Szent Ferenc halála előtt megáldja,
és utódjául rendeli Bernát testvért
Bernát testvér annyira jámbor életet élt, hogy Szent Ferenc ezért igen nagy tiszteletben részesítette, és mindig dicsérettel emlegette őt.
Egy napon Szent Ferenc imádság közben Istentől azt a kijelentést nyerte, hogy Bernát testvérnek kemény harcot kell vívnia az ördöggel. Szent Ferenc mély részvétet érzett iránta, mert úgy szerette, mintha tulajdon fia lett volna. Ezért sűrű könnyek közt hosszasan esedezett érte Istennél, és Jézus Krisztus oltalmába ajánlotta őt, hogy győzedelmeskedni tudjon a sátánon. Amint így imádkozott, egyszer csak megszólította az Úr:
– Ne aggódj, Ferenc, mert a kísértéseket, amelyekkel Bernátnak szembe kell szállnia, azért engedtem meg, hogy gyakorolja magát az erényekben, és gyarapodjanak érdemei. Végül minden ellenségét legyőzi, mert ő az égi lakoma hivatalosai közé tartozik. – Igen megörült Szent Ferenc a hírnek, és hálát adott Istennek. Attól kezdve még jobban szerette és tisztelte Bernát testvért, és ennek nemcsak életében, hanem halálában is jelét adta.
Mikor ugyanis halálához közeledett és őt is, miként Jákob pátriárkát, hűséges fiai körülállták fájdalommal siratva drága atyjuk elköltözését, azt kérdezte:
– Hol van az én elsőszülöttem? Gyere hozzám, fiacskám, hogy lelkem megáldjon téged, mielőtt meghalnék.
Erre Bernát testvér odasúgta fráter Éliásnak, a rend helytartójának:
– Atyám, menj a Szent jobbjára, hogy megáldjon.
Fráter Éliás csakugyan elhelyezkedett jobb felől, Szent Ferenc azonban, aki ugyan a sok sírás miatt elvesztette látását, ahogy jobb kezét fráter Éliás fejére tette, mindjárt megjegyezte:
– Ez nem az én elsőszülött Bernátomnak a feje. – Bernát testvér most Szent Ferenc baljára térdelt, ő pedig karjait keresztbe fektette úgy, hogy jobb kezét Bernát testvér, bal kezét pedig fráter Éliás fejére helyezte, és így adta áldását Bernát testvérre:
– Áldjon meg téged Isten, a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja minden lelki és mennyei áldásával, mert te voltál ebben a szerzetben az első kiválasztott, aki követted Krisztust az evangéliumi szegénységben. És nemcsak vagyonodat osztottad szét önként és teljesen, hanem jó illatú áldozatként magadat is föláldoztad. Áldjon meg Krisztus, mint ahogy én, szegény szolgája megáldalak jártodban és nyugtodban, virrasztásodban és nyugovásodban, életedben és halálodban. Aki téged megáld, az is legyen áldott, aki téged megátkoz, vegye el méltó büntetését. Te legyél az első testvéreid között, és parancsaidnak mindenki engedelmeskedjék. Azt vedd föl a szerzetbe, akit te jónak látsz; egy társadnak se legyen hatalma fölötted; oda mehess, ahová akarsz, és ott maradhass, ahol neked tetszik.
Szent Ferenc halála után a barátok Bernát testvért úgy szerették és becsülték, mint tiszteletreméltó atyjukat. Amikor közeledett halála, a világ különböző részeiből jöttek hozzá a rendtársak, köztük az angyali Egyed testvér, aki mikor meglátta őt, nagy vidáman így köszöntötte:
– Sursum corda, Bernát testvér, Sursum corda! – Ő pedig titokban meghagyta az egyik fráternak, hogy Egyed testvér számára külön helyet készítsen, ahol zavartalanul elmélkedhet. És így is történt.
Amikor Bernát testvérnek elérkezett utolsó órája, fölemelkedett ágyán, és így szólt a körülötte állókhoz:
– Drága testvéreim, nem akarok sokat beszélni nektek. Ám fontoljátok meg, hogy az a szerzetesi állapot, amelyben én voltam, abban vagytok most ti; és abba a helyzetbe, amelybe most én jutottam, ti is el fogtok jutni. Most hogy lelkembe nézek, bátran elmondhatom, hogy ehhez a világhoz hasonló ezer világért sem szolgáltam volna soha mást, mint a mi Urunk Jézus Krisztust. Elkövetett vétkeimért vádolom magamat az én Megváltó Jézus Krisztusom előtt és előttetek. Kérlek titeket, szeressétek egymást.
