Tartalomból:

Vissza a főlapra

Tisztítótűz

"Kitört a béke" - mondogatták sokan a napokban. S ebből a furcsa megfogalmazásból a cinizmus és a szkepticizmus valamiféle megmagyarázhatatlan, de hátsó gondolatokat sejtető ötvözete érződött ki. Mások félve tették fel a kérdést, vajon eljött-e végre a béke ideje. Az én válaszom: nem. Mély meggyőződésem, hogy még nagyon messze van tőlünk a béke.

A béke kezdődhet ugyan a fegyverek elhallgatásával, de az csak a kezdet, amely néha igen messze van a céltól. Mert a béke útján rendkívül nagy a távolság a kiinduló pont és a cél között. De mi most ezzel nem foglalkozunk, mert erősebb bennünk a politikai és a társadalmi béke utáni vágy, és örülünk a béke minden jelének. S imádkozunk is érte. Igaz, vannak, akik már belefáradtak, akik meg sem várták, hogy megszáradjon a tinta a békét ígérő dokumentumon, máris befejezetté és eredményessé nyilvánították békéért mondott könyörgéseiket. S közben örömmel nyugtázták magukban: "Újra békében élvezhetem saját kényelmemet." Most legalább ezek a békeimások békén hagynak. Aztán arról is álmodunk - mert makkal álmodik.-, hogy hamarosan minden a régi kerékvágásba zökken (holott inkább új utat kellene építeni, nem a nyaktörő vágásokba visszatérni). Kezdetét veszi a gazdasági fellendülés, s berepülünk a jólét meg a magas életszínvonal világába. Körülöttünk minden meg fog változni, és mindent pillanatok alatt átvarázsolunk, Ózt pedig elküldjük nyugdíjba. Mert mi mindent tudunk, és mindenre képesek vagyunk. Képtelenségekre is.

Csakhogy mindez még nem a valóság. Az igazság az, hogy egykönnyen nem változik meg a föld színe. Az ember szívében békétlenség honol, mert önzése és ösztönei uralják. A béke viszont a lélek mélyén születik meg. Az önzés, amelyről egyesek azt állítják, hogy vele születik az emberrel, újabb és újabb feszültségek okozója és az emberek közötti kapcsolatok megrontója. Az "én" mindenki más fölé helyezése nyugtalanságot szül. Így az ember mindennapi élete tele van aggodalommal és félelemmel, mert rab. Mindaddig, amíg saját ösztönei uralják, nem lehet békességszerző, nem lehet mások számára a béke és a biztonság forrása. A szívekben kell helyreállítani a békét, ami sok időt, energiát s főleg türelmet követel. A lelkiismeretben kell békének honolnia, hiszen az ember igazán csak akkor nyugodt, ha lelkiismeretében nyugodt. Föltéve, ha van lelkiismerete! Ha pedig nincs, akkor kérdés, hogy embernek nevezhető-e.

Gyökeres változás kell a békéhez. Sok jóakaratú és a másikat másságában tisztelő emberre van szükségünk ahhoz, hogy azt mondhassuk: elérkezett a béke ideje. Megtérés és újfajta gondolkodás nélkül azonban erre nem vagyunk képesek. Addig, amíg azt követeljük, hogy a másik engedjen, hogy a másik lássa be vereségét, hogy a másik javuljon meg, hogy a másik bocsásson meg, addig nincs béke. De ha mi magunk változunk meg, akkor egyszerre csak azt vesszük észre, hogy átalakult a világ.

Teljesíthetetlen követelmények? Részben igen, mert mindig azt tapasztaljuk, hogy kevés hozzá az erőnk. Mégis, mint hívők remélünk. Hiszünk abban,
hogy Más erejére is támaszkodhatunk, s van kiút a gonoszság sötét alagútjából. Nem veszítjük el fejünket, mert tudjuk, hogy egyszer mindennek vége. És ezt nem
a tehetetlen beletörődés szellemében mondjuk, hanem a hitből fakadó remény fényében, hiszen ahol megszűnik a remény, ott kezdődik a pokol. A pokol pedig megváltoztathatatlan állapot: reménytelen szenvedés. A mi szenvedésünk ezzel szemben reményteli szenvedés. Talán egy kicsit hasonlít
a tisztítótűzbeni szenvedéshez, mely a mennyország reményében zajlik. Ezért nem veszítjük el fejünket még a számtalan, békét akadályozó jelenség ellenére sem. Meg aztán valószínűleg kevesen vannak, akik a tisztítótüzet megkerülve, egyenesen a mennyországba jutnak.

dr. Harmath Károly OFM

Szent kapunyitás törött kalapáccsal

Az 1575-ös szentév a tridenti zsinatot követő egyházi megújulás légkörében zajlott. XIII. Gergely pápa, aki az előkészületek folyamán komoly városrendezési munkálatokat rendelt el (ekkor alakították ki a Santa Maria Maggioret és a Lateránt összekötő széles Via Merulanát, ahol a ferences rend pápai Athenaeuma is található), maga járt elő jó példával. Korabeli feljegyzések szerint nemcsak másokat emlékeztetett kötelességük betartására, a bűnbánat és a jótettek szükségességére, hanem ezt önmagára nézve is kötelezőnek tartotta. Rómában ez idő tájt virágzott a kultúra olyan egyéniségek tevékenységének is köszönhetően, mint Palestrina, a pápai énekkar karnagya vagy Borromei Károly, aki a tudós embereket gyűjtötte össze. De itt voltak a nagy szentek, Loyolai Ignác és Néri Fülöp is. Mindennek ellenére a római katolikusok életvitelében sok kivetnivaló is maradt: a megújulás egét a szabadosság és az erőszak, a családok egymás közötti versengései és intrikái, a pápák nepotizmusra való hajlama homályosította el. Bizonyára ezért is figyelmeztetett a camerlengói bíboros, hogy "a közelgő szentévet áldásként kell fogadni, s nem úgy, mint kereseti forrást". A buzdítást külső szabályozással kellett alátámasztani. Ezért rendelet tiltotta a vendéglősöknek, hogy túlfizettessék szolgáltatásaikat, az élelmiszerek árát hivatalos árlista szabályozta, és kiutasították a városból a prostituáltakat.

