Tartalomból:

Vissza a főlapra

Remegünk

Komoly megfontolás tárgyává tettem azt a kérdést, hogyan lehet remegő talajon szilárdan állni - fizikailag, pszichikailag és hitbelileg egyaránt. Tettem ezt azért, hogy választ adhassak másoknak is, akiket ugyanez a kérdés marcangol. S az jutott eszembe, hogy Péter apostolhoz kellene fordulni. Neki biztosan lenne megnyugtató válasza, de azt majd csak azután hallgathatom meg, miután nagy kulcsával ajtót nyit a mennyországban, és reményem szerint leültet egy kis sámlira - legyen az bármilyen kicsi is, csak ott legyen! - valamelyik sarokban. Addig nem marad más hátra, mint azt elemezni, ami vele történt.

Péternek is remegett a lába, s bizonytalan talajon kellett volna határozott léptekkel haladnia. De nem tudott. Süllyedni kezdett, s csak az Úr szava és kinyújtott keze tette biztossá a lépéseit. A szenvedés éjszakáján még a Mester iránti bizalma is megrendült. Megtagadta azt, akivel életének legszebb és legreménytelibb napjait élte. Bátorsága is inába szállt. Érdekes lenne megtudni például, hogy ezekben a helyzetekben milyen gondolatok és mekkora ijedelem gomolygott benne. Vajon milyen érzések kerítették hatalmába, amikor a hullámos tengeren az Úr megparancsolta neki, hogy a vízen járva menjen oda hozzá? Arra is kíváncsi lennék, mit érzett, amikor a Golgotán a Megváltó halálakor megremegett a föld.

Alattunk is remeg a talaj, de nemcsak az, hanem sokunk lába és lelke is. Éltem már meg húsvétot úgy, hogy az ünnepi nagymise keretében remegett az Úr asztala, amelyet körülálltunk. De az akkor földrengés volt. Az idén a húsvéti virrasztáskor is remegett a föld. Ezt már nem földrengés okozta: hidat bombáztak. A partokat és embereket összekötő létesítményt. És ettől reszketett meg a föld. Mintha jelét akarta volna adni, hogy az emberi gonoszág őt is megrendíti. Ugyanúgy, mint a nagypénteki golgotai istengyilkosság. Mert minden szenvedőben Isten szenved, s mert minden emberben az Isten gyilkolják meg - vagy szeretik.

Események véletlen egybeeséséről lenne szó? A koincidenciáról lehetne komoly filozófiai és teológiai vitát folytatni. Az én magyarázatom ezzel szemben roppant egyszerű: az anyaföld, amikor már nem bírja az ember gonoszságát, elkezd remegni. Szeretné mintegy lerázni magáról a sok bűnt, - mint a vízből kijött kutya a vizet bundájáról - amit az ember miatt hordania kell. A földről a teremtéskor azt mondta a Teremtő, hogy "jó". S a jónak a gonoszt kell iszonyú teherként cipelnie történelme milliárd évein át. Úgy látszik, megsokallta. Az anyaföld megrázza magát, hogy felrázza az embert. Ő csak így tud szólni. De hiába is szólna emberi szóval, arra most senki sem figyelne. Túl hangos a fegyverek zaja. Szó helyett fel akarja rázni az embert, hogy megértesse: fegyverrel nem lehet vitás kérdéseket megoldani, azok csak életet oltanak ki, egzisztenciákat döntenek romba, embereket tesznek földönfutóvá, lelkeket törnek össze, generációkat tesznek tönkre, sírást szülnek, aggodalmat táplálnak, bizonytalanságot hoznak, anyagi javainkat semmisítik meg és nyomorba döntenek.

A szónak kellene most erősödnie: a békére és a tárgyalásra ösztönző szónak. A beszélgetni akarásnak, a tárgyalóasztalhoz ülés szellemének kellene erősödnie. Péter utódja hangosan szólt és szól ezekben a napokban. Valaki korunk Jeremiásának nevezte, aki bátran felemeli szavát a háború ellen. Csodálatra méltó ez az öreg pápa, aki reszket, akinek már sokan a halálát jövendölték, aki egy megtört öregember benyomását kelti - de erős benne a szó. Mondanivalóját most is odakiáltja azoknak, akiknek van hatalmuk és szavuk, hogy állítsák le a fegyvereket. Kiáltása mintha a pusztában kiáltónak a szava lenne. Visszautasítják. Még mindig sokan vannak, akik nem értették meg, hogy a dolgokat csakis tárgyalásokkal lehet intézni szem előtt tartva az emberi jogokat, a politikai, szociális és kulturális jogokat.

Krisztus szava sem hallatszik. Pedig most oda kellene figyelni rá. Mert mindenünk remeg: a föld és a bensőnk egyaránt. A kishitűség is erőt vesz rajtunk. Aggódunk önmagunkért, hozzátartozóinkért, barátainkért, ismerőseinkért, jövőnkért. Péterben élt az, amit a csodálatos halfogáskor fogalmazott meg: Uram, a te szavadra. A hívőnek az Úr szava a csalhatatlan remény forrása: Békességet hagyok rátok. Ez azonban nem a világ békéje, hanem olyan, amely képes megszüntetni a remegést azokban, akik befogadják.

dr. Harmath Károly OFM

Miért?!

Ne haragudj a kérdésért, Uram: nem lehet, hogy átejtettél bennünket? Nézz körül a világban, és mondd meg őszintén, vajon nem csengenek-e hamisan a szavaid, amikor a már most megjelenő mennyei boldogságról tanítasz? Ennek éppen az ellenkezőjét látjuk: tengernyi szenvedést, igazságtalanságot, akármerre tekintünk is. Oly távoli a fény; és ki veszi észre a tövisek között vergődő parányi bimbót? Miként lehet itt az atyai boldogság országának eljövetelét hirdetni? Úgy tűnik, az egyetlen hitelesen hangzó imádság a próféta keserű kifakadása: "Rászedtél, Uram! S én hagytam, hogy rászedj. Akárhányszor csak beszélek, azt kell kiáltanom, azt kell hirdetnem: >Erőszak! Romlás!<" (Jer 20,7.8)

Isten útja

A keresztények hitének egyik fokmérője talán éppen az, hogy mennyire képesek sajátjuknak érezni a világ fájdalmát, mennyire sajog a világ könyörtelenségének, sötétségének sebe lelkükben. Aki Isten országának eljövetelét várja, az nem mehet el érzéketlenül egyetlen könnycsepp, egyetlen letaposott virág mellett sem.

