Tartalomból:

Vissza a főlapra

Békekoldusok

Itt nálunk már minden a feje tetejére állt. A józan ész száműzve, s a helyét a - sokszor legalattomosabb - ösztönök foglalják el. Semmi sem a régi már. Nemcsak arra gondolok, hogy újabban például ezt írjuk üdvözlőlapjainkra: "Üdvözlet a városból, ahol a Duna a hidak fölött folyik!", hanem számtalan más természetellenes jelenségre is. Ez az áldatlan helyzet az emberi gonoszság mellett mindenfélét a felszínre hoz. Olyan dolgokat is, amilyeneket eddig nem tapasztaltunk. Ezekből csak egyet jegyzek le, hogy a jövő krónikásainak tippet adjak doktori értekezés készítéséhez, mely nyugodtan viselhetné Az ezredvégi balkáni forrongások és a koldusok metamorfózisa címet.

Arról van szó, hogy nálunk már a koldusok sem a régiek. Békeidőben, ha koldusok kopogtak be rendházunk ajtaján, akkor tudtuk, hogy továbbutazni szándékozó külföldi menekültek, akiknek csak az útra kell pénz pontosan meghatározott összegben. Ennivalóra nincs szükségük - meg is vetették (értsd: eldobták) a külön nekik készített szendvicset, mert ájtatos zarándokok módjára csak folyékony táplálékot vettek magukhoz, nehogy útközben dehidratálódjanak. Ha az ember vakmerőségében olyan pimaszságra vetemedett, hogy kétségbe vonta állításukat, vagy esetleg szerette volna személyi dokumentumaik alapján megtudni, hogy tulajdonképpen kikkel is van dolga, azonnal előhúztak zsebükből néhány szemetes kukából kihalászott papírt (mellesleg akkortájt itt még nem kényszerültek az emberek arra, hogy élelmet keressenek más szemete között). Ha pedig ilyen nem akadt, mindig találtak meggyőzőbbet: valamiféle hibrid pecséttel és aláírással ellátott "dokumentumot". Ha meg az adatok és a nevek nem stimmeltek, például a papír alján egy kórház pecsétje, a tetején ellenben egy nem létező egyházi intézmény fejléce volt, az már nem érdekelte őket. Különösen, ha végül az útiköltséget mégis sikerült megszerezniük. A teli zseb ugyanis nem sokat törődik az ellentmondásokkal.

De most más a helyzet. A koldusok hada lényegesen megnőtt, s ezek az új kéregetők furcsamód a kenyeret is elfogadják. Igaz, még most is akad közöttük egy-két különös alak. Mint az a személy, aki hidak hiányában a Dunán át gyalogolt ide, mellesleg már két éve áldott állapotban van, s nem bír szülni, mert őt mindenki üldözi. A jelek szerint a ravasz furfangosság háborúban sem mond csődöt. És még jó, hogy a Teremtő nagy találékonyságában ilyennek gondolta ki az embert, aki legalább nem bolondul bele a bizonytalan jövő fontolgatásába és a még rettentőbb jelen átélésébe.

A sok aprócska vigasz pedig elviselhetőbbé teszi az életét, akármilyen keserű is az. Ha minden napnak megvan a maga kis öröme, akkor minden szebbé válik. Rohanás és rettegés közben viszont nem könnyű felfedezni mindazt, ami mosolyra hangolhatná és nyugalommal tölthetné el a lelket. Itt, ahol mélyről tör fel a kérdés, hogy hol van most az Isten, talán hátat fordított e szerencsétlen helyzet még szerencsétlenebb szenvedő alanyainak, itt létszükségletünkké vált az erőt adó reális vigasz. De nem az üres ígéretek, amit azok kínálnak, akik a fegyverek biztos győzelmét hangoztatják. Az igazi győzelem az lesz, amikor megszületik az Ember, de ehhez el kell hallgattatni a fegyvereket. Mert ahol a fegyver szól, ott nem érteni egymás szavát, ott csupán a rombolás, a gyilkolás, a szenvedés eget rengető és szívet tépő, fájdalmas sírása hallatszik. A béke, az élet, a jövő és az újjáépítés koldusaivá váltunk. S miközben lassan már a mindennapi szükségleteinket sem tudjuk megfogalmazni, egyre jobban vágyunk az értelem felülkerekedésére. A béke után nyújtjuk kezünket és zaklatott lelkünket. Jövőnket pedig az idő, a történelem, és a nemzetek Urának kezébe helyezzük.

dr. Harmath Károly OFM

Éhezünk

Éhezünk és szomjazunk, Uram. Éhezünk erőt adó kenyeredre és szomjazunk igazságodra. És te azt mondod, mennyei Atyánkat kérjük: Add meg nekünk naponta a szükséges kenyeret!

Lehet, hogy már holnap nem lesz mit ennünk. Talán a holnap már nem is talál itt bennünket. .Akkor Jézus a virágzó lankákra emelte tekintetét, és így szólt tanítványaihoz: "Nézzétek ezeket a virágokat! Vajon ki öntözi őket? És ti még azt kérditek, mit esztek holnap? Ó, ti kishitűek!" (vö. Mt 6,25-34). A virág ajándékként fogadja a májusi esőt. A pacsirta számára ajándék minden új nap. Ti miért nem tudjátok ajándékként elfogadni léteteket és a holnapot? - kérdi Jézus.

A korabeli zsidó közösségben a kenyeret adó atya képe magától értetődő volt. Akkortájt még együtt étkezett a család. Evés előtt a családfő hálát adott, majd kezébe vette a kenyeret, és mindenkinek tört belőle egy darabot. Amikor az Atyától kérjük kenyerünket, elsősorban e meghitt hangulat után sóvárgunk. Kimondatlanul is megvalljuk, hogy csak nála lehetünk igazán otthon, hogy gyengének, erőtlennek érezzük magunkat, ha nem vagyunk vele, és rászorulunk segítségére, arra, hogy éltető táplálékot nyújtson nekünk.

Mi mindannyian fontosak vagyunk neki, hiszen túl nagy árat fizetett gyermekeiért: Fiát adta, hogy az embereknek "életük legyen és bőségben legyen". Fiát adta ennek az éhező világnak, hogy többé senki se haljon éhen, senki se sorvadjon el a szeretetlenség szárazságában, hanem életet találjon az üdítő forrásnál, Jézusnál. "Aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, az nem szomjazik meg soha többé, mert a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne" - mondja Jézus (Jn 4,13-14).

