Tartalomból:

Vissza a főlapra

Kockás ing és csíkos nadrág

Hogyan (nem) jön létre a közösség? (2)

"Hozzuk létre, teremtsük meg a közösséget! Kezdjük mindig az adott felebarát meghallgatásával." - tanácsoltuk múlt havi cikkünkben. Valakit azonban úgy meghallgatni, hogy abból közösség szülessen, nem éppen könnyű feladat. Mert ilyesmire nem neveltek bennünket, mi magunk sem törekedtünk ilyen szokások kialakítására, ezért igen könnyen elronthatjuk a kapcsolatteremtés kínálkozó lehetőségeit.

Vegyük csak szemügyre a beszélgetésnek két veszedelmes, alattomos ellenségét. A közösség létrehozásának legádázabb ellensége a vita. Idegen szóval nevezik még polemikának is, ami görög eredetű szó és háborúzást jelent. A vitában mindenki csak a saját igazát hajtogatja, s a szócsata valóságos ökölvívás, melynek a célja a másik kiütése. Minél hevesebb a győzögetés, annál inkább zsugorodik a másik személy tisztelete, értékelése, szeretete, míg a végén a mi igazunk nevében teljesen ki nem selejtezzük egymást. Pirruszi győzelem minden vitatkozás: a győzelem egyenlő a verességgel. Nézzük most meg az ilyen meddő szócsatározást azt alábbi jelenetben:

A közösségteremtés másik alattomos ellensége a közbeszólás. Általában, mihelyt a másik elkezd beszélni, nekünk azonnal eszünkbe jut egy dolog, megfeszül bennünk egy vélemény, agyunkba tolul egy érzés, s ettől a pillanattól kezdve már nem követjük a beszéd fonalát, hanem erőszakosan megszakítjuk, s okoskodásunkkal belefojtjuk a szuszt a másikba. Persze hogy ő ilyenkor mindig elégedetlen és csalódott marad. A mi "bölcsességünk" pedig annyira nem illik a felebarát gondolatmenetéhez, mint amennyire nem vág össze a kockás ing és a csíkos nadrág.

Az alkotó erejű meghallgatás ugyanis nem egyszerű dolog. Részünkről a teljes ürességet kívánja meg: távolítsunk el fejünkből minden gondolatot, szívünkből minden érzelmet, és az akaratunkból is mindent, ami gátol bennünket, hogy "azonosulhassunk" másokkal.

A lelki beszélgetések egyik kiváló szakértője erről így vall: "Ha beszélek valakivel, aki fel szeretné tárni a szívét nekem, hosszan fegyelmezem magam, hogy (ahelyett, hogy azonnal válaszolnék) tegyek félre minden gondolatot mindaddig, amíg csak ki nem öntötte egész lelkét. Ha így teszek, meg vagyok győződve arról, hogy a végén a Szentlélek pontosan azt fogja sugallni, amit mondanom kell. Ezt ezerszer megtapasztaltam. Ha félbeszakítottam volna a beszélgetést, olyan valamit mondtam volna, ami nem teljesen igaz, nem megvilágosodott, csupán >emberi<. Amikor azonban szeretetből hagytam, hogy a beszélő rám rakja minden terhét, a végén meg tudtam adni azt a választ, amely mindent megoldott."

Valójában milyen folyamat megy végbe két ily módon beszélgető ember között? Ha az egyik egészen ki tudja üresíteni a szívét, a másik pedig megszakítás nélkül magába fogadja mondanivalóját, akkor a két lélek egymásba hatol. A "lélektől lélekig" pedig olyan egység az emberek között, amely Krisztust hozza közéjük, vagyis Istent, aki közösséggé, eggyé forrasztja, "egybegyűjti szétszóródott gyermekeit" (vö. Jn 11,52).