Jézus is átélte a megvalósulatlanság, a kilátástalanság gyötrelmét, de nem engedte, hogy a hasztalan siránkozás megbénítsa. Az Üdvözítő cselekedett, s cselekedete a teljes ráhagyatkozás volt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy hagyta magát az árral sodródni, mert ráhagyatkozása csak látszólag tűnt passzivitásnak. Az emberi nem nevében - tökéletes emberként - ugyanis teljesen átadta magát az Atyának, s ebből az akarati döntéséből fakadt az Atya akaratának maradéktalan teljesítése megváltásunkért. Ráhagyatkozása, mivel egész lényét, minden cselekedetét érintette, a legteljesebb akarás, igenlés, cselekvés, amely a mennyei Atyára mutat. "Az én eledelem, hogy annak akaratát teljesítsem, aki küldött, s elvégezzem, amit rám bízott" - állítja (Jn 4,34).

Isten akarata nem a kínszenvedés, nem a kereszthalál, és nem a különböző - esetenként vallási - ideológiák nevében elkövetett sok-sok borzalom. Ideje lenne végre minden kereszténynek leszámolnia azzal a beteges, meghasonlott istenképpel, amely Istenben könyörtelenül lesújtó, alattvalóit rettegésben tartó kényurat lát. A legelső hittanórán kellene tanítani, és minden nap belekiáltani a világ süket fülébe: Jézust nem az Atya ítélte halálra, hanem az emberi gonoszság, irigység, árulás és gáncs. Nem az Atya szerződtette a hamis tanúkat, akik megváltó Istenünk ellen vallottak, hanem a szívünk mélyén lapuló feneketlen sötétség. Az ő akarata nem Istenünk meggyilkolása volt, hanem megváltásunk. Ezt kellene világgá kiáltani, hogy meghallják a magukat kereszténynek tartó emberek is: Isten nem lesújt, hanem szeret, boldoggá tesz, megment, vezet, átölel, oltalmaz.

A gyermek hatalma

Jézus nem csak szavaival, hanem életpéldájával, sőt egész lényével tanít így imádkozni: "Mi Atyánk. legyen meg az akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is" (Mt 7,10). Mi, Jézus tanítványai, csak az ő útján juthatunk el Isten országának boldogságába, s ez az út a bizalomteljes, gyermeki ráhagyatkozás útja. A gyermek semmire sem képes önerejéből, mindent a szülőktől kap. A gyermek számára minden ajándék. A gyermek kicsiny, az ajándék befogadása által válik naggyá. A felnőtt akkor lesz legnagyobb, ha a legkisebb marad, ha szívében semmi sem bitorolja az ajándék helyét, és képessé válik befogadni az egész világot és a Nagy Ajándékozót.

Imáinkban talán éppen emiatt vagyunk kénytelenek oly sokszor megtapasztalni a keserű kudarcot. Szemrehányást teszünk Istennek: miért sújt bennünket "ártatlanul", miért nem változtatja meg ezt a gonosz világot, s nem vesszük észre, hogy saját akaratunk Isten helyére tolakodott szívünkben. A vakon született ember, akinek Jézus megadta a fény ajándékát, így tett bizonyságot az Úr cselekedetei mellett: "Tudjuk, hogy Isten nem hallgatja meg a bűnösöket, azt azonban, aki istenfélő és teljesíti akaratát, meghallgatja" (Jn 9,31). Ha tehát minden erőnkkel azon dolgozunk, hogy a világban jelenvalóvá tegyük Isten országát, akkor számíthatunk segítségére. Ezzel szemben hajlamosak vagyunk megfordítani a sorrendet, és számon kérni tőle, miért nem tesz már valamit a világ jobbá tételéért, hiszen annyit imádkozunk. Istentől várjuk, hogy cselekedjen, már-már parancsolgatunk neki. Imádkozunk ugyan, de vajon milyen konkrét lépéseket tettünk Isten akaratának teljesítéséért? Imádkozunk, de imánk üres szócséplés, mert elfeledjük, hogy a mi feladatunk lenne előkészíteni a világot dicsőséges eljövetelére.

Aki kész teljesíteni Isten akaratát, az egy szép napon arra ébred, hogy benne és körülötte Isten országa észrevétlenül növekszik, mint a magától kalászba szökkenő vetés. A felfoghatatlanul szerető Isten minden gátló erő ellenére véghezviszi tervét, beérleli a termést, s "amint a mennyben", úgy lesz a földön is. Akkor majd beteljesedik, amiről Péter apostol ír: "Mi ígérete alapján új eget és új földet várunk, az igazságosság hazáját" (1Pt 3,13).

Kalacsi János

Kéreghántás

Hogyan jön létre a közösség? (5)

A közösségépítés harmadik eleme a pozitívum keresése egymásban. Az összetartozás megteremtése hasonlít a gyümölcsfaágak egymásba oltásához, aminek előfeltétele a kéreg lehántása. Az ágak eggyé válása ugyanis csak a lehántással felszínre hozott élő, nedvdús részek érintkezése által történik meg. Az emberek is csak akkor forrhatnak össze egy közösséggé, ha lehámlik róluk az emberi és érintkezik bennük az isteni, a jó, a pozitívum.

Ezen a téren az a tennivalónk, hogy "lehántsuk egymásról a kérget", és előhozzuk "az eleven, nedvdús részeket", azaz egymásban mindig aláhúzzuk, erősítsük a pozitívumot. Ezért először is úgy kell minden emberre tekintenünk, mint Istennek, az egyetlen Atyának gyermekére, és túl kell lépnünk minden gondolati vagy érzelmi korláton, amelyek a kizárólag emberies látásmód következményei. Legyen egyszerű a szemünk: Istenben az egyetlen Atyát lássuk, az emberekben pedig az egyetlen testvért: Jézust, akinek ki kell alakulnia bennük. Mindenkiben ott van az isteni csíra, a "kialakulóban lévő Krisztus", ezért mindenkiben megvan a szépnek, jónak, igaznak ösztönös keresése, van valami szent, valami pozitívum. Ezt meglátni annyit jelent, mint megtalálni benne az "élő részt", az érintkezési felületet, az összenövés lehetőségét.

Elég csupán egy kis időt együtt tölteni valakivel, s máris felfedezzük a nézeteltéréseket és a viselkedésünk közötti különbségeket. Mindez kiváltja bennünk a rosszallást, az elutasítást, az ellenszenvet. Hogyan küzdhetjük le ezeket az érzéseket? Például azzal a gondolattal, hogy beszélgetőpartnerünket Isten ilyennek teremtette, ilyennek akarta, mint ahogy a természetben is végtelen sok különböző növényt teremtett, és mindegyik szép és jó a maga nemében. Ha pedig beszélgetőtársunk ellentétesen vélekedik, esetleg elfogadhatatlan módon, akkor kérdezzük meg ennek az állásfoglalásnak a miértjét. Rendszerint ott van mögötte az egészséges igény, az igazságnak egy része, talán szikrája, amelyen keresztül a Szentlélek utat akar törni önmagának. Ha a másik nézete nyilvánvalóan téves, még akkor is azt kell kérdezni: milyen igazság rejtőzik ebben a tévedésben, és hogyan lehetne azt teljes egészében felszínre hozni?