A munka felmagasztalása

Ismerek embereket, akiknek életük a munka. Belebetegednek, ha valami tétlenségre kárhoztatja őket, és boldogok, ha bármit is hozzáadhatnak a világhoz. Mécs László szavaival vallják: "vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld". Ugyanakkor viszont azt kell látniuk, hogy a föld mégsem válik szebbé: az erőszak elhatalmasodik, a gyűlölet és a hazugság díszpáholyokban pöffeszkedik, az igazság viszont koldulni kényszerül. Érzik, hogy munkájuk valójában kilátástalan szélmalomharc, elpocsékolt energia, amelynek semmi foganatja. Így aztán idővel elfogy az erejük. Évről-évre lassabban járnak, és egy napon már felkelni is képtelenek, még a fekvés is nehezükre esik. Szívük végső erőfeszítéssel dobban néhány ütemet még, majd remegni kezd, mint megfáradt öregek keze.

Van, aki akkora erőbevetéssel munkálkodik a világ jobbá tételén, hogy nehezen ismeri fel a munka valódi értékét. A sikertelenségek, a kudarcok láttán - mert előbb-utóbb mindenkit kudarcok érnek - elkeseredik, és elveszti reményét. Elfeledi, hogy emberileg nézve Isten is kudarcot vallott, kudarcából mégis a mi megváltásunk származott. Munkánk valóban hasztalan erőlködés, rozsdás fogaskerekek lassuló nyikorgása, ha önerőnkből végezzük, ha nem látjuk be, hogy a végeredmény Isten kezében van, ő az, aki beteljesíti, amit mi csupán elkezdeni vagyunk képesek.

A kenyérben, amit tőle kapunk, megjelenik sokak munkája: aki a búzát elveti, még nem sejti, ki fog a belőle készült kenyérből enni. Munkáját a gondviselő Isten kezébe adja. Ugyanígy nem tudják a későbbi feldolgozók, elosztók sem, hogy kinek az asztalára kerül termékük. Minden munkás, bármekkora legyen is hozzájárulása a világ fejlődéséhez, csupán egy láncszem. A folyamatot Isten irányítja, ő teljesíti be, aki általunk, és az emberi struktúrák által működik.

Ehhez azonban szükséges a mi közreműködésünk. A világ jobbá tételét Isten úgy tervezte, hogy abban mi is tevékeny részt vállaljunk: a szociális igazságtalanságok kiküszöbölése a mi feladatunk (lenne). Nekünk kell az éhezőkkel megosztanunk kenyerünket: "Törd össze a jogtalan bilincseket, és oldd meg az iga köteleit! Bocsásd szabadon az elnyomottakat, törj össze minden igát! Törd meg az éhezőnek kenyeredet, és a hajléktalan szegényt fogadd be házadba. Ha mezítelent látsz, öltöztesd föl, és ne fordulj el embertársad elől! Akkor majd felragyog világosságod, mint a hajnal, és a rajtad esett seb gyorsan beheged. Előtted halad majd igazságod, és az Úr dicsősége lesz a hátvéded. Akkor, ha szólítod, az Úr válaszol, könyörgő szavadra így felel: Nézd, itt vagyok!" (Iz 58,6-12)

Ezt a törekvést ajánljuk fel, "mint a föld termését és az emberi munka gyümölcsét", Atyánk pedig átváltoztatja, lelket éltető kenyérként adja vissza közösségünknek, hogy ne legyen több sírás, szenvedés. "Nem éheznek és nem szomjaznak többé, a nap nem égeti őket, sem másfajta hőség, mert a Bárány, aki a trón közepén áll, legelteti és élő vizek forrásához tereli őket, az Isten pedig letöröl a szemükről minden könnyet" (Jel 7,16-17).

Kalacsi János

Importbúza és exportkalapács

Az 1525-ös szentévet a gazdag Medici családból származó VII. Kelemen pápa nyitotta meg - aranykalapáccsal. Ez azonban egyáltalán nem növelte a zarándokok számát, csupán jelezte, hogy milyen gazdag családból származott a pápa, akinek nagybátyja, X. Leó pápa a reneszánsz kor egyik nagy mecénása volt. A zarándokok csak kevesen keresték fel az Örök Várost, pedig a pápai állam megszervezte biztonságuk felügyeletét és még a Rómába vezető utakat is megjavíttatta. Mindez azonban nem űzte el a zarándokok félelmét a pestistől, mely nem kímélte meg a Szent Várost sem. Egyetlen szentévben sem volt ilyen kevés zarándok Péter sírjánál, habár még a kötelező alamizsnát is eltörölték azok számára, akik elzarándokoltak Rómába, a penitenciáriusokat meg rendkívüli feloldozói felhatalmazásban részesítették.

A szentévre polemikus hangulatú protestáns iratok is napvilágot láttak. A lutheri eszmék követői többek között azt hangoztatták ezekben, hogy Krisztus már megszerezte az igazi jubileumot, mégpedig ingyenesen és mindenki számára. A megigazuláshoz elég a hit, míg a tettek, mint plédául az imádság, a zarándoklat, az adományozás és a hasonló "babonaságok", fölöslegesek. Ezekre a vádakra csak a Trentói zsinat adott később kimerítő választ.

Alig múlt el két év, amikor V. Károly csapatai kirabolták Rómát. Nem-csak a szent tárgyakat hurcolták el vagy olvasztották föl, hanem sok-sok személyt is bántódás ért részükről, például a pápát, aki a Szent Angyal erődítményben keresett menedéket. A harcok végén az Apostoli Kamara azzal a szomorú feladattal bízta meg Benvenuto Cellinit, hogy olvassza fel az említett erődítményben a szentévi kalapácsot. A szent tárgy aranyát a győztes csapatok hadi sarc-ként vitték magukkal. Róma kirablása azért is fájdalmas csapást jelentett, mert egyéb hatásai mellett elejét vette annak a megújulási folyamatnak, amely az egyházi berkeken belül indult volna meg.

Az következő, 1550-es jubileum megnyitására csak februárban került sor, mert III. Pál pápának, aki az egyház meg-reformálásnak kérdéseivel és szervezésével foglalkozott, nem sikerült előkészíteni a szentévet, amelyet nem is élt meg, s csak utódja, III. Gyula pápa nyitotta meg a karácsony után kiadott Si pastor ovium című szentévi bullájával. E szentév kiemelkedő zarándokai között ott volt Loyolai Szent Ignác és Néri Szent Fülöp is. Ez utóbbi az általa alapított testvérület vezetésével ügyelt a szegényebb zarándokok elszállásolására. Művük azonban csak az 1575-ös és az 1600-as szent-év folyamán teljesedett ki. A zarándokok megfelelő ellátásához a pápai állami adminisztráció is hozzájárult. Gondjuk volt például arra, hogy búzát importáljanak Spanyolországból és a francia Provence-ből. Emellett megtiltották a házbérek emelését Rómában. Sőt, ebben az évben azokat a bérlőket sem volt szabad kilakoltatni, akik a szentévben nem tudták fizetni a bért. Az ünneplő egyház így is igyekezett hű maradni a bibliai jubileum szelleméhez.