A pápa, aki a szentévi ünnepségekkel egy időben ünnepelte élete 75. évét, karácsony előestéjén, tiarával a fején hozzálátott a szent kapu ünnepélyes megnyitásához. Ekkor azonban az eddigi szentévek történetében egyedülálló esemény történt: a pápa kezében eltört a kalapács nyele, kisebb sérülést is okozva a Péter-utódnak. Ez azonban mégsem akadályozta meg a nagy búcsú évének ünnepélyes kezdetét.

Borromei Károly, a szentév kimagasló zarándoka, aki 13 nap alatt tette meg az Örök Városba vezető utat, mezítláb kereste fel a szent helyeket, hogy a búcsú kegyelmeiben részesüljön. A zarándokok és a rómaiak meggyőződhettek a pápa őszinte ájtatosságáról is, aki január 3-án kezdte meg a jubileumi látogatásokat. Egy szemtanú ezt jegyezte föl: "Miután alázatosan meggyónt és megáldozott, elindult a négy templom felé, s közben az ájtatosság példáját mutatta a zarándokoknak és Róma népének. Hosszú ideig térdelt a szent kapuk előtt, majd pedig minden templomban az Oltáriszentség előtt. Amikor az osztiai kapuhoz ért, leszállt kocsijáról és a végtelen tömegbe vegyülve tette meg a maga 75 évével azt az igen hosszú utat." A szentatya ezenkívül "a kedvesség és a szeretet számos jelével halmozta el a zarándokokat: magához engedte őket, türelemmel elviselte többszázuk lábcsókját, kiemelkedő helyekre irányította őket, hogy ott áldásában részesüljenek, de adományokkal is megajándékozta őket. Mindenki elégedetten távozott, majd pedig ajándékkal a kezükben felkeresték a templomokat és oly összeszedettséggel adták ájtatosságuk jelét, hogy nem volt személy, aki ne fakadt volna könnyekre."

A nagy esőzések és a pestis veszélye ellenére mintegy 400 000 zarándok kereste fel a 80 000 lakost számláló várost. A zarándokok közül 170 000 személyt a Zarándokok Szentháromsága elnevezésű archiconfraternitas szállásolt el, amelyet az előző szentév idején alapított Néri Szent Fülöp.

Bernininek tulajdonítják az úgynevezett carriola (kiskocsi) találmányát. Ez egyfajta kerekeken guruló kocsi volt, amely arra szolgált, hogy rádöntsék a szent kapu bejáratának falát. Előzőleg a kőművesek már felszabadították a falat a félfák mentén, amit aztán könnyen le lehetett dönteni. A kiskocsi elősegítette a fal anyagának gyors eltávolítását és a bejárat szabaddá tételét a zarándokok számára. Később, 1650-től kezdve elterjedt a zarándokok között az a szokás, hogy összegyűjtsék a kő- és cementmorzsákat, s magukkal vigyék ereklyeként, emlékeztetőül a búcsúra.

A szent kapuhoz kapcsolódó tárgy még a tapasztókanál is. Míg a kalapácsot a szentév megnyitásánál, a tapasztókanalat a bezárásnál használta a pápa. Az új fal felállítása után, a kalapácshoz hasonlóan a kanál is valamelyik előkelő személyiség emléktárgyai között találta helyét. Az első három téglát maga a pápa falazta be a kanállal, majd a főpenitenciárius három téglája következett, utána pedig a többi gyóntató téglái, de ők már más tapasztókanalat használtak. A téglák különböző eredetűek és minőségűek voltak. A "közönséges" téglákon csak a gyártó, a Reverenda Fabbrica di s. Pietro (Szent Péter Tiszteletre Méltó Gyára - a vatikáni "állami" karbantartó vállalat) címere díszelgett a jubileumi évszám mellett. Az értékesebb téglákat a pápai címer vagy pedig virágfaragások díszítették, felső és alsó felükön a megjegyzéssel: "Az. jubileumi évet. pápa nyitotta és zárta le". 1750-ben 500 kézzel gyártott téglával falazták be a szent kaput. 1900-ban húsz olasz hegyről származó kőből formáltak húsz téglát, amelyekre a táj egy-egy nevezetességének a domborműve került. Egy időben szokás volt a szent kapu bezárásakor egy fémből vagy márványból készült doboz befalazása is, melybe pénzérmék vagy emlékeztető dokumentumok kerültek.

A szent kaput VI. Pál pápa 1975-ben kulccsal zárta be, így napjainkban a zarándokoknak nem adatik meg, hogy lássák a szent kapu ki- és befalazását, de szimbolikájának tartalma továbbra is megmarad.

Tartalom

Csodák csodája

Hogyan (nem) jön létre a közösség? (7)

Egy keresztény közösség akkor válik éretté, ha képes tanúságot tenni az őt létre hívó, létben tartó és a benne működő Istenről.

Isten ugyanis az, aki bennünket "lerajzolt": kezdetben nem voltunk; aztán jött ő, és összekötötte testünk, személyiségünk pontjait, vonalait és. így lettünk! Egy nap aztán magunknak is, másoknak is el kell mondanunk, ki az, akinek létünket köszönhetjük. Ha valljuk, hogy az ő művei vagyunk, akkor mindaz, ami bennünk okos, jó és szép, róla tesz tanúságot. A közösségben egymásnak és a kívülállóknak elsősorban arról kell beszélnünk, hogyan "rajzolja" Isten az életünket.

A tanúságtétel (vagyis a keresztény élet tapasztalatainak egymással való megosztása) a lelki érlelődés nélkülözhetetlen eleme: a Lélek gyümölcseinek érését viszi végbe azokban is, akik hallgatják, de azokban is, akik beszélnek.

Ha a közösségben rendszeres a tanúságtétel, akkor az együttlét tartalmas, érdekes és hasznos. Az összejövetel végén ezt szinte mindig igazolják a spontán megnyilatkozások: "Jó volt együtt lenni, újat tanultunk, épültünk, lelkileg gyarapodtunk."