Az Evangélium boldognak mondja a tiszta szívűeket, mert ennek köszönhetően meglátják az Istent (vö. Mt 5,8) A szívünk akkor igazán tiszta, ha a másikban meglátjuk az istenit vagyis a jót, a szépet, a pozitívumot. Ennek a felfedezése csodálatot, vonzalmat, ragaszkodást ébreszt bennünk iránta. Ha csak ezt az értéket tartjuk szem előtt, akkor gyönyörködünk benne, a legmélyebb tisztelettel nézünk fel rá, elismeréssel és dicsérettel beszélünk róla. Nem nehéz elképzelni, mekkora meghatódottságot, vonzalmat és hálaérzetet váltunk ki ezzel a másikban magunk iránt. (Már a puszta létünkért is köszönetet mond!) Legfőképpen pedig azt az immár ellenállhatatlan törekvést indítjuk el benne, hogy ő is keresse és találja meg másokban a pozitívumot. És amikor már ő is csodál, tisztel, dicsér bennünket, akkor lehántja mirólunk is az emberi kérget, és felszínre hozza az isteni részt. Ez az a pillanat, amikor "az élő ágak egybeoltódnak", vagyis amikor létrejön közöttünk a tartós, szerves egybetartozás, a közösség.

Ettől kezdve a közösségi összetartozásunk szilárd és tartós, mert tudjuk, hogy Isten minket egymás számára ajándéknak teremtett.

Pósa László

Aki szeret, énekel

"Az egyetemes egyháznak ránk hagyományozott zenéje felbecsülhetetlen értékű kincs. Minden más művészi kifejezési fölé emelkedik, leginkább azért, mert a szent szövegeket kísérő dallam az ünnepélyes liturgiának szükséges és teljességhez tartozó része." (SC 112).

Ezekkel a szavakkal méltatja a II. vatikáni zsinat a liturgia szerves, elmaradhatatlan részét, a szent éneket. A liturgia a maga egészében ugyanis énekes műfaj, nemcsak a kereszténységben, de valamennyi nagy világvallásban is. Amikor az ember a természetfeletti világgal kerül kapcsolatba, a szavakat túl szegényes kifejezésmódnak találja, és a lélek szárnyaló elragadtatása éneklésre készteti. Akármelyik ősi vallást nézzük, szinte nincs is nyilvános szertartás, amit ének nélkül végeznének. Az ókori ember számára istenkáromlással lett volna egyenlő, ha a szent szöveget a saját mindennapi hangján adta volna elő a pap vagy a hívő. A keleti kereszténység egyöntetű gyakorlata és a nyugati katolicizmus ősi hagyományai szerint mindent, ami az istentisztelet alatt hangosan felhangzik, énekelve kell előadni. Nyugaton a sajátos középkori fejlődés hozta magával, hogy a szentmisék számának aránytalan megnövekedésével szükségessé vált az úgynevezett csendes misék bevezetése, ahol csak a nép énekelt, vagy az sem. Ez azonban csak kényszermegoldásnak számított, és semmiképpen sem általános esetnek. A latin nyelvű szertartások meg azt eredményezték, hogy miközben a pap végezte a szentmisét az oltáron, a nép figyelmét le kellett kötni a népnyelvű énekléssel, melynek sokszor alig volt köze a hivatalos liturgikus énekekhez illetve a liturgia mondanivalójához.

A II. vatikáni zsinatot követően 1964-ben jelent meg az egyházi énekről szóló Musicam sacram című utasítás, mely előírja, hogy a néppel végzett szentmiséket, különösképpen vasár- és ünnepnapon, lehetőleg énekelve kell végezni, akár naponta többször is. Mostantól kezdve tehát az énekes mise a rendes eset, a csendesek csak kivételesek, amelyeknek csak abban az esetben van helyük, amikor valamilyen objektív ok lehetetlenné teszi az éneklést. Éppen az objektív okok miatt a szentmisében történő éneklést három fokozatban lehet megvalósítani. Az első és legalapvetőbb fokozat, ami nélkül nem alkalmazhatók a további fokozatok, a papra tartozó részek éneklése. A második fokozat a szentmise állandó részeinek éneklése (Uram irgalmazz, Dicsőség, Isten Báránya, Hiszekegy). A harmadik fokozatba tartoznak a szentmise változó énekei: a kezdőének, a zsoltár és az Alleluja, a felajánlási és az áldozási ének. Ide tartozik a szentírási olvasmányok éneklése is. Amikor ugyanis az olvasmányokat énekeljük, jobban kifejezésre jut ezeknek a szövegeknek isteni eredete, az egyszerű emberi beszédtől lényegesen különböző mivolta, és a puszta felolvasás Isten Igéjének ünneplésévé válik. Ha az éneklés valóban érthetően, természetes hangon, tagoltan és hangosan történik, a szent szöveg mondanivalója is sokkal jobban kidomborodik.

A nyugati liturgia ősi elvei alapján a szent énekek szövege túlnyomóan szentírási idézetekből vagy a hagyomány által megszentelt költői szövegekből áll. Egyéni jámbor érzelmek inkább a liturgián kívüli áhítatgyakorlatokon kaphatnak helyet. A zenei műfajról pedig így rendelkezik a szent zsinat: "Az egyház a gregorián korálist tekinti a római liturgia sajátos énekének. Ezért a liturgikus cselekményekben ennek kell elfoglalnia az első helyet. A szent zene és ének többi fajtája, főleg a polifónia, a legkevésbé sincs kizárva az istentiszteletekből. A vallásos népéneket is gonddal ápolják." (SC 116,118).

Így tehát a rangsor is adott. Engedélyezve vannak a kortárs művészi zene kiemelkedő alkotásai is. A modern könnyűzene azonban alkalmatlannak tűnik a liturgikus szövegek megszólaltatására, mivel főleg az érzékekre fejti ki hatását és gátolja a szellemi-lelki elmélyedést, elcsendesedést. Két dolgot kell ebben a kérdésben szem előtt tartani: a szent légkör alapvetően különbözik a világi légkörtől; és a szent zene feladata a szent szöveg hordozása és kiemelése, nem pedig az, hogy saját magát állítsa előtérbe. Itt is mintául szolgálhat a keleti egyház liturgikus felfogása és gyakorlata.