Érdemes egy kicsit elidőzni a kalapács szimbólumánál. VI. Sándor még egyszerű kőműveskalapácsot használt a szent kapu megnyitásakor, VII. Kelemen arany-kalapáccsal döngette a szent kaput, III. Gyula meg ezüstből készült kalapácsot használt. Azóta is ez a fém a szentévi kalapácsok alapanyaga.

A pápa, mielőtt a Szent Péter-bazilikában megkezdené kará-csony első vesperásának ünneplését, kalapáccsal töri fel a bűnök kemény köveit, a megkövesedett emberi szíveket és a falakat, melyek elválasztják az embert Istentől, ahogyan az Izajás próféta könyvének 59. fejezetében olvasható. Krisztus helytartója elmozdítja továbbá a követ, hogy Krisztus nevében feltámassza a meghalt bűnöst, akinek helyzetét Lázár sírja szimbolizálja (vö. Jn 11,39). Mózeshez hasonlóan a pápa a kalapáccsal fakasztja a kegyelem patakjának vizét. Az allegorikus kép a megfeszített Krisztusra is utal, aki az oldalából kifolyt vízzel megmossa az embert a bűntől (vö. Jel 22,14-15). A szentév alkalmával az egyház ezt a tisztító és újjászülő vizet még bőségesebben osztja Krisztus nevében (Jn 7,37-38 és Jn 4,13-14).

A kalapács nemcsak a pápai hatalmat jelzi, amellyel a pápa megnyitja a kegyelem folyamait, hanem az egyház papjainak kiengesztelő tevékenységét is, melynek során a megtérő bűnösöknek a bűnbocsánat kegyelmét közvetítik. A szimbólum értelmezői ezt a tevékenységet a kőműves, a kovács vagy éppenséggel az ács tevékenységével hasonlítják össze, akik fáradságos munka keretében újítják a régit és építik az újat. 1550-től kezdve a rítus befejeztével a kalapácsot egy-egy kimagasló személyiségnek ajándékozták politikai és vallási érdemei elismeréséül. Az 1575-ös szentévi kalapácsot Bajorországi Ernő kapta, 1675-ben X. Kelemen pápa a fő penitenciárius bíborost ajándékozta meg a kalapáccsal, amely az idők folyamán egyre alakult és változott, úgyhogy alakjából és nagyságából ítélve egyre inkább a szent kapu ledöntésére, mint megkopogtatására szolgált.

Tartalom

Lelki abortuszok

Hogyan (nem) jön létre a közösség? (6)

Egy közösség fennmaradásának és életképességének az a feltétele, hogy tagjai értékeljék, becsüljék és tartsák nagyra egymást. Ezzel nem azt bizonyítják, hogy tökéletesek és hibátlanok, hiszen az emberi gyarlóság kisebb vagy nagyobb mértékben mindig megmarad bennük, hanem azt, hogy képesek egymásban meglátni és aláhúzni a pozitívumot.

Ha viszont a közösséget alkotó személyek nem értékelik egymást, sőt lebecsülik, lenézik és megvetik, akkor a közösség kártyavárként dől össze. Az ítélkezés, az elmarasztalás, az ellenszenv, a harag stb. olyan rombolást visz végbe a testvéri kapcsolatokban, mint a földrengés az épület falaiban. A negatívumok - az előítéletek és az ítéletek - hangsúlyozása csak ürügyet szolgáltat a szeretetlenségre és a gyűlölet szítására. Mihelyt rossznak minősítjük a másikat, megszűnik iránta vonzalmunk és indokoltnak, jogosnak tűnik számunkra a kapcsolat megszakítása.

Jézus a haragot és az ítélkezést a legsúlyosabb bűnök közé sorolja és kiegyenlíti a gyilkossággal: "Már azt is állítsák törvényszék elé, aki haragot tart embertársával. Aki embertársát ostobának nevezi, állítsák a nagytanács elé. Aki azt mondja neki, hogy te bolond, méltó a pokol tüzére" (Mt 5,22). Aki ítélkezik embertársa fölött, Isten ítéletét vonja magára: "Ne ítélkezzetek, hogy fölöttetek se ítélkezzenek" (Mt 7,1). A szálka és a gerenda hasonlatában a szálka jelenti a felebarát hibáit, a gerenda pedig a fölötte való ítélkezést: "Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magadéban a gerendát sem veszed észre?" (Mt 7,3).

A keresztény élet nagymesterei a legsúlyosabb és legveszélyesebb hibának tartják a közösség tagjai közötti ítélkezést, főleg, ha az elöljáró felé irányul. Krisztus végrendeletében - leghőbb vágya kifejezéseként - azt kéri az Atyától, hogy a benne hívők "legyenek mindnyájan egy" (vö. Jn 17, 20-21). Ezt az egységet a keresztény közösség tagjai akkor valósítják meg, ha készek egymásért az életüket is adni Jézus új parancsa értelmében: "Szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket. Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért" (Jn 15,13). Jézus parancsa pedig "azt jelenti, hogy késznek kell lennünk mindig új szemmel látni egymást; azt jelenti, hogy türelmesek vagyunk, elviseljük egymást, túlmegyünk mindenen, ápoljuk a bizalmat, mindig remélünk, mindig hiszünk. Mindenekfelett azt jelenti, hogy nem ítélkezünk. Az általános emberi ítélkezés mások, főleg a felelősök felett szörnyű dolog, egy olyan eszköz, melyen keresztül behatol a széthúzás ördöge; általa minden jó elveszik a lélekben, s ő maga is meginoghat" (Chiara Lubich).

Az ítélkezés, neheztelés, harag tehát ellentéte a kölcsönös szeretetnek, ami megszüli, megteremti, létrehozza Jézus jelenlétét a közösség tagjaiban és a tagok között abban az értelemben, ahogy ezt maga Jézus fogalmazta meg: "Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok köztük" (Mt 18,20).

Az ítélkezés tehát merénylet, támadás Jézus jelenléte ellen, azaz egyfajta lelki gyilkosság, amely Jézus jelenlétét szünteti meg. Az ítélkezés a keresztény közösség tagjai között minden esetben lelki abortuszt jelent, mert a bennük megfogant és köztük megszületett Jézus életét oltja ki. Az ítélkezés a keresztény közösség öngyilkossága.

