Tartalomból:

Vissza a főlapra

Isten a tanúm, mennyire vágyakozom utánatok!

Hogyan jön létre a közösség? (3)

Amikor kezd létrejönni egy közösség, olyan benyomást kelt, mint egy virágzó gyümölcsöskert: mindegyik fa kibontja saját színeit, s utána sokféle gyümölcs indul növekedésnek. A közösségben az emberek szintén kivirágzanak, és sorra kibontakoznak a többiek javát szolgáló adottságaik.

Ennek a folyamatnak elindítója a meghallgatás. Az olyan önkiüresítő odafigyelés, amely a másikból, mint valami mágnes vagy napfény, kihúz minden kikívánkozó mondanivalót, előcsalja az összetartozás bimbóit. Amikor a másik hálás a velünk folytatott beszélgetésért, akkor ebben a születendő közösség tavaszának első "fecskéit" kell látnunk.

Ezek után arra van szükség, hogy az ébredező rokonszenv bimbói virágba borulhassanak. A közösségépítésnek melyik nélkülözhetetlen eleme az, ami ezt a virágzást megteremti?

A barátság. Ahogyan a tavaszi meleg napfény az, ami virágba öltözteti a növényeket, úgy a barátság szívélyes légköre az, ami ellenállhatatlanul bontogatja az emberi szív szirmait. Aki ugyanis egyszer mély bizalommal kiönthette előttünk a lelkét, s közben hálatelt szívvel befogadta szavainkat, arra ezentúl úgy kell tekintenünk, mint a legjobb barátunkra, mert őbenne már ragaszkodás született irántunk.

Ragyogó és egyetemes példája az effajta barátságnak az a lángoló vonzalom, ami Pál apostol szívében ébredt az általa alapított közösségek tagjai iránt: "Isten a tanúm, mennyire vágyakozom mindnyájatok után." (Fil 1,8). "Annyira közel álltatok szívünkhöz, hogy (.) életünket is nektek akartuk adni. Ennyire megszerettünk benneteket." (1 Tesz 2,8); "Testvérek, mi egy időre elszakadtunk tőletek, de csak térben, a szívünkben nem. Sőt, egyre jobban vágyunk rá, hogy viszontlássunk benneteket. ti vagytok dicsőségünk és örömünk." (2,17.20); ".állandóan imádkozom értetek." (2 Tesz 1,11).

A barátság az egymás utáni vágyakozásban és az együttlét örömében nyilvánul meg. Alig várjuk, hogy lássuk ezt a számunkra immár kedves személyt; érdekel bennünket sorsa, aggódunk érte; ha találkozunk, tárt karokkal, széles mosollyal, kitörtő örömmel fogadjuk, csüggünk szavain, nem tudunk betelni vele; ajándéknak tekintjük és ajándékká igyekszünk válni számára.

Az ilyen gyöngéd és ragaszkodó vonzalmak hatására az az ember, aki már rokonszenvezik velünk a szó szoros értelmében kivirul, mert elfogadva és befogadva, megbecsülve és értékelve érzi magát. Egész lényét valami pezsdítő melegség járja át, s az így eltöltött együttlétről kellemes élmény emléke marad meg benne, amelyre ezentúl mindig visszavágyik.

A barátság a szívek közötti mély vonzalom, amely fölötte áll nemnek, életkornak, nemzeti vagy vallási hovatartozásnak, társadalmi szintnek és minden más egyébnek. A barátság az összetartozás felfedezésének és megélésének az öröme; mindenfajta közösség összekötő cementje; a közösségi kapcsolatok pecsétje.

A Bibliában az egyik legszebb példa erre Dávid és Jonatán barátsága. "Jonatán nagyon megszerette Dávidot" (1 Sám 19,1), "szíve mélyéből szerette" (20,17). "Jonatán - siratta őt Dávid elvesztése után -, jobban szerettelek mindenkinél, igen, barátságod több volt nekem az asszonyok szerelménél."(2 Sám 1,26).

Ha tehát közösséget akarunk létrehozni, akkor ápoljuk kitartóan és gondosan a barátságot. Élesszük fel magunkban az érdeklődés és a viszontlátás vágyát mindazok iránt, akikkel már megszületett a lelki kapcsolat; telefonáljunk, írjunk nekik, látogassuk őket; töltsünk velük szívesen valamennyi időt; mutassuk meg nekik kézzelfoghatóan, hogy a szívünkbe fogadtuk őket. Mindegyik tettünk, amely barátságunkból fakad, egy-egy tégla közösségünk épülő házában, amelyben, mint egy család tagjai, majd lakni fogunk.

Pósa László

Menjünk fel Jeruzsálembe!

Nagycsütörtök estéjével belépünk az egyházi év szívébe, abba a húsvéti szent Háromnapba, mely Krisztus titkának és egész keresztény életünknek forrása és csúcsa. Az utolsó vacsora miséjében a három nagy ajándékot ünnepeljük, melyeket a halálba induló Megváltó mintegy végrendeletül hagyott egyházára. Az Eukarisztia, a papi rend és a szeretet parancsa a három ajándék, melyeken keresztül Jézus az idők végéig övéi között marad. Erre a bensőséges, örömmel és szeretettel telített vacsorára azonban rávetíti árnyékát Júdás árulása és Krisztus Urunk elhurcoltatása. Együtt öröm és fájdalom. Ezt fejezi ki a szimbólumok nyelvén az a mozzanat, amikor a dicsőségre felzúg az orgona, megcsendülnek a csengők és a harangok, hogy azután teljesen elnémuljanak húsvét éjszakájáig. A szentbeszéd után szemünk előtt megjelenik az utolsó vacsora eseménye: a pap megmossa lábát a 12 apostolt jelképező 12 férfinak. Mély értelmű kinyilatkoztatás ez: a mi Istenünk maga az alázat és az önmagát teljesen odaadó szeretet. Példája tanítványait is kötelezi: ennek az önkiüresítő szeretetnek kell meghatároznia a keresztény közösséget is.