Ha teljes odaadással végighallgatjuk a beszélőt, akkor a végén szinte mindig (még akkor is, ha mi egy szót sem mondtunk), sugárzó arccal felkiált: "Milyen szépen elbeszélgettünk!" Az effajta megjegyzés a biztos külső jele annak, hogy köztünk létrejött a belső, lelki egység.

A vitázás és a közbeszólás a közösségépítés első két veszedelmes ellensége. Olyan, mint a rövidzárlat a villanyvezetékben! Ha a mi kapcsolatainkban is bekövetkezik, akkor egész biztosan nem jön létre a közösség.

Pósa László

A liturgia nem show

A liturgia sokkal több, mint külső szertartások és szavak összessége. Maga a liturgia szó görög eredetű. Eredeti jelentése a nép javára végzett cselekmény. Később már minden nyilvános cselekményt ezzel a szóval jelöltek, végül pedig szinte kizárólag az istentiszteletet, a kultuszt. Talán a legrövidebb és legtartalmasabb meghatározása a liturgiának így hangzik: az üdvtörténet átimádkozott megjelenítése. Más szavakkal: a liturgia mindazt, amit a történelem folyamán Isten tett az emberek üdvéért, most a jelenbe hozzuk, hogy lelkünkben átimádkozva és átelmélkedve mi is részesedjünk benne.

Nem alkalom, hanem tartalom

A liturgiának egyetlen célja Isten megdicsőítése. Minden más csak ennek a célnak gyümölcse és járuléka. Ha csak erre az egyre törekszünk a liturgia végzésekor, akkor részesedünk a legnagyobb gyümölcsben: a megszentelődésben, ami magában foglalja a tanítást, a szép-élményt és a vigasztalódást. Nagy hiba a liturgiában csak a tanulás-tanítás, nevelés eszközét látni, és teletűzdelni magyarázatokkal, hosszú beszédekkel. A liturgia tanító ereje nem külső vallási vagy erkölcsi tanítás, amit a liturgia ürügyén mondunk el, hanem magának a liturgia szavainak, énekeinek, mozdulatainak nevelő hatása. A liturgia tehát nem alkalom, hanem pontos, semmi mással fel nem cserélhető, eleve megadott tartalom. Ugyancsak hiba lenne a liturgiát alávetni a szépség, a gyönyörködtetés igényének. Hiszen a liturgia csak úgy szép, ha nem mi akarjuk széppé tenni (például szavalóversenyt, hangversenyt vagy színdarabot csinálva belőle), hanem engedjük, hogy kibontakozzon a maga eredeti szépségében. A lelki vigasztalás sem lehet célja a liturgiának, mert tartós lelki vigaszban az részesül, akinek valóban csak Isten megdicsőítése számít.

Ha a liturgia célja valóban Isten tökéletes megdicsőítése, akkor az egyetlen esemény, ahol ez megvalósult, az Úr Jézus szenvedése, halála és feltámadása. Itt lett véglegesen áthidalva az a szakadék, amely az embert elválasztotta Isten barátságától és megakadályozta, hogy Isten tökéletesen megdicsőüljön az emberben. Az egyetlen, aki erre képes volt az Istenember, Jézus Krisztus, ezért egyedül ő és titokzatos teste, az egyház a liturgia végzője. Krisztus különböző módon él a liturgiában. Jelen van a szentségekben, mert bárki keresztel, Krisztus keresztel. Jelen van az Igében, mert ő maga tanítja az embereket a Szentírás szavain keresztül. És kiemelkedő módon jelen van az eucharisztikus színek alatt.