Pósa László

Tartalom

Ami változik és ami állandó

A II. vatikáni zsinat liturgikus konstitúciója "azt a célt tűzte ki maga elé, hogy a krisztusi életet a hívőkben egyre jobban elmélyíti, az egyházi élet változásnak alávetett formáit jobban korszerűsíti. Mindezek végett igen fontos feladatának tartja, hogy gondoskodjék a liturgia megújításáról és ápolásáról is." A szentmisével és a többi szentséggel kapcsolatban ugyanis Krisztus Urunk csak a legalapvetőbb elemeket határozta meg, a megfelelő külső formák kidolgozását pedig egyházára bízta. A liturgiában tehát vannak változtathatatlan, isteni elemek, és vannak változó elemek, melyek egyes történelmi korszakokban, különféle kulturális, teológiai, filozófiai és lelkiségi hatásokra alakultak ki. Ezek együttesen hordozzák és közvetítik az örök isteni tartalmat és üzenetet.

Így tehát két látszólag ellentétes feladatnak kell a liturgiának megfelelnie: a változatlan természetfeletti világot a földre hoznia, de úgy, olyan nyelv és olyan jelképek segítségével, hogy azt a változó korokban élő mindenkori ember megértse és befogadhassa. Szükséges, hogy sértetlenül megőrizze az örökké érvényes tartalmat, de alkalmazza minden egyes korszak felfogásához és tudatszintjéhez. A két feladat összehangolása roppant kényes és nehéz feladat. Nem könnyű ugyanis határvonalat húzni az isteni és emberi elemek között, szétválasztani a tartalmat a nyelvi megfogalmazástól. Az isteni igazságok sokszor teljesen elferdülnek, ha más szavakkal próbáljuk őket elmondani. A nagy ősi vallásokban éppen ezért megfigyelhető, hogy szertartásaikban mindig ragaszkodnak a régies nyelvezethez, dallamokhoz, jelképekhez. A keleti egyház liturgiája majd ezer éve változatlan. A történelmi protestáns egyházak istentiszteletein a felületes szemlélő is észreveszi, mennyire fontos számukra saját hagyományuk (gondoljunk csak a ma is használt Károlyi-féle bibliafordításra). Nagy hiba lenne ezeket a jelenségeket elhamarkodottan konzervatizmussal magyarázni.

A zsinatig a katolikus egyház is szorosan követte évezredes liturgikus hagyományait, a 20. században azonban mélyreható reformokra határozta el magát: "A liturgia egy részének felülvizsgálata mindig csak alapos teológiai, történeti és pasztorális felmérés alapján történjék. Így az egészséges hagyomány megőrzése is biztosítva van, ugyanakkor a jogos fejlődés számára is lehetőség nyílik. Figyelembe kell venni a liturgia belső szerkezetének és szellemének törvényeit. Csak akkor vezessenek be újításokat, ha azokat az egyház valódi és biztos lelki haszna követeli, de akkor is ügyelni kell arra, hogy az új formák a már meglevő formákból mintegy szervesen nőjenek ki."

A reform megvalósításánál két szélsőséges nézet került egymással szembe. A hagyományőrzők olykor pánikszerűen féltek minden változástól, szentségtörést látva benne. Nem tudták belátni, hogy elvallástalanodott és közömbös korunkban már nem lehet kizárólag olyan nyelven hirdetni az igét, amit a hívek többsége nem ért. Nem minden régi szokás szent és sérthetetlen csupán azért, mert hagyomány. A mostoha történelmi körülmények sokszor súlyos ferdítéseket is vittek a liturgiába. A középkor folyamán például egyre kevesebben áldoztak a szentmisén. A szentmise áldozati lakoma helyett sokak szemében valamilyen titokzatos mágikus esemény lett, melynek csúcspontja az úrfelmutatás és a szent színek megtekintése. Ezért a hívek tömege csak erre a pillanatra tódult be a templomba, a mise többi részével mit sem törődve. Az évi egy-két áldozási alkalom is szentmise előtt vagy után történt, "hogy ne húzzuk az időt". A szentbeszéd is kiszorult a szentmiséből, és legtöbbször témájában is eltávolodott a liturgia és a szentírási olvasmányok mondanivalójától. A hívek leginkább erkölcsi buzdításokat vagy tanulságos történeteket hallhattak. Számos felesleges ismétlés is beszüremlett a liturgiába: például a papnak félhangosan olvasnia kellett mindazt, amit a segédkezők hangosan olvastak vagy az énekesek énekeltek; mintha csak a pap lett volna képes valódi, érvényes liturgikus szolgálatot végezni. Ezért csak örülhetünk annak, hogy most már sokkal nagyobb terjedelemben, anyanyelvünkön hallhatjuk Isten igéjét, hogy ismét bevezette az egyház a két szín alatti áldozást és a papok együttmisézését ünnepi alkalmakkor. Továbbá megújultak a nagyheti szertartások, ami felmérhetetlen jelentőségű.

A másik oldalon állnak a féktelen újítók. A zsinat még a miséző papoknak is megtiltotta, hogy kényük-kedvük szerint átszabdalják a liturgiát, ezek az újítók mégis félresöpörtek minden eleve meghatározott, kész formát. Szerintük egyfajta "csináld magad" mozgalomként maga a közösség formálja a liturgiát a maga képére és hasonlatosságára. Így viszont teljesen eltűnt az egyház egyetemességét jelképező latin nyelv, amelyet a zsinat mindenképpen meg akart őrizni. Buzgalmuk áldozatául esett számos művészeti alkotás: oltárok, szobrok, szószékek és miseruhák. A csupasszá és banálissá vált templombelsők meg szertartások azonban nem vonzzák az embereket. Jó volna ismét szert tenni egyfajta bölcs kiegyensúlyozottságra. Miközben elismerjük és támogatjuk a jogos korszerűsítéseket, ne dobjuk ki saját kincseinket. Hiszen a liturgiában a fejlődés újabb szakaszai nem teszik érvénytelenné és értéktelenné a korábbiakat. Legyünk hasonlóvá a bölcs gazdához, aki kincseiből régit és újat hoz elő.

Kovács Ervin

Ma is ébredjenek papi hivatások

"A mai fiatalok mások!" - halljuk úton-útfélen. Akkor is, ha a házasságban való hűséges kitartás hiányáról esik szó, és akkor is, ha a papi hivatások elfogadásán morfondíroznak az illetékesek. A mai fiatalok bizonyára mások, amint az egymást követő nemzedékek mindig is különböznek egymástól. Ám még inkább mások a körülmények a közgondolkodástól kezdve minden területen, ha a 30-40 vagy akár 100 évvel ezelőtti helyzetet nézzük. Mennyire igaz ez a mi századunk, sőt évezredünk végén, amikor a politikai hatalmat birtoklók erőszakkal a saját képükre és hasonlatosságukra akarták és akarják alakítani a társadalmakat. Soha nem fejeztünk be még olyan századot, melynek során annyi tudatos rombolás történt volna az emberi élet minden területén, kezdve az anyagiakon, folytatva a legtermészetesebb közösségen, a családon és befejezve a még alapvetőbb közösségen, ami Isten és ember között létezik.