Amikor a fennkölt egyházi rendelkezéseket tanulmányozzuk, nem szabadulhatunk attól a benyomástól, hogy a mindennapi gyakorlatban legtöbbször az előírtak szöges ellentéte történik. Ennek oka elsősorban nem a zenei szakemberek vagy a tehetséges énekesek hiánya, hanem sokkal inkább egyfajta kényelmes beidegződés. A zsinati reformok ellenére megmaradtak a régi korok hibái, sok ősi érték szinte kihalt, az új javaslatok legértékesebbjei pedig - talán igényességük miatt - csak elenyésző mértékben valósultak meg. Ezért állapítja meg Joseph Ratzinger bíboros:

"Nincs többé egyházi zene, csak szokványzene, dalocskák, könnyű dallamok, ami éppen divatos. Az egyházi zene maga is liturgia, és nem egyszerűen csak járulékos díszítés. Egyre nyilvánosabb lesz az a meghökkentő elszegényedés, ami ott mutatkozik meg, ahonnan elűzik a szépet, és mindent csak a hasznosság szempontjának rendelnek alá. És ezt senki nem azért mondja, mert szemben áll azokkal a törekvésekkel, melyek az egész nép éneklésére vonatkoznak. A >szokásos zene< nem lehet kizárólagos, mert ezt nem igazolja sem a zsinat, sem a lelkipásztori szükséglet. Az egyház nem elégedhet meg azzal, hogy az átlagos ízlést szolgálja. Neki fel kell ébresztenie az egész kozmosz hangját, és dicsőítve a Teremtőt, feltárni a kozmosz előtt a maga dicsőségét, s ezáltal alakítva őt magát is széppé, lakhatóvá és szerethetővé."

Kovács Ervin

Forradalom tüze - hivatások heve

A világegyházban mindenütt tervezés folyik, a lelkipásztori munka rögzítése számokban, papírokon. Ehhez a munkához az aranyfedezetet - gondolják végzői - a kor legmodernebb társadalomtudományainak egyházi téren való felhasználása biztosítja. Kimutatások készülnek, múlt eseményeket, előző nemzedékek vallásosságának ezernyi jegyeit lefordítva a számok nyelvére, hátha kiolvasható belőlük a jövő kereszténysége. Bizony, ki is olvasható, de csak részben. Az a gond ezekkel a tervezésekkel, statisztikákkal és adminisztratív keresztény hitélettel, amely néha elviselhetetlenül papírszagú, hogy az illetékesek az előbbi mondatnak elfelejtették a végét: "de csak részben"!

A francia forradalom nem keresztényellenesen indult, mégis hamar átcsapott a hívek, papok, szerzetesek üldözésén túl a kereszténység gyökeres kiirtásába. Az egyházi élet néhány hónap alatt alapjaiban megrendült és teljesen összekuszálódott. A püspökök szinte kivétel nélkül külföldre menekültek, a papság pedig megosztottá vált. Egyik fele kényszerből, színleg vagy éppenséggel felelőtlenül engedelmeskedett az államnak, és ha kellett, még papi fogadalmait is sutba vágta. A másik fele meg ellenállt és menekülni kényszerült, s a megzavarodott híveket magukra hagyva menteni igyekezett a puszta életét. Az 1790-es években úgy tűnt, hogy az addig erősnek és hitében szilárdnak, erkölcseiben jóra törekvőnek tartott francia papságnak vége. Kivégzés, deportálás, emigráció, bujdosás és aposztázia ritkította soraikba többé nem lesznek jelentkezők, nem lesznek újak, fiatalok, friss hivatások, akik Krisztusért és a lelkek üdvéért mindent hajlandók elhagyni. Nem lesznek olyanok, akik egyéni becsvágyukat félretéve kicsiny falvak, nyomorúságos külvárosok lakosainak buzgó lelkipásztorai akarnak lenni. Az akkori modern társadalomtudományok vezére, a felvilágosodott filozófia, pontosabban annak megfogalmazói siettek belekiáltani a vérpadok napi hóhérmunkájához és a kivégzések látványosságaihoz hozzászokott csőcselék fülébe, hogy a kereszténységnek vége, hiszen annak kulcsfiguráit, a papokat sikerült részben megfélemlíteni, részben kiirtani.

A francia papnevelő intézetek ezekben az években nem működtek, s azok a fiatalemberek, akik mégis hivatást éreztek, egyelőre hallgatásra, rejtőzködésre kényszerültek. A papi hivatás azonban sokaknál erősebbnek bizonyult, mint az evilági vonzódások, kötődések. Így a forradalom évtizedében, de még Napóleon uralmának első évei alatt is, mint parázs a hamu alatt, izzott a megszólítottak szívében, s türelmesen várta, amikor majd lángja fölcsaphat égi magasságokba. A forradalom zaklatott évei során a titokban működő papok vonzották leginkább a fiatalokat. Ők mutatták föl nekik a papi hivatás legszebb példáit is. Vadregényes helyeken, erdők mélyén, évszázados tölgyek lombjainak jótékonyan elrejtő árnyékában, barlangok homályában, esetleg szénapajták fojtott levegőjű, szűkös terében állították fel az oltárokat, amelyeket szent vértanúk ereklyéi és a természetajándékozta virágok díszítettek.

Orgonaszó hogy is hallatszhatott volna, amikor még énekelni sem igen mertek a hívek, nehogy egy-egy dallamfoszlányt elvigyen a szél, amiből a köztársaság katonái, rendőrfelügyelői rájöhettek volna a titkos istentisztelet helyére. Bizony, ezek az évek nem a lelkipásztori előretervezés évei voltak, és még csak nem is a túlélésé.

A forradalom pusztító tűzvészének kihunytával és a napóleoni diktatúra beköszöntésekor a valaha hatalmas francia egyház üszkös, felperzselt tarlóhoz hasonlított és senki nem gondolt arra, hogy a természetfölötti hivatás újra növekedésnek indulhat. A vallási élet újraindításában az állam azokra a papokra támaszkodott, akik készséges szolgáinak bizonyultak, s előrelátható volt, hogy pontos hivatalnokok lesznek. De csak hivatalnokok, minden apostoli lelkület, buzgóság nélkül! Márpedig az ilyenek sehol sem szokták hivatások sokaságát támasztani. Valójában ez a szó: "támasztani", pontatlan, mert soha nem az egyik papi nemzedék támasztja a másikat, hanem a hivatások Ura. Ám az előző papi nemzedék példájával lehet vonzó vagy taszító, segítheti a fiatalokat a hivatás elfogadásában, vagy bátoríthatja a hivatás elutasításában őket. A múlt század első éveiben ismét működni kezdő francia papság nem volt a szó szoros értelmében "hivatásgerjesztő" társaság, hanem inkább a történelem viharaitól csapzott, szűk társadalmi csoport, amely a közelmúltat felejteni igyekezve újraindította a szabályszerű egyházi életet oly módon, hogy azt a napóleoni rendőrség átláthatta. A szemináriumok a konkordátum értelmében megnyíltak, de nem lehetett előre tudni, mennyien lesznek majd a papnövendékek.