Nem csináljuk, hanem történik

Krisztus jelen van az egyház tagjaiban is: elsősorban a püspökökben és papokban, akik a liturgiát nem a saját nevükben, hanem Krisztus személyében vezetik. Jelen van a hívekben is, akik az ő nevében gyűlnek össze mint királyi papság és Isten szent népe, mely a keresztségben jogot kapott a szent liturgiában való részvételre. Ezért fontos, hogy a hívek aktívan részt vegyenek a liturgikus cselekményekben. Ez nem feltétlenül jelent valamilyen külső tevékenységet. Nem kell mindenkinek felolvasni, énekelni, beszédeket és imákat mondani, mozogni, táncolni. Joggal figyelmeztet Joseph Ratzinger bíboros, korunk egyik legnagyobb liturgiaszakértője: "A liturgia nem show, látványosság és nincs szüksége sem zseniális rendezőkre, sem tehetséges színészekre. A liturgia nem >rokonszenvesötletekből<él, hanem ünnepélyes ismétlésekből. Nem időszerűséget és múlandóságot kell kifejeznie, hanem a szentség titokzatosságát."

Ne imádkozzatok, hanem imádkozzátok

Mindenkinek értenie kell, mi történik, mit jelentenek a szavak és cselekmények, és lehetősége szerint részt kell vennie a hívőnek a közösség imáiban, énekeiben és mozdulataiban, csendes elmélyülésében.

Minden megkeresztelt ember részese Krisztus királyi papságának. Ez legmélyebben abban nyilvánul meg, hogy önmagát is odateszi a paténára felajánlva egész életét kedves áldozatul Istennek. A II. vatikáni zsinat szavai szerint: "A hívek minden munkája, imádsága, apostoli kezdeményezése, hitvestársi és családi életük, mindennapi munkájuk, testi-lelki pihenésük, ha a Szentlélek tölti be, sőt az élet terhei is, ha türelmesen hordozzák azokat, Jézus Krisztus által Istennek kedves lelki áldozattá válnak. Mindezeket a szentmisében az Úr testének felajánlásával együtt ajánlják fel készséges szeretettel az Atyának" (LG 34). A hívek közül egyesekre külön feladatokat bízunk (énekkar tagjai, előénekesek, felolvasók, ministránsok, kommentátorok, perselyezők). Ezekre csak azok alkalmasak, akik jól felkészültek, és életvitelük összhangban van a szent szolgálattal. A közös istentiszteletben való részvétel egyébként is csak akkor gyümölcsöző, ha kiegészíti a méltó keresztény életvitel és mély egyéni imaélet, amelynek gyümölcse a mindenki iránti szeretet. A liturgikus ima azonban mindig közösségi ima, tehát helytelen kitölteni a szentmise idejét egyéni jámbor gyakorlatokkal (rózsafüzér imádkozása, magányos ima a szentek szobrainál vagy a mellékoltároknál). Ugyancsak kerüljük a szentmise alatti gyónást, mert egyszerre senki sem vehet részt két szent cselekményben. A szentmisébe elejétől végig be kell kapcsolódni, ezért a gyónni szándékozóknak meg kell hozniuk azt az áldozatot, hogy valamivel korábban jöjjenek templomba. Így valósulhat meg a zsinat szándéka, amit már X. Szent Piusz pápa megfogalmazott századunk elején: "Ne imádkozzatok a szentmisén, hanem magát a szentmisét imádkozzátok".

Kovács Ervin

Miért boldog?

Minden családba beletartozom

Suhajda Lajos, Újvidék (verbita szerzetespap): - Ha a fiú szeretetével és odaadásával boldogítja a lányt, a lány pedig a fiút, Istennek az odaadása és szeretete legalább annyira boldoggá tesz engem szerzetesi és papi életemben. A boldogságot aztán mértéktelenül osztom gyermeknek, betegnek, idősnek, és az csak gyarapszik.

A szerzetes Isten ajándéka az egyháznak, hogy az egyház ajándékozhasson embereket az Istennek. Ennek tudata és megélése számomra a legigazibb boldogság forrása. Boldog vagyok, mert beletartozom minden családba, és enyémnek érzem a világ minden gyermekét. A férfi édesapám, bátyám, öcsém, a nő pedig néném vagy húgom.