Amikor ezt a tudatos pusztítást számba vesszük, azonnal feltűnik, hogy a természetfölötti közösséget gyarapító papi hivatásoknak mennyire ellenséges légkörben - fojtó, mérges gázokkal telített atmoszférában - kell kibontakozniuk és felnövekedniük. Ennek mértéke bizony sokszor alig mérhető, annyira telítődött vele a szellemi-lelki és a mindennapi környezet. Egyetlen példaként elég idézni azt a képdobozt, amiből minden lakásba beáramlik az a szenny- és mocsokáradat, amit drága pénzért szakemberek állítanak elő, a lélekmérgezés szakemberei, noha ez a képdoboz ablak is lehetne a világra, a művészetekre, a keresztény igazságokra. Az önmaga boldogságát saját teste börtönében birtokló és minden mást elpusztító ember képe a minta. Folytatásos történetek százaiban ez foglalkoztatja és készteti utánzásra a nézők millióit. A hivatását szerelemért fölcserélő fiatalabb vagy idősebb pap alakja is megjelenik időnként, és ezeknek a történeteknek a szereplői olyan keresztényellenes értékrendet állítanak a néző szeme elé, ami vonzó csillogásával eltakarja az ürességet, sőt a gonosz indíttatású manipulálást is, noha az is ott van a képernyőn. Magyarán, mindaz a szellemi légkör, ami a mostani nemzedéket körülveszi, eleve keresztényellenes, következésképpen hivatásellenes, akár családi, akár papi hivatásról van szó. Azaz alapvetően emberellenes, hiszen az embernek egyetlen útja van: Jézus Krisztus.

E kissé hosszúnak tűnő, általános megfontolás után fölmerül a kérdés: mit lehet ez ellen tenni, lehet-e ellene egyáltalán valamit tenni? Igen, lehet! Tíz napja e sorok írója a szlovákiai Komárom városától nem messze, a takaros nagyközség, Nádszeg plébániatemplomában járt, ahová környékbeli magyar ajkú katolikus hívek imanapra jöttek össze. Havonta egyszer ugyanis valamely egyházközség évek óta templomába hívja imádkozni új papi hivatásokért azokat a híveket, akiknek fontos, hogy legyen majd katolikus pap a harmadik évezredben is ezen a vidéken. A hívek között most is ott volt több olyan fiatalember, aki a papi hivatás felé vonzódik, de a döntését még nem hozta meg. Valaha az ókorban a hívek egy-egy férfiút, aki szemükben alkalmasnak tűnt a papságra, szinte kényszerítettek arra, hogy fölszenteltesse magát. Közben a püspököt is arra ösztönözték, hogy kérésüknek eleget tegyen. A mai papszentelési szertartás is őrzi ennek nyomait: a hívő nép támogató véleményéről az egyik pap beszámol a püspöknek, és kijelenti, hogy a szentelendő a hívek megkérdezése alapján méltó a papság fölvételére.

Manapság nincs ilyen kényszer, sőt inkább a másik irányból mutatkozik állandó késztetés: a papi hivatás felé törekvő fiatalember lehetőleg ne lépjen a szemináriumba, vagy ha már ott van, lépjen ki mielőbb, fordítson hátat, ha nem is az egyháznak, de legalábbis a papi hivatásnak. "Világiként többet tehetsz!" - hangzik az álnok buzdítás, pedig nem a mennyiségről van szó, hanem a minőségről. Világiként is sokat lehet tenni Krisztus ügyéért - és kell is - ám ebben az esetben mindez másként történik. Jézus Krisztus az apostolok maga köré gyűjtésével megmutatta akaratát: együtt munkálkodó papok és hívek legyenek az ő követői. És ne csupán hívek, mint azokban a keresztény, de nem katolikus közösségekben, ahol a papság szentségét és a papi hivatást tagadják.

A lelki-szellemi légkört kell tehát alkalmasabbá tenni a papi hivatás vállalásához, majd annak megőrzéséhez. Irdatlan feladat ez, ha az ellenerőket nézzük. Ám az akadályok ellenére is megvalósítható - imádság, böjt, szenvedés fölajánlásával -, ha a természetfölötti valóságot és a kegyelem, sőt a Lélek, a Szentlélek mindent legyőző erejét vesszük figyelembe. Sok az aratnivaló, ezért kérjük az aratás Urát az aratás idején.

Török József

Arcán felragyogott a feltámadás fénye

Május 2-án, vasárnap délelőtt II. János Pál pápa ünnepélyes szentmise keretében az oltár dicsőségére emelte Pio atyát, az egyszerű pietrelcinai kapucinus szerzetest. A harmadik keresztény évezred felé haladó egyházi közösség útját tehát újabb fényoszlop világítja meg. A fejlett technológia, az egyre terjedő elvilágiasodás korában, amelyet napjainkban a háború drámája is sújt, az egyház a stigmatizált kapucinus alakjában a hívek elé állítja az ősi és mindig új életszentség példáját, amely részvétel az egyedül szent Krisztus életszentségében.

A szertartást világszerte milliók követték a tévécsatornákon keresztül. 10 órakor a pápa latinul elmondta a boldoggá avatási formulát, amelyet az Olaszországból és a világ minden részéről érkezett több százezer zarándok tapsa követett a Szent Péter téren és környékén, a Lateráni Szent János-bazilika előtti téren és San Giovanni Rotondóban, ahol a hívek óriási képernyőn láthatták a szertartást. "Mi, teljesítve testvérünk, Manfredonia-Vieste érseke, sok más püspök testvérünk és sok hívő kívánságát, a Szentté Avatási Kongregáció véleményének kikérése után, apostoli tekintélyünkkel megengedjük, hogy Isten szeretetreméltó szolgáját, pietrelcinai Piót mostantól kezdve boldogoknak hívják és ünnepét a kánonjog által megállapított helyeken és szabályok szerint, mennyei születésnapján, szeptember 23-án tartsák."

Az ünnepélyes szertartáson, amelyet a pápa 41 püspökkel és pappal, főleg kapucinus szerzetesekkel koncelebrált, jelen volt Consiglia De Martino asszony, aki Pio atya közbenjárására gyógyult meg, továbbá Oscar Luigi Scalfaro olasz köztársasági elnök, valamint Massimo d'Alema miniszterelnök a hivatalos küldöttséget vezetve. Magyarországot Tar Pál szentszéki nagykövet képviselte Semjén Zsolt helyettes államtitkár kíséretében.

