kezdtek el dolgozni. Itt, ahol 20 különböző törzsön belül mintegy félmillió ember él. Az ország vezetősége attrakciónak, pénzt hozó mutatványnak tartja őket, s csak annyit törődik velük, hogy az odalátogató külföldiektől beszedi a pénzt. Ezek az emberek ékszereket és dísztárgyakat készítenek, kézi szövéssel színes szöveteket, gyolcsot, selymet állítanak elő, mágikus érmeket öntenek, amit aztán szerte az országban árusítanak. Ezen kívül zöldségféléket termesztenek és értékesítenek, valamint vadásznak. A nyugati turisták élvezik zenéjüket, táncaikat, a hegyvidéki ópiumpipázást és a szertartásokat, amit a mágusok végeznek az ősök tiszteletére.

A házaspár viszont egészen mást látott, amikor megérkezett ide: szegénységet, iskolázatlanságot, kizsákmányolást, elhagyott, eldobott, eladott gyermekeket. Feléjük fordultak. Megtakarított pénzükön házat vettek, hogy legyen hová gyűjteni őket. Ezt az otthont 1994-ben nyitották meg és az Áldás Házának nevezték el. Öt gyermeket vettek magukhoz. Ezek egyike béna volt: sem járni, sem felülni nem tudott. A következő évben már huszonhat gyermek élt náluk. A harmadik évben ez a szám 45-re emelkedett. Az újságíró látogatásakor, 1998-ban pedig már 48 gyermek, 38 lány és 10 fiú élt az Áldás Házában. Közülük negyvenen (6-16 évesek) állandóan itt laknak, nyolcan (17-20 évesek) viszont Bangkokban tanulnak, és ottani katolikus intézetekben laknak.

Az 58 éves anya és az 59 éves apa igyekszik eleget tenni a szülői feladatnak. A gyerekek véleménye szerint sikeresen. Itt mindannyian sokkal többet kapnak, mint korábban: védő tetőt a fejük fölé, rendszeres étkezést jóllakásig, ruhát, nevelést és szakképesítést, anyai és apai szeretetet, gondoskodást.

A pénztárcát legjobban az iskola üríti: tandíj, intézeti költségek, tankönyvek, segédeszközök, egyenruha, zsebpénz. Honnét a rávaló? "Átküzdjük magunkat" - mondja Luksanee. Először a rokonokat, barátokat kérték, hogy segítsenek. Most már egyre többen tudnak róluk. Mind gyakrabban fordul elő, hogy reggelenként egy-egy kosár zöldségfélével jön valaki. Egy jótevőjük havonta több zsák rizst küld nekik. Egy férfi időnként megjelenik a kapuban több szatyorral - és micsoda meglepetés - hús van benne! Nemrég az egyik amerikai utazási irodától 5000 dolláros csekket kaptak. Az iroda dolgozói minden ügyfelüknek megemlítették őket, így gyűlt össze az öszszeg. Még így is előfordul, hogy hirtelen kellene valami. Ekkor küldöttséget menesztenek a plébániatemplomba, hogy ott imádkozzanak. A segítség gyakran előbb megérkezik, mint az imádkozók!

A szülők katolikusok, a gyermekek nagy része viszont nem. Magatartásuk a következő: példájukkal igyekeznek meggyőzni a gyermekeket. Esténként mindig összegyűlnek a házioltár előtt és imádkoznak, kötötten, kötetlenül. Ilyenkor beszélik meg az egész napot, mindent, ami történt velük. Így nyugodtan alszanak, s boldogan ébrednek. Mindenkinek mindig van ideje a másikra. Szeretik és becsülik egymást. Egy büntetést ismernek csak: ha valaki szomorúan néz a másikra.

Jézusom, te szeretted és értékelted a gyermekeket. Segíts bennünket is erre!

Suhajda Lajos SVD

Amikor még a kutyák is feketekávét ittak

Az esküvők időszakát éljük. Erre mifelénk nem is olyan régen még milyen nagy lakodalmakat rendeztek e jelentős családi esemény örömére! Sokan olyan nagy dáridót csaptak, hogy senki sem kételkedhetett a vendéglátók szavában, miszerint gondosan előkészítették fiuk vagy leányuk lakodalmát. Igyekeztek derekasan helytállni, törekedtek mindenkinek kedvében járni, s becsülettel kitettek magukért. A vendég sem szenvedhetett semmiben hiányt, bőven akadt enni-innivaló, véget nem érő mulatság, jó zene, sőt "még a kutyák is feketekávét ittak".