E szavak után visszahanyatlott párnájára, arca derűssé vált és fölöttébb ragyogni kezdett, amin a testvérek erősen megilletődtek. És ebben a megdicsőült örömben költözött át lelke a jelenvaló életből az angyalok boldog örökkévalóságába.
Jézus Krisztus és a szegényke Ferenc dicséretére. Ámen.
Assisi Szent Ferenc virágoskertje
Szent Ferenc Bolognába küldi Bernát testvért,
hogy ott kolostort alapítson
Minthogy Isten Szent Ferencet és társait azért választotta ki és hívta meg, hogy teljes szívvel és egész odaadással hordozzák és hirdessék Krisztus keresztjét; ezért ők öltözetükben, szigorú életmódjukban és minden cselekedetükben keresztre feszített emberekhez hasonlítottak, amint valósággal azok is voltak. Ahelyett hogy világi tisztességre, földi elismerésre és hiú dicsőségre áhítoztak volna, inkább a szégyen és gyalázat vállalására törekedtek Krisztus szerelméért, úgyhogy örültek, ha bántalmazták, és elszomorodtak, ha fölmagasztalták őket. Mint vándorok és idegenek járták e világot, s nem vittek magukkal egyebet, csak a Megfeszítettnek keresztjét. Mivel Krisztusnak, az igazi szőlőtőnek valódi hajtásai voltak, bőségesen hozták a jó gyümölcsöt azzal, hogy megnyerték Istennek a lelkeket.
Nem sokkal a rendalapítás után történt, hogy Szent Ferenc Bolognába küldte Bernát testvért, hogy Istentől kapott kegyelmével ott hozzon Néki jó gyümölcsöket. Bernát testvér keresztet vetett magára, szent engedelmességből útra kelt, s meg is érkezett Bologna városába. Amint az utcán a gyerekek meglátták szokatlan és hitvány csuhájában, mindjárt csúffá tették őt, és gúnyt űztek belőle. Bernát testvér békésen és jókedvűen viselte el a bántalmakat Krisztus szerelméért. Sőt, hogy még jobban meggyötörhessék, szánt szándékkal a város főterén telepedett le. Ott üldögélvén a földön, rengetegen köréje gyűltek, gyermekek csakúgy, mint felnőttek: és ki elölről, ki meg hátulról ráncigálta csuklyáját, egyesek az utca porát szórták rá, mások kővel dobálták, hol jobbról lökdösték, hol meg balról taszigálták. Ő pedig változatlan nyugalommal és mosolygó arccal tűrt mindent, nem mérgelődött, nem is jött ki a sodrából, hanem újból és újból kiült arra a helyre, hogy csak annál több megpróbáltatásban részesüljön.
És mert a türelem a tökéletesség műve és az erény próbája, egy bölcs jogtudós, aki jó ideje figyelte már Bernát testvér állhatatosságát és lelkierejét, amelyet semmiféle bosszantás és sértés nem volt képes megrendíteni, azt mondta magában: „Ennek mindenképpen szent embernek kell lennie!” Odament hát hozzá, és megkérdezte:
– Ki vagy te? És miért jöttél ide? – Bernát testvér válaszképpen benyúlt kámzsájába, kihúzta onnan Szent Ferenc reguláját, és odaadta neki, hogy olvassa el. Miután az átolvasta, és fölmérte tökéletes voltát, meglepetésében álmélkodva így fordult a körülötte állókhoz:
– Valóban ez a legmagasabb fokú szerzetesi állapot, amiről valaha is hallottam, ezért ő és társai a világ legszentebb emberei közé tartoznak. Nagy bűnt követ el, aki sértegetni vagy bántalmazni merészeli őt, hiszen a legteljesebb tiszteletet érdemli, mivelhogy az Isten barátja. – Majd így szólt Bernát testvérhez:
– Ha ti itt rendházat akartok alapítani, hogy illendően szolgálhassátok Istent, lelkem üdvösségéért én szívesen rendelkezésetekre bocsátanék egy épületet.