Pio atya szentségének híre már életében elterjedt. Hajnali, órákig tartó szentmiséire özönlöttek a hívek, amint gyóntatószéke előtt is mindig hosszú sorok kígyóztak. Szociális téren rendkívül sokat tett a fájdalom enyhítésére. Legnagyobb alapítása a Szenvedés Enyhítésének Háza, Dél-Olaszország legmodernebb és legjelentősebb kórháza és kutatóközpontja. 1956. május 5-én maga Pio atya avatta fel ünnepélyesen a hatalmas intézményt, amelyet hála az adakozók beláthatatlan sorának, állandóan bővítenek és modernizálnak. A halálát követő években bámulatos módon elterjedt életszentségének és csodatévő hatalmának híre, nemcsak Olaszországban, hanem az ország határain túl is. San Giovanni Rotondo ma a világ egyik legnagyobb zarándokhelye, felülmúlja a nagy búcsújáróhelyek látogatottságát. Egy másik nagy csoda, amely szintén Pio atya nevéhez fűződik, hogy a hívek spontán módon imacsoportokat létesítenek, melyeknek száma szerte a világon ma már meghaladja a kétezret.

Egyetlen hidunk maradt: Krisztus

Újvidéken különfélek vallási közösségek tagjai naponta imádkoznak együtt a békéért egy művelődési egyesületben, illetve hetente valamelyik templomban. Van, aki kompon jár be a Duna túlsó partjáról. Sőt, néhány temerini a drága benzint sem sajnálva eljön, hogy együtt imádkozzon az újvidékiekkel.

Roman Myz, görög katolikus pap, újvidéki parókus: - Nehéz helyzetekben, különféle veszélyek idején egyházunk még intenzívebben imádkozott/imádkozik a népért. Különböző korokban Isten csodálatos módon megvédte azokat, akik hozzá fohászkodtak. A jelen helyzetben nemcsak azért imádkozunk, hogy véget érjen a háború, hanem hogy béke uralkodjon az emberi szívekben is, a családokban és az egész világon. Csak akinek béke van a szívében, az tud jót tenni embertársaival. A tanítás különbözősége ellenére a különféle vallást gyakorló emberek közelednek egymás felé Isten dicsőítése, az ima és a barátkozás által. S ez kihat majd a későbbi nemzedékek kapcsolataira is.

Béres Károly, maradéki református lelkész: - Több mint hat évvel ezelőtt kezdtünk el közösen imádkozni a békéért, amikor főleg a képernyőről ismertük a horvátországi és boszniai háború szörnyűségeit. Az imádság a legnagyobb erő, amit bevethetünk, s ha ez őszinte, akkor Isten meghallgat bennünket. Mi, akik különböző módon és nyelven dicsőítjük Istent, az ökumenikus imán nem csoportosulunk sem vallás, sem nemzetiség szerint. A különbségek ellenére mindannyian Krisztusé vagyunk, és közös nyelvünk az imádság.

Szög Zsuzsa, a Római Katolikus Egyház tagja: - Fodrászüzletemet súlyosan megrongálta egy robbantás, ezért nem folytathatom munkámat. Három gyermekemért rettegtem, amíg meg nem értettem a 127. zsoltár üzenetét: "Ha az Úr nem építi a házat, az építők hiába fáradnak. Hogyha az Úr nem őrzi a várost, az őr hiába őrködik fölötte." Azóta családom és felebarátaim biztonságát Istenre bízom. A közös ima éltet bennünket, fényes nappal, riadó alatt, bombázások idején is. Amikor fiam megkapta a katonai behívót, bevonulás előtt meggyónt, megáldozott. "Vigyázz, mit csinálsz, mert találkozni akarok veled vagy itt, vagy az örök életben" - mondtam neki. Isten rendelése szerint éppen ebben az országban születtem és élek, hogy én is és mások is sok mindenből okuljunk. Mert a hit és a szeretet szinte valamennyiünkből hiányzik.

Olivera Navratil, a Szerb Pravoszláv Egyház tagja: - Reggeltől estig negatív energiával töltődünk az óvóhelyen, a pincében. A félelem, a nehéz anyagi helyzet ellenére hogyan találja meg az ember belső békéjét és nyugalmát? Elkeseredés helyett legalább magunk körül kell némi békét teremtenünk. Az ökumenikus békeimára éppen azért jövök, mert Jézusban, az istenemberben hiszek, aki nem húz határt fajok, nemzetek és vallások közé. Isten mindannyiunkat a maga képére teremtett, hogy ne a rosszat tegyük, hanem a jót, amire mi is vágyunk.

Martin Hovan, az Evangelikus-Metodista Egyház szuperintendense: - Krisztus ígérete szüntelenül vigasztal és bátorít bennünket, hogy ne féljünk, mert az ő kezében és mennyei Atyjának a kezében vagyunk. Testünket megölhetik, de lelkünknek nem árthatnak. Akik az ökumenikus békeimára jönnek, Isten oltalmára bízzák magukat és felebarátaikat.

Ružica Singer, a Pravoszláv Egyház és a Zsidó Vallási Közösség tagja: - Amikor barátnőm, Elizabeta Petelin meghallotta, hogy a posta épületét fogják bombázni (amelynek környékén lakom), elhívott magához. Azóta nála lakom egy házaspárral együtt, akiket szintén befogadott. Esténként együtt olvassuk a zsoltárokat. E nehéz napokban az ima ment meg, a heti ökumenikus békeimák pedig külön bátorságot és erőt adnak.

Ubornyi Verona, a Református Egyház tagja: - Amióta közösen is imádkozunk, nyugodtabb vagyok, bár nem teljesen. Remélem, Isten meghallgat bennünket és segít rajtunk. Jó lenne, ha a gyerekek is velünk imádkoznának.

Mihajlo Monar, a Görög Katolikus Egyház tagja: - Földszintes házban lakom. Ha éjszaka vagy hajnalban felébreszt egy-egy robbantás vagy a lövöldözés, imádkozom. Amikor elmúlik, tovább alszom. Istenben bízom, egyesek azonban, akik nem hisznek benne, a terhes valóságot nyugtatóval vagy szeszes itallal próbálják elviselni.

Ghandour Sál Júlia, a Jugoszláviai Református Egyház tagja: - Nemrég érkeztem vissza Dortmundból, Újvidék testvérvárosából. Megnyugtató érzés, hogy tudjuk, keresztény barátaink, testvéreink velünk együtt imádkoznak azért, hogy ez a lehetetlen helyzet mielőbb megszünjön. Isten segítségével segélyt is fognak küldeni.