A hármas fogadalom a szerzetesi boldogság látható forrása. A láthatatlan forrása pedig, ahogy elfogadom és megélem azt, hogy odaajándékoztam magam az Istennek. Minden egyes engedelmességi aktus saját választásom, szabadságom eredménye. Ellent mondhatok, de nem akarok.

Both Erzsébet-Mária Kornélia, Csóka (Miasszonyunkról nevezett szegény Iskolanővér): - Boldog vagyok, amikor egy-egy szentírási rész átelmélkedésekor szól hozzám Isten; mikor szentmisén, hittanórán, ifjúsági összejövetelen megélem azt a száz annyit, amit Jézus ígért annak, aki őérte elhagyja apját, anyját. Nagybecskereken például a nagyszombati szentségimádásra a tízperces szünetben átjöttek az iskolából a fiatalok.

Mivel Istent szeretem a legjobban, ezért a szerzetesi hármas fogadalom (szegénység, tisztaság és engedelmesség) által egész személyemet, mindenemet neki adom. Így válok teljesen szabaddá az Evangélium hirdetésére, Isten pedig betölt szeretetével. Egy asszony panaszkodott: "Én nem tettem engedelmességi fogadalmat, mint maga, nővérke, de bizony az én Jánosomnak mennyi engedelmességgel tartozom!" "A szerzetes megfosztotta magát minden jótól" - mondogatják az emberek. Magányukban azonban majd rájönnek: a minden jó valójában a mindenható, háromszemélyű egy Isten, akit senki és semmi nem pótolhat.

Tratnjek Stanko, Muzslya (szalézi szerzetespap, plébános) - Amikor évekig egyedül hitoktattam, a nap túlnyomó részét jókedvű gyerekekkel, fiatalokkal töltöttem. Érthető, hogy boldognak éreztem magam. De hasonló érzés tölt el, amikor leendő házaspárokkal, szülőkkel foglalkozom, és tudom, általam neveli Isten a szülőket, a jó szülők pedig majd gyermekeiket is jól nevelik. Továbbá igyekszem szép szóval is mindenkinek örömet szerezni, különösen az idős embereknek. Felemel, amikor valakit fel tudok készíteni a halálra úgy, hogy azt mondja: "Szépen meggyóntam bűneimet, és most nyugodtan várom a halált." Ha szépen misézek, ha jól gyónok és jól gyóntatok, vagy ha jól áldozok, akkor ez számomra is erőforrás és boldogság.

Boldog vagyok azért is, mert szlovén létemre megtanultam magyarul, hogy az embereknek anyanyelvükön hirdessem az Evangéliumot. Istenért mondtam le a családi életről. Hogy minél teljesebben éljek hivatásomnak, ebben segítenek a plébánián működő rendtársaim, a közös ima, munka és a tervezés, valamint a lelki napok, amelyeken többiekkel is találkozunk. Én nem ismerek olyan szalézi szerzetest, aki azért lépett a rendbe, mert csalódott a szerelemben vagy mert nőgyűlölő. Kiábrándult emberből milyen szerzetes lenne?

Dr. Vojnović Tádé, Újvidék (ferences szerzetespap): - Sokat foglalkozom az emberekkel. A szomorú, megkeseredett emberek útkereséseik láttán azonban boldogságomnak nincs határa! Ugyanis mindig újra megköszönöm Istennek, hogy szerzetes vagyok. Örülök, mert általam (is) segít az embereknek. Hármas fogadalom nem rám erőszakolt korlát, hanem lehetőség arra, hogy úgy éljek, mint Jézus: szegénységben és szüzességben, az Atya akaratának engedelmeskedve.

Hogyan boldogít a szegénység? Nem a vagyonért dolgozom, nem a megtakarított pénz a biztonságom, hanem Istenben bízom. Én neki szentelem egész életemet, munkámat, ő pedig használatra megadja a munkámhoz szükséges dolgokat.

