Az első órásmester

Legjobb volna üresen hagyni ezt az oldalt. Legjobb volna hallgatni. Mély alázattal leborulni a titok előtt, és elfeledkezni mindenről.

Legjobb volna beismerni, hogy véges a tudásunk. Hogy nem mérhetjük fel a beláthatatlant, nem ragadhatjuk meg a végtelent, és szinte semmit sem mondhatunk a kimondhatatlanról.

Teljesen más

Az ember a tér és az idő korlátai között él. A tér egy darabját foglalja el, a körülötte levő világ megmunkálására törekszik.

Az embernek története van, amely az időben játszódik. Múltja van, sötét örvények gomolyognak vagy fényes mezők ragyognak mögötte. Múltjából táplálkozik, erre építi jelenét. Ily módon új valóság születik: ami volt, az nincs többé, csak az van, ami most van. Most kell cselekedni, most kell szeretni, most kell elvetni a magot, most kell megtérni. A jövő? A jövő a jelenre támaszkodik, mint ahogy a jelen a múltra. Amit most megteremtünk, abból fogunk élni az elkövetkező napokban, hetekben, években. Jelenlegi döntéseink alapján fogunk újabb, vélhetőleg még jobb döntéseket hozni.

A tér és az idő által korlátolt, véges lények vagyunk. Igen nehezen tudunk elképzelni egy olyan világot, amelyben nem létezik tér és idő.

Istent azonban nem kötik ezek a korlátok, hiszen ő teremtette a világot, s ily módon a teret és az időt is ő alkotta meg. Azt mondjuk, öröktől fogva létezik, de ez megint egy olyan fogalom, amelyet igen nehezen tudunk elképzelni, és nem is igazán fedi a lényeget, hiszen az idő teremtése előtt nem volt idő. Isten illesztette egymáshoz az első óra fogaskerekeit, ő hozta működésbe a szerkezetet. Előtte nem volt perc, és nem volt múlt sem, mint ahogy nem volt jövő sem. Az ő akaratából, teremtő szavából pattant ki az idő fogalma, elválasztva a napot az éjszakától, az elmúlt évmilliókat az eljövendő pillanatoktól.

Minden, amit róla állítunk, igaz lehet, s ugyanakkor, bizonyos értelemben félrevezető is. Azt mondjuk, Isten szép. De ő annyira szebb a világban látható szépségtől, hogy kételyeink támadhatnak: vajon ez még ugyanaz a szépség-e? Isten jó. De a jóságot emberi fogalmaink alapján képzeljük el. Az ő jósága nem fér bele fogalmainkba. Hányszor botránkoztak meg Krisztuson még a legközelebbi tanítványai is, amikor nem akarta a gonoszokat néhány villámcsapással kiiktatni a társadalomból! És majdnem mindenki elhagyta, amikor jóságának végső jeleként a keresztfán függött. Mennyire félreismerték őt tanítványai! Mennyire félreismerte Istent az ember! Isten ugyanis nem illeszkedett bele a róla alkotott fogalmakba – nem is illeszkedhetett bele az emberi képbe, mert akkor nem lenne Isten –, hanem szétrobbantotta ezeket a korlátokat.

Mint pont a végtelen egyeneshez

Rajzoljunk egy egyenes vonalat. Talán még emlékszünk rá az iskolai, rettegett vagy imádott matekórákról, hogy amit a papírra rajzoltunk, az csak jelzi a valódi egyenest. Az ideális egyenes életre kel a papíron, nyújtózik egyet és nőni kezd. Túlhalad szobánk falán, maga mögött hagyja a ködbe burkolózó utcát, a várost, a bolygót, kilép az űrbe, csillagok mellett suhan el, és a végtelenbe tágul. Nem tudjuk megmondani, hány centi, hány kilométer, hány fényévnyi hosszú, mert nincs vége. Mettől meddig mérjük? Mire a végéhez érnénk, már egy lépéssel odébbállt.

Azt is tudjuk, hogy az egyenes pontokból épül fel. De mi a pont? A pontnak nincs kiterjedése. Ceruzám hegyével rajzolok egy parányi pontot, majd mikroszkóp alá teszem, belenézek a lencsébe, és elszörnyedek, mert a parányi pontomból jókora paca lett. Még jobban kihegyezem a ceruzát, de az eredmény ugyanaz. Minél finomabb rajzeszközt használok, annál kisebb ugyan a pont, de még mindig látom, tehát van kiterjedése. Mérhető. Az igazi pont viszont oly parányi, hogy semmilyen műszerrel nem mérhető. Az igazi pont akkora, hogy már nem is létezik. És mégis van, mert ilyenekből tevődik össze az egyenes.

Istenről alkotott képünk olyan, mint a pont az egyeneshez képest. Egyelőre még nem tudunk pontot sem rajzolni, nemhogy a végtelent lemérni. Talán majd egyszer, az örök boldogságban látni fogjuk őt, és jót derülhetünk azon, hogy milyen otromba, durva ceruzával próbáltuk megrajzolni azt a pontot, amely oly módon van, hogy nincs, és amelyből a végtelenbe nyújtózó, mérhetetlen egyenes épül. Addig számunkra ő a Megfoghatatlan, a Sokkal Több, a Teljesen Más. Ő Isten.

Talán jobb lett volna üresen hagyni ezt az oldalt is. Csendben, mély alázattal leborulni a mérhetetlen alázat titka előtt, aki értünk, szeretetből kiüresítette önmagát és hasonlóvá vált hozzánk, hogy megismerhessük őt. Hogy megláthassuk vonásait a betlehemi kisded arcán, s felismerhessük őt szenvedő, megalázott embertársaink tekintetében.

Kalacsi János

Előző | Tartalomjegyzék | Következő