A szülők szeretete ma is elkíséri az élet útjára a fiatalokat. Sajnos azonban anyagi lehetőségeik leszűkültek, mert a körülmények mostanság kifejezetten mostohák. Az utóbbi években (de az idén ez különösen szembetűnő) mind több házasságkötést követ viszonylag egyszerű családi ünnepély. Nem mintha a lakodalmak kimentek volna a divatból, de ritkábbak lettek, főként azok, amelyekre több száz vendéket is meghívtak. Az okokat nem szükséges találgatni, ismerjük jól. Egymást szerető, közös életüket tervező fiatalokból most sincs hiány. A borzalmas pusztításokat okozó bombázások megszűntek, de az élet nem állt meg, a szerelem, a vonzódás nem semmisült meg. A fiatal fiúk és leányok egymásra találnak, párok alakulnak, de már induláskor nagy akadályokkal kell megküzdeniük. A jövőt nem tervezhetik, mert reális alapokat nem találnak a boldoguláshoz. Ez az igazi baj, s nem az, hogy lesz-e nagy lakodalom.

Az egyházi törvények értelmében az esküvő előtt a fiatalok kellő felkészítésben részesülnek, hiszen a házasság szentség, és nem lehet rá eléggé készülni. Tavasszal a helyi hagyományokhoz híven megszerveztük a jegyes tanfolyamokat, de a megszokottnál kevesebb fiatal vett részt a bizonytalan helyzet miatt. A bombázások elmúltával azonban mind többen döntenek az esküvő mellett, mert hiszen "nincs mire várni". Akik komolyan együtt járnak, tervezgetik közös jövőjüket, és közben valami égi csodára várnak, hogy az embertelen körülmények megszűnjenek, az élet rendeződjön, s ők is elindulhassanak az életbe. De a lényegbevágó változásokra, sorsunk jobbra fordulására még várni kell.

A fiatalok tehát, ha elérkezik a kellő idő, mégis az esküvő mellett döntenek. Házasságkötésük alkalmával szeretteik, barátaik kifejezik jókívánságaikat. A sok kézszorítás és puszi közepette ki tudná megjegyezni mindazt, amit a gratulálók elsuttognak. Templomainkban elhangzik Isten Igéje, melyet olykor maguk a fiatalok választanak ki erre az alkalomra. A szentírási szövegek üzenetére érdemes odafigyelni, hiszen gazdag tartalmukkal hasznos útravalót kínálnak az új párnak.

Nászmisék alkalmával egy keresztény erényeken alapuló receptet szoktam felajánlani a boldog házassághoz. Nem az én találmányom, magam is egy német környezetben keletkezett jó tanácsot vettem át, s továbbadom, amint a jó recepteket szokás. Többen kérték már írásban is. Íme, most közre adom abban a reményben, hogy sokan kipróbálják.

Előkészíteni és kisütni maguknak a házaspároknak kell. Sok sikert kívánok hozzá!

Szungyi László

Zűrben

1999. június 27-től július 4-ig a Balaton délnyugati részénél fekvő kis faluban igyekeztem bepótolni azt, amit a jugoszláviai bombázások miatt két hónapon keresztül elmulasztottam, mivel iskoláinkban szünetelt a tanítás. A tábori órarend szerint délelőttönként összesen kétszer másfél órát matektanulással és kilencven percet angoltanulással töltöttünk. Délutánonként lehetőségünk nyílt arra is, hogy sportoljunk, ilyenkor én rendszerint úsztam.

Az egyik napon viszont az idő nem volt fürdésre való. Fújt a szél és felkavarta a vizet, mely teljesen megváltozott. Addig szinte átlátszóan tiszta volt, aznap azonban piszkosnak tűnt, s a színe is megváltozott. Ezért barátommal elhatároztuk, hogy elmegyünk Keszthelyre: kirándulunk egyet és körülnézünk. Tanárnőnk el is engedett bennünket, s még egy lány is csatlakozott hozzánk. Hármasban indultunk meg hát a vasútállomásra, illetve Keszthelyre.

