Harmath Károly - Sávai János:
JUBILEUM - a történelemben és életünkben
Az egyház a jubileumi évet mindig a Krisztus teljessége felé vivő út jelentős szakaszaként ünnepelte. Ebben nyújt segítséget ez a könyv, amelyben Harmath Károly a jubileum múltját és jelenét tekinti át, Sávai János pedig a 2000. Évi Nagy Jubileum egyéni és közösségi ünneplésének szempontjairól, az anyagiak visszaadásáról, a kiengesztelődésről, a szentségekről, a zarándoklatról és a szeretet cselekedeteiről beszél, mert a jubileum éve a szolidaritás, a remény, az igazságosság gyakorlásának kiváltságos ideje is, amikor a bűnök bocsánatának évében szilárdan elkötelezzük magunkat, hogy örömben és az embertársainkkal megvalósított békében szolgáljuk Istent.
Ízelítő a fejezetcímekből: Mi a jubileum? Keresztény jubileumok a történelem folyamán; A 2000. Évi Nagy Jubileum logója; Ott kezdjük, ahol a régiek: visszaadni annak, akié; A kritika; Az alvás; A rossz szem; Menj ki földedről! stb.
Mario Masini:
Mária, az imádkozó nő
E könyv oldalain Máriát názáreti mindennapjaiban látjuk: fiatal nő, dicsőítésre nyitott anya, csendes és bátor asszony Jézus követésében, hívő jelenlét a születő egyházban. Sokféle szál szövi át ezt a képet: ószövetségi utalások, a ma és a régmúlt lelki tanítóinak írásai, a keresztény hagyománynak ősi, az évszázados áhítatoskodás torzításaitól megszabadított szövegei.
Minél jobban elmélyedünk a szerző által nyújtott Mária-kép szemlélésében, annál közelebb kerülünk titkához, és ébredünk rá az abszolútum előtti feltétlen megnyílására, amelynek megnyilvánulása a csend, a meghallgatás és az elmélkedés.
Mario Masini a római Marianum Pápai Hittudományi Karon a bibliai egzegézis tanára és számos mű szerzője. (A szikla és a forrás. „Lectio divina” minden sivatagi napért, 1993; Rut könyvének „Lectio diviná”-ja, 1994. stb)
Mária, a csend ikonja
A kereszt lábánál, a haldokló Fiú mellett ott áll Mária a legnagyobb csendbe süppedve – mint János evangélista utal rá (vö. 19,25–27). Jóllehet Mária életének eseményeiből szenvedésének egyéb részleteire és vonatkozásaira következtethetünk, nyilvánvaló, hogy Jézus keresztre feszítésének időszakában éri a legnagyobb fájdalom. És ha a kisebb megrázkódtatások során Mária a „csend ikonja”, mennyivel drámaibb ez a róla alkotott kép a kereszt tövében! Mária fájdalmas csendje a szenvedés keresztény módon való megélésének szimbóluma.
A többiek szavai
Emiliano Timiadis ezt írja: „A csendben viselt szenvedés idegen az Ószövetségtől. Nem találunk egyetlen személyt sem, aki fájdalmát csendben tűrte volna. Ennek az ellenkezője a jellemző: az Ószövetség szerint, aki szenved, mindig a beszélő pózába helyezkedik, olykor még kiáltozik és üvöltözik is, vagy azért, hogy megvallja Isten előtt bűnét, vagy pedig azért – ha nem talál magában bűnt –, hogy az Istent vádolhassa. Dávid, Ezekiel, Jeremiás, Jób hangot ad fájdalmának, egyikük sem marad csendben.”
Az evangéliumi elbeszélésekből is kitűnik, hogy Jézus kereszthalálának színterét betölti a lárma, beszédmoraj, persze nem mindenki bánatában hangoskodik. Mint Márk írja, „az arra menők káromolták”, és gúnyosan arra biztatták Jézust: „mentsd meg magadat” (15,29–30). Máté szerint „az írástudókkal és a vénekkel együtt a főpapok is” gúnyolódtak: „Ha Izrael királya, szálljon le a keresztről”. Lukács elbeszéli, hogy a Jézussal együtt megfeszített két gonosztevő is kifakad, az egyik szidalmazza Jézust, a másik pedig arra kéri, hogy emlékezzen meg róla végső győzelmének napján (23,39–43). Jézus is többször megszólal, de nem panaszra nyílik ajka, hanem imára (vö. Mk 15,34), vagy azért szól, hogy vigasztalón Anyját és Jánost egymás gondjaira bízza, majd kéri, hogy csillapítsák „szomját”, végül kijelenti küldetésének beteljesedését (vö. Jn 19,25–30), s hogy az Atya irgalmába ajánlja magát (vö. Lk 23,46). Ebben az egész tragédiában egyedül Mária hallgat.
Mária csendje
A haldokló Jézus keresztje mellett Mária csendje nemcsak azt jelzi, hogyan éli meg a Szent Szűz életének legszörnyűbb tragédiáját, hanem azt a szemlélődő és hívő magatartást is, amely mindvégig jellemezte. Sören Kierkegaard, dán keresztény filozófus, Mária csendjében a vallásosság hiteles megvalósulását ismerte fel, Máriában tehát azt „az asszonyt”, állítja elénk, akitől tanulhatunk:
Megtanulod tőle az alázatos hitet, pontosan azt a rendkívüli, alázatos hitet, amelyik nem kérdezi hitetlenkedve és kételkedőn: „Miért? Miért? Mi szükség erre, hogyan lehetséges?”, hanem Máriához hasonlóan alázatosan hisz, és ezt mondja: „Az Úr szolgálója vagyok” (Lk 1,38).
Ezt mondja, de szavai valójában hallgatással érnek fel: a hívő beleegyezéssel…
Tőle, Máriától megtanulhatod az Ige igazi hallgatását, tőle, aki jóllehet nem értette meg, amit neki mondott, mindazonáltal „szavait… mind megőrizte szívében” (Lk 2,51).
A megértésükhöz tehát nem volt szüksége magyarázatokra, de a csendben megőrizte szavait a megfelelő helyen, a szívében. Mert a szív a legalkalmasabb hely az Ige megőrzésére, a jó föld a belé hullott mag számára (Lk 8,15)…
Tőle megtanulhatod a csendes, mélységes, tiszteletteljes figyelést Istenre. Neki előre megmondták, hogy „lelkét tőr járja át” (Lk 2,35), de ő nem esett kétségbe akkor sem, amikor e jövendölést hallgatta, s akkor sem, amikor Jézust keresztre feszítették.
Csendben megélni a fájdalom súlyos tapasztalatát csak azoknak lehet erénye, akik erősek, elsősorban a hitben szilárdak. Egyébként a fájdalomban a szavak keveset számítanak. A szenvedő drámája a csendben pereg le, ott zajlik. Az élet lényegét sohasem fejezték ki a szavak.
A szenvedés csendben való elviselésének képessége tehát olyan erény, amely napjainkban – a jellem általános meggyengülésekor – egyre ritkábbá válik.
Nem arról van szó, hogy érzéketlenül és sértődötten el kellene zárkózni, hanem arról, hogy ki kell szakítani a csendből azt a helyet, ahol a fájdalmat hitben és szeretetben lehet megélni.
Valóban, a hiteles szeretetben több a csend, mint a beszéd.
Részletek M. Masini: Mária, az imádkozó nő c. könyvéből