Azt felelte Bernát testvér:
– Uram, erősen hiszem, hogy ezt a mi Urunk Jézus Krisztus sugallta neked, ezért ajánlatodat örömest elfogadom Krisztus dicsőségére.
Erre az említett jogtudós barátságos szeretettel házába hívta Bernát testvért, majd pedig átadta neki az ígért hajlékot, saját költségén fölszerelve és berendezve minden szükségessel. És attól kezdve Bernát testvérnek és társainak valóságos atyja és különleges oltalmazója lett.
Időközben Bernát testvért csodálatos beszédei miatt annyira kezdték tisztelni az emberek, hogy boldognak tartotta magát, aki megérinthette vagy csak láthatta őt. De ő mint Krisztusnak és az alázatos Ferencnek hűséges tanítványa attól tartott, hogy a világ tisztelete veszélyeztetheti lelke békéjét és üdvösségét. Ezért egy nap elhagyta Bolognát, visszatért Szent Ferenchez, és ezeket mondta neki:
– Atyám, Bologna városában megvan a kolostor, küldj oda testvéreket fenntartására és az isteni szolgálat ellátására, mert nekem már nem válik hasznomra az ott tartózkodás. Sőt a túlzott tisztelet miatt, amellyel körülvesznek az emberek, attól félek, hogy lelkiekben többet vesztenék, mint nyernék.
Szent Ferenc nagy figyelemmel végighallgatva mindazt, amit Isten Bernát testvér által művelt, hálát adott az Úrnak, amiért lehetővé tette, hogy a Megfeszítettnek szegényke követői egyre nagyobb teret nyerjenek a földön. Küldött tehát társai közül néhányat Bolognába meg Lombardiába, akik aztán számos kolostorral népesítették be ezt a vidéket.
Jézus Krisztus és a szegényke Ferenc dicséretére. Ámen.
Assisi Szent Ferenc virágoskertje
Fráter Éliás fölfuvalkodottan elutasítja Isten angyalát
Kezdetben, a rendalapítás idején, amikor kevesen voltak a barátok, és nem laktak még kolostorokban, Szent Ferenc egy alkalommal áhítatos buzgalomból zarándokolni indult néhány társával, köztük Bernát testvérrel, Szent Jakab apostol galiziabeli sírjához. Amint mendegéltek, útközben egyszer csak egy szegény beteget találtak. Szent Ferencnek annyira megesett a szíve rajta, hogy azt mondta Bernát testvérnek: Fiacskám, azt akarom, hogy te itt maradj, és ápold ezt a beteget. – Bernát testvér letérdelt, fejét meghajtotta, alázatosan így fogadta a parancsot, és ott maradt a betegnél. Szent Ferenc pedig a többi testvérrel folytatta útját Szent Jakabhoz. Megérkezésük után az éjszakát imádságban virrasztották át Szent Jakab templomában, és akkor adta Isten tudtára Szent Ferencnek, hogy széles e világon számos kolostort kell alapítania, mert rendje nagyon el fog terjedni, és a testvérek száma nagyon meg fog növekedni. E kinyilatkoztatás hatására Szent Ferenc mindjárt neki látott, hogy azon a vidéken kolostorokat létesítsen. Majd pedig ugyanazon az úton térve vissza, amelyen jöttek, ott találták Bernát testvért annál a betegnél, akinél hagyták. A beteg azóta teljesen fölgyógyult, s ezért Szent Ferenc megengedte Bernát testvérnek, hogy legközelebb ő is elzarándokoljon Szent Jakabhoz.