Miután megérkeztünk, megkezdtük "kalandozásunkat". A Helikon kastélyban is koptattuk a cipőtalpunkat. Az erődítmény nagyon szép, óriási könyvtárát, hatalmas szobáit, különféle 13-14. századbeli fegyverek, porcelándíszek ékesítik. Egy 1389- ben épült templomban is jártunk. Ez valóban nem mindennapi esemény! A szobrok, a freskók s a többi csodálatos tárgy fantasztikus hangulatot keltett bennünk. Elhatároztuk, hogy visszafelé bemegyünk a hétórási szentmisére, s meghallgatjuk az evangéliumot. Az utolsó vonatunk fél nyolckor indult, így éppen volt annyi időnk, hogy ezt megtegyük. Így is lett.

Este elmentünk a misére, negyednyolckor kijöttünk a templomból, s a vasútállomás felé vettük utunkat. Éppen egy szép parkon mentünk keresztül, amikor megszólaltam:

- Most megy el a vonatunk - mondtam viccesen társaimnak, amikor egy induló vonat hangját meghallottam. Természetesen nagyot nevettünk, s továbbsétáltunk a árnyas fák között, szép lassan. Amikor kiértünk az állomáshoz vezető útra, a hangos bemondó éppen a balatonberényi vonat indulását jelentette be. Tanácstalanul egymásra néztünk s futni kezdtünk. De még ekkor is nyugodtam szaladtunk, mosollyal az arcunkon, mert egyáltalán nem tudtuk elképzelni, hogy velünk ilyesvalami megtörténhet. Kiértünk a vágányhoz, de későn, a vonat éppen előttünk ment el. Az ottlévő vasutastól megtudtuk, hogy az valóban a mi vonatunk volt, s hogy utána már nincs is másik. Az utolsó autóbusz öt óra körül indult, a taxi pedig igen drága mulatság lett volna számunkra.

- Valóban nincs már semmiféle lehetőség, hogy eljussunk Balatonberényig? - kérdeztünk meg egy másik, idősebb embert is.

- Miért, honnan jöttetek? S hova tartotok? - tudakolta.

- A matematikai táborba. Matekosok vagyunk.

- Hát akkor ezt jól kiszámoltátok! - jegyezte meg a bácsika, s láthatóan jól szórakozott.

Most mit csináljunk, tűnődtünk magunkban. Erre igazán nem számítottunk. Nem kellett volna a 19,25-öt 19,30-ra kerekíteni! A fiatalabbik vasutas viszont reményt keltett bennünk. Elmodta ugyanis, hogy egy mozdony hamarosan elindul abba az irányba, amerre mi utazni szándékoztunk, s lehet, hogy a mozdonyvezető hajlandó elvinni bennünket.

- Csak az a gond - fűzte hozzá tétovázva a vasutas -, hogy hárman vagytok. Ha csak egy személyről lenne szó, akkor nem lenne probléma. De így.

Nem volt mit tenni, tovább várakoztunk a vasútállomáson. Közben gondolkodtunk a taxin is. Azt is meghánytuk-vetettük, hogy esetleg gyalog elinduljunk-e Balatonszentgyörgyig. Végül úgy döntöttünk, hogy megvárjuk a mozdonyt, hiszen ha az elvinne bennünket a következő megállóig, onnan már lenne vonatunk Balatonberényig. A többi eshetőséget (pl. hogy nem vesz fel mindhármunkat a vezető) kizártuk. Bíztunk abban, hogy minden rendben lesz. És mivel Isten gondoskodik rólunk, tényleg minden rendbe jött. A mozdonyvezető felvett mindannyiunkat, elvitt a következő megállóig, ott felszálltunk a vonatunkra, majd megérkeztünk a táborba.

Amikor utána átgondoltuk a "zűrt", megállapítottuk, hogy tulajdonképpen sokkal jobban jártunk, mintha minden a mi terveink szerint alakult volna. Így sokkal érdekesebb és természetesen izgalmasabb volt kirándulásunk. Én először ültem mozdonyban, s úgy vélem, a társaim is. Megismerkedtünk egy vasutassal s egy mozdonyvezetővel. Templomban is voltunk. Ennél szebb már tényleg nem lehetett volna a napunk! A táborban nyugodtam megvacsoráztunk. Később egy kicsit még labdáztunk, társalogtunk, majd jót aludtunk.

Én pedig rájöttem, hogy Isten akaratától nem félni kell, sokkal jobb, ha csak egyszerűen befogadjuk azt életünkbe.

Kanizsai Viktor