Az utolsó vacsora terméből Jézus kivonult az Olajfák-hegyére, ahol megkezdődött keserves halálküzdelme és megaláztatása. A Vőlegényt elragadják övéi közül. Ezért a szentmise végén a megmaradt Oltáriszentséget ünnepélyesen átvisszük a mellékoltárra, ahol a nagypénteki áldozásig marad. Visszatérve a szentélybe, az oltárról eltávolítunk minden díszt. Így fosztotta meg Jézust az emberi álnokság az emberi szeretet és hűség ruhájától. A Getszemáni kertben Jézus kérte apostolait: "Szomorú az én lelkem mindhalálig, maradjatok itt együtt és virrasszatok velem." Ezért a szentmise után nem távozunk a templomból, hanem ott maradunk az imádási órán.

Nagypéntek Urunk halálának napja. E napon nincsen szentmise, mert maga az örök Főpap mutatta be véres áldozatát a kereszt oltárán. Isten háza kopár, megfosztva minden díszétől, a tabernákulum nyitva és üres. Az orgona és a harangok elnémultak. A papság némán vonul be a vértanúság piros ruhájában, és csendben leborul az üres tabernákulum* előtt, a hívek pedig letérdelnek. Ez a szentségház Jézus megnyílt oldalát jelképezi, melyből vér és víz folyt ki - a keresztség és az Eukarisztia előképe - hogy az új Ádám oldalából megszülessen az új Éva - az egyház. A leborulás jelzi a hódolatot, a gyászt, a bűnbánatot, ugyanakkor a bűnbeesett emberiség nyomorúságos állapotát. A szertartás három részből áll: az Igeliturgiából, a kereszt előtti hódolatból és a szentáldozásból. A bevezető könyörgés után olvasmányokat hallunk az Úr szenvedő szolgájáról, Izajás prófétáról és Jézusról, mint az örök Főpapról a Zsidó levélből. A János passióban annak a tanítványnak a beszámolóját olvassuk, aki végig ott állt a kereszt lábánál.

A szentbeszéd után következnek az egyetemes könyörgések. Jól illenek Jézus szavaihoz: "Ha majd fölemelnek a földről, mindenkit magamhoz vonzok". Jézus mindenkiért meghalt, ezért kérjük, hogy a kereszt áldásai az egész emberisége kiáradjanak. Imádkozunk az egyházért, a pápáért, püspökökért, papokért, hívekért, keresztelendőkért, de a más egyházakhoz tartozó keresztényekért is, és azokért, akik nem hisznek Krisztusban, akik nem hisznek Istenben, a zsidókért, az állami hatóságokért és minden szenvedőért. Ősi szép szokás, hogy minden egyes könyörgésnél térdre borulunk, majd rövid csendes imádság után ismét felállunk.

Az átváltoztatás helyét nagypénteken a kereszt leleplezése foglalja el. A pap három mozdulattal leveszi róla a lila leplet. A kinyilatkoztatás (re-veláció) csúcspontja ez: lehullik a fátyol a titokról. Mi évezredek óta egy hatalmi Istenről ábrándoztunk, most pedig előttünk van négy szeg foglalatában. Ő a mi rézkígyónk - aki föltekint rá, megmenekül a sátán halálos harapásától és üdvözül. A papság után a hívek is elindulnak a kereszt elé és hódolnak előtte térdhajtással, meghajlással vagy csókkal. Ma a kereszt azonos a megfeszített Krisztussal, ezért illeti imádat. Egyedülálló pillanat ez: az idő vasrácsát széttörve legalább egy pillanatra megkíséreljük "megérinteni" azt a teret és időt, amikor a Halhatatlan csupa szeretetből és könyörületből elvérzett a szégyen fáján. A hódolat alatt az impropériákat, Krisztus panaszénekét énekeljük. Jézus szemrehányással illeti hálátlan népét. Nem is annyira az Ő szavai ezek, hiszen ő sohasem bánja meg, amit értünk szeretetből tett, mint inkább a bűnös ember lelkiismeret-furdalása. A kereszten függő Testben felismerjük a szent, erős, halhatatlan Istent és dicsőítjük őt görög, latin és magyar nyelven, vagyis a keleti, nyugati és a helyi egyház nevében.

Kovács Ervin

Szűz Máriával almát oltani

Gyümölcsoltó Boldogasszony (március 25.) az angyali üdvözletnek s ezzel együtt az Istenfia megtestesülésének ünnepe. Keleten már az 5. századtól megülték, a keresztény Nyugat azonban csak később vette át az ünnepet. X. Piusz pápa rendelete óta nem parancsolt ünnep.