Szent Ferenc pedig visszavonult Spoleto völgyébe, s Masseo testvérrel, fráter Éliással és még néhány társával ottmaradt egy magányos kolostorban. A testvérek mindnyájan nagyon vigyáztak arra, hogy Szent Ferencet valamiképpen meg ne zavarják az elmélkedésben, egyrészt annál a tiszteletnél fogva, amellyel körülvették őt, másrészt, mert tudták, hogy Isten imádság közben szokott nagy dolgokat kijelenteni neki. Történt egy napon, amikor Szent Ferenc éppen az erdő mélyén ájtatosságban volt elmerülve, hogy úti ruhába öltözve egy fiatal és szép ifjú érkezett a kolostor kapujához, és oly türelmetlenül, erősen és hosszan zörgetett, hogy a testvérek mind csak ámulva néztek egymásra. Masseo testvér ment a kapuhoz, kinyitotta s így szólt: – Mi szél hozott ide, fiacskám? Erőszakos kopogásodból azt gyanítom, hogy még sosem jártál erre. – Mire az ifjú megkérdezte: – Hát hogyan kell kopogni nálatok? – Masseo testvér meg így oktatta ki őt: – Kopogj egymásután háromszor rövid időközökben, majd várj, amíg a fráter elmondja a Pater noster-t, s ha ezután sem jönne, akkor újra kopogtathatsz. – Azt válaszolta erre az ifjú: – Nekem azonban sürgős dolgom van, azért zörgettem erősebben, mert még hosszú út áll előttem. Ferenc testvérrel szerettem volna beszélni, de mivel ő most az erdőben imádságban van elmerülve, nem akarnám zavarni. Menj hát, és küldd ide fráter Éliást, igen okos ember hírében áll, hadd kérdezzek tőle valamit.
Masseo testvér megkeresi fráter Éliást és küldi, hogy menjen ki az ifjúhoz; fráter Éliás azonban dühbe gurul, és nem mozdul. Most aztán Masseo testvér mit tegyen, és főképp mit mondjon az ifjúnak? Mert ha azt mondja: fráter Éliás most nem jöhet, hazudik; ha viszont elárulja, hogy dühösködik, és nem akar jönni, megbotránkoztatja őt. Míg így bizonytalankodva húzta az időt, az ifjú ismét ugyanúgy kezdett zörgetni, mint előbb. Erre aztán Masseo testvér mégis kiment hozzá, és azt mondta neki: – Te ugyan nem szívlelted meg az oktatást, amit az imént a kopogtatásról adtam neked. – Az ifjú viszont így felelt neki: – Valld be inkább, hogy fráter Éliás nem akar ide jönni. Menj hát Ferenc testvérhez, s mondd meg neki, hogy vele szerettem volna beszélni, de minthogy imádságában nem akarom zavarni, kérem, küldje hozzám fráter Éliást.
Masseo testvér tehát odament Szent Ferenchez, aki égre emelt arccal imádkozott az erdőben, és hírül adta neki mind az ifjú üzenetét, mind fráter Éliás viselkedését. Az az ifjú pedig Isten angyala volt ember képében. A Szent anélkül, hogy elmozdult volna helyéről, vagy odafordította volna arcát, így szólt Masseo testvérnek: – Eredj, és közöld fráter Éliással, hogy a szent engedelmességnél fogva nyomban menjen az ifjúhoz. – Fráter Éliás, ahogy meghallotta a köteles engedelmességre való hivatkozást, mérgesen a kapuhoz rohant, nagy dérrel-dúrral föltépte, és azt kérdezte az ifjútól: – Na, mit akarsz? – Az ifjú pedig így válaszolt: – Vigyázz, testvér, csillapodj le, mert a harag rossz tanácsadó, és meggátol az igazság megismerésében. – Fráter Éliás viszont csak ezt ismételte:
– Add elő, mit akarsz tőlem! – Így szólt erre az ifjú: – Azt kérdezem tőled, hogy az evangélium követőinek szabad-e megenniük, amit eléjük tesznek, ahogy Krisztus mondta tanítványának? Kérdem továbbá, hogy bárki emberfiának szabad-e olyasmit előírnia, ami ellenkezik az evangéliumi szabadsággal? – Gőgösen így felelt fráter Éliás: – Mindezt én igen jól tudom, de nem fogom az orrodra kötni. Menj a dolgodra! – Mire az ifjú csak ennyit jegyzett meg: – Én jobban meg tudtam volna felelni a kérdésre. – Fráter Eliás meg dühödten rácsapta az ajtót, és bement.
