A kis viasz vágyaEgyszer, réges-régen, mikor még a királyok is gyalog jártak, egy sötét kis gyertyaöntő műhely mélyén egy kis viaszdarabocska lepottyant a földre. – Jaj nekem, mi lesz velem, rám tapos a mester és az inasok is! Pedig milyen sokra vihettem volna! Lehettem volna díszes pecsét gazdag hölgyek levelein, amit még be is illatosítanak, hogy előkelőbb legyen. Mennyi izgalmas titkot rejtegethettem volna! És csak annak engedtem volna meg, hogy elolvassa a levelet, akinek címezték! Milyen kár értem! – szipogott csendesen, miközben a műhelyben szorgoskodó inasokat nézte. Volt köztük egy fiúcska, igen szegényes ruhában. Kopott cipőjéből kilógott a lábujja, pedig ilyen télidőben nem éppen „uras” viselet volt ez. Köhögött is derekasan, ahogyan az öntőüstök fölé görnyedt a félhomályban. A kis viasz megsajnálta: – Szegény fiúcska, milyen kicsike, és már keményen dolgoznia kell, ahelyett, hogy meleg szobában, fényes gyertyák mellett ücsörögne. Bárcsak segíthetnék rajta! Mégis inkább gyertya szeretnék lenni, nem pecsétviasz, hogy fényt vihessek az ilyen szegénykék életébe… Ahogy ezen morfondírozott, a mester belépett és megpillantotta a viaszdarabkát. Felemelte a földről és egy üstbe helyezte. A kis viasz többre nem is emlékezett, csak akkor tért magához, mikor különös, szép zene ütötte meg a fülét. Körülnézett. Egy fényes kőasztalkán csücsült társaival együtt, olyan gyönyörű arany gyertyatartóban, amiről álmodni sem mert eddig. Körülötte pedig mindenfelé, amerre csak nézett, emberek. Szemük boldogan csillogott, miközben ránéztek. Elfelejtették rongyos ruháikat, fázó lábukat, és könnybe lábadt szemmel, áhítatosan énekelték: „Dicsőség mennyben az Istennek, békesség földön az embernek”. |