Hogyan boldogít az engedelmesség? Úgy, hogy az nem szófogadás, hanem Isten akaratának a keresése. Ez megóv a felesleges bolyongástól, szenvedéstől engem is és a rendi elöljárómat is, aki szintén köteles Isten akaratát keresni az egész közösséggel együtt.

Hogyan boldogít az állapotbeli tisztaság, amelyet nem könnyű megtartani? Nem élek megosztottan, mint a házasember, akinek gondja van házastársára és az isteni dolgokra is. Több időm, türelmem, erőm és szeretetem marad az emberekre. Férjek, feleségek a szerzeteshez fordulnak tanácsért, s nem fordítva. Ezzel nem szeretném kisebbíteni a házasság szentségi jellegé. Tény azonban hogy ők küszködnek gondokkal, ők jönnek hozzánk, s nem mi megyünk hozzájuk. Illetve ha mi megyünk hozzájuk, akkor ezt miattuk tesszük.

Smidt Valéria

Kényszergyónás

Ilyen nincs!" - kiált fel a jóérzésű hívő ember. Persze, hogy nincs, ilyen nem létezik, sőt az elnevezést és használatát is kerülni kell! Sohasem szabad vele élni, mert ízléstelen, bántó és sértő a hívő részére. Kérem a tisztelt olvasót, ne ütközzön meg a címen, mert nem sokkolási szándékkal választottam jegyzetem élére. Ez a fület és lelket sértő elnevezés, sajnos, nagyon is él bizonyos alkalmakkor, amikor az egyház híveitől elvárja, hogy szentgyónást végezzenek.

Sokszor nehéz helyzetben találja magát a pap. A temetési szertartás rövid homíliájában említést tesz az elhunytról, akinek életét lelkipásztorként nem ismerte, szerettei mégis egyházi gyászszertartást kérnek számára. Többször is ért olyan jó szándékú megjegyzés, mely szerint "tisztelendőatya, túl sok szépet mondott a tegnapi temetésen. Az elhunytakról ugyan nem illik felhozni a rosszat, de azért N. N. nem volt olyan nagy hívő." Hasonló esetben valaki megjegyezte, hogy az elhunyt életében alig járt templomba, hitét nem gyakorolta, esetleg néha "kényszergyónást" végzett. A megfogalmazás annyira meglepett, hogy magyarázatot kértem hozzá. Így értettem meg, hogy ez a kifejezés azokra az alkalmakra vonatkozik, amikor valakit egy bizonyos egyházi tisztségre hívnak meg (pl. keresztelő alkalmával keresztszülőnek, bérmálás alkalmával bérmaszülőnek vagy esküvő alkalmával násznagynak stb).

Elgondolkodtató ez a "kényszergyónás" kifejezés, nemcsak azért, mert szép anyanyelvünk korlátlan lehetőségeinek egy igen találó példája, hanem azért is, mert keresztény életünk komoly bírálata. Sohasem könnyű jó gyónást végezni, de a komoly lelki előkészület után végzett, igaz bűnbánatból fakadó szentgyónás utóhatásának megtapasztalása, a bűnök bocsánatának hívő tudata, az irgalmas Isten bűnbocsátó szeretetének megtapasztalása olyan kifejezhetetlen, szavakba nem foglalható élményt jelent, amely határozottan sugallja: "Érdemes volt!" Kényszeríteni senkit sem kell a gyónásra, mert az minden hívő egyéni szabad döntésének következménye, semmiképpen sem lehet erőltetni. Az egyháznak nincs szándékában senkit sem kényszeríteni hite gyakorlásának megnyilvánulásaira, de kötelessége rámutatni a megszívlelendő és követendő értékekre, így a szentségi élet fontosságára is.