Aztán elkezdett gondolkodni a kérdésen, s egyre bizonytalanabbá vált, mert nem tudta megtalálni a helyes választ. Ő ugyanis, mint a rend helytartója, az evangéliumon, meg Szent Ferenc reguláján túllépve elrendelte, hogy senki a testvérek közül ne egyék húst. A föltett kérdés éle tehát nyilvánvalóan ellene irányult. Mivel nem tudott tisztába jönni magával, meg utólag az ifjú komoly és szerény viselkedése is hatott rá, ahogyan azt mondta, hogy jobban meg tudott volna felelni a kérdésre: kapja magát, visszamegy a kapuhoz, kinyitja, hogy megkérdezze az ifjút a helyes válasz felől. Akkorra azonban már hűlt helyét találta, mert a gőgös fráter nem volt méltó arra, hogy az angyaltól fölvilágosítást kapjon. A történtek után Szent Ferenc, akinek Isten mindent kinyilvánított, visszatért az erdőből, előhívta, és fennhangon így dorgálta meg őt: Rosszul cselekszel, gőgös fráter Éliás, hogy elűzöd tőlünk Isten szent angyalait, akik azért jönnek, hogy tanítsanak minket. Bizony mondom neked, igen félek, hogy kevélységed miatt a renden kívül végzed életedet. – És úgy is lett, ahogy Szent Ferenc előre megmondotta neki, mert a rend kötelékén kívül halt meg.
Ugyanazon a napon, mégpedig éppen abban az órában, amikor innen távozott, az angyal szakasztott abban az alakban megjelent Bernát testvérnek, aki Szent Jakab sírjától jövet egy nagy folyóhoz ért. Az angyal így köszöntötte őt anyanyelvén: – Isten adjon békességet neked, jó testvér. – Bernát testvér szemügyre véve az ifjú szépségét és derűs tekintetét, hallva barátságos, honi nyelven szóló köszöntését, fölöttébb elcsodálkozott, és megkérdezte tőle: – Honnan jössz te, derék ifjú? – Onnan jövök – felelte ő – ahol maga Szent Ferenc tartózkodik most. Azért néztem be hozzá, hogy beszéljek vele, de nem tehettem, mert akkor az erdőben az égiekkel volt elfoglalva, s nem akartam volna zavarni. Vele lakik ott még három társa: Masseo és Egyed testvér meg fráter Éliás. Masseo testvér meg is tanított, hogyan kell barátmódra kopogtatni a kapun. Fráter Éliás azonban szóba sem akart állni velem, s nem volt hajlandó föltett kérdésemre választ adni. Utóbb ugyan megbánta, s szeretett volna hallani és látni, de akkor már elkésett.
Miután ezt elmondta, megkérdezte Bernát testvért: – Miért nem kelsz át a folyón? – Úgy látom – felelte az -, a víz igen mély s veszedelemmel fenyeget. – Menjünk hát együtt – mondta az angyal –, s ne tarts semmitől. – Ezzel megfogta kezét, s egy szempillantás alatt áttette a túlsó partra. Bernát testvér most fölismerte benne Isten angyalát, s nagy tisztelettel és ujjongó örömmel kiáltott föl: – Ó, Isten áldott angyala, mondd hát meg, mi a neved! – Csodálatos az én nevem – ennyit mondott, s azzal nyomban el is tűnt az angyal. Bernát testvér pedig a béke vigaszával lelkében nagy vidáman tette meg a hátralévő utat, és jól megjegyezte a napot és az órát, amelyben az angyallal találkozott. Megérkezve aztán a kolostorba, ahol Szent Ferenc és említett társai tartózkodtak, rendre elmesélte a vele történteket. Így megbizonyosodtak arról, hogy azon a napon és abban az órában ugyanaz az angyal jelent meg nekik.
És hálát adtak Istennek. Ámen.