Az angyal által hozott híradás ábrázolása az egyházművészetet is minden korban nagy alkotásokra ihlette. A Lukács evangéliumában leírt jelenet legkorábbi ábrázolása a 3. századból származik, és a római katakombákban található. Az évszázadok folyamán a képzőművészek különbözőképpen festették le a jelenetet. Egyik leggyakoribb ábrázolása, amikor Mária gyapjúval és orsóval ül otthonában, miközben az angyal leszáll vagy elébe lép. Máskor a kútnál kerül sor az angyali üdvözletre, miközben Mária vizet merít. Egyes ábrázolásokon a kutat liliomos váza helyettesíti. A vázában olykor liliom (a tisztaság jelképe) helyett nőszirom (a fájdalom szimbóluma) vagy rózsa áll. A harmadik ábrázolás szerint Mária térdeplőn imádkozik, előtte kinyitott könyv fekszik, ami Mária bölcsességére utal. Máriát is sokféleképpen jelenítik meg: ül vagy áll, fején kendő vagy fátyol, az angyal botot vagy liliomot tart kezében. Mária általában egyedül látható, máskor előkelő származására való tekintettel szolgálót is festettek melléje. Szinte mindegyik képen a galamb, a Szentlélek jelképe lebeg felette, s az Atyaisten felhők övezte, fényárban úszó alakja koronázza a képet.

Az ünnepnap magyar, népies elnevezése a gyümölcsfák beoltásának kezdetével függ össze. Egy 16. századi csízió szerint az ember ilyenkor Szűz Máriával almát olt. A néphagyomány szerint: "Gyümőcsótó indítja meg a mezőt a növekedésre. Gyümőcsótó előtt, ha vasharapóval húzzák is kifelé a füvet, akkor se gyün ki a fődbül. De ha elmúlt gyümőcsótó, akkor meg ha vaskalapáccsal verik vissza, akkor is előjön. A fecskék is megérkeznek." Temesvári Pelbárt jegyezte le azt a jellegzetes hagyományt, amely szerint aki Gyümölcsoltó napján ezer üdvözlégyet elimádkozik, annak teljesül a jóravaló kívánsága.

Egymásért és egymással

Az Úr Jézus nemcsak a tizenkét apostolt választotta ki arra, hogy országának hírnökei, érkezésének előkészítői legyenek. Szent Lukács írja: "az Úr kiválasztott más hetvenkettőt, és elküldte őket kettesével maga előtt minden városba és helységbe, ahová készült". Mi volt a dolguk? "Kérjétek hát az aratás urát, hogy küldjön munkásokat az aratásra. Menjetek! .hirdessétek: közel van hozzátok az Isten országa. De ha. nem látnak benneteket szívesen, menjetek ki az utcára és mondjátok: Még a port is lerázzuk, ami városotokban a lábunkra tapadt, de azért tudjátok meg: Közel van az Isten országa. A hetvenkét tanítvány nagy örömmel tért vissza. >Uram - mondták -, nevedre még a gonosz lelkek is engedelmeskedtek nekünk.< Így válaszolt nekik: >... mégse annak örüljetek, hogy a gonosz lelkek engedelmeskednek nektek, inkább annak örüljetek, hogy nevetek föl van írva a mennybe<" (vö. Lk 10,1-20).
Nagyböjt van. Át kell gondolnunk; milyen a kapcsolatunk Istennel, az emberekkel; mennyit imádkozunk egymásért, Isten ügyének elorehaladásáért a világban. Mit tehetünk még? Mit kell tennünk még?
Ehhez akarok segítséget nyújtani iskolatársam levelével.

"Kedves Testvéreim, Barátaim, Ismerősök, Missziós Barátok!

.A szabadság szele fújdogál nálunk, Indonéziában, másrészt pedig az ördög is elszabadult. A templomgyújtogatások, a kínai üzletek fosztogatása és a rengeteg nyílt, nappali rablás mögött van valami rejtett, titkos erő, ami állandóan megzavarja a nyugalmat, békét, demokratikus fejlődést. Ezeknek a piszkos dolgoknak a hullámai elérnek bennünket is, és most már nemcsak Jáván "dicsekedhetnek" a morális csőd negatív jeleivel.

November 30-án provinciánk fővárosában, Kupangban is zavargások törtek ki. A keresztények számlájára írták a sok mohamedán imaház és az üzletek felgyújtását. Már nálunk is ajánlatos vigyázni a beszivárgókra. Az egyházi épületeket meg őrizni kell.

A posta lelassult. Karácsonyra szánt leveleitek egy hónapig utazhattak, vagy >pihentek< valahol. Még jó, hogy egyáltalán ideérnek! Kevés a repülojárat, és bomlik a fegyelem. A 205 milliós nép fele a létminimum alatt tengodik, és éppen ebben a szituációban kaptunk állami segélyt két katolikus elemi iskola újjáépítéséhez. Igaz ugyan, hogy a 70 milliós állami támogatáshoz nekem 60 millió rupiával kellett hozzájárulnom svájci ismerosöm jóvoltából. De a népemnek is keményen kellett dolgoznia. A rendkívüli sok esozés is eléggé megzavarta és drágította az építkezést. Nem volt más út, mint felgyurni az ingujjat és kitartani. És sikerült! Hála az Úrnak minden jótéteményért! Egyébként az elemi és középiskolás gyermekek egyharmada a Világbank jóvoltából bizonyos ösztöndíjat kap.

Még az orongi papszentelés előtt elkészülhetett a templom új cementpadlózata. Egyszerű maradt, de erős. Két másik elemi iskola is cementpadlózatot kapott, hogy a padokat megmenthessük a termeszektől, mert azok nem ismernek pardont!.

Az orongi elemi iskola és a középiskola nagy kertjében sikerült 2000 egészséges mahagóni facsemetét elültetni. Az időjárás is kedvezett nekünk, már csak a kecskéktől félünk, mert azok olyanok, mint a sáskák. Itt kell megemlítenem a tavalyi sáskajárást is: megszálltak hirtelen egy-egy területet, és utánuk csak a csupasz terület maradt. Nem lehetett semmivel sem irtani őket. Közben megdöglött az egyetlen szép és erős málháslovam. Az orvosság sem segített a hű társamon. Most pedig nem lehet lovat vásárolni.