A tapasztalatok megosztása egyénileg, azaz az egyes tagokra nézve, formatív jellegű. A tanúságtétel ugyanis nemcsak gondolatokat, nézeteket, elvont igazságokat közöl - mint például egy előadás, tanítás -, hanem közvetíti a másik ember egész lényét, életének újdonságait, a benne lezajló folyamatokat. Eközben mindebből kiemeli az összefüggéseket, a törvényszerűségeket, a tanulságokat, mert tényekkel rávilágít a mögöttük rejtőző nagy Rendező tervére, szeretetére, hatalmára - és ez a tanúságtétel lényege! A tanúságtétel éppen ezért a közösség tagjaira nézve mindig átalakító, személyiségformáló, lelki növekedésre képesítő és késztető erővel bíró. Továbbá, a tanúságtétel megteremti a közösség otthonosságát, ékességét, gyönyörűségét ("Nézzétek, milyen kedves és jó, ha egyetértésben élnek a testvérek!" - Zsolt 133,1), buzdítást, lelki táplálkozást, gyarapodást nyújt ("Krisztus tanítása éljen bennetek elevenen, s teljes bölcsességgel tanítsátok és intsétek egymást" - Kol 3,16).

A tanúságtétel a kívülállókra nézve, azaz közösségileg, informatív jellegű. Amikor ugyanis a közösség tagjai mások előtt keresztény életük tapasztalatait elmondják, akkor sorra olyan emberekként sorakoznak fel, akik egyetértenek, ugyanúgy szeretnek és közös lelkesedéssel ugyanarra törekszenek (vö. Fil 2,2). Ekkor szemmel látható és tagadhatatlan a tény, hogy ezek az emberek, mint részek, egybeillenek, megvan köztük az összhang, mint valami szimfóniában. A közösség ekkor ezt az ellenőrizhető információt teszi közzé: "Itt van köztünk az Isten. Gyertek és lássátok!" A közösségnek tehát a tanúságtétel adja meg a vonzóerőt, a ragyogást, a bizonyosságot, a sziklaszilárdságot és a szavahihetőséget.

Az emberek egy-egy csoportjának ilyen jellegű összetartozása már önmagában véve is igazi csoda: Isten műve! Hiszen csak Isten Szentlelke képes eggyé tenni az embereket! Sőt, a csodák csodája: ez már Isten országa köztünk, itt a földön! Mert a tanúságtevő közösségben tapasztalhatóan, érzékelhetően, tevékenyen jelen van az Isten.

A tanúságtétel a keresztény közösség maradandó gyümölcse abban az értelemben, ahogy Jézus mondja: ".arra rendeltelek benneteket, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt" (Jn 15,16).

Pósa László

Tartalom

Lelki Internet

A szent liturgiának két alapvető része van. Az egyiket nagyon jól ismeri minden hívő, hiszen hetente, sőt talán naponta találkozik vele - ez az eukarisztikus liturgia, a szentmise. A másikról főleg papok, szerzetesek tudnak, akik naponta többször is kötelesek végezni, de sajnos csak szobájuk rejtekében, csendes magánimaként. Pedig az egyház nyilvános, közös, hivatalos imádságáról van szó, melyet zsolozsmának hívunk.

A II. vatikáni zsinat a Liturgikus konstitúció 83. pontjában szárnyaló teológiával fejti ki ennek az imának a páratlan gazdagságát: "Az új és örök szövetség főpapja, Krisztus Jézus, magára véve az emberi természetet, a földi számkivetettek között felcsendítette azt a himnuszt, amely a mennyei hazában öröktől fogva zeng. Szorosan magához kapcsolja az egyetemes emberi közösséget és társává teszi, hogy vele együtt énekelje ezt a mennyei éneket. Főpapi tevékenységét tulajdon egyházán keresztül folytatja, amely nem csupán az Eukarisztia ünneplésével, de más módokon is, főleg a zsolozsmával, zengi szüntelenül az Úr dicséretét és jár közbe az egész világ üdvösségéért." A zsolozsma tehát nem csupán az Istennek szentelt személyek magánügye, hanem az egész egyház, sőt az egész emberiség legszentebb közös feladata és kiváltsága. Krisztus imájához csatlakozni, aki szüntelenül közbenjár értünk a mennyei Atya trónjánál, és ezáltal legszorosabb egységbe olvadni a világ minden táján ugyanezt az imát végző keresztény testvérekkel, sőt a megdicsőült szentekkel, akik a mennyben folytatják a földön megkezdett istendicséretet. Kommunikációra és kapcsolatokra kiéhezett korunkban ez a lelki Internet nem sejtett lehetőségeket kínál.

A zsolozsmában az egyéni imádkozó hangja egy hatalmas kórushoz társul úgy, hogy imája magának a Vőlegényhez beszélő Jegyesnek a hangja. Ha Krisztus már annak a kettőnek-háromnak is, aki az ő nevében együtt kér valamit az Atyától, biztos meghallgatást ígért, akkor mekkora ereje lehet az egész egyház közös imájának?

Miből is áll tehát a szent zsolozsma? Gerincét a 150 zsoltár alkotja, melyet négy hét alatt imádkozunk végig. A zsoltároskönyv az egyetlen olyan imakönyv, melyet maga Isten szerkesztett. Magán viseli keletkezési korának pecsétjét, de a mai ember is csodálatosan magáénak érzi a zsoltáros örömeit, panaszait, vágyait. A kor ugyan azóta sokszor változott, de az emberi természet, az emberi lélek aligha. A zsoltár szavai talán nem mindig fejezik ki éppen aktuális lelkiállapotunkat, de megtanítanak a hiteles, Istennek tetsző imára. Az imának nem az a feladata, hogy egyéni panaszaink sokaságával bombázzuk a Jóistent, hanem hogy elcsendesüljünk és meghalljuk az ő szavát, és hagyjuk, hogy formáljon minket. Ne mindig az legyen a szánkon, ami a szívünkben, hanem olykor engedjük meg, hogy a kimondott szavak hatoljanak be szívünkbe, különösen akkor, ha ezek Isten szavai. A zsoltárokat kiegészítik a hoszszabb-rövidebb szentírási olvasmányok. Aki rendszeresen zsolozsmázik akár csak egy éven át, gyakorlatilag az egész Szentírást végig fogja olvasni és elmélkedni. Az ókori egyházatyák szentírásmagyarázatai és a szentek saját írásai elénk tárják az egyház kétezer éves teológiai és lelkiségi kincsestárát. Külön ízt adnak imánknak az egyházi költészet gyöngyszemei, a himnuszok.