Assisi Szent Ferenc virágoskertje
Szent Ferenc megparancsolja Bernát testvérnek,
hogy alázza meg őt
A Megfeszítettnek legodaadóbb szolgája, Szent Ferenc Atyánk a kemény önsanyargatás és a gyakori sírás következtében akkoriban már csaknem megvakult, úgyhogy alig látott valamit. A többi között egy alkalommal mégis útra kelt, mert meg akarta látogatni Bernát testvért, hogy az isteni dolgokról beszélgethessen vele. Amikor azonban odaért, nem találta őt szállásán, mert az erdőbe elvonulva, teljes elragadtatásban és Istennel egybeforrva imádkozott. Utána ment tehát és fönnhangon így szólította: – Jöjj, és beszélj ezzel a világtalannal! Szavára azonban semmi feleletet sem kapott. Bernát testvér ugyanis, az elmélkedésnek ez a nagyszerű mestere, egész elméjével Isten szemléletében volt elmerülve. Minthogy ezenfölül külön adománya volt, hogy csodálatosan tudott Istenről beszélni, Szent Ferenc, aki tapasztalatból tudta ezt, nagyon szeretett volna most is társalogni vele. Ezért némi szünet után másodszor, sőt harmadszor is ugyanazon a módon szólította őt, ám Bernát testvér egyszer sem hallotta, s így sem nem felelt neki, sem oda nem ment hozzá. Szent Ferenc erre egy kissé bizony vigasztalanul távozott, részben csodálkozva, vajon miért nem ment hát hozzá Bernát testvér, mikor háromszor is hívta.
Miközben így füstölgött magában, s már valamelyest eltávolodott az erdőtől, egyszer csak így szólt kísérő társához: Várj meg itt – és visszavonult egy közeli magányos helyre, imádságba fogott, kérte a jó Istent, fedje föl előtte, miért nem válaszolt neki Bernát testvér. S íme nemsokára a következő isteni szózatot hallotta: – Ó, szegény emberke! Hát mi zavart meg téged annyira? Vajon elhagyhatja-e az ember a Teremtőjét a teremtményért? Bernát, amikor szólítottad, velem volt elfoglalva, azért nem mehetett oda hozzád, s még csak nem is válaszolhatott neked. Ne csodálkozz tehát, hogy nem felelt, mert annyira magán kívül volt, hogy szavaidból semmit sem észlelt. – Alighogy elhangzott Isten szava, Szent Ferenc nagy sietve visszaindult, hogy gyanakvó gondolatáért Bernát testvér előtt megalázkodva bevádolja magát.
Amikor Bernát testvér közeledni látta őt, elébe sietett, s lábai elé borult. Szent Ferenc fölemelte, és nagy töredelemmel bevallotta neki fölmerült gondolatát és ellene támadt indulatát, és elmondta azt is, hogyan világosította föl Isten a dolgok állásáról. Végül így fejezte be: – Most pedig a szent engedelmesség nevében megparancsolom, hogy azt tedd, amit mondok neked.
Bernát testvér attól tartott, hogy Szent Ferenc szokása szerint megint valami rendkívülit talál parancsolni, azért iparkodott szépszerével kibújni az engedelmesség kötelékéből, s ilyenformán válaszolt: – Én kész vagyok az engedelmességre, ha viszont te is megígéred, hogy teljesíted, amit én kívánok tőled. – Szent Ferenc megígérte, Bernát testvér pedig így szólt: – Mondd, Atyám, mit akarsz, hogy cselekedjem! – Akkor Szent Ferenc azt mondta: – A szent engedelmesség nevében parancsolom, hogy büntetésül gyanakvásomért és indulatosságomért most, amikor majd itt a földön hanyatt fekszem, taposs egy lábaddal a torkomra, a másikkal meg a szájamra, majd pedig szidalmazva és gyalázva háromszor lépj keresztül rajtam, s főként így kárpálj: „Csak fetrengj itt Bernardone Péter semmirekellő fia! Mi jogon vagy fölfuvalkodott, te hitvány férge a Teremtőnek?” – Bernát testvér, bár igen nehezére esett, a szent engedelmességnél fogva, ám amilyen kíméletesen csak tehette, teljesítette a parancsot.
Utána Szent Ferenc így folytatta: – Most pedig rajtad a sor, mondd meg, mit tegyek, mivelhogy én is engedelmességet fogadtam neked. – Bernát testvér erre azt mondta: – A szent engedelmesség nevében parancsolom, hogy amikor együtt vagyunk, kíméletlenül szememre vesd és nyesegesd hibáimat. – Nagyot nézett erre Szent Ferenc, mert Bernát testvér oly szentül élt, hogy igen nagy tiszteletben tartotta őt, és igazán semmi kivetnivalót nem talált benne. Ezért attól kezdve azon volt, hogy minél kevesebbet legyen együtt vele, mert sehogy sem lelt szemrehányó szavakat annak számára, akit tökéletesnek ismert. Amikor pedig mégis látni akarta őt vagy hallani Istenről szóló beszédét, utána igyekezett minél hamarabb elválni tőle. Meghatóan épületes látvány volt, milyen szeretettel, tisztelettel és alázatossággal viselkedett és beszélt Szent Ferenc Atyánk Bernát testvérrel, az ő elsőszülött fiával.