Néhány év alatt - az akkori egyházi és állami adminisztráció legnagyobb csodálkozására - fiatalok tömegei fedezték föl szívük rejtekén a papi hivatást, és valósággal ostromolták a szemináriumok kapuit, hogy a pappá váláshoz szükséges tanulmányokat megkezdhessék. Ugyanis a papok, akik az erdők mélyén, titokban működtek, és készek voltak életüket is föláldozni, példájukkal olyannyira megragadták a forradalom alatt még csak fiatal, ministránskorú fiúkat, hogy azok tömegesen hallották meg az Úr hívó szavát. Majd siettek az ő könnyűnek mondott, ám néha mégis nehéz igáját nyakukba venni, hogy kezüket az eke szarvára téve többé vissza ne forduljanak, hanem mindig előre nézzenek, Isten országa felé vezetve a rájuk bízott lelkeket.

Ha a francia forradalom előtt, alatt vagy után modern mintájú lelkipásztori bürokrácia működött volna, azzal a szándékkal, hogy tengernyi irodai munkával előbbre vigye a hivatások ügyét, esetleg tervezgesse a jövőt, az eredmény - a 19. századi megújulás a hivatások terén - minden bizonnyal alaposan rácáfolt volna a várakozására. Jézus tanításából ugyanis tudjuk: a tettek számítanak, az Istennek teljesen odaadott élet az igazi felszólítás a hivatás elfogadására.

Török József

Húsvét Lalibelában

Elmúltak a közvetlen húsvéti ünnepek. Ünnepeltünk. Talán lélekben is. Most már csak a hozzátartozó ünnepek vannak hátra. Ezekre is vonatkozik, meg minden más ünnepre is, a próféta felszólítása: "Üld meg, Júda, ünnepeidet / és váltsd be fogadalmaidat" (Náh 2,1). Minden ünnepléshez hozzátartozik az istenimádás. Erről maga az Úr Jézus is beszélt a szamariai asszonnyal: "Hidd el nekem asszony, hogy eljön az óra, amikor sem ezen a hegyen, sem Jeruzsálemben nem fogjátok imádni az Atyát. De eljön az óra, és már itt is van, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban fogják imádni az Atyát, mert az Atya ilyen imádókat keres magának. Az Isten lélek, és akik őt imádják, lélekben és igazságban kell őt imádniuk" (Jn 4,21-24). Erre az imádásra és ünneplésre is vonatkozik az, amit Szent Pál a szentmise ünnepléséről mondott: "Vizsgálja meg tehát az ember önmagát. Ezért van köztetek sok beteg és erőtlen, és sokan meghaltak. Ha ellenben megítélnénk önmagunkat, nem esnénk ítélet alá. Amikor pedig ítélet alá esünk, az Úr fenyít meg minket, hogy ne kárhozzunk el ezzel a világgal" (1Kor 11,28-32).

Hogyan ünneplik a húsvétot Dél-Etiópiában, Lalibelában, 2600 m magasan a tengerszint felett? Erről számolok be Heinz Brunner írása alapján.

Lalibela etióp falu. Ötezer lakója van. Az emberek agyagból épült kerek kunyhókban élnek, amelyeken csak ajtónyílás van, ablak nincs, tetejük pedig szalma vagy hullámlemez. Az egész környéken sehol sem látható templom. Mégis itt van a "nyolcadik világcsoda", a földalatti sziklatemplomok.

Az európai látogatócsoport vezetője Kiras. Pár szót tud angolul, ennek, meg végtagjainak segítségével megérteti velünk: 15 éves, és pap szeretne lenni. Már ismerkedik az "arany nyelv"-vel. Ez az a latin írás, amelyen az első keresztény idők óta - a 4. században jöttek ide az első misszionáriusok - Etiópiában a Bibliát áthagyományozzák. Mivel a keresztények elzártan élnek, azóta sem változott itt szinte semmi.

A sziklatemplomok a 11. és 12. századból származnak. Összesen 11 van belőlük. Valójában barlang- és sírtemplomok. Ezeket Lalibela király faragtatta ki darázskőből. Az agyaglépcsők titokzatos labirintusba vezetnek. Földalatti utakon egy óriási fakapuhoz érünk. Ez az első sziklatemplom bejárata. A templomokat alagutak, folyosók és barlangok kötik össze. A legtöbb mély árokban rejtőzködik, van, amelyik üregben. A titokzatos félhomályban a belső falakon gyönyörű falfestmények csodálhatók meg. A legszebbek a "Beta Mayam"-ban, a Mária-templomot díszítik. A templomokat szentekről nevezték el. Minden templomnak 3-4 bejárata van. A keleti a papoké, a déli az asszonyoké és az északi a férfiaké.

Az ide zarándokló keresztényeknek ez annyit jelent, mintha Jeruzsálembe, Krisztus sírjához zarándokolnának. A fennsík patakja a Jordán, mögötte van a Tábor hegye. A legenda szerint a jeruzsálemi templomból elrabolt szövetség ládáját az egyik itteni templomban rejtették el. A környező falvak keresztényeinek öt napig tart, míg ideérkeznek. Közben az éjszakákat a szabad ég alatt töltik. Éjjel és nappal zsoltárokat imádkoznak, mint annak idején a Jeruzsálembe zarándokló zsidók. A legtöbb zarándok húsvét táján érkezik. Virágvasárnap, Jézus bevonulásának ünnepén a sziklatemplomok zsúfolásig megtelnek. A szertartás 5 óra hosszat is eltart, ezért a zarándokok úgynevezett imabotokra támaszkodnak. Ezek hónaljig érő támasztékok, amelyek megkönnyítik a hosszú állást. Szentmise után "indserá"-t (erősen fűszerezett lepény) fogyasztanak, meg kölesből készült sört, erősítésül.