A zsolozsma különös célja a nappal és az éjszaka egész körének megszentelése, teljesítve ezzel Szent Pál intelmét: "Imádkozzatok szüntelenül" (1Tesz 5,17). Ezért nem egyszer szoktuk elmondani a napi "adagot", hanem szétosztva különböző napszakokra. Hagyományosan hét nappali és egy éjszakai imaóra van, a zsinat óta azonban csak öt kötelező. A főünnepek és vasárnapok zsolozsmája már előző este megkezdődik az első Esti dicsérettel vagyis Vesperással. Az Olvasmányos imaóra (egykori Matutinum vagyis virrasztó zsolozsma) bőségesebb olvasmányokkal készíti fel az imádkozót az ünnep misztériumára. A Reggeli dicséret vagyis Laudes az új napot köszönti, átéli a teremtés művét, és az Úr feltámadásának órájában az egész napot Istennek szenteli. A napot a kis hórák tagolják: a délelőtti Tercia, a déli Sexta és a délutáni Nóna. Az Esti dicséret hálát ad Istennek megváltó művéért és az egész napért. A napot a Befejező imaóra vagyis Kompletórium zárja, mellyel életünk egykor bekövetkező alkonyára is felkészülünk.

Ha a szentmisére azt mondtuk, hogy énekes műfaj, még inkább érvényes ez a zsolozsmára. Hiszen a zsoltárok is ószövetségi templomi énekek voltak eredetileg. A zsoltárokat kilenc egyszerű dallammintára, úgynevezett tónusra énekeljük. Az imádkozók két kórusra osztva felelgetnek egymásnak, miközben meghatározott felállások, leülések, meghajlások, tömjénezések, valamint a pap és az asszisztencia mozgásai teszik meg élményszerűbbé a zsolozsmázást.

A zsinat elképzelése szerint a zsolozsmát, legalábbis a Vesperást a plébániák rendes liturgikus életének részévé kell tenni, legalább vasárnapon és nagyobb ünnepeken, mint ahogyan ez szokásban is volt az első századoktól kezdve a késői középkorig, a keleti egyházban pedig napjainkig. Az újkorban a közös zsolozsmát legtöbb helyen délutáni litániákkal helyettesítették. Most azonban a népnyelv térhódításával vissza lehetne térni eredeti kincseinkhez. A zsinat ajánlása szerint világi hívek végezhetik egyénileg is a zsolozsmát részben vagy teljes terjedelmében. Ez nagy lendületet és felfrissülést vinne egyéni és közösségi imaéletünkbe egyaránt.

Kovács Ervin

Ó, dicsőséges Szent Jobb kéz

Ó, dicsőséges Szent Jobb kéz,
Melyet magyar óhajtva néz.
Drága kincse népünknek,
Nagy öröme szívünknek.

(Ének 1771-ből)

István király halálának 45. évfordulóján, 1083. augusztus 15-én László király zsinatot hívott össze Székesfehérvárra. Öt nappal később, augusztus 20-án Gergely pápa engedélyével a magyar püspökök, apátok és előkelők jelenlétében oltárra emeltette István király, Imre herceg és Gellért csanádi püspök földi maradványait. Ez abban a korban egyenértékű volt a szentté avatással. Csak azokat lehetett szentté nyilvánítani, akiket haláluk után vallásos tiszteletben részesítettek és a hívők elé példaképül állítottak, valamint szükséges volt még három csoda megtörténtének igazolása.

Az elevatio alkalmával leemelték a koporsót fedő lapot, és felbontották a sírt. A magas talajvíz a koporsót félig elborította. István szétesett hamvait tiszta gyolcsba tették, majd egy ezüstládába helyezték. Nevezetes gyűrűjét, amellyel eltemették, bezzeg hiába keresték. Ekkor derült ki, hogy a szentéletű király jobb kézfeje a gyűrűvel együtt már korábban a kincstár őrének, Mercurius apátnak a birtokába került, s az a Berettyó mellett álló családi birtokán rejtette el. László király megkegyelmezett a "tolvajnak", és a Szent Jobb őrzésére a Berettyó partján egy kőmonostor építését rendelte el (az ott létrejött településnek is Szentjobb lett a neve).

1590-ben az ereklye a horvátországi Raguzában, a mai Dubrovnikban tűnt fel. Mikor és milyen körülmények között került oda? Napjainkban is talány. Egyik felfogás szerint a tatárjárás idején IV. Béla király menekítette oda, egy másik állítás szerint Székesfehérvár török kézre való kerülése után mohamedán kereskedők nemcsak a Szent Jobbot, hanem István koponyacsont-ereklyéjét is eladták a raguzai domonkosoknak. Amikor Mária Terézia tudomást szerzett az ereklyék hollétéről, 1769-ben hoszszas alkudozás után 150 ezer aranydukátért megvette a koponyaereklyét, három évvel később pedig térítés nélkül elkapta a Szent Jobbot. Miután a becses ereklye viszszakerült Budára, őrzését az Angolkisasszonyokra, majd valamivel később a vörös csillagos keresztes vitézekre bízták. 1882-től a király által kinevezett budai királyi palotai plébános lett az ereklye egyedüli őre.