Jézus Krisztus és a szegényke Ferenc dicséretére és dicsőségére! Ámen.
Assisi Szent Ferenc virágoskertje
Bernát testvérről, Szent Ferenc első társáról
Így történt, hogy Bernát úr, Assisi városának egyik legelőkelőbb, leggazdagabb és legbölcsebb polgára megfigyelve Szent Ferencet, eltűnődött magában hősies világmegvetésén, a bántalmak elviselésében tanúsított mérhetetlen türelmén, meg azon, hogy az emberek fitymáló és ócsárló viselkedése nemhogy csökkentette, hanem még inkább növelte benne az állhatatosságot. Újra és újra elgondolkozva a dolgon, arra a következtetésre jutott: semmi esetre sem lehetséges, hogy Ferenc ne legyen birtokában Isten különös kegyelmének. Meghívta hát magához egy este vacsorára és éjjeli szállásra; Szent Ferenc pedig elfogadta a meghívást, és nála maradt éjszakára is.
És akkor Bernát úr eltökélte magában, hogy meglesi vendégének jámborságát, azért saját szobájában vettetett néki ágyat, ahol éjjelente mindig mécses égett. Szent Ferenc pedig, hogy észrevétlenül végezhesse imáját, a szobába lépve nyomban ledőlt az ágyra, és úgy tett, mintha máris aludnék. Kisvártatva Bernát úr is lefeküdt, s szörnyen horkolni kezdett, mintha azonnal elnyomta volna az álom. Szent Ferenc abban a hiszemben, hogy házigazdája csakugyan már első álmát alussza, fölkelt ágyából, és imádkozni kezdett. Szemét és kezét az égre emelve, áhítatos buzgalommal mondogatta: – Én Istenem! Én Istenem! – Miközben sűrűn hullottak könnyei mind csak ezt ismételgette egészen a hajnal közeledtéig: – Én Istenem! Én Istenem! – Ezt mondogatta Szent Ferenc, mert egészen elmerült az isteni Fölség jóságának szemléletében és csodálatában, aki kegyesen megkönyörült a romlásnak indult világon, és szegényke szolgája, Ferenc által kívánt gondoskodni a lelkek megmentéséről. És mert a jövendölés lelke, a Szentlélek megvilágosította elméjét, nyilvánvalóvá váltak előtte mindazok a nagy dolgok, amelyeket Isten általa akar cselekedni, s egyszersmind eléje tárult csekély erejének elégtelensége. Ezért hívta és esdette hát Istent, hogy mindenható kegyelmével, ami nélkül a gyarló ember semmire sem megy, pótolja, segítse, és véghez vigye, amire ő magától nem képes.
Bernát úr pedig látva a mécsvilágnál Szent Ferenc ájtatos cselekedeteit, és alaposan megfontolva az ajkáról elhangzott szavakat, a Szentlélek indítására és sugallatára elhatározta, hogy új életet kezd. Reggelre kelvén, magához hívta tehát Szent Ferencet, és így szólt hozzá: – Ferenc testvér, én elszántam magam, hogy elhagyom a világot, és követlek téged mindenben, ahogy parancsolod. – Hallván ezt, Szent Ferenc igen megörült, ám így felelt: – Bernát Uram, amit mondasz nekem, oly nagy jelentőségű és súlyos dolog, hogy ehhez föltétlenül ki kell kérnünk a mi Urunk Jézus Krisztus tanácsát, könyörögve hozzá, hogy nyilvánítsa ki akaratát, és adja értésünkre azt is, hogyan fogjunk megvalósításához. Miért is menjünk el együtt a püspökségre, van ott egy derék pap, mondassunk vele misét, azután töltsük még imádságban az időt terciáig, kérve a jó Istent, hogy a misekönyv háromszori fölnyitása által jelölje meg nekünk a kedvére való utat, amelyet választanunk kell. – Bernát úr azt felelte, hogy nagyon jónak találja a gondolatot, úgyhogy mindjárt fölkerekedtek, és elmentek a püspökségre.