Vjera Suhanek, a Szlovák Evangélikus Egyház tagja: - E nehéz helyzetben Krisztus, mint mindig, menedéket, biztonságot és vigaszt nyújt számomra. A nyugtalan éjszakákon az ima ad erőt, hogy kibírjam. Még nagyobb erőforrás az ökumenikus ima, mert a más egyházakhoz tartozó hívőkkel együtt imádkozunk.

Karina Gužvanji, a Római Katolikus Egyház tagja: - Nem imádkozhatunk csak külön-külön a magunk egyházában, amikor mindannyian ugyanabban a félelemben, szenvedésben élünk. Nekünk, Krisztus követőinek ilyen helyzetben elsőrendű feladatunk imádkozni. Mert ha a keresztény nem imádkozik a békéért, akkor ki fog? Ha nem imádkozik együtt minden hívő, akkor kik törekedjenek az egységre? A napi közös békeimában egymást erősítjük, bátorítjuk, hogy tudjunk segíteni azoknak, akik borzasztó lelkiállapotba kerültek, mert szemük láttára romba dőlt az anyagi világ, amit Isten nélkül építettek. Amikor mindannyian együtt imádkozunk, énekelünk és barátkozunk, Jézus nagyon boldog. S nem azt nézi, hogy ki milyen hitigazságokban hisz, hanem a szívünket vizsgálja.

Aleksandar Savanović, a Görög Katolikus Egyház tagja: - Nem vitatkozunk hitbeli kérdéseken, hanem mindannyian egyek vagyunk az imában, s Krisztus velünk van. A különböző nemzethez, nemzetiséghez és valláshoz tartozást értékként, gazdagságként éljük meg. Amikor hullanak a bombák, nekünk kell azt a pozitív erőt, energiát, a keresztény nyugalmat, a gyöngédséget, amelyet Krisztusból és az imából merítünk, átadnunk azoknak, akik félnek, s szaladnak az óvóhelyekre.

Vlada Obšust, evangélikus lelkész: - Sok-sok hidat leromboltak. Így egyetlenegy híd maradt, Krisztus, akit senki nem tud megsemmisíteni. Az Oltáriszentségben Testét és Vérét kínálja fel nekünk, hogy át tudjunk kelni az emberi hiúság, múlandóság és békétlenség partjáról a békesség partjára, ahol mennyei Atyánkban megtaláljuk majd magunkat és felebarátainkat. Ehhez azonban szükséges igazi bűnbánatot tartani, amelyben ki-ki, legalább részben, felelősséget vállal a háborúért. Ezért induljunk el együtt a hídon, amely Krisztus.

*

S míg valamennyiünkből hiányzik a hit és a szeretet, a hidakat mi romboljuk - ha bárkit kizárunk a testvéri szeretetből, a közös imából, életünkből. Mert Krisztus parancsba adta nekünk: "Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt" (Jn 13,34-35).

Smidt Valéria

Isten úgyis mindent tud, minek segítségül hívni

Amióta a háborúkat közvetlen közelről tapasztaljuk, következményeiket kénytelenek vagyunk elszenvedni, mind többen és mind többet imádkozunk a békéért. Egykori országunk széthullásának kezdete óta, immár nyolc éve, egyéni és közösségi imáinkban egyre fontosabb helyet foglal el a békéért való imádság. Hitünk tanítja, hogy szüntelen imádsággal sokat tehetünk. A hívő számára érthetetlen azok közömbössége, akik nem hisznek az imádság hatásosságában. Olykor el is panaszolják, hogy a közös békeimára meghívtak olyanokat is, akikről azt gondolták, hogy velünk fognak tartani, de akik a meghívást finoman visszautasították azzal, hogy nincs értelme az imádkozásnak, amikor a világ hatalmasai úgyis azt teszik, amit akarnak, Isten pedig úgyis tudja, mire van szükségünk, minek segítségül hívni.

Ez a jelenség felveti a kérdést, hogyan "működik" az ima az ember és az Isten között? Kell-e emlékeztető a mindentudó Istennek? A Szentírás fényében keressük meg a megfelelő, kielégítő választ!

Néma gyereknek anyja sem érti a szavát

Az újszövetségi Szentírásban a "kérés" fogalom többféleképpen értelmezhető. Jelenthet követelést, kitartó kérést, koldulást, harcot az imában stb. De legtöbbször olyan kérést jelöl, amellyel az ember kifejezésre juttatja teremtményi mivoltát Istennel szemben. A hívő számára értelemszerű, hogy teremtmények vagyunk. Természetünkben van, hogy korlátozottak, tökéletlenek, önmagunk számára elégtelenek vagyunk. Nem azért imádkozunk tehát Istenhez, hogy megváltoztassuk akaratát, ránk vonatkozó szándékát, hanem hogy megkapjuk azt, amit nekünk szánt - a mi imáink és a szentek közbenjárása által. Tudjuk, hogy Isten jóságában sokkal többet ad nekünk, mint azt képzeljük. És javunkra válik, ha mindezt imában kérjük. Isten ezt azért kívánja így, hogy megtanuljunk bízni benne, és felfedezzük, hogy ő minden jó egyetlen forrása.

Különös ajándéka az Úrnak az, hogy egyáltalán kérhetünk valamit tőle. Számunkra örökre érthetetlen titok marad, hogyan lehetséges, hogy részt vehetünk Isten örök és változatlan terveinek megvalósításában.

Isten természetesen megadhat számunkra mindent, amire szükségünk van, anélkül hogy erre kérnénk. De kívánja és elvárja tőlünk, hogy vágyainkat, szükségleteinket kifejezésre juttassuk. A mindennapi életben gyakran mondjuk, hogy néma gyereknek az anyja sem érti a szavát. Mi nem vagyunk némaságra ítélve, megadatott, hogy közölhessük kéréseinket Istennel. Ezzel az ő jósága erőteljesebben kifejeződik, az imádkozó pedig jobban tudja értékelni az adományt. Az Úr öröktől fogva elhatározta, mi mindent fog megtenni üdvösségünkért, milyen jótéteményekkel halmoz el minket, de csak a mi előrelátott imáink által. Ő betervezte művébe minden kérésünket. Az üdvösség tehát Isten nagy műve, de nem nélkülünk. Ha elmarad az imádság, nem kapjuk meg, amit nekünk szánt, mert ő elvárja tőlünk aktív részvételünket, együttműködésünket. Egyéni imáinktól és mások imáitól kétségtelenül sok minden függ életünkben.