1944 vérzivataros esztendejében a nyilas hatalombitorlók az ereklyét a budavári palota Zsigmond-kápolnájából Nyugatra vitték, s dr. Rohracher salzburgi érseket bízták meg őrzésével. 1945 augusztusában pater Fabian Flynn passzionista szerzetes, amerikai tábori lelkész hozta vissza magyar földre. Ettől kezdve egészen 1987-ig páncélszekrényben őrizték a nemzeti ereklyét, s évente csupán egyszer, augusztus 20-án lehetett megtekinteni a bazilika szentélyében. Mióta elkészült a Szent István-bazilika Szent Jobb-kápolnája, a drága ereklye mindennap megtekinthető.

A halál második műszakban

Isten két állapotot gondolt el az ember számára, természetének megfelelően: egy férfi és egy nő állandó kapcsolatát a házasságban, valamint mind a férfi, mind a nő számára az önmegtartóztató életet. Minden más kapcsolat már eltévelyedésnek minősül az embernél, és minden eltévelyedés rossz következményekkel jár. Ilyen következmény korunkban az AIDS, amelyik az egyik újságíró szerint "a halált második műszakra kényszeríti".
Mi a megoldás? A felvilágosítás és a megelőzés. Már Szent Pál ezt teszi a korintusiakhoz írt első levelében. Így ír az ottani híveknek: "Szeretném, ha mindnyájan olyanok volnátok, mint én magam (önmegtartóztató élet, nőtlenség), de hát mindenki saját ajándékát kapta Istentől, az egyik ilyet, a másik olyat" (1Kor 7,7). Buzdítja is őket: "Maradjon meg tehát, testvérek, mindegyiktek abban a hivatásban az Isten előtt, amelyet kapott" (1Kor 7,24).
Mi a helyzet az afrikai Maliban? Erről ír Heidi Rinke.

Bamako munkás-elővárosában tam-tam dobolás hallatszik. Ezzel jelzik a főtéren a hamarosan kezdődő színelőadást. Férfiak, nők és gyermekek igyekeznek otthonukból, munkahelyükről, hogy a deszkaszínpadhoz minél közelebb foglalhassanak helyet. Köztük van a település főnöke is, aki egyetlen színelőadásról sem mond le, pedig már jó pár éve vak. A gyerekek közben nevetve rohangálnak ide-oda, lábukkal felverve a port.

A tömeg hirtelen elcsendesedik, mert színre lép két színész: egy nő és egy férfi. A csodálkozó emberek előtt lejátszódik egy afrikai család szerelmi életének bonyolult története. A férfi megcsalja feleségét, akinek viszonya van férje legjobb barátjával. A fiuk egy prostituálttal él, aki házi orvosukkal is kapcsolatot tart fenn. Számtalan bonyodalomba keverednek. De a nézők még nem sejtik a szomorú véget.

Egymást követik a jelenetek, amelyeket maga az élet ír Maliban is, ahol a veszély azért is nagy, mert az emberek nem igen ismerik a gyakorlatban a holtomiglan-holtodiglan tartó hűséget, az csak kivételnek számít. A többnejűség viszont nemcsak gyakorlatilag, hanem társadalmilag is elfogadott. Mindenki nyiltan beszél mellékkapcsolatairól, henceg "második műszakjával", azaz szeretőjével, miközben ezzel a halált is második műszakra kényszeríti!

"Európában valószínűleg megbotránkoznának a tények ilyen pőre kiteregetésén" - mondja Philippe Douchez, a Theatre Utile (Hasznos Színház) igazgatója, a társulat egyetlen külföldi tagja. Majd így folytatja: "Itt mindent kertelés, szépítgetés nélkül meg lehet mutatni, el lehet mondani. Az emberek elfogadják, ha tükröt tartanak elébük. Ennek csak egyetlen föltétele van, hogy közben meg is nevettessék őket. Ez a >játékszabály< lehetővé teszi komoly problémák, mint pl. az AIDS, játékos alakban való feldolgozását is".

Douchez nemcsak igazgatója a Hasznos Színháznak, hanem alapítója is. Az ősz hajú francia annak idején Albert Camus asszisztense volt, majd filmrendező lett. Negyvenhárom évesen hátat fordított Európának és Afrikába ment. Először megalapította a kameruni Nemzeti Színházat. Majd Maliba költözött, ahol a Bamakói Művészetek Nemzeti Intézetében kapott tanári állást, 1978-ban. Azóta ő határozza meg a nemzeti színjátszást, színészek nemzedékei őt tartják "öregapjuknak".

A színpadi történés végül drámai fordulatot vesz: a második felvonásban a jókedvű szereplők egymásután rádöbbenek, hogy HIV vírussal fertőzöttek (ez az AIDS vírusa). Már tapasztalják a betegség tüneteit is, meg azt, hogy milyen kínos a betegség utolsó fázisa és a halál. Hiába áll mellettük a nyugati orvos és a hagyományos varázsló, csak tehetetlenül nézik kínjaikat, de segíteni nem tudnak. A nézők megdöbbenten, csendben nézik a fiatal színészek előadását. Megértik a borzalmas valóságot, az AIDS szörnyűségét, és azt is, hogy magatartásukon változtatni kell, ha el akarják kerülni a fertőzést.

"Nem akarjuk az embereket okítani, csak bemutatjuk, hogyan keletkezik a betegség, hogyan terjed, mi a védekezési mód ellene. Minden előadás után elbeszélgetünk a nézőkkel, hogy lássuk, megértették-e mondanivalónkat, és válaszolunk kérdéseikre. Eloszlatjuk a tévhitet, hogy az AIDS a soványak betegsége."

Malinak jelenlegi 1%-a fertőzött. Ezzel szemben Ruandában a lakosságnak már 30%-ánál mutatták ki a fertőzést. A professzor figyelmeztet: "Az idő sürget. Minél több embernek meg kell ismernie a kockázati tényezőket, azokat meg kell értenie, hogy ennek ismeretében cselekedjen."

Imádkozzunk a mai világért és a mai emberekért, hogy a technikai haladás ne távolítsa el Isten elgondolásaitól őket, hanem inkább közelítse hozzá. Fogadják el Isten adományait és éljenek az Istentől kapott hivatásuknak megfelelően.