Nagypénteken délután háromkor, Jézus halálának órájában az etióp hívők 50-szer térdre ereszkednek. Húsvét éjszakájának ünneplése fáklyás körmenettel kezdődik. Gyertyát visznek, énekelnek, dobolnak, kerepelnek. Alvásra senki sem gondol. Az ünneplés 24 órán át tart. Csúcspontja a papok húsvéti áldása. Általában 300 pap szokott eljönni: az ég minden tájáról közelednek a színpompás ünnepi menetek - zeneszóval és tánccal. Mindenütt gyönyörű színes ernyők láthatók, Etiópiában ezek a méltóság jelei. Leginkább a nálunk használt baldachinnal hasonlíthatók össze, amelyeket az úrnapi körmeneteken visznek. Az édesanyák hátukon hozzák gyermekeiket. Ilyenkor, amikor a feltámadást ünneplik, mindenkinek itt kell lennie: kicsi vagy nagy, fiatal vagy öreg, beteg vagy egészséges, szegény vagy gazdag, előkelő vagy egyszerű ember, jó barát vagy ellenség, mind itt van. Hiszen Jézus mindnyájukért feltámadt.

Imádkozzunk értük, mert nagyon sokat szenvednek, hiszen nagyon is kisebbségben vannak, de hitükhöz mindig hűek maradtak.

Suhajda Lajos SVD

Jézussal nem zsákbamacska

Két út között választhatunk

Ha engedünk ösztöneinknek, az a könnyebb, emberi út. Viszont aki a nehezebbet utat, az isteni utat választja házassága előtt, az később nem bánja meg. Mi ezt tapasztaltuk meg házasságunk első éveiben. Amikor megismerkedtem Zitával, elsősorban önmagunkról, valamint Istennel való kapcsolatunkról beszélgettünk. Őszintén feltártam neki, hogy korábbi, rövid kapcsolataimban a lányok külseje ragadott meg, s ürességet éreztem a cél elérése után. Félresikerült út volt ez. Ezért határoztam el, hogy a jövőben a házasságig nem élek a nagylányommal nemi életet. Megértettem, hogy Isten azt várja el tőlünk, hogy egymást teste helyett egymást személyét ismerjük és becsüljük meg. Én csak Istennel tudtam ezt megvalósítani.

Az első hetektől éreztük, hogy kapcsolatunk majd házassággal végződik, ezért arra törekedtünk, hogy mindketten lelkileg gazdagodjunk. Beszélgettünk, sétáltunk, színházba és moziba jártunk, megismerkedtünk és megbarátkoztunk egymás barátaival, szüleivel.

Szerintem mellébeszélés, hogy a házasságban nagy csalódások érhetik azt, aki előtte nem élt együtt párjával. Különböző természetünk és vérmérsékletünk sok más dologban jóval több bajt okozhat, mint a nemi életben.

Nem minden rózsás

- Elméletileg készültünk a házasságra Pálhegyi Ferenc- és a Gyökössy Endre-könyvekből. Tudtuk, hogy nem lesz minden rózsás. Különböző véleményünk van a dolgokról, ki-ki másképpen reagál a problémákra, de igyekszünk közös nevezőt találni. A nagyobb korkülönbség miatt Laci racionálisabb, sokkal figyelmesebb, higgadtabb, megfontoltabb és türelmesebb, mint én, aki érzelmes vagyok és hevesen reagálok. Amikor megismerkedtünk, ő már unta a sok mozizást, diszkózást, de teljesítette kívánságaimat: így sokat sétáltunk, imacsoportra mentünk, kirándultunk és sokfelé utaztunk.

Az időmet nagyon beosztottam, hogy jusson tanulásra, barátnőimre és Lacira is. A nagy vizsgák előtt Laci nem háborgatott, így az esküvő előtt lediplomáltam. Most végzem posztgraduális tanulmányaimat, és látom, hogy házasságban is lehet tanulni, ha az ember akar. Örülök, hogy az első naptól kezdve külön élünk a szüleinktől. Így nem viselkedünk feszélyezetten, jobban megismerjük egymást, és meg merjük mondani egymásnak a véleményünket.

A nemiséget helyesen értelmezni

- Marinával lassan, közösen értünk meg, nőttünk fel a házasság szentségéhez az újvidéki ferences templom hívőközösségében. Dr. Vojnović Tádé atya bibliaóráival és közös beszélgetésekkel készített fel bennünket és más fiatalokat arra, hogy személyiségünket építsük, gazdagítsuk. Mi azt akartuk, hogy házasságunk felbonthatatlan szeretetközösség legyen, olyan, amilyennek Isten képzelte el. Ezért előkészületeink alig hasonlítottak arra, amit a világ udvarlásnak nevez. Előadásokra jártunk a templomba, és hétköznapokon is erőt merítettünk a szentmiséből.

Külön-külön is sokat foglalkozott velünk az atya, amikor felkerestük gondjainkkal, kérdéseinkkel. Kellemes felfedezés volt számomra, hogy az egyház nincs a nemiség ellen. Ha helyesen értelmezzük, nem bűn, hanem az élet szerves része, kiteljesedése a szentségi házasságnak. Nem fülig szerelmesen kötöttünk házasságot, hanem miután hibáinkkal együtt elfogadtuk egymást, és kialakult közöttünk az érett szeretet. Az esküvő előtti hónapokban különösen sokat imádkoztunk. És az utóbbi évekbeli törekvéseinket és lemondásainkat Isten a legszebb módon jutalmazta meg: a galileai Kánában esküdtünk meg, amiben Isten jelét és áldását ismertük fel.

A házasság kezdete mindkettőnk számára sokban különbözött attól, ahogyan korábban éltünk. Tádé atya részletesen felkészített bennünket a házasság egyes szakaszaira és problémáira, és arra, hogyan viselkedjünk a nehéz helyzetekben. A házasságot kis egyházként éljük meg, amelyben ketten összejönnek Jézus nevében, és amelyben érezzük, hogy Isten vezet bennünket. Ő rendezte el nekünk az állásunkat és a lakásunkat. Ő tette lehetővé, hogy összeszedettebben tudjuk élni a szentségi életet. A gyermekáldásért is imádkoztunk. Amikor megszületett Anja, vele jártunk szentmisére. Babakocsiban vagy a karunkban szoktattuk a templom hangulatához.

Isten csodálatos szervezésében

Dragannal minden apróságban felismertük Isten jelenlétét, csodálatos szervezését. Nagymamám rám hagyta lakását. Megtakarított pénzéből pedig Dragan és én elutazhattunk a szentföldi zarándoklatra. Izraelben, a galileai Kánában volt a menyegzőnk.

Szüleink nem voltak jelen, hanem csak hívőközösségünk egy része. Ők vették meg nekünk Izraelben a jegygyűrűket. Én egy korábban vásárolt fehér nyári ruhát, Dragan pedig egyszerű fehér inget vett magára. Meglepődtem, amikor a templom előtt a közösség a fejemre tette a koszorút, és átadta a menyasszonyi csokrot, amelyet az autóbuszban készítettek abból a fehér mezei virágból, amelyet útközben szedtek.