Miután misét hallgattak, és imádkoztak terciáig, Szent Ferenc kérésére a pap fogta a misekönyvet, keresztet vetett, és Jézus Krisztus nevében háromszor egymásután fölütötte. Az első fölnyitáskor azokra a szavakra pillantottak, amelyeket Krisztus a tökéletességre vágyó evangéliumi ifjúnak mondott: Ha te tökéletes akarsz lenni, menj el és add el, amid van, és add oda a szegényeknek, és kövess engem. A második fölnyitásra tekintetük azokra a szavakra esett, amelyeket Krisztus az apostoloknak mondott, amikor prédikálni küldte őket: Semmit se vigyetek magatokkal az útra, se botot, se tarisznyát, se sarut, se pénzt, így akarván figyelmeztetni őket, hogy megélhetésük gondját bízzák Istenre, s egyedüli törekvésük a szent evangélium hirdetése legyen. A harmadik fölnyitásnál Krisztus Urunknak ez a tanítása került szemük elé: Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen engem.
Akkor Szent Ferenc így szólt Bernát úrhoz: – Íme, ez a tanács, amit Krisztus ad nekünk. Menj tehát és teljesítsd, amit hallottál. Áldott legyen a mi Urunk Jézus Krisztus, aki méltóztatott megmutatni nekünk az ő evangéliumi útját. – Erre Bernát úr elment, azonnal eladta mindenét, pedig fölöttébb gazdag volt, s az árát örvendező szívvel osztotta szét a szegényeknek, árváknak, zarándokoknak, a kolostoroknak és a kórházaknak. Szent Ferenc meg mindenben hűségesen és okosan segítette őt.
Egy Szilveszter nevű papban pedig, aki látta, hogy Szent Ferenc milyen könnyen bánik a pénzzel, és hogyan szórja a szegényeknek, fölébredt a kapzsiság ördöge, odaférkőzött hát Szent Ferenchez, és így szólt neki: – Hallod–e, te adósom maradtál a kövek egy részéért, amit templom–javítgatásra vettél tőlem; most hogy van pénzed, fizess! – Szent Ferenc szerfölött elképedt ugyan ezen a pénzsóvárságon, ám mint aki komolyan veszi az evangélium tanítását, ahelyett hogy vitába szállt volna vele, egyszerűen belenyúlt Bernát úr pénzes zacskójába, s teli marokkal adta Szilveszternek a pénzt, hozzáfűzve: ha többet akar, még többet is kaphat. Szilveszter fogta a pénzt, és elégedetten hazament. Este azonban, amikor visszagondolt a napközben történtekre: egyrészt saját kapzsiságára, másrészt Bernát úr lángoló buzgalmára és Szent Ferenc jámborságára, nyugtalanítani kezdte a lelkiismeret. Éjjel aztán s még a rákövetkező két éjszaka is, Isten jóvoltából, látomásban volt része. Azt látta álmában, hogy Szent Ferenc szájából aranykereszt nő ki, amelynek csúcsa az eget érinti, szárai pedig átfogják a földet napkelettől napnyugatig. A látomás hatására, Isten iránti szeretetből, ő is szétosztotta minden vagyonát, és a kisebb testvérek közé lépett, s a szerzetnek oly szent életű és kegyelemmel megáldott tagja lett, hogy, úgy társalkodott a jó Istennel, mint barát a barátjával. Ezt Szent Ferenc is többször tapasztalta, amint a későbbiek során még ki fog világlani. Bernát úr hasonlóképpen oly bőségesen részesült a kegyelemben, hogy, elmélkedés közben gyakran Istenhez ragadtatott. Szent Ferenc úgy nyilatkozott róla, hogy minden tisztelet megilleti, és hogy igazában őt tekinti rendje megalapítójának. Ő mondott le ugyanis először a világról, osztotta szét mindenét a szegények között, semmit sem tartva meg magának, s ezzel elkezdte az evangéliumi szegénység megvalósítását. Mindentől megfosztva, pőrén vetette magát a Megfeszítettnek karjaiba.
Ki legyen áldott örökkön örökké! Ámen.