Suhajda Lajos SVD

Célegyenesben

Mindössze néhány hónap választ el bennünket a 2000. Évi Nagy Jubileum kezdetétől. Vajon hogyan és milyen tervekkel készül a Magyar Katolikus Egyház a szentévre? Erről beszélt Blanckenstein Miklós, a Jubileumi Bizottság titkára, az Országos Lelkipásztori Intézet igazgatója lapunk munkatársának.

Kétszeres jubileum

Magyarország jövőre nemcsak a 2000. Évi Nagy Jubileumot ünnepli. Mi, magyarok Szent István országalapítására és a keresztény, katolikus egyházi világ megszervezésére is emlékezünk. Nem mondhatjuk ugyan, hogy ekkor kezdődött a kereszténység, hiszen annak már megvoltak az alapjai, de a voltaképpeni megszervezés, az egyházi rendszer kialakítása ezer éve indult.

A Magyar Katolikus Püspöki Kar a tavalyi nyári ülésén határozta el, hogy Jubileumi Bizottságot állít föl, melynek vezetője Paskai László bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek. Ez a bizottság ötleteket, terveket gyűjtött arra vonatkozóan, hogy a katolikusok hogyan ünnepeljenek. Mi legyen a mi belső programunk, illetve hogyan tudnánk együtt ünnepelni - ami a magyar vonatkozásokat illeti - a történelmi egyházakkal, az állami szervekkel és minden jó szándékú emberrel.

Én úgy lettem ennek a püspökkari bizottságnak a titkára, hogy a bíboros úrtól két oldalról is meghívást kaptam. Egyrészt, mert az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye pasztorális helynöke is vagyok, és a programokat egyben erre az egyházmegyére is tervezzük. Másrészt pedig az Országos Lelkipásztori Intézet (melynek igazgatója vagyok) püspökkari intézmény, és az is a feladata, hogy a püspökkart segítse terveiben.

Együtt a határon túli magyar püspökökkel

A jubileum ünneplése felvet egy igen komoly problémát. Lehet ugyan rendezni egy-két nagy, látványos rendezvényt, de a nagy kérdés az, hogy az emberek szívét mindez megérinti-e. Azaz mit kell tennünk, hogy ünnep legyen számukra a jubileum, hogy minél több ember szívét átformálja. Látszólag az extenzitás és az intenzitás kérdéséről van szó: vajon nagy tömegeket fogjunk át, vagy kevesebb embert, de intenzívebben? Valójában e két szempont kiegyensúlyozása a cél.

A püspöki kar nyári konferenciája alapján a következőket tudom mondani: A Magyar Katolikus Egyház számára egyrészt adva volt keretként a világegyház programja, ami magától értetődően bekapcsolódási illetve reagálási lehetőséget jelentett. A Vatikán leközölte a programokat, ezért először is ezek tartoznak a mi programcsomagunkba is. Emellett mi olyan modellben próbáltunk gondolkodni, hogy amennyiben a határokon túli magyar püspökök illetve az általuk delegáltak készek bekapcsolódni, ők is "beleférjenek" rendszerünkbe. Törekedtünk arra is, hogy ne legyen minden központosítva, hiszen a cél az, hogy egyházmegyénként, plébániánként is minél több ünnepség legyen.

Még nem tudjuk, hogy azok a határon túli magyarok, akiknek magyar jellegű egyházmegyei szervezetük van, miképpen tudnak bekapcsolódni az ünneplésbe. Más a Vajdaság esélye, más Kárpátaljáé, Felvidék helyzete ebből a szempontból nehézkes, mert ott nincs magyar jellegű egyházmegyei struktúra, csak plébániai. Paskai László bíboros úr hamarosan mindenkivel fölveszi a kapcsolatot levélben, hiszen most már a finis felé közeledünk.

A volt emigráns magyarok meglehetősem szétszórva élnek Németországban, USA-ban, Kanadában Franciaországban és másutt. De őket is igyekszünk majd meghívni és bekapcsolni a központi rendezvényekbe. A határokon túliakkal való operatív találkozásra valószínűleg szeptemberben fog sor kerülni, akkor már az állami tényezőkről is sokkal többet tudunk mondani, és az ökumenikus vonatkozásokat is jobban ismerjük majd.

Legyenek egyházmegyei napok!

Viszonylag újabb tervnek tekinthető, hogy minden egyházmegyében legyen valamikor az év folyamán, a püspöki székhelyen vagy más alkalmas területen egy ún. egyházmegyei jubileumi nap, amelynek során a püspökség a helyi önkormányzattal, a megye képviselőivel szabadtéri ünnepséget szervez. Ezen a jubileumi napon kellene, hogy legyen egy nívós megemlékezés Szent Istvánról irodalmi műsor keretében, esetleg egy odaillő koncert, szabadtéri szentmise, történelmi játszóház gyerekeknek, utcabál, tűzijáték stb. A cél az, hogy ne csak Budapesten, Szent Istvánkor koncentrálódjanak a rendezvények, hanem valamilyen módon az egész ország ünnepeljen. Tehát a magyar egyházmegyékben mindenképpen lesz egy jubileumi nap valamikor az év folyamán. Paskai bíboros úr eldöntötte, hogy ő például Esztergomban augusztus 15-én, Nagyboldogasszonykor tartja ezt a napot.

Katolikus nagygyűlés

A második jelentős rendezvény egy katolikus nagygyűlés, amelyre a Budapest Sportcsarnokban kerül sor. A sportcsarnok mintegy tízezer embert tud befogadni. Ide azok kapnak meghívást, akik "húznak" az egyházban, például a hitoktatók, a karitász munkatársai, a papság, a szerzetesség és így tovább. A két napos komoly rendezvény első napját a hálaadás, a második napot az előretekintés fogja jellemezni: Hogyan tovább, mi a magyarság útja? Ez a katolikus nagygyűlés, amelynek témájában egybefonódik a megváltás és annak jelenléte a magyarság életében, július 1-jén illetve 2-án (szombati és vasárnapi napon) lesz.