Visszajövetelünkkor pedig bezárt a zsidó ünnep miatt a repülőtér, s a szervezők költségén egy ötcsillagos szállodában töltöttünk el három-négy felejthetetlen napot. Valójában ez volt a nászutazásunk, amellyel Isten még külön megajándékozott bennünket.

Már Anja születése előtt nehezen éltünk anyagilag. "Miből vegyük meg a méregdrága pelenkát?" - kérdeztem. Amikor egyik nap, mise után hazajöttem, azt hittem, eláll a lélegzetem: az ágyon várt a pelenka, a cumisüveg, a hintőpor - hívőközösségünk ajándéka. És nem felejtem el "kórházi szerenádjukat" sem földszinti szobám ablaka előtt. A kismamák kíváncsian néztek ki az ablakon. "Talán tanítónő, hogy a diákjai eljöttek magának énekelni?" - kérdezte tőlem az egyik ápolónő, aki megmutatta barátaimnak a kisbabát. Valaki lencsevégre kapott bennünket, így elkészült Anja első képe. És akkor, a szülés utáni második napon megáldoztam.

Smidt Valéria

Lelki riadó?

Légiriadó veszélyét jelzik a szirénák szívbemarkoló, lelket marcangoló hangjai, immár több mint két hete. Most, amíg e sorokat írom, szintén megszólaltak, ezúttal jelezvén, hogy véget ért az éjjeli roham. Meddig fognak még idegesítő, zaklató búgásukkal figyelmeztetni a rombolás és pusztítás veszélyére? Mikor múlik el az erőszak? Oly távolinak tűnik az a nap, amikor beköszönt a hőn óhajtott, várva várt béke, s a munkások visszatérhetnek munkahelyükre, a földművesek végezhetik munkájukat a határban, a gyermekek és fiatalok újra az iskolapadokban találják magukat. Megbénult az élet és mintha az életkedv is fogyatkozna, s vele együtt a hit, a bizalom, a reménység. Tehetetlenül várakozunk a végső kifejletre, sorsunk alakulására. A jövőtől való félelem és bizonytalanság lett rajtunk úrrá.

A húsvéti ünnepek alkalmával sem kíméltek meg bennünket a hatalmasok a légi riadókat jelző szirénák ijesztő, testet és lelket megremegtető, fület sértő hangjaitól és attól a félelemtől, ami a nyomukban jár. A légiriadó lelki riadóvá válik. A szirénák riasztó, nyugtalanító hangjai mintha egy belső hangot szólaltatnának meg az emberi lélek mélyén, mely felrázza az emberi szív legmélyebb központját és jelzi, hogy nemcsak a testi, de a lelki tűrőképesség határához is elérkeztünk. Valaminek történnie kell, nagy, mélyreható változások nélkül jelenünk kibírhatatlanná válik, jövőre pedig nincs kilátás. Az ellenségeskedés, a gyűlölet végső soron erőszakhoz, embertelen etnikai tisztogatáshoz, kegyetlen népirtáshoz, életek kioltásához, szörnyű pusztításhoz, lelketlen romboláshoz vezet. Az ártatlan polgári lakosság szenvedi el azoknak a döntéseknek a következményeit, amelyeket a tébolyodott elméjű hatalmasságok hoztak meg. Háborús uszítással, haragos gyűlölettel, ellenségeskedések szításával, ocsmány hazugságok terjesztésével, félrevezető dezinformációkkal, gyilkos fegyverekkel, romboló bombákkal nem oldódnak meg a konfliktusok. Nyomukban csak pusztítás maradhat: romba dőlt települések, felperzselt házak, elűzött, földönfutóvá vált emberek százezrei, síró csecsemők és gyermekek, zokogó édesanyák, megmerevedett, aggódó férfiarcok, már sírni sem tudó, életunt öregek. Ennek kísérő jelenségei: kétségbeesés, reménytelenség, távlattalanság. Jelenlegi súlyos, drámai helyzetünkben sürgős megválaszolásra vár az alapvető kérdés: a háború esztelensége és őrültsége meddig élvez előnyt a párbeszéd és megegyezés bölcsességével szemben? Vészjelző lelki riadót kell megszólaltatni, mert az emberiség van veszélyben! Talán civilizációnk végnapjaihoz közelítünk? A halál civilizációja vesz erőt az élet civilizációja felett? Veszendőbe mennek a keresztény erkölcsi értékek? Szeretnénk remélni, hogy még nincs minden veszve. Az iszonyú háborús helyzet minden kegyetlenségével, embert és civilizációt pusztító rombolásával az égbe kiált: hová jutatta az embert, hogy a Teremtőtől kapott szabadsággal visszaélt! Észhez kell végre térni, az erőszak minden fajtáját ki kell iktatni az agyakból! Nem szabad olyan súlyos tévhitet táplálni, mely szerint az erőszak megoldhatja a emberek és nemzetek között felgyülemlett, régóta rendezésre váró problémákat. A háborúk az emberi szívekben kezdődnek, ezért kell legelőször az ember megújulásán fáradozni. Ez azonban önerőnkből nem lehetséges, csak Isten segítségével érhető el.

Sajnálatos módon a 20. század végén, a keresztény kultúra harmadik millenniumának küszöbén háborús szörnyűségeket élünk át, és ez az őrület kiterjedhet nemcsak térségünk országaira, hanem még szélesebb körben is. Világraszóló katasztrófát idézhet elő ez a válság. De kezelésére még vannak lehetőségek. Itt nemcsak a tárgyalásokra gondolok, hanem az imádságra, melyet II. János Pál pápa is szüntelenül figyelmünkbe ajánl. A jelek szerint nem imádkozunk eleget erre a célra. Mintha kishitűek lennénk. "Miért imádkozzam, ha úgyis úgy lesz, ahogy a hatalmasok akarják?!" - hallatszik az ima erejében nem eléggé bízók beletörődő kijelentése. A Szentatya ismételten arra kér és buzdít, hogy valamennyien bizalommal imádkozzunk a béke fejedelméhez, hogy világosítsa meg a térségünkért és a világ sorsáért felelős személyek elméjét. Könyörögjünk, hogy a gonosz hatalmát végérvényesen megtörő, a halálon is győzedelmeskedő, diadalmasan feltámadt Úr öntsön bátorságot mindazok szívébe, akik a népek sorsát irányítják, hogy kezdeményezéseik, döntéseik valóban a köz javát szolgálják. A feltámadt Krisztustól kérjük az áhított békét térségünk minden lakójának, s az egész emberiségnek is, nemzeti, faji és vallási hovatartozástól függetlenül.

Urunk, Jézus Krisztus, aki magad is erőszak áldozata lettél, most pedig az Atya békéjét élvezed és felkínálod, adj békét minden embernek!