Ennek ellenére folytattam hűségesen körutaimat a plébániámon. Az Úr jó kondícióval segített, ezért is hálás vagyok. A körutaimon persze korábban megyek az ágyba, hogy erőt gyűjthessek másnapra. Ilyen tempó mellett a fiatal is elfáradna, nemcsak a 66 éves >nagypapa<, ahogyan a gyerekek hívnak. Az 1998-ban elvégzett 660 keresztelőhöz, 180 esküvőhöz és a 400 elsőáldoztatáshoz is kell erő.

Orongban szépen sikerült a két egyházmegyés pap szentelése: jó ott a levegő, tiszta a kert, szép a táj és rengeteg ember összegyűlt. Tavaly 30 papot szenteltek Mángárájban, verbitákat (SVD). Ebből 14 külföldi misszióba megy, sőt még Németországba is küldhetünk egyet.

A karácsonyunk nem volt havas, csak esős, így 24-én este nem sokan jöttek ünnepelni, de 25-én kedvezett az idő, a nap is a felhők mögé bújt, nem volt hőség. Mint minden ünnepen, most is 8-an áldoztattunk. Hetvenöt vendégdiák emelte a hangulatot a szép énekekkel. Utána természetesen focizás és röplabda következett. Mindenkinek jó étvágya volt, így a disznóm fele percek alatt eltűnt a bendőkben. Ez az igazi élet!.

Az erdei méz is hűséges társam minden nap, mert sikerült elegendő mennyiséget tárolnom belőle. Ezért lettek a ruháim kissé szűkek.

Mielőtt búcsúznék, nagyon megköszönöm minden kedvességeteket. Remélem, ha késve is, de meg fog érkezni a levelem. A kapcsolat közöttünk lelki híd, ami nagyon fontos. Egymásért és egymással! - ez a mi jeligénk. Ne hagyjuk el magunkat a válságos órákban, és ne lankadjunk a hálaadásban. Őszinte kéréseinkkel emeljük szívünket az Úrhoz.

Hálás szeretettel
P. Mészáros Feri SVD"

Suhajda Lajos SVD

A hívek és papjuk

A biztos jel

Tél volt, nem túl hideg, de havas. Előtte való nap esett vagy 30 centiméternyi hó. A káplán iskolába készült hittanra. Éppen indulni akart, amikor az egyik szállási nagylány lépett be a plébániára. Köszönt.

- Tisztelendő bácsi, beteghez kell mennie.

- Hová?

- A szomszéd néni kéri, hogy jöjjön el hozzá. Úgy érzi, meghal. Nem akar szentségek nélkül meghalni, mindig is nagyon vallásos volt.

- Hol lakik?

- Kint a szálláson. Úgy két és fél kilométerre ide, út még nincs taposva, de majd én elvezetem.

- Jól van, induljunk. Úgyis az iskola mellett megyünk el. Majd megkérem a tanító nénit, hogy tartsa ott a gyerekeket.

Elindultak. Útközben a káplán beszólt az iskolába. Kiértek a faluból. A szél nagyon fújt. A lány apja csizmájában lépkedett a káplán előtt, akinek csak félcipője volt, de azért csak ment a lány után. Végre megérkeztek.

A néni bizony elég gyenge volt, látszott, hogy lázas. A káplán elvégzett rendjén mindent, majd elbúcsúzott a nénitől, aki szépen megnyugodott, és visszaindult az iskolába. A nyomai itt-ott még látszottak, az irányt pedig ismerte. A gyerekek is megvártak.

Egy hét múlva a piacnál meglátta a nagylányt. Megszólította:

- Hogy van a szomszéd néni?

- Ó, az már jól. Az egyik tyúkunkat is ellopta, mert megkívánta a húslevest!

- Akkor már csakugyan jól van! - mondta a káplán, és folytatta az útját.

Suhajda Lajos SVD

A bűnnek öt ujja van

Egy arab közmondás szerint a bűnnek öt ujja van. Két ujját az ember szemére teszi, hogy ne lássa, milyen szörnyű a bűn. Kettőt a fülére, hogy ne hallja lelkiismerete szavát, és egyet a szájára, hogy ne merje meggyónni bűneit. Ugye, ismerős állapot? Nagyböjtben azonban különösen gondoljunk Bosco Szent János bátorítására: "Két szárnyunk van, amellyel az égbe emelkedhetünk: a gyónás és a szentáldozás." Isten állandóan felkínálja nekünk ezeket a "szárnyakat". Tőlünk függ, hogy akarunk-e az égbe emelkedni.

Megerősítés és útmutatás

Balla Erzsébet, betűszedő: - Legtöbbször otthon végzek lelkiismeretvizsgálatot. Néha azonban a gyóntatószék mellett elhaladva határozom el, hogy meggyónok. Előtte a helyemen imában összeszedem magam. Néha könnyes szemmel jövök ki a gyóntatószékből. Megnyugvás és öröm tölt el. A nagy lendületben úgy érzem, hogy az egész világ az enyém. Természetesen nem így van. Sokszor az a pár szó jelent megnyugvást, amit a gyóntató pap mond útmutatásként feloldozás előtt. Szavai megerősítenek engem abban, hogy jó úton haladok, s a jóban való kitartásra buzdítanak. Reményt adnak, hogy a jövőben talán jobb leszek. Nagyon ügyelek, hogy ne ismételjem meg hibáimat. Egy ideig elmaradnak az ideges természetemből fakadó vétkeim.