"Keresztapa leszek, mi a kötelességem?" - kérdezte futtában egy fiatalember. Mielőtt választ adtam volna, máris hozzáfűzte: "A barátom azt mondta, hogy gyónni biztosan kell!" Erre beszélgetni kezdtünk, majd a végén válaszomat így összegeztem "Amennyiben keresztszülői tisztséget vállalt, akkor érezze úgy, hogy az egyház meghívja a jó gyónás végzésére." Talán akkor érthetőbb ez, ha belegondolunk, hogy a szentgyónás megújítja bennünk az istengyermeki életet, melyet a keresztségben megkaptunk, de a bűn által elveszíthetünk. Mennyire más keresztelő alkalmával a kisgyermeket tiszta lélekkel, a kegyelem állapotában tartani a keresztkútnál, mint csak puszta résztvevőként jelen lenni a keresztség szentségének kiszolgáltatásánál lélekben elzárkózva a szent esemény lényegétől, azt gondolva, hogy a keresztszülő egyedüli feladata, hogy ünneplőbe öltözzön, és ajándékot vásároljon.

Marad azonban továbbra is a kérdés: "No, de kötelező vagy sem ilyen alkalmakkor gyónni?" Ha azt válaszoljuk, hogy nem, akkor a szentségi élet fenséges mivoltától tartjuk vissza a híveket. Amennyiben az ellenkezőjét valljuk, akkor alakulhat ki az a vélemény, hogy "kényszergyónás szükségeltetik". Bérmálások alkalmával akár két liter borért képes valaki más helyett gyónni, csak azért, hogy gyónócédulát szerezzen neki. Elszomorító gondolkodásmód és lelkület van mindkét személyben. Milyen hívő az, aki mást kér fel maga helyett a gyónás elvégzésére? Milyen gyónást végez az, aki csak a gyónócédula megszerzése érdekében teszi azt? Hol itt a becsület? Ezek után következik a szentségtörő áldozás? Beszüntetni a gyónócédulákat! - vélekednek azok, akik a felelősségteljes hívő magatartásra helyezik a hangsúlyt. Milyen jó lenne, ha nem kellene a tömegek ebbéli becsületességében kételkedni!

Az Atya évében vagyunk, előttünk a nagyböjti időszak. A kiengesztelődés szentségében mindannyiunkat megtisztulásra hív és vár a kegyes, irgalmas, végtelenül szerető Istenünk, mennyei Atyánk.

Szungyi László

"Isten nevében"

Angelika lányunk férjhez ment. Ez számunkra, szülők számára a legszebb élmények egyike volt. Azért is, mert Angelika lányunkat nagyon szeretjük. Őszintén szólva igencsak büszkék vagyunk rá. Igaz ugyan, hogy tartottunk is egy kicsit az esküvő napjától. Tudtuk ugyanis, hogy lányunkat legkésőbb ezen a napon átengedjük valaki másnak: a jövendőbeli vőnknek.

Amiatt is aggódtunk már jóval korábban, hogy lányunk hogyan dolgozza majd fel magában a vallás kérdését. Egyetemistaként nehéz éveket élt át. A vasárnapi mise látogatása számára hosszú ideig egyáltalán nem volt olyan magától értetődő. Nekünk, szülőknek is erősnek kellett lennünk a hitben, hogy képesek legyünk elviselni gyakori kitöréseit, miszerint régimódiak vagyunk, és a nevelés, különösen a vallási nevelés terén is sok hibát követünk el. Angelika átmenetileg még az egyházat is elhagyta.

Be kell vallanom, férjem és én ez alatt az idő alatt sokat szenvedtünk, és komolyan feltettük magunknak a kérdést: hol rontottuk el? Meglehetősen aggódtunk amiatt is, vajon lányunk egy napon kit választ majd férjül. Eközben a mi Angelikánk csak úgy mellékesen tudtunkra adta, mindenképpen fontosnak tartja, hogy jövendőbelije legalább szikrányit vallásos legyen. A férjem és én jelentőségteljesen összenéztünk, de bölcsen magunkba fojtottuk a szót.