Mindez az én-te személyes dialóguson keresztül történik az Isten és az ember között. Ez a dialógus a hiten és a reményen alapszik. A hit ébreszti és serkenti a reményt, a remény pedig a szeretetet. Ezáltal mi magunk lassan az Isten akaratába mélyedünk, - nem pedig Isten a miénkbe. És így átjár bennünket az az öröm, ami Isten akaratának elfogadásából ered. Ez a lelki derű akkor is áthat minket, amikor nehézségeket viselünk el, amikor szenvedünk és keresztünket hordozzuk. Sőt, ilyenkor kéréseink egybefonódnak Jézus áldozatának imájával.

A bensőséges kacsolat forrása

A Szentírásból ismerjük Mózes szerepét a választott nép életében. Ő Isten szolgája és barátja, próféta, közbenjáró, törvényhozó, aki nemcsak 40 napon keresztül imádkozik a pusztában, hanem állandóan böjtöl és esdekel népéért. Kitartó kéréseivel biztosítja az ellenség feletti győzelmet (Kiv 17,9-13), eléri az izraeliták bűnbocsánatát, (Kiv 32, 11-14), megmenti őket Isten haragjától (Zsolt 106,23). Vagy gondoljunk Illés prófétára. Ő is az Úrral való személyes találkozás által válik népe számára a szentség forrásává (1 Kir 19, 15-18).

Végül szükséges-e Jézus példájára is emlékeztetni? 40 napos imája, böjtölése a pusztában, és egész élete mindenkor példaadó számunkra az Atyával való bensőséges kapcsolatra, amely az ima által valósul meg. Gondoljunk imájára, amelyet keresztelésekor mondott (Lk 3,21), a tizenkét tanítvány kiválasztása előtt pedig az egész éjszakát imádságban töltötte (Lk 6,21); imádkozott színeváltozásakor (Lk 9,29), és mielőtt az apostolokat a Miatyánkra tanította (Lk 11,1).

És mit mondjunk Jézus főpapi imájáról az utolsó vacsorán (Jn l7)? Hát még az olajfák hegyén végbement agóniájáról, amikor arra kérte az Atyát, hogy múljék el tőle a szenvedés pohara, de ugyanakkor azt is kifejezte, hogy elfogadja akaratát (Lk 22,41-44)? Vajon meghallgatást nyert? Az egyházatyák, a biblikus szakértők, a teológusok egybehangzó véleménye szerint: igen, meghallgatást nyert, de másként. A szenvedés poharát kiitta, de az Atya elküldte hozzá angyalát, aki megerősítette elviselésében (Lk 22,43).

Az Atya felelete a Fiú kínszenvedésére a feltámadás ténye. A getszemáni kert sóhajai, fohászai valamilyen módon az egész emberiség könyörgését foglalják magukba. Ezért nem hagyhatjuk figyelmen kívül Jézus kiáltását a keresztfán: "Atyám, miért hagytál el engem!"(Mt 27,46), és azt sem, hogy előtte pedig ellenségeiért imádkozott az Atyához, hogy bocsásson meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek (Lk 23,34).

Szungyi László

Bölcsesség koszorúja

Az idős kor nemcsak betegséget, nehézkes mozgást, gyengülő látást és rossz hallást jelent, hanem gazdag élettapasztalatot, bölcsességet és hihetetlen emberi tartást is.

Mivel keresztszüleimnek nem született gyermekük, bennünket kértek fel, hogy vállaljuk a róluk való gondoskodást. Természetesen vállaltuk ezt. Keresztapa 96 esztendőt élt. Elméje mindvégig friss és fiatalos maradt, így gyermekeink mindig örömmel vették körül és hallgatták hosszú történeteit az első és a második világháborúról, amelyekben részt vett. A sok élményéből, amit elmondott, az egyik nagyon elevenen megmaradt bennem. Mesélte, hogy a fogolytáborban minden nap megborotválkozott, mert úgy érezte, ezáltal megőrzi emberi méltóságát. Eltűnődtem, micsoda lelkierő kellett ehhez, hiszen szörnyű körülmények között küzdöttek a táborban a túlélésért. S eközben volt ereje a megrozsdásodott borotvával, a néhány csepp vízzel és a kis szappannal naponta megborotválkozni, hogy megmaradjon emberi méltóságában. Azt mondta, Istenbe vetett hite mellett ez segítette őt abban, hogy ne adja meg magát a sorsnak, mint társai, hanem igazolja: ember.

Hite és tartása élete végéig megmaradt. Őt szemlélve fogalmazódott meg bennem, hogy milyen nagy dolog egy életen át kitartóan, határozottan hűnek maradni egy életformához, egy általános kulturális igényhez, hivatáshoz és vallási meggyőződéshez. Tőle tanultam meg, hogy ez az, ami megóv bennünket az ellaposodástól és a középszerűség mocsarától.

Életem másik irányadó személyisége édesapám volt, aki szintén magas kort ért meg. Az ő bölcsességét figyelve értettem meg, hogyan legyünk mindig hűségesek a kicsiben is, ahogyan a Szentírásban áll. Élete folyamán soha nem hazudott még olyan környezetben sem, ahol mindenki más megtette ezt, ha abból haszna származhatott. Ő tanított meg arra, hogy ne legyek közönséges még akkor sem, ha mindenki más az körülöttünk. Mellette magamba szívtam azt, hogy a gyermekkorban megtanult imát minden körülmények között mondjam el, még akkor is, ha hosszabb-rövidebb ideig távol is érzem magam Istentől. Egyszer azt mondta nekem: "Kislányom, a vadon meghódításában is a kitartó, úttörő munka számított. Igaz, senki sem dicséri eléggé a kicsiben való hűséget, pedig csak ez készíti elő az utat a nagy dolgokban való hűséges kitartáshoz." Mennyi hit és életbölcsesség rejlik ebben a két mondatban. Ugye, ilyen idős emberekkel nemcsak engem ajándékozott meg a Jóisten, hanem sokunkat? Csak észre kell vennünk őket. Legyen időnk leülni az ágyuk mellé, kezünkbe venni reszkető, öreg, csontos kezüket! Legyen türelmünk ugyanazt a dolgot akár többször is meghallgatni! Ne viszolyogjunk attól, hogy megsimogassuk mélyen barázdált arcukat, melyre a történelem ráírta a maga fejezeteit! Ne utáljuk őket megetetni, megmosdatni, a szobában körülvezetni, mert ezáltal nemcsak adunk, de kapunk is. Igaz, hogy a tőlük kapott kincsek más mértékegységgel mérhetők, mint agyonhajszolt életünk árán megszerzett anyagi javaink, de ha szeretettel odafigyelünk rájuk, felismerhetjük bennük az éhező, a fázó, a szenvedő és a magára hagyott Jézust!

Faragó Ilona