Kiss Gyula, okleveles agrármérnök: - Jó, ha legalább nagyobb ünnepek előtt elmondjuk bűneinket Isten színe előtt. Egy-egy vallási témával kapcsolatos kételyeimet gyónás előtt beszélgetésben letisztázom plébánosommal, hogy utána helyesen tudjak meggyónni. A felgyorsult élettempóban sokat várunk el egymástól, és felszínes az önismerete, nincs tudása vagy hazudik az, aki bűntelennek mondja magát. Gyónás után én valamivel toleránsabban viselkedem: például felebarátom igazságtalan viselkedését türelmesebben elviselem vagy bosszantó, ideges helyzetekben nem káromkodom. Egy bizonyos idő után azonban kifakad az ember. Képtelen ellenállni a nagy nyomásnak, hogy még gondolatban se vétkezzen.

Sára Julianna, nyugdíjas könyvelő: - Jól gyónok, amikor tiszta szívből megbánom bűneimet, és erősen elhatározom, hogy iparkodom kevesebb bűnt elkövetni. Nagy biztatás számomra a gyóntató pap tanácsa: igyekszem annak megfelelően viselkedni. Nem tartok haragot, de az idegesség és türelmetlenség sokszor megmarad bennem. Ezért újra igyekeznem kell, hogy legyőzzem a rosszat. Isten mindenkinek megbocsát, de el is várja, hogy bocsánatot kérjünk tőle. Az embernek megnyugszik a lelke, hogy volt ereje bocsánatot kérni attól a személytől, akit megbántott.

Bollók Teréz, háztartásbeli: - Gyónás után érzem, mekkora terhet vett le rólam az Isten. Utána könnyebben belenyugszom, hogy egyesek nem fogadják köszönésemet. Érzem, hogy megóv attól, hogy csúnyán beszéljek. Isten segítségével téptem ki szívemből a gyűlöletet és megbocsátottam annak, aki csúnyán megsértett. Könnyebben élek, ha rendszeresen gyónok, mert így gyakrabban rendbe teszem a lelkemet. Húsvétkor, karácsonykor, minden első pénteken... a szentgyónásban Istentől vigaszt, erőt és egészséget kapok minden nehézséggel szemben.

Fehér József, fémmunkás: - Tökéletes elszántsággal, felkészültséggel gyónok karácsonykor, húsvétkor, a templom búcsúján és minden nagyobb ünnepkor, valamint áldozáshoz járulok, mert csak így tudom teljesen átélni az ünnepet. Az ünnepi vacsora akkor igazi öröm, ha az egész család az asztal körül ül. Itt a templomban pedig mi vagyunk a család. Ha közülünk sokan szentgyónáshoz, szentáldozáshoz járulnak, akkor a pap is örömtelibben éli meg az ünnepet. Én a kis bűnöket is elmondom a szentgyónásban, mert emlékezetembe véstem Ágoston Miklós atya szavait: "Amikor kicsit szúrod meg magadat tűvel, az is fáj. Mikor nagyon, még jobban fáj. Így sértjük meg mi is a jó Istent. A kisebb seb azonban előbb begyógyul, mint a nagyobb, ha kenegetjük", azaz bocsánatot kérünk, meggyónunk és megáldozunk.

Erhard Róbert, plébános: - A szentgyónás, a kiengesztelődés szentsége és érezteti velem legjobban az Atya szeretetét. Az elkövetett, megbánt bűnért, mint gyermek, várom, hogy megdorgáljon, megbüntessen, de nem ezt teszi, mert szeret. S én megengedem, hogy szeretetével egészen közel vonjon magához.

Noha a szentgyónás nem hangulat kérdése, nem belemerülés az érzések és érzékek világába, szavakban mégis nehezen fejezhetem ki a boldogító megnyugvást, miután megéretésre találtam a mennyei Atyánál. A kiengesztelődés elsősorban kegyelem, amelyet nekem, tékozló fiúnak akar ajándékozni, amikor hív: gyertek hozzám, akik elfáradtatok. Az Atya velem határtalan jót tesz, új lehetőséget ad számomra: abszolút tiszta lappal kezdhetem újra az életemet. Megfogalmazódik bennem, hogy mától én is jó leszek, s másokat is más megvilágításban nézek. Ez addig sikerül, amíg nem homályosul el bennem az Atya és a közöttem levő viszony.

Sokan kérdezik, kicsoda a pap, a szintén bűnös ember, hogy én gyónjak neki? Papként csak az eszköz vagyok, akit az Úr felhasznál arra, hogy rajtam keresztül továbbadja a kegyelmet. Miért vonakodnak mégis egyesek a gyónástól? Mert nehéz az embernek magával szembesülnie, beismernie, hogy nem annyira jó, mint ahogyan gondolta. S fél attól, hogy gyónáskor talán olyan dolgokat fog elmondani magáról, amiket különben nem mondana el.

Ha őszintén megbántam bűneimet, az Atya a bűnbocsánat szentségében megajándékoz kegyelmével és szeretetével. Ha valóban Isten gyermeke vagyok, akkor helyre kívánom állítani az Atyával való viszonyomat. Nem azt mondom: "Mi nagyon szeretjük egymást, csak éppen öt-tíz éve föl se hívtalak, nem is írtam", hanem így szólok: "Itt vagyok, bocsáss meg, hogy nem viselkedtem kellő szeretettel embertársam iránt." A következő szentgyónások alkalmával pedig lassacskán kikristályosodik bennem, hogy meg kell próbálnom Isten szemével nézni minden embert.