Hamarosan meg is találta szíve választottját. És még a véleményünket is meghallgatta, nem tettünk fel azonban egyetlenegy kérdést sem neki. Egyszerűen arra vártunk, hogy majdcsak megtörik a jég. És megtörtént.

Ami bennünket az esküvő napján mélyen megérintett, és számunkra is teljesen tisztázta a helyzetet, az a következő jelenet volt: Az egyházi esküvő előtt nálunk, a szülői háznál jöttek össze a vendégek, üdvözölték egymást, és ahogy az már lenni szokott, dicsérték a "csodaszép menyasszonyt" és a "délceg vőlegényt".

Amikor végre elérkezett az indulás ideje, a mi lányunk egészen spontánul azt mondta vőlegényének: "Gyere, Richárd, menjünk Isten nevében." Rögvest eszembe jutott, hogy jómagam is ezt a szófordulatot használtam, valahányszor a családban valami fontos dologba kezdtünk.

Angelika ezután hozzánk fordult, és egy kissé akadozva ezt mondta: "Anyu, apu, köszönök nektek mindent. A vallási nevelést is." A férjem és én sokatmondóan összenéztünk. Hát ilyesmit a lányunktól nem vártunk. De annál inkább megérintett bennünket. És el kell ismernem, hogy ott egyszerre csak egészen biztos lettem abban, hogy semmi sem volt hiábavaló, amit emberi és vallási értelemben Angelikának az évek során nyújtani próbáltunk.

Észrevétlenül letöröltem az arcomon végiggördülő könnycseppeket, és halkan suttogtam magam elé: "Tehát akkor, Isten nevében!"

Hilde Brunner, ford. Varga Anna

Ha nagyra nő, bajt csinál!

Körülbelül nyolc éves lehetett Moha, mikor először hallott arról, mi is a lavina, azaz hógörgeteg, és hogyan lehet védekezni ellene. Meg lehet akadályozni a hógörgeteg által okozott bajt, ha még legördülése előtt szétrobbantják. Ettől kezdve Moha és társai: a Törpeháza Megmentőinek Gárdája, állandó őrséget szervezett a lavinaveszély elhárítására.

- Ha nagyra nő, bajt csinál, bánj el vele, míg parány! - ismételgették őrségváltás közben. Meleg nyár volt még, mikor Moha már az eget kémlelte, a várható hófelhőket leste. Nagy igyekezetében azt sem vette észre, hogy egy csipkebokor tüskés ága belekapaszkodott a nadrágjába, és jócskán felszakította a vadonatúj, fekete szövetet. Mire Moha észbekapott, már egy kisebbfajta luk tátongott az ülőkéjén. Bánta már Moha, hogy nem hallgatott édesanyjára, aki határozottan megtiltotta, hogy az új téli nadrágját vegye fel. Ráadásul még a foga is elkezdett sajogni.

- Lehet, hogy tényleg nem kellett volna megrágnom Piszke néni cukorkáját? Pedig csak néhány szem volt. De nem baj, majd elmúlik, úgyis csak egy picit fáj! - vigasztalta magát hazafelé menet. Útközben találkozott Gáspárral, aki egy szép kisbárányt vezetett.

- Ne tarts fel! Sietek! - lökte vissza Gáspár Moha simogatásra emelt kezét.

- De nagyra vagy a bárányoddal! - kiáltotta sértődötten Moha. - Nekem nem is kellene! Apukám úgyis megígérte, hogy vesz nekem egy egész kecskefogatot! Úgy ám! - bizonygatta Moha az időközben köréjük sereglett gyerekeknek.