Tábori evangelizáció - 18 éven felülieknek

A 18 és 24 év közötti ifjúságnak a tervek szerint öt helyen lesz az országban 5-6 napos evangelizáció. Erre a jubileumi hétre kempingtáborokban kerül sor, amit maguk a fiatalok építenek majd föl. Összességében mintegy 4000 fővel kalkulálunk ebből a korosztályból, beleszámítva, hogy legalább 10-15%-uk határon túlról érkezik. A táborok egy időben lesznek, nagyjából azonos eszmeiségen alapulva, amit persze aztán ki-ki úgy alkalmaz saját helyszínén, ahogy akar. Amikor aztán a jubileumi hét véget ér, az egész társaság fölutazik Budapestre, a katolikus nagygyűlésre, ahol a 10 000 résztvevőnek a felét ez a felnőtt fiatalság képezi majd, hiszen ők a jövőnk. Ezért nagyon lényeges, hogy mint ünneplők, nagy számban jelen legyenek.

Senki sem marad ki

Gondoltunk a 14 és 18 év közötti középiskolás fiatalokra is, mert esetükben már olyan foka képzelhető el az értelmességnek és az elkötelezettségnek, ami lehetővé teszi részvételüket. Egyházmegyénként egy-egy ünnepi hetet terveztünk. Esztergomban mintegy 800 fiatalra számítunk, a többi egyházmegyében általában 400-ra. Azért fontos a számadatokat is látni, mert mindezt anyagilag is meg kell tervezni. Minden megyéspüspök ki fogja nevezi a szervezőket, akik alkalmas időben megszervezik ezeket az ünnepi heteket.

Nem feledkeztünk meg a házaspárokról sem. 250 házaspárnak, tehát 500 főnek a Csillebérci táborban szervezünk egy jubileumi hetet, ahol a házasság, a kereszténység és a magyarság gondolatai kerülhetnek előtérbe. Ez is pontosan a nagygyűlés előtt lesz, hogy résztvevői jelen lehessenek ott is.

Nemzetközi zarándoklatok

Június elején ismét elzarándokolhatnak Aachenbe a magyarok. A középkorban erre a zarándokútra hétévenként került sor nagy magyar részvétellel, amit az is bizonyít, hogy magyar kápolna is épült Aachenben. Az aacheniek hat évvel ezelőtt újították fel ezt a szokást. Úgy számítjuk, hogy kb. 300 főt tudunk odautaztatni, amihez német részről is kapunk anyagi segítséget.

Október 8. a Magyarok Nagyasszonyának ünnepe, jövőre azonban római nemzeti zarándoklatunk egy nappal későbbre, október 9-re kerül. Október 8-án fogja ugyanis a Szentatya a világ püspökeinek a jelenlétében fölajánlani a harmadik évezredet a Szűzanyának. Csodálatos egybeesés, hogy éppen a Magyarok Nagyasszonya ünnepén történik mindez. Nemzeti zarándoklatunkra kb. 700 fős csoport fog Rómába utazni.

Világifjúsági találkozó Rómában

Nyáron megint sor kerül a négynapos világifjúsági találkozóra, aminek helyszíne Róma lesz. Magyarországról mintegy 3500 magyar katolikus fiatal érkezik oda, közülük ezren a környező országokból. A fiatalok Olaszországban előbb szétszóródnak egyházmegyei előtalálkozókra, és csak ezután fog az egész társaság együtt lenni Rómában. Így tehát nem négy, hanem nyolcnapos lesz ez az egész "hadművelet".

Nincs még pontos időpontja, de már eldöntetett a ténye és nagyjából a helyszíne is a kárpát-medencei pap- és szerzetesnövendékek jubileumi találkozójának. A helyszín valószínűleg Esztergom-Budapest lesz. Ezen az egyhetes rendezvényen mintegy 700 pap- és szerzetesnövendék találkozik majd, akik aztán nyáron, plébániákon, csoportoknál fognak szolgálatot teljesíteni. Együttlétüknek az is a célja, hogy tovább tudják adni a sok kis mikrotáborban, amit spiritualitásban, magyarságban ők kaptak a nagy találkozón.

Mit olvassunk, hová kiránduljunk?

A nagy országos programok szervezése mellett az egyház plakátok, útmutató füzetek készítésével is próbál segíteni a családoknak abban, hogy hogyan töltsék a jubileumi esztendőt, mit olvassanak, hova kiránduljanak, hogyan vegyenek részt a liturgiában. Ez a füzet terveink szerint 150 000 példányban készül majd el. Plébániáknak, nagyobb közösségeknek szintén szerkesztünk egy füzetet, ami ötleteket, tanácsokat nyújt, hogy mire figyeljenek, milyen ünnepeik legyenek akár nemzeti vonatkozásban, akár plébániai szinten. Hiszen nagyon sok jó kezdeményezés van, amit megoszthatunk egymással.

Kurzusok egész évben

Az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye jubileumi kurzusokat is szervez, amelyeknek az időtartama egy hétvége. Amennyiben bármelyik plébániai közösség úgy dönt, hogy ebben az évben akar magának egy bentlakásos lelkigyakorlatot, akkor igénybe veheti az egyházmegye központilag kidolgozott kurzusát, aminek tematikája magába foglalja a jubileum témáit. Az egyházmegye fölkészít előadókat is, méghozzá egy-egy alkalomra három előadót, és így a csoportok egész évben, januártól decemberig igényelhetnek előadókat. Az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye tervezőcsoportja a kurzusok anyagát felajánlja más egyházmegyék előadói gárdáinak is. Ezzel a lehetőséggel nem uniformizálni szeretnénk, hanem inkább bővíteni a kínálatot.

A fent említett rendezvények zömében belső, katolikus programok, ugyanakkor arra szeretném buzdítani a katolikusokat, hogy amennyiben lesznek nagyobb ökumenikus vagy állami rendezvények, abban is vegyenek részt és érezzék azokat sajátjuknak.