Smidt Valéria

Az Apák napja

Van apák napja is? Igen, csak meg kellene tartani. Nem lenne szabad megfeledkezni a családapákról, akiknek védőszentje szent József, a názáreti ács, a Szent Család őre, Jézus nevelőatyja és gondviselője. Ezt a megemlékező napot nem kell kitalálni, hanem elég egyszerűen tudomásul venni egy kis figyelmet szentelve azoknak, akik vállalták az apaság hivatását.

Az a szép szokás él plébániámon, hogy elsőáldozás alkalmával a szülők vezetik gyermekeiket az Úr oltárához. Így az mind a szülő, mint a gyermek számára gyönyörű, felemelő élmény lesz. Az élet viharaiban hajótörést szenvedett házasságok olykor ünneprontó viszályok előidézői. Ilyenkor felvetődik a kérdés, ki tekinthető a gyermek édesapjának: a fizikai értelemben vett apa, a gyermek nemzője, aki a bekövetkezett válás után nem sok figyelmet szentelt egykori családjának, vagy az a férfi, aki vállalta, és lelkiismeretesen betölti az apaság hivatását, bár nem tőle származik a gyermek. Nehéz döntés előtt áll az elsőáldozó, melyiküket válassza, hiszen mindkettőt szereti. Olykor könnyebb döntenie, ha a nevelőapja szeretetét megismerte. Az apaság tehát az Úristentől kapott élethivatás, amely a családi életben valósul meg, és a gyermek életében pótolhatatlan. A Teremtő egy édesapát szánt minden embernek, akinek szeretetéből életünket kapjuk, és aki kenyérkeresőként, önfeláldozó szeretetével és gondoskodásával kíséri életünket, felnevel, az életútra bocsát, és azután sem feledkezik meg rólunk.

Nemrégen egy házszentelés alkalmával megkérdeztem egy öt éves kisfiút: tud-e imádkozni? A szülei megelőzték a válaszadásban, és boldogan újságolták, hogy igenis tud és azonnal be is mutathatja. Mire a gyermek szeretetteljes tekintet vetett édesapjára, és azt mondta nekem: "Tudok imádkozni, és elmondhatom a Miatyánkot, de csak az apu után." El is imádkozta az Úr imáját hibátlanul, segítség nélkül, de egész idő alatt édesapjára nézett, mert a biztonságot tőle remélte. Ez az, amire oly nagy szükség van a mai világban. Az ilyen korú fiú anélkül, hogy édesanyját kevésbé szeretné, az apjára mint példaképre tekint és utánozni kívánja pozitív tulajdonságaiban.

Sajnos sokkal több az ellenkező példa. Egy buzgó másodikos kislány a hittanon elmesélte, hogy odahaza, amikor ebéd előtt imádkozott, apja kinevette, és megjegyezte: "Milyen új stószokat tanultatok már megint a hittanórán!?" Mennyire káros, romboló a gyermekre nézve az ilyen felelőtlen, negatív szülői magatartás! Ahelyett, hogy példát adna, még le is rombolja a hitoktató nevelői igyekezetének gyümölcseit. És nem csak az imádság kérdésében. Szent József ünnepére például évenként meghívjuk az édesapákat. Egyik-másik hittanos ilyenkor mindig hangosan bemondja: "Az én apám úgysem fog eljönni a templomba!"

Egy másik házszentelés alkalmával is az élet bizonyította a könyvekben írottakat, az apa példaadó életére vonatkozóan. Kérdésemre, hogy tud-e imádkozni, a gyermek azt válaszolta: "Nem tudok, apám sem imádkozik soha!" A gyermekek akaratlanul is elárulják, milyen szerepet tölt be az ima a család életében. Az elsősök egyik leckéjében szerepel a kérdés: hol szoktál imádkozni? Az osztály rendszerint szinte kórusban válaszolja: "a hittanórán és a templomban!" Odahaza esetleg este. A közös családi ima még csak nem is téma. Pedig ahogy a légzés feltétele az emberi szervezet életben maradásának, ugyanúgy létfeltétele a lelkiéletnek az imádság.

Az elszomorító negatív példák után hadd említsek egy pozitívat is: oly szép látvány, amikor az apuka karjára veszi gyermekét, és amikor szentáldozáskor őt megáldoztatom, a csöppség homlokára a kereszt jelét rajzolom. Ilyen is van, hála Istennek! Bárcsak mind több lenne!

Az ezredfordulóra készülő kereszténység az idén az Atyának szentel nagy figyelmet, aki Szent József szerető gondoskodására bizta egyszülött Fia földi életét. Jézust úgy ismerték kortársai, mint a názáreti ács fiát. Ő vállalta és maradéktalanul teljesítette az Istentől kapott családapai hivatást. Meghitt, bensőséges, meleg otthont biztosított az Istengyermeknek. Keményen dolgozott a mindennapi betevő falatért családja számára. Oltalmazta és védte a rábízottakat, védelmet és menedéket biztosított Mária és a kis Jézus számára. A Szentírás ezért az igaz ember kifejezéssel jellemzi. A meleg családi fészekben felnövekvő Jézus számára valódi példakép lehetett életvitele. Feltekinthetett rá. Abban a földi családban, amelynek József volt a feje és kenyérkeresője, béke, megértés, nyugalom, biztonság, kölcsönös szeretet és szolidaritás uralkodott. Ez annyira természetes, hogy írni sem érdemes róla. És manapság? Mekkora szükség van erre a józsefi lelkület családjaink életében! A közélet jeles személyiségeivel folytatott beszélgetések során gyakran halljuk a kérdést: És a család? Ilyenkor az elfoglaltságra, az időhiányra szoktak hivatkozni a beszélgető-alanyok, de hangsúlyozzák, hogy családtagjaik igen megértők, nem méltatlankodnak. Várják a nyári szabadságot, amikor két hetet boldogan együtt tölthetnek. Két hetet az év ötvenkét hetéből! Családjaink Józsefjei a szükséges munka, mindennapi tevékenység mellett sokkal több időt szentelhetnének övéiknek. A feleség elvárja a figyelmességet, a gyermekek is igénylik közelségüket, szeretik, ha együtt játszhatnak az apuval, ha kérdéseket tehetnek fel neki, ha örömüket-bánatukat megoszthatják vele, ha átölelhetik, megszerethetik és közelségét élvezhetik.