Szungyi László

Irány a zöldbe!

- Ma megyünk a zöldbe - jelenti be anya -, apa megígérte.

Tehát mindannyian be az autóba: Hasso, a juhászkutya hátra, melléje August és Caroline, előre pedig apa és anya. A csomagtartóba pedig: három doboz mindennemű háztartási limlom, két elhasznált Spikes-abroncs és a régi rózsaszínű műanyag ruháskosár, amelynek mindkét füle leszakadt. A "zöld" - az egy erdő, 30 kilométerre Bochumtól. Az erdő szélén megállnak. Anya leterít egy pokrócot, bekeni magát napozóolajjal, és kifekszik napozni. Hasso valami neszt hallott, és ugatva nyargal be a fenyőfák közé egy vélt nyúl után. Apa néhány méterrel beljebb az erdőben keres egy helyet, ahol lerakhatja a szemetet. Szétrúgja az alacsony cserjét, és bedobál mindent, a régi rózsaszínű ruháskosarat a tetejére. Ezután jobbról-balról letép néhány ágat és rádobja a szemétkupacra.

- Álcázás. Ezt nevezik álcázásnak. A katonaságnál tanultam - magyarázza.

Közben August és Caroline talált egy jó helyet tollaslabdázáshoz az erdő szegélye és a rét szegélye között. Miután kissé letaposták a füvet, egészen jól tudnak játszani. Csak az a kár, hogy a fű nem fű, hanem fiatal gabona. Apa fáradt a szemétkirakástól, anya fáradt a napozástól, a gyerekek fáradtak a tollaslabdázástól, Hasso fáradt a nyúlvadászattól. August még gyorsan bevési a nevét egy fába éles zsebkésével, azután elvándorolnak 150 lépéssel arrébb egy kis tisztásig. Leülnek a fűbe, és kicsomagolják a nagy piknikkosarat. Valamennyien jóízűt esznek a csendes, zöld, szép erdőben. Még egy madár dala is hallatszik.

- Te - mondja apa Augustnak -, ugorj el az autóhoz, és kapcsold be a rádiót, fél ötkor kezdődik a sportközvetítés. De hagyd nyitva az ajtókat és a tetőt is, és a rádiót állítsd elég hangosra, hogy jól halljuk! És, várj csak, itt a kulcs, gyújtsd be a motort, különben kidobhatom az akkumulátort!

Most hát a sportközvetítést hallgatják. A madarat ott fenn a lombok közt természetesen nem hallják többé. Persze a virágokat, melyek a tisztás széléről illatoznak, azokat sem érzik már, mióta a kipufogógáz beszennyezi a levegőt.

Lassan beesteledik és felszedelőzködnek. Mindenki, aki később arra jár, ahol meguzsonnáztak, pontos leltárt készíthet a piknikkosár tartalmáról. Csak körül kell néznie, mi hever a fűben: sajtpapír, tojáshéj, cigarettásdobozok, vajaskenyeres szalvéta, kolbászhéj, halkonzerv, kólásüveg és egy újság.

Hazafelé menet még egyszer megállnak.

- Milyen csodálatos naplemente! - mondja anya.

A hegyoldalon álltak meg, ezért messzire lelátni a völgybe. A láthatáron meredeznek a Ruhr-vidék jellegzetességei, a kohók füstje felszáll az ég vörösébe.

- Nézzétek azokat a természetszennyezőket. Nyomorult bűzölgők! Börtönbe kellene zárni valamennyit, úgy bizony - állapítja meg apa. Akkor kinyitja a csomagtartót és felkiált:

- Úristen, az abroncsok! Majdnem megfeledkeztem róluk! - és nagy lendülettel legurítja mindkettőt a domboldalon... gurulnak, gurulnak... míg egészen kicsik nem lesznek.

- Látjátok - mondja apa, miközben leporolja kezéről a szutykot -, nincsenek többé.

Találd meg önmagadat a divatban is!

Hét kérdés és hét válasz az öltözködésről

• Mit jelent öltözködni?

- Megóvni a testünket a külső hatásoktól úgy, hogy minél kevésbé terheljük vele hétköznapjainkat, hogy örömünket leljük benne, és hogy másoknak is kellemes legyen küllemünk.

• Mit jelent jól öltözködni?

- A lehető legkevesebb erőfeszítéssel a legrövidebb idő alatt a legmegfelelőbb ruházatot magunkra ölteni.

• Mit jelent a rossz öltözködés?

Kínozni testünket vastag vagy vékony holmikkal, csak azért, hogy minél attraktívabb "kiadásban" jelenjünk meg. Értsd: nyáron térden felüli bársonycsizmában vagy bakancsban és miniszoknyában, télen pedig tűsarkú cipőben, nejlonharisnyában lenni.

• Mit jelent megtalálni a saját stílusodat?

Elfogadni a küllemedet, belenyugodni hiányosságaidba, és megengedni, hogy belső éned őszintén megmondja, mi tetszik neki és mi nem.

• "De hát a manökenek olyan jól mutatnak!" - hozod fel az érvet.

- A tiszta, ápolt külső, az egyszerű ruha és a mosoly legyőzi benned majd az irigységet, féltékenységet.

- A hangulatod szerinti öltözködés pedig azt jelenti, hogy meghallgatod önmagadat is.

• Hogyan lehet a meglevő tartalékokat a legjobban kihasználni?

- Tarts terepszemlét a családi ruhásszekrényekben.

- Évente egyszer a legjobb barátnőddel cserélj ki tíz holmit, így takarékosan felújíthatod a ruhatáradat.

- Olcsó boltokban vásárolj, vagy varrass anyu jó ismerőseinél.

- És ami a legfontosabb - a régi cuccokat újjá varázsolhatod, ha más módon kombinálod őket, gombbal vagy más aprósággal felfrissíted, levágod vagy megtoldod őket, két ruhadarabból egyet csinálsz, vagy fordítva.

• És végül is egy "tiszta" tanács: mit jelent a szemérmes öltözködés?

- Ha beszélgetőtársad a szemedbe néz, és te jól érzed magad abban, amit magadra vettél, akkor biztos lehetsz benne, hogy szemérmesen vagy felöltözve.

- De van ennél jobb magyarázat is. Képzeld el magad annak a személynek a társaságában, aki téged nagyon vonzónak tart. Ha a ruha, amelyet viselsz, neki sem adna "másodlagos jelzéseket", szemérmesnek érzed majd magad.

- Mégis a szemérmes öltözködés legjobb definíciója nemcsak a ruhát veszi figyelembe, mert szemérmesen öltözködni azt jelenti, hogy tetőtől talpig, kívül-belül olyan vagy, ahogyan Jézus előtt szeretnél megjelenni.