Mint már mondtam, a hangsúly nem a nagy szervezésen, nem a nagy ünnepeken van, hanem sokkal inkább a szívben való megújuláson, a megváltás lényegén. És csak ebből lehet aztán reálisan ünnepeket építeni, akár nagy, országos rendezvényeket is.

Vida Márta

A moly

Sietnem kell, még annyi munkám van, nem érek rá! Imádkozni? Majd később, ha mindennel végeztem. Nincs most időm ilyesmire!" - hangzik az ismerős kifogás, mellyel a bennünk lakó Lélek hívogatását igyekszünk elhallgattatni. És már "nyüzsgünk" is tovább, mintha nekünk kellene megváltani a világot. Ilyenkor persze a legnagyobb igyekezet mellett is visszájukra fordulnak a dolgok: a tojás túl keményre fő, a puding túl lágy lesz, az ablaküveg foltos marad és a szőnyegbe ragadt rágógumit a legrafináltabb praktikák ellenére sem sikerül eltávolítani. Ettől a háziasszony, még ha hívő keresztény is az illető, egyre idegesebb lesz, ami aztán szépen sorjában átragad a népes család mindegyik tagjára.

Egy ilyen félresikerült nap után, mikor már végre elcsendesült a ház, meggyújtottuk a Szűzanya gyertyáját, hogy elmondjuk a közös esti imát. Ahogyan a gyerekek körülvették a sötét szobában pislákoló gyertyát, jóleső nyugalom töltött el. Végre! Hiszen ez az, ami egész nap hiányzott! Alig kezdtük el azonban az imát, mikor hívatlan látogatónk érkezett. Egy jól megtermett molylepke libbent elő a függöny ráncai közül, és mintha csak velünk akart volna incselkedne, az orrunk előtt kezdett körözni. Mint a megbűvölt gyerekek, elkezdtünk utána kapkodni. Eredmény: semmi. Pontosabban csak annyi, hogy az előbbi békés hangulatnak néhány perc múlva már nyoma sem volt, a szoba meg egyszerre csatatérré változott.

- Tudjátok mit? - vettem át a kezdeményezést miközben magamhoz vontam kisebbik lányomat. - Hagyjuk sorsára, és inkább imádkozzunk tovább!

A gyerekek tőlük szokatlan engedelmességgel egyeztek ebbe bele, és a szoba nemsokára újra elcsendesedett.

- Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled. - ahogyan fogytak a rózsafüzér tizedének szemei, egyre nagyobb nyugalommal szemléltük a továbbra is közöttünk repkedő betolakodót. A moly azonban ekkor, mintha csak hirtelen meggondolta volna magát, irányt változtatott, és nyílegyenesen belerepült a gyertya nyújtózkodó lángjába, majd belepottyant a megolvadt viaszba.

- Nézd, anyu! Máriának sikerült megfognia a molyt! - kiáltott fel legkisebb gyermekem, miközben mosoly suhant végig arcunkon.

- Látjátok, többet ért, hogy imádkoztunk! - simogattam meg buksi fejecskéket, és közben éreztem, hogy ez a lecke sokkal inkább nekem szólt, választ adva sikertelennek elkönyvelt napom miértjére.

Katicabogárkák

Hol volt, hol nem volt, a bodzabokrokkal szegélyezett, pipacsruhás réten volt egy kis katicabogár. Domonkosnak hívták ezt a daliás hétpöttyös legénykét, szerette is magát nézegetni a hajnali harmatcseppek parányi tükreiben. Egyik reggel elhatározta, hogy felmászik egy fűszál hegyére, kiterjeszti szárnyacskáit, felröppen a levegőbe és boldogan fog sütkérezni az erdő fölött a napsütésben. Miközben az alkalmas fűszálat kereste, egyszerre csak egy másik katicabogár előtt találta magát.

- Hát te ki vagy, és miért fekszel a hátadon? - kérdezte tőle.

- Jaj, de jó, hogy rám találtál! Én Pongrác vagyok, és már két napja küszködöm, hogy visszaforduljak a hasamra, de nem bírok. Légy szíves, segíts nekem! - rimánkodott fáradt hangon a bajbajutott bogárka. Domonkos azonban csak legyintett:

- Az hosszadalmas és unalmas munka. Majd biztosan rád talál másvalaki is, és megfordít. Én fel akarok mászni egy fűszálra, ki akarom terjeszteni a szárnyamat, és fel fogok röppenni a levegőbe. Sietnem kell, hogy végre boldogan napfürdőzzek az erdő fölött ebben a szép napsütésben! - Ezzel elfordult Pongráctól és fölfelé kezdett mászni egy fűszálon.

A fűszál azonban - pedig neki nevet sem adott senki - okosabb és jobb is volt, mint Domonkos. Amint a bogárka fölfelé mászott rajta, egyre mélyebbre hajolt, míg végül szépen vissza tette Domonkost a földre, éppen Pongrác mellé. Domonkos csodálkozott is és bosszankodott is egyszerre:

- Ez meg milyen dolog? - S megint nekilódult fölfelé a fűszálon, de az újból és újból visszatette a hátán kalimpáló Pongráchoz. Végül is ráeszmélt Domonkos, hogy a fűszál mindaddig nem engedi elrepülni, amíg meg nem fordítja Pongrácot. Nekidurálta hát magát, tolta jobbra, tolta balra a bajbajutott bogárkát, míg végül egy vastag fűszál tövéhez kerültek. Pongrác megkapaszkodott a fűszálban, és végre sikerült visszafordulnia a lábacskáira. Domonkos pedig már mászott is fölfelé a vastag fűszálon, amely már nem hajolt meg alatta, engedte, hogy egészen a hegyéig másszon. Domonkos pedig, huss, elrepült, de még hallotta, amint Pongrác hálásan utána kiált, miközben a fűszálak elismerő hangon susogva integetnek feléje. A fák ágai is mintha vidámabban bólogattak volna, és a fényesen ragyogó napocska szemében egyszerre vidám mosoly csillant, beragyogva az egész csodaszép rétet.

Leszkai András meséje nyomán írta Katona Marianna