Az apák napja mindanyájunkat emlékeztet arra, hogy több figyelmet szenteljünk nekik. Nem a nagy ajándékozás, a költekezés napja ez, hanem a megbecsülésé, az odafigyelésé és a háláé. Becsüljük meg a családfők méltóságát, s ha kell, állítsuk vissza a tekintélyüket. Apátlan társadalmak és családok az emberiség vesztésébe vezetnek. Vezessük be az apák napját, s ezáltal is hívjuk fel a figyelmet pótolhatatlan szerepükre. Imádkozzunk értük és velük. Szeressük őket, hogy ők is szerethessék családjukat.

Szungyi László

Jézust a rendőrállomásra?!

Néhány évvel ezelőtt, amikor országunkban kitört a háború, egyszer télen, éjnek idején valaki becsöngetett hozzánk. Egy kétségbeesett asszony állt a kapuban. A háború dúlta szomszédos országrészből érkezett, s nem tudta, hol keresse a rokont, akihez jött. Különös körülmények miatt pénz és autó nélkül maradt, a rokon címéből pedig csak az utcára emlékezett. Kérte, magyarázzuk meg neki, merre menjen tovább.

Férjemmel együtt néhány év óta az Evangélium igéi szerint igyekszünk élni. Most, e rémült és segítségre szoruló felebarát láttán mindketten Jézus igéjére gondoltunk: "Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek".

Ezért, hogy szeressük Jézust ebben az embertársunkban, tétovázás nélkül az autónkba ültettük az asszonyt, azzal a szándékkal, hogy segítünk neki megkeresni a rokont. Úgy gondoltuk, hogy a városi viszonyok miatt neki ez túl bonyolult lenne, mert az utcabeliek nemigen ismerik egymást.

Amikor elindultunk, egy pillanatra átfutott rajtunk egy rossz érzés. Nem messze tőlünk háború van, vidékünkre özönlenek a menekültek, s íme, éjnek idején beállít hozzánk egy idegen, aki azt állítja, hogy lerobbant autóját egyik távolabbi utcában hagyta. És ez az asszony nem beszéli annak az országnak a nyelvét, ahonnan állítólag jött.

Kicsoda? Valaki talán általa akar bennünket tőrbe csalni? Sok mindenre gondolhattunk volna, ami nyugtalanított. De ismét az Evangélium tanításába kapaszkodtunk, amely szerint van fölöttünk egy mindenható Atya, aki gondot visel ránk. Teljesen rá hagyatkoztunk és így sikerült félretenni aggodalmainkat.

A feltételezett utcában sorra becsöngettünk több házba. A rokont senki nem ismerte! Mi legyen az asszonnyal? Befogadjuk-e a lakásunkba? Egy teljesen idegent, akiről azt sem tudjuk, honnan került ide, és igazat beszél-e!

Az ötlött fel bennem, hogy legokosabb lenne bekísérni a rendőrállomásra. De ekkor megszólalt bennem egy benső hang (amit az Evangélium megélése közben egyre inkább Isten hangjának ismerünk fel): "Ha Jézus ülne itt veled az autóban, akkor képes lennél őt a rendőrségre cipelni?" Megdöbbentem a kérdésen. Persze, hogy nem. Később megtudtam, hogy ezekben a pillanatokban a férjem is Jézus elé tárta nyugtalanító gondolatait, s ő is tőle kapta a megnyugtató választ. Ezek után már úgy vittük az asszonyt az autónkban, mintha Jézust vittük volna.

Néhány utcával odébb sikerült kinyomozni, melyik házban lakik a rokon, de nem találtuk otthon. Megkérdeztünk egy arra járót, hallott-e arról a férfiről, akit keresünk. "Természetesen - válaszolta. - Láttam is. Éppen a benzinkúton beszélget a benzinkutassal."

Egykettőre megtaláltuk. A férfi és a nő egymás nyakába borultak, örömükben sírtak. Aztán eljöttek a lerobbant autóért, és elhúzatták a mesterhez. S amikor elváltunk az "idegentől", valóban úgy éreztük, hogy Jézust kalauzoltuk, neki segítettünk, mert a hatalmas öröm, amely eltöltött minket, csak tőle jöhetett.

B. Ilona és Ferenc

Szemtől szemben a gyilkossal

Jo Pollard és férje a múlt évben segélyt szállított Nagy Britanniából Romániába. Úticéljukat azonban sohasem érték el, mert Magyarországon megtámadták őket. Jo túlélte a támadást, férje azonban életét vesztette. Jóra nehéz hónapok vártak. Férje elvesztése kimondhatatlan fájdalommal töltötte el, s hamarosan elérkezett az a nap is, amikor ismét vissza kellett térnie Magyarországra, hogy a bíróságon szembenézzen a tettesekkel.

.a tárgyalóteremhez vezető úton keresztül kellett jutnunk a magyar, német, brit stb. újságírók és riporterek sokaságán. Maga a terem kicsike volt, de nagyon túlzsúfolt. A három tettes már bent volt, egymáshoz bilincselve, rendőrkézen. Két fiatalembernek ott voltak a szülei is. Összesen 3 bíró volt jelen, hogy igazságot szolgáltasson. Egy közülük bátorított, mikor már kezdett az erőm elszállni. (.)