November elején leesett az első hó. Reggel Törpeháza Megmentőinek Gárdája örömtől ragyogó arccal vonult fel Moha ablaka alatt, és várta vezetőjük megjelenését. Moha szinte szárnyakat kapott. Gyorsan magára kapkodta ruháit, de a nagy sietségben véletlenül beleakadt a lába a szövetnadrágon tátongó picike résbe és addig cibálta, míg az kétszeresére duzzadt. Gyorsan ráhúzta ködmönkéjét, hogy ne látszanak a kilógó nadrágfoszlányok, és már szaladt is kifelé. De ahogyan kilépett a hidegbe, ismét a fogába nyílalt a fájdalom. Most azonban már el sem múlt. Sőt egyre növekedett. Hiába kiabálták társai torkuk szakadtából:

- Ha nagyra nő, bajt csinál, bánj el vele, míg parány! - Moha csak csendben, kezét állára tapasztva követte őket.

- Moha! Várj csak! - kiabált utánuk Gáspár, aki egy kiskecskét vezetett. - Meghoztam neked a kecskét! Szólhatsz apukádnak, hogy vegye meg!

Moha ijedtében még a fogáról is megfeledkezett. Tudta, meg kellene mondania az igazat, de akkor mit szólnak a pajtásai?

- Nem kell már! - kiáltotta Gáspárnak. - Apukám inkább csacsifogatot vesz nekem!

Mire Moha hazaért, már arca is bedagadt, fájdalmát sem nem tudta többé leplezni édesanyja előtt.

- Holnap lemegyünk a faluba a fogorvos bácsihoz - hangzott a bölcs döntés.

Reggel azonban nagyobb baj is történt. Az édesanya ragaszkodott hozzá, hogy fiacskája a jó meleg szövetnadrágot vegye fel. Annak hátulján azonban már tenyérnyi luk tátongott. Moha, hogy palástolja hibáját, egy fekete kisnadrágot vett a szövetnadrág alá, de a szakadás csak még szembetűnőbbé vált. Egész úton igyekezett hát, hogy csak a "szebbik felével" forduljon az édesanyja felé, nehogy észrevegye a lukat. Mikor azonban a fogorvos bácsi székéből felállt, örömében elfeledkezett mindenről és édesanyja észrevette a turpisságot. Nevetve csóválta fejét:

- Hányszor mondtam, hogy tüstént szólj, mihelyt egy kicsit elszakad! És a fogad sem okozott volna ennyi szenvedést, ha előbb szólsz.

De hazafelé más is történt. Gáspár egy szürke csacsi kíséretében ott állt Moháék háza előtt, és Moha édesapjával beszélgetett. Közelebb érve, Moha már látta édesapja arcán, hogy tud mindenről, a kisbárányról, a kecskefogatról, no meg a csacsiról is.

- Látod kisfiam, így növekszik a rosszaság. Ha már az elején bevallottad volna Gáspárnak, hogy csak lódítottál egy kicsit, nem került volna sor a többire. Jobb az elején kigyomlálni a rosszaság durva paréját, mint megvárni, amíg elterebélyesedik, mert akkor már igen nehéz kitépni!

Leszkai András meséje nyomán írta Katona Marianna

Rabbi, keress más apostolokat!

"Ezekben a napokban történt, hogy (Jézus) kiment a hegyre imádkozni. Az egész éjszakát Isten imádásában töltötte. Amikor megvirradt, odahívta magához tanítványait és kiválasztott közülük tizenkettőt, s elnevezte őket apostoloknak..." (Lk 6,12-13)
S két hónappal később Jézus elküldte őket Jeruzsálembe, a Pályaválasztási Tanácsadóba, hogy az egyes jelöltekről emberi szemszögből mondjanak véleményt a szakemberek. Nemsokára megérkezett a válaszuk:

"Tisztelt Rabbi,

Köszönjük, hogy bizalommal hozzánk küldted szakvéleményezésre azt a Tizenkettőt, akiket új közösségedben vezető helyre szánsz.

a Pályaválasztási Tanácsadó."

*

Jézus azonban NEM választott más, új embereket, hanem ezeket a régieket ("semmilyeneket"!) formálta újakká.