A három védőügyvéd szintén kérdezgetett. Az első profi lehetett a szakmájában, a második védőügyvédnőből meg nagyszerű határőr vált volna a kommunizmus idején. A harmadik ügyvédnő azonban "az én oldalamon állt". Már a kórházban felkeresett, és megkérdezte, hogy tudnék-e valami jót is mondani a három fiatal tettesről. Akkor úgy éreztem, hogy semmit sem tudok mondani, hiszen Michael nekik köszönhette a halálát. A bírónő ezt elfogadta, és nem firtatta többé a dolgot.

A segítőkész orvos sok nekem címzett kérdésre is válaszolt. Eddig azt hittem, hogy a narkotikum, amit a tettesek az arcomra és szemembe fújtak, tompítóan hatott, ugyanis semmit sem éreztem, amikor megtámadtak. A tárgyaláson viszont kiderült, hogy egy erős ütéssel leütöttek, és még ájulásom után is tovább vertek. Az orvos azt állította, hogy az emlékezetem megrongálódott és hosszú időbe fog telni, mire felépülök. (.) A bíró ezt kétség nélkül megértette, és figyelembe vette. A doktor megadta férjem halálának okát is. Michael megfulladt a saját vérében, amikor az orrát eltörték. (.)

A tárgyalás vége felé a bíró megkérdezte, hogy szeretném-e elmondani, mit érzek a tettesek iránt. Először haboztam, majd azt gondoltam: "Ha most Nagy-Britanniában lennék, azt mondanám, hogy nem haragszom rájuk, megbocsátottam nekik és imádkozom a megváltásukért. Miért ne mondanám ezt itt is a szemükbe?" Így is tettem. Elmondtam, hogy sajnálom őket, mert lerombolták életüket és most börtön vár rájuk. Természetesen megfosztottak engem is a férjemtől és a gyerekeket is az apjuktól. De mi, keresztények tudjuk, hogy hol van most Michael, és biztosak vagyunk benne, hogy egyszer majd újra találkozunk vele. Elmondtam, hogy imádkozom értük, hogy szintén kereszténnyé váljanak és megtapasztalják Isten megbocsátását és békéjét. Szóltam arról a békéről, amit érzek és arról, hogy nincs bennem harag irántuk. A szüleiket pedig együttérzéremről biztosítottam, mivel én is szülő vagyok.

Ezután a bíró megkérdezte a vádlottakat, kívánnak-e szólni. A fiatalember, akit akkor láttam először, a következőket mondta: "Sajnálom, hogy az ön gyerekei elveszítették az apjukat, és ön a férjét. Sajnálom."

A "határőr"-védőügyvédnő utasította kliensét, hogy ne válaszoljon semmit. A legnagyobb bűnös pedig így szólt: "Egyszer már találkoztam egy misszionáriussal, és amíg börtönben leszek, szeretnék tanulni az Úr Jézusról." Imádkozom, hogy majd a magánzárkában, ahová kerülnek, ezek a fiatalok eltöprengjenek azon, amit mondtak, és szép elhatározásuk valóra váljon.

A tárgyalást 3 óra felé berekesztették. Át kellett mennem egy másik helyiségbe, ahol a bíró átnyújtotta a repülőút költségét, majd megfogta a kezem, és így szólt: "Itt állok." Meglepetten néztem rá, de ő folytatta: "Itt állok, mást nem tehetek." Martin Luthert idézte. Rájöttem, hogy ily módon adja tudtomra, hogy ő is keresztény. (.)

A fiatal tetteseket február 6-án, pénteken ítélték el. D. István, aki Michael halálát okozta, 11 év börtönbüntetést kapott. Mindössze 18 éves volt a bűntett elkövetésekor. A másik férfi, B. Attila (22 éves) 7 év börtönt kapott és a harmadik, M. László (22 éves) 6 évet. Mivel mindhárman fellebbeztek, június 3-án visszautaztam Magyarországra. Találkoztam D. szüleivel és néhány rokonával. Az apja megtört ember benyomását keltette. Odamentem hozzá, átöleltem őt és együtt sírtam vele. Találkoztam az anyjával és rokonaival, és úgy érzem, barátok lettünk. D. mindössze 8 nappal fiatalabb Andrew fiamtól. (.)

Az emberek azóta felismernek és megállítanak beszélgetni az utcán, üzletben, autóbuszon. Egy vadidegen ember nemrégiben virágcsokorral ajándékozott meg az autóparkolón, a taxisofőr pedig nem fogadta el a fuvardíjat, amikor hazahozott a bevásárlóközpontból. Egy barátom minden héten elvisz bevásárolni, egy ismerős rendszeresen telefonál, hogy meggyőződjön, jól vagyok-e.

Az Isten minden nap velem van és irányít. Nélküle nem lennék képes semmit sem folytatni. Sokan nem értik állásfoglalásomat, pedig ez adott nekem lehetőséget arra, hogy megoszthassam Isten szeretetét, a hűséget és a megváltást. (.) A Szentírás szavaival búcsúzom: "Bizony, bizony, mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz." (Jn 12,24). Hiszem, hogy Michael halála nem volt hiábavaló. Eljön majd a nap, amikor újra találkozunk azokkal az emberekkel a börtönből úgy, mint testvéreimmel Krisztusban. Isten segítségével minden lehetséges.

Részletek Jo Pollard egyik magyarországi barátjának írt leveléből